girlintheforest

[girlintheforest]

Rendhagyó Karácsony

Ez egy ilyen karácsony. Otthon már mindenki letudta a vacsorát, a Jézuska is meghozta az ajándékokat, elpilledve ültök a kanapén karácsonyi filmet nézve.

Nálunk megy a szárító (muszáj volt mosni mert utazunk tovább), lazac a sütőben, a kicsit összeragadt fokhagymától illatozó spagetti a serpenyőben. Nem fogják díjazni a fiúk, véletlenül A gluténmentes kukorica spagettit hozott és ennek nem olyan az állaga.

Sacher torta a hűtőben, talán azt várom a legjobban.

Égnek a gyertyák, az igazi fenyóillatú fenyőnk felől időnként tompa puffanásokat hallani, a mézeskalácsok sorban potyognak le . HIába, nem bírják a magas páratartalmat.

M türelmetlen. Az apját várja. Nem tudom hová lett. Talán utolsó pillanatban jutott eszébe, hogy vegyen valamit?

De mit? Mi már jóval korábban odaadtuk egymásnak az ajándékokat, igazából csak gyerkőc vár nagyon valamire. Télapó, Jézuska, vagy mi, teljesen mindegy neki, csak hozza már valaki…

Szóval karácsony van. Vagy már említettem?

Mennyi, mennyi karácsony. Gyerekként imádtam, az izgatott készülődést, várakozást. Amikor nagyobb lettem akkor a keservesen gyűjtögetett pénzemből indultam vásárolni nekik ajándékot. Mázas köcsögöt anyukámnak, apukámnak tollat és egy trópusi betegségekről szóló könyvet (akkor készült Szíriába azt hiszem), hugomnak meg az ágyam és a radiátor közé bújva egy cicát varrtam és vattával kitömtem.

Miután készen lett a padlástér és mi felköltöztünk, attól kezdve a hugom szobájában állt a karácsonyfa.

Mennyire szerettem ott aludni és csak nézni és érezni a fát. Varázslatos volt a fényekkel, és az az illat. Régen még a fák is illatosabbak voltak.

Kicsit stresszes is volt, minden az utolsó pillanatra maradt, anyukám lázasan porszívózott, mi a szaloncukrot kötöztük, apukám harcolt a fával ( már ha otthon volt) de estére ha fáradtan is, de mindenki ott ült a fa alatt.

Azóta volt már mindenféle karácsonyom.

Töltöttem a tengerparton 25 C-ban miközben a szállodában izgatottan mesélték, hogy Ceausescut és feleségét kivégezték. 1989-et írtunk.

27 éve az első közös karácsonyi ebédünk A.-vel a Holiday Innben, miután két nappal korábban egy újabb kemény munkanap után beadtam a derakam és a magányos éjszaka helyettt az étterem bezárása után beszálltam a kocsijába és megnéztem hol is múlatja az idejét amikor nem otthon van. Akkor ez elég bátor lépés volt, de ez már egy másik sztori. Töltöttem sokszor magányosan, amikor még azért is harcolnom kellett, hogy a 24-ét 24-én ünepeljük és ne legyen elhalasztva holmi üzleti tárgyalás vagy egyéb miatt. Ki hallott már arról, hogy a karácsonyt elhalasszák?

M születése után volt sok családi karácsony. Akkor már Magyarországon, amikor is a konyhában a nagy szigetet ültük, álltuk körbe és jókat nevettünk és beszélgettünk, miközben az egyre gyarapodó gyereksereg ( részemről az 1 konstans volt) vígan játszott a közelünkben. Volt több karácsony a hugoméknál, és egyre több azokból amikor is még utaztunk vagy már utaztunk. Ritkán töltöttük az egész karácsonyt egy helyen. Díszítettünk már fát itt Madeirán többször is, volt, hogy anyukám és a hugom kis(nagy)lánya is velünk volt.

Közben 11 óra lett. Eltelt a Szenteste. Lazacos, ehetetlen tésztás, karácsonyi filmnézős, fenomenális Sacher torta majszolós karácsony.

És hogy milyet szeretnék legközelebb? Olyan igazi lélekmelengetőset, szeretgetőset, kutyásat, otthon. Szúnyogok nélkül.

U.I.: Végleg megíródott karácsony másnapján Münchenben egy iraki étteremben elfogyasztott libanoni ebéd után.

[girlintheforest]

Az én mamám

Reggel van. Viszonylag korán, főleg,hogy szombat van. Túl egy kutyasétáltatáson, etetésen, éppen a capuccinomat készítem. Besüt az első fénysugár, megcsillan a fényes metro csempe felületén. Végre meglátom a két napja hiába keresett, elbújt kávépöttyöket. Amikor is a fél percre pulton felejtett kávémat Mattie magáévá tette. Ami után egész este pörgött, annyi koffein volt benne. Na jó,nem, még így is édesdeden pihizett a kanapén, viszont a frászt hozta ránk amikor a szembeszomszéd autójának reflektorfénye bevilágított hozzánk és ő egy nanosecundum alatt két lábon állva veszetten ugatta az ablakban a fényes fenevadat. A szomszéd ugyanis behajt a kiskapunk elé, majd tolatva gurul le a cirádás fémkapuval elzárt mély garázs birodalmába.

De nem is ez a lényeg.

Hanem amiről már napok óta szeretnék írni, kiadni magamból, egyfajta emlékezésként, fájdalomcsillapításként, hogy ő is legyen itt, az írott kis szösszeneteim között, hogy bármikor elővehessem, újra olvashassam, átélhessem.

Meghalt a mamám. Az én nagymamám.

Sokat éltél. Talán lehetett volna többet is. De már nem akartál. Elfáradtál. Kiszolgált a tested, ami ahogyan teltek az évek egyre nehezebben mozgott. Pedig dolgos, szorgos voltál egész életedben.

Már gyerekként takarítani jártál a gyógyszerészékhez, majd dolgoztál kint a földeken, hordtad a vizet, etetted az állatokat, mindent amit kellett.

Később nevelted a gyerekeidet, főztél, mostál, takarítottál, és az ugye nem volt olyan egyszerű a régi időkben, mosógép, tűzhely, porszívó és társai nélkül.

Emellett persze ott volt a kert is. Talán azt szeretted a legjobban. Főleg a virágokat. Hetente vitted őket a piacra, hogy eladjad. Mert jól jött az a kis extra bevétel.

Emlékszem mikor a piac után hozzánk jöttél, mindig megálltál az éppen virágzó kardvirágok és őszirózsák előtt és azon elmélkedtél, hogy milyen jó lenna azokat is levágni és kivinni a piacra. De anyukám persze nem engedte.

Szerettem mikor jöttél, mindig volt nálad valami finomság. Krumplicukor ( na, azt pont utáltam), tejkaramella, barna tészta és a legfinomabb süteményed, az almás pite. Kellően savanykás, jó sok almával, porcukorral a tetején. A tepsi végében pedig mindig vol túrós is. Ha lementünk hozzád hétvégén, vagy ünnepnapokon ebédre, akkor csak azért erőszakoltam magamba az aranyló zsírkarikákkal borított forró húslevesed, hogy ehessek a sütiből. Leves nélkül lehetetlen volt.

Igazi csirkéből csináltad, ami nem sokkal azelőtt még ott kapirgált az udvaron, nem is sejtve a sorsát.

Talánn így van ez jól kitalálva, hogy ne tudjuk, hogy mi fog történni velünk.

Te se tudtad, hogy a férjed ( papa) hogyan fog meghalni. Talán akkor nem ugrassz fel a hugodhoz egy kicsit beszélgetni a piac után és sietsz haza ahogyan szoktad.

Talán ha nem élsz olyan bezárkózottan az elkövetkezendő évtizedekben, lehetett volna egy új társad.

Talán nem keseredsz meg annyira, és észreveszed, hogy szeretve vagy és az élet nem is olyan szörnyű és magányos.

Talán máshogyan éled meg azt a pár évet amit anyukámmal együtt töltöttél, aki saját életét parkolópályára helyezve, gondozott, ápolt.

Semmit nem kért érte cserébe, csak azt hogy szeresd. De ez volt a legnehezebb. Ő szeretett téged.

Pedig nem volt könnyű veled. Nem értettem hová lett az én mosolygós, kedves, aranyos almás pite illatú nagymamám, akit annyira szerettem. Miért lettél keserű, kötözködő, mindenben hibát kereső öregasszony.

Drága mama, kérlek ne haragudj rám odaföntről. Próbálod rendezni a dolgaidat, tudom. Menni szerettél volna, nem volt miért, kiért maradnod. Mi nem voltunk elég ahhoz, hogy itt tartsunk. De nem baj. Megértjük. Elfáradtál a létben, nagyon.

A kórházban már tudtad, érezted. Pedig mikor bevittek, akkor még annyira hittél benne, hogy ott meggyógyítanak téged. Mert régen az egy jó hely volt. Ahol törődtek veled, gondoztak és piffpaff helyre raktak. De most nem. Magadra maradtál a fájdalommal, a kínnal. Ezt egyedül kellett végig csinálnod. Azt üzented nekünk: Mond meg Mónikának és NIkikének, hogy puszilom őket.

Mi is puszilunk Téged! És tudd, hogy nagyon szeretünk!

[girlintheforest]

Ramóna rosszalkodik

Már olyan régen vágyik rá. Napok, hetek, sőt hónapok óta ezt tervezi. Számtalan álmatlan éjszakán át forgolódva végül úgy dönt, hogy beadja a derekát.

Ma eljött a nap. Minden tökéletes. Gyerek suli után a barátjánál alszik. Férj Münchenbe ruccant ki üzleti tárgyalásra. Elég messzire ahhoz, hogy szállodában töltse az éjszakát. Repülővel ment, így kicsi az esélye annak, hogy lebukjon.

Alig várta már, hogy felszálljon a Lufthansa menetrendszerinti járata. A gyerekéért érkező anyukával való bájcsevegés különösen fájdalmasnak bizonyult. Menjél már, menjél már…próbálta szuggerálni Lesliet, aki egyértelműen arra célozgatott, hogy mivel az ő férje sincs otthon, mi lenne ha kicsit elidőzne és megkóstolnák végre azt a whiskyt amit még Skóciából hoztak nekik. Jura vagy valami olyasmi. Ja nem, azt a Sparban is lehet kapni. Talán nem is Skóciából hozták ?

Végre elindulnak. 10ig számol, még integet a lassan távolodó kocsi után és bemegy a kapun. Ajtó bezár, egy gyors forró zuhany, néhány szantál-vanília gyertya meggyújt és készen áll. Még gyorsan behúzza a nehéz nyers selyem függönyöket és kényelmesen elhelyezkedik az ágyban.

Csak rá szeretne fókuszálni.

Ramóna rosszalkodik. Egyszer élünk felkiáltással mély levegőt vesz és szájába veszi…

Szopogatja, ízlelgeti, minden az újdonság varázsával hat rá. Ez hihetetlen, ez valami fenomenális- kiállt fel - amint egy semmihez nem fogható érzés keríti hatalmába. Annyira régen nem élt már át ilyet. érzi ahogyan az endorfinok szétáradnak a testében. Boldogság molekulák meghitt de ugyanakkor hihetetlen izgató buborékában élvezkedik. Próbálja minél tovább nyújtani ezeket a pillanatokat. Tudja, hogy ez egy egyszeri, megismételhetetlen dolog az életében.

Ezután minden visszatér a régi kerékvágásba.

De addig még az övék az éjszaka. Behunyt szemmel emeli újra a szájához, immár másodszorra, szája már hozzászokott.a formájához és a méretével is megbarátkozott. De most már nem finomkodik, hanem szinte tömi magába, habzsolja, alig bírja nyelni. Még a könnye is kicsordul, el se hiszi, hogy ez vele történik. Meglépte, kilépett a komfort zónájából, mert álmodni és megvalósítani. Nem egyszer, nem kétszer, Igen, számolta, összesen 5x éli át a mámort. Ezt az éjszakát senki se veheti már el tőle.

