#nem jövök vissza

[banatostenger]

Vallomás..

Kedves volt másik felem,

Remélem egyszer eltudod ezt majd olvasni…Szóval hol is kezdjem. A történetünk véget ért.

Tudod mindig hittem a csodákban, úgy gondoltam ez is olyan lesz…sajnos nem lett. Szerettem minden egyes pillanatunkat, mikor a kocsidban énekelhettem, mikor elvittél télen magaddal és együtt karácsonyoztunk, vagy mikor az éjszaka közepén beöltöztünk jelmezbe mert viccesnek találtuk, vagy mikor éppen kikunyeráltam tőled egy cigit. Minden pillanat mai napig feltört bennem, de el kell hogy engedjem ahogy téged is elengedtelek. Sok dolgot köszönhetek neked, mert megtanítottál élni és boldognak lenni, ugyan akkor megtanultam hogy sokszor fel kell nőnünk az érzelmeinket irányítani…megtanulni vezetni és kezelni. Köszönöm hogy mindig mellettem áltál mikor nem volt ott senki. De szó mi szó fáj… fáj hogy ilyen könnyen elengedtél. Vártalak… és várni is foglak még talán egy ideig, de már nem tudok veled menni tovább az úton. Egyedül kell ahogy te is ezt választottad. Remélem azért valahol most is boldog vagy és már nem gondolsz rám. Hiányzol és hiányozni is fogsz…. Hiányzik a csókod, az érintésed, ahogy a hajam a fülem mögé hajtod, vagy mikor letörlöd a könnyeim. Talán nem én lettem neked szánva vagy talán igen, remélem egyszer még látlak azért boldogan ha mással is de boldogan élni. Tudod vicces, azóta elkezdtem edzeni, foglalkozok szabadidőmbe többet az autókkal, most fogok pont venni egyet amit sajnálom hogy nem làtsz… hisz te mondtad érjek el a céljaim, nézd ! megfogom csinálni. Remélem te is ezt teszed majd és boldogan emlékszel vissza azokra a percekre mikor nem hagytalak magadra…tömérdek érzelem kavarog bennem, tudod? Egyszerre utállak és szeretlek… Utállak, hogy itt hagytál és talán már mással vagy, de ez az élet rendje nem? Lehet neked is jobb így, csak légy boldog! Egyszerre meg szeretlek és bennem van még a hiányod de tudod egyenlőre én is el akarlak felejteni. Remélem minden rendben és nem hajszolod túl magad, sokat pihensz és oda figyelsz magadra. Remélem a szüleid is sok dologban támogatnak téged és nagyon szeretnek! Mindenki nagyon szeret csak sose veszítsen el az az embert akit megismertem nem is olyan rég… fontos vagy mindenkinek és maradj olyan nagyon kérlek amilyen vagy, ne dobd el magad mert nagy szíved van csak nem mindenki veszi észre. Ne haragudj rám ha bármikor kudarcnak érezted a kapcsolatunk, sosem akartam rosszat. Sokat hibáztam amit nagyon is bánok de azóta minden percben próbálok egy jobb ember lenni! Még jobb és vissza térni ahhoz az énemhez akit megismertél! Fejlődők és fejlődni akarok még… már nem akarom feladni ahogy feladtam a kapcsolatunk. Küzdeni akarok ès fogok is! Kérlek ne haragudj a sok butaságért, meg akartalak védeni a múlt fájdalmaitól, sosem akartam olyat tenni veled ami neked rosszat adott volna, remélem ezért ezt tudod, mindig figyeltem rád még ha azt érezted nem is! Nem eleget foglalkoztam a te érzelmeiddel, ezért nem te vagy a hibás…Remélem te sem adod fel és napról napra jobb leszel, csináld azt amit szeretnél! Fiatal vagy, érettségiz le, csinálj szakmát! Dolgozz meg a pillanatokért! Sose legyél gyáva! Hidd el, hogy jó vagy és erős mindenkinél jobban! Ebben a világban előny ha jobb vagy és ügyesebb! Találd meg azt amit akarsz csinálni! Légy vakmerő ne félj az új dolgoktól, és cselekedj mert egyszer már túl késő lesz! Szeress mert csalódni nem hiba, hanem tanulság… Élj egy olyan világban amiben akarsz!

Remélem megérted, hogy minden dologban van valami szép ès sosem adod fel! Kérlek emlékezz majd egyszer rám azért!

Szeretlek!

