#Életem értelme

[kerleknerontsukelmarmegint]

Az élet nem is olyan nehéz mint gondolnánk, csak mi nehezítjük meg.

#magyar #magyar tumblr #élet értelme #életem #te vagy az életem #újra és újra #nehéz #nehezen múlik

[crazyblondesblog2]

„Ha félbetörünk egy kekszet, a tésztája attól még ugyanaz marad, és a két fél törési vonala mentén egymásba illeszthető.

Ilyenek az összetartozó lelkek is.

Nem ellentétek, hiszen az anyag ugyanaz, és nem is egyformák, hiszen a két darab különbözőképpen tört, ám épp ezen a felületen összeilleszthető.

A lélek-kekszet persze isteni kezek törték két darabra, sok-sok inkarnációval ezelőtt.

A tálca pedig óriási, téren és időn keresztül keressük a másik felet, olykor megtaláljuk, majd elveszítjük a körforgásban, hogy aztán újabb életeink során újra kereshessük.

#magyar szöveg #magyar #szeretet #érzések #szerelem #érzelem #szövegek #testről és lélekről #lélek #együtt #visszatérés #istenem #gyönyörű #életérzés #ilyen az élet #szerelmi élet #élet #életem #élet értelme #boldog élet #életke #ez az élet #boldogság #boldogsag #boldog vagyok

[emlekekamultbol]

megmentetted az életem.

#szeretem #szerelem #élet értelme #szerelmi élet #életem #szerelmem #szerelmes idézetek #örökké szeretni foglak #örök szerelem

[ajtostolahazba]

Apunak elkezdték az új kezelést. Nagyon jól viseli, jól van, nagyon jó étvágya van, mellékhatás alig, szóval megnyugtatóak a hírek. Én szegedi vagyok, a szüleim innen 130km-re élnek, a kezelés Debrecenben van, szóval ez nekem oda-vissza egy majd'600km-es kanyar. A tesóm vitte eddig, aki leszázalékolt nyugdíjas a 10 éve lezajlott saját rákja miatt, de egészséges, és dolgozik is, májustól októberig egy mezőgazdasági cégnél már 7 éve. Tehát nem volt gond, hogy apu hogyan jut el a kezelésekre. Eddig. Most én is tudtam beszélni a dokival, minden szuper, megnyugtatott minket. Viszont a tesóm benyögte, hogy májustól ő nem tudja vinni, mert dolgozik. (10km-re lakik anyuéktól, én 130-ra...) Mondom neki, hogy én se, mert nem tudok 3 hetente kivenni 2 nap szabit, nagyon sok a 600 km, amit vezetnem kell úgy, hogy másnap jönnöm kell dolgozni Ez egy logisztikai probléma, van ismerős, aki vállal személyszállítást, ismeri is aput, vinné-hozná, keressük meg, beszéljünk vele. Kifizetjük, apu eljut a kezelésre, senkinek nem kell megszakadni, mindenki tud dolgozni, hétvégente én tudok menni rájuk nézni, win-win. Na ezen jól összevesztünk, mert a tesóm szerint én ki akarom a problémát vetni a nyakamból, hogy rögtön azon gondolkodom, hogy hogyan ne kelljen áldozatot hozni... 4x annyit keres, mint én, az alkalmankénti 25K, amit kérne a faszi( benzinnel együtt) nem vágná földhöz (illetve 12500 ugye, mert felesbe fizetnénk), de ő moralizál. Szeretem a tesómat, de egészen más világban élünk, nekem nincs nap, hogy ne hívnám fel aput, hogy mizu, ő letudja a gondoskodást azzal, hogy elviszi a kezelésre. Nagyon megvisel ez a helyzet, mert épp elég, hogy lelki toprongy vagyok amiatt, hogy megérintett a szele annak, hogy elveszíthetem, és most harcoljak a tesómmal is. Szóval hazafelé, este, miközben 140-el rongyoltam, hogy reggel tudjak jönni dolgozni, el is döntöttem, hogy leszarom, mit mond. Én megbeszélem a faszival, megbeszélem apámékkal, hogy ez lesz, ő meg oda teszi, ahova akarja, így is- úgy is szar leszek, de nem fogok tönkremenni fizikailag, idegileg meg anyagilag azért, hogy az ő lelke nyugodt legyen. Amíg vártuk, hogy a 2,5 órás infúzió lemenjen, mondtam neki azt is, hogy beszélni kéne a szüleinkkel, hogy mi legyen, ha rosszabbra fordul a helyzet. Na ezen is... Hogy hogy menjen oda és kérdezze, hogy hol van a pénz...Mondom bazmeg nem erről kellene beszélni. Hanem hogy mit akarnak. Hogy milyen temetést, hol vannak a papírok, anyakönyvi kivonatok, banki papírok...mit kell tudnunk, hogy ne majd akkor bolonduljunk meg, amikor amúgy is ki leszünk készülve. És apu meg anyu értelmes emberek, most még tudnánk röhögni azon, hogy apu kiköti, hogy az ő temetésén egy csuhás se ajvékoljon... 1000%, hogy már kész forgatókönyvük van, mindenre, miért nem lehet ezt addig átbeszélni, amíg ép ésszel vannak tudatuknál, hiszen jár nekik az, hogy úgy menjenek el majd, ahogyan ők szeretnének, ezzel tartozunk nekik. De ezt is nekem kell majd lezongorázni, mert ő ezt olyan tabuként kezeli, hogy képtelen logikusan átgondolni dolgokat, viszont a véleménye az megvan és olyan ellentmondást nem tűrően tudja közölni, hogy lehetetlen nem vitatkozni minden szaron. Szóval nem ez az életem legjobb időszaka, de próbálok talpon maradni, erőt meríteni a mindennapokból, hogy ott legyek, amikor kell, de nem fogok már mindenkinek tudni megfelelni, és ez szétforgácsol teljesen. Mindeközben munkám van, családom, unokám, felelősségem...és helyt kell állni mindenhol. Szóval ez van. Sose lesz könnyebb, pedig azt gondoltam, hogy ennyi idősen már egyszerűbb lesz az élet, de nem az. Jóvan, kiderpegtem magam, minden megy tovább, csak megálltam kicsit sajnálni magam. :))

[csacskamacskamocska]

