Tumgik
#saját vélemény
csakszavak · 2 years
Text
- Nem szabad hagynod, hogy ő legyen a mindened.
- Miért nem?
- Mert ha elveszíted, nem marad semmid…
865 notes · View notes
Text
Tumblr media
Szerintem, sajnos ilyen a fontossági sorrend alja...
Lexa
13 notes · View notes
rebirth-666 · 2 years
Text
Mentsd magad! Ne higgy senki szavába!
Mert könnyen elküldhetnek a kínzó magányba...
17 notes · View notes
szuksegeszaj · 1 year
Text
Meghan Markle, az egyenjogúság ikonja
Boldog karácsonyt evribáré. Remélem teletoltátok az arcotokat levessel, bejglivel, és minden jóval, és készen álltok egy kis olvasgatásra.
Egy olyan témával szolgálok a szökőévben egyszer frissülő blogomban, ami úgymond már elég sok ideje „bassza a csőröm.” Ez pedig Meghan Markle, és az ő feminista ikonná avanzsálása.
Amióta nemzetközi szenzáció lett a Megxit-ből (Harry és Meghan leválása a királyi családról), valahogy volt egy olyan bújkáló érzés bennem, hogy itt valami sántít. Valamiért nem volt szimpatikus ez a Meghan leány. Ehhez persze hozzájárult, hogy a számtalan őt és Harry herceget dicsőítő cikk mellett elkezdtek felbukkanni a választásukat, jobban mondva annak indokát megkérdőjelező írások. Így hát elkezdtem cikkeket olvasni mindkét táborból. Igyekeztem minden ténynek utánanézni, hogy biztos forrásokból tudjak informálódni, mielőtt kialakítanám a véleményem. Természetesen, mint általában mindennel kapcsolatban ami a neten van, rengeteg hazugságot és ferdítést találtam (mindkét oldal által), így azért mélyrehatóan kellett fact-checkelnem minden infót. Miután sikerült az irdatlan mennyiségű dezinformációt lebontanom, ráébredtem, hogy Meghan miért nem volt számomra szimpatikus.
Meghan Markle egy nárcisztikus opportunista.
És rengeteg, a nárcisztikus emberekre jellemző mézes-mázas viselkedésformát tanúsít, hogy a nyilvánosság pozitív véleményét a saját oldalára billentse. Szögezzük le, hogy a “nárcisztikus” szót most nem a személyiségzavar fogalmaként használom, mivel nem vagyok pszichiáter, így nincs jogom diagnosztizálni senkit. Természetesen nem azt mondom, hogy Meghan Markle-nek bármilyen személyiségzavara lenne, pusztán a tények és a saját megítélésem alapján boncolgatom a viselkedését.
Szóval lényeg a lényeg, nem szeretek elfogultság alapján ítélni, és pontosan ezért most összeszedem a két fél tulajdonságait.
Az angol monarchia egy baromi elavult entitás, aminek már réges-rég a történelemben kellett volna maradnia, de a britek egy része valamiért fétis szinten imádja őket. A királyi család tagjai valahol félúton vannak az elérhetetlen előkelőség és a celebstátusz közti spektrumon. A fehér, kiváltságos elit tökéletes ideája a brit monarchia, mint jelenség. Amúgy még csak nem is kell a régmúltba nyúlni hozzá, hogy kimoshatatlan foltokat találjunk rajtuk: Diana hercegnő abuzálása (és Károly herceg, vagyis király, hűtlen tendenciái), András herceg pedó botránya, a néhai Fülöp herceg rasszista kommentjei, és még sorolhatnám. Vajon ki gondolná, hogy ennek a családnak a tagjaként az embernek le kell mondania a gerincének egy részéről?
Megjegyezném, hogy a brit monarchia nem önmagát tartja fent, így elég álszent valami elszabadult démoni ördögszekérnek titulálni, ami a szegény társadalomban végez brutális pusztítást. Az emberek adnak neki létjogosultságot, már akkor is, ha csak azt tekintjük, hogy az adófizetők pénzéből élnek egy nem diktatorikus rendszerben. Másrészről pedig a reprezentatív szerepen kívül már nem sok vizet zavarnak a politikában sem.
A másik oldalról pedig nézzük Meghant. Amerikai színésznő, aki nem igazán futott be számottevő karriert a filmiparban, ami önmagában nem is megvetnivaló, és nem is fair, amikor valaki ezzel dobálózik. Viszont az már más tészta, hogy a múltjának szereplői mintaszerűen tanúsítják, hogy hogyan szerzett- és dobált el kapcsolatokat a szociális ranglétrán való felmászás jegyében. Családját és barátait lecserélte egy teljesen új garnitúrára, majd bele is kezdett a saját „Diana hercegnő 2.0” projektjébe. Ami kicsit beteg, tekintve, hogy a férje halott anyjáról beszélünk. Az pedig már a saját véleményem, hogy soha senki nem lesz olyan természetesen ikonikus, mint Diana hercegnő.
A végső csepp a pohárban, hogy megírjam ezt a bejegyzést, bizonyos feministák mérhetetlen elfogultsága volt Meghannal szemben. Rákerestem itt, a Tumblr-ön, hogy vajon mi az emberek véleménye erről az egész Megxites káoszról, és a bejegyzések túlnyomó részének röviden összefoglalt tartalma a következő:
Meghan egy girlboss, aki ikonikus félvér színesbőrű nőként szembeszáll az elitista fehér brit monarchiával.
Aki nem támogatja, az egy szexista náci.
Mindenkit le kéne lőni, aki valaha elszomorította.
Ő van annyira bátor, hogy megossza a saját történetét.
Ő a nők és a nem fehér társadalmi csoportok zászlóvivője, egy igazi QUEEN.
Enyhén szólva felbasztam magam, mivel eddig úgy tűnik nem realizáltam, hogy egy szexista náci vagyok.
Meg azért is, mert nem az a helyzet, hogy ne értenék egyet azzal, hogy a monarchia szar. Hanem azért, mert az emberek nem képesek azt elfogadni, hogy attól még Meghan is lehet szar. Ez nem egy vagy-vagy választás. Attól, hogy az egyik fél manipulál, nem jelenti, hogy a másik őszinte. És sajnos az az igazság, hogy még Meghan Markle sem olyan kurva nagy queen, hogy ne kelljen semmiért felelősséget vállalnia.
Amikor anyukámtól kaptam egy Viber üzenetet, hogy belenézett Meghan Markle vadi új, nagyonmegmondó sorozatába a Netflixen, és annyira felfordult a gyomra, hogy ki kellett kapcsolnia, nyilvánvalóan egyből meg kellett néznem nekem is.
Az a szintű émelyítő önsajnáltatás, amit ekkora büdzséből kihoztak, valóban elég gusztustalan. Köszi anya, hogy előre szóltál.
Ennek ellenére rengeteg néző, köztük rengeteg feminista, úgy bekajálta ezt a sorozatot, mintha nem lenne holnap. És nem értem. Ezek az emberek nem tájékozódnak maguktól? Vagy szimplán csak a saját oldaluk által publikált, elfogultabb információ jut el hozzájuk? Nem hiszem el, hogy ezt felnőtt embereknek ki kell mondanom, de aki szentnek állítja be magát, az általában nem az. És Meghan pontosan ezt a narratívát táplálja magáról. Komolyan ennyien fogékonyak egy ilyen szinten átlátszó manipulatív önszopásra, csak mert az illető nő és POC (person of color)? Attól, hogy valaki egy bögre hányást akar veled megitatni, nem muszáj elfogadni, csak mert kedvesen mondja és szépen néz. Ez olyan, minthogy attól, hogy valaki férfi, nem lesz folyamatosan igaza, és nem lesz jogosult bármit bárkivel megtenni. Ez arra is igaz, hogy attól hogy valaki nő, szintén nem lesz automatikusan igaza és nem lesz mindig a körülmények áldozata (ami amúgy önmagában is egy kurvára szexista koncepció). 
Ki milyen oldalról szemléli, ugye.
Na de elég a dühöngésből.
Senkinek ne legyen afelől illúziója, hogy a Meghan & Harry névre keresztelt sorozat célja a tényfeltárás. Mert nem az. Sőt, meglepően kevés tény van benne, de annál több hatásvadász elem. És tekintve, hogy az utóbbi évtizedben mennyire nyílttá vált a diskurzus a mentális egészségről, toxikusságról és manipulációról, rohadtul elborzaszt, hogy az emberek mennyire képesek bedőlni egy nárcisztikus önmosdatásnak. Az általam talált vélemények alapján pedig mindez egyedül azért történik, mert a létrehozója belepasszol olyan kategóriákba, amiket minden jóérzésű ember amúgy támogat az egyenjogúság szempontjából. Plusz azért, mert a konfliktus másik fele pedig a brit monarchia. Ezzel pedig a már leírt infókkal együtt épp eleget mondtam. Elképeszt, hogy csomó embernek mekkora vakfoltja van a tényekre nézve, ha elfogultan áll egy konfliktus valamelyik szereplőjéhez.
Ne felejtsétek el, hogy Meghan azért sikeresen megharcol(t) a befolyásért, és szerény véleményem szerint ennek az öncélúságon kívül semmi más oka nincs. Manapság úgymond már “household name”, aki számtalan anyagi és szociális forrásból gazdálkodhat, hogy érvényesítse a saját érdekeit. Sőt, ehhez számtalan nyilvános platform is adott számára, és ezzel evidenssé válik, hogy neki is több a lehetősége az információk megszűrésére. 
Ezzel láthatóan él is a Meghan és Harry-ben.
