#vissza menni

[banatostenger]

Nagyon hiányzol pajti, ha itt lennél meggyógyítanál….

#hiányzol #örök barát #menny #magyar iras #fájdalom #szomorú #sírás #maradj velem #gyere vissza kérlek #magyar idézet #elegemvan #magyar

[robyn-goodfellowe]

#ösvényeink össze vissza járnak.............de végül mindig egymásra találnak #ha menni kéne még erre arra..... nincs több zökkenő ha velem tartaaaaaasz #listen to my music boy #magyarposting #hillside #Spotify

[drakvuf]

Lett egy matchem bumblen

És az a baj, hogy nem emlékszem rá, pedig nagyon kevés embert húztam jobbra.

Megnéztem a profilját és nem valami erős a szöveg, szóval nem értem. Ráadásul csak annyit írt, hogy hi.

Van egy olyan érzésem, hogy ez a probléma megoldja magát.

#bumble #az a vicc hogy csak ezért tettem most vissza #mert kaptam egy emailt róla hogy valakivel matcheltem #na mindegy #úgysem lenne kedvem most fodrászhoz menni

[zoeeozzoeeoz]

A szomszédomban lakik két idős nő. A fiatalabbik 65 éves, az idősebbik az Ő Anyukája, aki 85 éves. Az idősebbik néni már nagyon rég óta nem járkál ki a házból sem, a lánya szokta a teraszra kiültetni néha, mikor jó idő van. A fiatalabbik, a múlt héten rosszul lett, pont akkor értem haza, mikor elvitte a mentő. Két napig semmi mozgást nem tapasztaltam tőlük, de aztán megláttam az idősebbik nénit leselkedni a függöny mögül. Átcsengettem hozzá. Nagyon lassan nyitott ajtót, nem is engedtem hogy lejöjjön a lépcsőn nekem kaput nyitni, inkább vissza mentem, és kerítésen keresztül kérdezgettem. Kiderült, hogy a lánya enyhe szélütést kapott, saját maga hívta ki a mentőket, nem tudja mi van vele, mikor jön haza stb. Nem tudom a telefonszámát, a néni azt sem tudta melyik kórházba vitték. Kiderült azóta nem evett, nem ivott Ő sem. Megkértem, dobja át a kulcsokat, hogy át tudjak menni hozzá. Átmentem. Találtam a hűtőben neki zöldséglevest, megmelegítettem neki, megette. Megnéztem a hűtőjét, szendvicsnek valók voltak neki, kidobáltam amik lejártak, és vittem át neki friss kenyeret is. Van egy kutyájuk is, kértem, hogy engedje ki őt a kertbe, el lesz majd ott, ne legyen láb alatt, és majd etetem kerítésen keresztül, amíg haza jön a lánya. Eltelt 2 nap, ismét semmi mozgás. Csengetek, semmi. A kulcsokkal bemegyek, néni ül az ágya szélén, valamit motyog. Feleszmél hogy bent vagyok, megörül nekem, kiderült azóta nem evett, hogy én 2 napja átvoltam. Csináltam neki szendvicset, majd segítettem neki fürdeni, rendbe tenni magát, meg közben kérdezgettem, hogy hol van a telefonja. Gondoltam azon csak megtalálom a lánya telefonszámát, és valahogy előkerítem. Meg is mutatta hol van, szerencsére nem volt lezárva,sem lemerülve, viszont volt kismillió nem fogadott hívása. Tudtam hogy hívják a lányát, és tőle is volt sok nem fogadott, uh felhívtam. Szegény lánya annyira megörült a hívásnak, hogy sírva fakadt, aztán aggódni kezdett hogy én szóltam bele, elmondtam neki mi a helyzet anyukájával, mondta hogy pont ezért aggódott, mert tudja hogy csak akkor eszik ha adnak neki, meg tjdkpn semmit nem tud egyedül megcsinálni. Ekkor mondta nekem hogy Ő meg enyhe szélütést kapott, de hogy elvileg pár nap múlva haza jöhet. Megadtam neki az én számomat, azon elér, én is őt most már. Szóval onnantól , mostanáig minden reggel munka előtt átmentem a nénihez, megreggelizttettem, rendbe tettem, bekapcsoltam neki a tévét, tettem be neki a hűtőbe ebédet, amit sajna soha nem evett meg, hanem este vacsira én melegítettem meg neki, megfürdettem, lefektettem. A gyógyszereit és adagolását megtaláltam az egyik szoba asztalon, arra rákérdeztem a lányánál, hogy valóban az, és hogy adhatom neki. Ma reggel jött haza a lánya, pont mikor jöttem el a nénitől. Nagy volt az öröm köztük, sírva köszönte meg, hogy segítettem anyukájának. Mondtam neki hogy kajára ne legyen gondja még, főztem friss húslevest, meg a néni tökfőzeléket kért, uh az is van a hűtőben, jut mindkettejüknek. Potyogtak a könnyei. Mondtam vásárolni se menjen, írja össze mi kell, és meghozom este neki, csak küldje majd át a listát telón. Mikor mondtam h ne zokogjon, mert felmegy a vérnyomása, azt mehet vissza a kórházba, akkor abba hagyta, megölelgettük egymást, elköszöntem, este jövök. Egész jó állapotban volt a fiatalabbik néni, uh szerintem ezután már csak majd a bevásárlásban kell nekik segíteni, de ez csak tipp részemről. Szokott netezni/rendelni/stb, uh lehet abban sem kell. Majd kiderül. Szól segítek. Ha nem szól, rákérdezek. Majd este beszélgetek vele, hogy rendezzünk valami szociális ide járó segítő ápolót nekik. Bár régebben mondta nekem a fiatalabbik néni, hogy ha úgy hozza, beköltözik a közeli idősek otthonába, de amíg él az anyukája nem fog. Majd ha egyedül marad. Na majd este szóba hozom ezt a témát is neki.

