creepykukori

[creepykukori]

[creepykukori]

[creepykukori]

Dübörög a zene a dobhártyáimon, kiszorítja belőlem a gondolatok csatáját. Túl sokan vagyunk egy kis szobában. Fények, hangzavar, táncolás közben összesimuló kimelegedett testek. Alkohol. Szeretem ezt a számot. Levetkőztem gátlásaimat, feloldottam kételyeimet, eldobtam magamtól a büszkeséget. Tudom, hogy itt van ő is, tudom, hogy figyel. Én is figyelem. Szürke szempár találkozása a kékkel, örökös vívódás, végtelen háború. A fájdalmas sóhajokat elnyomja a zene féktelen basszusa. Úgy teszünk, mintha nem is ismernénk egymást. Mintha húsz perccel ezelőtt nem fonódtak volna egymásba ujjaink, mintha nem zártuk volna ki a tömeget. Most mégis minden idegen, egymás neveit is titkoljuk magunkban. Persze, tudom, csak részegek voltunk. Lassítva nézem, ahogy elhagyja a szobát, senkire nem néz vissza, senkitől nem köszön el. Nem vagyok ura a testemnek, lábaim maguktól futnak utána. Egy hang utánam kiabálja, hogy elment. De én gyorsabban utolértem őt, mint hogy végleg felszívódhatott volna. Már kint állt az esőben, mikor engem észrevett az ajtóban. Megtorpan, nem szól semmit, figyel. Én is így teszek. Nem is tudom, mit felelhetnék, hiszen annyi mindent szeretnék egyszerre kimondani. Pislogás nélkül hatolunk egymás dermedt tekintetébe, mintha ezzel oldanánk fel megfagyott testünk. Megtöri a csendet. -Ki fog előbb megindulni? – kérdezi. Vajon arra gondolt, hogy ki hagyja itt előbb a másikat, vagy arra, hogy ki indul meg a másik irányába, hogy aztán soha el ne engedje? Dühös leszek. Örökös játszmáink kimerítették az érzéseimet, nem tudom tovább tettetni, hogy idegenek vagyunk egymásnak. Elmém nem engedi, hogy mozduljak. Forr bennem a harag, lángolnak az indulatok. Képes lett volna szavak nélkül itt hagyni miközben a szeme sem rebben. Fáj, hogy tudom, sehova sem vezet ez az egész. És mégis, mikor más ért hozzá derekamhoz és más mosolygott szemeimbe, éreztem, hogy tekintete felperzseli a bőröm. Miért nem mozdulsz már? Én gyenge vagyok a tettekhez, annyiszor csalódtam már magunkban. Önámítás az egész. Azt akarom rá felelni, hogy jöjjön ide és ne hagyjon egyedül. -Én többé már nem fogok rád várni – de ezt felelem helyette. Arcát megdöbbenten összerántják az érzelmek. Megleptem őt válaszommal. Teste megrándul. Látom, hogy válaszra nyitja száját, de az érzéseim – és az alkohol – felperzselték az izmaim annyira, hogy maguktól cselekedjenek. Nem vártam meg, míg újabb bizonytalanságot ad, határozott mozdulattal feltéptem magam mögött az ajtót, ami becsapódva zárult mögöttem. Vissza sem tekintettem rá, nem akartam hamis érzelmeket dekódolni szemeiből. Térdem megrogyott, de visszatért a realitásom. Az ajtó bezárva maradt. Nem nyitotta ki senki újra. És a zene üteme egyszerre robbant vissza dobhártyáimba.

[creepykukori]

[creepykukori]

[creepykukori]

[creepykukori]

[creepykukori]

[creepykukori]

will you meet me in the ancient trees,, ?

[creepykukori]

éjszaka

hozzám ér és bennem a rettegés érzése lesz úrrá, vadságot és mohóságot érzek a leheletében, ahogy karmai derekamba vájva keresik az életet, melyet mások már annyiszor elvettek tőlünk.

és most menekülni sincs merre, minden kiút elveszve, és hajam tépi, bőröm nyúzza, apró gombszemek csörömpölése a koszos padlón, és én csak hagyom, hisz hat már az alkohol.

dulakodásban felsértett ajkaid remegve társalognak, és fakó bőröd elnyeli a fáradt vörösség, tiltakozni nincs erőd, tested paralizált, és elmédben ezer galaxis vív megoldhatatlan csatát.

elméd kiürült, kattan egy zár, de te nem menekülsz, más úgysem vár, s mikor a dohány perzseli ujjaid begyét,

érzed: rabul ejt a menekvés.