Úgy alakult, hogy csőbe húztak

Végigbőgtem az éjszakát. De nem csak e miatt, sírás közben rájöttem, hogy anyámat siratom. Azt siratom, hogy amíg egészséges volt, nem voltam vele eleget. Hogy nem segítettem neki, hogy nem beszélgettem vele eleget. Az más dolog, hogy van rá magyarázat és nyomós oka volt, hogy igyekeztem kivonni magam a hatása alól, de most már nem látok mást, csak a küszködéseiben a saját küszködésemet, a magányában a saját magányomat, az erölködésében, hogy szeressék, a saját erölködéseimet. Nem ő vagyok, tudom, nagyon máshogy oldom meg az életem, sokkal több szembenézéssel, önismereti munkával és komolyabb küzdelmekkel a játszmáim és a manipulációim ellen. De akkor is van hasonlóság, és ez megráz. Mert ahogy én szeretném, hogy megértsenek, megöleljenek, beszélgessenek velem, támogassanak és szeressenek, ő ugyanígy akarta. És az egyszem gyerekére nem számíthatott. Csak most, amikor már semmi értelme, mert akkor is csak kis együgyű gombócként ringatózna az ágyában, ha nem mennék meglátogatni. Bőgtem mint a hülye, hogy szörnyű ez, hogy mi lesz egy nagyszerű intellektusból, egy különleges emberből. Aki közben meg narcisztikusként tette amit tett. Szóval csőbe húztak, mert egy barátomról azt hittem, hogy tényleg meg akarja beszélni a problémát, ami felmerült. De végül csak az derült ki, hogy hülye vagyok, tök betegen látom a dolgokat. És úgy elkedvetlenedtem tőle, hogy miért hittem megint azt, hogy érdekes lehet, hogy nekem mi lenne jó vagy ami rossz azt hogy lehetne enyhíteni.

De valójában csak nagyon nagyon szomorú voltam és fáradt és elfelejtettem, hogy neki csak az agyamra van szüksége a testemet meg a lelkemet tartsam a ruhámban, tényleg hogy lehetek ilyen idióta, hgy nem veszem észre mennyire fontos vagyok neki, csak ne akarjak semmitse, örüljek annak amit kapok. Örülök.

Aztán éjjel csak az anyámat láttam, különböző időkben, hogy hogyan lett végül semmivé. A nevelőapámon gondolkodtam még, hogy miért rajongtam érte vajon és miért éreztem különlegesnek a köztünk levő kapcsolatot, amikor valójában soha nem dicsért vagy csak nagyon ritkán, de a hangja, a szavai, a tettei, mind tele voltak figyelemmel és szeretettel, mindig éreztem, de, ha nem dicsért, akkor mi volt amiért úgy éreztem, hogy szeret, sőt, mindennél jobban szeret engem? Egyszerűen eldöntöttük mindketten?

Nem volt jó éjszaka.

#éjjel #konfliktus #anyám #apám #emlékek #01-12

[starmythelonesurvivor]

Előző vasárnap azt hittük, hogy nagyanyám elpatkol. Kész, vége kampec, rá kellett törni az ajtót, meg én is lóhalálában futottam haza 300km-ről. 2 nap volt nehéz, emelgettük, tartani kellett, olyan izomlázam volt, mint versenysportoló koromban. Nem is éreztem, hogy hiányozna a torna. Szörnyű volt látni, fürdetni…olyan méltatlan végjáték ez a valaha gyönyörű, szereteteljes, értelmes nőnek. Kapott házi infúziót, teljesen összeszedte magát, éppen nyilván csak a demenciája nem múlt el. Előző héten anyám volt vele többet, most én. És eddig bírtam. Hétfő óta négy nap. Fürödj meg, egyél, igyál már, kérlek vedd be a vitamint. Nem, nem mehetsz szakadt ruhában a gyógytornára. Nem, nem loptuk el a törölközőid, annyi van, hogy be sem fér egy szekrényrészbe. Ne, ne egyél olajat, nem, az ananászos hajpakolásom nem ehető. Folyton követ, és beszél. Ma elmentem varrásra, a sírógörcs kerülgetett, mintha nem maradt volna agysejtem. Igen, nagyon szeretem, meg mi egyéb, de ezt így nem bírom. Főzök, mosogatok, semmire nem jutok a saját dolgommal. Teljesen kikészültem. Igazából elvan magának, mostantól csak rá-rá fogok majd nézni. Akkor hagy nekem 10 perc nyugtot, ha rákiabálok, vagy már visítok. Látványosan megsértődik, aztán elfelejti. Gonosznak, és hálátlannak érzem magam, de most csak a végtelen fáradtság, és a szomorúság van. Csalódott vagyok a mesterszak miatt is, amin most vagyok hivatalosan nappali, de a valóságban levelező, háromhetente 2 nap. Még nem csináltam rá semmit, teljesen hidegen hagy. Az okj már jobban érdekel, meg beleölöm az időt, a munkahelyen nem fogom törni magam az állandó helyért, befejeztem. Így ebben az évben bőven elégnek érzem nagyanyámat, meg a nem létező életem. Legszívesebben meghúznék valami erőset…holnap a legjobb barátnőm nagyanyjának a temetésére megyek. Úgy sajnálom, meg az enyém még él, és örülnöm kéne, meg haj de boldognak lenni vele, de csak zokogni akarok. Még családi arany ékszekereket is kaptam tőle, pedig nekem eddig nem igen volt, egy láncot leszámítva.

[tibberg]

2.5 éve élek külföldön. Első évben sokat kellett hazarohangálni, jó volt hogy volt egy magyar SIM. Céges kártya volt, de pár hónapja kiszállítam a cégből jogilag is, így most, hogy lejárt a hűség, ki kell hozzam az előfizetésemet is onnan. Józan számítás szerint nincs szükségem erre a kártyára. Olcsóbb, ha arra a néhány hétre, amikor nem Svájcban vagyok, egyszerűen veszek ilyen adhoc roamingot az itteni előfizetésre.

De 23 éve megvan ez a számom. Nehéz megválni tőle. Van értelme csak azért fizetni, mert érzelmileg kötődöm hozzá? Nem egy szép szám, nem könnyen megjegyezhető, de az életem felében az enyém volt. Az én számom.