#magyar iras #fájdalom #szomorú #sírás #hiány #elengedlek #nem jövök vissza #magyar idézet #magyar #sajnálom #Spotify

[zoeeozzoeeoz]

A szomszédomban lakik két idős nő. A fiatalabbik 65 éves, az idősebbik az Ő Anyukája, aki 85 éves. Az idősebbik néni már nagyon rég óta nem járkál ki a házból sem, a lánya szokta a teraszra kiültetni néha, mikor jó idő van. A fiatalabbik, a múlt héten rosszul lett, pont akkor értem haza, mikor elvitte a mentő. Két napig semmi mozgást nem tapasztaltam tőlük, de aztán megláttam az idősebbik nénit leselkedni a függöny mögül. Átcsengettem hozzá. Nagyon lassan nyitott ajtót, nem is engedtem hogy lejöjjön a lépcsőn nekem kaput nyitni, inkább vissza mentem, és kerítésen keresztül kérdezgettem. Kiderült, hogy a lánya enyhe szélütést kapott, saját maga hívta ki a mentőket, nem tudja mi van vele, mikor jön haza stb. Nem tudom a telefonszámát, a néni azt sem tudta melyik kórházba vitték. Kiderült azóta nem evett, nem ivott Ő sem. Megkértem, dobja át a kulcsokat, hogy át tudjak menni hozzá. Átmentem. Találtam a hűtőben neki zöldséglevest, megmelegítettem neki, megette. Megnéztem a hűtőjét, szendvicsnek valók voltak neki, kidobáltam amik lejártak, és vittem át neki friss kenyeret is. Van egy kutyájuk is, kértem, hogy engedje ki őt a kertbe, el lesz majd ott, ne legyen láb alatt, és majd etetem kerítésen keresztül, amíg haza jön a lánya. Eltelt 2 nap, ismét semmi mozgás. Csengetek, semmi. A kulcsokkal bemegyek, néni ül az ágya szélén, valamit motyog. Feleszmél hogy bent vagyok, megörül nekem, kiderült azóta nem evett, hogy én 2 napja átvoltam. Csináltam neki szendvicset, majd segítettem neki fürdeni, rendbe tenni magát, meg közben kérdezgettem, hogy hol van a telefonja. Gondoltam azon csak megtalálom a lánya telefonszámát, és valahogy előkerítem. Meg is mutatta hol van, szerencsére nem volt lezárva,sem lemerülve, viszont volt kismillió nem fogadott hívása. Tudtam hogy hívják a lányát, és tőle is volt sok nem fogadott, uh felhívtam. Szegény lánya annyira megörült a hívásnak, hogy sírva fakadt, aztán aggódni kezdett hogy én szóltam bele, elmondtam neki mi a helyzet anyukájával, mondta hogy pont ezért aggódott, mert tudja hogy csak akkor eszik ha adnak neki, meg tjdkpn semmit nem tud egyedül megcsinálni. Ekkor mondta nekem hogy Ő meg enyhe szélütést kapott, de hogy elvileg pár nap múlva haza jöhet. Megadtam neki az én számomat, azon elér, én is őt most már. Szóval onnantól , mostanáig minden reggel munka előtt átmentem a nénihez, megreggelizttettem, rendbe tettem, bekapcsoltam neki a tévét, tettem be neki a hűtőbe ebédet, amit sajna soha nem evett meg, hanem este vacsira én melegítettem meg neki, megfürdettem, lefektettem. A gyógyszereit és adagolását megtaláltam az egyik szoba asztalon, arra rákérdeztem a lányánál, hogy valóban az, és hogy adhatom neki. Ma reggel jött haza a lánya, pont mikor jöttem el a nénitől. Nagy volt az öröm köztük, sírva köszönte meg, hogy segítettem anyukájának. Mondtam neki hogy kajára ne legyen gondja még, főztem friss húslevest, meg a néni tökfőzeléket kért, uh az is van a hűtőben, jut mindkettejüknek. Potyogtak a könnyei. Mondtam vásárolni se menjen, írja össze mi kell, és meghozom este neki, csak küldje majd át a listát telón. Mikor mondtam h ne zokogjon, mert felmegy a vérnyomása, azt mehet vissza a kórházba, akkor abba hagyta, megölelgettük egymást, elköszöntem, este jövök. Egész jó állapotban volt a fiatalabbik néni, uh szerintem ezután már csak majd a bevásárlásban kell nekik segíteni, de ez csak tipp részemről. Szokott netezni/rendelni/stb, uh lehet abban sem kell. Majd kiderül. Szól segítek. Ha nem szól, rákérdezek. Majd este beszélgetek vele, hogy rendezzünk valami szociális ide járó segítő ápolót nekik. Bár régebben mondta nekem a fiatalabbik néni, hogy ha úgy hozza, beköltözik a közeli idősek otthonába, de amíg él az anyukája nem fog. Majd ha egyedül marad. Na majd este szóba hozom ezt a témát is neki.

#napi én off

[munchausenparokaja]

Első – és véletlen – félmratonom története

Azt hiszem, hogy ezt úgy mondják, hogy világéletemben küzdöttem a súlyommal. De valójában úgy kellene mondanom, hogy sokáig voltam veszélyesen elhízott (16 évesen 137 kilós, akkor mentem egy évre cserediáknak külföldre, a háziorvos viszont nem merte a valódi számot a papíromra írni, mert attól félt, hogy akkor nem engednek kiutazni), azóta pedig testképzavaros.

Lövésem sincs, hogy 16 éves korom óta mikor hány kiló voltam, egyszer olyan 18-19 évesen az akkori csajom ráállított egy mérlegre, de az emlékezetem kitörölte a számot, mindig hullámzott, épp hogy érzem magam a bőrömben.

