#egyszer úgyis meghalok

[jstgrl]

Ha azt mondanám, hogy nem találok elég okot arra, hogy életben maradjak, bárki tenne bármit is?

#bárki #bármit #tettek #lehet meg akarok halni #? #halál #öngyilkosság #ha azt mondanám #elég ok #okok #13? #keresek #egyszer úgyis meghalok #élet

[nem-birom-az-eleteet]

Már csak az tart életben hogy egyszer úgyis meghalok

Milyen ironikus.

[sad-guy-96]

Ha meghalok egyszer, csak írjátok a siromra,

Nem mentem el, csak már nem annyira bírom ma.

Túl nehéz a lét, túl könnyű a vég, a jobbakat úgyis az élet tépi szét.

[folyekonytorztukor]

Mama.

Életem során sokszor gondolkodtam már a halálon… Mindenki azt mondja: a halál olyan félelmetes, fájdalmas és a legváratlanabb pillanatban csap le ránk… Sokáig én is így gondoltam… őszintén szólva… féltem a haláltól… az volt a vágyam, hogy örökké élhessek, annyira rettegtem. Csak két kérdés járt a fejemben: Mikor és hogyan halok meg? Mi lesz velem a halál után? Mindig ezen törtem a fejem… ez foglalkoztatott leginkább… erről álmodtam éjjelente… hogy valaki, akit szeretek meghal és én sírok emiatt… és amikor én meghalok, az fájdalmas lesz, nem csak lelkileg, de fizikailag is… néha éreztem magamon az álmaimban fellépő fájdalmakat… ilyeneket gondoltam a halálról… Egészen 2009. július. 27.-éig. Akkor ugyanis egy számomra fontos embert vesztettem el… és most az ő csodálatos történetét mesélem el nektek… kérlek olvassátok figyelmesen e sorokat. Bizony, akiről mesélek, egy különleges ember volt! Számomra is, a családom számára, és önmagában is. Ő tanított meg rá, hogy nem kell félni a haláltól… 2009 februárjában elvittük vizsgálatra: rákot diagnosztizáltak nála. Nem is akár milyet, az egyik legveszélyesebbet: az epehólyag rákot. Márciusban maszek orvos által megműtötték… kis ideig volt csak a kórházban. A műtét kissé megviselte, de mindig mosolygott. Enni nem sokat evett, inni se sokat ivott… túlságosan lefogyott… Egy napon a bőre elkezdett sárgulni… ismét bevitték a kórházba… sok időt töltött ott. Én csak kétszer tudtam meglátogatni az iskola miatt… de mikor megláttam, könnybe lábadt a szemem. Oly erős és büszke maradt… hol ott kínozta a betegség… Sosem mutatta fájdalmát, pedig az olyan erős volt, hogy néha mi is éreztük legbelül. Ismét hazahoztuk. Az ágyán feküdt… még mindig olyan erős volt… és büszke. Átköltöztettük anyukám szobájába, mert ott könnyebben tudtuk ápolni. Ráadásul ablak mellett volt, mindig járt rá a friss levegő. Teltek-múltak a hetek, hónapok… Elérkeztünk lassan a júliushoz. Ekkor nagyon súlyosbodott az állapota. Belázasodott, rázta a hideg, nem nagyon evett és inni is alig tudott… emlékszem… Én borogattam… emlékszem ahogy levettem homlokáról a tűz forró kendőt… vízbe mártottam, kicsavartam… és vissza tettem ugyanarra a tűz forró homlokra… Már az illemhelyre se tudott kimenni… ágytálaznunk kellett… és itt megmutatkozik csodája: minden erejét összeszedte, hogy elmenjen a WC-ig. Nem akart teher lenni számunkra. Ha fájt valamije, elhallgatta sokszor… nehogy zavarjon minket… De a végén… már nem volt ereje… ezért maradt az eredeti terv: ágytál. Ketten fogtuk… anya és Én… vagy hárman, ha a keresztanyám is ott volt. Ápoltuk hosszasan, fáradságot nem kímélve… és néha felcsillant a remény, mikor újra mosolygott és mikor felült az ágyra. Én a szívem mélyén reméltem, hogy felépül és hogy újra boldog, teljes család leszünk. És a remény hal meg utoljára… De hiába reménykedtem… egy éjjel félálomban forgolódtam az ágyon… hallottam, hogy beszélgetnek a szomszéd szobában… anyu és az a csodás személy… Nem bírta egyedül megitatni, ezért hívott engem. Ő segített neki felülni, én megitattam… kis szívószálas itóka volt… egy gyógyszer… egy tápféleség, amit itatni kellett vele… mivel nem nagyon evett. Ettől a kis táptól erőre kellett volna kapnia… de nem. Ekkor… egy megrázó esemény történ: levette a jegygyűrűjét… lehúzta a gyűrűt… mely már 50 éve rajta volt… értetlenül néztük Őt. Mondtuk neki, hogy hagyja, ne pazarolja az erejét ilyen felesleges dologra… és levette… odaadta anyunak és azt mondta: - Ne nektek kelljen majd levenni… Majdnem sírva fakadtam… mindketten értettük, mire céloz… felkészült az utolsó útra… Mondtuk neki, hogy nem lesz baj, ne mondjon ilyet… de Ő tudta… küldetése itt véget ér… Megérkezett a keresztanyám… ő Pesten lakott, de kért egy hetet, hogy ápolhassa ő is… a nővérét… Volt a földön egy matrac… amint anya aludt… mivel az ő ágyán aludt minden éjjel a beteg test… mely egyre gyengébb és gyengébb lett… Leültem a matracra… és néztem, ahogyan fekszik… azt vártam… majd mosolyogva felül és meggyógyul… de nem így lett… fáradtan visszarogyott az ágyra… engem nézett… a szemei… olyan nyugodtak voltak… és mégis kissé zavartságot keltettek bennem… Azt mondta menjek aludni… úgy tettem, mintha nem is hallanám… Beszélgettek