Meghan az új Netflix sorozatban egy őzikeszemű, rózsát szedegető, gyerekeit tökéletesen nevelő Disney hercegnőnek állítja be magát, akit meghurcol a csúnya brit monarchia. Harry pedig ehhez asszisztál. A fő vonal az, hogy Meghan szegény nem csinált semmit, és valamiért mindenki más indokolatlanul bántja. Pontosabban a narratíva az, nem csinált semmit, azon kívül, hogy nem fehér. A világ egyszerűen csak tele van csúnya gonosz meghanbántó emberekkel, és bárki aki negatív kritikával illeti őt, az rasszista. (Amúgy önmagában az az elgondolás nem rasszista, hogy azt, aki nem fehér, nem illetheti negatív kritika? Na mindegy.) Ha valamelyikőtöknek valaha volt kontaktja nárcisztikus, vagy nárcisztikus viselkedésformákat tanúsító emberrel, akkor pontosan tudjátok, hogy milyen egy olyan ember közelében lenni, aki képtelen beismerni a felelősségét akár csak egy tettéért is. Amikor az illető sosem lehet hibás, és ha netalán tán mégis szar alak volt, akkor jogosan és kiérdemelte mindenki, és az egyenlet végén valahogy mindig ő lesz az áldozati szerepben, akkor is, ha dalolva átgázol mások érzelmein.
Mire gondolok? Meghan nem sajnálta a vádaskodást nem csak a királyi családdal szemben, de gyakorlatilag még a személyzetet sem hagyta ki belőle. Számtalan szemtanú bizonyította, hogy Meghan sajnos elég türhő volt az őt kiszolgáló (amúgy állítólag igencsak megbecsült) királyi személyzettel. Ez az ordításon át a követelőzésig mindent magába foglalt, amit több irányból, több ember is megerősített. A családot pedig elnagyoltan megvádolta rasszizmussal is. Azt nem mondta el ki mondott és pontosan mit, de rasszisták. (Ennyi erővel bárki bármit mondhat, ha elég elnagyolt a vád, mert sem cáfolni, sem bizonyítani nem lehet.) Mindeközben természetesen könnyes szemmel fejtegeti azóta is, hogy mennyire szorosak és merevek voltak az elvárások, amiknek meg kellett felelnie (wow, sokkoló), és emiatt nem lehetett önmaga. Majd emiatt öngyilkossággal fenyegetőzött személyesen a saját kedves férjének. Természetesen ez nem minden, amit miatt Meghan sztorijai visszásnak hatnak, de szerettem volna pár konkrét példát hozni.
Legyünk reálisak. Aki képtelen akár csak egy dologért is felelősséget vállalni, ott valami sántít. Annál meg végképp sántít valami, aki a beházasodását a királyi családba Nelson Mandela kiszabadulásához hasonlítja.
Szóval az első rész a „már régóta kinézte magának Harry-t” feltevést igyekszik cáfolni. A mondandót körülbelül egy mondatban így lehet összefoglalni:
„LÁTJÁTOK? AZT SEM TUDTAM KI AZ A HARRY! TESSÉK, ITT VAN PÁR BARÁTOM AKI MEGMONDHASSA, HOGY MENNYIRE ÉLTEM A HOT GIRL SUMMER VIBE-OT!”
Természetesen ehhez evidens, hogy dukálnak a barinős bolondozós képek és videók. Ez már csak azért visszás, mert számtalan forrás megerősítette, hogy Meghan kurvára tudta ki az a Harry herceg. És akkor ismét legyünk reálisak: ki az akinek van internetelérése és fogalma sincs arról, hogy ki Harry herceg? Vagy legalább ne tudna rákeresni ahelyett, hogy nagy meglepődve nyújtogatja a nyakát, hogy “Wooooowww, akivel randizok a királyi család tagja!”
A második részt pedig már nem voltam hajlandó bekapcsolni. A saját idegrendszerem védelmében valahogy a cikkek olvasása ismét szimpatikusabb tevékenységnek bizonyult.
Meghan és Harry visszatérő panasza, hogy a túlzott publicitás volt az egyik meghatározó tényező, ami távozásra kényszerítette őket a királyi udvarból. Ezt hivatott alátámasztani az a sztori, amit Meghan előszeretettel mesélt el többször is: a királyi család szeretett volna egy képet hivatalosan nyilvánosságra hozni Meghan és Harry újszülött gyermekéről, mire Meghan anyaoroszlánként az asztalra csapott, hogy márpedig ő nem fogja „ezüsttálcán felkínálni” a gyerekét a nyilvánosságnak.
Majd telerakták a saját sorozatukat családi videókkal és fotókkal abszolút személyes és intim pillanatokról, amikből körülbelül öt másodpercenként bevágnak egyet. Gyakorlatilag épp hogy csak azt nem láthatjuk, ahogy Meghan és Harry veszettül kúrnak a kaliforniai villájukban, mert azt épp most nem volt kedvük megosztani. Csak a gyerekeik privát szféráját kifizetődő megsérteni ugye, a sajátjukat nem.
Ja, és ne felejtsük el azt sem, hogy még a lábujjuk sem érintette a reptér retkes padlóját Amerikában, amikor már szerződésük volt a Netflix-szel és a Spotify-jal, és két szempillantás alatt már Oprah-nak adtak interjút. Új, csillogós, kékvérű influencerekhez méltóan.
Tehát itt a probléma valójában soha nem a publicitással volt, hanem azzal, hogy nem Meghan szabályai szerint formálódik az a kép, amit a társadalom elé raknak. Vagyis inkább az, hogy az emberek nem szopták fel elég keményen az egóját ahhoz, hogy körülbelül Jézus második eljöveteleként adja elő az ő legendás szabadulását a királyi családból. Az különösen elgondolkodtató, hogy a gyerekei nyilvánosság előtt való szerepeltetését valamiféle démoni abúzusként állítja be, ha a királyi család csinálja, de valamiért neki mégis szabad pontosan ugyan ezt megtennie és kihasználnia, és akkor már egyből rendben van. Megjegyezném, mindkét helyzetben Meghan volt kontrollban, tekintve, hogy visszautasíthatta a hivatalos kép nyilvánosságra hozását is. De ő csak a második verzióból profitál igazán.
Tehát a sorozatban egyik pillanatban nagyon kell sajnálni őket, mint meghurcolt emberek, a következőben pedig Meghan a parkokat megszégyenítő kertjükben elégedetten sóhajtozik a szelfikamerába a rózsák közt. Most akkor melyik? Sajnáljam azért, mert dollármilliókból csináltathat magának egy promósorozatot, ahol körülbelül félisteni magasságokba emeli magát a világ egyik legnépszerűbb streaming platformján? Sajnáljam, hogy végre megkapta azt, amiért egész életében képes volt letaposni embereket, és végre az a celeb lehet, akinek mindig is megálmodta magát? Sajnáljam, hogy azt vallja, hogy azoknak a hangja, akik nem állhatnak ki magukért? Miközben amúgy hátralevő életében valószínűleg nem lesznek sem anyagi, sem szociális nehézségei, és nem is voltak. Soha nem fog olyan diszkriminációt elszenvedni, mint egy olyan fekete nő, akinek nincsenek ilyen forrásai, és nem is tesz értük semmit azt leszámítva, hogy különböző jótékonysági akciókon tökéletes sminkkel és frizurával teli fogsorral mosolyog a kamerába. Szart sem tud ez a nő az elesettekről és a hátrányos helyzetűekről és látszólag kurvára nem is érdekli.
Visszakanyarodva tehát úgy gondolom, hogy az, hogy a létezésével és azzal, hogy minden erejével azon van, hogy a rasszizmus ellen folytatott erőfeszítések mártírja legyen, már előrelendít bármiféle egyenjogúságért folytatott küzdelmet, abszolút röhejes.
Összefoglalva, nem, nem hiszem, hogy Meghan Markle az egyenjogúság ikonja lenne. Véleményem szerint ő egy igazi manipulatív, nárcisztikus hazudozó, akinek olyan volumenű tömeget sikerült behúznia a csőbe, hogy azt egyszerűen nem akarom elhinni. És elnézést kérek, amiért nem vagyok hajlandó egy ilyen feminista ikon előtt fejet hajtani, mert gyomorforgató minden amit magából prezentál, és valószínűleg az is, amit nem.
Ha már cancel culture van, akkor igazán fasza lenne, ha nem szemezgetnénk ki kapja meg a permanens letiltást a közéletről.
6 notes · View notes
bizalmas-gondolatok · 2 years
Text
Annyira nem hat meg a véleményed elhiheted
7 notes · View notes
ujraeljottem · 2 years
Text
Azt mondod boldog vagy, közben meg elfordulva sírsz, mint Will Byers az új évadban.
5 notes · View notes
lilkooo · 2 years
Text
Agymenés
Boldog vagyok vagy csak minden jól alakul?
Hát igen, nem ugyanaz a kettő. Bár néha nem érzem azt hogy minden tökéletes lenne mégis minden tökéletes. Érdekes ez aféle paradoxon nem de?
