Elmúlik-e végleg
Vannak ilyen semmi közöm hozzá „problémák” amik mégiscsak foglalkoztatnak meg inspirálnak.
Egy társaságba járok egy lánnyal, nőnek kéne mondanom mert már nem huszonéves, aki együtt járt a társaságból egy pasival. A lány szerelmes volt, a pasi nem, van ilyen. Szakítottak, kicsit érzelegtek rajta, de tulajdonképpen, érdekes módon, az együttjárásról mi már csak akkor értesültünk miután szakítottak. A fiú mondta, hogy bocs, ha kicsit furán reagálnak dolgokra, de helyzet van. Pislogtam is sűrűn, hogy most mi is történik, beszéltem a faszival privátban, hogy mondja már el mi ez az egész.
Innentől kezdve némileg ki volt hegyezve a figyelmem a lányra, akit jobban szántam mint a faszit. Különlegesebbnek, érdekesebbnek, műveltebbnek láttam, mint a pasast, akinek ez a fantasztikus lány nem volt elég jó.
Mindkettőjüknek van már párja, a pasasnak már gyereke is. A pasi felesége kedves, jópofa, tényleg szuper, kedvelem, de nem tudom azt mondani, hogy jobb mint a másik lány. Más.
Mindketten eljönnek, sőt mindhárman, a viszonyok tiszták, beszélnek egymással, soha meg nem mondanád, hogy bármi közük volt egymáshoz.
Nem is érdekel senkit, csak engem.
Gőzöm nincs miért van bennem az, hogy én nem hiszem el, hogy egy szerelem elmúlik attól, hogy azt mondják, hogy vége a kapcsolatnak. Onnantól majd nem látja annak aminek előtte? Ha ott van, nem találja vonzónak? Amikért rajongott az nyomtalanul eltűnt? A fájdalom, hogy ő nem kellett, túlléptek rajta az lényegtelen dologgá válik? A másik teljesen idegenné? Ez a kapcsolat nem kiürült, elsikkad, elhidegült, hanem az egyik elutasította a másikat. Sebet ütött.
Folyamatosan látni egy alternatív képet, egy másik utat, másik választást, szerintem idegborzoló.
Voltam persze én is úgy, hogy évekkel később találkoztam azzal a pasival, aki iskoláskorom meghatározó szerelme volt, és nem hittem el, hogy ezt az embert valaha is vonzónak láttam. Nem is találkoztunk többször. Minek találkoztunk volna?
Van a társaságban más pár is, akik együtt éltek. Nekem irritáló, ahogy a közeli kapcsolat maradványai át meg átszövik a kommunikációjukat és terhet rak a mostani élettársra. Mert ne áltassa magát senki, terhet rak. Ezt nem akarni tudni, erre nem figyelni szerintem maradványa a birtoklásnak.
Persze, mindenki csináljon amit akar, mindenkinek a saját felnőtt döntése, hogy marad vagy szakít vagy szakít és marad, és akinek valami nem tetszik az mondja, aztán majd lesz valahogy.
Én csak arról mesélek amik bennem lecsapódnak, a zacc, a mocsok...
Van persze rengeteg ellentmondás:
A szabadságunkat nem kéne valaki más kárára, direktmód megélni.
A korlátozás nem elvárható azon az alapon, hogy nekünk valami nem esik jól vagy kellemetlen.
Az emberek hazudnak arról is, hogy fáj-e nekik valami.
Az emberek önzők és kegyetlenek egymással.
És akkor mindenféle elejtett mondatok innen-onnan:
Már nem fáj, de amikor összetalálkozom vele, igyekszem feltűnés nélkül kikerülni, mert nem akarok találkozni vele meg a nőjével.
(aham, akkor most túl vagy rajta vagy nem?)
Már csak barátok vagyunk.
(aham, a legjobb barátok és csak te mondod neki, hogy milyen okos meg vicces, senki más.)
Már elmúlt.
(de minden ismeretlen üzenetről, telefonról, sosem látott tumblisról ő jut eszedbe, azt gondolod Ő volt)
Jobb, ha nem találkozunk többet.
(mert bármikor lefeküdnél vele és az is zavarna, ha nem)
Hogy édesemnek, drágámnak, szívemnek szólítom, ez semmi, ez csak a megszokás.
(baszki, 15 éve elváltatok, milyen megszokás ez?)
Nem zavar, hogy megnősült és gyereke van.
(csak leiszod magad, ha látod. Értem, hogy nem zavar)
Felidegesít mindig, amikor találkozunk.
(akkor mi a fasznak találkoztok?)
Barátok tudtunk maradni.
(nem akarjátok megdolgozni az érzelmi munkát a szakítással)
A kapcsolataim elfogadják, hogy barátságban vagyok az exeimmel.
(a kapcsolataid hazudnak)
Nem akarom, hogy újra bántson vagy bármi ilyesmi.
(Tudna bántani? Akkor nem utálod eléggé.)
Stb, stb.
Amúgy az egész dolog érzelmi részét csak én feltételezem, teljesen elképzelhető, hogy a lány teljesen túl van a pasin, beleképzelek mindenfélét amit semmivel sem tudok igazolni, csak azt gondolom, hogy hacsak nem csalódik az ember orbitálisat a másikban, akkor a vonzalom nem múlik el, csupán háttérbe szorul, valahova a tudat eltompított mélyére kerül és ha nem piszkálják, akkor örökre ott is marad, és nem a vonzalom múlik el, csak elfelejtjük, hogy hova tettük.
51 notes
·
View notes