tovább, halkan… Ismét kérlelt: Menj aludni, kicsikém. Hangja oly bársonyos volt, olyan kedves., szeretetreméltó. Könny szökött a szemembe… majdnem elkezdtem sírni… de nem akartam előtte… mert akkor Ő is sírt volna… és az elvette volna maradék erejét is… Azt válaszoltam neki: Nem megyek addig aludni, amíg jobban nem leszel. Elhallgatott a beszéd… rám nézett… kis ideig anyuval még beszélgettek… halkan… csak pár szót… Ismét megszólalt: Menj el, kérlek aludni kicsikém. Megráztam a fejem. Ekkor egy másik hang szólt: Igaza van, hallgass rá… menj el aludni kicsim. Reggel találkozunk. Még mindig makacskodtam… de igazuk van… nem sokat tudok most segíteni és ha nem alszok… holnap használhatatlan leszek és azt nem akarom. Elmentem tehát… hosszú ideig nem tudtam elaludni… forgolódtam… a keresztanyám bejött vigasztalni… beszélgettünk… majd újra kiment… Nagy nehezen elaludtam… nagyon szépet álmodtam: meggyógyult és újra együtt voltunk… együtt sétáltunk… egy szép kis mezőn… az egész család… Kár, hogy az álmok… nem válnak valóra… Azt mesélték anyáék, hogy miután elaludtam… odafordult hozzájuk… jobban mondva anyuhoz és ezt mondta neki: Megyek kislányom édesapádhoz… Még egy darabig beszélgettek… majd egyszer csak… Ő már nem válaszolt… csak nézett rájuk szótlanul… és… akkor… elhagyta az ereje… de még nem halt meg… csak eszméletlen lett… Három napig… három teljes napig feküdt eszméletlenül… háton feküdt… mely azt eredményezte, hogy horkolt. Borzalmas volt hallgatni… de nem is a horkolás… hanem az, hogy tudtuk… innen nincs már visszaút… a doktor nő még eljött mindennap, és adott neki egy injekciót. De hiába… fájdalom csillapító volt… de semmit nem használt… Én a szívem mélyén még mindig reméltem, hogy meggyógyul… és ��jra együtt leszünk… a gondok elől a számítógép rejtett világába menekültem… be-be mentem hozzá… hátha… hátha jobban van… És a reményem kezdett szép lassan elhalni… Egyik nap… eljött a papunk… és megadta neki az utolsó kenetet… feloldozta bűnei alól… ami nem sok volt… mert Ő egy tisztességes, hívő ember volt… Ott voltam Én és anyu… együtt néztük a szertartást… a testvérem is bejött… sírt… sírtunk mindannyian… miután a pap elment… még ültem az ágya mellett, néztem Őt… el sem hittem… visszagondoltam rá, mint nevető, szerető emberre… és most… egy szenvedő, boldogtalan embert látok… Miért van ez? És miért pont Ő? Eltelt a 3 nap… éjszaka mozgolódást hallok… kegyetlen sírást… valakik bejönnek a házba… és kimennek… Ekkor rádöbbentem: vége van… nincs többé… sosem hallom már nevetését, nem látom mosolyát… Reggel anya bejött, hogy megnézze alszom e… nem aludtam… ekkor elmondta: meghalt… Ezt válaszoltam: Sejtettem… hallottam a mozgolódást… - Elvitték már… a hulla szállítók… - mondta. - Értem… - Kár… hogy nem láthattad… az arca… teljesen más volt… kisimult a bőre… megnyugodott… Elképzeltem magam előtt az arcot… és igen… újra Ő volt az… a nyugodt, öreg néni… aki mindig vidámságot csalt arcunkra… Sokat sírtunk még… július 30.-a, csütörtök… akkor temettük el Őt… a család szinte minden tagja ott volt… kivéve akik külföldön laktak… a temetés 4-kor kezdődött… mi már 3-kor ott voltunk… megakartam nézni az arcát… hogy milyen az ember halál után… belenéztem a koporsóba… EZ NEM LEHET! Ugyanaz a szenvedő… fáradt arc… anya elsírta magát: Miért nem maradt ugyanolyan? Mindenki sírt… a bátyám… anya… keresztanyám… mindenki… kivéve én… Én elgondolkodtam… miért nem tudok sírni? hisz nekem is ugyanúgy fáj. Féltem… hogyha nem tudok majd sírni a temetésen… azt hiszik nem szerettem Őt. Pedig ez nem így van… Ő számomra egy nagyon is fontos ember volt… soha nem fogom elfelejteni. A temetés közepén mégis elkezdtem sírni… mikor a pap arról beszélt, hogy milyen erős volt, elfogadta a halált… és hogy nem sok embernek adatik meg az ilyen halál… hogy felkészülnek és elfogadják azt, hogy bizony… itt vége van. Onnantól kezdve a temetés végéig zokogtam. A halála után anya elmondta nekem, hogy az orvos, aki műtötte Őt… műtét után elmondta, hogy alig 4 hónapja van hátra… és igen… pont 4 hónapja volt… Az Ő utolsó útja megtanított engem arra, hogy nem kell félni a haláltól… hisz Isten tudja, kinek mikor és miért kell meghalnia. Ez alatt a pár hónap alatt lelkileg felnőtté értem… a gondolkodásom is teljesen megváltozott… már nem nagyon filózom a halálon… hogy mikor halok meg… mert tudom… hogy úgyis egy valaki dönt a sorsomról… Isten. Komolyabb ember lettem, életem megváltozott… új küldetésem van: teljesíteni az új iskolában, hogy a szüleim büszkék legyenek rám… és mert Ő is így akarná… Így éltem meg egy különleges ember elvesztését… aki tudta, hogy megfog halni… mégis reménykedett Ő is… és mi is… Fontos dologra tanítottál meg… az élet egyszer véget ér… nem tudjuk mikor és miért pont akkor… de a lényeg: készüljünk fel rá. Köszönöm a leckét, Mami.

