Tumgik
#órák kérdése
unorchido · 30 days
Text
Cw: eyes
Tumblr media
Have a wip of Timekeeper and Narrator ^^ will be podting it as soon as I get to finish this 👍
1 note · View note
otthonzulles · 11 months
Text
Tumblr media
órák kérdése és ömlenek az uniós pénzek!! az igazságügy-miniszter asszony? nem ér rá ilyen pimf kérdésekkel foglalkozni.
(jucika posztja 16.-ika 12:31)
15 notes · View notes
a-lila-feny · 3 years
Text
Nem vagyok erre felkészülve hogy órák múlva "apám" szemébe nézhetek
7 notes · View notes
a-szivparadoxonja · 2 years
Text
"A főiskola első napján a professzorunk bemutatta magát, majd megkért minket, hogy mutatkozzunk be valakinek, akit eddig nem ismertünk. Felálltam, körülnéztem, amikor valaki enyhén megérintette a vállam. Hátrafordultam, és egy ráncos, öreg hölgy nézett rám mosolyogva, beragyogva ezzel az egész osztályt. Így szólt: - Szia jóképű. A nevem Rose. 87 éves vagyok. Megölelhetlek?
Nevettem, és lelkesen válaszoltam:
- Még szép, hogy meg!
Erre ő barátságosan megszorongatott.
- Miért van ön a főiskolán, már ilyen fiatal, ártatlan korban?- kérdeztem. Viccesen azt válaszolta:
- Azért vagyok itt, hogy találjak egy gazdag férjet, megházasodjak, és gyerekeket csináljak.
- De most komolyan- mondtam. Kíváncsi voltam, mi motiválta őt, hogy egy ekkora kihívást vállaljon ennyi idősen.
- Mindig arról álmodtam, hogy befejezem a főiskolát és végre eljött az ideje!- mondta.
Az órák után elsétáltunk a társalgóba, és megosztottunk egy csokiturmixot. Gyorsan összebarátkoztunk. A következő három hónapban, minden nap együtt mentünk haza és rengeteget beszélgettünk. Mindig azt képzeltem, hogy egy időutazáson veszek részt, amikor az életbölcseleteiről mesélt. Az év során Rose az egyetem egyik szimbólumává vált, és bárkivel, akivel találkozott, gyorsan összebarátkozott. Szeretett kiöltözni, és szórakoztatta, hogy a többiek felfigyeltek rá. A szemeszter végén elhívtuk Rose-t a foci bankettre. Sosem felejtem el, amit akkor tanított nekünk. Felkonferálták és a színpadra lépett. Ahogy elkezdett beszélni, leejtette a három kártyáját a földre. Egy kicsit zavarban volt és a mikrofonra támaszkodva azt mondta:
- Elnézést, egy kicsit ideges vagyok. Feladtam a sört a böjt miatt és ez a whisky kicsinál! Sosem fogom rendbe szedni ezeket a lapokat, szóval hadd mondjam el fejből amit tudok!
Ahogy nevettünk, megköszörülte a torkát és így folytatta:
- Nem azért hagyjuk abba a játékot, mert öregszünk. Azért öregszünk meg, mert abbahagyjuk a játékot. A fiatalságnak, boldogságnak és sikernek összesen négy titka van. Nevess sokat és minden nap találj humort az életedben! Kell, hogy legyen egy álmod! Ha elveszted az álmaid, meghaltál. Annyi olyan embert ismerünk, akik úgy járnak-kelnek a földön, hogy halottak és még csak nem is tudnak róla! Hatalmas különbség van aközött, hogy felnősz és aközött, hogy megöregszel. Ha 19 éves vagy, és egész évben csak fekszel az ágyban, anélkül, hogy valami hasznosat csinálnál, akkor is húsz éves leszel. Jelenleg 87 éves vagyok, és ha egész évben az ágyban fekszem, én is 88 leszek. Mindenki megöregedhet. Nem kell hozzá tehetség vagy képesség. Ahhoz, hogy felnőj, mindig meg kell találni a lehetőséget a változásban. Ne sajnálj semmit! A felnőttek általában nem sajnálnak semmit, amit megtettek, inkább azt, amit nem tettek meg. Csak azok félnek a haláltól, akik azt sajnálják, hogy nem is éltek.
A beszédét azzal zárta, hogy bátran elénekelte �� A rózsa” című dalt.
Mindannyiunkat megkért, hogy tanuljuk meg a szövegét és éljük át a mindennapjainkban.
Év végén Rose befejezte a főiskolát, amit már olyan régen elkezdett. Egy héttel a diplomaosztó után meghalt. Békésen, álmában. Több mint kétezer főiskolás tanuló érkezett a temetésére, hogy tisztelegjen a csodálatos hölgynek, aki példát mutatott, hogy sose késő azzá válni, aki lenni akartál. Ha ezt elolvastad, kérlek küldd el ezeket a kedves szavakat a barátaidnak, családodnak! Élvezni fogják!
Ezek a szavak terjesztik Rose emlékét.
EMLÉKEZZ: MEGÖREGEDNI KÖTELEZŐ,
FELNŐNI VISZONT VÁLASZTÁS KÉRDÉSE!
Abból élünk, amit kapunk, úgy élük, ahogy adunk."
23 notes · View notes
nemvoltamelegjoneki · 3 years
Text
Megkapta amit akart, már csak órák kérdése, hogy végleg eltűnjön az életemből...
36 notes · View notes
Text
Báron György: A gyávaság spirálja
PUBLICISZTIKA - LXIV. évfolyam, 43. szám, 2020. október 22.
Október 16., péntek, 18 óra. Délelőtt 11-kor érkezett a kurta hadparancs, hogy még aznap hatig ki kell üríteni a Színház- és FiImművészeti Egyetem összes épületét, kihurcolkodni a kollégistáknak, köztük határon túli diákoknak, vidékieknek, hátrányos helyzetűeknek, akiknek nem telik albérletre, az összes motyójukkal, az eső áztatta utcára vagy a hidak alá. Abbamaradnak a jövő heti vizsgaelőadás próbái, az épp forogni készülő vizsgafilmek, az órák, amelyeknek egy része előző nap már kényszerűen megszakadt, mert a kancellárnak kinevezett ember szó nélkül kikapcsoltatta az internetet. Állunk, tanárok, ezen az ominózus napon és órán a Vas utcai épület előcsarnokában, mert a sebesen összetrombitált rendkívüli oktatói értekezleten, amelyen kiadtuk a mélységes felháborodásunkat kifejező közös nyilatkozatot, abban maradtunk, aki tanár tud, legyen ott a kérdéses pillanatban. Nem mintha a diákoknak szükségük lenne a segítségünkre, mert eddig is mindent maguk oldottak meg, remekül, szellemesen, ötletesen, mégis, hogy érezzék a szolidaritást, a támogatást, meg hogy legyen ott oktató is, ha atrocitásra vetemednének a hatalom alászolgái.
Hat óra, állunk az előcsarnokban, az üvegajtók benső oldalán, a szűk utcán többezres tömeg, bejutni is alig lehet, köröttünk diákok, odalép hozzánk a gondnok, kedves ember, régi kolléga, mindig vidáman köszöngetünk, időnként váltunk egy-két szót, kezében mappa, közli, neki most ki kell ürítenie az épületet, hajlandóak vagyunk-e kimenni. Nem, válaszoljuk mosolyogva. Akkor ezt most jegyzőkönyvbe veszem, mondja, beír a mappájába, majd továbbmegy a következő csoporthoz, kérdés, beírás. Láthatóan ugyanezt teszi egyetemünk több alkalmazottja, karbantartók, technikusok, akik eddig sokat segítettek a közös munkában.
Megértjük őket, ők a kancellárnak kinevezett ember beosztottjai, nem tehetnek mást. Semmi okunk haragudni rájuk, velük vagyunk. Ők az utolsó láncszemek a felelősség áthárításának abban a spiráljában, amelyben, amióta ez az ügy elkezdődött, föntről mindenki lefelé osztja a parancsokat, hogy oldják meg végre azt a problémát, amit ők kreáltak, s amit ők képtelenek megoldani.
