keke-en-murcia

[keke-en-murcia]

április 7. - II. rész

Folytatás:

 Egy másik fantasztikus, valamennyire ételhez köthető élmény az volt, hogy elmentünk sétálni a folyópartra, de most direkt a másik irányba, mint szoktam. Elég hamar megszűnik a folyóparton a város és már csak puszta meg egy-egy narancsos/citromos kert fekszik az út mellett. Ott sétálgatva, kerülgetve azt a néhány futót és biciklist aki elhaladt mellettünk, egyszercsak zenére lettünk figyelmesek. És volt ott egy borostyánba bújt nyitott ajtó, valamilyen felirattal, ami egyértelműen arra utalt, hogy oda be lehet menni… Ígyhát mi bementünk. Csodálatos kis hely volt! La terrazza verde a neve, és, nem tudom jártatok-e már a káptalantóti-i piacon, de annak van ehhez hasonló hangulata. Szinte tele volt a hely, attól függetlenül, mennyire elhagyatott helyen van (bár a főbejárat a másik oldalon volt, ami egy rendes autók által is járt utcáról nyílt, de akkor is a város legszéle). Összevissza asztalok, mindenütt fák és bokrok, tündéri dekorációk, napsütés és nagyon jó hangulat. Úgyhogy, ugyan volt szendvicsünk, gondoltunk fogyasztunk valamit. A szokásos 2 sör mellé egy mézes mustáros sajtos piritóst kértünk, amit hivatalosan is életem legjobb szendvicsei közé sorolok. Épp szülinapot ünnepelt egy baráti társaság, úgyhogy amikor megszólalt a spanyol „boldog szülinapot” dal, mi is énekeltünk velük. Csodálatos volt ott üldögélni.

(Mellékes megjegyzés: nem tudom, hogy van-e köztetek olyan, Ágón kívül, aki játszott anno a Wildlife park nevű pc játékkal. Na csak annyi a lényeg, hogy itt a folyóparton van egy épület, utólag utána néztem és elméletileg valamilyen akvárium amúgy, ami teljesen, de megdöbbentően teljesen úgy néz ki, mint a főbejárat abban a játékban. Lefotóztam, ha valaki játszott vele és látni akarja, írjon és megmutatom, zseniális!!)

 Az egyik olasz lánynak, Lialának ekkortájt volt a születésnapja és hatalmas bulit kevertek neki össze többiek.  A téma, az ő választása alapján, India lett, ezért mindenki köteles volt valamennyire idézni India világát. Egyesek komolyabban vették a feladatot és az indiai nőket megszégyenítően szép öltözetet rittyentettek össze, mások csak egy turbánszerűséget kötöttek, vagy megfelelő mintájú arany ékszerekkel lepték el magukat, de egyértelműen mindenki viselt valami Indiát idéző dolgot. Itt egy kép Lucíáról, Andrisról és rólam, ahogy oda tartunk. (A kabátok alatt nagyon szép ruhákat viselünk, amennyire a ruhatárunk engedte, indiaisat.)

 A háznak, ahol tartották, van egy hatalmas terasza, itt voltunk szinte végig mindannyian, ami nagyjából 30-35 főt jelentett. A teraszról nem mellesleg a kivilágított katedrális látszik. Mint ahogy azt szokás, mi is vittünk valami „hozzájárulást” az étel-ital készlethez, és a fröccsre esett a választásunk, ezért egy közepes minőségű rozét és szódát vittünk. Ez utóbbi kifejezetten ritka és még senkit sem láttam ezt fogyasztani! És nem is volt elég szénsavas a fröccshöz… No mindegy.

A legaranyosabb dolog az volt, hogy egy koncerttel készültek a szülinapos számára a barátai. Volt két gitár, egy szinti, egy laptop mint keverűpult illetve később DJ pult, egy dobozokból és vödrökből összeállított dob szett, illetve egy teremin (a hangszer, amin kéz nélkül játszanak). Összesen 10 számot állítottak össze, mindenféle ismertebb dallal, az utolsó pedig egy indiai ének volt, amit 7 lány énekelt kórusban. Tündéri volt az egész, elképesztő hangulata volt, ahogy mindenféle hangulatvilágítás, lufik, fellógatott sálak és takarók között mindannyian indiaiasan hallgattuk őket, ahogy legtöbbször sután és összevisszán, de mégis csodásan zenéltek, és a katedrális ott világított hátulról. Csodálatos volt.

 Most ki kell teregetnem és utána rögtön bebújok az ágyba, mert kezd rázni a hideg.

 A következő posztig sok szeretettel küldök narancsillatú öleléseket mindenkinek otthon!

Puszi

[keke-en-murcia]

április 7.- I. rész

Kedveseim.

Előrebocsájtom, hogy ez a poszt nem lesz annyira lendületes és energikus, mint szoktak lenni a többiek, mivel 3 napja betegen fekszem itthon. Mármint jobban szólva a testem nem tudja eldönteni, hogy akkor most lebetegedjen-e vagy sem. De azt hiszem eldöntötte rég, hogy nem fog nagyon, csak hát immunrendszerecském nagyon küzd, és ez elveszi minden energiám. Már voltam kétszer a patikában, hogy adjanak valamit, nehogy jobban lebetegedjek…

Azt hiszem az teljesen leírja az érzelmi állapotom kis gyengélkedésem alatt, hogy naplementében a teraszon zacskós levest szürcsölök és Lana del reyt hallgatok, abból is kifejezetten a depressziósabb hangulatú számokat. (Amit azért nem nehéz találni köztük…) Gyakorlatilag folyamatosan levest eszem, azt kívánom leginkább, de mivel túl fáradt, nyűgös és lusta vagyok ahhoz,hogy elmenjek bevásárolni és megfőzzek egy adag igazi jó kis húslevest, maradnak a kamu levesek mindenféle porból.  Jobb mint a semmi… Meg apropó leves: itt teljesen normális levesbetétnek rizst használni. Én még ilyet sosem láttam otthon, kivétel a paradicsomlevesben, de már azt is furcsáltam. Alba egyszer főzött csontlevest itthon, nagyon büszkék voltunk, mert összesen talán 0,6 €-ért szereztünk be hozzá minden alapanyagot. Legnagyobb megdöbbenésemre kidobott belőle minden zöldséget és csontot (amin ugye még pici hús mindig marad), annyi kis csillagalakú tésztát főzött bele, hogy inkább tűnt főzeléknek, mint levesnek, és ami a legnagyobb sokkot okozta: a tányérjában lévő levesre rácsavarta egy fél citrom levét… Itt egyszerűen máshogy értelmezik a levest, nemigen szokás első fogásként enni, inkább vacsorára egytálétel gyanánt.

 Elmesélem nektek a dolgokat, amiket megígértem:

 A 2. depresszió hullámomról nem akarok sokat beszélni, kinek van kedve azt hallgatni, hogy én rosszkedvű vagyok. Mindenesetre tényleg nem voltam jól. Nem is annyira tudom meghatározni, hogy miért, csak jobban hiányzott a családom, mint szokott, meg maga Pest (Buda is, a Pest szó alatt természetesen mindkettőt értem), a kedvenc kávézóimmal, a Duna, a Gellért hegy, meg minden. Meg be kell lássuk, hogy nincsenek olyan hú de sokan az itteni barátaim. Nem nagyon vannak. Hatalmas szerencsém van a lakótársaimmal, rettentően szeretem őket, de rajtuk kívül szinte senki sincs, akivel nagyon jóban lennék. Lucía barátaival megyek sokat ide-oda, őket nagyon szeretem, de mivel csak olaszokról van szó, ők egymás között olaszul beszélnek, amiből nem sokat értek. 3-4 káromkodást megtanítottak, pizza, pasta, mamma mia - itt ki is fújt az olasz tudásom. Mindegy, nem zavar, hogy nem értem őket, kedvelem őket nagyon, nagyon aranyosak, néha fordítanak nekem és így teljesen jól elvagyunk. Csak az a baj, hogy hárman most mentek haza nem régen, mert csak az előző félévre szólt az erasmusuk (az olaszok 90%-a egy évre marad) és pont őket szerettem a legjobban.

Ami a spanyolokat illeti, érdekes módon amilyen nyitott nép(nek tűnnek), annyira nem azok az erasmusosokkal. Befele rendkívül nyitottak, mármint egymás között, fiesta todo el tiempo, rengeteget mennek el ide-oda együtt, beülnek egy sörre a barátokkal, hangosak és felszabadultak és a többi. Ilyen szempontból nagyon nyitottak. De valahogy a külföldiek felé nem annyira. Albán kívül egy spanyol barátom sincs. Pedig nagyon szeretnék.

Viszont most van remény! Van egy helyi lány, aki Budapesten volt erasmuson, Yoli. Én nem ismertem igazán, amikor készülődtem ide, néha írtam neki, de ennyi. Viszont Luca nagyon is jóban volt vele, ezért ragaszkodott hozzá, hogy találkozzunk vele, ha már kiutazott ide Murciába. És valami hihetetlen aranyos!! Borzasztó jót beszélgettem/tünk vele, meséltem neki ezt a kis problémámat a spanyolokkal, mondta, hogy egyrészt egyetért, és majd mindenképp hív engem, amikor legközelebb megy valahova a barátnőivel. Őszintén remélem, hogy így lesz.

 Az olasz est, amit szintén emlegettem pont azért került megrendezésre nálunk, hogy elbúcsúztassuk a már emlegetett három tündéri olaszt: Guiseppét, Cristinát és Fabianát. (Ezen az estén kívül volt még 3 másik búcsúestjük.) Nagyon aranyos kis est volt, főztek mindenféle olasz dolgot, rokfortos tésztát dióval, meg egy tipikus római party ételt, jó minőségű sonka és nagyon vékonyra szeletelt marhahús volt összetűzve fogpiszkálóval, megsütve majd egy pár percig még párolva fehérborban. Nagyon finom, majd sütök otthon is. Volt mindenféle gyümölcs desszertnek, meg valami leginkább a kókuszgolyóhoz hasonlító desszert is.

 Egy másik búcsú eseményük volt, hogy lementünk a tengerhez 10-en, 9 olasz meg én, természetesen egy kilencszemélyes autóban… De ezt hagyjuk figyelmen kívül. Elég logikátlanul választottak partszakaszt (szerintem), ugyanis nagyjából 1,5 órán át autókáztunk, eleinte autópályán, majd kis termőföldek között kacskaringózva, ami hol nagyon szép volt és csak élvezkedtem a tájban ameddig ők locsogtak-fecsegtek ékes nyelvükön, hol pedig kifejezetten unalmas volt, mert csak nejlon-üvegházak voltak mindenfele. Lett volna olyan partszakasz, ami csak 30-40 percre van. De hát ők ezt választották. „Négykor indulunk!” Aha… Ha egy olasztól ezt hallod, akkor fél ötkor bőven elég elmenned fürdeni, de még nyugodtan tegyél fel egy teát, ugorj le a boltba és még így is marad időd pihenni. Este 6 fele indultunk el, úgyhogy mire odaértünk már nagyon alacsonya sütött a nap és lassacskán le is ment. De ameddig nem, addig gyönyörű volt a tenger, csak üldögéltünk ott a parton, beszélgettünk (mármint beszélgettek és ha szerencsém volt, akkor valaki fordított), sörözgettünk és valamilyen chipset ettünk. Nagyon hangulatos volt.

Guiseppe meg én felmásztunk arra a hegyre, ami a fotón ott hátul látszik és valami csodálatosan szép volt onnan az egész. A túlfele tele volt nagy, fekete sziklákkal és csapkodták őket a hullámok. Elképesztően jó hangulata volt a már közeledő szürkületben. Nem voltunk sokáig ott, viszonylag hamar leereszkedtünk újra a többiekhez.

Ők mindenképp szerettek volna elmenni vacsorázni, és ne kérdezzétek miért, de Murcia nem volt megfelelőváros ehhez, ezért el kellett kocsikáznunk valamivel este 9 után a tengerpartról Alicantéba, ami megint egy másfél órás út volt a hegyekben kacskaringózva. Valahol nagyon hangulatos volt, csak én már kezdtem fáradni és szívesen bújtam volna hamar ágyba, de már akkor láttam, hogy ez teljesen esélytelen lesz. Egy nagyon jó étterembe mentünk Alicantéban, mindenféle ételt kikértünk, mindent ’para compartir’, vagyis, hogy osztozkodunk rajta. Ez nekem nagyon szimpatikus itt, hogy teljesen normális így kérni az ételeket. Lehet, hogy csak nekem van üldözési mániám, de látom magam előtt a pincér udvarias, de borzasztóan lenéző arcát, ha azt mondanám otthon: „Egy tojásos lecsót szeretnék, és elosztjuk.”  Itt mi sem természetesebb. Csak annyi a válasz, hogy „muy bien” és hoznak mindenkinek tányért meg az ételt, amit középre leraknak. Nagyon jókat ettünk, mindenfélét meg tudtunk így kóstolni és 13€ volt fejenként az este. Ez borral, kávéval, sok étellel együtt teljesen jó ár.

Ha jól emlékszem 2 fele értünk haza… Nem jött össze a korán lefekvés, de legalább jól éreztem magam velük. A másnap reggel 9-kor kezdődő órámra esélytelen volt, hogy képes legyek bemenni, ezért csak 11-kor találkoztunk össze az egyetemmel.

  Amikor Andris meglátogatott elmentünk egy kis „étterembe”, ami kifejezetten édességekre specializálódott, Godis el dulce poder a neve, viszonylag híres Murciában. Ketten 17€-t hagytunk ott, de valami fenomenálisan finom volt. Kikértük a szinte legdrágább, legtöbb mindennel megrakott dolgokat. Egy adag amerikai palacsintát juharsziruppal, banánnal, dióval és házi tejszínhabbal és ez adag gofrit szintén házi tejszínhabbal, karamella sziruppal, és turrón fagyival. És, szerényen, mindezt egy epres-kókuszos-mangós turmixszal kísértük le. Hú, nagyon nagyon finom volt minden. De ha még egy gram cukrot utána meg kellett volna ennünk, szerintem kérdés és összebeszélés nélkül rohanunk ki onnan mindketten azonnal.

