#sok mást sem

[csacskamacskamocska]

Mások vagyunk

Hasonló a hasonlóval vs. az ellentétek vonzzák egymást. Amikor szeretnél valakit „elcsábítani” mert tetszik, mert vonzódsz, mert belehabarodtál és látsz benne valami különlegeset amiért megéri tenni is érte, akkor szeretnéd látni és láttatni, hogy hasonlóak vagytok. Arra koncentrál az ember, hogy mik a közös dolgok. Közös érdeklődés, hasonló ízlés, ételben, zenében, öltözködésben, művészetben, hobbiban, sportban, játékban, közeli és távoli célokban. Ha nagyon akarod, megtalálod! Arról nem is beszélve (én ezt éltem meg), hogy ha színes személyiség vagy, elfogadó és érdeklődő, akkor biztosan találsz közös pontokat, mert AZ IS érdekel, kedveled, szoktad, láttad már, kipróbálnád. Nem úgy idomul az ember ilyenkor, mint az alárendelődők, de azért szeretne megfelelni, szeretné, ha a másik is észrevenné az átfedéseket. "Gyere, gyere, jó lesz nekünk együtt!" – az ember próbálja ezt sugallni. És kezd valami közös dolog kialakulni. Elkezdtem érezni, hogy ha engem érdekelt valami, ő is vett, ha neki volt valami, kikérdeztem a tapasztalatairól és én is vettem, ha csináltam valamit jött és kipróbálta. Tény, hogy amiket én csináltam, érdekelt, azt kipróbálta és leszarozta, sok év alatt sem lett olyan élményem, hogy rám nevetett volna, hogy hű, ez marhajó volt, de jó, hogy csináltuk. Max megköszönte a lehetőséget, a szervezést. Én meg marhára igyekeztem, hogy valami már csak jó lesz. Aztán egy nap, az első és egyetlen kettesben töltött estén a sírásig kínzott a szövegével, hogy önző vagyok, és ez se jó meg az se jó, ilyen vagyok, olyan vagyok és végül elmondta, hogy csak annyi a közös bennünk, hogy mindketten egyedül élünk, de amúgy mi semmiben nem hasonlítunk.

Ott maradt a lelkemben a mondat. Sok évnyi közös projekt és közösen megélt program és millió hektónyi szeretettel, szerelemmel és támogatásba ölt energiával a hátam mögött ott ültem és nem akartam elhinni, hogy mi semmiben sem hasonlítunk. Hogy nem sikerült látnia a közös dolgokat. Nem sikerült láttatnom vele, hogy mi jók lennénk együtt.

Nem akkor jutottam el a dacig, hanem sokkal később. Még kellett vagy két év. És akkor le is írtam neki. Mi semmiben sem hasonlítunk egymásra. Menj, és nyalj annak, aki imponál neked. Menj nyugodtan és teperj ott, ahol szeretnél jófejnek látszani elhazudva a valódi énedet a valódi érdeklődéseidet, a valódi életedet, ahol kevés lesz a műveltséged, a tájékozottságod, a lendületed, az érdeklődésed, az energiád. Mi nem hasonlítunk, és ha hasonlítanánk is le fogom tagadni.

Olyan és annyi könyvet olvastam, aminek a mélységét soha nem is értenéd. Olyan és annyi kiállításon jártam, annyiféle koncerten, annyiféle vallási, művészeti közösségben, a munkám során a feladataim, a kihívások, a problémák, az emberek sokasága, a képzések sokfélesége, el sem tudom mondani milyen sokféle, színes dologgal foglalkoztam eddigi életemben. És egy szerelem miatt elkezdtem ezeket értéktelennek, kevésnek, nevetségesnek látni. Magammal együtt. Magányosnak, problémásnak, szorongónak láttam magam, mert odaültem egy magányos, problémás, szorongó és negatív ember mellé és együttérzően (és szerelmesen) átöleltem. És elücsörögtem mellette 10-15 évet.

De mi nem hasonlítunk, és az utóbbi hetekben visszakaptam a színeimet. Ömlik rám a kedvesség, a támogatás, az elismerés. Jónak, hasznosnak, érdekesnek érzem magam. Mindezt ajándékba kaptam az élettől. Közvetlenül semmit nem tettem azokért az emberekért. Csak mást tükröztek vissza belőlem és felragyogott minden. Tudom, hogy van árnyék, nem vagyok sem mindentudó, sem tökéletes. Én ezt tudom. Dolgozom a hibáimon, bár ennek a munkának sosem lesz vége, de igyekszem.

És nem sajnálom, hogy nem hasonlítunk

#nem hasonlítunk #megfelelés #kapcsolatok #értékek #nyalizás #05-11

[kepeslajoska]