Majd mikor végez, fölkel, összeszed mindent, minden bűnözésére utaló nyomot eltávolít. Fürdőköpenyét magára véve kiviszi a szemetet a kukába. A hideg, nyirkos őszi éjszakában érzékeny búcsút int neki. Tudja, hogy nem lehet örökké az övé és meg kell válnia tőle. Nagyot sóhajtva beledobja az éjszaka maradékait és kihúzza a nehéz fekete szemetest a ház elé.

Holnap szerda. Kuka nap.

Rózsaszin fürdőköpenyének övét szorosabbra húzva hihetetlenül karcsú derekán, mélyet szippant a hűs levegőből. Csodálatos volt, konstatálja. Egyszeri és megismételhetetlen. A meleg házban megáll a fürdőszoba tükre előtt és egy boldog, kócos lányt lát maga előtt, egy morzsányi boldogsággal a szája sarkában.

Nyelvét kidugva megszerzi még az utolsó Túró Rudi darabkát.

És bár megfogadta, hogy soha többé, Ramóna rákapott a bűn édes ízére és már a következő bűnbeesést tervezgeti.

Talán egy Sacher torta?

[girlintheforest]

Amikor még hittem...

Ma újabb két szatyor könyvvel jöttem le a hegyről. Valahogyan a fejembe vettem hogyha minden könyvem egy helyen lesz, akkor azt a házat fogom az otthonomnak tekinteni.

Most főleg M gyerekkori könyvei kerültek a szatyrokba, amiket akkor olvasott amikor az első betűket tanulta, de volt köztük Minecraft és Harry Potter is. Találtam egy könyvet a kagylókról és a különleges kutyafajtákról és egy anatómiai atlaszt is. Illetve egy hogyan rajzoljunk sárkányokat témájút is. Ezeket az emeleti könyvespolcra szántam a fotó albumok mellé.

Nagy hiba volt. Ha már ott álldogáltam, kiemeltem egyet és fellapoztam.

Gyerkőc is éppen fent volt, és belekukkantott. Ő volt pár hónaposan az első képeken, egyből próbálta kitakarni a nyilvánvalót, hiszen jó pár pucér kép is volt róla fürdés előtt vagy után, ki tudja már… Hamar elunta a dolgot, pedig akkor már a terhes fotóimat nézegettem. Annyira látszik az egyiken, hogy szülés előtt voltam, duzzadt szájjal, hatalmas pocakkal ülök a Gerbeaurdban egy krémes felett.

Majd jött a következő, A-vel való megismerkedésünk első évéből, pár fotó a lakásán, rajongással nézek a szemébe, a New Yorki út, ahol nem is találok magamról képet csak róla és a városról, majd London, Cairo, újabb londoni képek, amiken egyre kevesebbszer nevetek.

És vannak az itthoni fotók amikor teli szájjal vigyorgok, kacagok, még a szemem is mosolyog. Csak a hugom volt képes arra, hogy így megnevettessen. Kuwaitban is találok vidám fotókat, amikor 2000-ben meglátogatott.

És akkor rájöttem valamire. Amire már korábban kellett volna… Csak közben eltelt 21 év. Pont ennyi ideje halt meg az apukám. Akinek a fotója az utolsó az albumban. Annyi idős volt mint én most.

Nézem. Jobb mutatóujjammal körberajzolom az arcát, simogatom a fejét. Szomorkásan szemlesütve mosolyog magának. Mintha magamat látnám. Ugyanaz a csendes félmosoly.

Vajon lát most engem? Büszke rám? Vagy haragszik mert elvesztegettem ennyi évet?

Apa mond meg kérlek, hogy miért van nekem ennyire mehetnékem? Miért vágyom mindig másra? A mindennapokat üresnek találva. Mond meg kérlek, hogy mit tegyek? Boldog hogy lehetek?

Vajon te boldog voltál? Vagy csak tetted a dolgodat? Szíved helyett az eszed irányított vagy ez csak a képzelet?

Halk kérdéseimre választ nem kapok. A mosógép sípolása visszahoz a jelenbe. Lejárt. Igyekeznem kell, holnap tesi óra M-nek és meg kell száradnia addigra a cuccának.

Az album visszakerül a polcra a többi közé. Egy fotó kivételével. Én vagyok rajta, 21 évvel ezelőtt.

Amikor még hittem. Most újra hinni szeretnék!

[girlintheforest]

Én, avagy őszinteség a köbön

49 múltam. Mostanában érzem is. Második pohár bor után ( híresen nem bírom jól az alkoholt) muszáj őszintének lenni. Régen mindig azt mondtam, hogy a harmadik ital után megmondom a tutit, akkor már nincsenek korlátok, bátran bárkinek a szemébe mondom amit gondolok és hazudni illetve nem teljesen az igazat mondani se tudok.

Amúgy is egy marha őszinte ember vagyok, talán túlságosan is. De ugyanakkor borzasztó dolog megsérteni a másikat, pláne a szeretteimet, ebből kifolyólag állandó konfliktusban vagyok önmagammal is.

Hazaértünk Madeiráról. Egy nap csúszással, de sikerült. Apja, gyerek a kanapén, kutya a szőnyegen a lábuk előtt elterülve. Mindegyik vacsorázott. A. néz a Netflixen valamit, gyerkőc az Agymenők egyik epizódját nézi ötvenhatmilliomodszor, Mattie pedig vacsora után békésen szunyókál zöld festékkel tarkított bundájában (kicsit örült az éppen kerítést festő emberkéknek ma).

Maga a tökély.

De nerm az. Kinek az?

Ma nőgyógyásznál jártam. Nő. Azt mondta, hogy éljek. Élvezzem az életet. Hagyjam az erkölcsös dumát, tegyem azt amit szeretnék. Ami jól esne. Amire vágyom.

Ámen.

[girlintheforest]

112 nap

112. Ennyi nap telt azóta, hogy felszálltunk a Frankfurti járatra, kutyástól, mindenestől és hazaköltöztünk.

Talán még sohasem voltam ennyi ideig távol a szigettől az elmúlt 5 évben.

Hajnalban felültünk a gépre és délután kicsit megcsúszva de megérkeztünk a kellemes 25 C-ba. Persze otthon is meleg van, de itt azért más. NIncs az a mindjárt itt vannak a sötét nyirkos reggelek és vacogós esték, használjunk ki minden meleg októberi pillanatot érzés, tudod, hogy nagy valószínűséggel holnap és holnapután is ilyen jó idő lesz.

Frankfurtból egy járaton utaztunk M volt osztálytársának/barátjának apukájával aki amikor már landolni készültünk és Sao Lourenco fölött jártunk, hátra fordult és csak annyit kérdezett:

-Hiányzott?

Kimondhatatlanul. Próbáltam nem is foglalkozni vele, nem gondolni rá, esélyt se adni a szívemnek, hogy sajogjon, vágyódjon utána. 
Ott volt a másik szerelmem, a hegyen, mellé kismillió egyéb tennivaló ami teljesen lekötött.

De most újra itt.

És mintha el se mentem volna, automatikusan nyitottam az ajtót, megigazítottam a halványkék fényáteresztő függönyt, nyúltam a konyhaszekrényben a kedvenc rénszarvasos bögrémért. Ösztönösen húztam ki a megfelelő fiókot, hogy kiskanalat keressek, vizet forraltam, 2 kanál kávé, két kiskanál méz és pár perc múlva a függőfotelemben himbálóztam.

A kert azonban sokat változott. Az afrikai tulipánfa ágai métereket nőttek és újra virágzik ( állítólag egész évben virágoznak a kifejlett példányok), a kert végében paradicsom és bazsalikom lett , a lonc teljesen befedte a korlátot, a fű fele pedig már a madeirai durva, kemény de ellenálló fajta lett, gyorsan terjed. Gyors bevásárlás, Terra nostra sajt, friss ananász, mangó, mandulatej, 14 magvas kenyér.

Az éjszaka gyorsan eltelt, hajnalban pedig a banánfák leveleinek susogására keltem. A meleg sötétség takaróként ölelte testemet. ezek azok a bizonyos tökéletes pillanatok amikre örökké fogsz emlékezni.

8.13. Napfelkelte. Fürdőköpenyben loholok a kerti lépcsőn fölfelé, hogy jobban lássak. Hülyén nézhetek ki egy fényképezőgéppel az oldalamon de csak a 4. emeleti magyar pár lát. Ők két napja érkeztek. Mattiet keresik.

Lent megnyílt végre a kávézó/étterem. Egg Benedict és acai smoothie tálak, ahogyan én szeretem. Még a kávéjuk is bio. Ipari a design, tetszik. Ha itt laknék azt hiszem napi szinten ennék itt.

A családból csak én jöttem lázba a chia magtól és kókusztejtől.

Gyalog megyünk. Porto Baynek elkészültek az ú lakosztályai és a Savoy Palace is végre megnyílt. Felmegyünk a 16. emeletre. Tátva maradna a szám ha nem láttam volna már ilyet, de azért ámulok és bámulok, a kiltátás fenomenális, 360 fokos panoráma és mellé egy infiniti medence. Bőszen fotózom,- miért is nem hoztam a fényképezőgépet- miközben apája már a bár/étterem menüjét nézi. - Van poncha-mondja mikor odadugom a fejem, hogy én is lássam. El is dőlt, ide megyünk ma este vacsorázni. Ilyen kilátással nem lehet nagyon mellé lőni. Panoráma és poncha… ha mellé adnak nekem némi mogyorót, már boldog leszek. :)

Kései reggeli a Ritzben. Kicsit csalódunk mert senkit se találunk a régiek közül és az étterem fele kisbolt lett, ahol vizet, bort, sört stb. lehet venni. Egy ilyen stílusos, elegáns helyet így elrontani? Nem értjük hogy történhetett.

Később M találkozik a barátjával, elmennek moziba, én meg az anyukájával megyek a kikötőbe egy italra. Majd 4 hónap alatt sok minden történt. Beszélgetünk, mindenről és mindenkiről. A kiadó ház túlkínálatról, csak Calhetában több mint 300 ingatlan van az Airbnb-n. Mennyire kevés eső esett idén. Nekem is feltűnt, hogy ki van égve a fű az autópálya mellett ahogyan jöttünk befelé a reptérről. Az új gyerekről a suliban.

Forrón süt a nap, egyre bentebb tolom a székem, követve az árnyékot.Az óceán felől érkező szellő se segít. Ég a combomon a bőr, a fejem is fáj. Elbúcsúzunk és beülök egy taxiba, így 5 perc alatt itthon vagyok.

Gyerekek még mindig moziban.

Lisztet, tejet, tojást keresek. Hirtelen felindulásból palacsintát csinálok. Úgy mint régen. Nutellásat, ahogyan M barátja szereti.

Itthon vagyok.

[girlintheforest]

Ez bizony szerelem

Újra itt. Az én kis elvarázsolt erdőmben, kertemben. És mivel pont 11:11 volt amikor ránéztem a telefonomra miközben a kávémat szürcsöltem a teraszon, úgy döntöttem írok.

Majd 4 hónap telt e mióta hazaköltöztünk. Azóta annyi minden történt velünk, annyi dolgom volt, hogy egy sort se írtam. Illetve fejben megírtam két nagyregényt és számos novellát, és több kisebb szösszenetet, dehát nincs nyoma sajna.

Két billió aha pillanatom volt, amit rögtön, ott helyben kellett volna megörökítenem, de inkább tovább cipeltem a lépcsőkön fel a könyveket, ültettem az árvalányhajakat, folytattam a vásárlást, és a tojás után betettem pár liter laktózmentes tejet is a kosárba, vagy éppen inkább gyönyörködtem a naplementében, ahogy a hajónk Ko Olina felé vette az irányt, hogy elkölthessük utolsó vacsoránkat és megihassuk utolsó igazi, hawaii Mai Tai-unkat, mielőtt a gép felszállt volna velünk másnap Los Angeles felé.

