megfigyelted, hogy a szerelemnek, mint a halálnak, nincs órával vagy naptárral mérhető ideje?...
–, s a nagy terv, melyre vállalkoznak, nem sikerült, vagy nem egészen úgy sikerült, ahogyan elképzelték. S akkor szétválnak, haraggal vagy közömbösen, s megint reménykednek és újrakezdik, más társakat keresnek.Vagy fáradtak már, s együtt maradnak, elszívják egymás életkedvét és életerőit, s betegek lesznek, kissé megölik egymást, meghalnak. S utolsó pillanatban, mikor lehunyják szemüket, értik már?... Mit akartak egymástól? Csak engedelmeskedtek egy vak és nagy törvénynek, melynek parancsa a szerelem leheletével újítja örökké a világot, s szüksége van párzó férfiakra és nőkre, hogy a fajta éljen?...Ez minden? S ők közben, szegények, mit is reméltek, személyesen? Mit adtak egymásnak, mit kaptak a másiktól? Milyen titokzatos és félelmes könyvvitel ez... S csakugyan személynek szól az érzés, mellyel egy férfi egy nő felé fordul? Nem a vágynak szól, örökké és csak a vágynak, mely néha, átmeneti időszakokra, testet ölt? ———————————————— Márai Sándor - Az igazi (részlet)
18 notes
·
View notes
Az igazi
Az első barátnőmmel álmodtam. Mára már ritkán jut eszembe, tizenegy éve lett vége a kapcsolatunknak, mégis néha napján eszembe jut a semmiből, vagy megjelenik egy álmomban.
Tizennégy éves voltam, amikor megismertem, kis szaros kölök voltam, folyton a bajt kerestem és a semmiből egyszer csak az életem részévé, többek között a legeslegjobb barátommá vált. Vitathatatlan, hogy együtt nőttünk fel, az ő családja is a lakótelepen élt és egyazon általános iskolába jártunk.
Egy nap kisportás voltam. Erre a ,,pozícióra’’ minden nyolcadik osztályos tanuló jelentkezhetett. Mindenkire sor került idővel, nagy boldogság volt, mert ez egy tanórák nélküli napnak számított, amikor a portás nénikkel kellett üldögélni és nekik kellett egész nap segíteni. Magyarán semmit sem kellett csinálni. Én speciel egy matekdogát úsztam meg, ezen kívül az egyik szünetben, amikor az aulában unottan üldögéltem egy kis körasztalnál, egyszer csak megjelent életem szerelme. A semmiből, ismeretlenül, vidáman odaszökkent az asztalhoz, levetette magát a székre és elkezdett velem csevegni. Nem tudtam mire vélni, de az unottság azonnal elszállt, izgalmi állapotba kerültem (nem szexuális) és meghökkentem. Valahol legbelül már akkor, ott éreztem, hogy a sors is nekem teremtette ezt a lányt. Szép szőke haj, gyönyörű kék szemek, csinos, rendkívül jó alakú kis energiabomba. Aznap már haza is kísértem, aztán a következő napokon szintúgy. Délutánonként a játszótéren hintáztunk (akkor még voltak értelmes, vasból készült, láncos hinták), sétáltunk és az ismerkedés teljesen magától, spontán, őszintén történt. Minden a maga idejében, pont úgy, ahogy a nagykönyvben meg van írva.
Az első csókunk a belvárosban, egy magas, téglás falon ülve esett meg, amiről a folyók találkozása, és az azt átívelő, szépen kivilágított híd látványa tárulkozott elénk. Tökéletes volt. Ennél tökéletesebb nem is lehetett volna. Ez volt mindkettőnk első, igazi csókja.
Egészen a találkozásunkig elveszve éreztem magam. Volt egy cimborám, de ez a szőke lány hozta el életemben először igazán azt az érzést, amit azóta is keresek. Megtaláltam a másik felem.
Teltek az évek, ugyan abba a középiskolába jelentkezett, amelyikbe én, és mindig ott volt mellettem. Ez se neki, se nekem nem volt zavaró soha. Biztonságot adtunk egymásnak és támaszt. Imádtam minden kis porcikáját, még a tesióra utáni izzadt fejbőrébe is bele tudtam volna veszni. Rajongtam érte és jó ideig ő is értem. Még azt is megbocsátotta, amikor egyszer részegen egy másik lánnyal csókolóztam. Még mindig úgy érzem, ennyi idő elteltével is, hogy ez volt eddigi életem egyik legnagyobb hibája. De megbocsátott és úgy tűnt, semmi sem választhat el egymástól.
Végzős lettem, az érettségin már túl voltam és már készültem, hogy megkérem a kezét. Nem volt bennem kérdés, vele terveztem a további, felnőtt életem. Halál komolyan úgy gondoltam és éreztem, hogy vele szeretnék megöregedni és családot alapítani.
Aztán egy nap elsírta magát. Harapófogóval kellett kihúzni belőle, de bevallotta, hogy valami megváltozott és már nem szeret. Kegyetlen volt, ilyen érzés lehet, ha valakire rázuhan egy épület, de valahogy túléli és csak annyit érez, hogy iszonyatos erővel nyomja a súly. Összetörtem.
Minden ember és kapcsolat más, de őt elveszíteni egyenlő volt azzal, hogy a másik felem is elhagyott, eltűnt. Öt és fél évet voltunk együtt. Öt és fél év, amikor minden klappolt, minden szép volt, teljes és jóformán tökéletes. Nem értékeltem ezt annyira, mint amennyire kellett volna és végülis lehet, hogy ez volt a fő oka annak, hogy kiszeretett belőlem. Még gyerek voltam és (talán) ezért nem tudatosult, hogy mit veszíthetek azzal, ha már nem lesz többé. Ezzel nyugtattam magam hosszú hosszú évekig. Azóta eltelt tizenegy év, de körülbelül öt éve van, hogy már nem szorul össze a gyomrom, vagy nem nő gombóc a torkomban, ha eszembe jut.
Mára már férje van és úgy tűnik - legalábbis remélem -, hogy megvalósította a terveit, céljait. Még mindig gyönyörű, vidám és ugyan azt a kis energiabombát látom a képein, amit akkor ott, az aulában.
Jó volt ma vele az álmomban, minden olyan volt, mint akkor. Természetes közvetlenséget, fesztelenséget és energiát éreztem. Támaszt és biztonságot. Egy álom erejéig újra teljes egész voltam, ott volt a másik felem.
10 notes
·
View notes