#napi én off

[egy-lany-blogja]

...keresem a kezedet,hogy vissza találj...

Bsw - ha mennie kell

#zene #magyar zene #bsw #magyar tumblisok #magyar #magyar tumblr #magyar lany #magyar gondolat #magyarok #magyar idezet #erzesek #szerelem #szeretet

[ajtostolahazba]

Apunak elkezdték az új kezelést. Nagyon jól viseli, jól van, nagyon jó étvágya van, mellékhatás alig, szóval megnyugtatóak a hírek. Én szegedi vagyok, a szüleim innen 130km-re élnek, a kezelés Debrecenben van, szóval ez nekem oda-vissza egy majd'600km-es kanyar. A tesóm vitte eddig, aki leszázalékolt nyugdíjas a 10 éve lezajlott saját rákja miatt, de egészséges, és dolgozik is, májustól októberig egy mezőgazdasági cégnél már 7 éve. Tehát nem volt gond, hogy apu hogyan jut el a kezelésekre. Eddig. Most én is tudtam beszélni a dokival, minden szuper, megnyugtatott minket. Viszont a tesóm benyögte, hogy májustól ő nem tudja vinni, mert dolgozik. (10km-re lakik anyuéktól, én 130-ra...) Mondom neki, hogy én se, mert nem tudok 3 hetente kivenni 2 nap szabit, nagyon sok a 600 km, amit vezetnem kell úgy, hogy másnap jönnöm kell dolgozni Ez egy logisztikai probléma, van ismerős, aki vállal személyszállítást, ismeri is aput, vinné-hozná, keressük meg, beszéljünk vele. Kifizetjük, apu eljut a kezelésre, senkinek nem kell megszakadni, mindenki tud dolgozni, hétvégente én tudok menni rájuk nézni, win-win. Na ezen jól összevesztünk, mert a tesóm szerint én ki akarom a problémát vetni a nyakamból, hogy rögtön azon gondolkodom, hogy hogyan ne kelljen áldozatot hozni... 4x annyit keres, mint én, az alkalmankénti 25K, amit kérne a faszi( benzinnel együtt) nem vágná földhöz (illetve 12500 ugye, mert felesbe fizetnénk), de ő moralizál. Szeretem a tesómat, de egészen más világban élünk, nekem nincs nap, hogy ne hívnám fel aput, hogy mizu, ő letudja a gondoskodást azzal, hogy elviszi a kezelésre. Nagyon megvisel ez a helyzet, mert épp elég, hogy lelki toprongy vagyok amiatt, hogy megérintett a szele annak, hogy elveszíthetem, és most harcoljak a tesómmal is. Szóval hazafelé, este, miközben 140-el rongyoltam, hogy reggel tudjak jönni dolgozni, el is döntöttem, hogy leszarom, mit mond. Én megbeszélem a faszival, megbeszélem apámékkal, hogy ez lesz, ő meg oda teszi, ahova akarja, így is- úgy is szar leszek, de nem fogok tönkremenni fizikailag, idegileg meg anyagilag azért, hogy az ő lelke nyugodt legyen. Amíg vártuk, hogy a 2,5 órás infúzió lemenjen, mondtam neki azt is, hogy beszélni kéne a szüleinkkel, hogy mi legyen, ha rosszabbra fordul a helyzet. Na ezen is... Hogy hogy menjen oda és kérdezze, hogy hol van a pénz...Mondom bazmeg nem erről kellene beszélni. Hanem hogy mit akarnak. Hogy milyen temetést, hol vannak a papírok, anyakönyvi kivonatok, banki papírok...mit kell tudnunk, hogy ne majd akkor bolonduljunk meg, amikor amúgy is ki leszünk készülve. És apu meg anyu értelmes emberek, most még tudnánk röhögni azon, hogy apu kiköti, hogy az ő temetésén egy csuhás se ajvékoljon... 1000%, hogy már kész forgatókönyvük van, mindenre, miért nem lehet ezt addig átbeszélni, amíg ép ésszel vannak tudatuknál, hiszen jár nekik az, hogy úgy menjenek el majd, ahogyan ők szeretnének, ezzel tartozunk nekik. De ezt is nekem kell majd lezongorázni, mert ő ezt olyan tabuként kezeli, hogy képtelen logikusan átgondolni dolgokat, viszont a véleménye az megvan és olyan ellentmondást nem tűrően tudja közölni, hogy lehetetlen nem vitatkozni minden szaron. Szóval nem ez az életem legjobb időszaka, de próbálok talpon maradni, erőt meríteni a mindennapokból, hogy ott legyek, amikor kell, de nem fogok már mindenkinek tudni megfelelni, és ez szétforgácsol teljesen. Mindeközben munkám van, családom, unokám, felelősségem...és helyt kell állni mindenhol. Szóval ez van. Sose lesz könnyebb, pedig azt gondoltam, hogy ennyi idősen már egyszerűbb lesz az élet, de nem az. Jóvan, kiderpegtem magam, minden megy tovább, csak megálltam kicsit sajnálni magam. :))

[munchausenparokaja]

Első – és véletlen – félmratonom története

Azt hiszem, hogy ezt úgy mondják, hogy világéletemben küzdöttem a súlyommal. De valójában úgy kellene mondanom, hogy sokáig voltam veszélyesen elhízott (16 évesen 137 kilós, akkor mentem egy évre cserediáknak külföldre, a háziorvos viszont nem merte a valódi számot a papíromra írni, mert attól félt, hogy akkor nem engednek kiutazni), azóta pedig testképzavaros.