#halál #törétnet #mama #szomorú #magyar #élet #fájdalom #olvasdel

[iwillbeasuccessfulwoman1]

Egyszer úgyis meghalok. Lehet nem ma,holnap vagy holnap után. De egyszer biztos.

#halálvágy #öngyilkosok szobája #öngyilkos hajlamok #öngyilkos gondolatok #öngyűlölet #depresszió #magyar lány

[tehetetlensegem-csapdajaban]

- Miatta akarok hazamenni. Semmi és senki nem akadályozhat meg ebben! - De ha hazamegy, a vírus miatt 5 éven belül meghal. - Egyszer úgyis meghalok! Nem tudok nélküle élni! Inkább élek vele 5 évet, mint nélküle 150-et. Meg tudja ezt érteni? - Talán, egyszer. Ha lesz olyan szerencsém.

Crusade

[azvagyokakitegedszerettt]

Érzelmek..

Érzek valamit talán beteg vagyok?

Vagy depis vagy mindkettő,vagy esetleg szerelmes,csalódót,önbizalomhányós

Vagy az is lehet hogy a hiányod van ekkor hatással rám a testemre és az egész életemre.

Hányingerem van gyomor görcs,rosszul létek amikről senkinek nem szólok,mert minek terheljek bárkit is ha úgyis elmulik egyszer!?