 Itt most nyitnom kell egy újabb posztot (II. rész), hogy elég képet mutogathassak nektek.

[keke-en-murcia]

március 27.

Egy kedves elnéző mosollyal és egy amolyan témaelterelő köhintéssel nézzétek el nekem, milyen rég nem jártam erre és olvassátok sok szeretettel mi történt velem azóta:

 Először is itt egy részlet, amit március 18-án szerettem volna kitenni:

Idehaza épp vendégségre készülünk, Alba apukájának meglepetés születésnapjára. Jön az egész pereputty, testvérestül, nagyszülőstől, unokatestvérestül, nagynénistül. A vicces az, hogy ők nem csak hogy engem és Lucíát nem ismerik, de a lakást sem, még sosem járt itt senki közülük. Úgyhogy reggel óta rendezkedünk, takarítunk, főzögetünk. Na jó, be kell valljam, hogy ez így nem állja meg a helyét. Ez Albára igaz… Én 1-kor keltem. Ennek pedig az az oka, hogy hajnali 4-kor értem haza egy „despedida”-ról, vagyis a két olasz búcsúztató bulijáról. Lucía hívott meg, az ünnepelteket ugyan már láttam, de nem ismertem igazán. Három másik olasz albérletében tartották, sok nasival, sörrel és tinto verano-val. A falra kitettek két nagy spanyol zászlót és fekete tollakat, hogy mindenki írhasson rá kedves búcsúüzenetet. Titkon remélem, majd valaki ilyet nekem is csinál zászlót, amikor hazamegyek, annyira jól nézett ki! Megismerkedtem természetesen egy újabb óriási adag olasszal, illetve spanyolokkal, el salvadoriakkal (na ezt nem tudom, hogy kellett volna helyesen leírni), lengyelekkel, írekkel és angolokkal. Ismét nagyon jól esett az emberek reakciója arra, hogy Budapest az én drága szülővárosom, mindenkinek felvirul az arca és elmondja nekem, hogy az egy nagyon szép város! Kedvesen bólogatni és helyeselni szoktam. Olyan vicces, sokan elkezdenek róla úgy mesélni, mintha nem is ismerném. Egy helyi murciai lány előkapta a telefonját és végigmutatta a fotókat, amit a most szeptemberi utazásukkor készített ott: „ez itt a Parlament, ez meg a Gellért hegy, ez pedig a…”, én meg nem akartam mondani neki, hogy igen, igen, láttam már néhányszor, mert annyira tündérien lelkes volt, úgyhogy csak ámultam vele a szépséges tájakon és épületeken. Bár adódott egy kisebb vita közte meg egy másik fiú között, hogy melyik másik 2 város mellett tennék Európa 3 legszebb városa közé. Azt tudom, hogy Bécs, Prága és a baszk föld (én nem szóltam közbe, hogy az nehezen vehető városnak) versenyzett, a negyedik nem tudom mi volt, mindenesetre abban egyetértettek, hogy Budapest mindenképp ott van közte. Nagyon kedves volt az egész esemény, nagyon sokat beszélgettem az emberekkel és csak fél 4-kor indultam haza.

Szeretem ezt a várost éjjel. Semmi félelemérzet nincs bennem, amikor gyalogolok haza, olyan nyugodt és kellemes az üres éjjeli utcakép.

  No és emlegettem már nektek az utamat Sant Sadurníba!

Az úgy volt, hogy csütörtökön délután felpattantam a vonatra. Éppen akkor olyan meleg volt, hogy ujjatlanban és egy nagyon vékony nyári kardigánban majd megsültem az állomásra menet és lihegve kerestem az árnyékokat, ahogy cikkcakkoztam az utcán az egyik vállamon a nagy hátizsákommal, a másik vállamon a kicsivel. (A kicsi volt az, amelyik majd mellettem lesz az úton, ebben voltak a fontos dolgok – például az étel.)

Barcelonáig az út 7 óra, ami nagyjából 2 órával hosszabb, mint amennyit kényelmesen kibír az ember. Az úton szóba elegyedtem egy 35 év körüli férfival, akit mind az értelmi, mind az érzelmi intelligenciája alapján egy kevéssé értelmes földműveshez hasonlítanék (elnézést a sztereotípiáért és tisztelet a kivételnek), de ennek ellenére nagyon jót beszélgettem vele, nagyjából 2 órán át. Megérkeztem hatalmas Barcelonába, ahol is magamat is meglepő ügyességgel azonnal megtaláltam a vágányt, ahonnan a vonat (vagy talán inkább HÉV kategóriába sorolnám) indult Sant Sadurní felé. Innen még egy bő óra volt mire odajutottam, de ez már sokkal reményteljesebben telt el.

Sant Sadurní zseniális hely. Egyszer, novemberben már ellátogattam ebbe a kissé szürreális városba. Azt kell róla tudni, hogy gyakorlatilag kizárólag a pezsgőből él, ha jól emlékszem 80 db pezsgő pincészete van, csak példának okáért Andrisék jobb és baloldali szomszédja is az. (Mellékesen említném meg, hogy az odaköltözésüknek oka pontosan ez volt: a pezsgő ellenállhatatlan közelsége. Tényleg.) Olyannyira pezsgő-mániás a város, hogy az utcák szélén lévő alacsony kis oszlopok itt pezsgősdugó formájúak, a városi karácsonyi égőket nem csillag vagy hópehely díszíti, hanem pezsgőspohár és buborékok. Emmácska (Andris 8 éves húga) iskolájának fala gyönyörű színesre van festve: kedves erdei manók ugrálnak hatalmas pezsgőbuborékokon és fürdenek ebben az arany nedűben. Zseniális. A másik fantasztikus dolog ott az, hogy van egy csoki gyár is, és mindez pont Andrisék utcájában. Persze minden alkalommal legalább egyszer (bár inkább többször) el kell látogatni a boltjukba (igen, voltam már gyárlátogatáson is!!!), megkóstolni a kirakott kóstolókat, hátha változtak valamit, mióta legutóbb ott jártunk. Amúgy kizárólag ajánlani tudom a márkát, az egyik legjobb minőségű csoki, amit ismerek: Simón Coll. Keressétek, fogyasszátok egészséggel.

 Másnap elugrottunk Villanovába, ami egy közeli tengerparti város, hogy NIE számot (ideiglenes letelepedési engedélyt) csináltassunk Andrisnak. Nem fogom elmesélni ennek az előtörténetét, annyit elég tudni, hogy ez a negyedik alkalom volt, hogy kérvényezte, három különböző városban, többek között legutóbb itt velem Murciában is, de itt (is) olyan rettenetes a bürokrácia, hogy minden alkalommal elhessegették (bár a családja az első próbálkozásra megkapta. Ne kérdezzétek mi volt a logika). Ha érdekel titeket a történet, itt elolvashatjátok a kedves családi blogon, amit vezetnek: http://www.nemos.eu/2017/03/02/andris-a-burokracia-vegtelen-utvesztojeben/, aminek amúgy a többi bejegyzését is ajánlom, ha egy másik Spanyolországban élős blogba is szeretnétek „belelapozni”. Hatalmas szerencsénkre a kedves ügyintézőt kaptuk ki (Andris lesújtó pillantást vetett a mellette ülő bunkó egyedre, aki legutóbb elzavarta), aki két rövid kérdés után (Szóval NIE kell? Szóval jogsi miatt?), 3 és fél perc alatt kiállította a papírt. Örömtől mámorosan és kissé hitetlenkedve sétáltunk ki a hivatalból és a tengerpart fele Andris megírta a „Van NIE számom” című legújabb slágerét, ami valószínűleg világsiker lesz. A tengerpart lenyűgözően szép volt, gyönyörű-ragyogó napsütés, de még kevés emberrel. Jó sokáig ott voltunk és egy gyönyörű kagylógyűjteményt állítottunk össze magunknak.

Még a belvárosban magunkhoz vettünk egy-egy sört és életem eddigi legfinomabb tapas-át, egy sült mézes padlizsánt friss kecskesajttal. Aztán hazavonatoztunk.

Itt hadd tegyek egy kisebb kitérőt a tapasról. Ugyanis be kell valljam, hogy sokáig nem láttam értelmét és nem szimpatizáltam az egész elvvel. Úgy voltam vele, hogy ha enni akarok, akkor majd eszek, de nekem ne adjanak ilyen mini ételkéket… Ahhoz, hogy ennyire részemmé legyenek azért kellett az is, hogy a sört megszeressem. De egy ideje már annak nem látom értelmét, hogy egy helyen ne legyen tapas. Mi az, hogy Pesten csak ropi meg mogyoró van egy kocsmában? Milyen dolog ez? Hol vannak a kis szendvicskék, a marinera (ami addiktív…), a kis adag sült krumpli vagy kalamári karikák vagy az orosz saláta… Ki van ez találva nagyon… Kellenek ezek ahhoz a sörhöz, ezek ketten óriásit dobnak egy kiülős beszélgetésen.

 Sant Sadurníban még elmentünk uszodába Andris húgaival meg anyukájával, ahonnan hazafele valahogy nagyon lassan haladtunk, mert több kocsma is bekönyörgött minket egy narancslére és sörre. Illetve másnap még elmentünk a másik helyi magyar családhoz vendégségbe. Ők erdélyiek és 16 éve élnek ott és nagyon finom paellát ettünk, ami ott sült mellettünk a kerti kemencében. Csodajó program volt az is.

 Hétfőn délután pedig ismét vonatra pattantam és hazajöttem. Itt közben hatalmas eső és vihar volt, úgyhogy a vonat egy órát késett és én hajnali egykor botorkáltam haza a tócsák között a lenyűgöző, néma, nedves és megviselt városon. Ameddig én elvoltam itt kivirágoztak a narancsfák. Nem tudom tudjátok e milyen annak az illata, otthon aránylag ritkán találkozik vele az ember. Hát valami csodálatosan finom… Mintha a jácintból elvetted volna azt a kissé szúrós mellékillatot, hozzáadtál volna elég sok vaníliát meg valami nagyon finom krémes illatot. Ez lengi be az egész várost és a kis fehér virágok pöttyözik be az útszéli narancsfákat, és lassan egyre inkább az aszfaltot is.

  Ez egy adagnyi posztnak már talán túl hosszú is… Amik azóta történtek és még elmesélésemre várnak, hogy túl vagyok a második kis depresszió hullámon (avagy a lejtőkön az érzelmi hullámvasúton), volt nálunk egy olasz est a kedvenc olaszaimmal, Andris meglátogatott másodszor is engem, ismét az olaszokkal lementem a tengerpartra és hogy Murcia gyönyörű. De ezt szerintem már említettem. És a hatalmas örömöm: édes drága Lucám holnap jön, hogy meglátogasson engem! Ez most olyasmi, mint amikor a kedvenc sorozatod utolsó 20 másodperce előreutal a következő részre, de az még nincs fent a neten és szitkozódsz, hogy nem tudhatod meg, mi történik benne… Jön majd az a rész is! :)

  Addig is:

Puszi

[keke-en-murcia]

Alicante

[keke-en-murcia]

március 14.

Le kell szoknom erről a holnap dologról. Mindig megígérem, hogy "holnap" elmesélem még mi minden történt velem, aztán abból a holnapból mindig több lesz. Én másnap mindig lelkesen nekiállok írni, meg is írom mindig a poszt felét, aztán befejezni valamiért mindig csak napokkal később ülök neki. Arra gondoltam, ebből lehetne valami játék, vagy fogadás! Akárhányszor azt írom, hogy "holnap elmesélem", lehetne fogadni, hogy az valójában hány napot jelent és lehetne valami nyeremény, mondjuk egy süti! Na jó, abbahagytam a félrebeszélést...

Szóval azon a szombaton elmentünk Alicantéba. Van egy osztrák lány, Ina, akivel viszonylag jóban vagyok, mert volt egy közös óránk (amit azóta lecseréltem) és ott ismerkedtünk össze. Neki volt a szülinapja szombaton, és úgy szerette volna megünnepelni, hogy elhívja az itteni barátait Alicantéba. Így indultunk neki az útnak hatan. Előreugrok kicsit az időben, ugyanis ez a fotó már délután készült, csak szeretném bemutatni őket nektek. 

Elölről hátrafele: Marco - olasz, Ina - osztrák, én (ha valaki esetleg nem ismert volna fel), Franci - olasz, Nigar - azerbajdzsáni és végül Sophia - osztrák. Nagyon jól éreztem magam velük, rettentő aranyosak voltak! Az egyetlen problémám a napban az volt, hogy mindenképp a helyi Váci utcákban akartak enni és engem borzasztóan felidegesített, hogy ilyen drágán kellett nem jó minőségű ételeket ennem. Igyekszem nem részletezni, hogy mennyire, mert csak újra felidegesítem magam... Szóval annyival lezárom, hogy sajnos sok pénzt költöttem aznap. Pont. A reggel 8 órás busszal indultunk, úgyhogy 7.20-kor kómásabbnál kómásabb arcok találkoztak az egyetem előtt. Ez szerintem egy probléma itt, bár gondolom otthon sincs máshogy, de nagyon ritkán járnak ezek a buszok, amik a közeli városokba visznek. A következő 11-kor indult, és úgy a fél napot elvesztettük volna, mivel egy óra az út. Este pedig az utolsó busz este 7-kor indul. ugyanez a helyzet a reptéri járattal. Ha a géped este 8 után érkezik, várnod kell reggelig, hogy bejuss a városba...Vagy persze taxi 90€-ért. Pesten nagy szerencsémk van nekünk azzal a 200E busszal! Reggel szerencsénkre gyönyörű idő volt, verőfényes, szikrázó napsütés. Mászkáltunk egy ideig a tengerparton és meglepetten konstatáltuk, hogy milyen tiszta a víz. Ittunk egy kávét ott a tenger mellett és jó ideig csak üldögéltünk, beszélgettünk a családjainkról, városokról és a nyelvekről, amiket beszélünk. Mindenki viszonylag jól beszél spanyolul, bár ugye Franci és Marco más tészta, az olaszok esetét mindig külön kell kezelni, ugyanis gyakorlatilag mindegyikük úgy érkezik, hogy szinte semmit nem beszél spanyolul és itt egy hónap alatt megtanulnak. Szakadozottan és hibásan beszélnek, de megérteni mindent megértenek. Marco nem hajlandó beszélni. Nincsenek spanyol barátai, nem lakik spanyolokkal és nincs órája spanyolul, ezért nem kényszerül sosem rá, hogy beszélje, de olasz lévén mindent ért. A buszon mellette ültem, sokat beszélgettünk, ő angolul, én spanyolul (mindenki más is spanyolul beszél hozzá ő pedig angolul válaszol) és bármilyen viccesen is nézhetett ki ez a fajta kommunikáció kívülről, mi tökéletesen megértettük egymást és észre sem vettük, hogy két különböző nyelven beszélünk épp.