Lövésem sincs, hogy 16 éves korom óta mikor hány kiló voltam, egyszer olyan 18-19 évesen az akkori csajom ráállított egy mérlegre, de az emlékezetem kitörölte a számot, mindig hullámzott, épp hogy érzem magam a bőrömben.

Mindig edzettem, voltak konditeremben járós, voltak úszós, focis, kosárlabdázós időszakaim, hol erőteljesebben, hol csak a lelkiismeretem elfedendő.

Tavaly ősszel épp mélyebben voltam, a munka sok, a kaja is, az edzés kevés, de gondoltam, jön az ősz, pulcsi és kabát megoldja. Megoldotta volna, ha épp össze tudom magamon húzni, azt, amit egy évvel előtte gond nélkül. Reménykedtem, hogy senki nem veszi észre, de amikor a feleségemmel épp El Greco kiállításra mentünk, ahol összefutottunk öcsémmel is, kendőzetlenül elmondta, hogy hát a kabát tavaly még összeért, most meg csak azt hiszem, hogy lazán hordom, de látszik rajtam, hogy feszít – kívül, belül.

Akkor elkezdtem először csak az étrendemen változtatni (mára ott tartok, hogy az esetek 95%-ában tartom magam a napi 1800 kalóriához, és napi két főtt tojást leszámítva vegán vagyok), majd pedig jött a testmozgás rendszeresítése (szintén mára már minimum heti 7, de van, hogy heti 10 testmozgás, aminek a fele kardió, másik fele súlyzós.)

Futni úgy igazából soha nem futottam valami sokat, 5 kilométer simán ment mindig, de 8-nál már azt hittem, én nyugdíjazom egyszerre Usain Boltot és Eliud Kipchogét. A 10 kilométerre gondolni sem mertem.

Idén október elején néztem ki egy jövő tavaszi futást, gondoltam, fél év alatt fel tudok készülni, de már a hónap végén azt vettem észre, gond nélkül megy 10 kilom��ter, november közepére a 15, a végére pedig egyszer ment 18 is.

Advent 3. vasárnapján reggel benyomtam egy banánt és mondtam a feleségemnek, elindulok futni (aznap focizni szoktam, de valamiért nem jött össze két csapatra való), a tervem csak annyi volt, hogy a Mechwartról elfutok le a rakpartra, el a Szabadság hídig, ott át, majd vissza a Margit hídon át haza, ez kb. 10 kilométer, de még indulás előtt megjegyeztem itthon, lehet, menne a Petőfi hídig is, de mondta a feleségem, okos legyek inkább, ne bátor, meg a cipőm is tízes etapokra van kalibrálva. Mindenesetre mondtam, olyan 1-1,5 óra múlva jövök.

Még messze volt a Szabadság híd, de éreztem, simán fog menni a Petőfi is, csak azt bántam, hogy semmilyen folyadék nem volt nálam, a pesti oldalon visszafelé futva pedig már a Lánchídnál éreztem, hogy ha ráteszek egy Szigetkört, akkor az a 15 nem is lesz rossz mára.

Hihetetlen amúgy, mennyi mindenen nem tud gondolkodni az ember futás közben, nagyon sok ideje van, én amíg nem értem be a Margit-szigetre átalagos dolgokon agyaltam: milyen jó, hogy hétvégén alig kellett dolgoznom, minden étrendem felrúgva de megennék egy tocsogós hamburgert majd (végül helyette erőleves lett és tonhal meg rizs), mi vár rám a kampányban, hétfőn milyen mentingjeim lesznek, stb.

A Szigeten, a hátsó egyenesben éreztem, hogy soha ilyen könnyedséggel nem futottam – pedig ilyenkorra már biztos elszállt annak az egy szem banánnak a hatása, rém ostoba dolog volt a részemről, de tényleg nem ekkora futást terveztem –, talán még egy Szigetkör van bennem, és akkor már az 20 kilométer, ami majdnem egy félmaraton. És akkor már egészen más gondolataim voltak, mint néhány perccel korábban, belegondoltam abba, hogy le fogom írni a feleségemnek cseten, hogy lefutottam egy félmaratont, édesanyám emlékére gondoltam, meg imádkoztam.

Hatalmas szenvedés volt a második Szigetkör, annál már csak az a maradék egy kilométer volt újra a rakpart budai oldalán, hogy meglegyen a félmaraton.

1:54:58 lett a vége a 21,11 kilométernek, ami kicsivel több is, mint amennyi egy félmaraton. Március végén újra megpórbálom. De addig ennyit biztos, hogy nem futok, aznap egész délután, de még kicsit másnap is tök szarul voltam, hiába a nyújtás, a masszázshenger, és -pisztoly, a másnap kora reggeli laza biciklizés, ezt legközelebb csak okosabban fogom tudni csinálni.

[hopelessforyou]

Karjaidban a menny

Azok az esték és reggelek,

mikor csak az enyém voltál,

kezdtek el jelenteni mindent.

Bár elsétáltam párszor,

tőled egészen elfordulni,

soha nem ment.

Láthatatlan karok

húztak vissza hozzád

vagy csupán a képzelet?

S akkor kezdtem el látni,

újraértelmezve a szerelmet,

mikor elhervad valami,

nem jelenti,hogy meg is halt.

Karjaidban a menny,

csak pokol volt talán,

ahová én zártam be magamat.