Vásárhelyi Mária

Már amikor elkezdődött az egyetemek alapítványba szervezése, vagyis fideszes privatizációja, nyilvánvaló volt, hogy a gyarmatosítás egyik legfontosabb célja a várható EU-s pénzek lenyúlása. Az Unio 2022-2027 költségvetésében az egyik legfontosabb prioritás a tudományos innováció támogatása, hatalmas forrásokat allokáltak tudományfejlesztési célokra. Ennek a reménybeli pénzesőnek a lenyúlása érdekében vált olyan sürgetővé a kormány számára, hogy úgy szervezze át az innovációban élenjáró felsőoktatási intézményeket, hogy a források felett közvetlenül a saját klientúrája rendelkezzen.  Így jöttek létre egymás után az egyetemek gazdálkodását irányító kuratóriumok, amelynek tagjait a kormány nevezte ki és amelyekben kizárólag megbízható fideszes káderek kaptak helyet, akiknek sem az oktatáshoz, sem a tudományhoz nem volt semmi közük, viszont megbízható, hűséges és könnyen kézben tartható pártkatonák. Az átalakulás teljesen előkészítetlen és végiggondolatlan volt, egyáltalán nem szolgálta sem az oktatás, sem a tudomány érdekeit, az egyetlen szempont az volt, hogy azok az intézmények, amelyekhez várhatóan sok EU-s pénz áramlik szigorú fideszes kontroll alá kerüljenek. Tovább színezte a felsőoktatás megnyomorításá érdekében  tett lépések térképét a CEU elüldözése és az SZFE szétverése. Azt, hogy itt végveszélybe került az oktatás és a tudomány szabadsága és ezzel együtt az európai adófizetők pénzének átlátható és célirányos elköltése nemcsak mi, hazai, finnyogó demokraták, hanem végre az EU illetékesei is észrevették. És mivel őket azért küldték az EU vezető testületeibe saját hazájuk választói, hogy éberen őrködjenek afelett, hogy a közösség pénzei átláhatóan és hatékonyan legyenek felhasználva, nem tehettek mást, minthogy elzárják azt a pénzcsapot, amelyről immár pontosan látták, hogy az innen ömlő források felhasználása alapvetően pártpolitikai és magán célokat fog szolgálni, nem pedig az adott ország fejlődését. Most nagyon sokan fel vannak háborodva, hogy miért a diákokat és a kutatókat, oktatókat bünteti az EU. Pedig nem őket bünteti. Egyszerűen csak meg akar felelni annak, amit választói elvárnak tőle. Felelős gazdája akar lenni a rábízott milliárdoknak. Ennek a történetnek nagyon sok tanulsága van. Például az, hogy a felsőoktatási intézmények vezetőinek többsége nyilván fenyegetések, zsarolások és mézesmadzag húzogatások hatására nagyon gyorsan tudomásul vette az általa vezetett intézmény gyarmatosítását, pedig mindannyian tudhatták, hogy valójában mit is jelent ez a "megújulás". A legnagyobb szégyen a Rektori Konferenciáé és az Hallgatói ÁL-Önkormányzatoké, utóbbiak még ma is azt hangsúlyozzák, hogy nem akarnak felelősöket keresni azért, ami történt. De könyörgöm, akkor mit akarnak csinálni? Miféle önkormányzatok ezek?! Szomorú az is, hogy a néhány hónap alatt lezavart alapítványba szervezés, amelynek során a egyetemek hatalmas ingatlan- és eszközvagyona és minden forrása a kormány irányítása és ellenőrzése alá került, egyetlen "jaj-szó" nélkül zajlott, az egyetemek polgárságának  fogalma és beleszólása sincs, hogy igazából mi történik ezzel az irdatlan vagyonnal és a várt forrásokkal.  És ezt is tudomásul vették. De tanulságos az is, hogy mindeddig az egyetemi hallgatók és oktatók is csak nyomokban mutattak bármiféle szolidaritást az utánuk következő generációval és a megnyomorított pedagógus társadalommal,  közönyösen asszisztáltak előbbiek tiltakozásához, most viszont, hogy közvetlenül őket érinti a kormány rabló politikája, hirtelen igényt tartanak a közvélemény felháborodására és szolidaritására. Természetesen én is nagyon sajnálom az Erasmus-ösztöndíj lehetőségéből kimaradó diákokat és még jobban azoknak a kutatási forrásoknak az elapadását, amelyek nélkül a magyar tudomány fejlődése ellehetetlenül. Tudom, hogy ez óriási csapás lenne a magyar társadalom- és tudományfejlődésre. De erre nem az az adekvát válasz, hogy szidjuk az EU-t azért, hogy nem akarja lyukas zsákba és magánzsebekbe tölteni a pénzt, amit az európai adófizetők rábíztak, hanem az, hogy végre két lábra állnak, felegyenesednek és kikövetelik, hogy saját intézményüket ne politikai komisszárok és tolvajok, hanem hozzáértő, elismert, független és becsületes emberek vezessék.

[hicapacity]