Most épp a gondnoknak kéne, hatalmas kulcscsomóval a kezében. Palkovics miniszter, akitől az egész elindult, már rég kivonult, mosva kezeit. Soha tárgyalni nem volt hajlandó az egyetem képviselőivel a sorsukról, tárgyalás helyett kezükbe nyomta az új alapszabályt, amely gyakorlatilag megszüntette az intézmény Alaptörvényben biztosított autonómiáját azzal, hogy elvonta a választott szenátus és a választott vezetés jogait, s azokat az általa kinevezett baráti kuratóriumra testálta. Nagyon ügyelt arra, hogy még a látszatra se ügyeljen. Hogy a szenátus által megküldött alapszabály-tervezetből egyetlen ártatlan mondatot se vegyen át az övékébe, hogy ne két nappal a megbeszélés előttre dátumozza a kész szöveget, hogy egyetlen egyetemi jelöltet se tegyen a baráti kuratóriumba. Holott ő kérte, hogy az egyetem vezetése dolgozzon ki alapszabály-tervezetet, hogy jelöljön lehetséges kurátorokat, amit komoly munkával, egyeztetésekkel megtettek, nem sejtvén, hogy már minden rég eldőlt a fejük fölött, a bolondját járatták velük, cinikusan, s alighanem szándékosan. Mert semmi nem történt volna, ha a látszat kedvéért egy ártatlan mondatot átemelnek a szenátus alapszabály-tervezetéből, ha a megbeszélés utánra dátumozzák az úgyis elfogadhatatlan dokumentumaikat, ha az egyetem egyik jelöltjét beválasztják az ötfős Vidnyánszky-kuratóriumba. Semmi nem történt volna, akkor is azt csinálnak, amit akarnak. De ők nemcsak az akaratukat akarták keresztülvinni, hanem nyilvánosan megalázni az intézményt, a tanárokat és a diákokat, leplezetlenül fitogtatva, hogy ki az úr a háznál, másnak meg kuss. Mire ráébredtek, hogy ezt alighanem elmérték, s elkezdtek képmutatón tárgyalási készségről hadoválni, már nem volt miről tárgyalni. Palkovics, aki az egészet levezényelte, ekkor kiszállt, s a történésekért áthárította a felelősséget a kuratóriumára. Vidnyánszky támadásba lendült, szinte nem volt nap, hogy ne nyilatkozott volna, egyetlen mondatban váltogatva nyájas tárgyalási hajlandóságát a legalpáribb rágalmakkal és hazugságokkal (amelyekre időnként kurátortársa, Lajos Tamás is rákontrázott), majd, látva a hógolyót tovább görögni, ahogy őket korábban a minisztérium, most ő nevezett ki három helyi alvezért, s mint aki jól végezte a dolgát, elkódorgott. Ekkor lépett a színre az exezredes, őt küldték a frontvonalba, oldja meg, amit a fensőbbség elcseszett. Ideális megoldóember: bemegy, rendet rak, kész. Amikor a Stáhly utcai garázskapuban – mert a hátsó bejáraton próbált meg beóvakodni – egy törékeny diáklány rámosolyogott, s közölte, hogy erről szó sem lehet, a kíséretében lévő Fidesz-újságíróval (mert őt értesítette az érkezéséről, csak a címzetteket nem) szomorúan elballagott. Aztán azzal az olcsó, átlátszó zsarolással próbálkozott, hogy nem tud fizetést adni, de ennek senki nem dőlt be, egyrészt, mert világos volt, hogy ez törvényellenes, másrészt mert kiderült, épp ő szervezte ki a bérszámfejtést külső céghez. Csütörtökön lekapcsolta az internetet, lezáratta az oktatási helyiségeket, majd ugyanaznap este érzelmes tévéinterjúban biztosított mindenkit a tárgyalási szándékai­ról s arról, hogy neki az oktatás a legfontosabb. Alighanem ennek jegyében adta ki Novák Emillel közös másnapi ultimátumát a tanítás azonnal felfüggesztéséről, az épület kiürítéséről és a diákok kilakoltatásáról.
Az ominózus estén ő már nem volt jelen. A piszkos munkát kiszignálta a beosztottjainak. Gondnoknak, portásnak, karbantartónak. Oldják meg ők, amit elkúrt a miniszter úr, aztán a kurátor urak, hogy végül az egész a háromtagú új vezetésre maradjon, amelynek szintén nem volt jobb ötlete, mint a fenyegetés, a zsarolás és az önkényeskedés eddig láthatóan fényesen bevált politikája.
Lejjebb már nem lehet mutogatni, a gyávaság spirálja leért. Mindennél tisztábban, pőrébben mutatkozott meg nemcsak a hatalom erőszakossága, cinizmusa, hanem végtelen gyávasága is.
A gyülekező okos nép pedig, belesve a Vas utcai őrzött kapun, bepillantást nyerhetett abba, amit Ottlik „a másik Magyarországnak” nevezett. A szellem Magyarországának, az egyetlennek, amely sértetlen és ép maradt. Nem tudjuk pontosan, kik az állampolgárai, írja, mindenesetre tudjuk, ki nem lakik ott. Ötven nap szelíd ellenállás után, bármi történik, a diákok győztek.
(A szerző az SZFE egyetemi tanára.)
https://www.es.hu/cikk/2020-10-22/baron-gyorgy/a-gyavasag-spiralja.html
36 notes · View notes
Text
Jogosítvány, COVID, Budapest
Megvan az, mikor valaki azt mondja “De hát a Marika fiának, a Petinek 30 óra alatt meglett elsőre Szolnokon”? Te meg ülsz a budapesti albérleted kanapéján 46 óra szintén budapesti csúcsforgalom és két bukás után, és majd szétvet a düh, hogy hogyan képes valaki összehasonlítani a két helyzetet. Persze közben azon gondolkodsz, hogy lehet nem is neked való ez az egész, ha a Marika fia, a Peti elsőre átment, te meg háromszor fullasztottad le az autót Y fordulás közben, annyira izgultál a második vizsgán. No, hát nekem megvan ez a szituáció.
Hogy mennyi idegeskedés, pénz és túlzott dráma tudja kísérni egy-egy jogosítványszerzés folyamatát, arra bizonyíték, hogy ha beírod a netre a forgalmi vizsga Budapesten keresőszavakat, több ezer rémtörténet jön veled szembe, miközben te azért kerestél rá, hogy megnyugtató sztorikat találj.
Rémtörténetek bunkó, idegbeteg oktatókról, vizsgán repkedő 20 000-esekről, türelmetlen, dudára ragadó autósokról, és ez még csak a sor eleje. Azt kell mondjam, én egyikkel sem találkoztam. Igen, jól olvasod! Budapesten nem dudálták szénné az autóstársak T betű alatt totojázó szerény személyem. Egyszer sem! Ahogyan nem találkoztam a bunkó, idegbeteg oktató archetípusával sem, és a vizsgán repkedő Deákokkal sem.
A folyamat viszont nagyon hosszú volt. Egy év és két hónapba telt a KRESZ tanfolyam kezdetétől datálva. COVID, feltorlódott vizsgázók, kevés oktató és kevés vizsgabiztos. Jah… 
Ha már KRESZ. Na, az meg másodjára lett meg, teljes mértékben a saját hibámból. Munka mellett nem sok kedvem volt még este igazán odatenni magam, aztán mikor megbuktam, eléggé motivált, hogy dobálom ki a pénzt a lustaságom miatt, szal’ másodjára már simán ment minden. 
Az igazán hosszú a vezetés volt. Amellett, hogy legalább két hónapot vártam az oktatóra – és azután is csak úgy kaptam, hogy “megfenyegettem” az iskolát, hogy átmegyek máshova – kiderült, hogy az oktató bizony nem annyiért vállalja az órákat, mint amennyiért maga az iskola szereti hirdetni. Megvontam a vállam, mert már túl akartam lenni rajta, és abban a szerencsés helyzetben voltam, hogy nem kellett vizes zsemlén élnem az óránkénti 5000 forintos tandíj mellett sem, de! 5000 ft! Negyvenöt percről beszélünk ugye.
A jó viszont az egészben az volt, hogy ezért az 5000 forintért viszont olyan oktatót kaptam, aki türelmes és jó fej volt. Egyszer sem ordítozott velem, és mindig tudtunk munka előtt és munka után vezetni, és az órám nem abból állt, hogy ide-oda kellett furikázni őt meg a családtagjait gondos kis teendőik intézése közben. Amennyire rettegtem az első alkalom előtt, hogy nekem Budapest belvárosában kellene kuplungoznom órák hosszat, annyira megkönnyebbültem minden egyes mérföldkő átlépésénél.
Féltem, hogy lefulladok minden pirosnál, hát az első órán fél órát csak az elindulást gyakoroltuk. Féltem, hogy nem tudok elindulni emelkedőn, hát másik fél óráig azt gyakoroltuk. Aggódtam az autópályától, kimentünk, és az lett a kedvencem. 