Mindig edzettem, voltak konditeremben járós, voltak úszós, focis, kosárlabdázós időszakaim, hol erőteljesebben, hol csak a lelkiismeretem elfedendő.

Tavaly ősszel épp mélyebben voltam, a munka sok, a kaja is, az edzés kevés, de gondoltam, jön az ősz, pulcsi és kabát megoldja. Megoldotta volna, ha épp össze tudom magamon húzni, azt, amit egy évvel előtte gond nélkül. Reménykedtem, hogy senki nem veszi észre, de amikor a feleségemmel épp El Greco kiállításra mentünk, ahol összefutottunk öcsémmel is, kendőzetlenül elmondta, hogy hát a kabát tavaly még összeért, most meg csak azt hiszem, hogy lazán hordom, de látszik rajtam, hogy feszít – kívül, belül.

Akkor elkezdtem először csak az étrendemen változtatni (mára ott tartok, hogy az esetek 95%-ában tartom magam a napi 1800 kalóriához, és napi két főtt tojást leszámítva vegán vagyok), majd pedig jött a testmozgás rendszeresítése (szintén mára már minimum heti 7, de van, hogy heti 10 testmozgás, aminek a fele kardió, másik fele súlyzós.)

Futni úgy igazából soha nem futottam valami sokat, 5 kilométer simán ment mindig, de 8-nál már azt hittem, én nyugdíjazom egyszerre Usain Boltot és Eliud Kipchogét. A 10 kilométerre gondolni sem mertem.

Idén október elején néztem ki egy jövő tavaszi futást, gondoltam, fél év alatt fel tudok készülni, de már a hónap végén azt vettem észre, gond nélkül megy 10 kilométer, november közepére a 15, a végére pedig egyszer ment 18 is.

Advent 3. vasárnapján reggel benyomtam egy banánt és mondtam a feleségemnek, elindulok futni (aznap focizni szoktam, de valamiért nem jött össze két csapatra való), a tervem csak annyi volt, hogy a Mechwartról elfutok le a rakpartra, el a Szabadság hídig, ott át, majd vissza a Margit hídon át haza, ez kb. 10 kilométer, de még indulás előtt megjegyeztem itthon, lehet, menne a Petőfi hídig is, de mondta a feleségem, okos legyek inkább, ne bátor, meg a cipőm is tízes etapokra van kalibrálva. Mindenesetre mondtam, olyan 1-1,5 óra múlva jövök.

Még messze volt a Szabadság híd, de éreztem, simán fog menni a Petőfi is, csak azt bántam, hogy semmilyen folyadék nem volt nálam, a pesti oldalon visszafelé futva pedig már a Lánchídnál éreztem, hogy ha ráteszek egy Szigetkört, akkor az a 15 nem is lesz rossz mára.

Hihetetlen amúgy, mennyi mindenen nem tud gondolkodni az ember futás közben, nagyon sok ideje van, én amíg nem értem be a Margit-szigetre átalagos dolgokon agyaltam: milyen jó, hogy hétvégén alig kellett dolgoznom, minden étrendem felrúgva de megennék egy tocsogós hamburgert majd (végül helyette erőleves lett és tonhal meg rizs), mi vár rám a kampányban, hétfőn milyen mentingjeim lesznek, stb.

A Szigeten, a hátsó egyenesben éreztem, hogy soha ilyen könnyedséggel nem futottam – pedig ilyenkorra már biztos elszállt annak az egy szem banánnak a hatása, rém ostoba dolog volt a részemről, de tényleg nem ekkora futást terveztem –, talán még egy Szigetkör van bennem, és akkor már az 20 kilométer, ami majdnem egy félmaraton. És akkor már egészen más gondolataim voltak, mint néhány perccel korábban, belegondoltam abba, hogy le fogom írni a feleségemnek cseten, hogy lefutottam egy félmaratont, édesanyám emlékére gondoltam, meg imádkoztam.

Hatalmas szenvedés volt a második Szigetkör, annál már csak az a maradék egy kilométer volt újra a rakpart budai oldalán, hogy meglegyen a félmaraton.

1:54:58 lett a vége a 21,11 kilométernek, ami kicsivel több is, mint amennyi egy félmaraton. Március végén újra megpórbálom. De addig ennyit biztos, hogy nem futok, aznap egész délután, de még kicsit másnap is tök szarul voltam, hiába a nyújtás, a masszázshenger, és -pisztoly, a másnap kora reggeli laza biciklizés, ezt legközelebb csak okosabban fogom tudni csinálni.