A kávézás után megindultunk a várba. Egy kellemes 30 perces séta a tengerpartról és gyönyörű látvány tárul az ember elé, mindig egyre távolabbi, ahogy kacskaringózik fel a lépcsőkön és földutakon. Egészen különlegesen néztek ki a házak azon az úton, a legtöbb színesre volt festve és sokra rengeteg dekoráció közé hosszabb versek voltak pingálva. Itt már nem szikrázott úgy a nap, de még szép idő volt. Magában a várban persze elég sok turista volt, ami mindig is nagyon tudott idegesíteni és ezt tetőzte, hogy 6-7 nő és kislány mászkált itt-ott felcsicsázott népviseletben. Egyrészt jó volt látni, hogy néz ki a helyi legdíszesebb népviselet, másrészt zavart, ahogy ott álldogálnak bármilyen hagyománytól vagy ünneptől függetlenül, csak azért, hogy tudjanak velük fotózkodni a turisták. A vár maga nagyon szép, bár persze nagyon romos, látszik az egész város és a tenger is. Meglehetősen belemerültünk a fotózkodásba, az előbbi ágyún ülős csoportkép is ott készült, meg teszek majd fel egy külön képes posztot, nagyon jó hangulatúak vannak! Egy kedves sirály is becsatlakozott a fotózásba, és morcos arccal, de büszkén tűrte, ahogy percekig vele fotózkodunk. Lefele jövet még szürreálisabbak voltak a színes házak a versekkel, ugyanis elkezdett cseperegni az eső, beszürkült és benyirkosodott minden, és ebben a csepegős időben ugyanúgy virítottak azok a színek csak körülöttük lett minden szürke... Nagyon különleges volt.

Sétáltunk sokat a városban, én sálba tekert fejjel, hogy ne ázzak meg. Miután megebédeltünk a helyi Váci utcában, a lányok mindenképp fagyizni akartak, úgyhogy elmentünk egy helyi kézműves fagyizóba és ugyan kifejezetten fáztunk pulcsiban és kabátban is, de lelkesen eszegettük az amúgy nagyon jó minőségű fagylaltot.

Utána még sétáltunk sokat, de már nem tudtunk magunkkal mit kezdeni, szinte egy órát ültünk a McDonaldsban, hogy végre 17.15 legyen és hazamehessünk a busszal, mert nyirkos volt már az idő, mi pedig fáradtak voltunk. 17.05-re kimentünk a buszpályaudvarra és nagyban kerestük a buszt, de sehol sem találtuk, még csak a kiírást sem... Megkérdeztük az információs pultnál, és mondta a kedves kisasszonyka, hogy 17.00-kor elment, 19.00-kor megy a következő (egyben utolsó). Mi meg nagyban mutogattuk neki a menetrendet, amit a neten írtak, hogy 17.15-kor megy. Kiderült, hogy Ina rossz menetrendet nézett és ő a reptéri indulásokat nézte. A buszok Alicante városból indulnak, kimennek a reptérre (ugye onnan van az a 17.15-ös indulás amit kinézett), és onnan pufognak tovább Murciába. Úgyhogy így késtük le 5 perccel a buszunkat. Nem volt mit tenni, kimentünk a tengerpartra és feleküdtünk pihenni arra a két órára. Erről remek képeket készítettem.

(#lekéstükazautóbuszt)

2 óra fetrengés után felvánszorogtunk a buszra és ott fetrengtünk tovább.

Este még vacsorázni is akartak menni (mert még nem költöttünk eleget aznap...), de a pizzázó, ahova akartunk menni, teljesen tele volt. Olyannyira, hogy sor állt odakint, de vagy 4 méter, és az embereket odakint is kiszolgálták. Úgyhogy Ina 3 olasz barátja, akiknél antipatikusabb emberrel Murciában még nem nagyon találkoztam, ellentmondást nem tűrően eldöntötték, hogy hol eszünk, ami természetsen ismét a helyi Váci utcában volt, egy iszonyú drága ám nem jó minőségű étterembe. A pincér velem nagyon bunkó volt, mivel én ahelyett, hogy bólintsak, hogy "persze, mindegy, jó lesz, hozza azt!" amikor ő kitalálta, hogy mi majd mit együnk (paellát), mint ahogy tették ezek az olasz fiúk étlapot kértem, megkérdeztem mennyibe kerül ennyi főre a paella és hasonló szerintem teljesen normális kérdéseket tettem fel, ha már nem adott étlapot, de ez neki nagyon nem tetszett. Amikor kértem az étlapot egyetlen egyet hozott és ledobta elém, hozzátette, hogy nem azok az ételek vannak, amik bele vannak írva ezért felesleges is néznem. Amikor a paella áráról érdeklődtem azt mondta, nagyjából 45€ lesz ennyi főre, amit már így is soknak éreztem, nemhogy akkor, amikor egy kisebb maroknyi adagot adott és végül 60€-t volt arcuk felszámolni. Elég kellemetlenül éreztem magam, amiért a többieket nem háborítja fel az egész és hogy hajlandóak megint rengeteg pénzt kidobni egy ilyen helyen. Bár hozzá kell tegyem, hogy a többiekkel nagyon kedves volt a pincér, mert ők felvevő piacnak tűntek... Nem fogom tovább részletezni a dolgot, pedig tudnám, a lényeg annyi, hogy kihoztak egy 150€-s számlát és ezek a nagyon antipatikus olasz barátai Inának ellentmondást nem tűrően egyenlően akartak osztozni, és én hiába szóltam, hogy én nagyjából fele annyit fogyasztottam mint a többiek (direkt, hogy ne kelljen majd olyan sok pénzt ott hagynom), teljesen figyelmen kívül hagytak és kifizetteték a "részem". Ezután közöltem, hogy további nagyon jó estét kívánok, nekem fáj a fejem és hazamentem... Mindegy, hasznos volt ez valahol, legközelebb jobban kezelem majd a szituációt.

És akkor jöjjön a sokk. Levágattam a hajam. Na jó, a legtöbbeteknek nem lesz akkora sokk, mert már mondtam meg mert ott van instagramon... Igazából nagyon rég le akartam már vágatni, hosszú évek óta (bár eddig nem ennyire rövidre), de mindig féltem tőle, hogy mi van, ha nem áll jól, ha nem tetszik. Csak a szokásos. Aztán most azon gondolkodtam, hogy nem okozott semmi félelmet bennem, hogy elutazzak egyedül fél évre egy másik országba és ott mindent egyedül oldjak meg és én komolyan félek egy hajvágástól? Így történt, hogy lehullott 20 cm a végéből.

Borzasztóan szeretem így. Vicces érzés, mert nem érzek igazán változást, olyan mintha mindig is ilyen lett volna. Nem, ez így nem pontos... Mintha belülről így néztem volna ki már nagyon rég óta, csak most igazodott hozzá a hajam is. Itt az utolsó hosszú hajas képem már a fodrászat előtt és egy másik rögtön miután kijöttem.

Ami pedig az azóta történteket illeti: csütörtökön vonatra ültem és röpke 9 óra utazás után meg is érkeztem Sant Sadurní-ba, Barcelona mellé, hogy meglátogassam Andrisékat, akik teljes családostul ott élnek és tegnap hajnalban értem haza. Voltunk Vilanovában, Barcelonában és a hegyen paellát sütni. Mesélek majd mindent, és főként hozok fotókat! Nem ígérem, hogy holnap, de fogok ;)

Nagyon sok puszi nektek!

[keke-en-murcia]

március 5.

Az elmúlt egy hét nyugisan telt, a hétköznapok legalábbis, semmi különösebben izgalmas dolog nem történt. Egyetemen voltam, hazajöttem, főztem, ettem, tanulgattam a könyvtárban sokat, elmentem edzeni kétszer. Mondjuk az mindkét alkalom érdekesre sikerült. Hétfőn elmentem egyedül, mert már nagyon hiányzott a mozgás. Tudni kell, hogy ebben a sportközpontban, vagy nem is tudom hogy nevezzem, itt gimnasio-nak hívják, ergo gym, de magyarul nem tudom mi a neve. Na szóval, hogy olyan szekrények vannak, amikre a saját lakatodat kell rárakni... Igen, hoznod kell mindig egy lakatot. Nekem nem volt, úgyhogy mindig ha a lányokkal mentem, akkor közös szekrénybe pakoltunk, ha meg egyedül mentem, elkértem Luciáét. Most is így tettem, mert egész héten nem volt itthon, tegnap jött haza, hazaugrott Torinóba. Elmentem, bepakoltam a szekrénybe, bezártam Lucía apró kínai lakatjával, lementem futni, jól kifulladtam, aztán erősítettem. Majd mint aki jól végezte dolgát elmentem visszaöltözni. De nem nyílt a lakat...Vacakoltam vele néhány percet, majd (ne kérdezzétek, ezt a gondolatot mire alapoztam) visszamentem kicsit erősíteni, hátha addig megjavul. Természetesen nem javult meg. Jobban megnézegettem és természetesen eltört a kis kínai lakat zárja... Még néhán percnyi reménytelen próbálkozás után lementem a recepcióra és ékes spanyolsággal elmondtam mi történt. A lakat szót nem tudtam, úgyhogy végig a 'zár' szót használtam, de mindenki megértett. Persze azóta megtanultam, hogy 'candado'. Amúgy olyan érdekes, nem tudom tapasztaltátok-e, de vannak olyan szavak, amiket képtelen megtanulni az ember. Fogalmam sincs mi az oka, és mitől függ, hogy melyek ezek a szavak, de míg egyes szavakat első hallás után örökre megjegyzel, vannak olyanok, amiket 30-40x kell megtanulj, mire tényleg megjegyzed. Na ez ilyen volt. Ötször kerestem meg újra a szótárban és ennél is többször kérdeztem meg Albától, hogy hogy is volt a lakat szó? És az utcán sétálva percekig mondogattam, ismételgettem, hogy megmaradjon, pedig olyan egyszerűnek néz ki szegény szó. Mindenesetre remélem, mostmár örökre odavéste magát az agyam spanyol részébe. Ott tartottam, hogy lementem a recepcióra. A kedves zumba oktató lány volt épp ott (aki nem olyan jó oktató, de tényleg kedves...), mondta, hogy mindjárt jön, csak elintézi a dolgait. Megpróbálta ő is kinyitni, de persze, rendkívül meglepő módon, ő sem tudta. Megbeszéltük, hogy nem érdemes az olcsó kínait választani, majd mondta, hogy várjak, mindjárt jön. 10 perccel később egy hatalmas vágóeszközzel, aminek nem tudom a nevét, de vagy 60 cm hosszú, amivel a gallyakat szoktuk levágni a fákról meg felaprítani. Mármint én eddig csak erre használtam. Nem tudtam, hogy ilyen kiválóan alkalmas lakatok elvágására is. Így történt, hogy fel kellett törni a saját szekrényemet. És így történt, hogy 2 lakatot is kellett vennem. Magamnak és Luciának is.

A másik edzésem története annyi, hogy túltengett bennem az energia, és már összekészültem, hogy indulok a gimnasio-ba levezetni! Random kinéztem a következő vezetett edzést, a Gbody névre hallgató órát. Megkérdeztem Albát akar-e jönni. Abban a percben kelt fel a délutáni alvásból és még válaszolni sem volt ereje. Annyit nyögött ki, hogy 5 perc múlva kérdezzem meg újra. Megdöbbentő módon 5 perc múlva edzőcuccban találtam, hogy indulhatunk is. Amikor megérkeztünk, az a látvány fogadott minket, hogy az emberek fémrudat és rá való súlyokag hoznak maguknak, de rögtön 6-8 darabot. Aggodalom és döbbenet sugárzott az arcunkról. Minden egyes “akkor most ehhez a feladathoz rakjunk legalább kétszer annyi súlyt a rúdra” utasításnál rémülten néztünk egymásra. Végig csináltunk mi rendesen mindent, bár igaz, hogy szinte végig a legkönnyebb súlyokkal... Mindenesetre másnap nem tudtunk lépcsőzni. Bennem a cheereseim tartották a lelket, ha ők elbírják az én 48 kilómat ketten-hárman, sőt, dobálják is, akkor én csak elbírom ezt a maximum 10-et.

Ezen a ponton szeretnék megállni kicsit, hogy üdvözöljem a legelszántabb olvasómat, Francist. Ő róla még nem meséltem nektek, ő a helyi 'buddy'-m vagy spanyolul a 'padrino'-m. Ez annyit tesz, hogy ő egy önkéntes, aki arra vállalkozott, hogy egy szinte véletlenszerűen kiválasztott, az ő szakjára érkező erasmsusos diákot (engem) segítsen mindenben, amiben tud. Hogy kell felvenni az órákat, mi hol van az egyetemen, hol találom meg a neten a beadandókat, és a többi. Ennél csak egy fokkal zseniálisabb, hogy mivel 3 közös óránk is van, elküldi nekem a jegyzeteit, amit ezúton is nagyon köszönök!! Szerencsére nagyon jól kijövünk. No és amiért említem ő itt: olvassa a blogom. Úgy, hogy egy szót sem beszél magyarul, de "Google translate is your friend". Néha ír nekem a semmiből, hogy nagyon örül ennek meg ennek, ami most történt velem! És ilyenkor tudom, hogy épp nekiállt a legújabb posztom megfejtésének. Lenyűgöző!