Viszonylag egész jó párkapcsolatban vagyok, sokan irigykednek, innen tudom hogy valamit jól csinálunk. Persze leszámítva azt hogy lényegében ez egy távkapcsolat, bár annak sem igazán nevezném mivel csak akarat kérdése hogy minden héten akarod e látni a párod vagy sem, nekünk működik mivel mindketten akaratosak vagyunk, jó talán ő akaratosabb… Én szeretem az olyan kapcsolatokat amiben teret hagyok a másik félnek, nem töltök vele minden percet, ezáltal tudom értékelni amikor velem van. Nagyon erős bizalom kell és erős kitartás persze, de nekünk Isten megadatta gondolkodás nélkül. A bizalmat nem csak kialakítani kell, meg is kell tartani…persze sokaknak az első fázis hatalmas problémát okoz, de Csajszi gondolj bele hogy ha nem is alakul ki a bizalom többi szakasza, legalább esélyt adtál rá, nem beszerelmesedni kell egyből csak bízz és a többi magát fogja adni. Mit veszíthetsz? Tele van a világunk emberekkel, ha a jóképű barna hajú srác nem jött össze sebaj engedd el, utána kapsz egy szőkét aki imádni fog. Ne legyenek magas elvárásaid, inkább szerezz egy olyan embert magad mellé akivel formálni fogjátok egymást. Na de visszatérve a témára… Boldogsághoz vezető út nehéz, és a boldogságot egy legóhoz hasonlítanám, a szíved legója, minden darab egy valami ami kell hozzá, legyen ez a szerelem, egy jó környezet, a nyugalmad/békéd, tanulmányaid, a hobbid, a kívánságaid. Ezeket a darabokat el kell készítened úgy hogy illeszkedjenek és a végén amikor összerakod akkor beteljesülhet. Persze mind tudjuk hogy relatív a boldogság is olyan pillanatnyi érzelem mint a harag, bár sok példa van, a haragot például sokan képesek éltetni magukban, a boldogsággal is megy, nem de? Vagy feltehetitek a kérdést hogy “a család?” -igen boldogság az is maga a fogalom hogy van- viszont ha sok negatív ember alkotja (mint pl nekem) akkor nem kötném a boldogság fogalmához, inkább a biztonság a család számomra mint a boldogság. Nem szívesen vagyok itthon de haza vágyon a biztonság miatt (mindig irigyeltem azokat a családokat ahol nincs gyűlölet meg egy talicska negatív érzelem/sérelem). Tehát a boldogság az te vagy. Az önmagunk kiteljesült világát nevezzük boldogságnak. Bár sokszor inkább legyél érzelemben boldog mint materiálisan, sajnos az utóbbi szerint gondolkodik valaki az nem lehet boldog csak boldogságot vehet pillanatokig, ezek az univerzum törvényei. Na de most hogy boldog vagyok vagy sem? Nem tudom hogy mi lenne jó nekem, a lényeg hogy jól érezzem magam(?). Lehet csak a pillanatnak kéne élnem néha és az rávezetne…. Vagy ha már rögös az út oda majd kiegyengetem és elindulok rajta:)
Lilko/2022.04.06/HBFL/23:48
5 notes · View notes
music-of-life · 2 years
Text
Vannak varázslatok a világon. Nem olyanok, mint a Harry Potterben. Ezek erősebbek. Ezek tisztábbak. Ezek valósak.
Különleges dolgok, mert észre se vesszük őket, nem is tudunk róluk mégis léteznek. Léteznek és igazabbak bárminél.
Amikor nézed a naplementét és a nap utolsó sugarai ragyogják már csak be az eget, érzed azt a melegséget ami akkor tölt el? Nem a nap sugarainak a melegére gondolok egy nyári alkonyban.
Amikor egyedül vagy egy romantikus délután, meglátsz egy szerelmes párt fülig érő mosollyal, végtelen örömmel, de te csak egyedül vagy, magányosan, érzed azt a hideg érzést, ami végigfut a testeden? És nem, nem a téli hideg miatt.
Az érzés, az a meleg vagy épp hideg érzés, ami csak úgy előtör és átjárja a testet. Ami oly hirtelen tör ránk és oly váratlanul, mint semmi más a világon. A varázslatok, amivel nap mint nap találkozunk, ezek az Érzéseink. Ezek a legerősebbek. Ezek a legtisztábbak. Ezek a legvalósabbak.
/Kovács Dávid - Varázslat/
1 note · View note
im-leaving-soon-s2 · 2 months
Text
Tudod magad gyógyítani és foglalkozni magaddal miközben kapcsolatban vagy. A megfelelő ember segít neked gyógyulni és támogat. Nem kell szinglinek lenned a gyógyuláshoz.
280 notes · View notes
pavor-noctvrnvs · 6 months
Text
A MAGYAR OKTATÁS HELYZETÉNEK MARGÓJÁRA
²⁰²³ ⁰⁹
Tumblr media
░A░ ░R░E░N░D░S░Z░E░R░
A jó oktatás nem pusztán az úgynevezett "tananyag" minőségén, és nem is teljességgel a politikán múlik, hanem mindenkor a felsőoktatás minőségén, kommunikációra és szellemre nyitottságán és éberségén, és végsősoron azon, aki tanít és az általa bölcsen és szabadon megválasztott eszközein és módszerein. És végülis mi magunkon is. Ma azonban igen sajnálatos, mitöbb csaknem végzetesnek tűnő módon ennek éppen kifordítottjára, és az ellenkezőjére törekvés történik, és az eredmény, vagyis a helyzet persze a legkévésbé sem jó. Mert az állam átvette a szülő, pontosabban a "családfő" szerepét, sőt, a tanárét is, és újabban a polihisztor szerepét is, rájuk hivatkozva, de egyúttal ki is szorítva őket a döntéshozásban való részvételből, megrontván, megbéklyózván és le is fokozván azok társadalomban betöltött szerepét. Kiszolgáltatva mindent és mindenkit a nagy számoknak és az olcsó piaci érdekeknek. A hatalom ma saját páholyán kívül pontosan úgy kezel mindenkit, polgárt, szülőt, tanárt, diákot, munkást és nyugdíjast, ahogyan emlékezetünk legrosszabb tanárai kezelték a kisdiákokat. Nem tudja és nem is akarja komolyan venni, hol lekezelően és affektálóan nyájas, hol türelmetlen és aggresszív, sőt, oppresszív, és cinikus. De összességében valamiért csak szimplán infantilisnek, "hülyegyereknek" nézi az állampolgárt. Igen, téged. Pedig ha valóban egészséges társadalmat szeretnénk, akkor a hierarchiában nem csak platformot, nem csak súllyal bíró szerepet kéne biztosítani számukra, de komolyan kéne venni, meg kéne hallgatni és hallani szülőt, tanárt, diákot, sőt, könyvtárost, antropológust, orvost, pszichiátert, tudóst is. És végső soron átadni és megtámasztani azt, hogy a döntés joga és szabadsága végül azé legyen, aki tanít és nevel: a tanáré és a szülőé. Mert ma a gyermek, vagyis a polgár, aki aztán kilép az úgynevezett közösségbe, ha olyan is, amilyen, de ma leginkább az oktatásban nő fel; vagyis a szerepek megoszlanak, de a cél közös: az életre és gondolkodásra nevelés, a felnőtté válás és a felnőtté avatás felelősségének vállalása és előkészítése. A pedagógusképzés pedig minden "jobbító" és újító szándékától függetlenül éppen e szempontokat hagyja látszólag tökéletesen figyelmen kívül, vagy alkuszik meg nélkülük szép csendben. Hogy miért? Nos, ha maradt még lelkiismeret, úgy gondolom a kérdést mindenkinek magának kell feltennie.
A távlatok leszűkültek, és a társadalmat akár évszázados intervallumban látni képes és építeni, sőt nemesíteni akaró felelős oktatásból így lett közönséges mesterkedés, valami szögletes és szűk keretbe kalapált groteszk preparátum, túszulejtett és megerőszakolt áldozat, személytelen automatizmus, a kormánypárt, az államapparátus, a hivatal, az ipar és a fogyasztói társadalom szervilis kiszolgálója, és politikai prostituált. A tanítás soha nem volt szimplán szakma, mint ahogy ma kinéz, épp ellenkezőleg: szellemi hivatást, társadalmi küldetést és felelősségvállalást, ezzel együtt társadalmi megbecsültséget és ennélfogva biztos egzisztenciált jelentett. Ahogy ma a nebulók, úgy a tanárok sem többek ma a hatalom szemében, mint futószalagon gyártott munkások - igaz, szellemi munkások; de ó, hol van már a szellem...-, s jajj annak, aki a ketrecből ki merészel nyúlni, neadjisten szökni szándékozik. Ahogy az élet más területein, elsősorban itt is a stréberek, még inkább a magukat olcsó trükközéssel átügyeskedő szakbarbárok érvényesülnek a legjobban. Annál is inkább azok, akik ezeken felül még káderek is. S ha már káder, legyen akár oktató, akár szülő, akár hallgatói önkormányzat vagy szakszervezet képviselője, hivatali- vagy tankerület vezető, akkor minél dilettánsabb és szolgalelkűbb, vagyis kontrollálhatóbb és korrumpálhatóbb, annál jobb. Sőt, a káderek és törtetők érvényesülnek itt is a legjobban; csak az a lényeg, hogy mindig időben és a megfelelő hatalmi pozícióban lévőkhöz dörgölőzzenek, nehogy ellenzékbe kerüljenek és lefokozzák vagy kidobják őket. Persze, ha megtörténik, akkor van kire mutogatni és újfent van kit gyűlölni. Tisztelet a kivételeknek, azoknak, akik bármi áron, de ellenállnak. De el ne felejtsük azt sem, hogy ez így ment és megy jobb- és baloldalon egyaránt, a szocializmus óta töretlenül, sőt már jóval régebb óta. Mert ma, az oktatás támadás alatt van jobbról, balról, kívülről és belülről, alulról és felülről, vagyis a társadalom és politika minden irányából. De a jelenség nem mint valami hirtelen, közelmúltbeli offenzíva, sokkal inkább egy lassúbb lefolyású, évszázados folyamatként végbement és végbemenő puccs-sorozat, kívülről a politika nyomása, majd betörése, végül az irányítás teljes átvétele, másfelől pedig egy fokozatos belső felbomlás és önfeladás, vagyis vállalhatatlan és életszerűtlen kompromisszumok és mesterségesen generált kényszerek eredménye. Az igazi felelősöket persze nem csupán azért nem találjuk, mert a mindenkori hatalom szereplői közt keressük őket - nem is annyira alaptalanul -, hanem mert végsősoron generációkon keresztül mi magunk vertük szét a saját álmainkat és jövőnket.