[csacskamacskamocska]

Elkerülés

Azt gondoltam eddig, hogy az elkerülésnek az az értelme, hogy az ember, "Valaki", nem akar konfrontálódni, nem akar igazat mondani, felvállalni saját magát, ezért elsunnyogja a dolgokat. Hogy kb az van mögötte, hogy hogyan tudná a jót megtartani egy adott kapcsolatól, de úgy, hogy nem fizet érte semmit, nem vállal sem kötelezettséget, sem semmit, ami a másiknak alapból járna. Mintha azt mondaná, legyen minden úgy, ahogy nekem jó, majd beszélünk amikor nekem jó, válaszolok amikor nekem jó, találkozunk amikor nekem kedvem van, reagálok arra ami engem érdekel, te meg fogd fel, hogy ez a kapcsolat, ezen a szinten ilyen kis könnyed valami, szólj ha valami nem tetszik aztán legfeljebb nem csináljuk. Nincs se az, hogy szeretlek, se az, hogy nem szeretlek, ahogy láthatóan mások felé sincs, mert minden kapcsolatból kiszedi ami neki jó, akkor is, ha nyilvánvalóan lenézi vagy utálja az illetőt. Ha van bármi ami hasznos belőle, akkor használja. Nos, az elkerülés nem ez. Az elkerülés az, hogy valami kibaszottul fájt és onnantól az ember mindent megtesz azért, hogy sose ismétlődjön meg az, ami fájdalmat okozott. Mindent megtesz azért, hogy a közelébe se kerüljön annak, ami rossz érzést okozott, amit nehezen élt túl, nehezen dolgozott fel. Az egészséges ember tudja, hogy az ami fájt, az adott emberhez, alkalomhoz, az adott kapcsolathoz kötődött, nem törvényszerű az ismétlődése és nem egy egész kapcsolatot kell hárítania, hanem csak azt a dolgot, ami nem sikerült. Lehet máshogy csinálni. Ahogy a volt férjem mondta a válás után, hogy a pszichológussal rájött, hogy miket baszott el és nagyon figyel rá, hogy ezeket máshogy csinálja, mert tulajdonképpen tudja máshogy csinálni, csak nem tudta, hogy ez fontos. (Persze kicsit kurvaanyád érzés volt ezt hallgatni, de tudtam neki őszintén sok szerencsét kívánni. És amúgy tényleg máshogy csinálta, és tényleg bejött neki! Legalábbis az a rész.) nade vissza... Az ember gyakran nem magát fejleszti, hogy meg tudjon oldani dolgokat, hanem elutasítja azokat a helyzeteket amiben kényelmetlenség vagy fájdalom érheti. És nem azt a pici romlott részt vágja ki az almából, hanem ha van rajta egy kis folt, kidobja a picsába az egészet, sőt, hamarosan kijelenti, hogy nem is szereti az almát, savat csinál, és tulajdonképpen semmilyen gyümölcsöt nem ehet (nehogy véletlenül alma kerüljön bele). Az én mumusom a becsaphatnak. A bizalmatlanság olyan mint a purhab, minden rést kitölt, és ki onnan már nem szeded többet. :( :( Ne is menjünk bele, akkora démonok lapulnak a sötétben, hogy jobb most nem piszkálni.

Szóval az elkerülés mindannak az elkerülése ami bármilyen módon emlékeztet valamire, ami korábban fájdalmat (vagy bizonytalanságot, félelmet, veszteséget) okozott. Kötődés, szerelem, kapcsolat, barátság, kitárulkozás, intimitás, de lehet siker, szeretet, pozitív dolog is, aminek az elvesztése sebet ütött és onnantól az ember szabotálja az adott dolog minden tényezőjét.

És akkor eljutunk oda, hogy nem kell nekünk ellenség, elegek vagyunk mi magunknak.

Hogy van-e gyógyulás ebből? Azt mondja a pszichológia, hogy a gyógyulás útja az, hogy bármennyire is vagyunk sérültek, egy rész belőlünk egészséges. Hogy mindig van egy rész, ami egészséges és amit el is tudunk érni. Nem teljesen vagyunk tönkremenve, akkor sem ha úgy érezzük (kivetítve valami rossz érzést az egész életünkre), és ha megismerjük és megértjük a hibásan működő részünket, akkor kezelni tudjuk, és egyre jobb lesz, és egyre kevésbé fogja uralni az életünket.

Tegnap pókhálóztam és kézzel fogtam meg pókokat, és kedvesen beszéltem velük, hülye vagy kishaver, hát láthatnád, hogy jövök a cuccal, miért nem szaladtál el időben most kilakoltatlak, és volt amelyiket hagytam elszaladni. Nekem akkora pókfóbiám volt, de akkora, hogy ha megláttam egy pókot, pánikba estem, az öklendezésig undorodtam, ébren és rettegésben töltöttem az egész éjszakát, hogy hol lehet az a dög. Nem tudom mi történt. Nem tudom minek a „megtestesülése” volt a pókfóbia. De hogy van változás, azt jól mutatja.

Talán egy nap a bizalom is így fog megváltozni bennem. Mert tudni még nem tudom, hogy mit kellene tennem.

#elkerülés #kötődés #fóbia #változás #kapcsolatok #04-03

[homregeszet]

Móra nap

Meglepő, de a két nagy magyar „MÓR” mindössze három hét különbséggel látta meg a napvilágot: (…)icz Zsigmond és (…)a Ferenc is 1879 nyarán született.