Kifogások, lehet. De inkább a pillanatot akartam megélni, átélni, és nem mindig a fotózással, írással emlékezetessé tenni. Ami lássuk be hasznos, főleg ha romlik az ember lányának a memóriája.

Rendszeresen poénkodom, hogy majd öreg koromban ülök a hintaszékemben a ropogó tűz mellett és nézegetem a fotóalbumokat, olvasgatom az útinaplóimat és milyen jó is lesz újra átélni mindent.

Lehet, hogy hamarabb jön el mint gondoltam?

Mármint nem a hintaszékben ücsörgés, hanem az emlékek efajta felidézése. Rövidtávú memóriám jelentem gáz. Ha nem fókuszálok tudatosan valamire, akkor nincs helye az agyamban, seperc alatt elfelejtem pl. hogy mit is akartam venni a boltban, hová tettem le a kulcsot, vagy azt a bizonyos névjegykártyát amire A. kifejezetten megkért, hogy tartsam meg mert szükség lesz rá.

Lehet ezt örökölni is, vagy csak hozzászokik a másik és ő is átveszi? Gyerkőc dettó ugyanez, egy reggeli elindulásnál kb. 10x megyünk vissza a garázsból: a kulacsért, a mappáért, azért a bizonyos fránya trombitáért ( hú de utálom) … és akkor még otthon lehet hagyni a teniszütőt, az ebédpénzt, a pénzt a tenisz kapucnis pulcsira, az általam aláírt papírt amivel hozzájárulok, hogy orvosi kezelésben részesítsék M.-t a kirándulás alatt amennyiben a szükség úgy hozza.

És persze volt már, hogy elindultunk kutya nélkül amikor vinni kellett volna őt is a napközibe, és olyan is volt amikor besunnyogta magát Mattie és csak útközben vettük észre, hogy hárman vagyunk a kocsiban.

Na Igen, újabban magától megy a kocsiba. Nem a gyerek, az már pár éve megvalósult, hanem a kutyánk. Madeira előtt küszködés volt, úgy kellett beemelni a sejhaját minden egyes alkalommal…Na de most, ha véletlenül nyitva felejtem a kocsiajtót, akkor ő már be is huppan és türelmesen várakozik, hátha elindul a kocsi valahová. Biztos ami biztos, ő nem szeretne lemaradni semmi jóról, inkább kivár.

Múlt héten egészen estig a kocsiban ücsörgött. Igaz, hogy délután már átült a vezetőülésre, azt gondolván -majd én megoldom egyedül, ha a gazdi nem visz el sehová. Még szerencse, hogy a kulcs jó messze volt és nem látta még eleget, hogy melyik gombot is kell megnyomnia ahhoz, hogy elinduljon az autó.

Most is itt van, valahol a kertben kolbászol. Túl egy haverkodós erdei sétán a Zsivány sziklákig és vissza.

Csodaszép az erdő. És nem dicsekvés képpen, de a kertem is. Amióta nincs aki gondozza, azóta különösen. Érzi a törődést, a szeretetet, és megbocsátja, hogy nem tudok annyit foglalkozni vele. Cserében hagyom hogy nőjenek a dolgok, nem vágok ki semmit, nem is metszek, még a szúrós szedret is megtűröm a kerítés mellett a somoknál. Nem küzdök, nem harcolok, csendben figyelek.

Legyen úgy ahogy lennie kell. Elengedem az irányításvágyamat, cselekvőből szemlélődőbe megyek át.

Hallgatom a lombok susogását, csodálom a levelek aranysárga, vörös színét. Újra beleszeretek a kecskerágó rózsaszínes bordójába, az őszirózsa ciklámenébe, a sisakvirág tömény kékeslilájába. A lonc még ontja mézillatú virágait, a pasztelózsaszín szinte égig érő lángvirág illatát ide érzem a teraszra, és amikor a mohás kőlépcsőkön lemegyek a tüzifáért a kis kopott, lassan széteső kosarammal ( Úgy szeretnék egy új fáskosarat!) akkor mindig odahajolok az óriásivá nőtt babérmeggyemhez, hogy fehér virágait megszagoljam. Nem is megfelelő ez a szó, megillatolni talán jobb.

Hihetetlenek ezek az illatok. Kései nyár illatai keverednek az avar száraz, ropogós és a gombák nedves, földi illatával.

Október, szívemnek oly kedves…

Ezek azok a bizonyos lopott pillanatok, pontosabban lopott órák, mivel durván egy óra az ideút és egy óra a hazaút, de akkor is megéri.

Ez az ami feltölt, gyógyít, nyugtat, boldoggá tesz.

EZ BIZONY SZERELEM!

U.I.: Meséltem már arról, hogy hogyan is keveredtem ide, hogyan találtam rá erre a helyre?

[girlintheforest]

Queimadas

És egy laza mozdulattal kitöröltem mindent amit eddig írtam. Ezek szerint nem volt olyan fontos. 

Sül az amerikai palacsinta, fel-felugrálok írás közben, ezért történhetett meg.

Ürítjük a hűtőt, fiókokat. Így most már kevertem a liszteket, hogy összejöjjön annyi amennyi a palacsintához kell.

Elfogyott minden: müzli, köles,hal, csirke… de még rengeteg egyéb van. Tuti, hogy nem fogjuk tudni megenni 3 nap alatt.

Ennyi van még hátra. El se hiszem.

A kertben  összeszedtem a bambuszrudakat amik ki voltak tűzve a virágos kert körül. Úgyse lesz már szükség rájuk. Mégegyszer kigyomláltam, pénteken még újra vetem a füvet. Holnap kiássuk a bokorrá nőtt margarétákat. Mattie kedvenc helye volt meleg délutánokon, jó árnyékot adott.

ICloud teli fotókkal, telefonok, macbook szintúgy, pedig már rég levettem őket az icloudról mielőtt meghülyültek volna a hihetetlen mennyiségű adattól.

Élmények, emlékek mindenhol.

Lourdes, a takarítónő pénteken jön utoljára. Valamiért azt hitte, hogy az Azori szigetekre költözünk tovább és nem haza. 

Nem érti, hogy miért nem tetszett M-nek a suli. Az külön megérne egy posztot, de inkább nem. Ott is találkoztam néhány rendkívüli emberrel. M pedig rengeteg tapasztalatra tett szert, tanult, nőtt, fejlődött. 

Húú….ez kezd nagyon szomorúra sikeredni.

Pedig nem szeretném. Nem vagyok szomorú. Kétségtelen, hogy nehéz elhagyni ezt a csodálatos szigetet, és kell majd egy kis idő, hogy újra belerázódjak az otthoni hétköznapokba. Megszokjam, hogy nem az óceánt látom elsőre mikor kinyitom a szemem, hogy nem mászkálhatok mezítláb a kertben szinte egész éven át. 

De a változás jó. Arra ösztönöz, hogy fejlődjünk, a komfort zónánkból kilépve erősebbek, bátrabbak legyünk és tudjuk, bármi is történik meg fogjuk oldani.

És bármilyen furcsán hangzik, jelenleg nekem Madeira a komfortzónám.

Mert itt kedvesek, nyugodtak, vidámak és segítőkészek az emberek. Itt nem rettegek attól, hogy Úristen mi történik ha elromlik a bojler, akkor honnan kerítek villanyszerelőt vagy vízszerelőt. Mert minden olyan egyszerű és nagyszerű. És annyi mangót, anonát, bolo de caco-t ehetek amennyit akarok.

Egy éven át nem néztem híreket sem és egyáltalán nem hiányzott. Néha elgondolkoztam azon hogyha nem lenne otthon senkim és semmim akkor is hazamennék-e. 

A válasz azt hiszem nem lenne. 

Mit is tanultam ez idő alatt?

Azt, hogy fő a rugalmasság. Ember tervez, Isten végez.

Soha nem késő bele kezdeni új dolgokba, soha nem késő tanulni.

Soha ne add fel azt amit szeretnél, ne engedd, hogy lebeszéljenek róla, eltérítsenek az utadról. Sokszor a legközelebb lévő emberek azok akik tudatosan, vagy az is lehet, hogy jószándékból mondanak neked valamit ami szíven üt, elgondolkodtat, de akkor se, hangsúlyozom, akkor se, soha se add fel az álmaidat!  

Pár napja történt amikor is a Palheiro Golf Klubhoz felérve szakadó eső és  varászlatos köd várt minket. Reggelizni mentünk. Apája  bement én meg annyira örültem a ködnek, hogy bőrig áztam míg kattintgattam párat. 

Később bent a ropogó tűz mellett vacogva ültem a kávémmal a kezemben amikor is  A mélyen a szemembe nézett ( önmagában már ez szokatlan volt) és megkérdezte, hogy miért csinálom ezt, hiszen senki nem fizet érte nekem és még sohase adtam el egyetlen fotót se.  

Rosszul esett amit mondott, pedig igaza volt. De rögtön válaszoltam neki. 

Mert szeretem. Mert ilyenkor boldog vagyok. És nekem ennyi most elég. 

Ha meg igazán azt csinálja az ember amit szeret, akkor előbb-utóbb akár pénzt is kereshet vele.

Más…

Az elmúlt pár napban sok helyen megfordultunk, kicsit olyan most mint amikor megérkeztünk… sokat kirándulunk, esténként meg vacsorázni járunk, vagy filmeket nézünk.

Ma Fanalba szerettem volna menni fotózni. Már a kocsiban jutott eszembe, hogy kicsit alul öltöztem. Nem is értem hogyan történhetett, mindig tartok pulcsit, dzsekit a kocsiban. De mióta A vezet, minden este felcipeli minden holmimat, még a vizes palackokat is kibányássza az ülések alól. 

Póló, short kevés oda. Okosan kitaláltam, hogy akkor menjünk Queimadas-ba a parkba. Onnan a Caldeirao Verde levada túrára illett volna mennünk, mint ahogyan az a három francia csoport is tette akik előttünk bandukoltak. Mellesleg így tudtam meg, hogy ez a bizonyos fa több mint 400 éves.

 De mi csak össze-visszakódorogtunk, egy ponton még az utat is elhagytuk és egy parányi csörgedező levada mellett haladtunk.

Hát ott se volt meleg. 15 C. 868 m ha jól emlékszem. 

De egy forró kávé és 5 perc “ Kellemes meleg van, jól érzem magam “ mantrázás után minden ok volt.

Bűbáj ez a hely, pláne mikor köd van. A házikó a nádtetővel, a hatalmas babérfák, a moha ami mindent beborít, varázslatos, a koboldok is ott bujkálhatnak valahol.

Sétánk alatt még a nap is kisütött  és a végén még majdnem melegem volt. 

Kellemes meglepetés volt, hogy mennyire olcsó a parkolás, 75 centet fizettük és két órát biztosan voltunk ott.

45 perccel később pedig már Funchal utcáit jártuk a kellemes 24 C-ban.

Mindjárt 6 óra. Gyerek az utolsó teniszlabdát próbálja kibányászni a tévé komód mögül Mattienek, apája Donald Trump legújabb bölcsességeit nézi, én meg megyek kávézni a loncillatú függőfotelembe. 

Mattie izgatott. Órákat tölt az utazó kennelében, szinte várva már a hazautat. 

Vár rá a kert és az erdő. Kicsi lelke szabad lesz újra.

U.I.: fotók nincsenek megeditelve, bocsi.

#madeira #queimadas #újélet #funchal #Mattiea kutya #fotózás #Palheiro Golf #palacsinta

[girlintheforest]

Gonosz anya nem főz

Gyerekkoromban két igazi barátnőm volt. Mind a kettőt Krisztinának hívták. 

Itt bár több emberrel is összeismerkedtem, kettőt emelnék ki közülük. A sors fura fintora talán, hogy mind a kettőt Sofiának hívják.