Könnyű mondani, ha tisztában vagy a félelmeiddel, könnyebb őket legyőzni. Baromság, így se úgy se könnyű. Ahogyan azok a dolgok is nevetségesek, amiket egy-egy internetes poszt vagy videó alatt okoskodó emberektől olvasok, hogyha félsz a vezetéstől, el se kezd, mert nem neked való. Hogy a viharba ne lenne neked való! Ugyanolyan gyakorlás kérdése, mint minden más, és ez a gyakorlás nem ér véget a rózsaszín igazolvány készhez kapásával sem. Ennél sokkal több idő kell... meg egy rakás türelem a folyton okoskodó ismerősökkel szemben...
1 note · View note
keskenyut · 4 years
Text
44. A csoda
Tumblr media
„Na, most már folyhat a magzatvíz!” – mondtam a 37. hét végén, mikor kikísértem Jutit a vasútállomásra. Csodás hétvégét töltöttünk együtt hármasban-négyesben, főztünk, báboztunk, röhögtünk nagyokat. És pityeregtünk. Juti nagy álmát teljesítettük ugyanis: együtt elmentünk misére. Ahová barátnőm oly sokszor elindult, csak belépni nem mert, mert félt, hogy kinézik… Fogtuk egymás kezét, és bőgtünk, hiszen egyikünk fejébe sem fért a csoda. Az aznapi evangéliumban a vízen járás története volt, és mindkettőnk szívébe talált, hogy talán sosem találkoztunk volna, és Lackó sem lenne sehol, ha nem engedtünk volna Isten hívásának, hogy mind a ketten (táp)vízre lépjünk. Mertünk kezet nyújtani a reaktorrobbantó csernobili helyettes főmérnök felé. Mertük őt a szívünkre szorítani. Mertük őt imáinkkal elvinni Jézushoz, hogy ő se essen ki a kegyelem piksziséből. És ezen az úton Juti testvérre talált, nekem gyermekem fogant.
Augusztus 13-án korán reggel kellett mennünk ctg-re, ahol a magzat mozgását ellenőrzik, Lackó azonban puccsolta a vizsgálatot. Orvosom nyugodt volt, ám a biztonság kedvéért áramlási ultrahangra is elküldött. A szonológus dühöngött: minek jön ide egy panaszmentes kismama? A lelettel visszamentem a dokimhoz, aki felkészített rá, a gyanús lustálkodás oka, hogy Lackó valószínűleg már a születésére tartalékolja az energiáit. A méhszájamat is nyitva találta. Talán órák kérdése, és újra találkozunk…
Tumblr media
Mire hazaértünk, csillagokat láttam a fájásoktól. Felhívtam a szülésznőt, szerinte csak jóslófájások. Nemsokára dőlni kezdett belőlem a vér. Orvosom kérte, hogy azonnal jöjjek a kórházba, mert ez tágulási vérzés lehet… Befeküdtem a vizsgálóba, majd elfolyt a magzatvizem. Felkészültem a hosszúnak ígérkező procedúrára, azonban Lackó véletlenül sem akarta megkínozni az anyukáját. Mire felhívtam a családtagjaimat és Jutit, hogy már a szülőszobán vagyok, Lackó már rúgta is magát kifelé. Férjem meg majdnem lemaradt a hülye parkolójegy-automata miatt.
Fájt. Fájt mint a veszedelem, meg sok vért is veszítettem, de már röhögve gondolok vissza rá. Azért nem semmi volt végre a karomban tartani az élő, egészséges, vér szerinti gyermekünket.
Tumblr media
A kalandnak még nincs vége. Csupán egy új fejezet kezdődött az életünkben. Szeretném, ha abban is kapnál szerepet, Frannie.
2 notes · View notes
zsntt · 4 years
Quote
Advent a várakozás megszentelése. Rokona annak a gyönyörű gondolatnak, hogy meg kell tanulnunk vágyakozni az után, ami a miénk. Gyermekkorunkban éltünk így. Vágyakoztunk arra, ami biztosan megjött. Télen az első hóesésre. És várakozásunk ettől semmivel sem volt kisebb, erőtlenebb. Ellenkezőleg, nincs nagyobb kaland, mint hazaérkezni, hazatalálni, beteljesíteni és fölfedezni azt, ami a miénk. És nincs gyengébb és jogosabb birtoklás se, mint szeretnünk azt, ami a miénk, akit szeretünk és aki szeret minket. Csak a szeretetben, csak az ismerősben születhet valódi „meglepetés”; lehetséges végeérhetetlenül várakoznunk és megérkeznünk, szakadatlanul utaznunk és szakadatlanul hazatalálnunk. Minden egyéb kaland, minden egyéb megismerés és minden egyéb várakozás véges és kérdéses. Így értem azt, hogy a karácsony a szeretet és advent a várakozás megszentelése. Az a gyerek, aki az első hóesésre vár, jól várakozik, s már várakozása is felér egy hosszú-hosszú hóeséssel. Az, aki szeretni tudja azt, ami az övé – szabad és mentes a birtoklás minden görcsétől, kielégíthetetlen éhétől – szomjától. Aki pedig jól várakozik, az időből épp azt váltja meg, ami a leggépiesebb és legelviselhetetlenebb: a hetek, órák, percek kattogó, szenvtelen vonulását. Aki valóban tud várni, abban megszületik az a mélységes türelem, amely szépségében és jelentésében semmivel se kevesebb annál, amire vár.
Pilinszky János
10 notes · View notes
jazmin-csiga · 4 years
Text
Közben írom ám én a megígért angstoberi sztorikákat, de azért a sulira is kéne készülni :"D
Most éppen három programot próbálok megírni kisebb-nagyobb sikerekkel, egy már megvan, a másodikat már félig feladtam, a harmadikba meg alig merek belevágni.
Amúgy magyarul is küldhetitek a promptokat, elég a számát, az oc(i)m nevét (meg nem árt odaírni, hogy angstoberre szánjátok :"D), és évek órák-napok kérdése és meg is leszek vele.
Meg persze bele kell számolni a lektorálási időt, amit a csodálatos @ancsurpandur végez, de itt ne keressétek, mert itt nem nagyon mozgolódik.
2 notes · View notes
spudshapedevil · 5 years
Text
Sligo part II. avagy Paddy megmondja
Reggel a már korábban említett módon ébredtem; miután tíz percet álltam sorba mindkét fürdőszoba előtt, tíz percig szemeztem az ágyam fölött gondosan elhelyezett kék küblivel, ami a szobának talán az egyetlen esztétikus eleme volt. Tipródásom közepette Paddy libbent el az ajtó előtt, és a terveim felől érdeklődött. Megnézem a megalitikus temetőt, azt hiszem, mondtam elég szűkszavúan. Korábban megnéztem az időjárásjelentést, ami Írországban teljesen felesleges, mégis igen gyakori időtöltésnek bizonyul. Ez, és természetesen a meteorológusok végeérhetetlen szidása. Aznapra mindenesetre napsütést ígértek, majd a két további Sligói napomra esőt. Nyilván a legfontosabbal kezdem. Paddy bólogatott és lelkesen mosolygott, That's a wonderful place, just four kilometres out of town. And the weather is not gonna be too bad. Mielőtt szóba hozhattam volna a kék éjjeliedény kérdését, felszabadult a fürdőszoba.
Később, már a konyhába menet szembesültem vele,hogy a szemközti hegyeken nagy, kövér felhők terpeszkednek, egészen ráfolyva a városra. Az utcán sűrűn szitáló eső, amit helyben "drizzle" néven neveznek, frissen a budapesti 24 fokból érkezve viszont az bizony eső. Anyád. Valamelyest javított a kedvemen a konyhaszekrényben vödörszámra tárolt ropogós gyümölcsös müzli, majd ugyanekkora amplitudóval rontott a koffeinmentes instant kávé. Nem jártam még olyan ír Hostelben (a dublinit leszámítva, nyilván), ahol koffeinmentesen kívül más kávé is lett volna. Szerencsére felkészültem erre is, így az istant zabkása és NDK vízmelegítő mellé kávét is csomagoltam. Az ember sosem lehet elég előrelátó.