Fáj némának lennem, amikor az emberi butaság mindent elpusztít! Pár gondolat és aztán megint elhalkulok (lehet törlöm, így jobb ha mented, vagy kimásolod és úgy osztod meg!). Eleve nem értem, hogy az itt következő sorokat miért én és nem gazdasági szakemberek teszik közzé? Olyan mérvű az üzemanyag hiány, hogy a stratégiai tartalékok 25%-át meg kellett nyitni. - Ez nem nagyon érdekli az embereket, mert nem értik. EZ AZ ORSZÁG UTOLSÓ MENTSVÁRAINAK EGYIKE. A taxik, mezőgazdasági gépek és a magánszemélyek továbbra is olcsón tankolhatnak. A kamionok, furgonok, árúszállítók, postások, futárok, ellátócégek, utánpótlásért és logisztikáért - AZAZ A MAGYAR GAZDASÁG VÉRKERINGÉSÉÉRT FELELŐS - járművek NEM. - Ez se érdekli az embereket, mert ezt se értik - ETTŐL LESZ MINDEN DRÁGÁBB.  A fuvarozók vagy árat emelnek - ÉS EMIATT MINDEN KERESKEDELMI CIKK ÁRA FELMEGY, és/vagy felmondanak több ezer embernek, hogy kigazdálkodják a veszteségeket, hogy túléljék az üzemanyagköltségek 80%-os drágulását. - Persze sokakat ez nem érdekel, hiszen magánemberként még olcsón tankolnak és könnyebb szidni a fuvarozót, vagy a kereskedőt, semmint belegondolni, hogy mindennek mi is az oka?   Az üzemanyag árának hatósági árát sokan üdvözölték, de ha a piaci árat vesszük alapul, akkor a mostani áremelkedés nem szombaton 11.00 és 12.00 óra között, hanem közel egy év alatt történik meg, ami lehetőséget ad az ésszerű cselekvésre. - Bár ez se érdekel sokakat, mert teljesen észszerűnek tekintik, hogy állami szabályozással próbálják Magyarország alapvető gazdasági folyamatait túlszabályozni, nem foglalkozva azzal, hogy a VILÁG PÉNZÜGYI RENDSZEREIT NEM ÉRDEKLI HAZÁNK SZABÁLYOZÁSI KÖRNYEZETE.   Napjainkban egyre többször hallani, hogy energiaválság van, de 12 éve 2010-ben a Fidesz állíttatta le a 2800 méter alatti geotermikus vagyon kitermelésének lehetőségét, ők lehetetlenítették el a szélenergia kihasználását és ők végezték ki a biomassza-biogáz energiaellátás lehetőségeit, állították le a panelprogramot, stb. - MA MAGYARORSZÁG ENERGIAFÜGGŐSÉGE A NEGYEDE SEM LENNE, HA EZALATT A 12 ÉV ALATT EZEKET A LEHETŐSÉGEKET KIAKNÁZZÁK. 

Hazánk energiaellátása erősen centralizált, gigantikus csúcserőművekben állítunk elő áramot. Amennyiben decentralizálták volna ezt a rendszert, azaz sok száz kis erőművet üzemeltetnénk (a gázt olcsó villamos energiával helyettesítve) és nem PAKS2-re várnánk már egy évtizede (és várunk még egy évtizedig), akkor ma nem lenne ekkora az energia ára. - Ezzel ma sokan nem foglalkoznak, mert nem értik, hogy a HÁLÓZATI VESZTESÉG 12-18%, AZAZ ENNYIVEL KERÜL TÖBBE.

Persze most lehet károgni, mutogatni, politikai értékrendeken acsarkodni, de lássuk be, mindezzel - mind a jobb, mind a baloldal - ELKÉSETT. - DE ez sokakat nem érdekel, mert sokkal egyszerűbb politikai vircsaftokban felmorzsolni az erőnket, semmint szembenézni a mocskos ténnyel: - MINDANNYIAN VESZTENI FOGUNK EZEN AZ ÜGYÖN. Kivételt az extra gazdagok és milliós megtakarításokkal rendelkezők képeznek.   Napjainkban kéne megszületnie a nemzeti egyetértésnek és politikai érdekeken túlmutató összefogásnak, ami megoldásokat, lehetőségeket, alternatívákat mutat és nyújt azoknak a teljesen kétségbeesett MILLIÓKNAK - akiknek fogalma sincs arról, hogy miként gazdálkodják ki a megfizethetetlen élelmiszer és energiaárakat.   

Folytathatnám ezt a cikket, GAZDASÁGI TÉNYEKKEL - csak nincs kinek, mert senki sem akarja érteni, hogy hova vezet ez az út! Ezért felesleges.

Én csak egy libsibolsi, komcsiivadék mocsok (konzervatív liberális amúgy) vagyok, aki 12 évig egyfolytában erről ugatott és napjainkban, amikor bekövetkezik az összeomlás már nem tehetek mást, mint - SOK MILLIÓ EMBERREL EGYÜTT ELSZENVEDEM A KÖVETKEZMÉNYEKET.   Itt a politikai értékrend, állásfoglalás, mellébeszélés, hit, eszme, ideál már nem segít senkin. Itt csak a komplex, átfogó és segítőkész összefogás az egyetlen járható út, bár félek ezt a folyamatot már nem lehet megállítani. Mindezt alapozom arra, hogy bejelentették, hogy a vállalkozók az adósságaikat rendezhetik dollárban, vagy euróban is, ami a pénzpiacoknak azt sugallja, hogy SE A KORMÁNY, SE A MAGYAR NEMZETI BANK, SE A HAZAI KÖLTSÉGVETÉS NEM HISZ A FORINTBAN, MINT FIZETŐESZKÖZBEN. EZ PEDIG ANNYIT TESZ, HOGY NEM HISZNEK MAGYARORSZÁGBAN SEM, MERT EGY MUNKA ALAPÚ TÁRSADALOMBAN A DOLGOZÓ, AZAZ A DOLGOZÓ PRODUKTUMÁNAK FORINTBAN KIFEJEZETT ÉRTÉKE ADJA AZ ORSZÁG KÉPESSÉGEINEK ALAPJÁT...

Persze, ha tudás alapú lenne a társadalmunk... Ez másképp nézne ki!