Ma délelőtt az egyiktől búcsúztam. Ő volt a portugál tanárom és annál sokkal több. Egy hihetetlenül színes, kedves, mély érzésű hölgy, akivel már az első pillanattól megértettük egymást. Talán kicsit sorstársak is vagyunk, nagyon hasonlítunk és egyben nagyon is különbözünk. 

És ma megöleltük egymást. Újra. Ezen a héten már másodszor történik meg ez velem.

Ez nem az az ímmel-ámmal, csináljunk úgy mintha ölelnénk, és puszit lehelünk a másik mindkét orcájára féle volt. Nem érintve az arcot, csak súrolva, érezve a meleg leheletét, de a szája nem ér a bőrödhöz fajta.

Ezt a fajta üdvözlést a 11 hónap alatt tökélyre vittem.

De ő isten igazából ölel miközben hangosan felkiált, hogy mennyire fogok hiányozni neki. És ami a legfurcsább, hogy tiszta szívből ölelem át és hosszú másodpercig állunk egymást átölelve. 

Nem jellemző rám. Nagyon nem.

Rideg tartásban nevelt apája mellett az efajta érzelmi megnyilvánulásoktól teljesen elszoktam. Olyannyira, hogyha gyerkőc felidegesít, még őt is megkérem, hogy álljon ki az aurámból egy időre.  És ez mostanában elég gyakran előfordul.

Nem tudom ti hogy vagytok vele, tizenévesekkel rendelkező szülők, de én eléggé rosszul viselem ezt az időszakot. 

A mindent mindenkinél jobban tudok, engem semmi se érdekel, és annyira nem vagytok cool-ak, hogy megjelenni se szeretnék veletek sehol korszakot. Amikor képes lenne napokat a szobájában tölteni és csak enni jönni elő. Csak és kizárólag azért nem teszi szerintem, mert a tévé a nappaliban van. Meg ugye nem engedem.

 Kedden megígéri hogyha itthon maradhat akkor eljön velem egy levada sétára, vagy bárhová. Majd kedden kikönyörgi, hogy csütörtökön ( ami itt munkaszüneti nap volt) jöhessen inkább.  Jő csütörtök amikor is néz rám nagy szemekkel, hogy ő nem megy velünk sehová, de délután tuti ötlet a mozi.

Délután 6 óra, hirtelen rájön, hogy kijött 4 új epizód a Netflixen a Good Girls-ből és ő inkább azt nézné. Meghát ki az a bolond aki elgyalogol a moziba, sorban áll a jegyért majd kényelmetlen székeken ül emberek között, hogy megnézzen egy filmet, amit ráadásul nem is állíthat meg akármikor….  majd haza is kell jönni.

Ehelyett ő kényelmesen elhelyezkedik a kanapén, miután mindenféle finomságot odakészített és kezdődhet a mozizás.

-Őrültek vagytok! - kiállt utánunk miközben magunk után behúzzuk  az ajtót és még hallom ahogyan a hűtőajtó nekicsapódik a konyhaszekrénynek. A narancslét keresheti.

A film vége felé küld egy üzenetet, hogy vigyek már neki vacsorát mert éhes. 

Persze, hogy nem viszek. Elvek is vannak a világon. 

Itthon egy éhező gyerek vár, aki addig néz rám nagy boci szemekkel amíg este kilenckor előveszem a fazekat, hogy vizet forraljak a spagettinek.

Közben egy teniszlabdát dobál, pattogtat bent. Megkérem egyszer, kétszer, háromszor, …ki tudja hányszor, hogy kint tegye. Kimegy, majd kaján vigyorral az arcán a küszöbön túlról de mégis bent kezdi elölről újra a dobálást. 

Anyánál  gyógyszer elgurul, gázt elzár a már forró víz alatt, spagettit visszateszi a fiókba, fokhagymát a hűtőbe, vörös bort önt  a pohárba és  kaján vigyorral az arcán elsétál kicsi fia mellett, egészen a függőfotelig ahol kényelembe helyezve magát csukott szemmel mélyeket szippant a lonc mézédes illatával telített hűs levegőből.

Gyerek pár másodperc értetlenkedés után elém állva elkezdi sorolni egy anya kötelezettségeit, többször megemlítve az utód megfelelő főtt étellel való táplásának fontosságát. Majd végső érvként odavágja: 

Ha három gyereked lenne úgy mint a Nikinek ( hugom) akkor tuti, hogy ezt nem mernéd megcsinálni.

Gyors chat hugommal aki ezt írta:

-Mond meg neki, hogy hárommal se állok neki vacsorát főzni. Mert én ebédet szoktam főzni, vacsit nem. :)

De mivel jól érvelt, ma főzök neki. Főttt kukoricát. Az ugye meleg ételnek számít? :)

( Ez a kép még Ponta Delgadában készült (Azori szigetek) amikor is kb. egy 10 km-es városnézés után megkegyelmeztem neki és haza mentünk sziesztázni)

U.I.: Nem, gyerek nem éhezik, ma is visszük vacsorázni. És Igen, már csak egy hetünk van hátra és kezdek kicsit pánikolni. Kicsit nagyon.

#barátnő #madeira #vacsora #tinédzser #búcsú

[girlintheforest]

Bárcsak és mégse

Bárcsak 10 évvel elelőtt jöttem volna ide. Amikor még M pici volt, alig két éves. Itt tanult volna meg biciklizni  és nem gondolta volna, hogy milyen kicsi ez a hely. Az egész sziget a játszótere lehetett volna. Kergethette voln a a lepkéket, utánozhatta volna a sirályokat és  minden kutya a barátja lett volna a parkban.

Nagyokat kacagott volna mikor Porto Santoban a homokban a hullámok nyaldossák a lábacskáit. Homokvárat építettünk volna ezerrel, kekszet sütöttünk volna és a nappali ablakából néztük volna ahogyan a napocska az óceánba bukik.

Boldogok lettünk volna. Csak ne lenne az a fránya volna….

Mégse így alakult. Kicsit elkéstünk. Rossz volt az időzítés.  De nem bánok semmit, fantasztikus egy évet töltöttünk itt. Elég csak az iphone-on végig nézni a fotókat. Annyi de annyi minden történt velünk, milliónyi helyen voltunk. 

Itt voltunk és most már tudom milyen itt élni.

Jó. Varázslatos. Elbűvölő. Egyszerű. Könnyű. És mégis olyan nehéz, küzdelmes. Mert minden más, mert mégis egyedül vagy. Mert nehéz átszokni, megszokni, átállítani az agyadat egy teljesen más gondolkodásmódra.

Mert néha úgy érzed, hogy bezártak és menekülnél. Majd egy hét otthonlét után már legszívesebben önként és dalolva térnél vissza csodálatos börtönödbe.

Mert csodálatos. 5 év távlatából is az. Mindig az lesz. 

Már csak 3 hét van hátra. Szomorkodom. Félek. Lassítanám az időt, de szélsebesen peregnek a percek, telnek az órák. Egyet pislogok és már reggel van. Nem akarom. Még nem. Nem állok készen rá. Még egy kis időt kérnék. 

Kérdezik, hogy boldog vagyok-e? Hogy mehetek haza. Hogy a gyerek egy jó iskolába kerül. Hogy újra a kertemben, erdőmben lehetek. Nem tudom. Azt hiszem Igen. Igen…. De semmi nem ilyen egyszerű, semmi nem fekete vagy fehér. Mindennek ára van. És még nem tudom, hogy milyen árat fizetek ezért.

De…hogy ne legyen ilyen szomorkás hangulatú…anyukám itt van, ezért nem igazán sikerült eddig írnom.

AZ Azori szigeteki utunk fantasztikus volt, csak annnyit bánok, hogy nem volt időnk a többi szigetet is meglátogatni. 

3 írás fog születni belőle, 3 nap Ponta Delgada, 3 nap Sete Cidades és 3 nap Furnas. Felejthetetlen volt az biztos. 

Apája majd 2 hónap után visszatér a szigetre, mi meg lelépünk pár napra egy másikra. Porto Santo, ahol már többször voltam. 42 km-re található Madeirától északkeletre, ahová hajóval megyünk. Madeirával ellentétben itt homokos a part, 11 km aranysárga homokos parton lehet le-föl sétálgatni.

Legelőször 5 éve voltunk egy egész napos kirándulás keretében, másodjára rácsapódott a kezemre az ajtó a hajón a nagy szélben és bő egy évembe került mire rendeltetésszerűen tudtam használni. Harmadszorra pedig pár napot töltöttünk ott egy szállodában.

Egy bűbáj átalakított csónakházat találtam az Airbnb-n ami állítólag pár méterre van a hullámoktól. Szóval várom.

De addig is volt egy sport nap ma, ahol gyerkőc csapata kapta az aranyérmet. Voltunk vacsorázni és 2 poncha után lefejeltem a taxi ajtót. 

Tanulság: Ne igyál ha nem bírod. Vagy menj haza gyalog.

Szóval most figyelem magam, hogy “túl rázkódott-e “ az agyam. Szerintetetek?

Jó hétvégét mindenkinek!

#bárcsak #madeira #poncha #porto santo #azori szigetek #furnas

[girlintheforest]

Hello Azores

Midterm szünet.  Mi már pénteken kivettük, gyerkőc nem ment suliba tegnap. Maradhatott volna délig, de minek. Persze azért indulás előtt még valami matek projectet kellett gyorsan befejeznie, nem is értem hogyan gondolta a tanárnője. A reptéren még neki áll dolgozni rajta? Csoportos feladat volt. Mindegy, megoldotta, 2 perccel azelőtt töltötte fel, hogy nyomtatás gombra nyomott volna a tanárnője.

A gépünk fél 7-kor indult. Lisszabonba.

Nem tudom, hogy említettem-e, hogy  szerdán megérkezett anyukám, így hármasban indultunk útnak.

Elég nagy szél volt a reptér környékén, aggódtam is egy picit, hogy nem száll le a gépünk ami vinne minket vissza, de a TAP pilóták profik, simán landolt a gép. 

Le is videóztam miközben éppen a bérlő ügyvédjével értekeztem. Azok a fránya kis kapuk, amikkel lehet halasztani, húzni a fizetést. 

De legalább érkezett egy kis pénz a számlára, így kicsit lazábban mehet ez a nyaralás. :)

Nyugodt másfél óra Lisszabonig, ott volt kb. 2 óránk a következő gépig.  Még szerencse, mert kiderült, hogy nem jó töltőt hoztam el otthonról és vennem kellett egy konvertálót.

A járatunk indulása  Ponta Delgada-ba picit csúszott, a személyzet kajájára vártunk. 

Na itt már nem nagyon beszélgettünk, gyerek próbált aludni, én meg Náray Tamás egyik könyvét olvastam. Lassan telt el a két óra. Éjjel 1 volt ( helyi idő éjfél) mire leszálltunk. Persze sokkal simább leszállás volt mint Madeirán. A sötétben ha jól láttam, nem volt meredek hegyoldal a közelünkben, sokkal síkabb a táj. 

Seperc alatt leszálltunk és gyalog besétáltunk a terminálba.

Ha Madeirához hasonlítom, akkor annál sokkal egyszerűbb, picit régibb, picit porosabb.

Talán ilyen lehetett Madeira 20 évvel ezelőtt.

Mostanában kezdik egyre többen felfedezni az Azori szigeteket, - na nem mintha nem lennének már itt az Atlanti Óceán közepén több száz ezer éve - talán pár év múlva ugyanolyan felkapottak lesznek mint Madeira. 

Több szigetből áll ( Sao Miguel, Terceira, Pico, Flores, Faial, Sao George, Santa Maria,  Graciosa és Corvo szigete)

Sajnos nekünk nincs időnk bejárni mind, nem is szerettem volna egy island hopping ( sziget ugrálós ) nyaralást. M-vel vagyok és anyukámmal, aki ugye már elmúlt 70 - bár szerintem fittebb mint a legtöbb 30 éves -  szóval picit lassúbb, nyugisabb napokat tervezünk.