#magyar #gondolatok #tumblr #egyedül #fájdalom #szeretet #saját #szerelem #irodalom #szomorú #te #szeretlek #hozzád #hiányzol #lehetetlen #love #szenvedés #you

[sztivan]

Hát itt a kilencedik ironman! Vannak mondatok, amiket nem szeretek leírni, például négy nappal Nagyatád előtt az, hogy hőemelkedésem van, pont egy ilyen. Semmi igazán durva, egy ilyen bármikor máskor két-három edzés nélküli napot meg pár forró teát jelentett volna, viszont most nyilván szörnyen stresszessé tett. Úgyhogy a versenyem hete arról szólt, hogy tömjem magam vitaminnal, pihenjek, amennyit csak tudok, és reménykedjek. Szerda után már nem volt hőemelkedésem, péntek reggel éreztem magam teljesen gyógyultnak, hát akkor hátha. Persze az is fontos része volt a versenynek, hogy Nagyatádon nem tud kicsit rossz idő lenni: amikor épp nem a nyár legforróbb napján van az ironman, akkor a leghidegebben, szakadó esőben. Két egymást követő évben is esős verseny, idén ráadásul 20-22 fokos napi maximumon - hát oké, nem teremsport. Jól megadta az alaphangot, hogy már amikor megérkeztünk a rajthoz, a depót át kellett a szervezőknek rendezniük, mert az eredeti bejáratát elárasztotta a hajnali vihar. Aztán egyébként is szinte végig esett az eső. A 3,8 km úszás 1:45 alatt lett meg - finoman szólva sem voltam elégedett vele. Nagyon rosszul navigáltam, gyakorlatilag mindvégig arról szólt az úszásom, hogy kinéztem, láttam, hogy már megint elmentem mindenki mástól balra, visszaküzdöttem magam a jó vonalra, pár karcsapás, kinéztem, és megint balra voltam mindenkitől. Jó sok energiámat elvitte ez, pedig amúgy lendületesen tudtam menni. A stabilitásomat viszont egész jól mutatja, hogy a három kör közül az első és a harmadik másodpercre pontosan ugyanannyi lett. Aztán jöhetett 180 km bringa, és ezen gyakorlatilag minden úgy jött össze, ahogy szerettem volna. (Pedig előtte még morogtam magamra egy sort - általában büszke szoktam lenni arra, hogy mennyire hatékonyan depózok, most erre elindultam rossz irányba elsőre, majd persze azért is sokkal lassabb voltam, mert most nagyon alaposan kellett megtörölköznöm, nem mondhattam azt, hogy majd az első húsz kilométeren megszáradok.) A nagykör 92 km-je 3:28 alatt volt meg, már itt is kimondottan jól éreztem magam, lendületesebben tudtam menni, mint sokszor máskor, így, hogy végre egyetlen kalóriányi energiát sem kellett arra elpazarolnom, hogy lehűljek. Úgyhogy a szokásosnál kicsit bátrabban mentem, nagyon sok energiát tudtam megspórolni a nap második felére. A kisköröket átvariálták, idén a Nagyatád körüli elkerülő úton mentünk oda-vissza (és be a versenyközpontig) nyolc 11 km-s kört. Féltem attól, hogy ez demoralizálóan monoton lesz, de egyáltalán nem így történt, hamar hatalmas rajongójává váltam az új vonalvezetésnek. Ki a városból, 39-es táblától 36-os tábláig, 36-ostól 39-esig, be a városba, és juhé, ez így tökéletesen átlátható és feldolgozható volt, mentálisan milliószor könnyebbé tette, hogy nem 30 kilométeres túrákra küldtek el minket, mint eddig, aztán majd a fák hiányára visszatérünk az első olyan évben, amikor újra tűző napon kell versenyezni ott. Nagyon-nagyon stabilan tudtam haladni, az első hét kiskörből ötöt ugyanazon a 25:50-26:11 közötti szűk sávban tettem meg. A nyolcadikra már lejjebb vettem az intenzitásból, akkor már egy könnyebb fokozaton pörgettem kicsit, hogy előkészítsem a lábaimat a futásra. 7:01 lett a 180 km, másfél percen múlt a hét órán belüli idő, de úgy voltam vele a végén, hogy ellenállok a csábításnak, semmi értelme küzdeni a hatossal kezdődő bringás időért, sokkal fontosabb a futás. De előtte még egy kicsi becsületbeli elintéznivalóm volt - tavaly poénkodtam azon, hogy ha külön versenyt tartanának a második depózásból, akkor majdnem benne lettem volna a korosztályos top10-ben. Na idén gyorsan leadtam a biciklit, be a depóba, cipőt, kesztyűt, sisakot le, másik cipőt, sapkát fel, és ki - korosztályos kilencedik hely. Jó, azért nem ész nélkül csináltam, futólépést ilyenkor már csak babonából sem teszek meg egyet sem, mielőtt odaérnék a futás kezdetét jelző chipszőnyegre. És akkor kezdődhetett a 42,2 km futás. Óvatosan indultam el, de az első körön éreztem már, hogy tök könnyen tudok haladni - persze ilyenkor már minden ilyesmi megállapításhoz hozzá kell tennem, hogy ahhoz képest. Egész meglepő módon még az sem zavart meg, amikor a harmadik körön jött a brutális felhőszakadás. De komolyan, én ehhez foghatót nem nagyon láttam még, az embernagyságú árkok is megteltek esővel, a csatornából már kifele folyt a víz, a parkban pedig a szervezők már megint óriásit mentettek, miután menet közben átvaritálták az útvonalat, mert az eredeti vonal víz alá került. De ez nem vetett vissza. Annál inkább a gyomrom a negyedik körben. Na az nem volt vicces, teljesen fellázadt ellenem a szervezetem, ráadásul olyan részén a futókörnek, ahonnan még nagyon sokat kellett vánszorognom a következő toi-toi-ig. Szép nagy harcot folytattam az emberi büszkeségemért, de amikor végre túl voltam rajta, akkor visszatért az erőm is, mint ha mi sem történt volna, újra önmagam voltam. És onnantól kezdve már jól tudtam futni: nagyon stabilan hoztam szinte pont ugyanolyan, 36-37 perc körüli köridőket mindvégig, és egész lendületesnek éreztem magam (igen, ahhoz képest). Egy kicsit benne hagytam ebben azért, valamivel tudtam volna gyorsabb lenni, ha nagyon-nagyon akarok - de amikor tudtam, hogy egyéni csúcs biztosan nem lesz belőle, ezt az extra motivációt nem tudtam megtalálni magamban ahhoz, hogy szenvedjek egy 10-20 perccel gyorsabb teljesítésért, inkább folytattam egy kellemesen haladós tempóban, amiben végig élveztem a futás minden percét még a táv kétszázadik kilométere után is, és a frissítőkön meg a családdal találkozáson kívül egyetlen sétálós lépést sem tettem meg. 14:14 lett összesen, nincs nagy okom panaszra. Ilyen előzmények után szépet kellett harcolni, hogy itt legyek - de a lényeg, hogy itt vagyok.