Életük és munkásságuk számos párhuzamot mutat egymással. Mindketten a száz évvel ezelőtti szépirodalom, kiváltképp a magyar népet bemutató széppróza óriásai. Azonban géniuszuk messze túlmutat ezen is. A kulturális közélet aktorai, a múlt szószólói, s nem mellesleg a magyar múzeumügy úttörői voltak. Néhány héttel ezelőtt Móricz Zsigmondra, ma pedig Móra Ferenc születésnapjára emlékezünk.

Móra a szegedi múzeumnak először gyakornoka, majd könyvtárosa, régésze és múzeumigazgatója volt. Emellett újságíró, főszerkesztő, aki az ország nagy mesemondójaként vált közismertté.

Ám miként lett régésszé? 1905-ben Tömörkény igazgató úr „kiküldött ősöket előkurkászni a föld alól, mint könyvtárost. - Hogy csináljam? – kérdeztem megrökönyödve. – Hiszen nem értek én ahhoz. Sohase láttam ásatást. - Hát aztán? – vont vállat Tömörkény. – Mögötte a fene az olyan kutyát, amelyiket tanítani köll az ugatásra. – Csakugyan a magam nyomorúságára tanultam ki a régészetet.” Emlékezett vissza Móra régész pályájának kezdetére.

Az ásató Móra a Szeged – kundombi avar temető feltárásán, 1927-ben, forrás: Móra Ferenc Múzeum, Történeti Fotótár.

A Trianon utáni országban akaratlanul is oly sok hasonlóság adódott Szeged és Miskolc városa között. Ezt érezhette meg a szegedi régész, igazgató, irodalmár is, számos észak-magyarországi utazása alkalmával:

„Miskolcra nem vendégszerepelni jövök, ide egyszerűen – hazajövök. És szívemnek minden szálával össze vagyok nőve a maguk kedves, megértő, intim városával.”

Mi volt ennek a szeretetnek az alapja? Hogyan rajongták körbe a miskolciak? Milyen Móra-kultusz alakult ki a városban? Ezt is bemutatja a Magyar Géniusz Program keretében épülő Miskolci Régészeti Látványraktárunk. Érdemes lesz majd ide eljönni…

Móra Ferenc mellszobra Miskolc-Diósgyőrben, a Móra utcában. (Kis Sunyi István alkotása 1989. Forrás: szoborlap.hu)

Dr. Szörényi Gábor András

#hermanottómúzeum #régészet #miskolc #miskolcimúzeum #magyarrégészet #múzeum #homregeszet #ásatás #feltárás #jelesnapok #móraferenc #szörényi gábor #történelem #irodalom #múlt

[felejtsemvagyne]

Ne izgulj,el megyek innen de többet nem jövök vissza…

Úgy tűnök el mintha soha nem lettem volna itt.

[kinlodok]

Hogy ment a műtét?

Pénteken este 6-ra mentem a kórházba, berajzolt a doktornő. Aznap bent aludtam már a kórházban, mert első akartam lenni (3-an voltunk). Péntek este halálra izgultam magam, szétbaszott az ideg, féltem nagyon. Másnap reggel, szombaton, 5 órakor keltettek, semmit nem ihattam/ehettem éjfél után, nyilván reggel szomjasan keltem. Ruben volt az első, mert neki teljesen más technikával csinálta, és az nehezebb volt, mint a miénk Gáborral. Én voltam a második. 10:30-11:00 körülre mondta az orvosom, hogy én jövök. Anesztes orvos normális volt, elmondott mindent. Akart adni egy 0,5 mg-os Xanaxot, de szóltam neki, hogy korábban volt bajom a benzókkal, és így nem kaptam semmit. 11 után mondták, hogy most jövök én, és indulás. Azok a percek, amikor a műtőbe toltak, hát... Nem volt valami jó... Majdnem pánikrohamom lett, de végül sikerült lenyugodni. A műtő előkészítőben otthagytak vagy 10 percre (nem volt óra, időérzékem 0, de kb. 10 perc lehetett), aztán jött egy nő, és kaptam infúziót. Kibaszott keskeny volt az ágy, és lelógott a bal kezem, amiben az infúzió volt. Nagyon szar volt. Aztán betoltak A MŰTŐBE. Ott megnyugodtam, mert tudtam, hogy minden rendben lesz. Kikötötték a kezem, kb. úgy, mint Jézust XDDDDDDDD jobb oldalra néztem, 11:15 volt az idő pont. Aztán annyit hallottam, hogy "150-et..", és kaptam az altatót intravénásan. 1 percen belül kezdtem érezni a bódulást xdddd, rögtön kérdezték, hogy érzem e, én meg mosolyogva válaszoltam, hogy igen, geci jó ez a cucc xddddd aztán amikor már alig bírtam nyitva tartani a szemem, akkor mondtam nekik, hogy "na, most aztán pörkölt lesz belőlem, jó éjszakát". Lecsuktam a szemeim, és onnantól semmire sem emlékszem. Következő emlékem az volt, hogy tolnak vissza a szobába, de itt még nem voltam teljesen magamnál. Aztán a szobában kezdtem ébredezni, az volt az első szavam, hogy "mennyi az idő?". Teca nővér mondta, hogy fél 2 van. Körülbelül 2 másodperc múlva el is felejtettem, hogy hány óra, és ezt még 10x megkérdeztem tőle xdddd

Aztán fél 3 környékén magamhoz tértem már teljesen, és oda adta a kezembe a telefont, hívtam anyámat, hogy jöjjön, mert ébren vagyok.