Miután magamhoz tértem, megtaláltam az asztalon a The Cormorant egy régi számát, ami egy alapvetően Sligói kezdeményezéssel létrejött irodalmi folyóirat, elsősorban kortárs ír szerzőkkel, vagy írországról szóló szövegekkel. A Sligói ihletettséget teljesen nyilvánvalóvá tette, hogy a verseket olvasgatva több referenciát is találtam úticéljaimra vonatkozóan; szóba kerül pl Carrowkeel a maga megalitikus sírjaival, ahol a költő szerint vigyázni kell a hirtelen kanyarodással (különösen egy sör után, ha jól értem), aztán a Lough Gill, mint egy tál higany, és emlékeim szerint a Benbulbin hegyet is említették mint helyet, ahol könnyű meghalni…. Jó, hát nem voltak olyan nagyon jó versek, de itt, azt hiszem, nem is ez a lényeg, hanem hogy Írországban nagyon is aktívan alkotnak az emberek, és jó, hogy ez eljuthat a farmházak és téglaépületek falain túlra is. Az meg egyenesen lenyűgözött midig is, hogy az írek mekkora lelkesedéssel tudnak írni az őket körülvevő környezet szépségeiről. Utóbbinak, persze, az is lehet az oka, hogy mezőgazdaságból élők, farmerek, kétkezi munkát végzők és az idősebb generáció nagyon ritkán hagyja el a falut vagy várost, ahol dolgozik. Az ír települések kicsik, és viszonylag nagy távolságra vannak egymástól, egy félreeső farmról bejutni egy nagyobb városba órák kérdése, ami nyilván nem nagy élmény, és valószínűleg bőven elég heti hétszer felkocsikázni a pubba. Ennek csodálatos módon ragaszkodás a következménye (nyilván történelmi okokból is), és nem utálat. Ragaszkodás és depresszió, ez pedig elég jó táptalaja a művészeteknek. Különben a The Cormorant ugyanezen lapszámába éppenséggel John Banville is írt, aki azért elég messze pozicionállta magát az istálllóköltészettől.
A Cormorant mindazonáltal nem volt elég, hogy feldobjon, így elég morcosan indultam el Carrowmore megalitikus temetője felé, még mindig szemerkélő esőben, és merőben ellentétes irányba azzal, mint amit magamtól gondoltam volna.
Sligo külvárosa, nem meglepő, semmi különösebb élményt nem kínál azon kívül, hogy a domboldalon felfelé kapaszkodva kiváló kilátás nyílik a Benbulbinra mely egy nem túl magas (526m), viszont igen meredek, lapos tetejű, gleccser formálta magaslat a várostól északra. Esős időben különősen impozáns, ahogy a felhők végigömlenek a töredezett felszínen. Ezt leszámítva azonban tényleg semmi említésre méltó.
Tumblr media Tumblr media Tumblr media Tumblr media
A várost valamelyest magam mögött hagyva a helyzet kezdett egyre jobb lenni. Az eső elállt, és néha még a nap is kisütött. Az út mentén felbukkantak az Írországban szintén jellegzetes, sövényként használt szederbokrok is. Nincs is annál nagyszerűbb, mint séta közben teleenni magad édes feketeszederrel. Az egyik ház előtt még vízitorma bokorra is akadtam. Aki még nem evett friss vízitormát, annak feltétlenül ajánlom a levelét és a virágát is. Jobb markomban szederrel, a balban élénk narancssárga, fűszeres illatú virágokkal a világ királyának éreztem magam. A dicsőség, persze, ezzel még nem teljes.
Mivel vidéken nagyok a távolságok, számolni kell azzal, hogy az ember gyermeke nem talál vécét egész nap. Ajánlatos tehát járatosnak lenni a szabadban vizelés tudományában. Hogy még izgalmasabb legyen, mivel szinte minden talpalatnyi föld termőföld vagy legelő, az egész műveletet valószínűleg valakinek a farmján kell elvégezni. Nyilván nem beszélnék erről ilyen hosszan, ha nem lenne érdekes. Elöször is olyan farmot kell találni, ahol nem látni rá az emberre közvetlenül. Aztán az is fontos,hogy ne legyenek se kíváncsi tehenek, birkák vagy még rosszabb, kecskék, neadjisten kutyák. Ehhez sokszor elég sokat kell sétálni, plálne, ha azt is hozzávesszük, hogy nem hátrány, ha az útról sem lehet premierplánban ránk látni.
Végül találtam egy megfelelő helyet egy kőrakás mögött. A gazda előrelátóan még átjárót is épített a kőkerítésen, így gond nélkül szökelltem át rajta.
A gyanú már csak közben kezdett éledezni bennem; a szomszédos kőrakás ugyanis meglepően szabályoknak tűnt onnan, ahol elhelyezkedtem… olyannyira, hogy ha kicsit oldalra hajtottam a fejem, még egy bejárat félét is felfedezni véltem az építményen……..
….affrancba.
Villám gyorsan összekaptam magam, mielőtt egy kíváncsi turistacsoport elérhette volna a temető legészakibb pontját, és valamelyest szégyenkezve megközelítettem a dolment, aminek eddig az árnyékában lapítottam, mint később kiderült, hivatalos nevén a Carrowmore T13ast. Szerencsére a (magyar nyelven is kérhető) self guide lapon a T13nem szerepelt kiemelt helyen, így bűntudatom valamelyest csökkent.
A térképet és tájékoztatót a tetthelytől 200 méterre lévő összkomfortos látogatói központban, egy nagyon kedves nő adta ki, két euró letéti díj fejében. Mivel azt nem találltam, a hirtelen előkerült százasomat is elfogadta, amennyiért akár meg is lóghattam volna vele, ha akarok, de onnantól kezdve én lettem a "lány a furcsa érmével". Semmi további szabadban vizelés.
A látogatóközpontból, ami egy ápró házikó illetve egy kávét árusító tréler kettőse, az ember egy múzumfélébe jut, ahol a megalitikum emberéről, illetve az Írországban fellelhető megalitikus emlékekről olvashatunk a teljesség igénye nélkül. A kiállítás maga nem különösebben izgalmas, azonban már itt is felbukkan az, ami később is nagyon megfogott, ahogy a tudomány és a mitológia egymás szerves részeként jelenik meg a leírálsokban és magyarázatokban. És a mitológiára élő hagyományként gondolok.
A temető zöld gyepére lépve csak hálás tudtam lenni ezért. Hogyan máshogy is lehetne megközelíteni ezeket a különös, elképesztő energiabefektetéssel emelt építményeket…? Akaratlanul is ott motoszkál a kérdés, minek, miért épültek? Mi járt az akkori emberek fejében?
Carrowmore természetesen nem a szó szoros értelmében temető. Feltételezhető, hogy a központi dolmen, melyet később méretes kőhalommal fedtek el, valóban sír, de hogy kié vagy kiké, az meglehetősen homályos. Annyi biztosnak tűnik, hogy bárki is nyugodott a Listoghil névre keresztelt halom alatt, fontos és megülönbőztetett személy volt, hiszen a halála és a test előkészítése is különleges volt. A Listoghil lakóját, mielőtt elégették volna, úgy tűnik, még is nyúzták, ami vagy azért történt, hogy akadálytalanul születhessen újjá, vagy éppen azért, hogy egyáltalán ne. A központi halmot számos kisebb dolmen veszi körbe, amelyek tulajdonképpen néhány kőtömbből összeeszkábált kunyhófélének tűnnek, olykor kőköröknek, máskor pedig egyszerűen szabadon álló megalitok, melyek kora 5600 év körülire tehető. Szebb nevükön ezek az úgynevezett passage stones, az építmények egy kamrából és a hozzá vezető folyosóból állnak. A Listoghilt körülvevő szatellit építmények szinte kivétel nélkül a középpont felé irányulnak, és vagy a központi építmény építői és használói számára szolgáltak lakhelyül vagy szintén valami szakrális funkciójuk volt. Az egyik építmény alól például közel harminc kiló elégedett csontot ástak ki, míg más sírok alatt eszközöket és kezdetleges ékszereket, gyöngyféléket is találtak.
Carrowmoreban körbe sétálva rám telepedett valami különös melankólia, amin képtelen voltam úrrá lenni. Egy idő után azon kaptam magam, hogy csak tévelygek fel s alá a kövek és a kifogyhatatlan mennyiségű német és az ország más tájairól érkező idős párok között. Végül le kellett ülnöm egy kőre és egy jó darabig csak figyeltem a környezetet; a furcsa köveket, a hegyeket a háttérben és a legelőket magam körül. Feltűnt, hogy a Listoghil valamelyest a többi építmény fölé magasodik, a talaj eleve magasabb, de összességében véve mégis elég egyértelműen egy völgyben vagyunk. Nem szenteltem különösebb jelentőségét a gondolataimnak, lévén eléggé le voltam zsibbadva. Valószínűleg ott kezdtek el kijönni rajtam a sok havi munka fáradalmai. Talán mégsem első napra kellett volna tartogatni a nagy attrakciót?
