Ezt az utolsó kört már a fedélzetről posztolom; indul a hazaút. Tegnap itt is közel 20 fok volt erős széllel, de csodás napsütéssel, aztán ma már megint szürke ősz van kétnapos esővel. Szóval ideje indulni. Ezennel ismét lezárom a blogot. Ki tudja, vajon meddig…? Bon voyage à nous!
Összeraktam egy felhőkarcolós impressziócsokrot. Utolsókként a csodás Cathédrale Marie-Reine-du-Monde kupoláját és egykori lakásunk épületét mutatom - ezzel lezárva lassan nosztalgikus körutunkat is. Hamarosan ismét jön az óceáni rész.
Tegnap, amíg Rafa zumbázott egyet Enderrel, venezuelai-kanadai instruktor barátunkkal, én tettem egy nosztalgiakört a Parc Jean-Drapeau-ban a Szent Ilona-szigeten. Vadiúj terekkel és kissé komor felhőkkel találkoztam a rengeteg mókuson és néhány lézengő turistán kívül. Újabb impressziók, emlékek és előtoluló gondolatok.
Mai városi körsétánkon eljutottunk az Oratoire Saint-Joseph-be, ahol anno először éreztem magam otthon Montréalban. És mivel a szentély a Mont Royal csodás vidékének része, ismét tettünk egy tiszteletsétát a város hegyén. Néha előbukkant a Nap, és akkor ismét olyan szépek voltak a színek, mint két hete.
Montréal egyszerre lett szebb és rondább; az építkezések ugyanúgy óriási krátereket szülnek mindenfelé, az utak és járdák ugyanúgy töredezettek, a föld alatti város jelentős részét elvitte a pandémia, de lett végre egy szakaszon elővárosi REM-vasút végtelen hosszú híddal a Szent Lőrinc-folyó felett meg az Avenue McGill College elejére felhúztak egy óriási fémkarikát. Na meg átadtak jó pár új felhőkarcolót. Benyomások 2023 Montréaljából.
Tegnap Elizáéktól Adrianóékhoz költöztünk egyenesen a belvárosi Golden Square Mile-ba, és már este újabb régi barátok jöttek látogatóba: beindult utunk szociálisan intenzív szakasza. Így aztán nem nagyon készültek fotók sem. Helyettük összeválogattam néhány korábbi “vizes” fotót a Cantons-de-l’Est és Montréal vidékéről. További jó hétvégét!
A Jardin Botanique de Montréal még mindig ugyanolyan nagy és szép, mint anno volt. Pár órára a Nap is kisütött péntek 13-án, így tudtunk jó néhány izgalmas felvételt készíteni.
Ismét vonaton ülünk, a vadiúj Siemens Via Rail-kocsikon tartunk vissza Montréalba, ahol most épp Eliza fogad majd bennünket. Egy utolsó gyűjtemény Québec városából: azt a csodás inuit kanadai lúd szobrot muszáj volt idetennem (Mikisiti Saila nunavuti művész 2002-es munkája). Az interiőr pedig szállodánkból való.
Ma egész nap tipikus ősz volt szemerkélő esővel, ami csontig hatol. Így hát elmentünk a vásárcsarnokba meg 2 múzeumba is. A fenti fotók a Musée National des Beaux-Arts de Québecben készültek. Nincs annál jobb, mint amikor a kultúra által feltett kérdések kényelmetlen helyzetbe hoznak és lépésre kényszerítenek!
Van, amit nem tett tönkre a pandémia: Ville de Québec továbbra is egy igazi gyöngyszem. Ma kisütött a Nap is, így bejártuk az óvárost és a sorsdöntő 1759-es brit-francia csata helyszínéül szolgáló Plaines of Abraham végtelen zöld-színes fennsíkját. Az utolsó fotón a québeci parlament épülete található.
A család megvár a temetéssel. Úgy hozta a sors, hogy pár órával Nagyi távozását megelőzően a Cleo lakásával szemközti kis anglofón temetőben tettünk egy sétát, mielőtt a polar vortex lecsapott volna. Azóta úgy fúj és esik, mint a Nemzeti Galéria egyik festményén (Homer Watson: The Flood Gate). A szintén kanadai művész Elisabeth Wyn Wood “Gesture” c. futurista (hatású) szobra pedig rögtön magával ragadott.
Régi kelletlen kanadai útitársunk, Mr. polar vortex ismét hozzánk csapódott, így ottawai képeinken voldemorti sötétség uralkodik. A parlament épülete még mindig felújítás alatt van, mint ahogy a főváros meg Gatineau is a folyó másik oldalán. Sok új épület nő(tt) ki a földből itt is, ott is. A szél meg csak egyre fúj.
Mára csak egy fotó jut: ezt a naplementés szivárványt Cleo ablakából készítettem Gatineau-ban. Ma elment drága Nagyim és vele egyre távolódó gyerekkorom egy nagy szelete. A szivárvány tetejéről integetett a drága. Isten veled, Nagyi!
A Mont Suttonon nem először jártunk (találtok képeket és beszámolót 2017 és 2019 őszéből is). A 968 m magas Round Topról főleg déli irányban, a Missisquoi-folyó és az USA hegyei felé nyílik lenyűgöző kilátás. Ugyan már egy vonaton ülünk Ottawa felé, de lélekben még mindig a csodálatos Eastern Townships vidékén bandukolok.
A vermonti határtól egy köpésre lévő Coaticookban nem először jártunk. Ma ott ünnepeltük meg kanadai életszakaszunk kezdetének hetedik évfordulóját. A Parc de la Gorge-ban átkelve sokadszorra Észak-Amerika leghosszabb gyalogos függőhídján ismét nagyszerű órákat töltöttünk a lehengerlő színárnyalatoktól a boldogságban fuldokolva.
Színorgia! Még tartja magát az errefelé is rekorddöntögető nyár. Kevés olyan dolog van az életben, amire azt mondom, hogy a legcsodálatosabb, amit valaha is láttam. Remélem, amikor majdan az utolsó pillanataimban lezajlik előttem az életem, ezekkel a színekkel távozom. Ámen.
Kevés olyan hely van a világon, amely ennyire mély benyomást tett rám: a Cantons-de-l’Est avagy Eastern Townships régió, ahová úgy érzem, most haza jöttem. Jó újra itt lenni.