Hoztam egy-két életképet nektek. Ezeket még Andris csinálta, de szerintem nagyon jó hangulatuk van, ezért gondoltam ha már ehhez a héthez nincs másik fotóm, ne maradjatok illusztráció nélkül.

Ez nem egy hajnali koránkeléskor készült, hanem a délutáni alvásom után. Az ott a tányéron pastel de carne, darálthússal, tojással meg kolbásszal van töltve, az egyik helyi jellegzetesség, a másik meg tonhalas-paradicsomos empanada, az a csík meg a maradék mangós torta. (Nagyon finom, ha kéri valaki a receptet, szóljon!!) Meg persze frissen facsart narancslé, ami gyakorlatilag mániám lett. Lucía elnevezett "A narancs királynőjének", mert elképesztő mennyiséget fogyasztok belőle. Általában leugrom a kedves zöldséges fiúhoz, hozok 2 kg narancsot, és 2, maximum 3 nap múlva megyek is újra. Napi 3-4 narancsot simán elfogyaztok. A vicces az, hogy amióta itt vagyok, egyetlen egyet sem ettem! Ugyan úgy hangzik, de nem, ez nem egy paradoxon, evés helyett ugyanis kifacsarom a levét. Van külön evős narancs, meg ivós narancs, naranja de mesa és narajna de zumo, eddig csak az ivós, kifacsarandóból vettem. De elképesztő finom. Amikor otthon narancsot eszel, és épp egy nagyon jót fogsz ki, ami annyira jó, hogy szólsz a család többi tagjának, hogy "húúú, ez a narancs kivételesen nagyon finom, kóstoljátok meg!", na az itteni annál sokkal jobb.

Itt épp nektek írok! Igen, meg egy pohár bor... Meg a vörösbegyes mamuszom.

Másik pohár bor... Ez a sajtos helyen készült. Ha tudom, hogy 3,5 € volt az az egy pohár, lassabban iszom...

Tegnap Alicantéba mentünk az új barátaimmal, holnap elmesélem azt is nektek, sok-sok fotóval!

Puszi

[keke-en-murcia]

február 26. - III. rész

Tegnap Águilasban voltam karneválon!! Elképesztően jó volt.

Az odajutásomnak az a története, hogy én persze már megint elfelejtettem jelentkezni az ESN (erasmus student network) által szervezett buszos karnevállátogatásra és mire észbekaptam, már megint nem volt hely. (Egyrészt mert volt olyan kósza terv, hogy lehet Albáék is mennek és velül tarthatok, másrészt mert nagyon béna vagyok). Úgyhogy ide-oda kapkodva próbáltam elintézni, hogy oda-, de leginkább hazajussak. Az utolsó busz 8-kor hozott volna haza, az első reggel 6-kor... Egyik rosszabb, mint a másik. Próbálkoztam helyi couchsurfingeseknél, blablacar-nál, de semmi. Rengeteg szervezkedés után végül szerencsére be tudtam magam mégis könyörögni az erasmusos buszra. Nem tudok pontos számokat mondani, de olyan 250-300 közé tenném az erasmusosok számát, akiket vittek a buszok. Mivel én a "nem fizetett még, sőt, még el is felejtett jelentkezni" emberek közé tartoztam, az utolsó busznál kellett várakozzak, hogy ha majd mindenki felszállt az első 5-re, felszállhassak erre. Itt 6-7 helyi szervező vagy exszervező álldolgált, meg én. Beszélgetésbe elegyedtünk persze, és egyikük azt hitte, hogy helyi vagyok, a másik azért ennyire nem bízta el magát, csak Latinamerikainak tippelt. Mondtam, hogy nem, magyar vagyok. Erre egyikük csak ennyit mondott a másiknak: "Mi? De hát kb jobban beszél mint én..." Ez elképesztően jól esett, még ha egyértemű is volt, hogy viccel. Persze, több mint alaptapan, hogy ennyire jól beszélnék, ezt csak néhany nagyon rövid reakciómra alapozták, amiket ügyesen tanultam el a helyiektől, meg az a 7 év spanyol tanulás és az a néhány csodálatos tanárom munkája meglátszik és ha csak ennyit beszélek, átverheti az embert. Persze amint hosszabban beszélgetni kezdünk bárkivel, azonnal észre lehet venni, hogy nagyon nagyon nem vagyok anyanyelvi, összekeverem az igeidőket, rosszul rakom össze a mondatokat és nem odaillő, néha nem létező szavakkal igyekszem kifejezni magam, a rosszul ragozott igékről nem is beszélve (például sokszor magázok véletlenül felszólítómódban: az a fránya subjuntivo összekavar).

Indiánnak öltöztem, mert ez az a jelmez, amit mindig percek alatt össze lehet abból dobni, ami otthon van. Ugye én egyedül mentem, hogy máshogy mentem volna. Mindig amikor összefutottam olyanokkal, akiket arcról ismertem és köszöntünk, vagy ha új emberek mellé kerültem, megkérdezték "és kikkel jöttél?", én meg mondtam, hogy hát, egyedül. Erre általában az "ó, szegénykém!" reakciót kaptam, vagy minimum erős meglepődést. Én meg az ő meglepődésükön lepődtem meg, hát miért ne lehetnék jól el egyedül...? Persze, például egy olasz erasmusost sosem fogsz egyedül látni, annyi van mint a nyű és nem mászkálnak a többi nélkül. Egyedüllétemre való tekintettel befogatott egy mexikói-kolumbiai-olasz-thaiwani kis társaság. Csak egyszer szöktem meg 20 percre, hogy felélegezhessek kicsit egyedül, amúgy nagyon jól éreztem magam velük!

Az egész karnevált olyasminek kell elképzelni, mint a nagy rioi csak nagyon kicsiben. Vannak áralakított kocsik, ami egy-egy baráti társasághoz vagy családhoz tartozik és valamilyen témát dolgoz fel. Jobb esetben a kocsi is eszerint van kidíszítve, de az emberek mind egyforma jelmezt viselnek. Ezeken a kocsikon áll a család/baráti társaság, mindnek a saját hatalmas hangszóróján üvölt a zene, mindenki észveszejtve táncol rajta, főleg fiatalok, de vannak rajta néniktől a kisgyerekig mindenféle jelmezhordozók (általában 10-40 ember fér el rajtuk) és ami a legjobb: fel lehet rájuk kéreckedni. Legalább 6 különbözőn táncoltunk. Csak néhanyat említek, mert annyi zseniális volt, hogy fel sem lehet sorolni. Volt a "gazdag család", akiknek a kocsiját és jelmezét hatalmas bankkártyák borították, Gucci és hasonló márkák jelei és a legmenőbb boltok papírszatyrainak reprodukcióját cipelték magukkal. McDonalds-os bohóc volt egy másik zseniális ötlet, Trump fejével. Mindenki ennek volt öltözve, Trump papírfejjel az arca előtt, a kocsi meg egy mozgó meki volt. Voltak a piros ninják, a fura zöld csapat kalickákkal a fejükön, a 60-as éveket idéző család és busz, a kalózok, és a többi és a többi. Még néhányat hadd soroljak fel a kocsihoz nem tartozó kedvenc jelmezeim közül. Elképesztő munka látszott nagyon sok öltözet mögött, zavarbaejtően profi kivitelezéssel, főleg, hogy a legtöbbször az emberek a barátaikkal vagy családttagjaikkal összeöltöztek. Volt Donald és Daisy kacsa család bébi Donalddal, tütüs elefánt lányok, rendetlen irodai asztalnak öltözött csoport, VHS kazetta baráti társaság, ananász lányok, páva lányok, flamingó lányok, Disney gonosz főhősnők, 101 kis kutya és Szörnyella lányok, Hihetetlen család szereplők, Volt egyszer az ember szereplők, barokk öltözetek, Szörny Rt. szereplők Bú-s (ugye ez a kislány neve?) kistáskával és a személyes két kedvencem: a medúzák és a "langostino" rákok. Legalább 40 embert láttam ilyen rák jelmezben, van egy selfie-m is az egyik csoporttal, akik egy "egyél meg a fejünkig" feliratot hordoztak. (A képen egy másik tábla látszik csak.) Ami érdekes volt, hogy a férfiak minimum 15-20%-a nőnek öltözött, vagy alapvetően unisex vagy férfi jelmezek női változatát viselték. Például volt szexi rózsaszín miniszoknyás torreador, vagy szexi mélydekoltázsos farkas, vagy mini barokk női öltözet férfiakon. Nekem tetszett ez a dolog, annyira jól figurázta ki azt a rettenetes mániát, hogy a lányok normális jelmezek elképszetően szexualizált változatában lengessék magukat, mint a szexi rendőr/orvos/nővér/stb. Felüdülés volt, hogy ezeket a borzalmakat csak nagyon kevés lányon lehetett látni. A mexikói lány fotózott rengeteget, megkérem, hogy küldje el őket, és ha vannak jobban sikerültek, felteszem ide nektek, hogy kicsit érezhessétek a hangulatot. Addig csak az én nem jól sikerült képeimet élvezhetitek. Reggel 6-ra értem haza, de semmi gond, aludtam ma 1-ig.

Ja amúgy: Örömhír! Sokkal jobb az egyetem. Az úgy volt, hogy mivel megváltoztattam az óráim, felcserélgettem a csoportokat, amikbe járok, hogy ne legyen pénteken órám. Ami már önmagában is zseniális, persze. Eddig az A csoportban voltam szinte mindig, most átmentem a B-be. És itt sokkal jobban érzem magam, sokkal! Itt az emberek felállnak szünetben, ESZNEK, beszélgetnek, nevegélnek, mozognak. Ergo élnek. Sőt mi több, néha beszélnek is hozzám. Jó, persze, olyasmiket, hogy "bocsi, ez a te táskád?" "jajj, összekevertelek valakivel!" "nem zavar, ha ide ülök?". Sőt, egyszer megkérdezte egy lány, hogy mit mondott a tanár és hogy írják azt a szót. Ami azért elég komikus volt, mert ha ő helyiként nem értette, mit mondjak én...

Remélem nagyjából bepótolnak érzitek a lemaradásom :) Írok hamarosan!

Ohh, még valami! Ezt a képet a drága cheer-eseimnek küldöm. A rák világot lát:

Puszi

[keke-en-murcia]

Egy ajándék csúnya arcú fotóval, csak nektek, csak most :)

[keke-en-murcia]

február 26. - II. rész

Bocsánat, abból a 'holnapból' 3 nap lett [khm, azóta tudjuk, hogy sokkal több], de olyan sok mindent csináltunk, olyan sok minden történt itten, hogy egyszerűen nem akadt egy szabad 30 percem, hogy leüljek és megírjam. Igazából azt még hozzá kell tenni, hogy a megírása egy posztnak sokszor kevesebb, mint a feltöltése. A számítógépem már nem egy fiatal darab, és nem igazán hajlandó csatlakozni a wifihez, ha meg mégis csatlakozik, ledob róla 10-20 másodpercem belül, ezzel teljesen ellehetetlenítve, hogy azon írjam a posztokat. Ezért a tableten csinálom mindig, de erről nem olyan egyszerű az ablakok közötti ugrálás és van, hogy négyszer kell újrakezdenem a fényképek belepakolását. A rekord talán 40 perc volt, amennyit szenvedtem, mire sikerült. Jobb esetben csak 6 perc. Ez nem panasz persze, nem is kifogás! Csak szerves része a blognak, ezért elmeséltem :)

Kedd este megérkezett Andris, leugrott Barcelónából (bár igazából Brüsszelen és Párizson át jött), hogy itt legyen a szülinapomon. Másnap én szorgalmsan ültem az egyetemen, miközben a telefonom csak villogott és villogot, annyi kedves ember kívánt boldog születésnapot! Apropó egyetem. Egyre jobb. Sokkal jobban tudok már figyelni, egyre inkább megszokom ezt a 2 órás órát (ami nem azt jelenti, hogy emberinek tartom). Miután megszabadultam attól az órától, amit annyire nem szerettem, a többit is sokkal pozitívabbnak látom. Lassan a bevezetések végére érünk, kezdődnek a rendes tananyagok, és egyre izgalmasabbnak tűnik. Alig várom, hogy végre nekiüljek elolvasni a műveket. Két órám között volt egy óra szünet, amikor is Andris kijött az egyetem terére, hogy igyunk egy sört. Igen. Jól olvastátok. Itt rászoktam a sörre. És amúgy a tapas-ra is, bár ez gondolom senkit nem lep meg. Bár nekem eleinte nem tetszett annyira ez a dolog, én enni akartam, nem nassolni, de aztán rá kellett jönnöm milyen jó dolog is az egy sör mellé. Az egyetem előtt, mellett legalább 7-8 tapas-os kocsma van, és szinte mindegyik állandóan tele van. A La Playa nevű helyen ültünk le és a sört kalamári karikákkal kísértük. Elképesztően jó hangulata volt ott ülni, nézni, ahogy mindenki beszélget és iszogat, délután 1-kor, gyönyörű napfényben sütkérezni ebben a tündér városban. Délután elmentünk bevásárolni a szülinapi menühöz, meg az elköveztezendő néhany nap ételeihez, mert hát ha már ő is itt van, akkor főzzünk jókat... Hip-hop elköltöttünk 40 €-t és 2 hátizsákot és 3 szatyrot pakoltunk dugig az alapanyagokkal. Tejszínes szószos rákot sütöttem szülinapomra, és csodálatosan finom lett. Ez drága jó szüleim receptje és felváltva szokott ez és wellington bélszín lenni az ünnepekkor. A wellington bélszínt természetesen nem mertem bevállalni, Apa annyira csodálatosat csinál, és esélytelennek tartottam, hogy negyed annyira jól sikerüljön. De a rák zseniálisan finom lett! Arra gondoltam, leírom nektek, hogy kell csinálni, mert pofátlanul egyszerű és használjátok fel, amikor legközelebb valakit le akartok nyűgözni. A rákokat fele-fele oliva olajon és vajon addig kell pirítani, ameddig kirózsaszínednek az eredeti szürkéről. (Az enyémek eleve rózsaszínek voltak, úgyhogy addig sütöttem, ameddig picit pirongani kezdett). Ha sok a rák, akkor ezt két külön adagban. Amikor ez megvan akkor apróravágott foghagymát kell mellette pirítani, majd felönteni sok tejszínnel, egy pici paradicsompüré, só, némi bazsalikom, addig főzöd, ameddig kicsit besűrűsödik a szósz. Hozzá meg friss bagett. Ennyi. Az egész kb 15 perc. Zseniális. Egyétek!!