Háromnegyed óra üldögélés és sétálgatás után, mely során többször visszatértem a központi dolmenhez, de mégsem tudtam igazán átadni magam az élménynek, úgy döntöttem, bármilyen korai is, ideje tovább állnom. Még meg kellett másznom Knocknareát, ahol egy újabb megalitikus sír várt, hogy aztán lejussak a várostól nyolc kilométerre fekvő Strandhill tengerpartjára, és utána még sötétedés beállta előtt haza galoppozzak.
A kövekkel kapcsolatban azonban továbbra is erős hiányérzetem volt, és ettől még akkor sem szabadultam, amikor a térképet visszaszolgáltattam, és a letébtől előkerült százasomat ezúttal egy úriember csodálta meg, nagyító alatt. Röviden elbeszélgettünk a magyar koronáról, és már majdnem kifordultam az ajtón, amikor eszembe jutott valami, és a küszöbről visszafordultam. Van e esetleg valami könyvük Carrowmoreról?
Hogyne volna! felelte készségesen az úriember és három vékony füzetet tett le elém. Nos, itt ez az első, ez elég jó, de régi és sok dolog kiderült azóta, néhány évszám megváltozott, itt ott kiegészült az ismereteink. Ettől függetlenül egy jó könyv, ez hat euró. Aztán itt ez a következő nyolvócért, hát… ez igazából fent van a neten, de nem is igazán érdekes. És van mégegy tízért,ez a legátfogóbb, a legutóbbi ásatásokat végző archeológus írta.
A srácnak volt üzleti érzéke. Ráböktem a tízeurósra, hogy azt szeretném. Erre már a korábbi leányzó is elődugta a fejét, valaki könyvet vesz! Á, a lány a furcsa érmével…. Egyszerre úgy éreztem, hogy indokolatlanul a figyelem középpontjába kerültem, aminek köszönhetően nevetségesen sokáig tartott megtalálni a pénzemet. Ez a szerencsém, mert a lányzónak közben eszébe jutott valami, és sokat mondó tekintettel nézett rám.
Nem szeretnéd dedikáltatni a könyvet a szerzővel? kérdezte.
Tessék? néztem gyanakodva a srácra, aki korábban megnagyítózta a százasomat. De csak kedvesen mosolygott. Hát… hogy a fenébe ne szeretném…. Lehetséges…?
Ebben a pillanatban a leányzó fülsértően hangosan elkurjantotta magát: Paddy, van itt egy lány, aki autogrammot szeretne!
Köpni nyelni nem tudtam, mire egy Indiana Jones kalapot viselő ősz hajú férfi előkászálott a hátsó helyiségből, amit eddig észre sem vettem, és szélesen rám mosolygott.
"Nagyszerű. Csak nem érdeklődik az archeológia iránt?"
"De, valamelyest igen" nyögte ki. "Érdekel a mitológia és a történelem is."
"Nagyszerű. Kinek is lesz?"
"Hanna."
"Hanna. Nagyszerű. Honnan is jött?"
"Magyarországról."
"Ó, Budapest,mi? Nagyon szépek ott a házak, építészeti szempontból nagyon érdekes. Budapest, nagyszerű, egyszer jártam ott. Nos, akkor talán vannak kelta ősei, igaz?"
Na tessék. Paddy, teljes nevén Pádraig Meehan valószínűleg észrevette, hogy felcsillant a szemem, mert Indiana Jones kalapját kissé hátratolva a pultra támaszkodott és rám szegezte a tekintetét. "Azt tudja e, hogy a sziget első lakói valószínűleg fekete bőrűek és kék szeműek voltak?" Nem tudtam. Persze, az írek egy része fekete hajú és kékszemű… Paddy bólintott, majd hosszas mesélésbe kezdett.
Carrowmore valaha élt lakói valószínűleg még ennek a feketebőrű csoportnak a tagjai voltak. Az építmény, Listoghillel a közepén, szakrális hely lehetett. Paddy elmondása szerint a kutatócsoportban a mai napig vitatkoznak arról, hogy az Eltemetett személy,valószínűleg valamiféle uralkodó, büntetésből került e a halomba, vagy túlvilági utazását megkönnyítendő. Kiderült, hogy nem csak a bőrét távolították el, de még is csonkították, ami Paddy szerint a legtöbb kultúrában büntetésnek számított és valószínűbb, hogy a Carrowmore temető esetében is ez a helyzet. Úgy véli, a helyzet hasonló lehet,mint a bog bodies (egyszerűen szólva mocsári múmia) esetében is. A mocsárban konzerválódott testek általában előkelő öltözetben kerültek elő, és a leletek alapján úgy tűnik, gondosak előkészített, rituális szertartás során végezték ki és tették a mocsárban őket. Paddy arra is felhívta a figyelmet, hogy ezek a testek általában az egyes "településközpontok" nagyjából hát kilométeres sugarában kerültek elő, egy egy település határában. Paddy lehetségesnek tartja, hogy a testek olyan uralkodók, vezérek vagy sámánok voltak, akik felelősnek voltak a közösség sorsának alakulásáért, ide értve általában az egészségességet, elegendő táplálékot, védettséget, időjárást is. A balszerencsés uralkodó feláldozása, és elhelyezése a határ mentén talán valami szakrális védelmi funkciót töltött be. Ez persze csak spekuláció, tette hozzá Paddy. Szép tüdérmese. Ahogyan Carrowmore esetében is a legtöbb dolog. Paddy nevéhez fűződik például az a felfedezés is, hogy a Stonehengehez , és New Grangehez hasonlóan Listoghilből is megfigyelhető egy bizonyos fontos jelenség; a őszi napéjegyenlőség idején éppen napkeltekor jut be a fény Listoghil kőkamrájába. Persze, tette hozzá Paddy, csak abban az esetben, ha az építményt nem fedi a kőhalom. Az izotópos meghatározások szerint Listoghil középső dolmene nagyjából negyven évvel az előtt épült, hogy a kőhalommal elfedték volna. Paddy elképzelhetőnek tartja, hogy a jelenséget nem is feltétlenül az élők számára akarták megfigyelhetnvé tenni, inkább bírt szimbolikus jelentőséggel, talán a halottak számára volt valami üzenete. Az igazán izgalmas az őszi napéjegyenlőségben azonban az, hogy mindeddig jóval későbbre datálták a napéjegyenlőséghen fűződő szakrális ünnepeket. Paddy kicsit hunyorítva, ami nála, azt hiszem a romantikus ábrándozással vegyes reménykedő kétkedés valamiféle megnyilvánulása lehetett, megvonta a vállát; túl szépen hangzik, hogy igaz legyen, hogy az egésznek van valami köze Shamhainhoz (a Halloween kelta eredetije). A környékbeli mítoszoknak mindenesetre szerves része a természet körforgásához, a télhez, majd a tavaszi megújuláshoz kapcsolódó figura vagy ősi erő, a Cailleach. Talán nem véletlen az egybeesés. (Ha minden jól megy, erről még később írok.) Akárhogy is, fogalmunk sincs, hogy mit csinállhattak pontosan Carrowmore építői, vagy azok a későbbi, bronzkori emberek, akik aztán újra használatba vették a kőtömböket.
Paddy ezek után azt is elmagyarázta, hogy a pollenanalízisekből, korabeli időjárási adatokból és leletekből,hogyan rajzolódott ki a népvándorlás vonala,amely a kontinens felé irányult. A félig meddig letelepedett, a földművelés kezdetén lévő embercsoportokról kisebb, vadászó csoportok szakadtak le, akik átvándoroltak a kontinensre, majd eljutva nagyjából közép keleteurópa környékére, megrekedtek. Az ősi Írország lakói nagyjából Szardínia szigetéig jutottak, legalábbis a genetikai vizsgálatok ezt mutatják. Innen származhat hát a furcsa rokonság érzet, amit az írek egy jelentős része érez a Spanyolokkal kapcsolatban (igen, tudom, hogy Szardínia olasz fennhatóság, de ez most nem számít). A megrekedt embercsoportok számára az újonnan belakott földrész földművelésre nem volt alkalmas, így vadászattal kezdtek foglalkozni. Később néhányan már nem csak vadásztálk a lovakat, hanem be is fogták, háziasították, majd tenyészteni kezdték őket. Ennek következtében nem sokkal később a pusztában portyázó vadászok lovas törzsekkel találták szembe magukat, akik először őket hódították meg, majd ugyanazon az úton, amelyen érkeztek, vissza egészen az ír szigetekig eljutottak, ezzel felfrissítve a genetikai állományt. Ez tulajdonképpen Írország második meghódításának története is lehetne. Ki tudja, talán Amergín is egy afféle lovas barbár volt, a Tuatha De Danaan pedig a sziget ősi, fekete lakói? Ezt a kérdést nem mertem feltenni, de Paddy felhívta a figyelmemet rá, hogy a könyvben benne van az email címe, amire bármikor szívesen fogad kérdéseket, észrevételeket.