Juhász Zoli Ui: Ismerve a közállapotokat, kevesen fogjátok megosztani... Holnaptól visszatérek a versekhez... 

#juhász zoli #Shepherd

[the-local-optimist]

Diákélet (?!)

Az iskola régen az a hely volt, ahol szoros barátságok köttettek, néha a szerelem vagy a szakítás helyszíne volt. Sok vitát és sok békülést őriztek az épület falai, a végén pedig ott volt a happy ending (illetve sokan nem beszéltek egymással a ballagás után, de az egy más téma).

Napjainkban az iskola teljesen átalakult, még ha az épület 50 éve ugyanúgy néz is ki. Ez a hely a mentális betegségek, a negativitás és a stressz melegágyává vált. A diákok letolnak egy 8 órás intenzív műszakot, majd hazamennek, hogy ezt folytathassák otthoni közegben. Ilyenkor sok ember lázadozik és papolja, hogy "Visszasírod te még az iskolát!" vagy "Nektek sokkal könnyebb, egész nap csak ültök!" és társai. Eközben bele sem gondolnak, hogy 30 éve minden teljesen más volt. Nem is kell ennyire visszamenni az időben, még 10 éve is emberibb volt a helyzet.

Az elvárások magasak, ehhez képest pedig kevés az idő. A követelmények nem csak a diákok életét keserítik meg, hanem ugyanígy a tanárokét is. Ők is rengeteg időt és energiát áldoznak bele ebbe a munkába (már aki), de ők sem érnek soha ennek az ösvénynek a végére. Mindig újabb és újabb elvárásokat kell megugraniuk, ahogy ez a világ változik.

Sok diák küzd mentális betegséggel, amelyre az iskolák által biztosított pszichológusok sem képesek racionálisan reagálni. Egy tanuló sok stresszhelyzetnek van kitéve nap mint nap, még ha ez a felnőttek számára nem is hangzik reálisnak. Alapból az ember ilyenkor épp abban a korban van, amikor a személyisége fejlődik, jobban odafigyel a környezetére és befolyásolhatóbb. Egy iskolai nap pedig tele van nézeteltérésekkel, pletykákkal, vitákkal és hazudozással. Mindemellett figyelniük kell egész nap különböző órákon, amiből minimum egy olyan akad, amiből egy adott diák nem túl kiemelkedő. Ráadásul ezekből van nekik vagy 7-8, ami már egy műszakot kitesz.

Délután van, s ekkorra már annyi inger és impulzus éri a tanulót, hogy sokszor a hazamenetel is erőfeszítést jelent a számára, hát még ha van valamiféle délutáni foglalkozása. Hobbikra aligha van idő, ugyanis otthon ugyanaz a munkamorál az elvárt, amit ott az órán tanúsítanak; házifeladatot kell írni és tanulni kell egy aktuális dolgozatra vagy vizsgára. Mire ezekkel végez, valószínűleg már gondolni is fáradt arra, hogy bármi mást csináljon az alváson kívül. Könnyen kialakulhat depresszió, ha az embertől megvonják a szórakozást. Sajnos a 2 napos hétvége alatt is képtelenek kipihenni 5 nap fáradalmait főleg, ha hétfőn rögtön dolgozattal kezdik a napot.

/ egy poszt a diákok szemszögéből

#diák #tanuló #diákélet #pov #stressz #depresszió #tanárok

[rosszulorzott]

Mostanában sokszor eszembe jut az orosz ellenzéki politikus, Alekszej Navalnij. Vajon hogyan viseli a börtönt, egyáltalán, túléli-e a rá rótt büntetést. Bár ő csak egy ember a nagy Oroszországban, valamiért mégis útban van Putyinnak, hiszen először megmérgezte, majd börtönbe küldte. Egy orosz börtönben pedig bármikor meghalhat az ember, és nyilván a Kreml ura is nyugodtabb lenne egy kicsit, ha elvinné a „tüdőgyulladás”. És amit nem csak a propaganda által megtévesztett, hanem az igazságot látó oroszok milliói is tétlenül néznek végig.

Néha ugyan szoktak hozzá hasonlítani, de ez természetesen nem áll meg, hiszen Navalnij sokkal-sokkal többet tett nálam a hazájáért. Ugyanakkor ki kell mondani, hogy tevékenysége eddig teljes kudarc. Nem tudta megakadályozni, hogy Putyinék szétlopják az országát, hogy a propagandagépezet megtévessze oroszok tömegeit (70-75 százalék támogatja az az ocsmány hódító háborút), és nem tudta megakadályozni, hogy a szeretett országa újabb évtizedekre távolodjon el a civilizált világtól úgy társadalmi, mind gazdasági értelemben.

A valóságot látó maradék 25 százalék orosz számára – és természetesen Navalnij számára sem lehet – vigasz, hogy „egyszer majd úgyis összeomlik” a rendszer. Aggasztó belegondolni abba, hogy a börtönben ostorozza-e magát – természetesen indokolatlanul – azért, hogy tehetett volna többet az országa teljes összeomlása ellen. Nyilvánvalóan nem tehetett.