Egyszer azért Pico, Flores és Terceira is sorra kerül.

Ponta Delgada Sao Miguel szigetén található. szinte mindenki ide érkezik meg.

Mi is, a bőröndjeinkkel, és pár perc múlva már kint is voltunk. Nézünk jobbra, nézünk balra, de nem találtuk a vendéglátónkat. Valahogyan elmellőztük egymást, pedig még a nevemet is felírta egy papírra.

Sebaj, telefon és már jött is Sara és a barátnője. Volt nagy ölelkezés, puszilkodás, M örömére. Úgy üdvözöltek minket mintha rég nem látott családtagjaik lettünk volna akik elindultak az Újvilágba szerencsét próbálni és ezer év után végre hazatértek.

Az Airbnb-n foglaltuk a szállást. 

Airbnb szűz vagyok, ez az első alkalom, hogy így szállunk meg. Szállodához szoktunk,  főleg az apájával, aki ragaszkodik az 5 csillagos ellátáshoz.

Na de ezt még nem próbálta. 

Nézegettem  ugyan szállodákat, de egyik se nyűgözött le, plusz minimum két szobát kellett volna kivennünk ami igencsak megterhelte volna a költségvetést.

Gyerek már nem szeretne egy ágyban velem aludni, én se szeretnék anyukámmal, anyukám nem alszik kinyitható pótágyon…szóval reménytelen volt.

Talán a reggeliket sajnáltam de gondoltam próba cseresznye, megnézzük milyen is így utazni.

Vadonatúj szállás volt, senki nem véleményezte, de annyira bájos volt és elég hálószoba volt benne, ára is kedvező, úgyhogy gyorsan lefoglaltam.

Nem bántam meg. Elbűvölő kicsi sorház előtt parkolt le a hölgy, ahol 3 tinilány is várt minket. Az egyik a tulajdonos, Sara lánya volt. Az év legnagyobb vallási ünnepe /fesztiválja van jelenleg  itt és buliztak addig amíg meg nem jöttünk.

Míg Sara magyarázta nekünk a dolgokat és végigvezetett minket a házon, addig a lányok le se vették a szemüket a kicsi fiamról. Nagyon furi érzés  volt. Ennyire intenzíven még nem tapasztaltam meg. Persze gyerkőc még nincs tudatában annak, hogy zöldes szürke szeme, - na és persze ahogyan néz vele - milyen hatással van a nőnemű egyedekre. :)

Hajnali 2-re csak lefeküdtünk. 

Addig muszáj volt mindent megnézni és persze eldönteni, hogy ki melyik szobában alszik.

Hihetetlen ízléssel van berendezve ez a házikó, a kiegészítők, dekorációk miatt akár egy lakberendezési magazinban is megállná a helyét. Abszolút nincs itt az a mentaliítás, hogy dugjunk el minden dísztárgyat, csak az alapvető dolgok legyenek, nehogy összetörjenek bármit is a vendégek.

Én az ajtónál. Amit nem lehet kulccsal bezárni. Csak be kell húzni. De minek is ide zár?

Csodálatos picike filodendron kerámia levélen várt minket a friss azori sajt és az általa készített házilekvár, parányi vázák tömkelege teli  illatozó violával, fonott kosárban friss ananász, banán és alma, papírzsacskóban friss zsömle. 

Minden szobában bekészítve az üveg víz régi csatos üvegben, pihepuha párnák és a tökéletes keménységű matrac.

Mondanom se kell, hogy szuperul aludtam ( volna) ha hajnali 5-től nem lett volna minden órában ágyúdörgés ( utólag rájöttem, hogy petárda volt, de akkor másnak hangzott), és nem kezdtek volna el felettünk szállni a repülők. 7 percre vagyunk a reptértől.

Majd ugattak a kutyák, dehát az én hibám, tárva nyitott ajtónál aludtam. 

Reggel volt időm gyönyörködni mindenben és csendben szemlélődni a teraszról. Főleg M teraszáról, ahonnan le és beláttam a szomszédos házak kertjébe is. 

Idős nő már kint dohányzott  balra a második háznál, kicsit odébb egy macska nyalogatta fényesre bundáját. Rögtön jobbra alattunk három kutya rohant elő őrjöngve mikor meglátott, kicsit olyan Kedvencek Temetője félék voltak. 

A környező házak bájosan lepukkadtak, de ami  szembe van az gyönyörű. Hatalmas telekkel, piros nagy kapuval, piros zsalujaival igazi nagymama házikó.

Voltunk felfedezni is a várost.  Persze, hogy rossz irányba indultunk el és jó nagy kerülővel értünk oda ahová szerettünk volna. Belefutottunk egy egészségszűréses kocsiba, - egy nő elájult a vérvételtől-   majd végig gyalogoltunk az óceán part mellett. És Igen, meleg van, 25 fok, majd megsültünk, főleg, hogy semmi árnyék nem volt, sehol egy pálmafa, viszont volt sok árvalányhaj ami aranyosan csillogott a napfényben.

Gyerek már éhezett, én kávéra vágytam, anyukám csak jött mögöttünk megadóan, és akkor megláttuk az ismerős SUBWAY feliratot. 

Onnantól kezdve már kellemesebb volt, megnéztük a régi városkaput, voltunk egy sajtboltban, és a végén a Sparban bevásároltunk.

Most pihi van, gyűjtjük az erőt az újabb kódorgásra. Csak mi ketten anyukámmal. Napnyugtára haza akarok jönni, fenomenális lehet a teraszról.

És mit találtam? Naaa? 

Poncha árust, igazi madeira bodegában. 

Este meglátogatom.

U.I.: Elnézést a kicsit kapkodós posztért, de mennék is nézelődni,meg  írnék is. Ha nem írom most le, akkor más érzések lesznek bennem pár óra múlva. Szóval most ez van. Ponta Delgada... hmm... varázsolj el!

#Szünet #azori szigetek #ponta delgada #sao miguel #airbnb #subway

[girlintheforest]

Énidő

Vajon ezt egybe kell írni? Énidő? Vagy külön? Én idő.

Végül is mindegy, a lényeg, hogy jó volt.

Egy szokásos hétfői nap, amikor is a heti nagybevásárlást szoktam megejteni.

Vészvillogóval suli előtt megállok, gyerek kidob, majd elindulok de valamilyen oknál fogva nem balra fordulok, hanem jobbra. Majd a piros lámpánál várva a soromra, nekiállok nagy üvegből kisüvegbe átönteni a vizet. Hát, ne tedd! Közben zöldre vált a jelzőlámpa,  a teli nagy üveget hirtelen a lábam közé fogom, jól megszorítom és magamra préselek belőle kb. fél liternyit. Egy jó nagy víztócsában ülök és vezetek. Félreállni nem tudok így a mellettem lévő ülésről fogom a jobb  kezemmel a pulcsimat és megpróbálom a lábam közé tuszkolni, hogy némi vizet az szívjon fel. 

Egy pillanatra elgondolkodom hogy talán mégis bevásárolni kellene menni, meg egyéb uncsi dolgokat intézni, és az égiek üzentek, hogy nehogy már magaddal foglalkozz ma, húzzál haza átöltözni és nyomás házitündérkedni.

Persze ez nem sokáig tart, és jön a makacs énem aki csak azért is megmutatja, nem lesz uncsi asszonyka aki teszi a dolgát, hanem belevaló csajszi aki a pillanatnak él. Mottója a spontaneitás. 

Na, az enyém nem, de tegnap úgy éreztem. :)

Hová is menjünk ami közel van? Megvan, a szokásos levadánkra, amit apája is imád, főleg, hogy végis sík a terep. 

Már majdnem ott vagyok, elhagyom a Camacha Shopping-ot és akkor felugrik és sípol az a fránya alacsony keréknyomást jelző lámpa.

Tudtam, illetve sejtettem, éreztem. Már napok óta. Valahogy vártam is.  Míg más vígan tovább ment volna, én fordultam egyet a körforgalomban és vissza át az alagutakon, fel a Nissan szervizbe.

Még jó, hogy pont ott van a közelben.

Gyorsan kiugrok a kocsiból, majd először angolul, később portugálul magyarázom, hogy mit szeretnék. 

Küldenek is egy szerelőt akinek oda is adom a kocsikulcsot. Kinyitja az ajtót, ránéz az ülésre, majd rám, szemei a nedves szoknyámon megállapodnak, majd vissza az ülésre, amin egy óriási sötét folt terjeng, és vállát megvonva mosolyogva beül a kocsimba. 

Az elkövetkező pár percet a falnak támaszkodva töltöm, magam előtt tartva a pulcsimat. 

Vajon mi járhatott a fejében? A hirtelen felvillanó majd sípoló jelzéstől összepisiltem magam ijedtemben? Hmmm.. soha nem fogom megtudni.

Innentől kezdve már nem érdekelt a dolog, a ruhám is lassan száradni kezdett. 

Poiso felé vezető úton leparkoltam és elsőre egy kb. 50 fős német turistacsoporton kellett átverekednem magam.

Utána már minden szuper, lehetett fotózni. Szinte futva haladok, hogy legyen időm nyugiban fényképezni, majd mikor hallom a hangjukat, újra gyorsabb tempóba kapcsolok.

Kicsit csalódott vagyok, azt hittem, hogy a szerelemvirágok már virágoznak, de még túl korán jöttem. Csodálatos ez a levada amikor mindkét oldalt az óriási lila virágfejek bólogatnak hortenzivával váltakozva.

De most a zanót ideje jött el, sárga virágfelhőbe borítva a hegyoldalakat. 

Ahogy közeledek Camacha-hoz, egyre több a  sarkantyúvirág, watsónia, káposzta a veteményesekben, és az almafák, amik meglepően későn virágoznak.

Majd a cukiháznál jobbra a csodálatos rózsák, közben azért a lábam elé is figyelek, mert itt rengeteg a kutyakaki.

Igazából fordulnék is már vissza, dehát a szükség nagy úr, ezért muszáj betérnem a Snack-Bar Moisés- be. 

Dugig turistákkal, így bent ülök  le a kávémmal és a szokásos gesztenyés sütimmel. Hányszor voltunk már itt. A szemben lévő zöldséges-gyümölcsös standot most nem tudom lefotózni, éppen élénken magyaráz egy idegenvezető a csoportjának a különféle helyi gyümölcsökről.

A visszafelé út sajnos ügyvéddel és ingatlanossal való telefonálással telik, de még mindig ezerszer jobb innen intézni az ügyeket mintsem valami poros, áporodt levegőjű irodából.

Utamat fölfelé folytatom. Azt hamar belátom, hogy nem vagyok Pico do Arierio-hoz öltözve ( farmerszoknya, póló), de azért elmegyek Poiso-ig. Itt félre állok és besétálok a fenyőerdőbe.  Ténylegesen lehet sétálni, mindenféle emelkedő nélkül.

Nézem ahogyan száll a köd, szép lassan beterít mindent. Ilyenkor minden megváltozik. A fények, a hangok, még az illatok is, elvarázsolódom. Nem félek, nekem ez a biztonság, itt érzem jól magam. Elmúlik minden feszültség, csak lélegzem, ki és be, szép lassan, nyugodtan, jó mélyeket.

Egyik fától a másikig megyek, simogatom, ölelgetem őket, érzem amit éreznek, érzik amit én érzek. 

Nekem itt jó, nagyon jó. 

Maradnék még, de a cipőm teljesen átázott, és hát mégis csak 13 fok van.  

Hazafelé ahogyan lágyan lefelé  kanyarodva Montén át vezetek, Andrea Bocelli Dell’ more non si sa-t és a többit hallgatva szívemet melegség járja át. Egy tökéletes nap.

Erdő lánya ilyenkor boldog.