[zeroz2ro]

Kovács András (origo): Coming out

Csodálatosan hosszú posztban veszi végig a NER-propgandista miért szavazott NEM-mel az ország EU-s csatlakozására 2003-bam. Tényleg minden benne van ami most a fejekben kavarog! “ 20 évvel ezelőtt ezen a napon hoztam meg életem egyik legjobb döntését, amire halálomig büszke leszek! 2003. április 12-én dönthettek Magyarországon a választók arról, hogy az Európai Unió tagjai legyünk-e, vagy sem. Igen, büszkén vállalom, hogy nemmel szavaztam!  “20 évvel ezelőtt, és ma is a támogatók legfőbb érve az, hogy az unión kívül nincsen élet, semmi értelme nincs protestálni ezzel szemben. Nincs alternatíva – üvöltötte és sulykolta arcunkban az akkor még 95 százalékos fölényben lévő baloldali médiaelit.” “A nem melletti szavazatomat erősítette, hogy az akkori Medgyessy-kormány olyan szinten idióta, ostoba és az embereket teljesen hülyének néző kampányt folytatott, hogy semmiképpen nem akartam a balliberális kormány álláspontját erősíteni az igen voksommal.” “ Dühített az az elképesztő baloldali hazugság, hogy az uniós tagsággal itt valamilyen komoly jóléti fordulat következik be. Azok akik csak értelmesen próbálták elmagyarázni, hogy az uniós tagság nem jelenti azt, hogy a következő hónaptól kezdve magasabb fizetés érkezik a számlákra, azokat sok esetben ismételten ostobának nevezték, az elvetemültebb brüsszeliták pedig fasisztának bélyegezték a kritikusokat. Persze az életszínvonalbeli emelkedés, ahogyan azt az értelmesebb közgazdászok jósolták nem is történt meg. A Medgyessy, majd pedig a Gyurcsány-kormány pedig csődbe vitte Magyarországot, és ezzel pedig komoly évtizedes hátrányt szedtünk össze a környező riválisainkkal szemben. Brüsszel persze mindezt ölbe tett kézzel figyelte. “ “ Mára az Európai Unió egyre inkább egy diktatórikus birodalomra kezd hasonlítani. Még nem erőszakkal nyomják el a liberális fősodorból kilógó véleményeket, hanem az elhallgatás, megbélyegzés és a büntetés hármasával próbálják fegyelmezni a renitenseket. Csak azok a jó emberek Brüsszel számára, akik a liberális kánont éneklik fel, és kritika élkül hajbókólnak a technokrata vízfejnek. Mindez pedig pont olyan mint Szovjetunió, ahol csak azok lehettek a rendszer részei, akik teli torokból zengték a szocializmus végtelen dicsőségét. “ “ Brüsszel az elmúlt 20 évben persze új „vallásokat” is teremtett. Az LMBTQ, a genderpropaganda, a  klímaváltozás elleni küzdelem mára vallás lett. Aki ezekkel szemben szkeptikus, vagy éppen teljesen tagadja őket, akkor azt a személyt, vagy országot szélsőségesnek, fasisztának vagy éppen idiótának állítják be. Pontosan így számolt le a kádári és a brezsnyevi diktatúra azokkal az emberekkel, akiknek volt bátorságuk arra, hogy kimondják a szocializmus hazugságait. Sokakat még az 1970-es években is elmegyógyintézetbe, vagy éppen kényszergyógykezelésre ítéltek, mivel tagadták a szocialista társadalom elsőbbségét. Brüsszel ma még nem tart itt, de az eseményeket figyelve, aki napjaink uniós vallásait tagadni próbálja, az könnyen lehet, hogy pár éven belül a személyes szabadságával is fizethet majd! Az események gyorsaságát figyelve 20 év múlva lehet hosszú börtönévek várnak majd a Brüsszelt kritizálókra! “ “ Míg Brüsszel új vallásokat teremtett, addig leszámolt a kereszténységgel, a családdal és a hagyományos kultúrával. Ennek egyik csúcspontja volt, hogy a még 2000-es években készülő új uniós szerződésből kimaradt a kereszténységre való utalás. Na ezért is büszke vagyok a leadott „nem” szavazatomra! “ “ Az elmúlt 20 évben az Európai Unió semmilyen sikert nem tudott felmutatni. Gazdaságilag és demográfiailag egy hanyatló entitássá vált. Jól emlékszem, hogy 2010-ben arról zengedeztek ódákat Brüsszelben, hogy tíz év múlva a világ legversenyképesebb gazdasága lesz az EU. Semmi, és tényleg semmi nem lett ebből! Az EU világszinten a teljes eljelentéktelenedés felé halad, miközben a határai mentén egyre több megoldhatatlan konfliktus robban ki. Az EU-nak, ha lenne valóban értelme, akkor pont ezeket konfliktusokat (orosz-ukrán-háború, Nyugat-Balkán, Kaukázus) megoldania kellene, és nem szítani a feszültséget. Ezen a területen is teljesen megbukott Brüsszel! “

[nitta86]

Hogyan tovább?

Szóval az a problémám már egy ideje, hogy nem tudom, hogy tényleg az volt e mindig is a gyerekkori álmom hogy sikeres kutató legyek, vagy ez csak a szüleim ambíciója volt velem kapcsolatban? Mondjuk lehet, hogy most már mindegy is.

De egyébként szerintem ez egy értelmes cél, szóval nem olyan, mint amikor a szülők azért hurcibálják a gyereküket versenysportra meg gyerekszépségversenyre, mert ez a beteljesületlen álmuk, hanem a kutatás meg a tudomány tényleg tökjó dolog, és azért külön hálás vagyok, hogy a STEM felé terelgettek.

De mindenesetre én megpróbálkoztam a kutatással és végül is voltak sikereim, nyertem díjakat, és megdicsért a konferencián a téma elismert szakértője. Szóval próbálom megfogalmazni, hogy mi volt a gond:

Szorongtam az egésztől. Már nem tudom hogy melyik író egyszer azt mondta, hogy írónak lenni olyan mintha folyton házit kéne írnod. Na kutatni szintén. Borzasztó ahogy nem lehet hátradőlni, mert mindig cikket kéne írnod meg irodalmazni, és nem jött be az se, hogy versengeni kell egymással.

Szexizmus: ez műszaki bőven területen van, és az a baj, hogy működik az elbizonytalanítás. Engem lelombozott, hogy nálam tehetségesebb nők is ritkán jutnak lehetőséghez, ezért sokszor feladtam már a startmezőnél.

Imposztor szindróma, ha egyáltalán voltam elég jó hozzá... Mondjuk valszeg igen, mert voltak, vannak sikereim.

Mindenesetre a kutatás minden szépsége és izgalma ellenére, egy idő után elkezdtem azokat irigyelni, akiknek van egy konkrét feladatuk, amit biztos hogy meg tudnak oldani és senki se várja el tőlük, hogy még több cikket írjanak, meg még több pályázatot nyerjenek.

Végül nem is a saját döntésem volt, hanem a volt főnököm rámbízott egy ipari projektben való részvételt, ami akkoriban elég nagy teher volt nekem, mert hónapokat vett el a kutatásból és elvárták, hogy ugyanúgy teljesítsek mellette... Tök stresszes voltam és utáltam az egészet. Aztán még több megbízást kaptunk, egyre kevésbé tudtam az ipari projekt mellett mást csinálni, és egy időre megzuhant az önbizalmam, meg attól féltem, hogy mindenki le fog nézni, mert nincsenek értelmes eredményeim, mert nincs elég időm kutatni. Aztán egy nap rájöttem, hogy az ipari szakértői tevékenységem is értelmes eredmény, amiért elismernek. Emiatt kértem és kaptam is fizetésemelést és új munkaeszközöket. És arra is rájöttem, hogy kevésbé vagyok stresszes, mert tudom, hogy pontosan mi a feladat és képes is vagyok teljesíteni, és hogy egy ideje tulajdonképpen már erre vágytam, és ez jó nekem.