De még kevésbé lennék annak a sok millió orosznak a helyében, akik legalább mostanra bevallották maguknak: bár felismerték a rendszer bűneit, nem tettek semmit IDŐBEN ellene. Az oroszok korábban néha tüntettek, többezres, több tízezres tüntetések is voltak, amelyek pont annyit értek, mint nálunk a több százas, több tízezres demonstrációk. Sztrájkok? Útlezárások? Dehogy. Vontak kordont a köztévé köré, amikor egy komolyabb megmozdulásukról semmit sem tudósított? Ugyan már!

Nem Navalnijnak most a legrosszabb az igazságot látó oroszok közül, még akkor sem, ha fizikailag ő szenved a legtöbbet. Inkább azoknak, akiknek rá kellett döbbenniük, SEMMIT NEM TETTEK AZ ELLEN, HOGY IDÁIG JUSSANAK. Túl sokáig áltatták magukat az „úgysem tehetünk semmit”, a „túl sok a hülye”, „csak engem hagyjanak békén”, „nem megyek tüntikézni, mert úgyis kevesen leszünk” gondolatokkal.

Természetesen vannak különbségek az orosz és a magyar viszonyok között. Például kisebb, jobban átlátható, bejárható ország vagyunk (felmérések szerint a hatalmas területű országban a propagandagépezet el tudta érni, hogy az oroszok kb. 70 százaléka nem is hallott Navalnijról), amely egyelőre még az EU tagja. Ennek ellenére megdöbbentő látni, hogy pár év fáziskéséssel, de milyen egyértelműen másolja az Orbán-rendszer a Putyin-rendszer módszereit. Meg kell vallanom, számomra is meglepő, hogy ezek az undorító politikai eszközök mennyire működnek, és nem csak az oroszoknál, de nálunk is. Nekünk persze még van egy előnyünk: ez a bizonyos fáziskésés. Ha van egy kis eszünk, van még egy kis időnk is, hogy megállítsuk ezt az őrült rendszert, mielőtt már valóban késő lesz.

Végül egy személyes vallomással is tartozom ezügyben. Sokszor töprengek, tehettem volna többet, tehetek-e többet, mást azért, hogy időben ismerjenek fel tömegek két dolgot: egyrészt itthon már nem beszélhetünk valódi választásokról, másrészt hogy ha SOKAN teszünk érte, igenis kivívhatóak a valódi választások feltételei. Navalnij kudarca akár felmentést is adhatna mindannyiunknak a lelkifurdalás alól, amit az eddigi sikertelenségünk miatt érzünk. Hiszen ő nálunk sokkal többet tett és az sem volt elég. De ez valójában nem ad felmentést, hiszen mi – éppen Navalnij és az oroszok példáján keresztül – évekkel előre látunk. Pontosan tudhatjuk, hova vezet a passzivitás és hova fut ki ez a rendszer.

Hadházy fb

sztem egyszerre igaz, amit mond, és az is, hogy a diktatúráért a diktátor felel, és nem a nép

a "nem látom", a "látom, de nem tudok cselekedni", a "látom és tudok cselekedni, de nem tudom megszervezni hathatós akcióvá" az mind ugyanannak az elnyomó rendszernek a hatása

...és azt egyikünk sem tudja, mert ha tudnánk, már mondanánk, hogy melyiket vagy mi mást jobb hangsúlyozni - mi az, aminek hatása van. mert az, hogy magunkban ezt tisztázzuk, az nem öncélú

a szakkönyvemből próbáltam kiolvasni ezt, de nem sikerült, nem volt benne, nem tért rá felismerhetően ki

#hadházy ákos #ellenállás

[liketwins]

barátom, a múlt

A horgonyom nem ér földet a jelenben Nem figyelek oda, és már kergetek egy emléket Nem tudom, mi vagyok, de már biztos nem ember A zajló mostban megzavar a nem-létem A jövőtől félek, és ezt ő is jól tudja Esténként benéz, ráül az ágy szélére A szorongásom’ nézni soha meg nem unja Talán összebarátkozunk életem végére.. Emlékeztet, hogy nem lehet már sok hátra Alig éltem még, mégis iszom a szavait Bedobban a szívem, és örül, ahogy látja Dúdolja ravatalozóba illő dalait Bebeszélem magamnak, hogy a jelenemet megélem De a múlt ablakán át szemlélem a mát Elhiszem, hogy a jövőben lehet még esélyem De nem tudok mást felvenni, csak a múlt iramát A múlt a jövőnél nagyobb barát Hazudik, szépít, elhitet velem bármit Vígasztal ha sírok, sötét árnyékom Barátommá vált már, sosem lesz igaz másik És már nem érdekel az sem, hogyha kártékony

#hungarian #magyar #saját #múlt #szorongás #költészet

[amiketmegaterapeutamnaksem]

Még mindig nem az igazi az egészségem, de most már alakul.

Egész éjjel szarul aludtam, mert mást se tudok csinálni egész nap, csak filmet nézek, olvasok, meg alszom, úgyhogy nagyon pihent a szervezetem, éjjel meg nem tudok aludni.

De ez a sz@r nátha vagy mi még mindig dolgozik bennem. Kifejezetten mozgáshiányom van, amiből az következne, hogy elmegyek mozogni, de nincs kedvem a felülfertőzöttséghez sem.

Híztam.

Nem is annyira karácsonykor, mint inkább karácsony után, szinte az összes rokonomtól csokoládét kaptam ajándékba, kidobni nincs szívem, megállni nem nagyon tudom....