#madeira #poiso #pico do ariero #nissan #erdő #erdőlánya #énidő

[girlintheforest]

Negro

Összébb húzta magán a grafitszürke gyapjú kardigánt, végig simította a hasán a puha szövetet, majd  az égre emelte a tekintetét.

Már megint esik, ez megy amióta hazajöttem…morfondírozott magában. Majd rányomott a kocsi távirányító záró gombjára, megvárta a szokásos csipogást és elindult az ajtó felé.

Magas sarkújában kecsesen lavírozott a Spar parkolójában a friss pocsolyák között, kerülgette őket jobbról, balról, miközben az autókra is figyelnie kellett. 

Nincsenek tekintettel az emberre, - gondolta - és szikrázó szemekkel fordult egy fehér BMW felé  aki éppen csak az utolsó pillanatban lassított le mielőtt telibe szórta volna a szennyes, szürke vízzel.  Talán csak azért, hogy jobban megnézze magának. Vonzó nőnek számított még most is, magas volt és karcsú. Gesztenyebarna hullámos haja lazán össze volt fogva a tarkójánál egy ciklámen hajgumival.  Vállán egy egyszerű fekete Furla táska, nyakában az ismerős kockás Burberry sál. 

Barbara nem  szerette ha felfigyeltek rá, sőt kifejezetten utálta ha észrevették, közeledtek felé. Hűvös volt és távolságtartó, nem elegyedett akárkivel szóba.  Igazából nem beszélt szinte senkivel. Kivéve a családját és egy-két közeli barátját, akik viszont mindent tudtak róla. 

Épp elég volt a férje üzleti partnereivel bájcsevegni heti, mit heti, majdnem napi rendszerességgel.  Mindig szépnek lenni, kívánatosnak, mert a H.A. M.  multi tulajdonosának  ez dukált. Egy tökéletes feleség, 2 okos gyermek és a penthouse  ami a Central Parkra nézett. 

Sikerült a nagy amerikai álom. Még ő is befutott, lakberendező lett akiért csak úgy kapkodtak, vitték mint a cukrot. 

Apropó cukor… 

Igaz amit mondanak…ártalmas az egészségre, vagy legalábbis teljesen feldúlja az ember életét. Tavaly nyáron bebizonyosodott. 

Egyedül érkezett haza, az ikreket otthon hagyta.  Ők a barátaiknál, New Havenben szerették volna tölteni a nyarat, legalábbis az első felét. Férje se kísérte el, aki már nem is szívesen járt haza. Amerikát tekintette otthonának, szerette volna még azt is elfelejteni, hogy magyarnak született. Önelégülten lobogtatta az amerikai útlevelet amikor mégis betette a lábát az országba, többnyire temetésre vagy esküvőre érkezve.

Barbarának maga a csoda volt Magyarország. Legalábbis az  az 5 nap amit a Balatonnál töltött a Balaton Sound-on.Barátnője ötlete volt, még sosem volt fesztiválozni, sőt, még koncerten se volt soha.

Újra fiatalok voltak, farmer miniszoknyás, vállat szabadon hagyó hímzett virágos blúzú, hippis szandálú lányok, akiknek fonott copfjaik ütemesen himbálóztak a zenére. Mit himbálóztak, ugráltak. Ahogyan ők is. Kora délutántól késő éjszakáig. Réka, a barátnője jobban bírta a gyűrődést, de ő a 3. nap végére már a hangját is elvesztette. Ott hagyván Rékát, aki láthatóan jól elvolt frissen szerzett barátaival, lement a partra és leült a móló szélére. Szokatlanul fényes volt az éjszaka, majdnem telihold volt. A hold fénye ezüstösen tükröződött vissza a tó vizében. Nagyot lélegzett, amitől köhögnie kellett. Újabb és újabb köhögő rohamok törtek rá, közben kétségbeesetten kapkodta a levegőt. Nem volt nála az inhalátora. 

Egyszer csak árnyék vetődött rá és  felnézve egy férfit látott magasodni felette. 

-Kérsz Negrót? Azt mondják, hogy a torok kéményseprője…és mielőtt válaszolt volna neki már le is huppant mellé. Kezét felé nyújtotta, tenyerén egy Negróval.

Idegen embertől nem fogadunk el édességet, jutott eszébe a mondat amit kismilliószor elmondott a gyerekeinek amikor azok még kicsik voltak.

Mit sem törődve saját szabályaival a  Negróért nyúlt. Kibontotta és egy gyors mozdulattal a szájába tette. Rögtön érezte ahogyan a mentolos íz szétterjed, a köhögés ingere is alább hagyott. Behunyta szemét  és önfeledten szopogatta a fekete kis cukrot, miközben önkéntelenül is mosolyogni kezdett. 

-Szépek a fogaid, szeretem a mosolyod… és a negrót is..- mondta a titokzatos idegen és közelebb húzódott hozzá. Nekem is adsz belőle? Már csak ez az egy  volt és neked adtam. 

És amit azóta se tud megmagyarázni magának Barbara, hogy akkor mi történt. Mert nem ugrott fel és menekült el az aurájába betörő férfi elől, hanem megadóan, önként emelte felé arcát és nyújtotta csókra a száját. A férfi szája kínzó lassúsággal közeledett felé, miközben tágra nyílt szemekkel figyelte a lány reakcióját. Milliónyi kérdés cikázott a fejükben. 

Ismerjük mi egymást valahonnan? Ki vagy te? Honnan jöttél? Hol voltál eddig? Mindig rád vártam. Te is, ugye? Ugye tudod, hogy ennek így kell lennie?

Érthetetlen volt az egész, de mikor behunyták a szemüket és összeért a szájuk minden egyértelmű lett. Hazatalált. Az ő negro ízű, napszárította tiszta pamut illatú emberéhez. 

Akit a nyár végén elhagyott. 

Most november van. Barbara egy kosárral a karján áll  a Sparban az édességes polcoknál. Negrót keres. A tenyerében nyújtja majd feléje a szívével együtt  amikor újra látja őt. Talán megbocsát neki. Hiszen apa lesz. 

#negro #magyarorszag #balaton #balaton sound #Spar

[girlintheforest]

2019 május 13-17.

Meleg van. Tudom, otthon nincs. 8.26-kor  22 C. 

4 perc várakozás a Tunel S Martinho-ban, 3 perc mielőtt a VR1-re felhajtanék. Aztán az utolsó alagútnál S. Rouge felé állunk egy kicsit. Nem is baj, így le tudtam fotózni azt a pillanatot amikor a reggeli napsütésben előbukkan balról a jacaranda fa lila koronája. Az élet apró örömei.

 Szokatlanul nyugis még így is a  hétfő. Mattiet vittük magunkkal, M-t kidobtam a suli előtt, mi meg jöttünk fel Palheiro-ba.  Épp ideje volt már, hogy sétáljon egy jó nagyot, unalmában agyonvakarta magát vasárnap. Pedig volt vizeskedés, labdáztunk, kergettük, sehogyse akarta odaadni nekem a kedvenc macikáját, hiába kergettem körbe-körbe kint az asztal körül. Persze, ez volt a játék. 

Szombaton még meg is fürdettem apája fürdőjében. Remélem nem dugult el a lefolyó. Meglepően békésen, megadóan tűrte a samponozást, zuhanyoztatást. Lehet, hogy neki is jól esett. 

Egész hétvégén meleg volt. Szombaton is, de óriási széllel. Ez volt azon ritka napoknak az egyike amikor is keresztbe fújt a szél (déli) át az épületek között, egyenesen be a kertünkbe. Hangosan susogtak a szomszéd banánfái, szegény leveleit  alaposan megtépázta őkegyelme. A sziget másik oldalán nyugi lehetett, Machicoban a reptéren minden rendben volt, folyamatosan szálltak le és föl a gépek.

Gyerek megkapta a kért nyugi napját. Tegnap meg is jegyezte, hogy élete egyik legjobb napja volt. Tényleg nem csesztettem semmiért, hagytam hadd csinálja azt amihez kedve van.

Edzett, olvasott, tévézett, tervezgette a jövőjét ( mostanában a tőzsdéről kérdezgeti az apját, csak azt sajnálja, hogy nincs még 18, hogy neki vágjon). Jajj Istenem, remélem addigra elfelejti. Nincsenek jó emlékeim, tapasztalataim ezzel kapcsolatban.

Mit csináltam addig én? Kisebb fajta káoszt egy gomb véletlen megnyomásával. Ugyanis feltöltöttem a gépemről az összes képet a Macbookra. A délután és az este azzal telt, hogy neki álltam szelektálni, törölni a fotókat. Ami nem egy könnyű dolog amikor kb. 30, laikusnak ugyanolyannak tűnő erdőrészletből kell egy jót kiszűrni. Szorozd be ezt százzal.

De nem baj, épp ideje volt. Roppant módon frusztál ez a fotó özön ami a telefonjaimon, gépeimen van. Ideje rendet teremteni.

Szűz jegyűként imádom a rendet, tisztaságot, de van egy-két olyan területe az életemnek, ahol valamiért ez nehezemre esik. 

Azt hiszem ezt már említettem.  A kocsim, a hűtő és a fotók. MInden egyes emlék. Félek, hogy pont azt fogom kitörölni amire egyszer szüségem lenne.

Szombat estére több mint 3000-től szabadultam meg. Hú de jól esett.

Milyen jó lenne ha minden rossz emléket, személyt, tapasztalást ilyen könnyen el lehetne távolítani az életünkből. Jobb klikk, kuka, ráklikk és már nincs is. Jó, a szemetest is kiürítjük, nehogy visszasunnyogják magukat onnan.

De sajnos ez nem így működik. És az ember próbál felejteni, túllépni dolgokon. Ha jól csinálja sikerül is, és tanult a hibákból, tévedésekből.

Mondjuk azt, hogy dolgozom rajtuk.

Más…

Balra tőlem kávé, túrós köleskása ribizlivel és málnával (etttetek már ilyet, mert finom), jobbra lent a lábamnál Mattie hűsöl. 

Alattam a város és az óceán. Maga a tökély. Talán máshogy alakult volna az életünk, ha az elmúlt majd egy évet itt töltjük és nem lent a városban? Ki tudja. Annyira rövid idő van hátra. Mennyi mindent lehet belesűríteni cirka 7 hétbe?

Tegnap hogy legyen valami közös élmény a gyerekkel - mondanom se kell, elmondhatatlanul élvezte- elgyalogoltunk Camara de Lobosba. Kb. 6 km volt tőlünk, lementünk a Praira Formosa-ra, 

majd szépen felgyalogoltunk. Persze sóhajtozott, panaszkodott, de azért beszélgetni is volt időnk, sőt egy-két jó fotót is sikerült csinálni róla.

Csodálatos amikor beérkezünk a faluba és fentről lenézünk az öbölre ahol a sok színes csónak ringatózik.  Gyerekek játszanak a parton, minden olyan békés. Mászkáltunk a kis utcákban, egy poncha hely nagyon vonzott. Fel is vetettem a gyereknek, hogy mi lenne ha az addigra üres vizes palackunkba kérnék elvitelre. Rosszallóan rám nézett, úgyhogy gyorsan elvetettem az ötletet. Majd az apját meggyőzöm ha itt lesz.

Tudtátok ( én eddig nem), hogy a ponchával eredendően gyógyítottak? A halászoknak ugye muszáj volt dolgozniuk, kimenniük a tengerre, akkor is ha betegek voltak, mert ha nem tették akkor ugyan miből is éltek volna. Ígyhát összekevertek mézet, citromot, rumot és ezzel gyógyulgattak. 

Kicsit úgy mint mi otthon a citrom, méz, gyömbér keverékkel.

A legfinomabb baciölő. Ezt én is csak olvastam. De az biztos, hogy ebből a kis halászfaluból ered eme remek nedű.