░A░ ░T░A░N░Á░R░
A teljes civilizációnk, gazdag és diverz nemzeti kultúránk és szuverenitásunk és jövőnk fundamentuma mára közönséges iparrá silányodott, a pedagógus szakokra pedig ma azokon kívül, akik határozottan erre a pályára akarnak lépni, többségükben furcsamód olyanok nyernek felvételt, akiket sehová máshová nem vettek fel. "Olcsón megszerezhető diploma" - mondják sokan. Szellemi infláció. Ez persze valahol kényszerhelyzet is. Vagy csak kényelmes annak láttatni. Mert sokan vagyunk, de a tanítani akaró, hovatovább a tanításra alkalmas egyre kevesebb. Nyilván tisztelet a kivétel(esek)nek. Urambocsá! - megannyi vidéki városban már évtizedek óta számos pedagódusképző főiskolát és kollégiumot a helyi köznyelv csak "kurvaképzőnek" hív, bár nem szép, de úgy hiszem valamiféle kiábrándultságból, úgy sejtem nem is annyira alaptalanul, és nem is valamiféle elit- vagy értelmiség-ellenes indulatból, persze ez is a teljes kép része, és van ebben nem kevés irigység és képmutatás is - csak hogy pártatlan maradjak. Mégis mit tükröz mindez, ha nem azt, hogy évszázadok alatt erőtlenné, szellemtelenné, sőt saját hazánkban gyökértelenekké váltunk, s szép csendben megalkuvókká lettünk, és végzetes módon letettünk magunkról és a gyerekeinkről? Sőt, a hőn áhított, foggal-körömmel megfogalmazni és összefogni kívánt, úgynevezett közösségről is. Hol az a fenenagy összefogás? Tudjuk-e valójában, milyen alapon? Nemhogy egymás, de önmagunk ellenségei vagyunk, ráadásul minderre úgy tűnik teljesen vakok és süketek is. Sokak talán már szándékosan is. A fásultak. A gyávák. Pedig vannak, akikben még maradt valami kis láng, és akik közt akad, akik igenis jó tanárok, emberek a talpukon, és ha maradt még bármiféle remény, azt egyes-egyedül ők és patrónusaik táplálják. Akár protestálnak, akár nem. Bár nyilván nem tartom magam tévedhetetlennek, de mint régi és megbecsülésnek örvendő pedagógusdinasztia tagja, tudom, részrehajlás nélkül, sőt, messziről kiszimatolom, ha valaki valóban jó tanár, és nem csak afféle mindennel megalkudott ügyeskedő, vagy dilettáns szakbarbár. Ha pedig az államot, pontosabban a politikusainkat, nem csak, mint tanítót, hanem mint példát nézem, azt kell mondjam, nem jó tanító és végképp nem követendő példa.
░A░ ░R░E░N░D░S░Z░E░R░
Ha van valami, amit az oktatásra is vonatkoztathatóan a világ legnagyobb tudósaitól megtanulhattunk, az éppen az, hogy egy egyszerű dolgot is lehet túlbonyolítva, a súlypontot a lényegről elbillentve, sőt, akár annak érintése nélkül, a tanuló számára tökéletesen unalmasan és érdektelenül előadni; és ugyanakkor egészen komplex, mitöbb, nehéz témákat is lehet egyszerűen, lényegretörően, de szemléletesen, sőt játékosan, akár szórakoztatóan tanítani. Hogy az embereket nem elítélni, hanem megítélni kell. Hogy lehet és kell is tudnunk önmagunkat is megítélni, és lehet hibázni és kérdezni és vitatkozni és újratervezni. Akár a nullpontról is. Mert a lényeg nem maga a dolog, nem az adat, hanem az értelem és az értés. Egyik tanítóm mesélte egyszer, hogy vannak világi oktatással foglalkozó buddhista kolostorok, ahol a gyerekek nem 25-30 fős zsúfolt osztályokban tanulnak tucatnyi különböző tanárral, naphosszat statikus pózban, minimális megszakításokkal, alárendeltekként, kondícionáló és jutalmazó-fegyelmező rendszerben; hanem 5 vagy 6 fős kis csoportokban, beleértve a tanárt is, és mindent összevetve körülbelül 4 év alatt tanulják meg mindazt, sőt jóval többet is, mint amit az európai fiatalok 8-12 év alatt. (Vagy annyi alatt sem). Méghozzá a gyakorlatban, vagyis az életben is alkalmazni képes módon, meghagyva gyermeknek, lelkileg egészségesen és életre képes, kész módon. A kevesebb néha több. Van még mit tanulnunk azt hiszem. (Ezzel kapcsolatosan itt olvasható egy ajánlott ismertető) De nem csak a kelettől, a nyugattól is van mit tanulnunk. A hozzánk sokmindenben közelebb álló, mégis szintúgy boszorkányüldözés alatt álló finn oktatási modellt már meg sem említem. Számos példa van, épp csak a szellemi nyitottság és a valódi szándék hiányzik.
░T░A░N░Á░R░,░ ░O░K░T░A░T░Á░S░,░ ░R░E░N░D░S░Z░E░R░
Nem elég tudni. Nem elég szórakoztatónak lenni. Nem elég érdekesnek lenni. A jó tanítóhoz több kell. A szándék édeskevés. Ahogy az a naiv szentimentalitás sem kielégítő válasz, mikor valaki, - talán hiteles értekrend híján - összekevervén a dolgokat, arra alapozza e pálya megválasztását, hogy szereti a fiatalokat. Persze ez sem utolsó szempont. De először is Sophiába kell beleszeretni, és Minervába, és mindazokba a polihisztorokba és gondolkodókba és költőkbe és feltalálókba, akiknek egész mai létünket köszönhetjük, noha sokuknak sosem volt szükségük se diplomára, se hivatalra, ahol megmondják, mi legyen. A tanítást kell szeretni, a tanulni vágyás felkeltésének képességét, a tanulni tudás képességének átadását, és csak legvégül magának a tudás átadásának mágikus képességét, a világ legnagyobb felelősséggel járó, és ha tetszik, ha nem, de már-már bölcseleti hivatását, ami a legalsóbb szinteken is sokkal több, mint szimplán kitanulni egy mesterséget és leadni a tanterv szerinti anyagot. A tanítás nem gépkezelés, vagy programozás, végképp nem magoltatás és feleltetés, vagyis kondícionálás, ahogy ma. Szív, és szenvedély is kell hozzá. A tanítási munka nem pusztán életekkel, de agyakkal, pszichékkel, kiforratlan személyiségekkel és jellemekkel és tehetségekkel, vagyis lelkekkel, szívekkel, szellemekkel a kezünk alatt zajlik, és főképp nem versenyzőkkel és nem vágóállatokkal. Ezért nem lehet ezt máshogy, mint szívvel-lélekkel. De elhivatottnak sem elég lenni, sőt, továbbmegyek: még tehetségesnek sem. Mivel úgy gondolom, egyfajta tehetség is szükségeltetik hozzá, és még annál is több: valami, amit nevén nevezni talán nem is lehet, legfeljebb megpróbálni jól-rosszul körülírni, ám az úgynevezett felsőoktatási rendszer és annak legfelsőbb döntéshozói még a felvetődő gondolat szikráját is alapjában véve fojtják el, nemhogy erőfeszítéseket eszközölnének a legalapvetőbb célok és követelmények meghatározására. Úgy tűnik, hogy idáig el sem jutnak. Persze nem könnyű. De ha nem könnyű, hát nem könnyű. Akarni, merni, vállalni. És mindenekelőtt példákat keresni és meríteni. Mindenből a legjavát.
A velejéig elkorcsult és szellemileg-erkölcsileg korrumpált rendszer teljes lebontására, és új alapokon nyugvó restaurációjára már végképp senki sem mer gondolni. Önkritikát gyakorolni. Megérteni, hogy jogom van a lehetőségek közül az egyiket sem lehetőségét választani, ellenállni. Ahogy azt is, hogy mindennek ára, súlya és következménye van. Hogy nem pártkultusz és nem reform kell, és nem centralizálni kell, hanem először is feltárni és lerombolni és felelősségre vonni mindazt és mindenkit, aki és ami idáig vezetett. Tanulni belőle. De legfőképp: összefogni, odamenni a másikhoz és meghallgatni, és beszélni, még inkább beszélgetni. Együtt, és ez a legnehezebb, hogy ehhez egyet kéne értenünk végre. Legalább valamiben. Mindez legfeljebb ábránd, de azt is igyekszik mindenki mielőbb elfelejteni. A lényeg, hogy legyen feltöltve a katedra és a kollégium, végül pedig legyen valaki, aki bemagoltatja az "ANYAGOT", de már azt se, inkább csak fogja be a száját és maradjon szimplán gyerekcsősz. Másik oldalról pedig sokszor, hogy legyünk már túl rajta, és érkezzen a bér, ami persze semmire sem elég - vagyis a kényszerűség és a fásultság és a megszégyenültség. Mivel bármennyire is igyekszik fogcsikorgatva meghatározni, amit nem képes megideologizálni, vagy mindenre és mindenkire egységesíteni és érvényesíthetővé tenni (mintha létezne bármi is az emberi életben ahol ez működik), azzal ez az úgynevezett "rendszer" - megvalósulásában mindenféle rend nélkül természetesen - nem tud mit kezdeni. Az oktatás ma ezért rendszer, és ezért centralizál, ezért uniformizál, hárít és megalkuszik és bagatellizál és büntet és megsértődik, fenyeget vagy támad, és cinikus, vagy zavartan röhögcsél maga elé, a humánum legkisebb kérdésének, felelősségre vonási szándékának, a józan ész legkisebb jobbító szándékának jelére is. Látszat-rendszer és kirakatpolitika. Hivatallá degradálódott, kapcsolatát fokozatosan elveszíti nem csak a valósággal, a szülőkkel, de leginkább a diákokkal. Ahogy a politikai vezetés az ellenzékével együtt elveszíti kapcsolatát a polgárokkal és mindenfajta realitással. Lassan már kérdezni sem lehet. De ez a rendszer rendszeres kudarcait persze sosem szalasztja el a haladás csillogó-zörgő, hazug csomagolásában tálalni, mint reform, mint fejlődés, és valami "nagyobb jóért hozott áldozat". Közben igyekszik, persze díszmagyarban vagy bocskaiban, óvodásokból álló biodíszlettel körbevéve magát, kitakarni a hátteret a képen: a már oszlásnak indult disznót az ólban.