Itt az ideje visszaszorítani ezt a tendenciát, és tenni azért, hogy lefogyjak.

Úgy értem versenysúlyomra.

Tegnap a pasinak aki szoros emberkövetésben fogta az internetes tevékenységeimet megírtam, hogy én ilyen mértékű kontrollhoz nem vagyok hozzászokva, és nem is nagyon akarok hozzászokni. Úgyhogy ő sztorno.

Nincsenek reális elképzeléseim a párkapcsolatokkal, egyszerre vágyom jó barátra, hálótársra, és valakire aki elfogad, és persze elfogadhatóan néz ki.

Borzasztóan néznek ki az 50-es pasasok. Dohányoznak, elhíztak, isznak tele vannak szerzett betegségekkel.

Az én apám 56 éves korában halt meg, hivatalosan a harmadik szívinfakrtusában, nem hivatalosan pedig azért, mert szét itta magát az 1 veséjével. Neki napi 2 sör is sok volt, nem választotta ki az alkoholt a veséje.

Rendes párkapcsolatot szeretnék, nem akarok nem hivatalos ápolónő lenni valaki mellett, aki semmit nem törődik magával, és hát persze milyen alapon várja el valaki így a szexet?

[angelofghetto]

Szegregáció vagy iskolaőr?

Megint itt egy jó kis érzékeny téma. Ahogy az olaj meg a víz nehezen keveredik, úgy a kétféle kultúra is merőben különbözik egymástól, és a dolgok elrendezési módszerei is. Nem az a baj, hogy valaki cigány, hanem hogy más szokásrendből jön, más élethelyzetben él, másféle tanulási problémákkal küzd, és mások a jövőbeni kilátásai.

Tanítottam roma fiatalokat. Némelyik eszméletlenül ügyes volt. Az az osztály, ahol csak egy-kettő volt belőlük, általában jól tudott működni, be tudtak illeszkedni a közösségbe, nem volt baj. A három volt a határérték, mert akkor már jött a klikkesedés, a ti és mi viták. Persze egyetlen magatartás-zavaros, agresszív gyerek is el tudja lehetetleníteni az órai munkát, vagy terrorizálni a többieket a szünetben, származástól függetlenül, akit érdemes kiemelni, és szaksegítséget nyújtani, egyáltalán megvizsgálni, hogy karakterében ennyire agresszív, vagy valami kezelhető probléma áll a háttérben, ami erőszakos viselkedésben csapódik le.

Volt olyan kisebbségi gyerekem, aki egy műhelynap végén nagy pofával közölte velem, hogy azért adtam elégtelent a napi munkájára, mert cigány. A leghiggadtabb hangon elmagyaráztam neki, hogy felőlem lehetne albínó, vagy bantu néger, akkor sem tudok neki ma jobb jegyet adni, mert semmi értékelhető munkát nem adott le aznap, sőt a többieket is állandóan akadályozta, piszkálta, szóval tartotta, menet közben kikapcsolta a gépüket, az olyan feladatokat, amihez épp nem volt nótás kedve, nem végezte el, és hogy egyetlen munkahelyen sem tolerálják majd ezt a kinti világban. Más az, ha valakinek nehézségei vannak a tanulásban, a gyakorlatban, azt az ember látja, és segít az egyéni igényeinek megfelelően, de ha szabotálja a munkát, szándékosan megrongálja a munkadarabot vagy az eszközöket, zrikálja a többieket, az nem opció. Ha egész nap ül a sarokban, és nem csinál semmit, csak csöndben melegszik, mi akkor is szeretjük, csak ne várjon érte jó jegyeket. Ha viszont nem tetszik neki ez a szakma, nem fogok keresztbe feküdni előtte az ajtóban, hogy visszatartsam, szabad döntése, hogy marad és tanul, vagy kiiratkozik és választ valami mást. (Nem lehet egyszerre szűznek maradni és gyereket szülni, vagy csak kicsit terhesnek lenni, választani kell.) Viszont a többieket, akik itt és ezt akarják tanulni, tiszteletben kell tartania. Fenyegetőzött az apjával meg a fiútestvéreivel, hogy “ellátják a bajomat” de ez nem történt meg. Az év vége előtt kiiratkozott azzal, hogy inkább majd fog egy gazdag palit, és férjhez megy. Sok szerencsét kívántam neki ehhez.

A gettóban egy dolgot nagyon megtanultam tőlük: A tolerancia, az udvariasság, a kedvesség, a negatív dolgokon való elnéző felülemelkedés lúzer viselkedés, gyávaságként azonosítják. Az erőből és határozottságból értenek, annak van respektje. Pont.

És még mindig nem vagyok rasszista. Olyan probléma ez az együttélés, ami nagyon mélyre és nagyon messzire vezet. Történelmi gyökerei vannak. Két eltérő kultúrájú közösség, néha épp ellentétes alapvetésekkel. Lehet megpróbálni összemosni a kettőt, lehet fallal elválasztani egymástól és ellenségképeket alkotni, lehet egymás értékei mentén tisztelni és elfogadni egymást, de ahogy nagyikám mondta régen: ahol nincs mit enni, ott a szerelem kirepül az ablakon.