Nagyon aranyos volt az egész szülinapozásunk, vettünk pezsgőt, a lányok hoztak sütiket, meg Andris is sütött egy mangós-kókuszos süteményt, minden nagyon nagyon nagyon finom volt. Énekeltek, volt gyertya, én meg olyan voltam, mint mindig ha szülinapozunk, vigyorogtam mint a vadalma, lóbáltam a lábam és nagyon örültem.

Csütörtökön én sokat ültem az egyetemen, ameddig is Andris itthon egy elképesztően finom rakott krumplit sütött. Mindenképp tipikus magyar ételeket akartunk főzni mostanában, hogy Lucía és Alba végre megkóstolhassák, mi mit eszünk. A tejfölért küzdelem ment... Itt szinte egyáltalán nem használják, bár valami a tejfölhöz nagyon hasonló létezik, ő a nata fresca (ergo 'friss tejszín'). Három boltot kellett végigjárni, mire találtunk, ott pedig felvásároltuk az összeset, mind a négy darab két decis pohárkát. A lányoknak nagyon ízlett a rakott krumpli én meg egészen el voltam ragadtatva az ismerős íztől. Csak akkor veszem észre mennyire más ízeket eszem itt és mennyire hiányoznak a magyar ízek, amikor otthoni dolgok kerülnek az asztalra valamiért. Azért a rántott húsért is mit epekedtem?! Persze nem azt mondom, hogy itt nem eszem jól, nagyon is jól eszem, csak mást.

Délután bejártuk a város egy részét, söröztünk és tapas-oztunk a változatosság kedvéért. Elmentünk a Casino-ba, ami egy félig a csinos idős emberek nagyon menő találkozóhelye még ma is, és félig pedig egy múzeum, amiben a termek a 20. században egymás mellett itt létező építészeti stílusok szerint vannak berendezve. Nagyon jó volt!!

Szinte minden nap órákig sétáltunk ebben a csinos kis ékszerdoboz városban, ami Andris szerint a világ legjobb illatú városa. És amúgy ebben van valami, mert minden nap, ahogy kilépek a kapun, egy mély, jóérzésűt szippantok a levegőből és egy elégedett mosollyal konstatálom ittlétem - ezt a rituális tevékenységem csak azután vettem észre, hogy ő ezt.

Vasárnap elmentünk Cartagena-ba, egy gyönyörű kisvárosba a tengerparton, nagyjából 40 percre innen. Nagyon szépen sütött a nap, csak a szél fújt, úgyhogy mégiscsak rajtunk maradtak a nagykabátok. Ahelyett, hogy ecsetelném a város szépségét, inkább csinálok egy külön fotós posztot róla, hogy ne olvasnotok kelljen, hanem láthassátok. Természetesen itt is beültünk sörözni és tapasozni, és ismét a marinera-ra esett a választás, ami komolyan mondom, hogy addiktív. Később a kikötőben megettük az otthoni 3 napos bagettből készült, (nem volt más otthon és vasárnap nincs nyitva szinte semmilyen bolt) elképesztően száraz szendvicseinket és néztük a hatalmas sirályokat, pálmákat és verebeket, valamint a kutyás hippi csoportot a parton.

Életemben előszor bontottam csirkét. Ugyan csak egy felet és nem egészet, de akkor is: csirkét bontottam, és nagyon jól ment. Ez az zseniális kép készült rólam eme tevékenység közben:

Ez ahhoz az isteni finom paprikás csirkéhez kellett, amit egyik este főttünk, pompás nokedlivel. Mindezt persze az előző napi házi csipetkés gulyás után. És fotó a csipetkegyártásról:

Andris csütörtök estig maradt és elmentünk búcsúvacsizni abba a zseniális sajtos étterem-boltba, ahova anno az olaszokkal mentem. Most is minden íz lenyűgöző és csodálatos volt. 13 €-t fizettünk, amiből mint kiderült 7 volt a két pohár bor (amit mellesleg nem töltött túl a lány). Lehet legközelebb vizet iszom ott.

A pénteket pedig gyakorlatilag átaludtam.

[keke-en-murcia]

február 26. - I. rész

Kedveseim, élek és nagyon jól vagyok. Tudom, hogy az a tény, hogy 16-a óta nem írtam nem az érzést kelti az emberben, de most itt vagyok, hogy bebizonyítsam ennek az ellentétét.

Nem tudom mi a szobafogság ellentéte, de arra küldtem magam. Kizavartam magam otthonról. Ennek két oka volt. Az egyik az, hogy a spanyolabbik lakótársamnak van egy enyhe takarításmániája és a vasárnapot szokta kihasználni, hogy ezt kiélje, és azt a "rengeteg" mocskot (amit sem Lucía sem én nem látunk, ami persze valószínűleg csak a szemünk hibája) eltávolítsa. Gondoltam nem zavarom ebben a tevékenységben. Másrészt, hogy ne vonja el végre más a figyelmem és nyugodtan elmesélhessem nektek, mi újság van itt velem édes Murciában. Mindezt egy korsó sör (igen, tudom, nagyon durva, de itt rászoktam a sörre) és két marinera (a helyi legfőbb tapas) kiséretében teszem az egyetem terén lévő helyen. 5 €-t kértek el ezért, nem ide jövök legközelebb, de hát a kedvenc helyem nem nyitott ki így vasárnap lévén. 21 fok van, pólóban napozok a söröm és a blogom mellett.

Engedjétek meg, hogy összezavarjalak titeket. Ugyan nem töltöttem fel, de írogattam én attól még a blogomat és most nagy fejtörést okoz, hogy rendezzem össze ezeket a rendezetlen részleteket. Úgy döntöttem, ezután a kis bevezetés után (I.) feltöltöm azt, amit írtam arról hétről, amikor itt volt Andris (II.) majd a legutóbbi eseményeket, vagyis a tegnapi karnevált (III.). Remélem csak egy nem zavaró fokig zavarlak össze titeket. Nem mintha nem lenne mindegy, hogy február 18-án este 6-kor vagy február 21-én reggel 9-kor mentünk-e Cartagenaba, csak hát mégis, igyekszem élvezhetően-követhetően mesélni nektek, hogyan is vagyok.

Apropó hogyan is vagyok: csodálatosan. Ezerszer nyugodtabb és felszabadultabb vagyok, olyanabb, mint amilyen szerettem volna lenni otthon is. Nem aggódom annyit felesleges baromságokon, nem zavarnak és nem idegesítenek fel butaságok, csak vagyok, jól vagyok, csinálom amit kell és közben jól érzem magam. Mikor mentünk tegnap a karneválra, küldtem egy selfie-t édes drága családomnak, amire Anya ezt válaszolta: "Fantasztikus ez a kép! Legutóbb 4 éves korodban csattantál ki [az örömtől] ennyire!" (Tudni kell, hogy rettentő vidám kisgyerek voltam, csak így érthető a mondat). Azt hiszem ez mindent elmond. Nem gondolom, hogy ez a város miatt van, bár egyértelműen közrejátszik. Az egyetemen a második emeleti női mosdó egyik ajtaján hatalmas 'Vive' (élj) felirat virít, és mindig jól esik ha meglátom, mintha fejben kipipálnám mindig, hogy igen, az most megvan.

Na és akkor mesélek.

[keke-en-murcia]

[keke-en-murcia]

február 16.

Vasárnap reggel felhúztam a redőnyt és az időjárásjelentést elküldtem melegebb éghajlatokra, hogy meglátogassa a felmenőit... Még nagyobb köd volt, mint előző nap és aznap már 30% esőt írtak délelőtt-koradélutánra. Bezzeg 2 napja verőfényes napsütést és 20 fokot. Mindegy. Eldöntöttem, hogy megyek és holmi 12 fok, köd meg némi esély az esőre nem fog visszariasztani. Felvettem két melegítőnadrágot, két pulcsit és egy pufimellényt, meg biztos, ami biztos elraktam a szendvicsek mellé a táskába még egy pulcsit. Természetesen arra végül nem volt szükség, de szinte meghazudtoltam volna magam, ha nem pakolok el valamit feleslegesen a "biztos-ami-biztos" alapomon. A 10 órás busszal akartam menni, de Lucia belekezdett a nagy bánatának elmesélésébe, és nem akartam volna megszakítani, úgyhogy hagytam, hadd menjen az a busz, majd megyek a 11 óraival. Persze, csak hűen magamhoz, azt is majdnem lekéstem, szedtem a rövid lábaimat ahogy tudtam és elértem. Mindössze 40 perc volt az út mindennel együtt, úgyhogy azért nem mentem annyira messze a várostól.

A busz a Santuario de la Fuensanta-nál tesz le, ez egy templom a hegy oldalában, nagyon szép út vezet fel hozzá. A fotóim nem lettek a legjobbak, mert sajnos a fényviszonyok igazán nem kedveztek, hogy a telefonom nem túl jó kamerája jól tudja visszaadni azt a látványt, ami az ember elé tárult ott. Jövőhéten is szándékozom menni, majd akkor viszem a fényképezőgépem is. (Most nem fért be a pulcsi miatt...) Most ideteszek majd 1 fotót és egy külön fotó posztot csinálok a többinek, hogy ne vigyék el a helyet! Erre a hatalmas cselre gondoltam.

Körbesétáltam a templomot és elindtam a hegy felé. Kocsiúton kellett sétálni, nagy, normál szélességű beton út. Na én ezt nagyjából 8 méter után untam meg és egy hirtelen "jé, de szép sziklás-erdős hegyoldal" megállapítás után elkezdtem felmászni a hegy legközelebbi magaslatára. Szó szerint vettem a 'hegyre fel!'-t. Mikor felértem elégedetten csodáltam, ahogy Murcia városa elterül alattam. Kinéztem a legközelebbi, még magasabb magaslatot és megindultam arra. Egyre kisebb és kisebb lett a templom, egyre kevésbé volt zavaróan hangos az autók zaja. A legfelső sziklánál megpihentem újra. Itt készült egy nagyon spontánnak kinéző kép, ami nagyon nem az, mert igen sokat vacakoltam, mire be tudtam állítani a telefont úgy, hogy a szikladarabok és az a pozsgáslevelű kúszónövény, ami beszőtte, pont jó szögben tartsák nekem, amíg az időzítő számol, én meg futok. Még egy jó ideig kószáltam az úttalan hegyoldalon. Felfele menni szórakoztató volt, lefele meg kihívás... De megúsztam esés nélkül. Egy óráig lázadtam így a "betonösvény" ellen, majd kisebb letérésekkel a beton úton mentem tovább. Egyik pillanatról a másikra eszméletlen fáradtság jött rám, úgyhogy leheveredtem egy kidőlt fára és ott pihentem egy jó 40 percet, amikor is cseperegni kezdett az eső. Bevonultam egy csoki-evés erejéig egy nagyobb lombú fa alá, hogy se én, se a csoki ne ázzon meg. Még mászkáltam kicsit, majd visszakirándultam magam a buszhoz. Nagyon kellemes kis minitúra volt, bár az idő lehetett volna kegyesebb, mivel a nap azokban a percekben kezdett sütni, mikor én felültem a buszra. No majd legközelebb.

Este Alba barátaival mentem kávézni-vacsizni. Egy latte-t és egy pepito-t ettem, ami egy nagy, pufi, hosszú, vaníliás fánk gyakorlatilag. Azért erre esett a választásom, mert nagyon aranyos a neve és mert Alba is ezt kért, szóval nagyon rossz nem lehet, gondoltam. Finom volt.

Nagyon kedvelem Alba barátait, még nem meséltem róluk. Legelső találkozásunk az egyetem első hetén volt és a velük töltött néhány óra rángatott ki abból a kis depresszióból, amibe az egyetem belökdösött. Anabel, Marta, María, Fabiola (aki most egész évben Szegeden van erasmuson!!) és Mario voltak akkor ott, most is mind, Fabiola kivételével, aki azóta újra magyar földön tartózkodik. Akkor az első órában inkább éreztem magam egy zsák krumplinak, mint beszélgetőtársnak, ők nagyban csevegtek, mindenki elmesélte hogy van, hogy van a barátja (igen, mindegyikük), én meg ültem csendben és mosolyogtam bután. De lassan Alba bevont néha a beszélgetésbe, és egyre jobban fel tudtam oldódni. Általában jól értem őket, de néha teljesen elvesztem a fonalat, ahogy egymás szavába vágva magyaráznak és teletűzdelik a mondandójukat szlengekkel, meg helyi szavakkal, és amúgy is, murciai az akcentusuk, ami sokat ront a helyzeten. Sokat beszélgettek arról akkor is meg most is, hogy mikorra tegyék a budapesti látogatásukat, hogy Fabiola még ott legyen, én már ott legyek és mindenkinek jó legyen. Legnagyobb szórakozásomra, a Budapest szót is pont ugyanúgy megcsonkítják, mint a spanyol szavakat. Ugye az 's' a szó végén nem maradhat ott, szó sem lehet róla, és az a 't' meg ne zavarjon már be, menjen az is. Úgyhogy csak annyit mondanak, Budape. Mindegyikük. A 'g' és 'd' hangokat is szeretettel tompítják el annyira, hogy valami maradéka hallatszik, de a száj semelyik része nem ér össze és valami halovány kis mássalhangzó maradékká válnak csak. Erre a kedvenc példám a "hemos llegado", amiből csak kicsi túlzással, de annyi lesz kiejtve, hogy "emo jéáo".