[creepykukori]

létezik, hogy amúgy tényleg velem van a baj? lehet, hogy tényleg nem merek kötődni azokhoz, akik őszintén kötődnek hozzám? meg akik szeretnek? vagymi. én akarok szeretni. akarom szeretni. őt. de a kurva életbe, valami mindig visszafog. pedig annyira figyelmes és törődő, és tudom, hogy megtenne értem bármit. lehet az tart vissza, hogy ennyire mások lennénk? ő ezeket a filmeket szeretni, én azokat, ő ebben ért egyet, én abban. de ettől függetlenül jó nekem. illetve annak kell lennie. nincsenek veszekedések, nincsenek szörnyen hatalmas nézeteltérések, elvileg harmonikus az egész. de akkor miért nem tudom teljesen elengedni magam, mikor vele vagyok? bármikor el szeretnék mesélni valamit, bármikor fel szeretnék tárni egy sötétebb részletet magamból, nem megy, valami belső gát megakadályoz. visszafog. megfojt. nem tudom kimondani. őszintén, nem is akarom kimondani. én csak szeretni akarom és élvezni a pillanatot. és mikor beburkolom magam az ölelésébe, akkor érzem is. tényleg. érzem a biztonságot, meg hogy szeretve vagyok, aztán elkap a pánik, hogy én ezt nem tudom ennyire mélyen viszonozni. azt mondja, nem baj. azt mondja, adjak magamnak időt. azt mondja, ő nem megy sehova. szeretnék is neki hinni meg nem is. szeretném, hogy maradjon és ne hagyjon magamra, ugyanakkor szeretném, ha menne és vissza sem nézne rám. akkor legalább nem csak az én terhem lenne elcipelni egy törött szívet. megviselne? meg. utána mennék? nem. akkor mégis mi a fasz van? mi a fasz ez, ami lejátszódik bennem? szeretem is meg nem is, akarom is meg nem is, kell is nekem meg nem is. minél közelebb vonom be őt magamba, annál messzebb taszítom. és fordítva. nem vele küzdök. magammal. nem ő a vétkes, én vagyok elbaszva. asszem. nem tudom. lófasz fogalmam van arról, mit érzek. aztán egyszer csak próbálok végre nem érezni, és puff. bepánikolok, hogy elenged. hogy végleg lemond rólam. ami könnyebb lenne, mert idővel mindketten túllennénk ezen. tudom, hogy bántom őt. nem mondja, de tudom. hogy a francba ne bántanám, ha nem tudok választ adni a szeretetének kifejezésére? közben meg mégis mindent megteszek érte, mindig ott vagyok neki, segítem, ahol csak tudom. de ez kurvára nem elég. neki nem elég. hiába győzködöm magam. mintha nem is magammal néznék olykor farkasszemet a tükörben, mintha magamhoz sem lennék őszinte. nem vagyok. fogalmam sincs, meddig tudja valaki elnyomni önmagát. nem is ismer. hogyan szerethet? nem tudja, ki vagyok. nem tud rólam semmit se. nem adtam neki esélyt, hogy megtudja. szeretném, hogy ismerjen, de nem akarok beszélni. miért olyan kibaszott bonyolult ez? miért vagyok ilyen kibaszott komplikált? nem tett ellenem semmit, amiért bánthatnám. és én mégis mindig megteszem. vajon meddig lehet bírni mellettem? csak mert én már kurvára unom magam.

[creepykukori]

és nem

és még mindig nem jött az híres és neves nyugalom és a szívem még mindig vihartól hánykolódó apró kis faladik és szavaid üressége zengik be a hullámok gyilkoló csókjait és sosem voltál tőlem ilyen messze és kezeim sosem reszkettek ennyire hiányodtól és sosem éreztem ennyire a nappali árnyak kongó sötétségét és hiába várlak te már úgysem jössz mert kettőnk helyett döntöttél és hol voltál mikor kezeid után kutattam és hova tűntek a szavak mikor kérdeztelek s érintésed messzire vitted de a visszhangod itt hagytad és én nem tudok tőle elmenekülni és én csak ülök tétlenül a kihűlt szobában és kaparom a sebeim hátha egyszer csak kiszakítalak magamból végleg és akkor végre békés álmot csókolhatnak a csillagképek elfáradt szemeimre és álmomban nem a te hangod fog süvítve keringeni és végre jó leszek és végre jól leszek és a távolból visszamosolygok az elbaszott órákra de addig csak várok mert nem jött és nem jön és nem is közeleg az elmúlásod.