[csendetakarok31]

Szia nem tudom hol vagy most, nem tudom merre sodort az élet tőlem de úgy érzem, hogy nics már okom se jogom ezt tudni, tudom hogy figyelsz, távol kerültünk egymástól szeretném ha tudnád hogy nem haragszom rád, nincs is igazából okom rád haragudni belebuktam és belédszerettem sajnos 18 év kellett hozzá hogy megtanuljam, hogy bármekkora játékos és bármekkora manipulátor vagyok az érzéseim azok, amiket nem tudok még irányítani, ahogy leültem ma a teraszomra feltöltődni arra gondoltam amire közel egy éve, rád, hogy milyen hálás lehetek az életnek hogy megismertelek emlékszem minden pillanatra amit eggyütt töltöttünk még ha rövid ideig is tartott, emlékszem a mélyen szántó beszélgetésekre, emlékszem arra, hogy mekkora elmét ismerhettem meg személyedben, hogy rájöttem arra, hogy akkor is tud értékelni valaki ha nem szerepet játszok, hanem magamat adom... Aztán eltüntél, vicces, pont azzal a lendülettel tüntél el mint  amivel belecsöppentél az életembe, hallotam róllad dolgokat ,hogy megint azzal a csajjal próbálkozol, hallotam, hogy nem vagy boldog, hallotam rollad rossz dolgokat, hogy rossz ember vagy ezeket sokáig el akartam hinni csak, hogy megfeletkezzek róllad ,aztán pedig el akartam felejteni, mondván melletem nem így viselkedtél, majd  mellettem te is önmagad leszel, egy ideig tudtam tagadni egy ideig én sem mertem ki mondani szerelmes lettem, hogy lehet ennyitől beleszertni valakibe? tettem fel magamnak sokszor a kerdést, aztan egyre biztosabbá vált, hogy benned láttam meg a csodát a boldogságot akit nekem rendelt a sors egyre biztosabbnak éreztem magamban a dolgot, éreztem hogy egyszer még felbukkansz, ennek köszönhetöen sok mindent felrettettem az eletben minden jelben te voltál...hmm nem minden jelben téged véltelek és akartalak felfedezni, dee végül ugyan oda jukadtam ki arra hogy nem keresel, elkezdtem keresni a hibát magamban talán nem voltam elég jo de ha boldog voltál akkor miert tüntél el? hazudtál? hazudtam? én értettem félre valamit ? volt, hogy több kérdés vetődött fel bennem esténként csak úgy tudtam elaludni, hogy elképzeltem, hogy itt vagy nem azért hogy megcsókoljalak nem azért, hogy oda bújjhassak, egyszerűen annyira jól éreztem magam veled mint még senki mással... embernek, nőnek, őszintének, igazinak, ötleteket dolgoztam ki a miértekre a válaszokra ahelyett, hogy elengedtelek volna aztán elkeztelek téged hibáztatni mert tudom, hogy mindig magamban keresem a hibát, sokan mondták talán jobb is így, nem fogadtam el de ma leültem és arra  gondolkodtam merre jársz vajon? boldog vagy? remélem igen! Remélem ha van valakid az a valaki egész életedben  úgy fog teged látni, mint én most,remélem jól megy a sorod tudd, hogy nem tartozol felelősséggel más érzései miatt, nekem meg kellett tanulnom boldognak lenni nélküled, nekem meg kellet tanulnom újra a szeretet egy bizonyos formája nélkül élni... Nem tudom mi lett volna ha te meg én hmm tudod...szeretlek és a mai napon elengedlek! Remélem boldog vagy remélem megtalálod az utadat remélem tényleg az vagy akinek én hittelek, így a végén csak köszönetet akarok mondani, megtanultam újra szeretni, csalódni, és értékelni. hiszem hogy nem véletlen az hogy mi találkoztunk, örülök hogy az életem részét képezted még ha csak annyira is hogy belédszeressek nem tudok mást mondani... Légy jó és még annyit talán, hogy ég veled!

#köszönet #búcsú #elengedés #köszönöm #G

[korhazavaroskozepen]

Én - Miért téped a pipacsot? - Ültetek mást. - De ez pipacs. - Nem baj. - De ez szép piros lenne. - Majd hozok mást. - De hát addig virágozhatott volna. - Nem baj.

És nem ám a kertész tette mindezt, hanem a takarító, akikből amúgy sem sok van, bőven lett volna dolga máshol is.

[takemetochurch13]