Vágyom utánad,mint kisgyermek az mikulási ajándékra,mint drog függő az újabb drogra,mint alkoholista a nyugtató italára.

Szeretlek

Elhatározhatom én milliószor hogy nem érdekkelsz és nem fog érdekelni hogy épp kivel mit csinálsz. Ha meghalok rólad épp annyit hogy a legjobb barátnőm látót a haverjaiddal nekem össze szorul a szívem és a torkomba ugrik és azon gondolkozom vajon hol lehetél mitcsináltál? és volt e közeledben lány?

Minden próbálkozásom hiába nem tudlak nem szeretni,nem tudok nem rád gondolni,nem tudlak kiverni a fejemből Szeretlek

[takacsvani-blog]

Jól vagyok. Csak kicsit összetörtem,megint. Elegem van.. Mindenből. Abból,hogy össze vagyok zavarodva. Abból,hogy nem tudok őszintén hinni,és remélni tisztán dolgokban. Abból,hogy az emberekbe próbálok lelket önteni,miközben egy roncs vagyok. Beleestem olyan dolgokba,amiből nagyon nehezen tudtam kilábalni. És most megint benne vagyok,és nem tudok kimászni. Elegem van abból,hogy meg kell felelnem. Abból,hogy az embertől mindent elvárnak,de közben ők semmit sem tesznek értünk. A hamis barátokból,akiknek csak akkor van rám szükségük,amikor épp nincs más,vagy épp lelki problémájuk van. Keresni az igaz embereket,csak az a baj,hogy egy hamis világban. Abból,hogy a legtöbben csak kihasználnak. És senkinek sem vagyok,elég jó,épp ezért az önbizalmam halott. Próbálok erősnek mutatkozni,de közben belül meghalok..Mosolygok,de csak mert muszáj. Nem értenek meg az emberek,de azért nem mert tudom,hogy a törődést csak megszokásból teszik,talán azért hogy ne legyenek bunkók. Utálom magam. És azt is utálom,hogy nem jutok egyről a kettőre. Utálom a testem is. Végig nézem a világot,és csak rosszat látok. A sok csalódás után próbálok pozitívan állni a dolgokhoz,de már nem megy..És próbálom elrejteni az érzéseimet,de csak azért,hogy mindenkinek jobb legyen..És utálom magam azért,hogy még mindig a múltam miatt,vesztek el mindent,és mindenkit,illetve hagyom ki a jó dolgokat..De nem baj,majd egyszer úgyis vége lesz..vagyis végem.

2017.12.14.

[unic0rn-bitch]

Én

Én is ide jutottam.Oda ahova olyan emberek vannak akiket elítéltem.Bocs mindenki,de tényleg minden depist,cigist,alkeszt rühelltem.De most.Cigizek.Kívánom a pálinkát bort,whiskyt,mindent ami alkohollal kapcsolatos.Pengéket vettem el apámtól nagyapámtól még nagybátyámtól is,hogy vágjam magam.Hogy ha már belül fáj akkor kívül is fájjon.Mert a fizikai fájdalmat jobban bírom mint a lelki fájdalmat.Elfáradtam.Leakarok ülni és megpihenni.De nincs szék.Nincs ahova leüljek.A földre se tudok.Nincs föld a lábam alatt.Mintha lebegnék egy köves út felett.S nem tudok leülni.Nem tudok megpihenni.Folyton csak az jár a fejembe hogy mi a jó rákot rontottam én el az életembe hogy lebegnem kell az út felett s nem tudok leülni.MIT TETTEM?Szeretném tudni a választ.Sok kérdésre nem tudom a választ.Nincs akinek feltegyem.Nem hallja meg senki a hangom.Nem látja senki a karomon,lábamon lévő hegeket.Nem kérdezik meg jól vagyok-e.Nem lássák,hogy semmi sincs rendbe velem.Ha valaki pedig észre veszi,én egyből kötődni kezdek hozzá.Megszeretem.És nem tudom elengedni.Ő megismeri a gyengepontom és mintha egy háborúba vagy valamibe lennénk,hátba szúr és végig nézi ahogy elvérzek,miközbe azt se tudja,hogy ő tette ezt velem.Próbál senki de már nem tud.Nem tud senki segíteni rajtam már.Nem tudnak.Egyedül maradtam.Csak a magány,a fájdalom,a sírógörcs,a könnyek maradtak velem.Semmim és senkim nincs.Szeretnék családot.Egy szerető családot.De az sincs.Csak veszekedni tudnak ők is.Egy csepp megértés sincs.Miért kaptam ezt a sorsot?Vár rám valami jó?Kivárjam?Megéri?Ha nem éri meg akkor miért?Ha netán azt is elrontom és ha az is fájni fog akkor meg miért várjam ki míg bekövetkezik?Miért nem hallhatok meg most ha egyszer úgyis vége az életünknek?Úgyis egyedül vagyok.Ha meghalok akkoris csak eljönnének a temetésre s élnék tovább az életüket utána.Minden ugyanúgy menne ahogy eddig csak nélkülem.Nem lenne nagy veszteség.Amúgy se látott senki.Nem értem annyit senkinek hogy tűzbe tegye értem a kezét.Senki se halt volba meg értem.Bezzeg én.Nem csak a kezemet tettem volna tűzbe a másikért de az egész testem.Nem csak a testem de a lelkem is odaadtam volna az ördögnek csakhogy boldog legyen.S mit kaptam?Egy nagy szart.Vwgy még azt se.Mindenem elveszett.Elvették tőlem.ELFÁRADTAM.ENGEDJÉTEK HOGY NE FÁRADJAK TÖBBET ÉS TUDJAK LEÜLNI VALAHOVA.