Másnap reggel szörnyű látvány fogadott az egyetemre menet. Létrás-sisakos emberek a gyönyörű drága narancsaimat szedték épp le! Azok a narancsok mindig feldobtak, amikor arra sétáltam (ami minimum napi kétszer következett be az egyetem miatt), erre most ők leszedik... Albáéknak elpanaszoltam ezt a nagy bánatom, mondta, hogy muszáj leszedni, mert így tavasszal mind lepotyog és szétnyomódik mindenfele a földön. Ez sajnos igaz, ezt már én is tapasztaltam, minden nap voltak új narancssárga foltok a földön, a színéből és vastagságából lehetett rá következtetni, hogy hány napja eshetett le a fáról. Bár engem ez sosem zavart... Hiányozni fognak azok a gyönyörű színfoltok azokról a gyönyörű fákról.

Kedd volt az egyetemi beiratkozás határideje, úgyhogy hétfőn még el kellett mennem aláiratnom a hivatalos papírokat a helyi erasmus tutor-ommal. Persze én 2 nappal a leadási határidő előtt találtam ki, hogy meg akarom változtatni még egy tárgyam. Ami amúgy nem nagy dolog, csak egy papíron kell jeleznem, de én olyan változtatást szerettem volna, amit eddig más nem próbált itt meg és nem tudta senki, lehetséges-e. Egyre biztosabb voltam benne, hogy meg akarok szabadulni attól a spanyol mint idegen nyelv kurzustól... A tanár, aki ugye elvileg épp azt tanítja az előtte ülő 130 (!) diáknak, hogy hogyan is kell a spanyolt tanítani, azt hívja oktatásnak, hogy némi magyarázattal és táblára firkantással (nem nevezném ennél többnek amit művelt) felolvassa az egybefüggő szöveget, ami a kezében lévő lapon van. Szó szerint. Ott döntöttem el, hogy köszönöm, ebből ennyi elég volt, amikor ez a mondat hangzott el tőle, miután harmadszorra is visszakérdeztek valakik, hogy mi volt az előző mondat. "De emberek, nem kell értsétek, amit leírtok! Csak másoljatok le mindent amit mondok, majd megértitek akkor, amikor a vizsgára készültök!" Nem viccelek és nem túlzok. Én innentől kezdve már nem vettem fel a tollam, és amikor az óra felénél megkérdezte, hogy akarunk-e szünetet, a tömeg egybehangzó igent nyögött. Én ekkor összeszedtem a dolgaim, felkaptam kedves kis kabátom és kimentem, és többet oda nem teszem be a lábam. No mivel ez a kurzus otthon a nyelvfejlesztés 10-nek felelne meg, azon tanakodtam, hogy elfogadható lenne-e ehelyett egy sima spanyol nyelvkurzus külföldieknek, ami ad kreditet. Négy egyetemi iroda és az e-mailjeim között ingáztam pár óráig mire kiderítettem, de úgy tűnik, nincs akadálya. Már meg is írtam a szintfelmérő tesztet. Sajnos azt mondta a tanár, hogy sokkal jobb a nyelvi szintem, mint a legmagasabb szintű kurzusuk (persze ez abból a szempontból nem 'sajnos', hogy igen jól esett, mikor mondta.), de menjek akkor a legmagasabba, az C1.1. Persze, sokkal jobb lenne valami erősebbre, hogy legyen csak bőven kihívás meg fejlődjek amennyit csak lehet, de hát ez van. A szókincsem úgy is valahol B2 elején megállt, azt nem árt majd feltornázni, meg kedvesnek tűnik a tanár, majd kérek tőle sok plusz feladatlapot.

Engedjétek meg, hogy az azóta történteket holnap meséljem el, a szülinapozást, ilyesmiket, mert leragadnak már a pilláim.

Addig is, puszi.

[keke-en-murcia]

február 11. - II. rész

(folytatás)

Mint kiderült, a szerda az erasmus bulik estéje. (Milyen jó, hogy csütörtökön 9-kor órám van... Nem mintha az éjszakázásaimról lennék híres, de akkor is) A héten megrendezésre került az úgynevezett Flag party, aminek annyi a lényege, hogy mindenkinek az arcára festik az országának a zászlaját. Gondoltam erre illene/jó lenne/kellene menni, nem ismerek szinte senkit, ezen lassan változtatni kellene. 11-kor kezdődött, úgyhogy negyed 12 fele elindultam a helyre, ami az erasmusos törzshely, minden héten ugyanott vannak a bulik. A város egy még nem említett csodás tulajdonsága, hogy nagyon biztonságos. Egyedül éjjel még a szűkebb utcákban sincs az emberben semmi rossz érzés. Még az erasmus köszöntő beszédében is elmondta a valaminek az igazgatója (azt hiszem nem az egyetemé volt... vagy talán igen), hogy milyen biztonságos kis város ez. Odaértem 10 perc alatt, majd megláttam a kint álló tömeget, szépen elsétaltam mellettük és elmentem a nem messzi parkba. Annyira nem éreztem magaménak azt az csujogató, viháncoló "bulizni-jöttem-az-országba", ismeretlen tömeget, hogy képtelen voltam rávenni magam, hogy odamenjek hozzájuk. Úgyhogy sétáltam egyet a parkban, erőt véve magamon, hogy odamenjek. Elindultam vissza, majd még egyszer meggondoltam magam, és úgy döntöttem, inkább sétálok még. Elmentem a Santo Domingo térre, az a nagy fás tér. És valami gyönyörű látvány fogadott! Minden ki volt világítva, a fákat alulról, kivágott fatörzsekbe szerelt lámpák világították meg, a kis templomszerű épületet is, közben a hold is csak úgy ontotta a fehér fényét, és minden lenyűgözően szép volt!

Épp a legszebb beállításomhoz álltam be, legugoltam egy hatalmas pálmafa elé és épp beállítottam a telefonom úgy, hogy az alulról megvilágított pálmafa levelei között átszűrődjön a hold fénye. Elégedetten konstatáltam, hogy ez egy gyönyörű fotó lesz, elindítottam az újjam a képernyő felé, hogy megörökítsem ezt a kis csodát, ám pontosan ebben a pillanatban éjfélt ütött az óra, és minden fény kialudt. Mire elsütöttem a fotót, csak egy fekete massza maradt a képemen. Sajnáltam nagyon... Majd ha legközelebb éjjel arra járok, és ha a hold is úgy akarja, elhozom nektek azt a képet.

Még egy kör séta után visszaindultam a helyre, hogy azért mégiscsak letudjam. Szerencsére már csak negyedannyian álltak a hely előtt, úgyhogy odaléptem. Kiderült, hogy ők a helyi szervezők csak, az ESN (erasmus student network) murciai tagjai. Nagyon kedvesek voltak, beszélgettünk kicsit, ki vagyok, mi vagyok, honnan vagyok, mit tanulok, ilyesmiket. Megkaptam a szép magyar zászlómat az arcomra és bementem. Érdekes látvány fogadott. A hely akkora, mint egy átlagos ház tágasabb nappalija. És volt bent nagyjából 100-120 erasmusos. Tudni kell még, hogy én most itt (meg általában mindenki) erasmus szóval illetek mindenkit, aki valamilyen ehhez hasonló programmal van itt. Az erasmus ugye európai, de mindenféle programmal, a világ minden tájáról lehet jönni ide. Például a dél-amerikai programot Golondrina-nak hívják amúgy, de mindeki őket is erasmus-nak hívja. Szóval odabent ez a 100-120 ember úgy tömörödött össze, mintha egy nagyon híres zenekar koncertjének az első 20 sora lennének ők éppen. Mindenki "táncolt", mindezt úgy persze, hogy valójában meg sem tudott mozdulni. Arra gondoltam, hogy ezt a dolgot hamar kipipálom, méghozzá úgy, hogy átverekedem magam odafele-visszafele a tömegen, megnézem milyen zászlók vannak és megyek. Egy perc per méter tempóval elindultam befele a tömegbe és vadul nézegettem kik vannak a városban. Indiaiak, finnek, frandiák, svédek, mexikóiak, millió olasz, németek, svájciak, osztrákok, indonézek, brazilok, ésatöbbik, és nagy meglepetésemre csomó olyan zászlót láttam, amiről tippem sem volt milyen ország lehet az... Igen várom, hogy őket megismerjem. Annyira szerettem volna beszélgetni az emberekkel, de teljesen esélytelen volt, a zene annyira dübörgött, hogy a saját üvöltésemet sem nagyon hallottam volna. Ezalatt a 10 perc alatt, amennyit ott voltam, sok dolgot kipipáltam, amit egy ilyen helyen "kell". Egy helyi srác igyekezett rávenni, hogy vegyek neki inni, mert az erasmusosoknak az első 5 kör ingyen volt. Kedvesen közöltem vele, hogy sajnos most ez nem fog menni, mert én be nem állok abba a sorba, aminek nem lehetett tudni hol az eleje és hol a vége, mert a "táncoló" tömeg oda is ugyanúgy befolyt, mint péladául a ruhatárba is, ahol én próbáltam meg átvészelni az első perceket. Illetve picit később letudtam a szokásos ismerkedős, olyan-részeg-hogy-nem-tud-beszélni srácot, akiről egyrészt a zene, másrészt a vére alkoholszintje miatt nem tudtam megállapítani, hogy angolul vagy spanyolul beszél-e hozzám. Ezután a kellemes 10 perc után visszavettem drága kis kabátom és hazaindultam. Nagyon kellemeset sétáltam hazafele, jó idő volt (9 fok körül - ami lehűlésnek számított az előző napokhoz képest), szélcsend, gyönyörű holdsütés.

A liftben készítettem nektek egy fotót a zászlómról!

Most pénteken kezdődik a "BUMI" ami az erasmusos diákok köszöntő hete, rengeteg programmal. Na én ezt elképesztően elszerencsétlenkedtem... Elfelejtettem, hogy ezekre az amúgy nagyon izgi programokra jelentkezni is kellene, és mire jelentkeztem, mind beteltek. Úgyhogy ma nem mehettem a kalandparkos-kirándulásra, hétfőn nem mehetek a város túrára, kedden a múzeum túrára. No de túl fogom élni, ezek mind bepótolható dolgok. A legelső ilyen program a fő köszöntés volt pénteken, amire nem kellett jelentkezni szerencsémre. Úgy emlékeztem, hogy délután 5-6 fele van, úgyhogy úgy terveztem, hogy előtte hazamegyek, főzünk valamit Albával, mint szoktuk minden nap. Amelyikünk aznap hamarabb végez az egyetemen, az főz a másiknak is. Én egykor végeztem aznap, írtam nekik, hogy lassan majd megyek haza, csak elintézek még ilyen-olyan papírmunkákat. Ahogy ott mászkáltam az egyetemen arra lettem figyelmes, hogy gyűlik a tömeg... No mindegy, mászkáltam-intézkedtem tovább, a tömeg meg csak gyűlt és gyűlt az egyetem előtt. Észrevettem köztük egy-két embert, akiről tudom, hogy erasmusos. Meg még kettőt, meg még ötöt meg még tízet. Gyanús lett a dolog és megnéztem az e-mailt amit kaptunk a programokról, és hát persze rosszul emlékeztem, mert 13.15-kor volt, PONT ott. Hatalmas szerencsém volt, hogy nem mentem még haza. Mintha mi sem történt volna, becsatlakoztam a többiekhez és nem sokra rá el is kezdődött az esemény. Volt egy nagy köszöntő beszéd, három fontos férfi beszélt (persze elmondták háromszor-négyszer, hogy kik ők, de persze nem jegyeztem meg) és az egész beszéd negyedannyira sem volt unalmas, mint elsőre gondoltam! Nagyon jó volt, viccelődtek, meséltek mi mindent lehet itt csinálni, tényleg élvezetes volt. A fő-fő-férfi a bevezetője után elmondta, hogy nagyon szeretné megkérdezni, hogy ki nem értette, amit mondott, de azok ezt a kérdést sem értenék, úgyhogy megkérne mindenkit, hogy ha értette az előző két percben mit mondott, tegye fel a kezét. Szépen feltettem, és mint ilyenkor mindenki szokta, körülnéztem. A társaság talán kevesebb, mint felének lendült fel csak a keze. Eljátszottuk ugyanezt gyorsan angolul is, feltettem megint szépen, és ezt a kettőt összeadva meg kellet állapítsuk, az én és a fő-fő-férfi meglepetésére, az ott ülők negyede egyszer sem tette fel a kezét. Ők őszintén nem tudom mit fognak csinálni az egyetemen, nekem is nehezen megy, hát nekik hogy fog... Igazgatóurunk kedvesen elmondta, hogy hát, akkor milyen jó alkalom ez, hogy megtanulják a spanyolt, hiszen gyönyörű nyelv. Bár a murciai akcentus megértéséhez sok sikert kívant... (Igazolom: na az nagyon is kell!)

Ezután énekelt kint a kórus, nagyon jó volt és mindenkit bátorítottak, hogy csatlakozzon! Úgyhogy mindeneképp elmegyek majd egy próbára, azt mondják szuper a hangulat. Mindeközben mi bent hallgattuk a beszédeket, odakint az udvaron nagyjából 10 asztalt pakoltak tele helyi tipikus tapas-okkal, helyi borral, poharakkal. Tündéri dolognak tartom ezt!