Már már azt hittem, befejezte a mesélést, amikor az asztalra csapott, és bejelentette, hogy mindennél jobban már csak a tehenes történeteket szereti, Azt tudtam e (nyilván nem), hogy egészen az ezerhatszázas évek közepéig éltek vad tehenek Európában (noha már i..e. 6400 körülről vannak nyomai háziasításnak). Az igazat megvallva egyáltalán nem tudtam,honnan jönnek a tehenek. Nekem mindig is olyan lényének tűntek, amiket semmilyen körülmények között nem tudtam a vadonban elképzelni a busa fejükkel és az irdatlan tőgyükkel. De bizony, az utolsó vad tehén valószínűleg 1625ben pusztult el. Vicces történet, mondta Paddy, ezt még elmesélem. Nos, Leó pápa imádott vadászni, és úgy gondolta, hogy kiváló ötlet lesz, ha Lengyelországból elhozatja magának az utolsó vad tehenet. Paddy gyorsan körülnézett, hallja e valaki, majd kacsintva hozzátette, az egyházi méltóságok már csak ilyenek. Szóval a pápai rendelet szerint a szerencsétlen állatot a Vatikánban kellett szállítani. Be is fogták és el is indultak, de a tehén valószínűleg megsejtette a végét és már szállítás közben feldobta a bakancsot. Képzeld csak el, mekkora meglepetés lehetett a Vatikánban!
"Hát, ez remek végszó volt."
"Na" csapott aztán újból az asztalra Paddy. "Akkor a viszont látásra. Ha esetleg megnézed a Carrowkeeli köveket is, csak 27 kilométerre van innen. Érdemes vigyázni, én egyszer beleestem egy gödörbe zuhogó esőben. Annyira ciki volt, hogy senkit sem mertem felhívni" nevetett, és a kezembe nyomta a könyvet. Felmerült bennem, hogy a Cormorant ban olvasott verset talán Paddy egy aggódó rokona írta, vagy maga Paddy álnéven, elég sok sör után.
Később láttam, hogy még egy postitet is beleragasztott a könyvbe, az abartaheritage.ie oldalon érdemes végighallgatni az archeológia podcastot . Carrowmoreról ugyan nincs szó, de Carrowkeelről és a passage stoneokról igen, és még sok sok más izgalmas leletről.
Valamelyest zúgó fejjel és szabódva, amiért nem tudok tovább maradni (hiszen hegyet kell még másznom!!!) kicsusszantam az ajtónyílláson, és rohamléptekkel indultam Knocknareát felé. Néhány lépés után megdöbbenten tapasztaltam, hogy elmúlt a melankóliám, és Paddynek köszönhetően valami varázslatos módon végre egészen megérkeztem.
Bal kezemben a könyvemmel, a jobban egy újabb maréknyi szederrel, vigyorogva indultam meghódítani a hegyet és az Óceánt.
Tumblr media Tumblr media Tumblr media Tumblr media
2 notes · View notes
nemhiszlekelvilag · 5 years
Video
coub
Órák kérdése! 
Már csak kimozdulni kell mindehhez.
1 note · View note
hanselbeck · 2 years
Text
Itt van újra az óraátállítós bazdmegelés
Tumblr media
Megint óraátállítás van, most éppen a nyári időszámítás rúgta ránk az ajtót, hogy jól seggbecsináljon minket a jetlag. A pro-kontra érvek ütközésének időszaka ez, de én a szokásos közhelyek mellé behoznék más szempontokat is.
Már a kérdés is rossz
A leggyakoribb kérdés az óraátállítás kapcsán, hogy ér-e annyit ez az egész felhajtás, hogy évente pár napra felborítsuk vele a bioritmusunkat. A kérdés azért elhibázott, mert igazából a bioritmusunkat maga a modern civilizációnk csapja falhoz azzal, hogy nem a Nap járáshoz igazodik, ami amúgy a természetes lenne számunkra.
Az ipari forradalom előtt az emberiség a napi teendőit, így a munkáját is a napfelkelte-napnyugta rendszerben bonyolította és a "mennyi az idő" teljesen értelmetlen kérdés volt ha nem csillagász vagy hajónavigátor voltál. Nem számított, mert a vetést vagy betakarítást nem az óramutató állásához igazítjuk és ez ma sincs másként.
A mai emberek többsége viszont már nem a természettel szimbiózisban lévő munkát végez, így a munkaidő mesterségesen megállapított kezdete és vége lesz a legmeghatározóbb a bioritmusunkban. A naprendszert viszont erről elfelejtették értesíteni, így a napnyugtát-napkeltét nem érdekli, hogy a főnökünk mikorra hívja össze a meetinget.
Ha emiatt a társadalom nagy része napsütötte óráktól esik el, akkor depis kis seggarccá válik hosszabb távon és nem csak pár napra, amíg megszokja az óraátállítást. Az időzónák keleti felén lenni mindig nagyobb szívás, mint a nyugati oldalán, így az óraátállítás a legjobb kompenzáció a szerencsétlenebb földrajzi fekvésű országoknak.
Az energiamegtakarítás ma már csak süket duma
Az óraátállítást ellenzők általában azokat az érveket szokták bedobni, amiket már meghaladtunk. Kezdetben valóban volt abban ráció, hogy ha az óraátállítás miatt több napsütötte óra jut arra az időszakra, amikor az emberek a legaktívabbak, akkor azzal kevesebb energiát használunk el.
Ma már viszont ez a szempont kikopóban van jó okkal. Maradjunk inkább abban, hogy az energiamegtakarítással való érvelést egy laza mozdulattal söpörjük végre a kukába, akár pro, akár kontra akarja bárki is használni.
Érdemesebb előtérbe helyezni a napsütötte órák emberi szervezetre közvetlenül és közvetve gyakorolt pozitív hatását. Hiába vagyunk urbanizált betonbarlang-lakók, attól még természeti lények vagyunk, akiknek a szervezete sóvárog azért, hogy töltődhessen napenergiával.
Miért szívás a keleti végen lenni?
Oké, ezt már említettem, de miért akkora szopóroller ez? Minél keletebbre vagy egy időzónában, annál hamarabb megy le a nap, ez megfordítva pedig azt is jelenti, hogy a nyugati oldalon meg annál később megy le.
A spanyolok egy rettentően vidám népség, jellemző az életmódjukra, hogy munka után még sokáig pörgős életet élnek televízió előtt tespedés helyett és jellemzően az élet is később indul be (a tanítás náluk 9:30-kor kezdődik). Nem csak a földrajzi helyzetüket használják ki, de a "később kel a nap" ellenérvre is az a válaszuk, hogy akkor később kell kelni. Ennyi.
Bár nincs rá szabály, hogy egy ország milyen időzónát használjon és ez olykor politikai és gazdasági döntés kérdése, de Magyarország földrajzilag gyakorlatilag telibe a közép-európai időzónába tartozik, így nem igazán van érv ezen változtatni.
Ugyanabba tartozunk, mint Spanyolország, Franciaország, csak mi a legkeletibb végén vagyunk. Szopás. Ez van. Ha tovább tartó világost akarunk, akkor muszáj tekergetni az órákat.
Biztosan kell tekergetni? Van más megoldás?
Az óraátállítás egy tünet, nem pedig a probléma maga, hiába akarják az ellenzői így tematizálni a róla folyó vitát. Azért állítunk órát, mert a nappali világosság kezdete és vége nincs úgy kőbe vésve, mint a munkaidő kezdete és vége, ami így nem igazodik az ember szervezet szükségleteihez.