Azt is élvezem, hogy úgy érzem, hogy kikerültem az örök versengésből, nyugiban együtt dolgozunk és ennyi. De közben meg attól félek, hogy mindenki titokban lenéz és kiröhög, hogy ezzel foglalkozom és emiatt nincs elég tudományos eredményem, márpedig szerintük csak az számít. (Mondjuk sokszor büszke vagyok arra, hogy nem érdekel mások véleménye, de ez a gyakorlatban nem igaz.) A húgom szerint el kéne mennem az iparba dolgozni és nem csak külső szakértőként tanácsot adni. És ez megoldaná ezt a gondot, hogy úgy érzem megítélnek a cikkeim hiánya miatt, de mi van ha ez igazából csak a fejemben van, és a valóságban senkit se érdekel? Meg mi van akkor, ha valójában nem szeretnék elmenni az iparba kicsit több pénzért, azon az áron, hogy sokkal több stressz fog érni? Úgy érzem, hogy most jó nekem, hogy nyugis és érdekes munkám van, de közben bennem is ott motoszkál, ami miatt a volt témavezetőm is aggódik, hogy mi van ha ezzel elpazarolom a tehetségemet? De mi van, ha erre van tehetségem? Lehet, hogy ez mind nem számít, mert ez az én életem és én döntöm el, hogy mit kezdek vele. De ettől még el kell gyászolnom, hogy végül nem lettem sikeres kutató, és ez meg nehéz.

#szövegesposzt

[ikkenhissatsu]