░A░ ░R░E░N░D░S░Z░E░R░
A szükségszerű és nehezen definiálható többlet, amit valahogy úgy lehetne körbeírni, hogy a szellemi gazdagodás és tökéletesedés a gazdagításért és tökéletesítésért, az életre való felkészítés, a tanulni tanítás, az elmék megnyitásának szándéka. Ezek realizálódása helyett csak egyre több darab omlik le belőle és egyre kevesebb az, ami marad. Már kevésbé példa, inkább csak funkció vagy díszlet. A párton keresztül nemzetiként definiál, sőt: átdefiniál, csakhogy a valóságban a nemzetgyarapítás nem a bal- vagy épp jobboldali politika és az egyház dominanciáját, nem a történelemhamisító félkegyelműek és kuruzslók játszóterét, nem a mindent a nemzetből levezető és a nemzethez kötni akaró szemléletet, és a nemzetit és nemzetiséget mint önmagában vett értéket jelenti. Az, hogy valaki német, magyar, eszkimó, szőke, barna, meleg, heteró, fű vagy fa, az nem egy önmagában vett érték. Ettől senki nem lesz se jobb, se rosszabb, se több, se kevesebb. Értéktársítás? Értékmegóvás? Meglehet, de akkor már hívjuk inkább önmagunk, és egymás megbecsülésének. S ennek mi sem lehet jobb indikátora egy társadalomban, mint az oktatás vagy az egészségügy helyzete. A nemzet, még a sokat hangoztatott keresztény értékrendnek megfelelő módon sem azt jelenti amit ma a kormány ért alatta, mert a nemzeti identitás és hovatartozás bár helyt érdemel, de nem önmagában vett érték, mert nem pusztán kultúra, hanem egyfelől adottság, attribútum, másfelől érzelem, harmadrészt entitás, ami folyton lüktet, pulzál, szűkül és tágul és ami gyarapítható és erodálható. Mert a nemzet, és ami nemzeti, akárcsak a mindenkori oktatás, nem dologiasítható, nem forintra és szavazatra váltható és kisajátítható, mert egyszerre értékteremtés és értékmegóvás, hagyományőrzés (elsősorban szellemi) és haladás, és mert végsősoron felette áll politikai oldalaknak és ideológiáknak, mint ahogy vallási doktrináknak és piaci trendeknek is. Mert egyszerre van társadalmi-, kulturális-, szellemi-, szociális-, gazdasági-, és egészségügyi hatása, sőt funkciója. Ma már inkább csak mellékhatása, az is többnyire negatív. De az oktatás, és benne aki tanít és aki a tanítót tanítja, végképp nem feljebbvaló, és nem uralkodó, hanem: társ, partner és mentor, és maga is tanuló. Mármint ideális esetben. De ezen a ponton is többszintű konfliktus van jelen. A szülő és a tanár szerepe közti vita, hogy kinek a szerepe a gyermek beavatása, amibe harmadik félként belép az állam, pontosabban a pártállam, és vele negyedik félként valami egészen új formában az egyház, és elveszik az érdemi vita lehetőségét, mert az állam a szerepeket is elveszi, a kérdéseket pedig direkt elferdíti és leegyszerűsíti, vagy egyszerűen elhazudja, vagy meg sem hallja, végül csak utasít és végrehajt, vagy inkább végrehajtat. A mai hatalom leegyszerűsítő, vagyis primitív. Vagyis nem optimalizál, hanem ignorál és felszámol. Mert nem felemel, de nem is csak leural és lealacsonyít, hanem a legkisebb közös többszörösre, a legkisebb ellenállás felé terjeszkedik, vagyis a nagy számokra, az olcsó örömökre és az ösztönökre és indulatokra alapoz, és az olcsó befektetésre és a magas bevételre, vagyis a stréberekre, a funkcionáriusokra, a besúgókra, az ügyeskedőkre, az alacsonyabb rétegbeli hatalommániásokra, és végülis a képzetlenekre és a betanított munkásokra. Az iskolaőr, mint jelenség, vagy a képzetlenek oktatásban vagy állami gondozásban való alkalmazása is szemléletes példák. Szimbólumai is valaminek... Pedig lehetne máshogy is. Mert a tanár elsősorban a szülőnek, másodsorban a gyermeknek társa, segítőtársa a nagybetűs Emberré és felnőtté válás folyamatában. Ahogy a szülő is egyfajta tanár, és a tanár is egyfajta pótszülő. De ma, a nemzetinek és jogállaminak hazudott, feudalizált és épp fasizálódó hangyaállamunkban, és atomizált társadalmunkban nem fiatal, gondolkodni és önállóságra képes felnőtteket nevelünk és avatunk, hanem fiatal dolgozókat: "erőforrásokat" és "fogyasztókat", s legújabban már "harcosokat".
Márpedig itt ez megy időtlen idők óta, ez az erózió, ez az entrópia. Egyet előre, kettőt hátra. A középszerűség. A felületesség, a hanyagság és a meghunyászkodás. A rögeszme, és a téveszme. A tekintélyelvűség és a képmutatás. Aztán történelmi tanulság, hogy valahogy mégis rendre a zsarnokok és a vesztesek oldalán kötünk ki. A depresszió. Hungarikum, mint az ivászat. "Emlékezetpolitika". Ami persze fontos. De nem mint önfelmentés és bűnbakkeresés. Végképp nem, mint történelemhamisítás. Felelősséghárítás. Vagyis komolytalanság, mitöbb saját létünk és identitásunk elhazudása és lealacsonyítása. Önfelmentés, és önarcrontás. Kifogáskeresés és önigazolás. Komolytalanság, vagyis infantilis vezetők és infantilis társadalom. Dac-politika, sértődöttség-politika és irigység-politika. "Ellenségmenedzselés". Aztán: harc, harc és mindenütt és mindenkiben az ellenség. "Kultúrharc" - kultúra nélkül. Ugyanazt üvöltő hasábok a vécépapír-szagú városi és megyei lapokban, és mindenhol, úton-útfélen gyűlöletpropanganda és trollfarmok. Ó hol van már a tisztesség, a harcos igazságérzet... Kíváncsi lennék mit lépnének, ezek a semmiből jött szabadrabló gyászhuszárok, ha csak egyszer az életben egy valóban elszánt és könyörtelen ellenséggel találnák szembe magukat. Emlékszem, a rendszerváltás utáni években még volt némi arca a haragnak és gyűlöletnek is, és hangot kapott mindenki, és, ha értelme olykor nem is sok volt, de lehetett legalább vitázni, kérdéseket formálni és azokat megvitatni. Felszólalni, mikor szólhattak és akik felszólaltak, azokban még volt valami, ami megmutatta, hogy még úgy és olyasmiről szólnak, ami nem ritkán felette van a pártérdekeknek és a pillanatnyi érvényesülésnek és népszerűségüknek. Épp csak azt felejtik, azaz felejtettük el - vagy sosem tudtuk igazán -, hogy a hazaszeretet oktatás-szeretet is. Tanár-szeretet. Diák-szeretet. Még inkább tudás-szeretet és szabadság- és igazság-szeretet, és műveltség- és művészet-szeretet, és végsősoron filantrópia - vagyis emberbarátiság és központúság. A haza nagyjai, akik egykor nem csak pénzüket, de sokszor életüket, és üldözöttekként akár otthonukat vagy szabadságukat is, olykor még józan eszüket is ezen értékekért, a népért, a nemzetért, a haladásért és mindenki gyarapításáért áldozták, sokuk nevével ma nem csak hogy visszaélnek, de szinte kényszeresen takaróznak és dörgölőznek velük. Emellett, hovatovább olyan neveket is leemelnek a polcról, leporolnak, és rehabilitálnak - melyeket sokszor ellen- vagy rémpéldákként kellene emlegetnünk. Hangzatos, de annál kiüresedettebb címeket és díjakat neveznek el róluk, amiket aztán saját maguknak adományoznak és magukra aggatnak, sőt, hencegnek vele, mintha tényleg létezne ebben a vezetésben még bárki is, aki tényleg komolyan venné és értené őket, vagyis a történetet. Emellett már nívóval bíró intézményeket és díjakat fokoznak le, üresítenek ki, fosztanak meg jelentőségüktől és semmisítenek meg a puszta jelenlétükkel. Amilyen a nép, olyan lenne a hatalom?