[subajanos04-blog]

Sok időbe telt hogy rájöjjek hogy az életem nem ér semmit , hogy én nem érek semmit. Pocsék az életem. Tényleg igaz hogy a barátok elhagynak. De nekem még abban sem volt részem hogy igazán éljek. Szóval jöhet a halál. Már nem érdemes élni. Egyszer úgyis meghalok, hát jöjjön el az a nap hamar.

[nothinghappens-world]

24

Nem baj ha fájni fog. Csak legyen vége. Kérlek. Egyszer úgyis meghalok...

[adnek-meg-egy-eselyt]

Azt mondják ha dohányzok meghalok, de egyszer úgyis mindenki meghal 🥀

2019.05.01

[suicideroomforever16-blog]

Minden nap keresek valamit, ami miatt folytassam. Talán reménykedek. De nem tudom minek. Sosem lesz már jobb. Utálok itthon lenni. Folyton azt nézem ahogy tönkreteszik magukat a szüleim. Aztán ott van Ő. Ő aki konkrétan a mindenséget jelenti számomra. Az eggyetlen fény a sötétségben. Pedig tudom hogy el fogom veszíteni. Mindíg mindent elveszítek. Minden múlandó, semmi sem állandó. Legalább is az én életemben. A remény is halovány már. Talán jobb lesz ha feladom?! Igen, ha meghalok, nekem biztosan jobb lesz... Na de hogy a többiekkel mi lesz. Próbáltam mindenkit távol tartani magamtól. Mert tudom jól hogy egy időzített bomba vagyok. Aki ha felrobban nem csak vágásokat fog ejteni magán. És tönkreteszek magam körül mindenkit, aki csak egy kicsit is szeret. De mi van akkor ha nincs is ilyen ember?! Mert nem csodálnám... Az egészben egyedül őt sajnálom.. mert tudom hogy el fog jönni az a pont ahol ő sem fog tudni segíteni... És teljesen bele fog roppanni... mert tőlle még elhiszem hogy talán szeret.. de már senki mástol... Mindegy is... egyszer majd csak véget ér ez az egész szar amit életnek nevezünk. Egyszer úgyis kifutunk az időből. És akkor jutunk el arra a pontra hogy választanunk kell. Vagy mi vagy a szeretteink. Attól félek hogy én magamat választanám, ezáltal önzően véget vetnék a szenvedésemnek. De biztos hogy ez önzőség?! Nem hiszem... De akkor leszek önző. Csesszemegakicseszett...

[greenhemp-blog1]

http://intuicio.hu/igy-keruld-el-a-sarlatanokat-ha-termeszetgyogyaszhoz-fordulnal/ Így kerüld el a sarlatánokat, ha természetgyógyászhoz fordulnál

A sarlatánság lényegének megértéséhez gondoljunk vissza, kiket is illettek e szóval.

A Biblia szerint a farizeusok azt terjesztették, hogy Krisztus az „ördögök fejedelme nevében” gyógyít. Annak idején a sarlatánság címkéjét aggatták Samuel Hahnemann, a homeopátia megalapítójára, a Bécsből elűzött Mesmer doktorra, Sigmund Freudra és más kiemelkedő orvosokra és természetgyógyászokra.