Kaptunk egyenpólót "Universidad de Murcia" felirattal és csináltunk gigászi közös fotót. Amint megtalálom azt valahol, elhozom nektek. Végre volt lehetőségem ismerkedni emberekkel, megismertem 2 indonéz fiút, egy amerikai-mexikói-iráni lányt, 4 helyit (nemi megoszlásuk 3-1 a nők javára) és 3 mexikói lányt. Ezen kívül ismerek kb 8 olaszt, 2 USA-ból jött lányt és két osztrákot. Kezdem gyűjteni már a barátokat, menni fog ez a dolog, ha döcögősen indul is... Nagyon jó érzés volt, mikor az első és egyértelmű "Hova valósi vagy?" kérdésre elmondom, hogy Magyarország, Budapest, a legtöbbeknek felcsillan a szeme és hatalmas mosolyra húzódik a szájuk, hogy "ó-de-jó", nagyon szeretnének oda eljutni, valószínűleg mennek az erasmusuk végén, vagy hogy hú voltak ott és mennyire csodálatos, vagy egy ismerősük járt ott, azóta ők is vágynak oda. Én ennek rettentően megörülök és elmondom, hogy ha akarnak menni, szóljanak, segítek mindent megszervezni, hogy a lehető legolcsóbb és legjobb utuk legyen!

Mára az volt a tervem, hogy elmegyek kirándulni a hegyekbe, de nem valami jó az idő, úgyhogy nem mentem. Ha minden jól megy, akkor holnap megyek. Nem azokhoz, akiknek köszönök reggelente, ők messze vannak innen, hanem a túloldali közelebbiekhez. Nagyon szeretném meglátogatni őket.

Nem lett rövid ez a poszt, de be kellett pótoljam a lemaradásom :)

Puszi

[keke-en-murcia]

február 11. - I. rész

És ismét feltűnök az eltűnés után.

Mielőtt mesélni kezdenék, megmutatom a normandiai almatortát, amit emlegettem az előző posztban. Íme:

Tudom, nem jól olvasható de az van ráírva (rátésztázva), hogy La casica. Ez nagyjából annyit tesz, hogy a házikó. Ez a whatsapp csoportunk neve a lányokkal, egy házikó, egy olasz, egy magyar és egy spanyol zászló emoji-val ellátva. Kedves spanyolos barátnőim, igen, az egy -ca a végén és nem -ta, engem is meglepett, de itt így használják a kicsinyítőképzőt. Sajnos kiderült, hogy Alba semmilyen sütit nem szeret, ami gyümölcsös, csak a csokisat... Szinte mindent megeszik és szeret, de valamiért (ő maga sem tudja miért), nem tudja értelmezni a gyümölcs nem frissen való fogyasztását és taszítja a lekvár, a dzsem, a gyümölcstorta és minden hasonló feldolgozása. (Nem, nem tudom, hogy a pálinkával mi a helyzet...) Úgyhogy ő megkóstolta, nagyon megköszönte, majd nekem adta a szeletét. Lucia nem evett, mert diétára küldte magát, azt mondta majd reggelire. Úgyhogy egyedül ettem... De másnap reggel Lucia hatalmasra tágult és csillogó szemekkel jött be a szobámba, hogy "ez valami isteni", úgyhogy azért csak megnyugodhattam, hogy nem csak szerintem lett finom.

Kedden este egy egészen új élmény ért! Elmentem életem első foci meccsére. A két murciai csapat játszott, de főleg azért mentem, mert ez egy jótékonysági meccs volt, a befolyó összeg egy közeli falu gyermekeinek megy, ha jól emlékszem. Alba barátja, Antonio, nagy foci rajongó, a családja férfi tagjaival minden fontos meccsen ott vannak és Alba sokszor elmegy vele. Megkérdezte, van-e kedvem nekem is menni, nekem meg volt, miért is ne.

Kaptam Antoniotól kölcsön menő szurkolós sálat, úgyhogy így egy fokkal kevésbé éreztem magam nem-odaillőnek. Be kell valljam, olyan dolgok, mint a labda íve, gyorsulása, pörgése egy-egy nagy rúgás után, a kirúgott fűcsomók nagysága és mennyisége, egyes játékosok különös mozgásvilága illetve a különböző árnyékok jobban lekötöttek, mint maga a játék, de teljes mértékben élveztem. Azért az nagy könnyebbség, hogy az erkélyről a focistadion egészét látjuk (és így a fizika vagy a józan ész törvényei alapján a stadionból is láttuk a házat), szóval a meccs után a hazasétálás nagyjából 50 másodpercet vett igénybe... Az a jó, hogy ha épp meccs van, mi spórolunk az árammal, mert ha épp akkor akarok teregetni vagy leszedni a ruhákat (ez már többször megtörtént), nem kell villanyt kapcsolnom, mert a reflektorok pont jól odavilágítanak.

Szerencsére az én szobám pont a másik oldalán van a háznak, úgyhogy nem vakít meg az ablakon át, semmit nem hallok a zajból és iagazából észre sem veszem.

Aznap este elszámoltunk minden számlát. Mivel nekem nagyon drága készpénzt kivennem, az lett a jó szokásunk a lányokkal, hogy ha együtt vásárolunk, mindig én fizetek kártyával, és ők majd megadják készpénzben. Na ez az elmúlt 10 napban elmaradt, úgyhogy most bepótoltuk. Egyszerűnek gondoltam, majd mindent összeadunk, elosztjuk hárommal, odaadják, jó éjt. No ennél pontosabbak akartunk lenni, és minden megvásárolt elemnél különböző színekkel, x-ekkel, karikákkal jelöltük, hogy azt mindhárman fogyasztjuk/használjuk-e, csak Lucia és én, csak Alba és én, csak ők ketten, vagy csak egyikünk. Na és persze, hogy miket vettünk azon a héten, amikor Lucia nem volt itthon, és azt megettük-e már, mert ha igen, akkor ketten fizetjük, ha van még, akkor ő is. Ezután egy jó 10 perces matematikai gyakorlat volt, mire centre pontosan kihoztuk, ki mennyit ad kinek. (És szerencsére a "kinek" az általában én voltam).

Hirtelen, elsőre nekem ez felesleges-pepecs-macera-filléreskedésnek tűnt, de pár másodperc alatt rájöttem, hogy teljesen igaza van Albának, ezt így kell, így a legjobb. Így megelőzünk minden konfliktust. Örülök, hogy így csináljuk...

A tumbli korlátozása miatt megint ketté kell bontsam a posztot, hogy az összes fotót megmutathassam nektek. 

Szóval folyt.köv.

[keke-en-murcia]

február 7.

Csak egy rövid poszt, mielőtt nekiállnék az ebédnek.

Február 7, Murcia, 20 fok, verőfényes napsütés. Olyan gyönyörű idő van, hogy képtelenség nem mosolyogni folyamatosan. Vagy legalábbis nekem nem sikerül.

Az egyetem unalmas... Sajnálom nagyon, de tényleg unalmas. Ott ülni 4 órán át egyhelyben (bár én félúton beülök egy másik terembe), folyamatosan figyelni arra, amiről valaki kopott vagy épp éles hangon magyaráz az előtte ülő 60-80-100 embernek, miközben odakint verőfényes napsütés van és tudom, hogy sokkal többet fejlődnék nyelvileg, szellemileg, emberileg, ha épp odakint beszélgetnék emberekkel, sétálnék, felfedezném a város maradék pontjait vagy felmennék a hegyekbe. (Oh, igen, azt hiszem említettem már azokat a hegyeket. Amik olyan szeplősek, mint a nagyon-vörös nők karja és válla. Valójában ennek annyi az oka, hogy kopár minden és néhol nő csak rajta egy-egy bátor bokor. Elmondhatatlanul vonzanak azok a hegyek, az ablakomból a házak mögül kikandikálnak, szoktam nekik köszönni, amikor felhúzom a redőnyt. Jövőhéten biztosan megyünk kirándulni oda.)

De igyekszem teljesen ignorálni ezt a tényt, nem foglalkozni túlzottan a dologgal, és csak rettentően reménykedem, hogy a helyzet javulni fog. Addig meg bemegyek, meghallgatom az előadásokat, szépen jegyzetelek, és örülök, amikor vége. Igyekszem a lehető legtöbbet fejlődni azért, akadémiai szempontból is, bár csak addig a pontig, amíg nem stresszelek rajta túl sokat. Az olvasmányokon várom, hogy végre átrágjam magam, mert például a hispánamerikai irodalom hatalmas kedvencem, csak hát nem akkora élvezet, ha soronként 3 szót ki kell szótároznom... De ezért (is) vagyok itt, hogy ezen az arányom sokat javítsak!

Az előbb a friss bagettből, amit vettem magamnak egy zseniálisan finom avokádós-sonkás-majonézes-paradicsomos szendvicset csináltam, kiültem vele az erkélyre és gyönyörködtem a napsütésben.

A lakás egy még nem említett pozitívuma, hogy az 5. emeleten van, és a galambok lusták eddig felrepülni. Evés közben azt szemléltem (mellesleg egy kissé le is nyűgözött), ahogy egy galambpár építi a fészkét egy 2 emelettel lentebbi ablakpárkányon, amit egy nagy, sűrű szövésű hálóval igyekeztek megvédeni tőlük. Ők persze fittyet sem hánytak és beköltöztek a háló mögé. Az egyikük bűvészmutatványként mászott-repült ki onnan újra és újra, hogy a bent maradó félnek hozza a gallyakat. (Direkt nem mondtam hímet és nőstényt, mert ki tudja, hogy osztják fel ők a szerepeket, ne legyenek nemi előítéleteink.) No de lényeg a lényeg, ide már szerencsére nem jönnek fel, és hagynak minket nyugodtan teregetni és enni a teraszon.

Most megyek, mert kéksajtos csirkemellet és normandiai almatortát sütök ebédre és ideje elkezdenem, hogy elkészüljön, mire mindenki hazaér.

Puszi

[keke-en-murcia]

február 5.

Pénteken már határozottan jobban ment ez az egész egyetem dolog. Könyebben tudtam figyelni, nem éreztem magam annyira elveszettnek, mint az előző nepokban. Jó, rendben, azt azért be kell vallani, hogy csak egyetlen egy órám volt, az is 11-kor, de igyekszem nem ennek elkönyvelni ezt az apró kis sikerélményt.

Kiderült, Alba anyukája natúr kozmetikumok készítésével is foglalkozik. Alba épp egy tőle kapott arcpakolást kent fel, és bekiabált a szobámba, hogy kérek-e én is. Én meg persze kértem. A krém inkább hasonlított sárhoz mint bármilyen arckrémhez, de nagy bőszen kenegettük fel az arcunkra a fürdőszobában.

Elmondta mi minden van benne, de be kell valljam, hogy nem igazán értettem. A szókincsem még nem terjed addig, hogy mindenféle magőrlemény nevét tudjam, és a szituációból adódóan (miszerint a kezünkről csöpögő barna masszát igyekeztünk az arcunkra áttessékelni) nem álltam neki azonnal szótározni. Azt mondta, hogy meg kell várni, amíg teljesen megszárad, ez nagyjából 15 perc és csak utána lehet lemosni. És számítsak rá, hogy nem fogom tudni mozgatni az arcom, amikor megszárad... Na, hát pontosan így történt, a barna massza megkeményedett az arcomon és a szó szoros értelmében ráfagyott a képemre a mosoly. Teltek a percek, szinte megfeledkeztünk a dologról, majd Alba egyszercsak bejött a szobámba, hogy mondjon valamit... Ám ekkor újra meglátott engem a száraz sárral az arcomon és olyan nevetőroham tört rá, hogy képtelen volt abbahagyni. Azon, ahogy ő nevet rajtam, illetve az arcán, ami hasonlóan vicces látvány volt, mint az enyém, nekem is borzasztóan nevetnem kellett. Csakhogy, mint ahogy említettem, ebben a maszban nem tudod mozgatni az arcod, és a hatalmas hahotázásunk miatt az arcunkat feszítette szét folyamatosan a száraz sár és tényleg fájt! Úgyhogy az abba nem maradó nevetésünket csak a keserves "Ááúúú, fáááj" felkiálltásaink szakították meg, amitől persze csak még viccesebb lett a dolog és még kevésbé tudtuk megállni a nevetést... Szívesen visszanézném magunkat egy videón. Mindenesetre a pakolás csodát tett és az arcomat babapopsi puhaságúva varázsolta!

A napokban egy számomra eddig szinte teljesen ismeretlen ézrés fogott el. Elképesztően kívántam a rántott húst! Ez alapvetően nem szokott megtörténni, mert bár szeretem a rántott húst, nem tartozik azon ételek közé, amelyeket egyszercsak nagyon megkívánok. Örülök, ha van, de nem okoz eufórikus boldogságot. Most viszont annyira kívántam, hogy néha csak ültem órán és a rántott húsról ábrándoztam... Úgyhogy pénteken elmentem a messzebb lévő ám sokkal jobb felhozatalú boltba, hogy beszerezzem a csirkemellet hozzá. (Igen, tudom, valahol egy icipicit szentségsértés csirkemellből csinálni a rántott húst, de hát én talán mégis azt szeretem legjobban. Arról nem is beszélve, hogy azt a legkönnyebb elkészíteni.) Foghagymás tejbe áztattam panírozás előtt és krumplipürét csináltam hozzá (tejjel-vajjal) és mennyei menüt produkáltam, mindenféle dicsekvés nélkül. (Na jó, talán egy cseppnyi dicsekvés volt ebben.) Ritkán eszem ilyen boldogsággal a rántotthúst...

Tegnap elmentünk Albával kondiba. Igen. Ott voltunk talán 2 órát, amiből a színtiszta edzés több mint egy óra volt, úgyhogy meglehetősen büszke voltam. Gondoltam hozok erről is egy képet nektek. 

Tagadhatatlan, nem egy jó kép... De ezen kívül csak egy másik készült, ami ennél sokkal borzalmasabb. Épp valami fekvőpadon vagy micsodán fetrengtem, amin a lábamat kellett emelgetni, és képtelen voltam eldönteni, hogy partravetett halnak vagy valamilyen mozgáskoordinációs problémával rendelkező teknősnek érzem-e magam. És ez a képen is látszik. Én már sok borzalmas képet láttam magamról, de ez a top 5-ben benne van, úgyhogy inkább megfosztalak titeket ettől az élménytől.