Mégsem tudunk egymás szemébe, se a tükörbe nézni. Mindig egyre nagyobb erőlködés, hogy aztán folyton ugyanazon sebeinket téphessük fel és nyalogathassuk, és közben persze ne felejtsünk el ujjal mutogatni másokra és megint másokat hibáztatni és kioktatni. Mert megint nem tettünk semmit. Legfeljebb szavakkal zsonglőrködtünk, vagy kidühöngtük magunkat. Mert megint lemaradtunk és kimaradtunk. Míg a másik oldalon markunkat tartjuk, és ha kell, zsarolunk is. Rom-politika, rom-oktatás és romépítés. Üres és arctalan vezetők, lufi-oktatás, lufi-szülők és lufi-gyerekek. Korszerűség, korszerű gyerekek. Kortünetek és kór-tünetek. Nivelláció, szegregáció és felelősséghárítás több szinten, egyszerre. "Nemzeti alaptanterv". Rabszolganevelés. Persze van bátorságuk mindezt hol modernnek, hol konzervatívnak nevezni, és olyan huncutul aljas cimkékkel ellátni, mint "fogyasztóképzés", vagy "életpálya-modell". Az ember nem tudja, hogy dühében és zavarodottságában és szekunder szégyenében hová nézzen. Még inkább, hogy mit kezdjen a gyerekével. "Munkaalapú társadalom". Az ember tárgyiasítása. Az ember már nem is személy, nem is valaki, létező is legfeljebb akkor, ha kitöltötte az összes hivatali papírt. "Humán erőforrás". Az ilyesmi hallatán az embernek összeszorul a gyomra vagy az ökle. Nemzeti elitképzés, újra-polgárosítás, feltőkésítés. A "nemzet feltőkésítése". Újgazdag oligarchák és kisstílű strómanok. Közönséges tolvajok és orgazdák. "Modern" "arisztokrácia". Vagy inkább Tesco-burzsoázia. A kulturális minimum, a közbeszéd és a vitakultúra lerántása a piaci kofák, kocsma- és börtöntöltelékek szintjére; és mindig bebizonyítják, hogy van lejjebb. A kultúrát, a köztájékoztatást a második vilagháború legsötétebb napjait idéző propaganda, az uszítás, a tévé, a bulvár, a reklámok és mulatós szintjére rántani. Már mondatokra sincs szükség, elég a vezényszó. Már nem is ünnepelünk. Nincs ünnep, ünnepség van. "Tanévnyitó-ünnepség". Nem csak mert nincs mit ünnepelnünk, hanem mert azt legalább megszervezik helyettünk. Azt is csak azért, hogy a kötelező propagandaanyagot leadják, és megmondják mi van, mi lesz, majd jöhet a zabálás. Amíg eszik és vedel, addig se érez, főképp nem beszél, végképp nem kérdez. Ez a tömegnek való. A gittrágás, a nyalókázás, a kérődzés. A botrány és a köpködés. A focializmus. Nemzeti sznobéria és giccskultusz. Szóval úgy tűnik, hogy a nép már megválasztotta új királyát, személyi kultusza és Stockholm-szindrómája új tárgyát, egyesek fixa ideáját: a pártfőnököt. A "nagyságos elnökurat", a TSZ-elnököt, a gyárigazgatót és a porondmestert. Mellette pedig új istent is választott magának: a pénzt. Még ha kevés is; és a biztonságot választotta, ami még ha oly törékeny és illuzórikus is, hogy szinte bármikor eltűnhet bárki talpa alól a talaj, sebaj, legalább szemükbe hazudják, hogy ez nincs így. Nem baj, nem is érdekli, majd lesz valahogy. Aztán persze lesz is... Mintha sosem tanultak volna történelmet, mintha sosem olvastak volna Márait, mintha sosem mondták volna nekik, hogy attól, hogy a szart feltesszük a polcra, még nem lesz belőle se lekvár, se méz. Ma, ez a rendszernek, mitöbb tervnek csúfolt omladozó-roskadozó monstre tákolmány egyaránt traumatizál és nullifikál szülőt, tanárt és gyereket. Legalábbis úgy tűnik minden erejével erre törekszik. Tény, hogy az oktatást gyökerestül át kell alakítani és sokkal több forrást kell biztosítani számára, ami pedig az állam szükségszerű szerepvállalásával is jár. De olybá tűnik, ez a mai formájában, vagyis átpolitizáltan és megideologizáltan, jogfosztva és centralizáltan: zsákutca. Akár azt is mondhatnánk, hogy a pártállamiság, és az autokrácia mellékhatása. Mintha itt ma szinte minden az ellenkezőjét jelentené annak, ami. A hiátusokból adódóan pedig még több kényszert teremt, egyúttal módot arra, hogy a polgároknak még kevesebbje maradjon a boldogulásra, magyarán a kormány még itt is megtalálja a számítását, hogy kisemizhessen, maga alá rendeljen és akár meg is alázhasson másokat. Amikor csak kedve tartja, és ha kell, törvényt is hoz rá, valódi ellenállás híján akár percek alatt.
░A░ ░T░A░N░Á░R░
Pedig az a "valami", az a szükségszerű többlet az, ami a jó és igaz tanítót teszi, ami több, mint küldetés, több, mint tehetség, épphogy nem művészet, de semmiképp sem csak szakma. Valami mindenen - rendszereken, politikán, egyénen - átívelő, és mindenkor ezek felett álló sziklaszilárd tartásra, lelkiismeretre, és szent célja érdekében az oktatás szabadságának és bázisának minden eszközzel történő érvényesítésére való képességére van szükség. Méghozzá kompromisszummentesen, éspedig nem a tanár önmaga igényeihez és kényelméhez, ha úgy tetszik egzisztenciáljához, és nem is az aktuális politikai hatalomnak saját hatalmi igényeihez, hanem csakis a tiszta, bölcs, valós felelősséggel és súllyal bíró, mindenkori és nagy távlatokban látó és pusztán emberi tanításhoz igazodva. Ha már "keleti nyitás", példának okáért Kína 150-200 éves távlatokban gondolkodik, a sokak által rokonléleknek tartott Japán uralkodónként elnevezett korokban, melyet mindenkor szellemi, sőt, már-már költői attribútumokkal és célokkal ruház fel, de benne ember, tudás és oktatás, természet és nemzet egy értékként van jelen és szintúgy évszázados távlatokban gondolkodnak; nem csak előre, hanem hátra is. Ahogy velünk ellentétben, ők és sok más nép is, képesek uralkodókon és minisztereken átívelő, azok felett álló programokat és társadalmi konszenzusokat is végigvinni és megvalósítani. Talán mert először is komolyan veszik magukat, még inkább a jól megválasztott példákat. A szintén rokonnak tartott finnek is jól határozták meg annak idején céljaikat, és tudták, hogyan gazdálkodjanak azzal, ha kevés is, amijük van, és tudták, hogy többek közt az oktatás az, ami minden pénzt és erőfeszítést megér, mert anélkül egyszerűen elképzelhetetlen a nemzet jövője. Ki is másztak a gödörből. Kár, hogy a hatalom nálunk nemhogy 100 évben, - mondvacsináltan talán még 10 évben -, a valóságban azonban legtöbbször csupán hónapokban, legfeljebb pár évben tud gondolkodni. Kissé ironikusnak hat ez a sokszor hivatkozott több, mint 1000 éves múltunkra tekintettel. Melyet úgy tűnik, egyik politikai rendszer sem akar egy képként látni és kezelni. Nem lehetséges, hogy azért, mert voltaképp mi sem látjuk saját magunkat? Mindegyik "berendezkedés", - legyen az önkényes vagy megválasztott - csak dirib-darabokban látta és látja, kimazsolázva a neki tetsző, és épp aktuális érdekeihez és ideológiájához, - vagy ma már inkább csak marketing-kampányaihoz - kellően hangzatos elemeket, eseményeket, személyeket. Mintha csak katalógus volna. S ezt bizony az oktatásnak is, nemhogy tükröznie, egyenesen sugároznia kellett és kell. A hatalom, úgy látszik inkább szinte bármit és bárkit feláldoz a rövidtávú előnyökért és a hatalmon maradásért, és minél többet szerez és dirigálhat, annál többet akar. És minél többet tesz és invesztál és "reorganizál", - persze nem a szó építő értelmében - annál többet rombol. Kár, hogy a bölcsességet nem lehet tanítani. Pedig igen bölcs dolog a tanárt és a tudóst meghallgatni és méltányosan és bőkezűen megfizetni.
A példaként felsoroltakkal együtt, éspedig az összes eddig felsorolt pozitív tulajdonsággal együttesen kellene bírnia tanárnak is, tanárképzőnek is, egyfajta irányelvként, vagy ha úgy tetszik hitvallásként pedig döntéshozóknak is, rendszernek is. Igen, mindez nem pusztán az állam felelőssége, de az egyéné is. Mindannyiunké. Mert aki nem a hatalom embere vagy haszonélvezője, és legyen bár polgártárs, intézmény vagy szakszervezet, cinkos, ha hallgat és inkább csak kesereg vagy elfojtja magában az érzést. Esetleg - ha csak részben is, de - feladja és odébbáll. A felelősség először is a szülőé, aztán a tanáré, a gondolkodóé, vagyis a közösségé. Mert a legalsóbb, vagyis a legmagasabb szinten a szülő, és a tanár határozza meg, hogy végül milyen lesz maga a közösség. A felelősség azoké is, akik épp feladják vagy eladják magukat, vagy épp csak úgy gondolják, hogy semmi közük az egészhez. Tisztelet a kivételeseknek. Tettekre van szükség, s bár nem hiszek az erőszakban, mégis azt mondom, olykor bizony van, hogy valamiféle "tettlegesség" nélkül nem megy. Erőt kell vennünk magunkon. Sajnos úgy tűnik, tettek nélkül és önvizsgálat nélkül és bátorság és felelősségvállalás és közös társadalmi szolidaritás nélkül nem fog menni. De maradjunk a cselekvésnél. Mint az angolban az act, azaz cselekedni szó is mutatja, mely ugyanúgy jelent felvonást és törvényt is. Vagy az ebből következő action, azaz akció szó, ami tettet, cselekedetet, de műveletet, bevetést, harcot és ütközetet is jelent. Mert tudniillik a szép szavak, az éneklés, és a homlokráncoló polgári engedetlenség ideje már legalább 100 éve elmúlt. Ha pedig ma, - amikor mindenki pótolható, vagy akár felcserélhető - bárki azt hinné vagy gondolná, hogy ezek bármelyikével is vásárra viszi a bőrét, - akkor is, ha vegzálják, ha fenyegetik, ha kirúgják, vagy ha a pribékek páros lábbal tiporják a jogait -, vagy akár azt hinné, hogy mindezzel nyomást tudna gyakorolni a hatalom embereire, az azt kell mondjam, szinte gyermekien naiv. Ahogy például Krisztus sem házi süteménnyel és Lennon-dalokkal "próbálgatta" csak kitessékelni a templomból a pénzváltókat és uzsorásokat, hanem korbácsot ragadott és dühödten, de annál józanabbul és határozottabban, szó szerint kiverte a söpredéket onnan, ahová nem való. Vajon ő ma mit tenne? Bizony tettekre van szükség, nem szavak helyett, de szavak mellett, értelem és emberszeretet mellett, ígéretek helyett. Az általunk oly sokszor támadott és megvetett Romániában a tanárok két hét alatt elérték azt, amit mi egy év alatt sem tudtunk. Mert nem csak felálltak és szót emeltek, hanem mert egyszerre a többiek is melléjük álltak és nem hagyták magukat. Vajon nálunk milyen lesz a következő felvonás?