Azok a szkeptikusok, akiknek halvány fogalmuk sincs a természetgyógyászatról, bárkit lesarlatánoznak. Így aztán könnyen támad az a benyomása az embernek, hogy az egész alternatív gyógyászat egy nagy szélhámosság.

Gondolj csak bele, a reflexterapeuták olyan akupunktúrás pontokat használnak fel, amelyeket soha senki nem látott, a bioenergetikusok olyan misztikus térrel operálnak, amelyet semmiféle műszerrel nem lehet kimutatni, a homeopaták pedig olyan készítményeket írnak fel, amelyekben legfeljebb a legminimálisabb mennyiségben találhatók azok a gyógyszermolekulák, amelyekről ők a készítményt nevezik.

Ilyen és hasonló érvekkel állnak elő az akadémikus gyógyászat „védelmezői” és az alternatív gyógyászat ellenfelei. De hiszen az alternatív gyógyászat épp azért alternatív, mert nem illeszkedik a szokványos orvosi logikához. Megvannak a maga szabályai.

Akkor válik szélhámossággá és sarlatánsággá, ha olyan valaki nevezi magát természetgyógyásznak, aki nem ismeri a törvényszerűségeit és nincsenek gyakorlati készségei a gyógyászat terén.

Talán már Te is találkoztál akupunktőrökkel, akik mindössze 5-6 pontot ismertek, “homeopatákkal”, akik csak négyféle receptet tudtak felírni, „bioenergetikusokkal”, akiknek csak homályos elképzeléseik voltak a bioenergiáról és természetgyógyász apostolokkal, akik tiszteletesi rangot sajátítottak ki maguknak.

Miért szeretik ezek a szélhámosok annyira a rákos betegeket? Mert ha az ember megtudja, hogy megállapították nála e szörnyű betegséget, akkor minden pénze elértéktelenedik.

„Minek a pénz, amikor úgyis meghalok?” Ezek az emberek nem egyszer bármilyen összeget odaadnának, még ha a házukat kell is eladni, csakhogy reménykedhessenek a gyógyulásban.

Más az, amikor a tapasztalatlan kezdő nem sarlatán ugyan, de még nem is igazi természetgyógyász. Habár itt sem minden egyértelmű.

Vegyünk most egy speciális esetet: Két ápolónő dolgozik az egyik reanimációs osztályon. A következő váltásig életben akarják tartani a haldokló beteget. Fogalmuk sincs a bioenergia törvényszerűségeiről, de mintegy intuitíve megállnak az ágy fejénél-lábánál. S karjukat kinyújtják a fuldokló felé. Ezzel egyfajta energiamezőt hoznak létre, mely nem engedi, hogy a beteg „lelke” eltávozzon. A reménytelen beteg pedig nem hal meg. Sarlatánságot művel-e a két nővér? Aligha szándékszik valaki is ezt a címkét rájuk aggatni.

Természetgyógyász úr, mutassa a papírjait!

Amikor gyógyításra kerül a sor, gyakran kiderül, hogy az agyonreklámozott természetgyógyász bizonyul a leggyengébbnek, azaz tehetsége inkább az önreklámozásban mutatkozik meg, s jóval kevésbé a gyógyításban. Olyan dokumentum, amely a természetgyógyász kvalitásait bizonyítaná— nem létezik.

Létezik viszont az Egészségügyi Szakképző és Továbbképző Intézet engedélye, mely igazolja, hogy az adott természetgyógyász közel engedhető az emberekhez. Ha megérkezel a rendelőbe, feltétlenül győződj meg róla, hogy természetgyógyászának van ilyen engedélye.

Miért választotta ezt a foglalkozást, természetgyógyász úr?

Ezt a kérdést bizonyára nem teszed fel vizsgálat közben, de ha alkalmad adódik, nem árt, ha valamilyen módon kideríted, hogyan lett az Te gyógyítódból természetgyógyász.

Mindenki a saját útját járja. Viszont léteznek bizonyos általános törvényszerűségek is. Vizsgáljunk meg közülük néhányat.

Első változat: Ha valaki légcsőasztmája, reumája vagy ki tudja milyen baja miatt kénytelen gyakran orvoshoz fordulni, előbb vagy utóbb kiábrándul az orvostudományból és a “saját kezébe veszi” a gyógyítását.

Mivel életkora és az akadémikus orvoslás iránti kételyei nem teszik lehetővé az orvosi egyetem elvégzését, az ilyen ember először olvasni kezdi a szakirodalmat, majd beiratkozik egy természetgyógyász tanfolyamra, remélve, hogy később meggyógyítja önmagát.