[creepykukori]

Undorodás

Csak ülök ezen a mocskos melóhelyen, Ahol amúgy semmi keresnivalóm nincsen, Bágyadt s fásult tekintetek mindenhol, Szánalom meg egy kis megüresedett pokol, Nekem meg az jár a fejemben, Hogy otthon kellőképpen behűtöttem-e az alkoholt, Amit vacsora helyett fogyasztani kívánok, Teljesen mindegy, miként jönnek fel a felesleges kalóriák, Így legalább élvezem majd annak módját, Na de hogy valami hasznosat is mondjak, Semminek semmi értelme nincsen, Viszont mindenre nagy hangsúlyt fektetnek, Ez itt most túl cliché meg túl nyers, De legalább igaz pillanatok, Ugyan nem a legszebb stílusomban megfogalmazva, Azt sem tudom, hova tartok, A főnököm úgy csapkodja a klaviatúrát, Mint otthon a sötétben a nejét, Elvégre túl csendes és esetlen ember, Aztán a valóságban biztos valami szörnyeteg, Bár ezt honnan tudhatnám, és miért is érdekelne, Nem én vagyok az esetek elszenvedője, Kivéve ha valami rosszat csinálok, Mert akkor jön az ejnye-bejnye, Nem érsz te semmit se, Meg a hasonló egyvelegek, Felesleges szájjáratás az egész mese, Az ilyesfajta történet úgysem érdekel senkit se. El kéne menni világgá, Ahol a nevem valami értelmetlen gügyögésnek hangzik, Valami zajos, mocskos nagyvárosba, Ami a proli emberek adóiból tartja fenn magát, Nekem meg csak szívnom kéne a dohányt vagy a füvet, Olykor némi erősebbet, S otthon a poros polcon mindig lenne egy üveg vörösbor, De kizárólag azért, mert a tudósok szerint jó, Ha lefekvés előtt megiszunk egy pohárral, Arról ugyan nem esett szó, Hogy mekkora is az a pohár, Szóval szabályt nem szegek, Majd esetleg kísérletezek, Visszatérve erre a városra, ami nem Budapest, Mert ott ugye túl sok a káromlás meg az anyázás, Hányásszagtól örvendező aluljárók, S végtagokkal teli metrómegállók, Hisz ha nincs kedvem élni, Csak sínre vetem magam, aztán minden jó, Na meg ha beszóltak a sarki közértben, Akkor ugrok egy fejest a Lánchídról, Mert úgyis az a legstílusosabb, És kinek való az élet neheze, Könnyebb jég alá merülni, Mint szembenézni vele, De minek is járatom a szám ilyen alap dolgokról, Mintha értenék valamicskét is az élethez, Közben csak azt mondjuk mind, Amit a nagyoktól olvasunk, Vagy a tévéből hallunk, És azt hiszem ez utóbbi nagyobb eséllyel játszódik le, Még mindig az irodában ülök, A rádióban valami nagyszájú rapper próbálja oktatni az emberiséget, De mintha csak egy csomó Coelho idézet lenne egymás után eldadogva, Nem is tudom, hogy az ilyen kinek tetszik, De főként azt, hogy miért, Bár nem is igazán érdekel, Mert a fejem úgy hasogat, Mint a favágók az erdőben, Lehet valami erősebb kellene ide, mint a bor, Majd felkutatom kissé a kamrát, Hátha maradt még egy üveg szülinapi vodka vagy egy olcsó whiskey, Amit amúgy nem is szeretek, De a fejfájásom már-már beteges, Szóval nem leszek válogatós, s gyerekes, Azt iszom, amit megérdemlek, Bár ez most úgy jön le, Mintha alkoholista lenne az ember lánya, Holott semmi ilyenről nincsen szó, Csak mostanság túl sok a rohanás és a hajsza, És ilyenkor egy kis boldogságot ki ne akarna, Az estéket úgyis horrorfilmként élem meg, Mert aludni azt nem tudok, Sokszor már a kis kék pirulák sem segítenek, Gyakran csak rémálmokat képeznek, Szóval maradok a hasonlóan káros szenvedélyeknél, Aminek tán haszna is nagyobb, Zargatni meg aztán senkit nem akarok, Hogy héjj, nem tudok aludni, Segíts álomba ringatni, Mert félek az éj árnyaitól, S az ágy alatt megbúvó démonoktól, Inkább lecsúszik egy feles, Vagy kettő, esetleg három, S szédülten ölelem az ágyam matracát, Remélve, hogy a reggelem szebb lesz, De legalább elviselhetőbb, Mielőtt újra kilépek a szmogba, Ami itt vidéken amúgy teljesen elhanyagolható, És újra itt találom magam a munkában, A fejem most a másnaposságtól dübörög, De legalább túléltem az éjszakát, S még megannyit túl kell éljek.