Tudom, hogy vannak ilyen igaz tanítók és tanárok, sőt gondolkodók és közösségi vezetők is köztünk, igaz kevesen, és a számuk már nem is évről-évre, de napról-napra fogyatkozik. Nekik, nektek és mindannyiunknak üzenem, hogy nem lázadni, de erőnek erejével ellenállni, és nem feladni! Soha!
Mit jelent kiengesztelődni? Semmi esetre sem a létrontást megbocsátani. Ennyire nem megyünk. Jelenti azt, hogy nincs féltés többé. A bőszültség a létrontó hatalmakkal szemben megmarad, sőt ezt fokozni kell. De tudomásul kell venni, hogy a létrontásnak nincsenek sanszai. Ez az egész itt rögtönzött és ideiglenes, hazárd és komolytalan, és nem tartható. Az apparátus csak egyet tehet, az emberiséget elpusztítja. De bármi történik is, az emberszeretet kötelező, éspedig éppen olyan határozottsággal, mint ahogy - míg a létrontás folyik, csak egyetlen tenyérnyi helyen is folyik - a kiengesztelhetetlen ellenállást fenn kell tartani. Azáltal, hogy az ember a hívásnak enged, vagy az elől elzárkózik, ítél önmaga fölött.
Az alaptétel az, hogy a pácban mindenki benne van.
Nem a legkisebb, hanem a legnagyobb ellenállást keresni. Csak azt érdemes megcsinálni, ami lehetetlen.
Hamvas Béla
Szent-Györgyi Albert tanévnyitó beszéde 1930-ból, igen beszédes, sajnos ma még aktuálisabb korrajz:
Végezetül és útravalóul pedig álljon itt egy részlet Teller Ede magyarországi látogatása során tartott egyik gimnáziumi beszédéből, 1994 környékéről:
- Az a szép, amikor valamiről, ami komplikáltnak tűnik, kiderül, hogy nagyon egyszerű. Ha induláskor hajlandók vagyunk elfogadni egy bizonyos komplexitást, magasabb szintre jutva egyszerűség lesz a jutalmunk. Hadd idézzek egy példát a művészetből. A művészetek közt a zene nagyon speciális helyet foglal el. A zenét nem korlátozza semmi, csak a konvenció. Az építészetnek közvetlen haszna is van. A festménynek van tárgya. De hogy a zenében mi szép, az csak azon múlik, bogy mi mit ítélünk szépnek. Ezt nehéz elfogadni, miközben hallgatjuk és élvezzük a muzsikát. De ha megkérdezik, hogy mi az, amit a zenében szeretünk, azt válaszolhatjuk, hogy az az egyszerűség és komplexitás kontrasztja. Ha túl egyszerű, akkor unalmassá válik. Ha túl komplex, idegennek érezzük. Ha viszont ugyanazt a témát a szonáta különböző skálákon mutatja be és azokat éppen csak, hogy fölismerhető módon kapcsolja egybe, akkor élvezzük, hogy nagyon kell figyelnünk és így figyelve fölfedezhetjük a kapcsolódást. A zene olyan játék, ami az emberi kutatás folyamatát utánozza.
Tumblr media
4 notes · View notes
csakszavak · 2 years
Text
Hihetetlen, mennyire gyorsan meg tudnak változni az emberek…
449 notes · View notes
nevadacurrey · 7 months
Text
emberek
Meguntam az embereket.
Meguntam, hogy azt szajkózzák, hogy hinnem kell istenben. istenben. Igen, kisbetűvel írom. Igen, a harag miatt, amit érzek a szó iránt. Az embereket is kisbetűvel írom, azt mégsem veszi észre szinte senki. Belém kényszerítették a düh érzését... a hitet próbálták, csak az nem sikerült...
Nem sikerült, ennek ellenére mégis azt mondod ez az igaz út és imádkozol értem. Nem kértelek, sőt nem is kényszerítettelek erre. Azt mondod, majd hallani fogom a trombitákat, mert ez az IGAZSÁG. Allah-ot már megkérdezted? Vagy Buddha-t és Krisna-t? Esetleg az összes görög, pogány és skandináv istenséget? A többit nem is sorolom, hisz tudom, leáll az agyad...
Azt mondod ők csak bálványok...S azt, aki őket imádja, mind a pokolra kerül. Allah nem ezt mondja nekik, ahogy a többiek sem...
A Te istened miért több? Azt válaszolod, mert ott a biblia, mire én mondom: Ott a Korán. Ekkor már vörösödik a fejed.
De a biblia szent és a szeretetre tanít... Téged vagy engem?
Egyikünket sem. Belőled a gyűlöletet váltja ki az iránt, aki nem eszerint él, belőlem pedig az ellen, aki ezzel próbál másokat kalitkába zárni.
Azt mondod, képzeljem magam a helyedbe. Állandóan azt teszem. Tudod mit látok?
A biblia a Te szűk látócsöved, amit a világnak hívsz. Sőt, a hitet az igazságnak titulálod.
Felháborodsz, mert Téged, mint hithű keresztény mindig bántanak.
A legnagyobb higgadtsággal adom a tudtodra, sajnálom, hogy Miattad ítélik meg a kereszténységet. Szerencsédre van, annyi tapasztalom, hogy tudom, nem csak olyan isten bárányai vannak, mint Te.
Továbbra is csak azt tudod mondani, hogy a biblia szent. Szerencsédre, vagy inkább szerencsétlenségedre, erre az esetre is fel vagyok készülve.
Számodra mi a szent? Nem várom meg, hogy válaszolj, bár nem is tudnál, mert a csőlátásod miatt nem volt szükséged önálló gondolatokra, így nem is vagy képes ezekre.
A keresztes háborúk szentek? Igen, mert isten nevében vannak. De ott ártatlanok haltak meg... Téged bántanak, őket megölték az istened miatt. A Te istened miatt. A boszorkányokat máglyára vetették... Mert... csak mert isten azt mondta... A pogányságot üldözték, mert... Mert miért is?
Mert másban hittek, mint Te.
Bágyadtan pislogsz rám, látom, ahogy könnyek gyűlnek a szemedben. Hihetném azt, hogy gondolkozni kezdtél, de vesztesnek érzed magad, mert nem tudod megvédeni a saját igazad.
Mondanám, hogy megsajnáltalak, de Te sem teszed ezt az emberekkel, akiket bűnösnek ítélsz a saját szájízed szerint.
Azt mondod, isten mindenkit szeret és elfogad.
Lehet, de Te nem.
Érted már? Nem?
Nem baj, majd meggyónod...
Mint remény foszlány, száll meg az ihlet, hogy felhozd érvnek, mindenkit isten teremtett.
Na, de melyik?
Hát nyilván a Tiéd, bár én a görög történetet jobban szeretem.
És az evolúcióval mi van? Mégis mi lenne? Hisz a tudósok is megmondták, a kettő nem zárja ki egymást. Értem... Tehát a teremtést nem veszed szó szerint, mint a többi igét, amit a bibliádban megírtak. Elhallgatsz, szerintem kezded feladni. Sóhajtani támadt kedvem, mert én itt még nem terveztem abba hagyni. Lehet szóban nyertem, de attól Te még nem fogod érteni.
Tudod... a bibliát is csak emberek írták... Rám nézel, látom, hogy már ellenkeznél, de inkább csendre intelek, nehogy újra elölről kezdjük...
A szabályokat is mi hoztuk létre... A történeteket is mind mi teremtjük. Érted már? Nem érted, de ne aggódj, nem adom fel. Nem szoktál magadtól kérdezni? Értetlenül nézel. Azt mondod, Te mindent istentől kérdezel.
Kérdezd meg istentől, milyen színű az ég!
Válaszolt? Nem.
Kérdezd meg magadtól. Milyen színű? Kék.
Kik nevezték el kéknek? Az emberek...
Ez az, ami megkülönböztet minket az állatoktól. Nem az, hogy nincs lelkük, ahogy a hited állítja, hanem, hogy nem nevezik el a füvet fűnek, a színét pedig zöldnek, miközben mindannyian tudják, hogy az mégis mi. Bezzeg mi, mindent tudni akarunk és mindennek nevet adni, akár annak is, amit mi teremtünk. Remek példa erre bármelyik könyv. Akár egy nem létező világban is játszódhat, mégis elnevezzük, vagy fajnevet adunk olyan teremtményeknek, amiknek a létezésük szinte lehetetlen.
Nagyot sóhajtok, mert nem vagyok benne biztos, hogy ez megváltoztat-e benned valamit. Bár őszintén számomra mindegy, a vallásod szerint eddig is pokolra kerülök. A Te vallásod szerint.