Tl;dr

Az életrül. Krisztusi korba léptem én, és kéne valami pátoszos, enyém a világ sztorit írni. Spoiler alert - nem tudok. Illetve tudok, viszont inkább vagyok nullán, mint százon. Most már. Volt rosszabb is. Szerettem volna családot. Szerettem volna rengeteg dolgot, rengeteg dolgot meg is tudtam valósítani, rengeteg dolgot nem. Zárultak be kapuk, amiket nem lehet kinyitni soha többé. Fáj. Persze ez az emberi lét maga, megyünk tovább, van még vissza 30 év fény, meg remélhetőleg még valamennyi fájdalom nélkül. Én vagyok az a csávó, aki egy társaságban nagyon régen volt középpontban, inkább halkan figyelek és akkor szólok, amikor van értelme/súlya/humora. Elengedni sosem tudtam magam - ebből kiindulva főleg a gyeplőt soha. Koravén voltam mióta az eszemet tudom, én voltam az, aki az osztályban egyedüliként 15 évesen, feketén kezdtem diákmelózni, azóta folyamatosan dolgozom, amiből első két évben kb. 5 ezer forintot költöttem el. Készültem, egész eddigi életemben készültem. Mire? Utólag sokszor kérdezem - mindegy is - a könnyű életre. Hittem, hogy az odafigyelés, a tervezés és a pontosan kivitelezett, magasabb céloknak alárendelt életvitel kifizetődik és bármit hoz az élet, azon a szartengeren nekem olcsó jegyem lesz katamaránozni. Mondhatnám, hogy ez nincs így. Hazudnék. Eddig 10ből 9 tervem sikerült, arról viszont senki sem mondta, hogy az az egy beárnyékolja majd az összes sikerem/teljesítményem. Mivel mindig mindent alárendeltem a nagyobb célnak, ami a szeretteim és saját életem megkönnyítése volt, voltak dolgok, amik elhervadtak bennem. Ilyenek voltak pl. a saját igényeim. Milyen kurva unalmas! Hallod, a csávónak minden jó. Nem hiszed el, 100kg, majdnem két méter, 25 évesen a faterja Trabantjával járt. Négy évig lakott szegény öreganyja lakásában, amiben nem lehetett normálisan szellőztetni, mert 5 ablakból 4 nem volt nyitható. Tudod, az a hardkór. Metlaki, kopott öntöttvas kád, mária kép a falon, konvektor vagy láva vagy hideg, kiírthatatlan levendulaszag. Azt illatnak már nem lehetett hívni. Nem panaszkodott! Ilyen baszdmeg a világon nincs. Az első éves fizetéséből hova ment nyaralni szerinted? Haha, nyaralni, vett a város széli garázssoron egy garázst! 20 évesen. Érted, én meg nyavalyogtam, hogy nincs elég pénzem hónap végén harmadszor lemenni Siófokra bulizni. Gondolod rakott bele valamit mi? Ja, kiadta bérbe. Azt mondta egyszer jó lesz az a pénz, autója biztos lesz később saját, talán még motor is. Na, abban az időben azért mesélt valamit, hogy volt egy csaja, akinek adott a lakásához is kulcsot, majd nem tudta mire vélni, hogy a csaj fel akarja újíttatni a konyhát, persze lóvét, segítséget nem tud adni, mondjuk meg tudná tervezni. Merthogy ez a lakás szar, innen el akar menni, ez csak átmeneti, minek szórja el a pénzét erre. Mondta a csaja, hogy költözzenek el akkor egy albérletbe, akkor 50-50% és közösen kialakíthatnak valamit. Ki volt borulva a gyerek, mesélte, hogy a csaj szerint az az okos döntés, hogy az ingyen lakhely helyett mindketten fizessenek havi 40+rezsit, hogy a csaj lelke megnyugodhasson. Nem ment bele. Ugyanezt csináltam a kapcsolatban is. Kisded ápolást tanult, szeretett volna legalább 2 gyereket, volt benne akarat és teljesíteni akarás, bár a mai szemmel “woke” volt, szóval elhagyta a régi klasszikus családi modellt, azt gondoltam még működhet is. Akartam is gyereket. Aztán rájöttem, hogy persze nem kell nagyon belelendülni, a csaj ugyanis féltékeny volt, ráadásul elég böszmén. Az emberi gyengeségeket sajnos mindig hamar kiszagoltam, ez mondanom sem kell, teljesen elvette a kedvem. Milyen furcsa, tán nem azért, mert gyenge voltam én is? Tökéletes példa, szakítani akartam vele, össze is kaptam magam, péntek este csörög a telefonom, hív a lány, felveszem - zokogva közli, hogy meghalt az anyja, menjek érte és vigyem haza. Életemben először és utoljára vezettem ittasan (a megivott négy jéger csak rá három napra, otthon fekve esett le, hogy mekkora rábaszás lehetett volna belőle, ha belefutok egy igazoltatásba). Szóval anyja meghalt, szakítás lefújva, kiporoltam az öltönyöm és végigbőgtem a temetést mint egy kisgyerek. Szerettem az anyját. Igazából szerencsés vagyok, az összes anyósomat szerettem, sőt, engem is szerett(n)ek. Rövidre kell zárnom, annak a kapcsolatnak rá 10 hónapra véget vetettem. Kb. 11 hónap késéssel. Bárhogy is volt, jól tettem, rá egy hétre már össze is jött a barátnője szomszédjával. Nem volt tartós szomorúság. Én azért egy-másfél évig húztam a belem utána, tudod, amikor fél évig azzal kelsz, hogy az ő arcát látod ébredés előtt. Mindegy, jó sok Popper bácsit meghallgattam, mire rendbe jöttem. Tudsz még követni? A fő szál az, hogy mennyire megtanultam elnyomni a saját igényeim. Ennél a lánynál, és az őt követő pár komoly próbálkozásomnál észrevettem, hogy van egy fő, visszatérő elem - ez pedig a megmentés. Minél zűrösebb a csaj, annál vonzóbb -> megfordítva, minél inkább tetszett valaki, az kurvaisten, hogy legalább önbizalomhiányos, bipoláris, vagy akár nárci volt. Ezt olyan csúcsra fejlesztettem - ezt az önpusztító gyakorlatot - hogy egy akkora nárciba futottam bele, hogy majdnem beledöglöttem. Akkor fogadtam meg, hogy befejeztem a megmentést, ha valaki zűrös, hagyom a faszba. Szerinted sikerült? Persze, hogy nem! Sikerült egy kevésbé toxikus, ám sokkal nagyobb útvesztőbe keverednem. Na sebaj, egy ideje vége. Itt vagyok, most már talán nullán. Most már ritkán kapnak el negatív érzések és kezd kopni a folyamatos visszaemlékezés. Tény, most nem is tettem ellene semmit, leszartam. NA, VÉGRE MEGÉRKEZTÜNK! Itt vagyok 33 évesen és az van, hogy fingom sincs mit akarok. Az élettől, hah, ott megvan minden. Párkapcsolatban, a nőktől, társamtól. Egyáltalán akarok-e? Egyáltalán bárki támogatni fog-e abban, hogy az én lelki egyensúlyom megmaradjon, hogyan fog egy család kialakulni? 33 éves vagyok, mire fociedzésre kell hordanom a kölyköt, addigra 50 éves leszek heló. Ha lesz. Itt tartok hát valahol. Hogy csinálják azok az emberek akik családot vállalnak? Soha nem fogod megérezni és soha nem engedtem, hogy emberek lássák, hogy miket gondolok vagy mi a véleményem húsbamarkoló témákban, de az a helyzet, hogy gyűlölet szintű mély megvetést érzek azokkal kapcsolatban, akik mindenféle tervezés (se pénz, se posztó) alapon vállalnak gyereket - “becsúszott Marcsikám ne haragudj, majd felneveljük az albérletbe, tudod, hogy nagyon imádlak, itt egy szál PallMall.” Szóval ez a motiváció megszűnt. Már nem kell sietnem sehova. Nem segít, hogy az utóbbi egy évben kb. négy nőt láttam szépnek. Nem segít, hogy a korábbi tapasztalataim alapján nem vágyok arra a fajta “hajszára” amivel az ismerkedés jár, legyél cuki, de izgi, rendes, de nem unalmas, főleg vicces “mert engem az eszemen keresztül lehet lenyűgözni”, miközben kétműszakban jár a helyi üzembe melózni miközben az anyja neveli a két gyerekét, mert a faszija elhagyta. Pár hónapja megkérdezte egy régi barátnőm, akinek most tök cuki családja van, hogy nincs valami csaj? Kuncogtam, mondom nincs. Szinte rögtön, felcsattanva “hát én nem tudom hogy bírod, én tuti nem bírnám ki.” Erre fel is röhögtem, látva, hogy mennyire nincs képben arról, hogy mennyire más dolog ez fasziként, mint csajként. Szóval nem, nem motivál a szex sem. Az is mindig egy olyan dolog volt az életemben, hogy két, talán három nővel tudtam élvezni igazán, mindenki mással nyűgös volt, hiába engedtem el magam a másik nem tudta elengedni magát, ha direkt ráhangolódva én tettem bele többet akkor a másik görcsölt be mert ő nem tudta elengedni magát, BIZTOS ÉN VAGYOK A SZAR, TUDOM, a lényeg, hogy a jó szexet sem lehet a fogasról leakasztani. És a lényeg, hogy sajnos a szex az nem olyan mint a pizza, miszerint a rossz pizza is legalább pizza, szóval jó. Inkább olyan, mint a család. Nincs annál jobb, mint egy jó család és nincs annál rosszabb, mint egy rossz család. A rossz szex pusztít. Önbizalmat, kapcsolati bizalmat, játékosságot, önértékelést. Ja, és senki sem tud róla beszélni. Én még nem éltem meg olyan privát beszélgetést szexről, (és nem is hallottam olyanról) ami nem esett volna rosszul valamelyik félnek. Tudod, kb. úgy, mint nekem a véleményem a húsbamarkoló témákról. Szóval maradnak az ilyen emberi értékek dolgok. Amit kurva nehéz felfedezni, tényleg ott tartok, hogy bárki képes leépíteni magát a szememben pár perc beszélgetés során - na persze ettől nem gyűlölöm meg - csak elteszem, mint barátot, ha mondjuk ismerkedésről van szó. És ezzel együtt meg is jöttem ismét a szomoromhoz, ezzel párhuzamosan megjelenik az, hogy ha visszaolvasod a témákat, mindegyikhez mi a kulcs? Ha tudnám, hogy mit szeretnék és mire vágyom, akkor tudnám, milyen irányba induljak. Aztán persze meg kéne tanulni kimondani. Kimondani, és leszarni, hogy más mit gondol. Akár szerettem, akár ellenségem. Kikérgesíteni azt, hogy ha a szeretted folyamatosan megkérdőjelez, vagy konfrontatív, akkor nem te vagy a hülye, hanem ő a gyökér, hogy tőled teszi függővé az ő boldogságát. Továbbá, ha valaki egy normális, üvöltésmentes konfliktusban lezár vagy megsértődik, az az ő baja és nem neked van feladatod vele. Tettem le az asztalra eleget ahhoz, hogy tudjam és biztos legyek abban, hogy soha, senkivel sem tettem olyat, amivel kitervelten ártottam bárkinek komoly dolgokban, vagy védtelen helyzetekben. Jó csávó vagyok, aki érdemes. Majd valami lesz. Mindenesetre több ilyen szart szeretnék írni. Ezt szeretném, asszem.