Koraeste leszedtem a kiteregetett ruhákat. Annyira jó illatuk lett, ahogy odakint száradtak meg, hogy összehajtogatás előtt minden darabot megszagoltam! (A fehérneműket természetesen nem... az már túlzás lett volna). Olyan gyönyörű látvány volt a Plaza de Toros ebben a fényben naplemente előtt, hogy hosszú percekig csak ott álltam és néztem. A valóságban még sokkal szebb volt, mint ezen a képen. És ez a látvány fogad, akárhányszor kimegyek az erkélyre... Elképesztően szerencsés vagyok ezzel a lakással!!!

Ma egész nap egyedül vagyok itthon és olyan szorgalmas voltam, hogy reggel (ami nekem kb. fél 11 kezdődik, előtte még inkább nevezném hajnalnak az időt) az egész lakást kitakarítottam! A konyhát, a nappalit, a szobámat, az előszobát, fürdőt, wc-t, mindent. Két órán át takaritottam, csillog-villog minden. Van ennek a lakásnak egy megdöbbentő különleges képessége, amit egyikünk sem ért, de mindenesetre tény, hogy mágnesként vonza a port. Amióta itt lakom, ami ma este lesz pontosan 2 hét, már háromszor söpörtem ki a szobámat. És nem azért mert nem volt jobb dolgom, hanem mert muszáj, mert elképesztő mennyiségű por gyűlik össze ennyi idő alatt, 4-5 naponta egy jó maréknyi (már ha a porcicákat lehet marokban mérni). Egyik célom, hogy az erasmusom végéig kiderítsem, hogy kerül ez a rengeteg por a lakásba.

Most ideje tanulnom egy kicsit, bőven van mit. Egyelőre egy sötét rejtély számomra, hogy hogy fogok mindent elolvasni. No mindegy, meg fogom valahogy oldani! Például úgy, hogy most elkezdem... :)

Puszi

[keke-en-murcia]

február 2.

Mióta nem hallotatok felőlem, én egy teljes érzelmi hullámvölgyet megéltem. Eljött az első pillanat, amikor a dolgok nem tetszettek. De mielőtt bárki aggódni kezdene, már minden rendben, újra jól érzem magam! Szóval, az úgy volt, hogy...

...hogy elkezdődött az egyetem.

Ez a mosoly ugyan őszinte, de abban a pillanatban, amikor készült, sokkal inkább éreztem úgy, hogy a napsütésnek szól, én nem annak a feliratnak mögöttem...

Most is úgy érzem, mintha legalább 3-4 hete járnék egyetemre, pedig még csak 4 nap telt el belőle. Olyan elmondhatatlanul soknak, sűrűnek, töménynek éreztem első két nap, hogy képtelen voltam megemészteni. Pont olyan érzés volt, mintha nagykanállal kezdenéd el enni a zacskós leves port... Azt hiszem azért jutott akkor eszembe ez a példa, mert nagyon éhes voltam. És egész nap nem tudtam enni venni. Mivel 9€-ba kerül pénzt levennem a számlámról, ezt igyekszem elkerülni, és épp ezért semmi készpénz nem volt nálam épp. Nem, ez nem igaz, volt kb 61 centem. És sehol nem tudtam kártyával fizetni, ami aznap útba esett és pékség, egyetemi büfé, vagy útmenti szedvicsező formájú dolog volt.

Első nap XVII. századi spanyol irodalom órával kezdtem 9-kor. Az órarend úgy van összeválogatva, hogy 2 órásak az órák, 9-kor, 11-kor, 1-kor kezdődnek, az esti órák eszerint folytatva. Az itteni diákok nem választhatnak. Minden félévben automatikusan, a vezetéknevük szerint, bekerülnek az A vagy B csoportba és kézhezkapják a kész órarendjüket, általában 2x2 óra naponta. Ha az épp csak esti órákra szól, akkor peched van, ennyi. Csak akkor változtatható meg, hogy a nappali csoportba kerülj mégis, ha van gyereked, ha 12 hónapnál régebb óta dolgozol olyan munkahelyen, aminek a beosztása üti az órarended, vagy ha profi sportoló vagy zenész vagy. Azt hiszem ennyi. Ezt csak azért írtam le, hogy drága ELTE-s csoporttársnőim, értékeljétek az otthoni szabadságot! Szóval, XVII. századi irodalom. A tanárnő késett 10 percet, egy nagyon kedves idősebb nő. Maga a tárgy be kell valljam, nem érdekel kifejezetten, a barokk és én valahogy sosem értettük meg egymást. De ha ez a tanárnő így folytatja a korszak leírását, biztosan közelebb fog hozzám kerülni a téma! Az viszont kész rejtély erlőttem, hogy hogy fogok ennyi könyvet elolvasni... XVII. századi nyelvezet... Spanyolul... Lehet, hogy velem van a baj, de én nem tudok 1 óra 50 percig figyelni. Minden óra ilyen hosszú, csak el vannak csúszva. Ha az órarend szerint 9-kor kezdődik az óra, szinte biztos lehetsz benne, hogy az 9:10-et jelent, és tart 11:00-ig, amikor is rohansz át a másik órára, hátha az pontban kezdődik. De általában nem. Ahogy mondtam, az emberek kész órarendet kapnak, és minden órájuk ugyanabban a teremben van. (Mivel nekem összevissza vannak az óráim, ezért más-más termbe kell mennem.) Az emberek 70% bemegy reggel 9-kor, leül egy székre és legközelebb 1-kor áll fel, mert minek kimenni arra az 5 percre. Ennél egészségtelenebb órarendszert szinte el sem tudok képzelni!!! Ami pedig még jobban megdöbbentett: senkit nem láttam enni... Igen, igen, az evés az egyik legfőbb hobbim, lehet csak ezért döbbentett meg, de akkor is. Semmit. Sem egy almát, sem egy szendvicset, sem egy müzli szeletet. Semmit. A folyosón sem, nem hogy a teremben nem. Mondjuk abban az 5 percben nehéz is elfogyasztani bármit... Annyira kellemetlenül éreztem magam, hogy én enni akarok, hogy elvonultam egy nem használt lépcső mellé, hogy elfogyasszam második nap, az első napi étel-problémákból tanulva reggel elcsomagolt kis jamón serrano-s szendvicsemet és a 2 kiwimet.

Hétfőn a második óram Spanyol mint idegen nyelv volt. Ez egy bevezető tárgy itt az spanyol alapszakosoknak, hogy lássák, mik okoznak problémát a külföldieknek. Azon a pontot vesztettem el az aznapra szánt utolsó előtti adag lelkesedésemet és jókedvemet, amikor a tanár egy hosszabb matematikai számolást vezetett le, hogy pontosan napi (!) hány plusz (!) órát kell készülnünk erre a tárgyra, hogy teljesítsük, és valami 1,5 óra körüli adat jött ki neki. Az utolsót adag lelkesedésemet pedig akkor vesztettem el, amikor bejelentette, hogy 10 fős csoportban kell megírnunk egy közös beadandót.

Olyan fáradtan jöttem haza, mintha legalább 3 napja nem aludtam volna. Ez a négy óra leszívta minden erőmet. Alba tündéri volt, csinált nekem ebédet és megterített asztal várt engem itthon. Ő már evett, de megcsinált nekem mindent előre, hogy rögtön ehessek. Lucia most a héten nincs itthon, Málaga-t, Córdoba-t és Granada-t nézi meg az olasz barátaival, akikkel találkoztam a sajtbárban. Semmit nem csináltam aznap már, csak kissé üveges tekintettel meredtem magam elé és végül aludni mentem fél 10-kor.

9,5 óra alvás után is úgy ébredtem fel, mintha csak egyet aludtam volna. Úgy éreztem, hogy már 10 napot voltam egyetemen és hogy "jajj ne, már megint oda kell mennem". Igyekeztem ezt a buta hozzáállást azonnal elkergetni és egy mosolyt festeni az arcomra. Facsartam magamnak narancslevet, mint minden reggel, elcsomagoltam a már említett szendvicsem és 2 kiwim és elindultam.

Ismét volt egy XVII. századi irodalmam (hetente 2x van az összes óra), majd egy Hispánamerikai irodalmam. Ezt vártam a legeslegjobban, ez érdekel leginkább! Kiderült, hogy a tanár, egy késő-középkorú, már ránézésre is rettentő inteligens férfi, ismeri a budapesti tanáraim nagy százalékát és rendszeresen jár a spanyolszak által megrendezett konferenciákra! Ígyhát lehet, sőt, valószínű, hogy már találkoztunk! Nagyon kedves volt velem, mivel engedélyt kellett kérnem, hogy más csoportbeosztásban járhassak az óráira, mondta, hogy semmi gond, nyugodtan. Úgy kezdte az órát, hogy felolvasott egy novellát. Nagyjából, úgy körülbelül, hozzávetőlegesen semmit nem értettem belőle. Annyira elfáradok már a legelső órámon 40-50 perc figyelés után, hogy eddigre már semmi kapacitásom nem volt. Hallottam, hogy beszél, de annyira lefáradt az agyam, hogy hallani hallotta a mondatokat, de értelmezni már nem ment szegénynek... Nagyon remélem, hogy hamar hozzászokom ehhez.

Ezután volt egy harmadik órám is aznap, Spanyol dráma. Megérkezett a tanárnő (szintén 10 perccel később - ez a normális, már rájöttem), köszönt, majd örömmel konstatálta, hogy a legtöbb arcot ismeri már. Ezt nem vettem magamra... Rövidre zárva a történetet, 1,5 órában elmesélte elképesztő részketességgel elmesélte, hogy lett idén ő a kar igazgatónője, hogy ez mivel jár, hogy október óta pontosan hogyan szervezi, hogy legyen helyette tanár, és hogy egy külső szervezet miatt (nem értettem pontosan milyen szervezet) nincsen egyetlen egy tanár sem a szakon, aki megtarthatná ezt az órát. Jelenleg arra várunk, hogy ez a szervezet küldjön végre egyet. Egyértelmű volt, hogy ő tényleg megtett mindent, szinte szószerint idézte az összes, egyre durvább hangvételű e-mailjét nekik, mindent elmesélt, és semmit nem tudunk tenni, csak reménykedünk, hogy hamarosan lesz majd tanár. Az óra utolsó 20 perce azzal telt, hogy mindenki egymás szavába vágva üvöltött, hogy ezt mégis hogy tehetik meg. Ez egy utolsó féléves tárgy, vagyis gyakorlatilag a diplomájuk múlik ezen... Én az óra 55. percétől fogva a félévben induló összes tantárgy listáját böngésztem a telefonomon, hogy mire cseréljem le ezt.

A művtöri szakról az Iszlám művészetek című kurzusra esett a választásom. Ez egy olyan téma, amiről semmit sem tudtam, de ezen szívesen változtattam volna, főleg itt délen pedig aztán hemzsegnek a városok az ilyen gyönyörű emlékektől. Ráadásul ugyanakkor volt, mint a dráma, így nem ütközött az óráimmal. Izgatottan írtam e-mailt a tanárnőnek, elmesélve a kis történetem és engedélyt kértem, hogy bejöjjek másnap reggel a fogadóórájára, hogy megbeszéljük a dolgot. Így is tettem, másnap reggel bementem hozzá. Ugyan nem mondta ki szó szerint, hogy nem akar engem látni az óráján, de egyértelművé tette. Viszont rettentő kedvesen és hatalmas lelkesedéssel állt neki keresni nekem valami más kurzust, amit elvégezhetnék. Ezt mondta: "Igazából én nem látom értelmét annak, hogy ezt a kurzust elvégezze, csak feleslegesen sok dolgot kéne tanulnia... De hát nem is értem, miért nem a XVII századi festészetet veszi fel! Amikor mondta, hogy Budapestről jön, rögtön ez jutott eszembe, hát ott van egy hatalmas gyűjtemény, pont a XVII századi spanyol festményekről, hát mindenképp azt végezze el, hogy utána élőben is megnézhesse!" Mondtam neki, hogy ez ugyan tényleg nagyon jó ötlet, de nem vonz annyira a téma... Miután követhezőnek az európai általános festészetet ajánlotta, hozzátettem, hogy Európáról van valamennyi fogalmam, épp ezért vonzott volna inkább valami egzotikusabb, valami más. Ekkor pedig megoldotta nekem a problémát. "Hát akkor vegye fel a Historia del arte de los pueblos primitivos kurzust! ("primitív" népek művészete) Ausztrália, Óceánia, Afrika, Amerika, őslakos törzsek! Na mit szól? Ugyanakkor van, mint ez az óra, nem ütközne semmivel!" Kevés téma van, ami ennél jobban érdekelne, úgyhogy nagyon boldogan megköszöntem neki a segítséget, (ő is örült, hogy ilyen segítőkészen lebeszélt a saját órájáról) és elképesztően reménykedtem, hogy az a tanár megengedi, hogy oda járjak. Be voltam zsongva, ez a téma rettentően érdekel!

Egy nagyon szimpatikus, a többieknél valamivel fiatalabb férfi, és még szimpatikusabb témák. Óra után odamentem hozzá, hogy megkérdezzem, nem bánja-e, ha felveszem az óráját, bár semmi "előképzettségem"... Egy mosollyal, egy lassú, féloldalas fejbiccentéssel és egy "természetesen, semmi akadálya"-val válaszolt. Nagyon nagyon boldog voltam!

Ma pedig megismerkedhettem az utolsó, 5. tantárgyammal. A spanyol nyelv története, a latintól a XVII századig. (Ez a század úgy tűnik ennek a félévnek a mániája. Persze, rendben, ez a spanyol aranykor...) Elvileg nagyon nehéz a tárgy és csak reménykedem, hogy azért menni fog. Mindig kicsit elszomorító azt hallani, hogy "de ezt már úgy is tanulták tavaly ezen és ezen a tárgyon és ezt már úgy is átvették ezon és ezen." Hát, ő... Hm... Ilyenkor csak csendben, kicsit elveszve meredek előre és remélem, hogy nem volt az a dolog olyan fontos...

Most ez kicsit szárazabbra, képmentesebbre sikerült, remélem nem bánjátok nagyon. Majd bepótolom a szép képeket!

Puszi