AMI MEGLEPŐ VOLT, hogy NEM HÁNYTAM A MŰTÉT UTÁN. Fel voltam rá készülve, hogy szét fogom hányni a szobát, de nem. Még az inger se volt meg. Mázli. Minimális szédülés volt az ébredés után, amikor először emeltem meg a fejem, de úgy gondolom, hogy korai volt akkor még a fejemet emelgetni.

Összességében nagyon jól sikerült a műtét, alig-alig fájt ébredés után a vágás, illetve a drainek (10/2-3 fájdalom, lófasz), és nagyon nyugodt voltam. A műtét napján (szombat), este 10 órakor már sikerült felkelni az ágyból. Nem mondom, hogy nem fájt, de tűrhető volt a fájdalom. Inkább csak húzódott vágás, ahogy felkeltem. Másnap reggel egyedül kentem meg a vajas kenyeret, szóval minden fasza. Vasárnap már kora reggel haza is mehettem volna, de 2-ig maradtam a kórházban, és utána indultunk autóval haza a koliba. Fél 5 körül értünk be. Az autó út szar volt, rázott a kocsi... De az autópályán már nem féltem annyira.

Minden értelemben pozitív volt, imádom az egészet.

#top surgery #ftm top surgery #transgender #ftm transgender #ftm transgender top surgery

[harompontnyolc]

Tegnap elterveztem, hogy a munkába utazás egy szakaszát kiváltom bringával, de ha már a ház elé frissen raktak mol bubi kikötőt, akkor nem a sajátomat hagyom ott valahol félúton és jövök vissza érte nap végén, hanem legalább ezt a közösségi közlekedés dolgot is megnézem magamnak (MOL Limot is csak egyszer próbáltam).

Arra mondjuk nem gondoltam, hogy másnap reggel a 4-6 pótlós bohóckodás ezt igen gyorsan valóságos alternatívává teszi (eredetileg max hazaúton kipróbálásban gondolkodtam, de inkább hétvégi próbaüzemben), viszont ha már így alakult, akkor örömmel jelentem, hogy sokkal rosszabbra számítottam a bubi bicikliktől, szóval esélyes, hogy felvettem egy új szokást. :3

[zoeeozzoeeoz]

Vevő: Ezt és ezt szeretném

Én: Rendben ennyibe fog kerülni, és ekkorra lesz készen.

Vevő: Mikoraaaaaaaa?????AZ nem jó nekem!

Én: Nem tudom sajnos előbb.

Vevő: Akkor nem kell! És döhösen kiviharzik, de a bejárat előtt elkezd tipródni, majd vissza szól: Azt hittem meg fog állítani!

Én: Miért állítottam volna meg?

Vevő: Hogy még is el tudja vállalni.

Én: El tudom, az előbb mondott határidőre. Előbb sajnos nem.

Vevő: dühösen rám csapja az ajtót, majd kifele menet, kívűlről beáll a nyitott ablakom elé, és onnan kezd el személyeskedni: Amúgy is szégyellje magát, hogy a képembe rágózik!

Én: Nem rágózóm! Éppen egy torok fertőtlenítő gy��gyszert szopogatok. (fáj a torkom) Még azelőtt vettem be, mielőtt bejött volna az Üzletbe. Elnézést kérek, ha ez Önt zavarta.

Vevő: Milyen pofátlan maga! Soha többet nem jövök Önhöz!

Én: Bocs hogy élek! Csá!

#napi nyüsz off #napi felesleges off.

[nemtudommitcsinalok]

Idegileg teljesen megnyomorítottál. Mindenért én vagyok a hibás, és te csak azt akarod, hogy az összes embert, akik tartják bennem a lelket elmarjad mellőlem. Neked ez okoz örömet, hogy szenvedni láss? Már rég nem vagyunk egy összetartó család, szétzúzta az egészet a hazugságok, anya manipulációi és nárcizmusa és apa irányítás mániája és érzelmi zsarolása. Az egyik gyereketek halálra éhezteti magát, a másik pánikbeteg és már évek óta szorongással küzd, de pont amikor megjelenik valaki, aki igyekszik kirángatni ebből a pokolból, akkor ti visszarántottok. Valójában ti vagytok a probléma, ti vagytok a gyerekeitek életének a megrontója, akik miatt sosem voltunk és már sosem leszünk mentálisan rendben. És még ti nevezitek magatokat szülőknek? Családnak? Mentsvárnak? Emiatt kéne otthon lennem többet? Nem veszitek észre, hogy egyik gyereketek sem akar hazajönni miattatok, mert már nem bírják el azt, ami itthon van? Hát most én jövök, fogadjátok el, hogy már nem vagytok nekem olyan fontosak, mert már van egy másik családom, akik szeretnek, és vigyáznak rám és segítenek. Nem most kell sírni, akkor kellett volna, amikor ezt tettétek velünk. Még egy év és hátra hagylak titeket örökre, többé vissza se nézek rátok. Tönkretettetek.