Csak gondolkodj el!
isten teremtett Téged, vagy Te őt?
Egy percre felvillant benned valami, bennem pedig a remény, hogy ezentúl nem ítélkezel. De mindegy is volt, hisz, ahogy beléptél vasárnap a templomodba, rögtön töröltél minden gondolatot. Nem baj, majd legközelebb folytatjuk.
Ha Te is úgy akarod.
1 note · View note
hungarypolls · 1 month
Text
70 notes · View notes
anyadisszeretne · 8 months
Text
Elmondhatod a véleményed, sőt szívesen végig is hallgatom annyi csupán a probléma, hogy néha a saját véleményem sem érdekel nemhogy akkor a tiéd
190 notes · View notes
pszichiatriaiintezet · 3 months
Text
Nyílt levél a fiúnak, akit jobban szeretek, mint eddig bárkit az életemben.
Ha megkérdeznek rólad, gyakran elmosolyodom..
A szemeidben mindig láttam azt az embert aki valójában te vagy. Álarcok és egó nélkül.
Sokat gondolkoztam, hogy én valóban mindig saját magamat mutattam-e neked. Szerintem sokszor nem. Az én álarcaimon mindig is sokkal nehezebb volt átlátni. De a te véleményed mindenki más véleményénél jobban érdekelt. Mindig.
Most azt kellene mondanom, hogy csodálatos ember vagy. Az vagy, az álarcok és minden nélkül. Az, aki te valójában vagy. Csoda. Szeretni téged pedig egy furcsa játék. Bele szeretni az álarcaidba. Szeretni téged vakon. Ezt tettem. És nem fogok hazudni, szerettem őket. Volt a vicces, semmi gonddal nem törődő éned. Volt a hideg, durva és érdektelen. Őszintén ez volt amit legkevésbé kedveltem. De az is te voltál. Akkor is melegek maradtak a kezeid.
Annyira nagyon azt akartam, hogy minden jól működjön. Annyira akartalak téged. De mindennél jobban akartam, hogy te is ugyanúgy akarj engem. Akartam azt az undorítóan nyálas szerelmet. Akartam a boldog befejezést. Pillangókat a gyomromban. A rózsaszín ködöt. Az ígéreteket. Felnőni veled. Esőben csókolózni. Dalt írni rólad. Verset. A csodálatos kék szemeidről.
De amint a valóság arcon csapott. Amint megtudtam, hogy ezek irreális dolgok, én már csak téged akartalak. Elfogadni mindeneddel együtt. Várni téged. Az otthonod lenni. Egy menedék akartam lenni. Az őszinte és tiszta szerelem. Ami feltétel nélküli. Amikor nem tudod megindokolni hogy miért szeretsz valakit. Csak érzed. Minden egyes hibájával együtt szeretni. Ösztönözni hogy jobb legyen. A legjobbat kihozni belőle. Támogatni. Mindenben. A szomorúságban, a boldogságban.
A gondolat, hogy elveszíthetlek megöl belülről. Felébredni egy olyan világban ahol te nem vagy. Csak mély szomorúság.
Nem tudom hogy érzel most. Sokat gondolkodhatsz ezen. Mindig érezlek téged. Tudom hogy a szíved soha nem akar hagyni. Tudom hogy a szíved velem van. Mert érzem. De azt hogy mit gondolsz. Azt hogy minden velük történt esemény után mihez akarsz kezdeni azt nem tudom. Sokszor két ember nagyon szereti egymást, viszont nem maradnak együtt.
Megjavítani a dolgokat és kommunikálni nem egyszerű. Főleg, ha két embernek teljesen más a gondolkozásmódja. Más a szerelemről és a szeretetről alkotott képe.
Soha senki nem mondta ezt nekem. Azt hittem régebben, hogy a kapcsolatom normális és nyugodt lesz.
De megérte. Minden sírás és fájdalom megérte. Miattad. Mert a boldog perceinket nem cserélném el semmire. Mikor sírtam a boldogságtól. Mikor azt éreztem, hogy igen, te vagy az az ember akit akarok. Mikor azt éreztem, hogy nincs lehetetlen. Mikor annyira szerettelek, hogy semmi más nem számított. Azt éreztem, hogy igazán élek. Hogy igazán érdemes élni.
Nagyon sokat tanultam ebből. A kapcsolatunkból. Az első, nagy és igazi kapcsolat elveszítése igazán fájdalmas. Főleg ha mindkettőnknek az első igazi és nagy szerelme volt. Képtelen vagyok elengedni téged és te is képtelen vagy rá. Azt viszont nem tudom, hogy megéri-e harcolni egymásért, saját magunkkal. Megéri-e? Minden nagyon reménytelennek tűnik. És nem tudok válaszolni ezekre a kérdésekre. Egy dolgot tudok biztosra, mégpedig hogy nagyon szeretlek. És ha már minden kötél elszakadt. Ha már minden megoldást megpróbáltunk de semmi sem működik. Ha nem tud működni a kapcsolatunk. Akkor el kell, hogy engedjelek. Azért hogy boldogabb lehess. Szerelmem. Hogy láthassam. Az igazi boldogságodat. A lelki békédet.
“ Az életed”
20 notes · View notes
csacskamacskamocska · 7 months
Text
Nekem is megvan a magam véleménye
Beszélgettünk a minap és a társaságban volt egy növénybiológus professzor. Fel is világosított gyorsan, hogy miért értelmetlenség kollagénes vizet inni. Tulajdonképpen miért értelmetlen kollagént inni. Leegyszerűsítve: az emésztéskor alkotórészeire bomlik, amiből a szervezet nem kollagént fog előállítani, hanem bármit. Oké, de ha nem iszom meg, akkor nem viszem be azokat az alkotórészeket amikből esetleg kollagént gyárt a szervezetem. – mondtam. Bármiből gyárt amit egy normál táplálkozással beviszel. Vannak gyógyszerek, amik valóban a kollagéntermelést segítik, amiből a szervezet nem tud mást kezdeni, mint kollagént, de ezek nem azok amiket a CBA-ban vagy a drogériában árulnak. Humbug az egész, de legalább ártalmatlan átverődés. Nagyon nem rázott meg a dolog, volt egy ilyen gyanúm, valójában sokszor van olyan gyanúm, hogy átbaszódom, amikor a működés mechanizmusát nem értem vagy kétlem. Nade nem tudok én mindent, lehetek tájékozatlan vagy akár BUTA is, akinek nem áll össze a fejében valami, míg más dolgok meg szuperül összeállnak, bár, aki használja az agyát az ritkán ostoba. Menjünk kicsit ezen a butaság vonalon. Konkrétan fáj, amikor kedves ismerőseim nyereményjátékokat osztanak meg a facebookon. Szekunder szégyen vagy ilyesmi. Próbálok arra gondolni, hogy nem gecibuták, csak... sodródnak, nem erőltetik a gondolkodást, hiszékenyek. Azt hiszik, hogy korrektek velük, mert ők azok. Ám, amikor az exem új barátnője vagy a szerelmem exbarátnője az, aki mást sem oszt meg csak nyereményjátékokat, akkor nagyon röhögök. Vele nem kivételezek, ő gecibuta. Vagyis más megítélése nagyban függ a viszonytól.
A növénybiológus professzornak joga lenne lebutázni engem, amiért kollagént iszom, de nem teszi. Nem gondolja, hogy az ő sokiskolázott tudása és 50 év munkája evidencia, ezért nem várja el. Kedvesen elmagyarázza, ha érdekel, ha nem, akkor igyadcsak. Bele tudok szeretni egy ilyen gondolkodásmódba. Mindig is a gyengém volt az okos és megértő férfi.
Tegnap szembesültem vele, hogy van ez a tévképzetekből álló életforma. A képzettség nélküli, a valós tényeket nélkülöző hiedelemvilág, amiben évtizedeket tudunk eltölteni. Például a természetgyógyászattal kapcsolatos dolgok vagy az emberi természettel/viselkedéssel kapcsolatos dolgok, a pszichológia mocsara. Felesleges rettegni a virtuális világtól mert egy virtuális világ él mindenkiben és tűzzel vassal fogja védeni. De talán a természetgyógyászat halad az élen. Kiléptem egy csoportból, ahol egyszercsak úgy láttam magam előtt a feltett kérdést és a válaszokat, ahogy Neo érezhette magát amikor a saját szemével látta a mátrixot. A hiányaink sodornak bele ezekbe a sajátságos mátrixokba. Szeretjük a divatokat. A szellemieket is. Néha azt hisszük fejlődünk, pedig csak divatot váltunk. Ki az, aki szezononként átalakítja a lakását az ikea ajánlása szerint? Hát mi, az egész gondolkodásmódunkat képesek vagyunk.
Jó sok faszságot beszéltem az elmúlt években. Még akkor is, ha időnként érdekes utazás volt.
Nade számít-e ez, ha senkibe nem akartam beleállni pároslábbal, sőt, igyekeztem megvédeni embereket a sérüléstől, felismerhetetlenné tenni, távoltartani. Jogom van-e megteremteni a tumblin a saját agyam meddőhányóját?
Azt gondolom, hogy az önirónia egy járható út, egy elfogadható leckéztetés, a vélemény odamondásból még a legempatikusabb. Lenne, csak kevesen használják. Sajnos a nem elfogadás volnalon még van bennem elég sok indulat, még lesz róla poszt, amíg ki nem ürül, amíg minden része magyarázatra nem talál bennem vagy a visszajelzések, visszaigazolások által feloldódik.
Az egoizmus, hogy emberek miattad csinálnak valamit és nem maguk miatt, ez az egoizmus mosolyogtató. Röhögök magamon is sokszor.
Tumblr media
44 notes · View notes