Ha elterjednek azok a munkahelyi modellek, amiben a munkavállaló szabadon rendelkezhet az időbeosztásával vagy csak jobban figyelembe veszi az emberi szervezet természetes ciklusait, az idővel okafogyottá teheti az óraátállítást. Az óraátállítás önmagában nem megoldás a civilizációs betegségekre, hanem inkább csak tüneti kezelés.
A spanyolok politikai-gazdasági okokból részei a közép-európai időszámításnak, egyébként nem ebbe tartoznának földrajzilag, de a napi rutinjukat a nap járáshoz jobban igazodó módon később kezdik és fejezik be, mint mások ebben az időzónában. Erre szükségük is van, mert extrém későn van napfelkelte és naplemente is.
Egyáltalán nem lenne probléma találni módot rá társadalmi léptékben, hogy az óraátállításra szükség se legyen. A diskurzusnak ezen a tengelyen mozogva lenne sokkal több értelme, mint az óraátállításról önmagáról hápogni. A home office terjedésével megspórolt utazási idő, rugalmasabb és életszerűbb időbeosztások a munkahelyeken az óraátállítás eltörlése felé mutatnak, de még nem tartunk ott.
Pár tipp az elviseléséhez
Igazából nem túl bonyolult csökkenteni az óraátállítás miatti zavarodott érzést. Ez csak egy kis jetlag és a pilóták, gyakorlott utazók is ezeket alkalmazzák. A legjobb ha már az óraátállítás előtt 2-3 nappal elkezded átállítani a ritmusodat az új "időzónára".
Kelj vagy feküdj előbb vagy hamarabb, attól függően merre tekered majd az órát és ez a napi rutinhoz tartozó egyéb tevékenységekre is igaz. Ha a karórád több időzónát is ki tud jelezni, add meg az újat "helyi" időnek és a ténylegest másodlagosnak.
Sokkal kevésbé leszel falhoz csapott puding, ha fokozatosan vezeted át magad az új "időzónába" és nem az óraátállítás pillanatában szembesíted a szervezeted a kész tényekkel. Nyafogni könnyű az óraátállítás miatti pár napos megborultság miatt, tenni ellene viszont kevesen szoktak.
Ha eltörlik, egész évben tél lesz
Az EU korábban végzett már egy igényfelmérést (nem népszavazást), hogy ha eltörölnék az óraátállítást, akkor a polgárok melyik időszámítást választanák. A magyarok elsöprő többsége a nyárit választotta, de ez csalóka. Szeretjük a napfényt, de kevesebb fog jutni és ezzel kevesen számolnak, mert kevés a realitása annak, hogy a nyári időszámítás maradjon meg.
Magyarország "eredeti" időzónája az UTC+1 (CET), amit téli időszámításnak is nevezünk. Együtt mozgunk Közép-Európával, aminek számos gazdasági előnye van, cserébe a már taglalt módon szívás az időzóna keleti határán lenni, mert egy órányi eltérés természetes módon is a pakliban van.
Nyugatabbra nem annyira "élet-halál" kérdése a nyári időszámítás, náluk alapból is tovább van világos. Berlinben például eleve közel fél órával később megy le a nap, mint Budapesten, Párizsban pedig már egy órával. Ha az egész régió benne marad végleg a CET időszámításban, akkor eljön számunkra az örök tél.
A CEST (nyári) időszámítás szerint 2022-ben május 6. és augusztus 13. között megy le a nap Budapesten este 20:00 után. Ha maradunk a CET (téli) zónában, akkor viszont soha. Párizs ezt viszont még akkor is élvezheti április 29. és augusztus 19. között, ha végleg maradna a téli időszámításban.
Bár az időzóna megválasztása nem csak földrajzi szempontokat vehet figyelembe, hanem politikai és gazdasági faktorokat is, de arra nem sok esély mutatkozik, hogy leváljunk Közép-Európáról ebben a tekintetben és egyáltalán nem biztos, hogy a CEST (nyári) fog nyerni az óraátállítás eltörlésével.
Egy időzóna keleti határán lenni mindig szívás. Ez volt a zárszó.
0 notes
thecamellie · 3 years
Text
10
Rosalin szinte miden hétfőn a szobájában eszik, azt állítja, hogy elfáradt a hétvégén a "jó pofizásba" és szeretne nyugodtan enni. Reggelije két darab rántotta, két darab baconnel és szelet ropogós kenyérrel és lekvárral. A másik tányéron apró muffinok habbal és színes cukorkákkal a tetején. Frissen lefőzött gőzölgő kávéval, mellette a tej és néhány keksz szelet.
Arra nem készültünk, hogy aznap reggel legidősebb lánya Sarah is vele van. Ez zavarodást okozott a többi szolgálóban is így mikor tettem volna le az asztalra a tálcát megbotlott bennem az egyikük és ha ez nem lett volna elég, hogy a tálca kirepült a kezemből szerteszét borulva a szobában, ahhoz hogy ne essen el a szolgáló megkapaszkodott a bennem. Vagyis jobban mondva a fejemen lévő kendőben amit lerántott és így elvesztve az egyensúlyomat fenékre estem. Zorka ijedtében a Sarahnak kikészített csészéje helyett annak cipőjére öntötte a teát. Az rögtön felugrott és kiabálni kezdett miközben ütésre emelte kezét.
Egymást követték az események.
Rosalin csak nevetett, az erkély ajtaja előtt ülve hagyta, hogy lánya kitombolja magát. Megdermedt mindenki más a szobában. Tudtam, hogy ha magamra vonom a figyelmet akkor meglátják, hogy a hajam szabadon van és én is kapni fogok kéretlen fegyelmezést. De mikor láttam, hogy Zorka térdre esik és ahogy Sarah a kegyetlenség megtestesítője lesz, nem tudtam megálljt parancsolni magamnak. Tudtam, jól hogy nem kellene ezt tennem.
Először halkan majd egyre hagosabban könyörögtem Sarahnak, Rosalinnak, hogy kegyelmezzenek Zorkanak. Rám se bagóztak.
Ezen annyira kétségbe estem és felszívtam magam, hogy ki csúszott valami a számon amire mind a ketten felfigyeltek.
- Nem Zorka hibája volt! Kérem, asszonyom! - mondtam - Csak véletlen volt!
Minden szempár rám tapadt.
- Talán az én hibám, hogy a cipőmre öntötte a teát? - kédezte Sarah.
Lassan felegyenesedett és testtel is felém fordult.
Rám koncentrált így Zorkat ott hagyta össze csuklani a padlón.
- Én nem ezt mondtam. - hajtottam le a fejem nehogy a szemébe nézzek a kendőn keresztül. Nem szabad tovább provokálnom. Nem engedhetem, hogy az arcom bármit is eláruljon.
- Hát, akkor mit mondtál, kis patkány? - kérdezte.
Óvatosan feltérdeltem és meghajtottam fejem előtte mikor az össze teázott cipőjével közvetlenül elém lépet.
Hideg veríték lepte el a testem. Erre nincs jó válasz. Ha válaszolok akkor azért ha nem válaszolok akkor azért korbácsol meg.
Arra jutottam, hogy ha már úgy is megbüntet akkor ne a semmiért tegye.
- Nem az ő hibája volt, asszonyom. Kérem kegyelmezzen rajta. - mondtam felpillantva az arcába.
Még láttam ahogy az arcán mosoly villan mielőtt arcon rúgott volna.
Ez után minden elsötétült.
***
Pár óra eszméletlenség után Zorka letisztogatta az arcom és szegfűszeges balzsamot kent a megduzzadt részre. Egy szót sem szólt hozzám miközben munkálkodott. Balsejtelmes érzésem támadt. Ilyenkor mindig lehordott és kioktatást tartott a halk, vissza fogott hangjával. Most viszont a szemembe sem nézett, ujjhegyein kívül nem ért hozzám.
Ahogy ő úgy én is hangtalanul ültem az ágy szélén.
Végig nézve rajta láttam, hogy rendbe szedte a ruháját, megigazította a fonatát, mintha a reggel történtek nem is lettek volna. A ruhája ahogy az enyém is mindenét eltakarja, nehogy látszódjanak a sebek és zúzódások a bőrén. Azonban a rongyos ruhák sem tudták eltakarni nőies alakját, karcsú termetét bárhogyan is próbálkozott vele.
Mikor abba hagyta az ápolásomat sem akart tudomásul venni.
Felakart állni a székből kezében a kis tengelynyi balzsammal de megragadtam a csuklóját. Megrándult.
- Zorka...- mondtam.
Hangom kásás volt.
Tartotta magát, testtel felém felém míg arccal a szoba falát nézte tőlem jobbra. Rángatta a kezét, hogy engedjem csakhogy én makacsabb voltam mint ő.