Ilyen helyzetbe azok az anyák kerülnek gyakran, akiknek gyermeke gyógyíthatatlan betegségben szenved. Az ilyen tanfolyamok elvégzése után körülbelül minden harmadik ember tényleg képes bizonyos mértékben javítani saját vagy hozzátartozói egészségi állapotán (ami nem kis dolog), míg közülük minden századik elvégzi a második, harmadik tanfolyamot is, majd hivatásszerűen is hozzáfog a természetgyógyászathoz, azaz pénzért gyógyít.

Második változat: “Ráuntam a munkámra, kevés a fizetésem. Egyébként is, kéne már valamire jutni. Megpróbáltam elhelyezkedni egy jó cégnél, nem vettek fel. Belekóstoltam a kereskedésbe, nem jött össze. Esetleg természetgyógyász legyek? Mostanában majdnem mindenki ezzel foglalkozik. Hátha lesz hozzá tehetségem”.

Így lesz valakiből olyan természetgyógyász iparos, aki inkább törődik a pénztárcájával, semmint a betegekkel.

Harmadik változat: Van az embereknek egy típusa, aki nem tud meglenni hobbi nélkül. Bármihez fog, mindenben magas színvonalra jut. Ilyen kedvenc időköltés lehet az autószerelés, a konyhaművészet, a festészet, a varrás, a nyelvtanulás, a számítógép és sok minden más, köztük a természetgyógyászat is.

Ez a hobbi idővel aztán hivatássá alakul, de magas szintű hobbiként is megmaradhat. A természetgyógyászathoz vezető harmadik út kedvezőbb az előző kettőnél, azonban ennek is megvannak a hiányosságai. Egyrészt az orvoslás az a foglalkozási ág, ahol tényleg elkerülhetetlenül szükséges a legalább középfokú hagyományos képzettség, plusz néhány év szakorvos felügyelete alatt végzett gyakorlat.

Másrészt valószínű sok kiváló embert ismerünk, akik egy rakás szakirodalmat elolvastak, különböző tanfolyamokat végeztek, elméletileg otthon vannak a témában, képesek oktatni vagy akár könyvet is írni róla, csak egyre nem képesek: a gyógyításra.

Negyedik változat: Családi hagyomány. A valódi népi gyógyítók együtt nőttek fel ezzel a tevékenységgel, és szüleiktől vagy rokonaiktól sajátították el a mesterfogásokat. Rendkívül fontos, hogy ezt a művészetet ne előadótermekben tanuljuk, hanem magától a Mestertől, a Tanítótól, mellette állva, miközben a betegeket gyógyítja.

Ötödik változat: A veleszületett, spontán kifejlődő talentum. E változat meglehetősen ritka. Sokkal gyakoribb, amikor az “őstehetség” valójában nincs meg, hanem csak reklámfogás.

Hatodik változat: Az olyan orvos, aki éveket töltött a hagyományos orvoslásban, és egyszer csak úgy érzi, hogy a teljes értékű gyógyításhoz nem elegendő a gyógyszer. Ezért az ilyen orvos megtanulja az akupunktúrát, a homeopátiát, a manuális gyógyítást és sok minden mást.

A hetedik, nyolcadik és huszadik változat már csupán speciális esetek, melyeknek megvan ugyan a teljes létjogosultságuk, de jóval ritkábban fordulnak elő, mint az első hat verzió.

Természetgyógyász úr, minek Önnek kulcscsomó és álkulcs?

Egy bezárt ajtó kinyitásához kulcsra van szükségünk. Több ajtó kinyitásához már kulcscsomó kell. Esetünkben az ajtó a beteg, akit “ki kell nyitni’, hogy a betegséget “kivegyük belőle”, a kulcs pedig a gyógyító eljárás.

Az alternatív orvosok és a természetgyógyászok három típust alkotnak.

1. Azok, akik mindenhova ugyanazt a kulcsot dugják. Ez azt jelenti, hogy az ilyen szakember csak egy módszert ismer és függetlenül a betegség fajtájától ezt alkalmazza.

2. Azok, akiknek van néhány kulcsuk (akik nem voltak lusták és jól elsajátítottak néhány gyógymódot). Itt sokkal nagyobb annak az esélye, hogy segítenek a betegen, mint az első esetben. A második típus azt veszi elő fegyvertárból, ami a betegnek éppen kell, és nem dug nem odaillő kulcsot a zárba.