Sokszor voltunk már itt. Anyukámmal a hop on, hop off busszal, gyalog egyedül többször. Általában ha elgurul a gyógyszerem, és valamiért nem bírom a fiúkat, akkor csak elindulok gyalogolni és rendszerint itt kötök ki. Visszafelé persze már nincs ihletem, így taxival jövök vissza. Mint ahogyan most is ezt tettük. De előtte még hűsöltünk egy kicsit a pálmafák árnyékában egy-egy narancslével miközben gyönyörködtünk a világ második legmagasabb sziklaszirtjében.  

Mellesleg ez volt az első dolog amit láttam anno 2014 októberében  a Pestana Grand szálloda teraszáról amikor ébredés után kiléptem. A lélegzetem is elállt és azt gondoltam, hogy milyen szerencsés lehet az az ember aki itt élhet.

Szerencsére nem csak hogy sikerült itt töltenem majd egy évet, de rengeteg helyre eljutottam, milliónyi élménnyel gyarapodtam. Persze az élmények akkor a legjobbak ha van kivel megosztanod, ha együtt élitek meg.

Ilyen volt a Cabo Girao, az üvegkilátó. Ami nem is olyan ijesztő mint amilyennek első ránézésre tűnik. Tény és való, hogy nagyon fura érzés úgy lépegetni, hogy alattunk a nagy semmi, de megszokható. Apája gyorsan átrohant rajta, hugom tétovázva tette meg az első lépéseket.

Egy kérdés felvetődik bennem mindig: Évek óta van egy olyan rész ami megvan repedve. Azt nem szándékoznak kijavítani? Mi van ha tovább reped? Biztos ami biztos, mindig kikerülöm azt a kockát. Csodálatos a kilátás, főleg ha van merszed picit ki és lehajolni. A parton megannyi megművelt parcella, a magasból picike színes sávoknak tűnnek. Jobbra eukaliptusz fák illatoznak, balra meg a várost lehet látni.

Pár napos kihagyással folytatva….

Balról jönnek a hullámok már második napja. Legalábbis innen fentről a teraszról úgy látszik. Évekkel ezelőtt amikor éppen gyönyörködtem bennük jegyezte meg az egyik lány, hogyha ilyenek akkor nagy szél van Machicóban és lehet, hogy nem tudnak leszállni a gépek.

Tegnap 85 km/h-is mértek, keresztirányban az elég kellemetlen ha le akarja tenni a gépet a pilóta. Több nem is szállt le illetve törölték vagy átirányították.

Az egyik amit itt nagyon nem szeretek. Soha nem tudod, hogy el tudsz-e indulni vagy ideérsz-e időben.

Hűvös szellő fújdogál, majdnem fázom.

Gyerkőc viszont tényleg megfázott, alig kap levegőt. Bevitte az összes papírzsepit amit talált otthon, de akkor se maradt volna otthon ha lázas. Tudom, ismerem. Design órájuk van, és ma kell befejezni a projectüket. Ha lemarad róla akkor fennáll a veszélye annak, hogy 1-est kap. Pedig annyit dolgozott már megint rajta.  Szerintem nagyon szép. Majd elmesélem ha kész lesz.

Múltkor az úságpapírból készült ingjét nem tudta tökéletesre megcsinálni, pont ugyanígy mert megfázott és nem kapott lehetőséget arra, hogy befejezze.

Kezd stresszelni megint. Jönnek sorban a vizsgák, amikkel nem is lenne baja, ha tudná, hogy miből is vizsgáznának, illetve ha megtanították volna nekik a dolgokat.

Az elmúlt 4 hétben kb. semmit se csináltak, kivéve angol irodalomból, mert a tanárnő  egy vérbeli profi tanárnő akinek a szenvedélye a tanítás. Bár ő tanítana minden tantárgyat! 

Illetve a rajz, merthát azt ugye itt nagyon komolyan veszik.

A többiből ( lásd. töri, matek, biológia, portugál stb) szinte semmit se haladtak. Legtöbbször a tanár nem volt ott, vagy késett, vagy hamarabb elment, vagy nem ért rá. Ha meg ott volt akkor megkérdezte tőlük, hogy mit szeretnének, tanulni, vagy free choice-t (vagyis amikor azt csinálnak amit akarnak). Ilyen hülyeséget. Hát persze, hogy a legtöbb gyerek nem akart tanulni.

M Már csak valahogy túlélni szeretné ezeket, úgy persze, hogy azért viszonylag jó jegyekkel zárja le ezt az évet. 

Persze tegnap nekem kicsit sok volt a panaszkodása, amit annak tudtam be, hogy előző éjszaka a barátaival együtt nem aludhattak túl sokat, ígyhát kicsit jóval hangosabban mint kellett volna, kicsit nem szalonképes szavakkal fejeztem ki véleményemet. A lényege az volt, hogy szedje össze magát, aki éjszaka nagylegény, az nappal is legyen az. 

Ezt mind magyarul, merthát ugye itt senki se érti.

Na, mekkora az esélye annak, hogy pont aznap érkeztek meg a felettünk lévő magyarok? Szerintem totál elkönyveltek egy idegbeteg anyának aki mindig ordítozik a gyerekével. Pedig nem is. :)

Amúgy pont 6 hét van hátra. 

Egyik pillanatban legszívesebben megállítanám az időt, hogy örökre így maradjon minden, az életünk, hogy lássam az óceánt amikor a VR1 14-es kilométerkőjénél jobbra nézek. Hogy délután mindig gyönyörködhessek a hegyoldal megannyi házikójának ablakain visszatükröződő fényekben. Sétálhassak a párás eukaliptusz erdőben. Vagy csak leugorhassak a partra 128 lépcsőnyire egy ponchára. A napfelkeltékről nem is beszélve.

Máskor, mert van  ilyen is, már otthon lennék, haladjunk, csináljunk, minek nekem ez a várakozás, essünk túl rajta,- főleg az utazás részén- érzésem van. Szokjunk gyorsan vissza, dehát otthon is annyi elintézni való van, sok sok nemszeretem dolog, de annyi új dolog is vár ránk. 

Pro és kontra…

Jó és rossz…

Jin és Jang...

Egyik nélkül nincs a másik.

De most pont jó nekem. Itt a hétvége amikor is megtervezem  utunkat egy másik szigetre  úgy rendesen…

Csak azokat a fránya bacikat ne kapjam el M-től.  Vajon tényleg jó baciölőnek a poncha? 

U.I.: Annyira magam előtt van ahogyan otthon  a kerti lombházunkból csinálok egy poncha bárt. Max a lejutás lenne kicsit körülményes egy-két itóka után. Ha valakit érdekel, szóljon! :)

#Madeira #poncha #iskola #vizsgák #camara de lobos #cabo girao #machico #jinjang

[girlintheforest]

Deja vu

Deja vu érzetem volt tegnap. Magam is csak később jöttem rá, amikor is a perzsaszőnyegen ülve, hátamat neki támasztva a szürke kanapénak, a selymes bundájú Mattievel az ölemben ( mert ugye meg lett fürdetve hétvégén) a tévé képernyőjét bámultam.

Miután semmi izgit nem találtam, így valahogy rábukkantam egy spanyol filmre. Arról szólt, hogy 4 lánytestvérnek meghal az édesanyja és a végrendelet felolvasásakor derül ki, hogy mindegyiknek más az apja. Az a feladatuk, hogy megkeressék a sajátjukat, akkor kapják meg az örökséget. Kicsit bugyuta, kicsit csöpögős, háttérnek a merengésemhez tökéletes.

Végre volt valami légmozgás.. Mindkét teraszajtót kinyitottam és miközben bele-bele kortyoltam a vörös boromba, élveztem ahogyan a hűs levegő megborzongat.

Kellemes melegség járt át, - komolyan nekem már két korty bor is elég - már nem is volt olyan borzasztó ez az egyedüllét. 

Tévedés ne essék, nagyon szeretek egyedül lenni. De nem szeretem amikor a terveim borulnak, és estére abszolút nem ezt terveztem.

Fokhagymás sült csirke lett volna mennyeien krémes krumplipürével, hozzá házikészítésű cékla sali és egy-két rész az Agymenőkből. Segítettem volna neki a portugál tanulásban, jövő héten tesztjük lesz. 

Persze már akkor gondolhattam volna, hogy nem így lesz amikor kora délután rájöttem, hogy nincsen víz. Akár jelnek is felfoghattam volna.

Hosszas nyomozás után kiderítettük, hogy dolgoztak a Rua Ajuda-n, de délután 5-re helyre fog állni a szolgáltatás.

Hát nem. 

Honnan is szerezzek vizet?

Az rémlett, hogy a kukatárolóban van egy csap amit a takarítónők használnak vízvételre. Valamilyen oknál fogva ott volt, ígyhát lementem, majd két 5 literes műanyag kannát megtöltve felbattyogtam. 

Igen, még mindig nem használom a liftet. Itt valószínűleg soha nem is fogom.

Kicsit megkönnyebbültem, legalább lesz vizünk a kisebb-nagyobb dolgokra.

Azért az mégsem járja, hogy itt csak úgy elzárják a vizet egész napra anélkül, hogy értesítettek volna minket róla.

Közben elmentem a gyerekért és elvittem őket a Lido-ba. 

Ez egy strandféle, van egy nagy és egy kisebb gyerekmedence, és le lehet menni lépcsőn az óceánba, illetve van egy hely ahonnan ugrálni is lehet a vízbe. Aggódó anyának rémálom.

Megígértetem velük, hogy csak a medencében lesznek - 4db 12 éves fiúgyermek  felügyelet nélkül, merthát ők már elég nagyok - otthagyom őket és hazaautózok vizet fakasztani valahonnan. Közben azon morfondírozok, hogy felhívjam-e újra, hogy figyelmeztessem őket a portugál gálya veszélyre.

Pár napja azt se tudtam, hogy léteznek. Egyre több helyen látják Madeirán és az Azori szigeteken is. Először azt hittem, hogy ezek is “csak” medúzák, max. szép kékek vagy rózsaszínek. De nem. Azóta utána olvastam. A telepes medúzák rendjébe tartoznak. Több élőlény él együtt, -wikipedián ott van- csápjai 15 méteresek is lehetnek. Mérge nagyon veszélyes, gyengébbeknél akár szívleállást is okozhat. 

Ezzel csak elijesztem őket attól, hogy az óceánba menjenek, gondolom és már nyúlok is a telefonért. De még időben leálltam.

Már szóltál neki erről előző este, reggel is emlékeztetted rá, hagyd békén… Így soha nem lesz biztos abban, hogy jól csinál-e dolgokat, adjál neki egy kis teret. Nem kicsi már, hadd hozzon már meg pár önálló döntést… korholom magam, és visszateszem a telefont a táskámba. 

Inkább a vízre, illetve a nemlétére fókuszálok. 

Lássatok csodát, este nyolcra lett víz.

Addigra kiderült, hogy felesleges is lett volna főznöm. Nem aludt otthon. Reggel pedig egy fáradt arcú de boldog gyerek ugrott haza lezuhanyozni és reggelizni mielőtt suliba ment. 

Tisztára mint az apja.  Ezer évvel ezelőtt Kuwaitban. Vajon Ő is ilyen boldog volt egy nem otthon töltött éjszaka után? 

U.i.: Félreértések elkerülése végett engedéllyel nem aludt otthon gyermekem. Nem sok időnk van itt hátra. Miért is ne lehetne annyit a barátaival amennyit csak tud.

U.I.2.: A napló része is jön hamarosan, csak mindig elkalandoznak a gondolataim. :)

#deja vú #dejavu #gyerek #madeira #viz #lido #boldog

[girlintheforest]

A lány aki magára maradt

Lisa  magányos volt. Főleg éjszaka. Persze ha jól lefárasztotta magát, akkor nyugodtan aludt. Többnyire.

De mostanában ez se működött. Menetrendszerűen kipattant a szeme 2.10-kor. Már rá se nézett a telefonjára.