[darkbabygirl30]

Kisfiú: te egy angyal vagy?

Lány: micsoda?

Kisfiú: Anyukám azt mondta, hogy akiknek a

kezén hegek vannak, azok angyalok

Lány: nem vagyok angyal..

Kisfiú: De igen, persze hogy az vagy. Anyu azt

mondta, hogy csak az angyalok bántják magukat,

mert nem szeretik a földön az életet. A világ

tönkre teszi őket, ezért próbálnak haza menni,

vissza a mennyországba. Az angyalok túl

érzékenyek, hogy elviseljék a saját fájdalmaikat és

másokét.

Lány: tudod, az anyukádnak igaza van..

Kisfiú: köszönöm. Ő is egy angyal, csak ő már

hazament…

[nitta86]

Ezt most muszáj kiventelnem magamból. Szóval egyáltalán nem voltam még érettségi találkozón soha vagy áltiskolás találkozón se. Igazából az általános iskolásra el akartam menni anno amikor volt, csak pont nem értem rá, azóta meg nincs, mert majdnem mindenki külföldön van a volt osztályunkból. A gimisre meg azért nem járok, mert az ottani osztálytársaimmal soha nem találtam meg a közös hangot finoman fogalmazva. Szóval, ha összefutok volt osztálytárssal az mindig csak véletlenül történik, és általában mindig kínos, igyekszem rövidre zárni, úgy hiányzik, mint púp a hátamra.

De ma munka után be akartam ugrani a boltba kenyérért és valaki rámköszönt és Kata volt az, aki 3.-12.-ig legjobb barátnőm volt és nem láttam kb. 18 éve. (A nevét megváltoztattam.) És rájöttem, hogy tökre örülök neki és tökre dumáltam volna vele végtelenítve, csak aztán mindkettőnknek mennünk kellett. De basszus még a környék is tök ugyanaz, mint ahol együtt lógtunk annak idején, mert ő visszaköltözött, hogy ápolja a beteg apját. A mi családunk meg már rég elköltözött innen, én csak Kata miatt jártam vissza kamaszként, aztán később errefelé vettünk lakást a férjemmel, konkrétan egy háztömbnyire attól ahol kicsiként laktam.

Mindenesetre megbeszéltük, hogy majd menjünk közösen sétálni, ha már megint annyira közel lakunk egymáshoz, mint utoljára 10 évesen.

És igazából ez így tökjó, főleg ha ő is komolyan gondolta és tényleg fogunk találkozni, de mindez közben elgondolkoztató és nyugtalanító, hogy lehet, hogy másokat is érdemes lenne keresni a múltból? Vagy ez sose működhet és ez se fog, max nosztalgiázunk egyszer vagy kétszer? (Oké, igazából az is jó.) Eddig úgy gondoltam, hogy a múlt maradjon a múlté, mert már nem ott tartok, meg fura lenne, ha keresném a régi ismerősöket, de mi van ha mégis van értelme? (Persze, tudom, hogy csak óvatosan, mert azt fogják hinni, hogy MLM-et akarok nekik eladni. :D)

Valahogy sose voltam jó abban, hogy ha valakivel már kicsit eltávolodtunk de még elvagyunk, akkor is fenntartsam a barátságot vagy ismeretséget. Katával se úgy lett vége, hogy összevesztünk, hanem hogy kevesebb lett a közös témánk. De már máskor is gyanítottam, hogy az, hogy nem tudom a régi szoros barátságokat kevésbé szoros ismeretségként fenntartani, az valszeg valamilyen social skill hiánya a részemről és valószeg tudnék ebben fejlődni.