#öngyilkosság #elegem van #fájdalom #idézet #kurvaelet #literally me #magány #szeretve lenni #sajat #szerelmi élet #szorongás #szülők #toxic parents #toxikus #szeretlek #szerelem #idióta szülők

[csacskamacskamocska]

Napok vagy hetek óta akarok írni az önzésről,

de valahogy nem kerekedik ki a történet. Folyamatosan érnek hatások, amikben önzést, énközpontúságot látok. Zavar, idegesít és közben persze arra kényszerít, hogy a saját viselkedésemet figyeljem, hogy vajon én is? Én is egy fejemre húzott dobozzal élek? Hol van az egészséges magunkrafigyelés és a beszűkültség határa? Ha el tudnánk fogadni, hoogy dolgokat nem kaphatunk meg, akkor ezeknek a dolgoknak a (fájó) hiányával együtt tudnánk boldogan élni. Mert arra tudnánk figyelni, annak örülni, azért hálásnak lenni, amit megkapunk.

Csakhogy állandóan ellentétek között őrlődünk.

Nade vissza az önzésre. Hogy ő milyen magányos... és nekem égnek áll a hajam. Mindenki magányos baszki, mindenki, aki nem volt szerencsés vagy nem szed rá bogyókat. De tessék megmozdulni és nem csak várni, hogy szeressenek meg szórakoztassanak. Tessék felvállalni a kapcsolatépítéssel járó munkát és kudarcot és frusztrációt. Mert nem adják ingyen az érzést, hogy nem vagy egyedül. Csak mindenkinek máshogy kell fizetni érte. És a nem magányosság egy nagyon fontos része: legyél jóban magaddal! Tudd magad elszórakoztatni és akkor élvezni fogod az egyedüllétet. De csak azt mondtam, nézd... volt kit felhívj, hogy magányos vagy, ergo nem vagy magányos.

Néha vannak ilyen sorozatok, amikor emberek egyszerűen elfelejtik amit megbeszéltünk. Nem miattam felejtik el, nem arról van szó, hogy én nem számítok, hanem mert elfelejtik a dolgaikat. Igérte, hogy átküldi, lefoglalták, megállapodtunk, és ezeket elsodorja az élet. Nekem ez egyszerűen érthetetlen. Nem mondom, hogy sosem fordul elő, hogy valamit elfelejtek vagy rosszul emlékszem, de rengeteg mankót használok a rengeteg feladathoz. Táblázatokat és naptárbejegyzéseket, és persze érzelmi figyelmet. Akit kedvelek, akinek szeretnék segíteni, a vele kapcsolatos dolgok érzelmi postittel vannak a gondolataimra ragasztva.

De az önzés nem is ebben nyilvánul meg igazán, hanem a bosszankodásokban talán. Hogy a körülöttük levők meg a világ minden cselekedete a személyük ellen szól. Fel sem merül, hogy rosszul végzi a munkáját, fel sem merül, hogy a másik ember próbál beilleszkedni, próbál kapcsolatot teremteni és azért teszi amit tesz, fel sem merül, hogy mindenki más is elgyötört, fáradt. Magas elvárások és alacsony önismeret. Ő mindent jobban tud.

Na, így hogy leírtam, el is kezdtem szánni azokat akiktől ezek a negatív hatások értek. Mert e mögött a beszűkülés mögött valami kétségbeesett kapaszkodás van. Nagyon kevés dicséretet adunk egymásnak. Mintha attól fogyna. Néha én is elfelejtem. Akkor jövök rá, hogy elfelejtettem, hogy valós dolgokkal dicsérni kell az embereket, amikor éjjel bedugja a fejét a kolléganő, hogy elköszönjön (amúgy a frászt hozta rám vasárnap éjjel a melóhelyemen, már kikészítettem egy ollót az asztalomra, hogy baszki valaki itt mászkál engem egy karbantartó vagy éjjeliőr ne vegzáljon :D), szóval elköszönt és azt mondta, hogy szuper a piros, nagy, puha kardigánom, ő nem szereti a piros színt, de nekem annyira jól áll, hgy jó neki rám nézni.

Ha elkezdenénk odafigyelni, mint egy nyelvtanulás, hogy dicséreteket adjunk, mondjuk kezdetnek naponta 3-5 alkalommal, megváltozna körülöttünk a világ. Csak ki kell mondani. Jó ez a kabát, tetszik a sálad, köszönöm, hogy ilyen jót főztek, milyen szépen van kirakva ez a holmi, remek volt ez a gyors ügyintézés, örülök, hogy felhívtál/írtál, szeretem ahogy ... csinálod, stb, stb.

Először persze keletkezne némi zavar, mint minden változásnál, némi értetlenség, némi félreértés előfordulhat, de pár hét alatt a dicséretektől mindenhonnan elkezd sütni ránk a nap. Szerintem. De tényleg csak őszintén!