[creepykukori]

Végleg

-  Nem foglak megcsókolni. – suttogta, miközben szemeiben ott lángolt a leküzdhetetlen vágy, hogy megtegye. Csak álltunk a város határában elrejtett kis hídon, a hullámok halkan mosták alattunk a partot. A levegő, mintha langyos simogatóból dermesztő hideggé lett volna. Túl magas volt hozzám, de én a szemeibe akartam nézni, amit ő tökéletesen próbált elkerülni. Az íriszei jelenleg egy háborgó tenger színeibe burkolóztak, de alapvetően a legnyugtatóbb színt viselik, amit valaha láttam. Világoskék. Mint a júniusi ég délben. Most meg sem ismerem. - Nem foglak megcsókolni. – ismétli. És én még csak hibáztatni sem tudom. Nincs rá okom. Egész remegő testemmel mellkasához simulok. Kezeivel közrefogja arcomat, így egyenesen a tekintetembe hatol. Keresi benne az igazságot, amit én annyiszor tagadtam meg tőle. Újra és újra elvettem tőle. Mintha napok óta nem aludt volna, szemei félelmetes vérerekben forognak. Mintha tetteimre várna, hogy feloldozzam őt az érzelmek kuszasága alól, és hagyjam elmenni őt végleg. De nem megy. Nem megy, basszameg. Alsó ajkába harap, olyan erősen, hogy félek, kibuggyan élénkvörös vére. Csak állunk tétlenül, és a kimondatlan szavak, mint a lőszer záporoznak sápadt bőrünkön. Olyan lassan és megfontoltan veszi a levegőt, hogy szinte elszívja az összes oxigént az élőktől. Szörnyen bűnös vagyok. - Mi voltam én neked? – sóhajt. – Mi vagyok én neked? – nem vagyok benne biztos, tényleg választ vár-e, mert egyből elkalandozik tekintete a mögöttünk lévő sötét erdőre. Nem tudok megszólalni, a hangok, mintha egyszerűen csak úgy elhagytak volna. Tüdőmből kiszökött az összes levegő. - Te mondtad, hogy nincs egymásban utunk. – végül ennyit tudtam kinyögni, és azt sem tudom, hallotta-e, olyan halk vagyok. Szaggatottan veszem a levegőt, mert félek, hogy lélegzetem is hangosabban visszhangzik, mint szavaim. Még mindig nem néz rám, míg én le sem veszem róla tekintetem. Próbálok olvasni az arcáról. Sikertelenül. - Miért? – kérdezi. Miért? Hogy érti? Miért hagytam őt elmenni? Miért nem állítottam meg, mikor tudtam, hogy végleg elsétál? Miért nem ültem be mellé az autóba, hogy végül elhajtsunk valahová, ahol még egyikünk sem járt? Bárcsak tudná, hogy az volt minden, amit akartam. Túl hangosak a gondolataim. Hét hónapja ugyanitt álltunk. Ő a híd korlátjára támaszkodott két könyökével, és néztük, amint a bíborszínű nap a lassan csobogó folyó apró hullámai alá bújik, majd a világosságot váltotta az éjszakai sötétség. Szép lassan a bársonyos felhők helyébe a szikrázó csillagok léptek, én pedig megmutattam neki a kedvenc csillagépem, és elmagyaráztam neki a jelentését. El volt kápráztatva. Nem mondta ki, de láttam szemeiben azt a kíváncsi csillogást, és én ott és akkor nem akartam, hogy az az este valaha is véget érjen. De véget ért. - Menj el. – szakította félbe gondolataim. – És soha többet ne térj vissza hozzám. – mint egy késszúrás. A szívembe. Kétszer. Minimum. Bárcsak tudnék valamit mondani, de igaza van, és én teljes mértékben megértem. Eljátszottam az utolsó utáni esélyem is, míg ő kitartóan várt rám, mindhiába. Olyan hosszú történetünk van, ami különböző epizódokból épül fel, de mindegyik résznek ugyanaz a vége. Ő áll a sötétségben, rám várva, míg én egyre messzebb sétálok tőle. Annyira gyáva vagyok. Azt mondta, menjek el, de nem enged. Szorosabban fogja közre kezeim, mint eddig valaha. A szavai és tettei határozott ellentétben állnak egymással, és ez megrémiszt, hiszen én hoztam ezt ki belőle. Szorítása egyre gyengül, mígnem végleg elengedi a karom. Csak úgy ordít közöttünk a távolság. Szomjazom forró érintésére, amit meg sem érdemlek, és ezzel mindketten tisztában vagyunk, de látom rajta, hogy ő is szenved. Azt hiszem, tényleg elengedett. És most végleg. Egy utolsó pillantást vetek fáradt szemeibe, majd szavak hiányában lassan hátat fordítok neki, meg sem próbálom leplezni a fájdalmat, felesleges igyekezet lenne. Kérlek, bocsáss meg. Teljes megsemmisülésemben éppen lépnék egyet, mikor vadul elkapja a karom, és visszaránt magához. Nem erőszakkal, színtiszta vággyal. Az értetlenség és meglepettség mindkettőnk arcára kiül. - Tönkretettél. – mondja, és én azt kívánom, bárcsak megnyílna a föld alattam. Majd olyat tesz, amire egyikünk sem számított. Megcsókol. De nem úgy, ahogyan azt annak idején tette. Ez egy teljesen más végkimenetelű, teljesen más ízű csók. Keserű. És édes. Fájdalmas. És gyönyörű. Minden, ami eddig nem volt. A legszörnyűbb és legtökéletesebb csók valaha. Ez most tényleg a búcsú pillanata. Kérlek, bocsáss meg. Elhúzódunk egymástól. És esetünkben először, ő indul meg. Vissza sem néz. Beül az autóba és elhajt. Tönkretettem. Végleg.