#élet #irogatások

[shob-chop-lai]

RANT not fotball related !!!

📣 i am so sick of tired to be a stay at home daughter📣

szóval minden azzal kezdődött, hogy júliusban megszereztem a mester diplomám (hurrá végre szabadság elkezdhetem az életem...JA NEM). a szüleimmel megbeszéltem, hogy a nyarat még arra használom ki, hogy pihenek (mivel a suli mellett dolgoztam is, nem minden félévben, de a legtöbben igen). olyan szerencsés helyzetben voltam, hogy itthon éltem az egyetemi éveim alatt mert 40 percre lakok busszal, így csak pénz kidobás lett volna albiba vagy koliba mennem. fontos megjegyezni, hogy összeségében két kibaszottul haszontalan diplomát sikerült megszereznem: egy politológus BA és egy kommunikáció és média MA-t. no offense mind a kettőt szerettem és szerintem hasznosak, de a munkaerő piacon lófaszt sem érnek. summa sumárum a sztori lényege az, hogy itt van január és még mindig nincs munkám. ami az itthoni helyzetemet (szüleimmel való kapcsolat) piszkos mód megnehezíti. őszintén szólva az is igaz, hogy nemrég fogalmazódott meg bennem valójában mit is szeretnék csinálni: sportmédia. alapból nehéz ilyen terepen elhelyezkedni főleg az alföldön, de kapcsolatok nélkül...hmm fincsi. tavaly év végén rá írtam egy srácra akiről tudtam, hogy ezzel foglalkozik, nagyon kedves és segítőkész volt főleg úgy, hogy előtte egyszer találkoztunk és csak köszöntünk a másiknak. megkért, hogy küldjem el az önéletrajzom és majd tovább küldi a rádió szerkesztőségének, de azóta nem hallottam vissza semmit. ami őszintén nagyon nyomaszt, de azért még reménykedem. lenne lehetőségem elmenni a szüleim munkahelyére dolgozni, jó pénzért, de én ezt nem akarom. szóval a napjaim tépelődésből állnak, gondolkoztam, hogy elvégzek egy sportmédia képzest,de mindenki azt mondta felesleges inkább tapasztalatot szerezzek. szóval most próbálom összeszedni magam és erőt meríteni azért, hogy elérjem azt amit akarok: sport riporter legyek. nem segít az se, hogy ez évben töltöm a 25-öt és kibaszott szerencsétlenek érzem magam, valamint azt érzem elvagyok maradva a koromhoz képest mindenben (egzisztencia, magánélet, karrier). az nem opció, hogy felmenjek Pestre mert nincs megtakarításom szóval mindenképp helyben kell elhelyezkedjek. néha azt érzem túl makacs vagyok és elkéne mennem a szüleim munkahelyére dolgozni (mert akkor legalább ők is boldogok lennénk). de annyira tudom, hogy ez nem nekem való, megtudnám csinálni, de nem élvezném. így a végére érve nincs sok értelme annak amit leírtam, de a lelkemnek nagyon jól esett és hátha valamelyikőtök, hasonló cipőben jár mint én.

szóval ja, ha neked is kapunyitási pánikod van nyugi nem vagy egyedül és nyugi nem veled van a baj🩷

Köszönöm, ha elolvastad puszi🫶🏼

#kapunyitás pánik #önsajnálat #stay at home daughter

[senki-hercegnoje]

Sosem gondoltam volna, hogy pont én leszek ilyen szerelmes. Voltam már az, nem is tagadom, de az elmúlt pedig azt hidtem sosem fog. Nem gondoltam volna, hogy az után fogok tudni még szeretni. De megtörtént. Megtörtént a Csoda, jött Ő. Jött és mindent felforgatott. Már a legelején tudtam, hogy Ő más. Akkor még nem sejtettem, hogy életem szerelme lesz,ahogy azt sem, hogy mennyire szeretni fogom. Minél több időt töltöttem vele, annál jobban kötödtem hozzá. És egyszer csak azt vettem észre, hogy a szeretlek szó már nem elég arra, hogy kifjezzem, amit iránta érzek. Szerelmes lettem belé, de úgy mint még soha senkibe. Szeretem minden porcikáját és ezen semmi, és senki nem tud változtatni. Ő az életem értelme. Mindennél jobban szeretem.

#magyar #tumblr #szerelem #magyar tumblisok #szerelmem #magyar tumblr #gondolatok #este #örök #szeretem #Őszinte vallomás #vallomás

[csacskamacskamocska]