- Zorka, kérlek. Mondj valamit.
Rám se hederített.
- Tudom, hogy hibáztam...- kezdtem magyarázkodni. Alig mondtam ki pár szót mikor olyan erőt vett magán, hogy kirántotta a csuklóját a szorításomból. Annyira meglepődtem, hogy a szavakat a levegőben hagytam lógni.
Ellépet tőlem a szoba egy másik sarkába ahol az egy darab polcos szekrényünk pihent. Nekem hátat fordítva lerakta a balzsamot és két kézzel megtámaszkodott a szekrény tetején. Vállai a szokottnál is jobban előre estek, még kisebbnek és reménytelenebbnek tűnt mint bármikor.
Szinte hallottam a szobában lévő csendben az ő szívdobogását. Erőteljes dobbanások ritmikusan követték egymást, majd mikor az ágy alattam megnyikordult mozdulatomra kihagyott egy ütemet, hogy utána erőteljesebben dobbanjon.
Felálltam, lassú kimért lépésekkel megközelítettem Zorkat. Még mielőtt bármit tehettem vagy mondhattam volna felém fordult és arcul csapott. Elállt a lélegzetem is. Nem a fájdalomtól amit okozott vagy attól, hogy megütött. Hanem attól amit láttam. Kedves anyai arcát könnyek áztatták. Bőre kipirosodott, szemei felpuffadtak és egész testében remegett. Jobb kezét amivel megütött mellkasához szorítva tartotta miközben hangos hüppögésbe kezdett.
- Te buta ! - alig értettem a zokogástól amit mondott. - Hányszor hüpp mondtam már neked hüpp h-hogy gondolkodj!
Letérdelt elém, két vállamnál fogva megrázva folytatta a megszidásomat. Kiguvadt szemekkel figyeltem, magamtól meg sem mozdultam. Ott álltam földbe gyökerezett lábakkal mint egy cövek.
A hüppögések és a sírás miatt arca eltorzult mint akinek meghalt egy szerette. Taknya nyála egybe folyt mire hagyta, hogy rendesen leültessem a padlóra és megtörölgessem az arcát. Magába motyogva folytatta a mondókáját, ringatva magát üveges tekintettel előre meredve. Alig tudtam kivenni a szavait.
- ...én megpróbáltam átvenni....ragaszkodik....nem tudtam....ő is úgy fog járni mint....-suttogta.
Törökülésbe helyezkedtem és vártam, hogy elmúljon neki az. Akármi is történt vele pontosan. Jó pár tíz perc telt így el mikor megütötte fülemet az ebédet jelző első harang szó. Zorka mintha nem is hallotta volna meg.
- Zorka, mennünk kell előkészíteni az ebédet. - mondtam neki.
Finoman meglapogattam a vállát.
Megrándult és az arcomba nézett. Tekintetünk találkozott, néhány másodpercen keresztül néztünk farkas szemet. Bólintott mintha elhatározásra jutott volna.
- Igazad van. - állt fel. - Te menj előre én rendbe szedem magam.
Én is felálltam, mielőtt elléphetett volna tőlem ismét megragadtam a karját.
- Zorka, kérlek nézz rám. - kértem és folytattam mikor lassan újra találkozott a tekintetünk. - Bármi is legyen, bármi is történjen én mindig vállalom a felelősséget. Feleslegesen ne terheld magad semmiért. Túl fogunk élni, hallod? Egyszer kijuttatom magunkat innen. Higgy bennem.
Kezét a nem rég megütött helyre tette. Gyöngéden megsimogatva ott.
- Jól van. - csak ennyit mondott mielőtt ott hagyott volna.
A nap további része úgy ment mint a kerékvágás. Ebédeltetés, takarítás, mosás. Azonban a rossz érzés újra és újra előjött ahányszor csak észrevettem, hogy Zorka engem bámul. Nem szokta ezt tenni.
Esti készülődésig még erősebb lett ez az érzés.
- Mi történik? - kérdeztem mikor a mosakodó vizembe finom és drága illatú olajat öntött.
Hiába vártam választ, nem kaptam.
Tűrtem további szó nélkül,hogy megfürdessen és megtöröljön. Egészen addig míg rám nem akart adni egy alig takaró selyem fehérneműt amit biztosan nem engedhetett meg magának. Ráadásul még kifejletlen testemen kifejezetten morbidnak nézett volna ki.
- Zorka! - dobbantottam a lábammal, hogy felfigyeljen rám.
Fakó szemekkel nézet rám kezében a ruhadarabokkal.
- A ház űrnője ma este magához hivatott téged.
Először azt hittem rosszul hallottam, azonban semmi sem nézet úgy ki, hogy félre értettem volna bármit is. Zorkara néztem, majd a ruhákra és vissza gondoltam az olajra tisztálkodás közben.
Kiszáradt a szám.
Ekkor jöttem rá, hogy Zorka miért nézett úgy rám, mintha elvesztett volna engem. Miért borult úgy ki azt hadoválva, hogy én is ugyan arra a sorsa jutok mint mások.
Mert a Yeremaw család űrnője egy gátlástalan pedofil is.
Ökölbe szorítottam kezeimet és hangosan nyeltem egyet. Tudtam, ha ellent mondok nem csak engem büntetnek meg újra. Zorka nem érdemli meg. Ahogy egyikünk sem.
Kivettem Zorka kezéből a ruha darabokat.
- Menj ki. - mondtam.
Engedelmeskedett nekem.
Markomba szorítottam a falatnyi anyagokat. Bosszút fogok állni ezért is. Ha bele halok is. Az erőm a fel lángolt és felhevítette a kaotikus darabomat de amilyen gyorsan jött úgy ment is, a végtagjaimra helyezett béklyózó láncok miatt. Rájuk villant a tekintetem. Már fel sem tűnnek, hogy rajtam vannak. Fiatalon rám rakták őket. Nem létezhetek ezek nélkül sem ebben a tartományban. A három centi széles és vastag olvasztott fémbe Iziar kristályok vannak. Szabad szemmel alig látni, a nappali megvilágításban a szokottnál egy hajszálnyival jobban veri vissza a fényt. Ahogy a testem úgy a béklyók is nőnek velem. Hozzá simult a bőrömhöz és a lelkemhez.
Mindent magamra vettem amit Zorka előkészített nekem. Pont a méretem volt mindegyik. Magasított talpú papucsban hagytam el a szobát.
Hátul sétáltam be a kastélyba a sötét csillagtalan éjszakán. Senkivel sem találkoztam felfele menet a lépcsőn, egyedül az űrnő ajtaja előtti személyi testőrökkel. Rezzenéstelen arccal kísértek el a lakosztálytól le az eldugott folyóson át a sötét, mahagóni fából készített vaskos kétszárnyú ajtóig. Ott két oldalt megálltak felém sem pillantva.
Vissza fordíthatatlan volt az aznap történtek. Értelmetlen lett volna azon gondolkodni, hogy miért nem maradtam csendben miközben Zorkat ütlegelik mikor tudtam jól, hogy nem tudtam csak nézni.
Habozás nélkül nyitottam ki az ajtót. Vissza sem pillantva léptem be.
***
Így lettem Hétfő. Legalább is a nevem a Yeremaw tartományban.
***
Ahogy telt az idő rá kellett jönnöm, hogy az ami történt csak idő kérdése volt. Nem tudtam volna megakadályozni. Ahogy azt sem, hogy kezdek hangokat hallani és látni dolgokat. Kiesnek órák és napok.
Attól kezdek tartani, hogy valami történik bennem.
0 notes
sm4e86 · 3 years
Text
Mario Kart 8 Deluxe Seasonal Circuit Benelux verseny - Spring Cup
Mario Kart 8 Deluxe Seasonal Circuit Benelux verseny – Spring Cup
A Nintendo Nederland meghirdetett egy Mario Kart 8 Deluxe versenyt, ahol a Benelux államok játékosai mérhették össze magukat. Mivel már lélekben kint vagyok Hollandiában (órák kérdése és indulok! O_O) ezért úgy döntöttem, hogy én is kipróbálom magam. Az első forduló ma volt 19 és 20 óra között. A verseny több fordulós, minden évszakban rendeznek egyet. Az ebben a fordulóban a legtöbb pontot elért…
Tumblr media
View On WordPress
0 notes
gyonyoru-zombilany · 6 years
Text
órák kérdése és lenyugszom, aadig olvas csak nyugodtan
1 note · View note