[creepykukori]

65

Hatvanötödik nap. Azóta vagyok távol. Távol tőle, tőled, magamtól. Azt hittem, könnyebb lesz, azt hittem, segít majd. De most olyan, mintha a sötétben tapogatóznék, mintha kapkodva kutatnék valami után, amit nem találok. Vagy éppen már megtaláltam, csak ironikusan elmenekültem előle. Minden ott volt a szemem előtt, tőlem egy karnyújtásnyira, és amit akkor ellöktem, most sietve kapnék magamhoz. Azt mondják, hogy az ismeretlen csak a kezdetekor ijesztő, s idővel megszereted. Akkor ki vagyok én, hogy újra és újra felrúgjam a szabályokat? Mikor fogtam minden apró, fontosnak tűnő dolgomat és bepakoltam a bőröndömbe, majd átrepültem egy egész óceánt, minden olyan másnak és szépnek tűnt. És most itt vagyok, hatvanöt nap elteltével, és azon gondolkodom, hol rontottam ennyire el. Talán nem is velem van a baj. Talán az új élmények annyira lekötöttek, hogy nem volt időm hallgatni a belső érzéseimre, amiket igyekeztem erővel elnyomni. És most, hogy lassan felfedeztem az új otthont adó környéket, lett egy szabad percem. Egy szabad percem gondolkodni. Érezni. Hatvanöt nap távol az otthonodtól. Az igazi otthonodtól. Akkor is, ha úgy érzed, neked nincs olyan. Én is így éreztem egészen öt perccel ezelőttig. És most, ahogy itt ülök egy olcsó hígított kávéval és egy szétcukrozott fánkkal, rájövök, valójában nem értem el semmit. Semmi olyat, ami a célom volt. Nem a fájdalmaimtól menekültem el, hanem magam elől, s a sérelmeket hoztam magammal, mint egy örök potyautast, aki nem beszél addig, míg rád nem telepszik az éjszakai sötétség. Nekem eddig aludt. De most felébresztettem, és szüntelenül beszél beszél beszél beszél beszél beszél beszél. Messze még a vég. Hatvanötödik nap.