Romlakó

Nos, ha valaha voltak olyan romantikus ábrándjaid, hogy veszel egy romos rusztikus házat Olaszországban és majd jóóól felújítod és ott fogsz boldogan élni, nos, akkor sokadik regénykezdetként elmesélem, hogy én hol tartok ebben a dologban. Beáraztam olyan 100-120 000 euro környékére. Ennyiért kéne valami, ami 60 nm körüli és van terasza vagy értelmes méretű erkélye és/vagy kertje, de a kert ne legyen egy konyharuhánál nagyobb mert élvezetnek kell nem melónak. Meg legyen tenger. Vagy legyen tündéri toszkán kisváros, ami olyan mintha egy mesében lennél vagy valami romantikus filmben. Olyanokat láttam, hogy komolyan aléloztam. Csak, kocsival nem megközelíthető lakok ezek, és ha öregecske az ember, akkor meghal mire eltopog a pékségbe, némelyik meg olyan magasan van, hogy frankón hideg van télen, hidegebb mint nálunk. És nem akarok felújítani. Vagyis de, felújítok én ha csak annyi van, hogy festeni kell, meg csempézni, ablakot lemázolni meg erkélykorlátot rozsdátlanítani meg kertecskét rendbetenni. De alapvetően a gondolkodásmódunk más, nekem úgy tűnik. A rusztikus ház az ami legalább nyolc helyen be van ázva. A fal nincs glettelve, a vakolatra van festve vagy belambériázva, hogy ne látszódjon, hogy be van ázva. Nem szeretik a napot mert meleg. Biztosan igazuk van, ők régebben laknak ott, csak nehezen számolok le a nagy üvegfelület igényemmel. Minden ház alatt található egy borzalmas állapotú pinceszerűség rengeteg lommal, amiről tudom, hogy ott fogják hagyni nekem. Amúgy a bútorokat is otthagyják, amiről fogalmam sincs, hogy hogy lehet megszabadulni tőlük. Még itthon is nehezen. 250 ezer euronál vannak azok a lakások és házak, amik már na, már olyasmik, mint amiben élek. Vagyis egy budapesti lakás áráért nem kapsz egy jóállapotú vidéki házat. A tengerpart közelében nem. Amúgy igen. És délen olcsóbb és szebb házak vannak. De összességében, keresek valamit, amit nem találok. Itthon sem és egyelőre Olaszországban sem. Valami olyat, amiért érdemes kimennem a lakásból. Volt már életemben ilyen érzésem, hogy „szeretem ezeket az utcákat járni”. Az árra még rájön kb 20% mindenféle ügyintézési költség. Viszont lehet pofátlanul alkudni a ház árából. Külföldinek nem adnak jelzáloghitelt, magyar bank meg nem ad külföldi házra. Maradnak a szűk keretek. Egyszercsak rájöttem, hogy engem mocskosul nyomaszt, hogy a terveim közepe az, hogy öröklök anyám után, és akkor majd ez lesz meg az. Oké, hogy ennek van realitása, de az egyetlen normális gondolat az az, hogy bárhogy, akárhogy, akármilyen állapotban, ha az nem szenvedés neki, akkor éljen nagyon-nagyon sokáig. Nem szeretnék gondolni sem arra többet, hogy majd akkor hogyan lesz, ha... Szóval nincs 100-120 ezer euro. Van 25-30000, ha nem jön semmi dráma. A lányom benyögte, hogy olvasott valami cikket és felfogta, hogy miért mondom, hogy szeretem és imádom, de nem egészséges, ha együtt élünk. Szóval vele ne számoljak, nem költözik velem, mert nem akar velem egy háztartásban élni, szeretne felnőni. Mosolygotam, megöleltem és közben belül zokogtam. Rég éreztem magam annyira egyedül, mint azokban a percekben. Piszkosul fájt, pedig tényleg akadályozott az, hogy minden megnézett házat átgondoltam azzal a szemmel is, hogy neki jó-e, az ő életét támogatja-e vagy eltemetem valahol, ami csak nekem jó. Nos, erről most le van a gond. Most egy nagyon pici valamit keresek. Nagyon picit. Olyan picit amire van pénzem vagy +pármillió forint kölcsönnel meg tudom venni. Aztán majd idővel, ha úgy alakul, veszek másikat. És ma arra jöttem rá, hogy hol van az megírva, hogy nem találhatok egy pasit, aki szeretne Olaszországban élni? Nem kerestem, de senki nem tiltja, hogy keressem. Ideje módszeresen leszámolni Életem Elbaszott Szerelmével. És amikor megtalálom, akkor majd lehet nagyobb lakás, most elég egy pici menedék. A kicsúfolt kis ékszerdoboz! :D Ki kéne sajtolnom egy autóra való munkát a cégből. Bár 1200 km-t rollerezni, az nagyon menő lenne! :) :)

#rom #lakás #Olaszország #változások #magány #tervek #06-08

[szentimentaliskozhely]

Nem gondolom hogy nekem valaha is szerencsém lesz a szerelemben. Mindig rossz emberbe szeretek bele. Én eddig hittem a szerelemben, hogy az felülír mindent, es azt szeretjük, akit szeretnünk kell. Ez miért nem ilyen egyszerű? Miért nem működik ez úgy hogy abba szeretünk bele, aki a tökéletes társunk, aki ugyanazzal az értékrenddel rendelkezik, mint mi, aki ugyanúgy szeret, akinek ugyanazok a céljai, vágyai álmai, aki ismeri mindegyes rezdülésünket, mert maga is úgy rezdül, aki mindig érti az érzéseinket mert ő is úgy érez. Miért lehet olyat szeretni akit csak szeretsz, de többet várnál, mást várnál, egyszerűen olyanná akarod formálni akire szükséged lenne. De nem lehet, mert ő úgy maga ahogy van, és ő dönt saját maga változásáról, vagy stagnálásáról. Szóval tehetetlen vagy, egy olyan embert szeretsz, akit nem is érted miért szeretsz. Viszont szereted, mert ha belegondolsz hogy elveszítheted, megszakadsz belülről, és képtelen vagy elengedni. De ha meg vele vagy megszakadsz attól a kíntól hogy nem ugyanazok vagytok, és nem tud megérteni, és te sem tudod őt megérteni. És létezel a nagy meg nem értésben. A nagy szorongásban. A nagy fájdalomban.

Ami nem létezne, ha nem éreznél.

Már 17 évesen is én voltam a szerelem vádlója egy iskolai bíróságon, kemény büntetés kértem, életfogytiglanit, kivégzést, pusztulást rá. Hogy lehet ennyire gyűlölni és szeretni ennyire a szerelmet egyszerre? Azt érzem hogy annyira kevés időre és annyira sok jót adott, és annyira sok időn keresztül nagyon sok rosszat okozott, hogy nem tudom ezt a kettősséget úgy istenigazából feloldani magamban.

Az is lehet hogy én magam vagyok pusztulásra ítélve és a szerelem meg amúgy jó dolog, csak isten az asztalánál azt mondta hogy tessék neked csak ennyi jár, erősnek tűnsz cipeld el a hátadon mások életének fájdalmát.

És élek így aztán, mert mást nem tehetek, arányosan sajnos sokkal többen szeretnek mint utálnak, így sajnos nincs lehetőségem feladni, na de hát az majdnem egyenesen következik ebből, hogyha nem adom fel akkor már meg is akarja az ember nyerni nem?

Vagyis lehet nem az ember, hanem én.

Nem tudom mi az élet értelme, nem tudom bennem van e értelem. Nem tudom mit akarok az élettől, meg közben azt sem hogy az élet mit akar tőlem.

Boldog lennék ha önmagában csak boldogan szerelmes lehetnék? Vagy boldog lennék ha önmagam lennék a szerelem nélkül? Vagy ennél többre vágyok? Mindkettőre egyszerre talán.

De úgy a helyes emberbe. Vagy jelenleg a helyes emberbe vagyok szerelmes csak nem jókor és csak ki kell várnom? De mi van ha addig a sok fájdalom felemészt belülről? Nem mondhatom azt a szerelemnek hogy baszódj meg jobb nekem egyedül? Miért nem tudom irányítani? Felőröl, hogy csak ki bejár az életemben és felkavar mindent mint egy hurrikán, én meg szedhetem össze a romokat.

Gyűlölöm az életem. Nem látok el holnapig. Fogalmam sincs mi a következő csapás. Igen arra már csak nem is gondolok hogy jó is jöhetne, mert esélytelen. Ha jön is már meg se élem mert készítem magam a következő rosszra.