Nappal nem volt ideje magával foglalkoznia, lekötötte a gyerek, a kert, a háztartás és a tervei.

De az esték mindig eljöttek és egyre ijesztőbbek voltak.

Próbált korán enni, gyógyteát majd vörös bort inni, tévét nézni, valami vicceset, olvasni addig amíg ki nem ejti kezéből a könyvet.

A vége mindig az volt, hogy 2.10-kor felébredt. Néha rémálomból riadt fel zihálva vagy sírva. Néha csak szép lassan kúszott be a tudatába az éberlét. Próbálta ugyan egy ideig csukva tartani a szemét, na nem mintha segitett volna. 

Most inkább nem is próbálkozott vele.

Megfordult, kezét átnyújtotta  a túloldalra. Végig simította a lepedőt. Hűs volt és selymes a tapintása. A párnák érintetlenül feküdtek. Üres volt a másik oldal.

- Fog valaha itt feküdni mellettem valaki? - suttogta bele a sötétségbe.

Sóhajtott egy nagyot és már érezte is a csomót a torkában ami egyre jobban duzzadt, hiába nyelt nagyokat, nem múlt.

Majd az ismerős melegség a szeme sarkában és kicsordult az első könnycsepp ami  sebesen tette meg a rövid utat az arcán, egyenesen le a párnára. Majd jött a következő ��s már nem lehetett megállítani őket. De minek is?

Senki se látja most. Csak ő van és a magány.

Lisa mérhetetlenül magányos.

 Milyen lehet átölelve lenni, valakinek a karjaiban aludni? Milyen lehet őhozzá bújni és biztonságban lenni egy rossz álom után?

Milyen lehet szeretni és szeretve lenni?

Lisa szeretett már. Nagyon. 

De megtanulta, hogy az csalódással és fájdalommal jár. Ha a szívedet adod, megtapossák, kifacsarják és darabokban adják vissza. 

Összetört szívét ki gyógyítja?

Nem hisz, nem remél, csak vágyakozik...

Talán egyszer neki is lesz egy szerelmes társa, ki úgy szeret, hogy kicsi lelke beleremeg…

De a reggel eljön és felkel a nap…Lisa nagyot nyújtózik és kiugrik az ágyból.  A tükör elé áll és egy erős nőt lát.

 Aki magára maradt.

#magány #egyedül #szerelem #szerelemnelkul #vágy #vágyakozás

[girlintheforest]

2019 május 10

Péntek. Aminek még itt is örülünk. Na nem mintha nem kellene viszonylag korán akkor is felkelni, de mégis csak más, jó ez a hétvége érzés. Mint ahogyan egy ilyen nyugodt péntek délelőtt mint a mostani is. 

Hiper gyorsasággal ( 3 zene szám) alatt értünk el a suliig, majd magam is megdöbbentem amikor az AKI-ban zárva találtam a vasajtókat. Nem volt még 9 óra.  Az AKI az én Baumaxom. Ja, az már rég bezárt. Akkor Praktiker vagy Bauhaus.  Most nem nézelődtem, - bár egy majd 2000 eurós kültéri kanapé szett megállított egy percre - mentem célirányosan a kertészeti részre. Földet vettem és fűmagot. Igen, megint. Még életemben nem küzdöttem ennyit a fűvel mint itt. Először gyepszőnyeget tettek le 2 éve, de az nagyon nem nőtt. Gondolom abszolút nem volt megfelelő talaj előkészítés. Aztán megnőttek a bokrok és az öntöző már teljesen máshogyan locsolt. A hab a tortán pedig Mattie érkezése volt. Bármennyire is próbálkoztunk ( volt, hogy napi 3x is kivittük sétálni) ő akkor is össze-visszapisilte a füvet. És mindig máshol. Jelölgette a területét rendületlenül, ez is az enyém, az is…mindenhol ott hagyta nyomait. Pedig a slag mindig készenlétben volt és locsoltuk is bőszen, nem sok sikerrel. 

Ígyhát minden utazásunk előtt jön a földkiszórás, fűmag, újabb adag föld, locsolás. Mire visszaérünk egészen kizöldül.

Most azonban  nem okolnám Mattiet, igazából annyira megnőtt a fű két hét alatt, hogy egyszerűen csak berohadt.  Cselekednem kell, mert ha apája meglátja rosszul lesz. 

Soha nem érdekelte egyik kert se, de ez valamiért igen, talán mert a sajátja?

Az idő egész jó, imádom a nyári érzetű kora reggeleket. Amikor minden harmatos, és még árnyékban van a kert jórésze. Az agapanthusok ( szerelemvirágok) ideje ez, hatalmas fejeik erősen hajlonganak a szélben. 

A margaréta bokor (merthát tényleg akkora) pedig tökéletes arra, hogy Mattie hűsöljön alatta.

Ezen a héten elmentem fotózni egy kicsit a piacra. Annyiszor de annyiszor voltam már ott, de mindig lenyűgöznek a színek, a formák.  Szerdai nap volt, nem voltak túl sokan. A halpiacot is körbe jártam, nem igazán érdekelt, hogy a ruhámba ivódik a szaga. 

A múltkor olvastam, hogy ha jól emlékszem akkor egy 404 kg-s tonhalat fogtak. 

Volt egy randalirozás az Óvárosban, ami régen gyakran előfordult.

Egy turistát annyira lenyűgöztek a galambok a piac előtti felüljáró alatt, hogy leejtette a szemüvegét és nem tudott tovább menni nélkülük mert nem látott. 

Canicoban hagymafesztivál lesz május 17-19 között. Lesz látványfőzés, fitness, zene.

Ilyen kis híreket olvasok. Persze vannak komolyabbak és sajnos nagyon tragikusak is. 

Az egyiknek pont van magyar vonatkozása is, egy Erazmus portugál diák halt meg Magyarországon balesetben.

Próbálok nem fókuszálni a rosszra.  Bagdy Emőke pszichológus technikáját követem reggelente. Vagyis elképzelem, hogy mosolyog minden sejtem és hiszem, tudom, hogy csak jó dolgok fognak ma történni velem. Nehéz pozitívnak lenni. Annyira meg kell szűrni, hogy kivel beszél az ember, kivel tölti az idejét. 

A csütörtököt M-mel töltöttem. Mondjuk azt,  hogy nem érezte annyira jól magát a sulihoz, és mivel annyi free time-ja lett volna ( amikor igazából nem csinálnak semmit bent), hogy támogattam ebben a döntésében.

Persze szó nem volt arról, hogy otthon fog ücsörögni a kanapén. Helyette vittem magammal Palheiroba kutyát sétáltatni. 

Igazából a terv az volt, hogy fürödni fogunk, ő úszik is egy kicsit és ebédelünk, de az időjárás nem volt kegyes hozzánk. Bár látszott, hogy lent a városban sütött a nap, fent jöttek-mentek a felhők, elég búskomor volt az idő. Na meg a hangulatom is. 

Én kis naív elterveztem, hogy ahogyan banduklunk majd fölfelé milyen jót fogunk majd beszélgetni. Az első saroknál már kiderült az ellenkezője, mikor is közölte, hogy ő abszolút nem figyel arra amit mondok, és nincs is kedve hozzám szólni. Majd a 12 évesek pimaszságával betette az airpodokat a fülébe és ment volna el mellettem.

Anyája gyors mozdulattal kikapta az airpodokat a gyerek füléből, -hogy mégse legyen annyira jó neki- és magát sajnálva, azon morfondírozva, hogy hol is rontotta el ezt a gyereket, utána indult fölfelé. 

Mert miért is olyan rossz a szüleinkkel lenni? Anno nekem se volt minden álmom és vágyam velük lenni, de mivel olyan keveset láttam őket, főleg az apukámat, az kész ünnepnap volt ha együtt lehettünk. Pláne ha még programot is szerveztek. Ami max. a nagymamámhoz való legyaloglás volt,  vagy azt utcában lévő étterembe menés. De ritkaság számba ment. Az, hogy beszélgetni is akarjanak velem és ne csak mögöttük kelljen caplatnunk a hugommal… talán olyan nem is volt.

Az én gyerekkoromban nem kérték ki a véleményemet, nem érdekelte őket, hogy mit gondolok arról, hogy hová menjünk nyaralni. Kész tények elé állítottak, és hú de boldog voltam a kéthetes balatonvilágosi családi nyaralásunkkal. Pedig ott se körülöttünk forgott a világ, sőt olyannyira nem, hogy sikerült a tóba is fejjel beleesnem a stégről, és ezer szerencse, hogy volt aki észrevette. És nem a szüleim voltak. Mély víztől való félelmemen azóta se kerekedtem felül.

Nem kérdezték meg, hogy mit szeretnénk enni, milyen ruhát vennénk fel reggel… és nem beszéltük meg a család anyagi helyzetét illetve hosszú távú terveit se. 

Ellenben most és itt mi mindert megbeszélünk. Még a közös programoknál is két verziót szoktam megadni, persze azért úgy csinálom, hogy nekem is jó legyen. Pénteken két opciója volt. Séta lent a tengerparton, a Praia Formosan és vissza, vagy elsétálunk a kikötőig, és a Ritzben kajálhat. Trükkös anya. Ahol waffles lehet enni, az nyerőbb volt. 

Egy órán át mentünk, meg-megállva időnként, na jó gyakran, mert most a géppel fotóztam, ettünk fagyit is, de csak odaértünk.  Kb. igy haladunk... fotókkal dokumentálva. 

Igen, már lehet fürödni az óceánban. Nekem hideg, gyerek nem akar. Max. 20 méter magasról szeretne az óceánba ugrálni, azt meg én nem akarom. A jacaranda fák még mindig virágoznak, de nem tudom rendesen lefotózni őket, mert vannak autók az úton, a piros lámpa meg nem tart addig, hogy jó fotót csináljak róluk az út közepéről. És minden út a ponchához vezet, legalábbis nekem. Fotót nem teszek fel róla (pedig van) mert még rossz benyomást keltek. De jelentem, megvan a recept, és otthon se kell majd e nedü nélkül léteznem. :)

De visszatérve a sétára, nálunk úgy zajlik ( teljesen mindegy hol megyünk), hogy az első 5-10 perc az puffogás, minek kell mennem egyáltalán, ennek semmi értelme és ehhez hasonlók hagyják el a száját. 

Később csendben jön mellettem, mögöttem, előttem, néha azért szól ha szerinte nem jól fotózok valamit.

És ezután jön amikor magától elkezd beszélni. Általában a jövő a téma. Az ő jövője, a tervei, vágyai… én hallgatok, náha közbeszólok. Persze semmit se tudok jól, mi felnőttek csak azt hisszük, hogy okosak vagyunk és mindent tudunk, de nem. Ők azok akik sokkal felkészültebbek, és mindent tudnak, vagy legalábis tudják, hogy hol kell keresni.

Én maradian még mindig nyomatom az egyetemet, B terv gyanánt. Ő jobb napokon a Harvardra készül, máskor addigra már saját cége lesz és minek egyetemre menni ha már sikeres. Ezt már kb. kétbilliószor átbeszéltük. 

Úgy legyen. Legyen úgy ahogyan szeretné. A lényeg, hogy boldog legyen. Azt hiszem minden anya ennyit kíván.

Ma az lett amit ő szeretett volna. Itthon maradtunk. 

Igazából nekem se volt ellenemre. Állandóan kódorgok a szigeten mint egy bolygó hollandi, mint aki folyton keresi a helyét de nem leli. 

Hol a helyem? 

U.I.: A kocsiban  shuffle-re van állítva a zeném. Tegnapi random mixem kedvencei: 

-Michael Bublé: God Only Knows

-Andrea Bocelli: Because We Believe 

-Cigarettes After Sex: Apocalypse

#szerelemvirág #margaréta #séta #harvard #okosgyerek #andreabocelli #michaelbuble #madeira #palheiro village #péntek #hétvége