[creepykukori]

menekvés

lelkekből kiszabadult erőtlen sóhajok lettünk, miként a köd rejtélyes leple alatt feltártuk az igazságot, mit kimondatlan viadalok kavalkádja előzött meg, s a beesett arcokon lantozó remegő ujjak keresték az utolsó utáni pillanatot, amire külön sorsunk emlékezni hívatott. beszorult szivarfüst két árva lélek között, az érintésre szomjazó fiatal szívek szinkronos üteme, és minden halványan pislákoló konstelláció gondolatban arra emlékeztet, milyen is szabadon szárnyalni az éjszakai égbolt kusza csillagtengerén.

mert te ott voltál, mikor kitartás már nem állt talpon, és érzelmektől kócos tekinteted buja vágya megcsillant íriszeim fakó mezsgyéjén, hisz az örökös tagadás ellenére tudtuk, hogy végcélunkhoz az első pillantásunk kereszttüzében megérkeztünk.

magányos hajnalokba nyúló őszinte beszélgetések félve elsuttogott hangjai vagyunk, és a kopott falak visszhangzó morajában megkomponált béke ironikus ritmusa lettünk, miként a szavak feladják a fáradalmas harcot, s én csak örökké csodálom őszinte érzelmektől menekülni kívánt arcod.

[creepykukori]

mondd

Testem jégszilánkká hűlt, míg átadtam neked lelkem legbelső melegének minden éltető szikráját, és most egyedül fekszem a fagyos földön, várva az egyetlen segítségre, ami képes felemelni innen. Mondd, te mindig is tudtad, hogy utunk párhuzamosan halad egymás mellett, de sosem keresztezi egymást? Sem térben, sem síkban, sem ebben az elbaszottul siralmas életben. Sehogy és soha. Mondd, mikor féltve őrzött mosolyod apró melegségét adtad át, tudtad, hogy ez lesz az egyetlen dolog, ami ritmusban tartja fáradt szívem kimúló ütemét? Mondd, szándékosan hagytad, hogy lelkem lelkedhez láncoljam és küzdjek minden megmaradt gyengeségem erejével? Ha felvágnám húsomat, neved sikoltó lármája verné fel elménk rejtett igazságait, és keresnénk az elveszett béke marasztaló szellemét egymás fásult tekintete mögött. Mondd, szeretted remegő ujjaiddal végigsimítani vágyakozó ajkaim kísérteties könyörgését? Szeretted, miként forró sóhajaink felperzselték a kihűlt szoba sötét sarkainak ijesztő egyedüllétét? És ahogy félve nevemet suttogtad, mit éreztél? Egy random kiválasztott név a sok közül, amit egy gép automatikusan sorsolt ki, majd eléd rakott, hogy tessék, kezdj vele, amit akarsz, vagy valóban az én nevem gondolata szántotta végig szenvedélyed vad viharát? Téged is megigézett a gyertyafény kacskaringós játéka a gyűrött függöny óvatos libbenésein, miközben gyengéd érintésed bejárta testem minden egyes titkolt rejtélyét? Könyörtelenül vájsz lyukat a tekintetem mögött megbúvó démonok benépesített táborába, és felébreszted a szeretet és harag valamilyen furcsa, közös egyvelegét. És mondd, élvezted, mikor az ajtót nyitva hagyva rohantál ki érzelmeid elől menekülve, míg engem megalázva egyedül hagytál ködös gondolataim kusza fájdalmai között? Megadtam neked a mindenség elméletét, hogy szívedbe gondosan elzárd és csak az én hangomra lobbantsd lángra, de te eljátszottad bizalmam megingatott hitének minden létező erejét. Elég volt. Nem tudok tovább négykézláb kúszni egy olyan árny után, ami a sötétségben örökre eltűnik, majd újra testet ölt, ha jön a reggeli napfelkelte harmonikus békessége. Mondd, te is sajnálod, hogy végzetünk a közösen megálmodott jövő soha be nem következett kudarca lett?