3. Azok, akiknek különleges kulcsai vannak (amelyek csak különleges ajtókat nyitnak). A különleges ajtó a beteg, a maga speciális betegségével. Ilyen esetben nem felel meg akármelyik szakember, hanem csak az, aki tudja, hogyan kell meggyógyítani az adott konkrét betegséget — dadogás, ágybavizelés, fóbiák, alkoholizmus, dohányzás, porckorong-elmozdulás.

Az ilyen természetgyógyászok nem fogadnak minden beteget, hanem csak a szaktudásuknak megfelelően. Sokkal inkább megbízunk az ilyen szakemberekben, mint azokban, akik “mindent vállalnak’.

No és mi az az álkulcs? A hírnév. A híres szakemberek több beteget meggyógyítanak, mint a kevésbé nevesek, ez tény. Az eredmények csak fele részben köszönhetők a képzettségnek, a tapasztalatnak és a tehetségnek, fele részben egyszerűen annak a ténynek, hogy a kezelést egy hírneves orvos, illetve természetgyógyász végezte. Ez így van rendjén, és a beteg önszabályozó mechanizmusainak jó katalizátoraként működik.

A bíróság! Álljanak fel!

A természetgyógyászat kapcsán nem büntető-, hanem etikai bírósági tárgyalásra kell gondolnunk. Ha egynémely foglalkozásnál nem annyira fontos, mennyire etikus az ember, a természetgyógyászatban ez kardinális kérdés.

Az etikátlanság a természetgyógyászatban legfőképpen három paraméterben mutatkozik meg:

a saját inkompetencia figyelmen kívül hagyása,

a hazugság,  

a pénz mindenek felett.

Egyetlen orvos vagy természetgyógyász ismeretei sem korlátlanok. Senki sem kompetens mindenben. Mindenki, aki betegekkel dolgozik, kénytelen néha saját inkompetenciáját figyelmen kívül hagyni. De csak addig a határig, amíg a primum non nocere (mindenek előtt ne árts!) szabálya megengedi.

Milyen természetgyógyászhoz nem érdemes fordulnod?

Az “ijesztgetőkhöz”, a “próbálgatókhoz” és a “fölényesekhez”.

Menekülj attól, aki “100%-os sikerrel gyógyít”, aki nem képes eredményeit objektíven megítélni, a sikert a kudarctól megkülönböztetni.

Ne higgy annak, aki kijelenti, hogy az ő módszere minden betegséget meggyógyít.

Ne fordulj ahhoz, aki a hivatalos orvostudomány ellensége, aki azzal csinál magának reklámot, hogy mindenkit leszól, aki kijelenti, hogy ő az egyetlen, aki meg tud Téged gyógyítani, aki képtelen betegét konzultációs céllal másik szakorvoshoz irányítani.

Minél érthetetlenebbül és “tudományszerűbben” fejezi ki magát egy természetgyógyász, annál nagyobb annak a valószínűsége, hogy tudományából semmit sem ért.

A természetgyógyászatban nincsenek titulusok. Ha netán találkoznál a “parapszichológiai intézet elnökével”, az “akupunktúra-tudományok akadémikusával” vagy “a bioenergia professzorával’, tudnod kell, hogy szélhámossal van dolgod.

Milyen természetgyógyászhoz érdemes fordulnod?

Olyanhoz, aki a természetgyógyászati tevékenységhez hivatalos engedéllyel rendelkezik.

Érdeklődd meg, mióta foglalkozik természetgyógyászattal az illető. Minél régebb óta és minél híresebb, annál jobbak az esélyeid.

Fordulj ahhoz, aki nemcsak egy gyógymódot ismer. Ha viszont csak egyet ismer és kezelési eredményei gyengék, javasolt, hogy konzultálj más szakemberekkel is.

Ne kötődj egy helyhez. Ne félj a gyógymód- vagy természetgyógyász-cserétől. Egy idő után tapasztalatot szerzel és eligazodsz abban, ki kicsoda.

A természetgyógyászok megítélésekor alkalmazd ugyanazokat a kritériumokat, amelyeket autószerelők vagy kőművesek esetében szoktál alkalmazni. Döntsél személyes szimpátiád és élettapasztalatod alapján.

#INTUÍCIÓ

[az-ordog-tanitvanya]

"Szokjon le,hogy tovább élhessen szerettei körében"

Minek ha úgyis meghalok egyszer? Így legalább hamarabb mrghalok.