#önzés #magány #doboz #depresszió #dicséret #kapcsolatok #önismeret #visszahatás #12-21

[az-elme-hangja]

Az ébredő hajnal és a redőnyön beszűrődő gyenge őszi napfény, mely a reggeli kötelezettséget hordozza a maga kicsiny reménnyel hintett módján.

A fórralóból kicsapódó gőz, mely a zubogó vízzel ébred, ami szinte áhítva várja sorsát, hogy a vörös ruhába bújt hibiszkusz örök ágyasa lehessen.

Talán most jó lesz. Talán most elfelejtem mi volt a baj, vagy talán eszembe sem jut, hogy volt valami baj. Talán ez most tényleg az a reggel lesz, ahol a reggeli fagy és a kopasz fák jelentik az egyetlen árnyékot amely belengi a lelkem. Elsodort gondolatok szikráznak hirtelen, akár a gyertya pattog mikor tűzzel itatom át, rányomva így végzetének csókját.

Már elveszett… Pillanat volt csupán, de meg volt. Ott volt a fejemben, melegen virágzott, napsugarak hánytak fittyet a tél angyalainak. Nem vetve pillantást az ősz lidércének. De hirtelen fölényes mivoltja elnyomta a virágba burkolódzott, bohém elmém. Mintha valaki rá szólt volna.., kegyetlen, a reggel martalékává kárhoztatott örök szenvedésével.

Maradok! Nem is gondoltam komolyan, szeretem a sötétet, ismerem a bút, ismerlek téged! Jössz, nem kérdezel, csak megmutatod, hogy itt vagy. Én pedig vissza jövök, mert nem tudom hogy kell….

“D”

#magyar #magyar tumblisok #gondolatok #elmémből #elveszettgondolatok #fájdalom #sötétség #szenvedés #művészet #saját írás #magyar írás

[kepeslajoska]

Ilyen is van.

21. századi tündérmese.

A lányom a Délinél kenyeret vásárolt. Ment hazafelé az Örsön ismét vásárolni akart, pénztárca sehol. Benne nem csak a pénze, de minden irata is, többek között a bérlet. Menne vissza, hogy megkeresse - hátha - a metrónál az ellenőr nem engedi tovább, hiába magyarázza mi történt. A sírás határán próbálja megértetni, hogy egy fillérje sincs, amikor egy srác megkocogtatja a vállát és a kezébe nyom egy jegyet.

Már ettől is meghatódtam.

Mondtam a gyereknek, bankkártya letiltás, aztán irány a rendőrség, nehogy az iratait használja valaki.

Mindez megtörtént, de szegény gyerek eléggé maga alatt volt.

Hét végén Gábornál voltam, ma amikor jövök haza a kapucsengő melletti bokorban egy papírlap. Dühösen kihalászom, hogy mi ez a szemetelés, amikor meglátom a lányom nevét. Neki szóló levélen egy telefonszám a Dr Makkos Ingatlanirodától: megtalálták a pénztárcát (sajnos üresen - ebben a pillanatban ez cseppet sem érdekelt:) ), az összes irata benne, hívja fel őket. Azonnal telefonáltam, mondtam az anyja vagyok. Az Ingatlaniroda tulajdonosa, hallhatóan örült, hogy hívtam, mert már el akarta vinni az iratokat a rendőrségre. Mondta, pénteken délután ideautózott a Városmajor útról, hogy megkeresse a lányomat. Teljesen meghatódtam, hogy vannak még ilyen emberek.

Ez a történet, két emberségesen viselkedő honfitársammal bizakodóvá tett.

[melankolia72]

Furcsa újra meg újra rájönni ,hogy mennyire egyedül vagyok. Ha közeledek valakihez csak megégek. Még ha az a saját anyám is néha. De tök mindegy én jól vagyok. Vagyis jól leszek. Még ha meg is akarok halni. Nem az igéretek miatt. Nem azok miatt akik mindig mellettem vannak ,még ha ez szarul is hangzik. A hugom és az öcsém miatt maradok. Mert nekem soha senki nem volt akinek mindent elmondhattam kiskoromban. Aki megértett volna vagy csak észre veszi ,hogy valami nem oké. Talán fél éve kapok normális törődést ,oda figyelést. Ami igen kevés azt tekintve ,hogy kevesebb mint egy év múlva felnőtt leszek. Beteg vagyok és leszek is,küzdeni fogok örökre és 1000 alkalom lesz még amikor rá jövök,mennyire nem számithatok senkire. Nagyon max 1-2 emberre ha minden jó. Viszont akkor is maradok. A hugomnak és az öcsémnek kelleni fog valaki aki észre veszi őket. Aki komolyan veszi amit mondanak vagy tesznek. Aki vigyáz rájuk és figyel is...Úgy ahogy rám soha nem vigyázott és nem figyelt senki. Szóval igen. Nem halok meg még ha akarok is. Vissza megyek a pszichiátriára még ha nem is akarok. Mindent megtennék ,hogy nekik ne úgy kelljen felnőniük mint nekem.

#depresszio #ongyilkossag #panikroham #borderline personality problems #magyar tumblisok #magány #család