#szövegesposzt

[csacskamacskamocska]

Az utálat mélyén

Tanultam valami tök érdekeset vagy legalábbis nekem érdekes dolog állt össze. A nárcisztukusokról már rengeteget beszélgettünk, leginkább a grandiózus nárciszok jutnak eszünkbe amikor ezt a szót halljuk, a hangos, erőszakos, látványosan akaratos, önző, manipulatív, hazug, kíméletlen és kegyetlen emberek. A narcisztikusok visszahúzódó, csendes formáját, a rejtett narcisztikusokat nem igazán ismerjük mert őket sokkal nehezebb a mindennapi életben körülhatárolni. Pedig velük éppen olyan nehéz együtt élni bármilyen kapcsolatban. Akit a saját traumája miatt triggerel a grandiózus narcisztikus, azt a rejtett narcisztikus is ugyanúgy idegesíteni/bántani fogja, csak az ember még szarul is érzi magát amiért nem tudja megfogalmazni, hogy mi a baja a másikkal, amikor ezer „hasonló” emberrel meg semmi baja. Mert ki feltételezné egy nagylelkű, adakozó emberről, hogy ez a kevélység, magamutogatás, és feljogosítottság érzés kompenzálása? Hogy az empátiája csak akkor jelenik meg, ha az hasznos? Ki feltételezné arról, aki azt mondja, hogy a világ jobb hely lenne, ha követné a szabályokat (a szerinte megfelelő szabályokat)? Ki feltételezné arról, aki igyekszik erős határokat húzni a jó és a rossz között, hogy ez pont ugyanaz a lekicsinylés és megvetés ami grandiózus narcisztikust jellemzi? Ki feltételezné, hogy az erős kényszer, hogy megkülönböztesse magát az önző és lusta emberektől, ez a narciszikus középszerűségtől rettegését fedi le? Ki venné észre, hogy a mástól elvárt viselkedést ő maga nem tartja be? A narcisztikus szülők és felmenők, a narcizmus, mint családi örökség, a különlegesség tudat, ami beépül valaki életébe, hogy ők mind jobbak (feljogosítottak), nehezen megkülönböztethető a felmenők tiszteletétől. Van, akinek erre külön szenzorai vannak, mert ugyanazokat a pontokat triggereli, mint a grandiózus narcisztikus, de ha megkérdezed tőle az ellenszenv okát, hát csupa jó tulajdonságot tud mondani. Segítőkész, határozott, művelt, hát mi lehet vele a baj?

Óóó, ezek azért rettenetesen fontos információk, mert szeretjük tudni, hogy mit „követtek el ellenünk” amiért nem kedveljük a másik embert. Én legalábbis szeretem tudni. A nem tudom, csak érzem, az nagyon kevés. Az érzések kavargása rabul tartja az ember gondolatait. Én például gyakran attól tartok, hogy valami kicsinyes oka van az ellenszenvemnek. De legtöbbször kiderül, hogy nem. Hogy amit csak éreztem, annak van alapja. És úgy derül, ki, hogy mások jelzik vissza, hogy baszki, tényleg. Nem hittem el, de tényleg. És néha valóban csak valami múlékony faszság, amiket a körülmények változása magával is sodort.

Akinek van pár rossz sémája, mint nekem is, az nem tud mit csinálni, csak odébb menni, hogy a másik ne okozzon kellemetlen érzést.

Ja, azt is most tanultam, hogy a sémák aktiválása rossz érzést okoz. Innen ismerhetjük fel, hogy most éppen egy sémában vagyunk. Vagyis nem mi vagyunk akik érzünk-gondolkodunk-cselekszünk, hanem egy olyan énrészünk amit azért hoztunk létre, hogy megvédjen minket. Ha jól értettem, a sémáink aktiválódása valójában kényelmetlen életérzést okoz. Talán ezért is mennek el emberek pszichológushoz vagy próbálnak segítséget kérni a barátaiktól amikor megfoghatatlan módon huzamosabb ideig lelkileg nincsenek rendben. Egészségesen nem tartózkodunk hosszasan valami más énrészünkben, mint az egészséges felnőtt. Akkor vagyunk jól.

Ebbe nem megyek bele, de őrült érdekes: Hogy amiket létrehozunk gyerekkorunkban, hogy megvédjenek vagy kiszolgálják az igényeinket, azok egy későbbi életszakaszban már alkalmatlanok és problémává válnak. Pl gyerekkorban leválasztott érzelmi élet (ami alkalmas lehetett sokmindenre, pl, hogy ne bántsanak, ne kezeljenek le, ne érezzük az elhanyagolást, a magányt, a dühöt, a szégyent, a bármilyen abúzust) az felnőttkorban akadályozza a normális egyenrangú kapcsolatok kialakulását. CSAKHÁT azt gondoljuk, hogy azok mi vagyunk, mi ilyenek vagyunk és kész. Sőt, kifejezetten az érzelmi helyzetekben kerül elő ez az érzelmileg elérhetetlenségbe zárkózó énrész, akkor aktiválódik. Hiszen korábban mindig akkor volt rá szükség.

Izgi, izgi, izgi.

#rejtett narcisztikus #séma #11-17

[spraystory]

Blanes

Éppen 20 évvel ezelőtt, 2003-ban csináltuk az azóta már eléggé ismert junk-drink Mountain Dew üdítőital kampányát, Tish 76-al és Rapával, ahová rengetegszer elkísért minket System Imi barátunk is. Amint azt egy korábbi bejegyzésben írtam, az volt a dolgunk hogy a Mountain Dew “MD” logóját fessük ki különböző legális és félig-illegális helyszínekre, szóval egyfajta gerilla-kampányszerűség volt. Hónapokon át festettük a cuccokat országszerte, a végén pedig megkaptuk az első “egymilliónkat” ami valójában valamivel kevesebb volt.

Mindenki a maga részét úgy osztotta be ahogy akarta de volt egy közös tervünk, utazzunk. Ezért aztán Raskával összenéztünk hogy hová menjünk - nyilvánvalóan olyan helyre ahol fújni is tudunk. És révén hogy akkoriban nagy vonatfújós korszakunkat éltük, így nyilván olyan helyet kerestünk ahol festeni is lehet.

Barcelona , mondtuk ki mindketten.