#szakítás #szerelem #idézet #magyar

[starmythelonesurvivor]

Szilveszterkor írtam egy nagy reblogolós posztot, hogy milyen mesés párkapcsolatban élek, és már a tumbli népe, meg azóta 2 barátnőm, és a leendő(most már nem igen) sógornőm reakcióját hallva, már elég egyértelmű a döntésem. Van bennem valami, valami kis hangocska, ami ha nem jó valami, így nagyon halkan susog a fülembe, baj ban, valami nem stimmel, és sose hallom meg, már kb egy hónapja azon agyaltam, hogy bennem van a hiba, hogy Én nem tudom értékelni, hogy milyen szép életem van, el vagyok rontva, és valahogy feltételezni se mertem, hogy nem én vagyok a szégyentelen csődtömeg, de a karácsonykor elindult eseményláncolat óta már nem tudom elhinni magamnak, és valahogy sokkal mellbevágóbb, hogy nem működik így ez a kapcsolat, hogy újra egy adott időegységen belül egyedül leszek, lebegni fogok a semmibe. Sokat elárul, hogy a sörös pohár mellől annyira figyel rám, hogy ebből az egészből nem vesz észre semmit, már el is mentünk egymás mellett, és nem tudom elképzelni hogyan tudnék hozzá, ehhez az emberhez újra kapcsolódni, nyáron annyira bíztam benne, hogy hozzá költöztem. Egészen megszoktam itt, tényleg jó dolgom van, és ha nincs itt, akkor továbbra is elvagyok, de most már számolom hány sört iszik, illetve hány pohár bort, és gyakran, idegesen pillantgatok oda, és rettegek, hogy észreveszi, monitorozom, mennyit iszik. Szóltam 2 sör, és egy pohár bor után, hogy “mostanában kicsit sokat ittunk, nem kéne ennyit” (mi, többes számban, én rá se tudok nézni a piára egy ideje). Hát szerinte meg nincs semmi baj. Eddig is tudtam, eddig is realizáltam, de nem volt agresszív. A szilveszter este hajnalban azt hittem meg fog ütni, a többiek mikor szóvá tették, hogy ne a telefonját nyomkodja, hanem mondjuk figyeljen rám, rájuk, összeszólalkozott K-val, hogy ő igenis csak jól érzi magát, Én is jól érzem magam, és kiabált, éreztem, hogy elkezdem egyre gyorsabban venni a levegőt, és felszaladtam a fürdőbe, régen nem volt velem ilyen, apám meg anyám tudott kiváltani hasonlót, apuka ilyenkor azt mondta, ne színészkedjek, anyuka meg azt, reméli megdöglök, úgy kell nekem. Mire felocsúdtam, kiabálva nyitott be a helységekbe, és nevemet kántálta, “mi a fasz bajom van”. Az egésznek olyan Ragyogásos érzete volt, mintha egy filmben lennék. Tudtam, hogy el fog érni ide is, már az emeleten jár, és nem tudok hova bújni, anyámat, meg apámat kezdtem hívni, nem tudom miért, valamiért mélyen legbelül a mai napig a diszfunkcionális szüleim védelmére, és elismerésére vágyom, pedig már régen realizáltam, hogy ennek nincs értelme, tovább kell menni. Majd 23 leszek ebben az évben, és ha nagy baj van, félek, csak őket próbálom elérni, persze egyik se vette fel. Anyámé Dél-Afrikában ki se csörgött, apám meg amúgy, lábjegyzet reggel visszahívott, de nem vettem fel, felesleges vele számolnom, ő nincs. Elért hozzám, tényleg ideges volt, sose láttam még ilyennek, kértem, hogy menjen ki, kétszer, háromszor, és elment, szentségelve letámolygott, és tovább ivott. Nem tudom mennyi idő után összeszedtem magam, visszaültem társasozni, próbáltam játszani a szerepem, de szólt, hogy menjünk ki, beszélni akar. Olyan volt, vagy legalábbis Én olyannak érzékeltem a hangját, hogy “baj” lesz. Ott volt bennem a felismerés ha fenn nem ütött meg, akkor most fog, és senki nem fog megvédeni, legfeljebb majd ha hallják, hogy csattan, majd akkor körülállnak. A hallba próbáltam irányítani, a nyitott üvegajtó nem hangszigetelő, a lehető legkevésbé messzi alternatívára, biztosítottam róla, hogy az én hibám minden, és hogy hisztiztem, és túlreagáltam, az egész olyan szürreális volt, ahogy beszélt, az egész helyzet, most sem vagyok benne egészen biztos, hogy nem Én vagyok-e a hálátlan, és nem értékelem eléggé, lehet hogy ez belefér? Általában békés, és eddig nem irányult ellenem az agressziója, ha az is volt. Le kell lépnem, de okosan, tervel.

[biroluca]

Szerelmem,boldogságom,

életem értelme!

Tudod.. most jön a szoká kis monológ.

Nehéz 2 nap van mögöttünk, de mi együtt egyre csak erősebbek vagyunk es egyre jobban oldjuk meg a problémákat.. együtt fejlődünk! Büszke vagyok arra, hogy elmondhatom magamról,hogy olyan szerelmem van aki szorosan fogja a kezem akármi van! Ezért sosem lehetek elég hálás.. tudom hogy sokszor hülye vagyok,hisztis es elviselhetetlen.. ez azért van mert hiányzol és nehezen veszelem át a napokat nelküled.. tudtam hogy nehéz lesz majd a hiányod,de azt álmomban sem gondoltam,hogy ennyire..te mégis szeretsz töretlenül és mellettem vagy..hogy is lehetnék elég hálás mindezért..?! Az egész kapcsolatunk döcögősen indult.. valahonnan a gödör aljáról másztunk ki együtt, mert én lementem érted oda! Már akkor láttam hogy milyen csodás vagy .. láttam hogy milyen különleges vagy es hogy mennyire beléd tudnék szeretni… együtt kimásztunk..és belédszerettem! Ez azóta töretlenül igy van ! Napról napra egyre szorosabb köteléket érzek magunk között és hiszem,hogy a gondokat mi KETTEN EGYÜTT megoldjuk! Kitartok melletted és a szerelmünk mellett és tudom,hogy egy gyönyörű jövő és szerelem vár ránk! Alig várom,hogy együtt éljünk és minden este melléd feküdhessek és melletted ébredjek! Másra sem vágyom ezen a világon..! Büszke vagyok arra,hogy honnan hova jutottunk! Soha nem szerettem igy , soha nem néztem igy fel emberre, soha nem adtam át magam senkinek..te rászolgáltál mindenre!

Köszönöm, hogy én lehetek az a nő akit magad mellett látsz egy életen át!Köszönöm, hogy én lehetek az akit minden nap boldoggá teszel;szeretsz;óvsz;becsülsz!

Soha el nem muló szerelemmel szeretlek!