Kisült hogy Barcelona nem jó hely vonatfújka szempontjából, túl van járatva, minden turista ott próbálkozik, az őrök éberek stb , egyszóval ahhoz hogy fessünk egy jót, bizony el kell utazni egy kicsit arrébb. Ezzel kapcsolatban kaptuk a fülest hogy Barcától nem messze Blanes egy jó működő yardot tartogat.

Elindultunk hát hárman, Tish 76, Metax és jómagam. Természetesen kamu interrail vonatjeggyel mentünk - szerintem ha a bármennyi pénzünk is lett volna, konkrétan ciki lett volna igazi jeggyel menni, merthogy az nem méltó egy writerhez - amihez Metax csórt valamelyik menetjegy irodából egy valódi Mávos pecsétet. A jegy igazi volt, pecsétünk is volt, egyedül a hologram volt kamu rajta illetve nem kamu hanem MÁV hologram helyett bor zárjegy volt. Mindegy volt mert végülis működött.

Mivel kamu jeggyel utaztunk, igyekeztünk kerülni a nagyforgalmú, official járatokat hiszen ezeken a kalauzok sokkal jobban vágták a nemzetközi vonatjegyek kinézetét és jellemezőit mint a kisebb, regionálisabb vonatokon így hát mi a kisebb, átszállogatós verziót választottunk. Ezért az odautunk sajnos 4 teljes napig tartott. Eközben egészen fura helyeken tudtunk éjszakázni, pl ha jól emlékszem - Perpignan-ban vendégmunkások szállóján kaptunk szobát, ami tök üres volt amikor berendezkedtünk de éjszaka megérkeztek a vendégmelósok, emiatt reggelre olyan szag lett a szobában mint egy istállóban és mindenfelé furcsa, kétes külsejű alakok horkoltak.

Megérkeztünk Barcelonába. Végre jó szállás, mediterraneum, narancsfák és papagájok az utcán. Először láttunk ilyet. Jól emlékszem, az állandó kispénzű, csöveskedő graffiti turnéink után itt csúcsosodott ki, mennyire elegem volt már az állandó yardok melletti lepukkant helyszínekből, a vonatok utáni erőltetett menetekből és mennyire vágytam arra amit láttam a belvárosokban : hiába voltunk firkászok, én is a csinos kávézó teraszán akartam üldögélni, jéghideg sört vagy finom kávét kortyolgatva, mint aki jól végezte dolgát és bizony már ekkor nem is éreztem annyira a firkászélet nélkülözéseit. Ezt a puccosodást aztán innentől kezdve később fokozatosan útról-útra betartottam magamnak.

De vissza a tripre és csakhamar zötyögtünk is Blanesba.

Blanest álmos, halott kis tengerparti városkának láttunk. Nyilván nyáron pezsgő turistaparadicsom, de mi áprilisban voltunk amikor egyáltalán nem voltak turisták, ez később majdnem a vesztünket okozta. Eljött az időnk, megfestettük a vontunkat. Más, korábban itt járt writerek felhívták a figyelmünket hogy semmiképpen se fotózzunk helyszínen akció után mert az őrök ugyan lustán nem igazán jönnek “hátra” a vonatok közé de a vakuvillanást éjszaka azonnal kiveszik és máris buktunk. Mi azonban valamilyen makacs indokból, ezt mégsem tartottunk be. Nem festettünk többet 20-25 percnél de nem hagyott nyugodni minket a helyzet és csakazért is rögtön a szettek elkészülte után, a kannákat elrejtettük, minden bizonyítéktól megszabadultunk és lefotóztuk a cuccainkat, természetesen vakuval, hiszen éjszaka volt. Ezután nagyon gyorsan leléptünk a helyről.

Nem tudtuk érkezett-e bejelentés a graffitikről, és ha igen akkor mikor de amint a belvárosba értünk, megjelent mellettünk egy rendőrautó ami iszonyú nyomasztó módon, jött mellettünk, sétálásunk tempójában és egész hosszan követett. Egy lélek sem volt az utcán és minden bizonnyal szokatlan látványt nyújtottunk hárman, kelet-európai fejű turistaként. Talán igazoltattak is - erre nem emlékszem pontosan, de mivel sem kannák nem voltak nálunk, sem semmi - akkoriban nem léteztek okostelefonok, mindannyiunknak a legendás firkász gépe volt, az Olympus Mju II, amit mivel filmes gép, nem lehetett ellenőrizni - így nem lehetett cseszegetni minket. Így hát a rendőrök nyomasztottak ugyan egy ideig de aztán egérutat nyertünk, és mint aki az életéért küzd, futottunk le a tengerpartra azzal hogy ott majd jól elerejtőzünk.

Blanes tengerpartján, van egy tengerbe benyúló sétány-féleség aminek a végén egy egész magas sziklakupac van, amolyan kisebbfajta hegy, ennek a tetejére mentünk fel. Itt töltöttük az éjjelt, és innen néztük ahogy a rendőrautó, a legnagyobb valószínűséggel minket keresve, cirkál a város utcáin. Meglehetősen nyomasztó várakozás volt. Különösen emlékezetes volt a Földközi-tenger jéghideg kora-tavaszi szele ami szakadatlanul fújt, megkeserítve minden pihenésre vonatkozó próbálkozásunkat. Talán életemben nem fáztam úgy mint ott, akkor.

Hajnalban aztán leszenvedtük magunkat a szilákról és a vonatállomásig lopakodtunk utcáról-utcára, ahol én még visszarohantam a kannákért a rejtekhelyre, mielőtt a Barcelonába menő vonatra felugrottunk volna. A kannák nélkül, nem is voltunk writerek ezért nem akartam veszni hagyni őket, holott Raska kérte hogy hagyjam a fenébe, én csakazért is elszaladtam.

Itt történt az ami végül a Sick Business 2. részébe is belekerült, Raska felvette ahogy ülve elalszom a vonaton és hosszú cseppekben csorgott a nyálam az ájult alvás közben. Az én voltam. De megvoltak a cuccok, elégedettek voltunk. És milyen jól tettük hogy fotóztunk! A korábban itt jártak mondták hogy bármit csinálunk Blanesban, másnap be fog jönni a barcai főpályaudvarra. De nem így lett. Egy egész napon át minden egyes szerelvényt megnéztünk ami csak Barcelonába a blanesi vonalon érkezett de a cuccainkat soha többé nem láttuk, pedig rengeteg traincucc futott. Így aztán csak az éjszakai fotóink maradtak ezekről az amúgy szerintem semmi különös cuccokról és az emlékek, hogy négy napot utaztunk oda és hármat vissza, menekültünk és dideregtünk mindössze 25 perc eufóriáért. Hogy mekkora energiát fektettünk bele ebbe az őrültségbe.

Ezért voltak szépek ezek az évek.

#budapest #storytelling #graffiti #goldenyears #2000's

[kavekkozt]

Elmentem az új háziorvosomhoz Vorsorgeuntersuchungra, mert azt olvastam az interneten hogy ha még az idén megcsinálom, fizet 100 eurót az SVS (vagy félreértettem valamit), de a legfurább az volt hogy kérdezték hogy az orvost is látni szeretném-e ma, mármint hogy csak úgy odamegyek és láthatnám az orvost, nem pedig négy héttel előre bejelentkezve kapok egy telefonos időpontot hogy aztán fényképet küldhessek a hidegtől megdagadt ujjaimról (chillbains).

Aztán mondjuk a vérnyomásomat nem lehetett megmérni annyira alacsony volt, úgyhogy mehetek vissza megint, majd felstresszelem magam valahogy egy kicsit.

Ha összehasonlítom az életünk tavaly decemberrel, nem 12 fok van a lakásunkban és el tudok menni orvoshoz, úgyhogy ez elég komoly fejlődés. Csak a feje tetejére kellett állítani az életünket ezért, meg otthagyni rengeteg embert, akit szeretünk.

[zoeeozzoeeoz]

Milyen volt 2023?

Nekem az elengedés, és a küzdés éve volt.

Inkább érzelmileg volt nehéz, mint fizikálisan. Bezárult egy ajtó előttem, és idővel halványodik is majd. Innentől kezdve, csak előre tudok menni. Nem én akartam, ezt hívják természetes történésnek.

Ami a magáneletemet illeti, itt szinte csak a szüleim halálát írtam le, meg a sziszámról írok. A többi itt, nem publikus. De, lényegében,stagnál. Megrekedtem. Ki kéne mozdúlnom valamerre. Itt még nem engedtem el teljesen azokat, akik vissza húznak, de alakul.

Munka,szakma,karier. Erről is csak nagyvonalakban írok itt, többnyire a vevőim szösszeneteit. Amit ezen a téren tudtok itt rólam, az kb 10% a valóságnak. Szóval, anélkül, hogy többet elárúlnék, ezen a téren , 2023- ban, jó lett volna többet elérni. Már anyagilag. Máshonnan nézve okes a dolog. Még mindig nem adom fel! Talpon akarok maradni, és talpon is fogok!Itt küzdés van! Ebből a szempontból, nehéz év volt.

Mit várok 2024- től? Nyugalmat, sikereket,érzéseket,megérzéseket, elegendő pénzt a megélhetéshez, álmaim,vágyaim megvalósulását, minden jót, és csak jót! Az életem minden területén. Nem csak nekem, hanem családomnak is, és a hozzám közelállóknak is.

Új év, új könyv üres lapokkal. Én irok bele tartalmat, és még a tinta szinét is meválaszthatom. Sőt! Rajzolhatok is bele!

[starmythelonesurvivor]

Itt állok a varroda ammónia szagú mosdójában, és érzem a mindjárt kitörő sírást. Olyan régóta bennem érlelődik, hónapok vannak, jó lenne kiadni, de nem ez a legmegfelelőbb alkalom. Vissza kell mennem, és készülni a vizsgára, ha én ebből majd jövőre szeretnék pénzt látni a duális okj-ből. Tegnap este óta tajtarozom nagyanyámat, reggel elhoztuk hozzánk, legyünk ott. Nem bír megmaradni. Vigyem haza, mielőtt elmennék a varrásra, nem akarja megvárni anyámat, haza akar menni. Könyörgök, hogy majd este süt anyám kenyeret, meg kártyázunk. A végén màr felordítok, akkor maradjon magának. Jó, de akkor mielőtt elmész igyál már, nem ő màr ivott, kiönti. Jó, akkor ittál, nem érdekel. A kaját tessék, rakd be a szatyrodba. Kulcsod megvan, meg. Hàt az ajtóig vittem, már késésben voltam. Anyám hív, engem kitagad, többet ne menjek haza, csak a gond van velem, utál engem, egy csalódás vagyok, nagyanyám ott ül a portán a munkahelyén, a nyaraló kulcsát vette el, nem néztem meg rendesen. Zokognék. Gyűlölöm anyámat, elegem van nagyanyámból, nincs családom, nincs otthonom. Ma a nagynéném is 10 percen keresztült ordított velem a telefonban, ne menjek oda karácsony előtt, csak kellemetlenség vagyok. Most akartam végleg kilépni ebből a pokoli kapcsolatból. Küldök egy üzenetet neki. Bepötyögöm, nagyon szeretem.