Az emberek, akik szar családot teremtenek a gyereküknek, szar gyerekkort, akkor amikor az a gyerek felnő, miért lepődnek meg, hogy már nem kíváncsi rájuk? Az biztos hogy példának nagyon jók vagytok, hogy az ember milyen szülővé nem akar válni. Úgy gondolom, hogy a családnak egy menedéknek kéne lennie ebben a csúnya, gonosz és önző világban, nem pedig a családnak kéne a legnagyobb problémának lennie. Olyan szép életem lenne nélkületek, önző, önsajnáltató sóher emberek vagytok. Miért nem tudjátok felfogni, hogy a gyereketek éli a saját életét, olyan boldog életet, amelyre veletek soha nem lett volna lehetőség. Tudod mekkora traumát tudsz okozni egy gyereknek azzal, hogy mindig hazugságra kényszeríted, amikor pedig megmondta az igazat, mindig csak bántottad szóval és cselekedettel. Sajnálom, kibaszottul sajnálom, hogy ismerlek titeket, titeket, akik annyi szomorúságot, vitát és könnyet okoztatok. Nem tudtatok egy olyan otthont teremteni, ahová az ember feltöltődni megy, nem pedig azért, hogy újra és újra bele kössenek. Valahol sajnállak titeket, mert soha nem fogjátok megtapasztalni, hogy milyen érzés egy igazán boldog élet. Szívem szerint kiátkoznám az összes belső szerveteket, de félek, hogy visszaszáll Rám. Azt kívánom nektek, hogy találkozzatok önmagatokkal, semmi mást. Tönkre tettétek az életem, de nem baj, a hajfestéstől kezdve csak egyre jobb dolgok történnek velem. Utállak titeket, teljes szívemből és nagyon remélem, hogy egyszer megtudjátok a teljes igazságot, hogy mi is volt a baj veletek. Számomra halottak vagytok mindannyian. Lehet, hogy egy köcsög vagyok, de felőlem akár éhen is halhattok, akkor sem fogok segíteni rajtatok soha többet. Nem tudom, hogy lehet úgy együtt élni valakivel, hogy egymásnak is folyamatosan hazudtok, de sok sikert hozzá továbbra is. Soha ne felejtsétek el, hogyha csörög a telefon, akkor soha nem leszek én az, aki hív

Egyébként pedig átok ide vagy oda, csodálkozom hogy a rohadás még hogy nem érte el az összes belső szervetek🧐 én a helyetekben nagyon vigyáznék, ezt pedig vehetitek ígéretnek

Elmondhatatlanul hálás vagyok a barátaimért, a páromért és a testvéremért, hogy ők mindig mindenben mellettem állnak🙏🏽

#igazsag #szeretem #szeretlek #magyar #nagyon szeretlek #legjobb #mindenem #mindig csak ő #legfontosabb #hianyzik #hianyzol #mindennél jobban #szükségem van rád #igazság #mindennéljobban #minden róla szól #hiányzol #igaz #szeretet #mindig

[csacskamacskamocska]

Hogyan...

Az kérte a pszichológus, hogy egy kérdéssel menjek a következő ülésre. Egy olyan kérdéssel, amit talán neked tennék fel, vagy valakinek, akitől segítséget várok, Istennek, anyámnak, barátnak vagy magamnak, de a lényeg az, hogy így kezdődjön: Hogyan… – és egy kérdőjellel végződjön. Egy teljes hónapig éltem a kérdés keresésében, ezzel keltem és ezzel feküdtem. Napok, hetek teltek el, míg az elsőt megfogalmaztam. Hogyan tehetted ezt velem? De aztán elgondolkodtam, hogy az utolsó kérdésem hozzád tényleg ez a vádaskodás lenne? És, ha válaszolnom kéne rá, hisz ki más válaszolna ott a pszichológus egyik székéből a másikba ülve vagy otthon a tükör előtt állva, a választ is tudnám: nem tettél semmit, nem állt szándékodban semmi, nem gondoltad, hogy ez lesz. Folyt a kezemre a meleg mosogatóvíz és gondolkodtam közben. Hogyan…? Álltam a zuhany alatt és gondolkodtam közben. Hogyan…? Szaladtam az esőben, a dudáló autókra sem figyeltem, mert csak az járt az eszemben: Hogyan..? Forgattam a számban a kérdést, az agyamban a gondolatot, míg ki mertem mondani a tükör előtt: Hogyan tudnám visszacsinálni? Te őrült! Eszedbe ne jusson! Hát meddig kínoztad volna még magad a szép szemével, a féloldalas fura mosolyával, az ingéből kikandikáló szőrszálakkal, a gyönyörű kezével, rajta a legszebb körmökkel, amit férfi kaphat a sorstól. Meddig a várakozással, hogy megsimogat, hogy dicsér, rajong, elismer és örül minden percnek, amit együtt tölthettek, ahogy te tetted? Hogyan jutottunk idáig? Hogyan, hogyan? Jó sok melóval. Sok odanemfigyeléssel, felületességgel, közönnyel, elsumákolással, nem szólással, nem simogatással, nem öleléssel. Hogyan tudnálak elfelejteni? Majd elfelejtesz. Idővel mindenki sztori lesz csak, egy anekdota, tanmese, vicc, rémtörténet, szívszorító, jól eladható emlék. Takaró alatt megbújva rágódó trauma, soha be nem teljesedett vágy alig érzékelhető lenyomata egy beadandó dolgozatban, egy könyvben, egy plakáton. Hogyan kellett volna csinálnom? Mindegy lett volna, hogyan csinálom. Vagyok, aki vagyok és amit tudtam megtettem, sőt, azon is túl, a határaim forgáccsá feszegettem, a lelkem meztelenebb volt, mint bármikor életemben, úgy szerettem. Hogyan szerettél volna meg? Sehogy, szerelmem, sehogy. Nem szerettél volna sosem. Se karcsúbban, se feketébben, se sportosabban, se háziasabban. Nem értem fel a szívedig. Hogyan tudtalak volna jól szeretni? Ha elengedlek, ha bízom benned, ha hiszek neked, ha sosem szólok, ha sosem kérek, nem várok el és nem vagyok sosem feladat, sem időigényes, problémás rész, csak könnyű üdítőital, alkoholos koktél, nyalánkság, tartalmas könyv, vidám időtöltés. Hogyan kellett volna elmondanom, hogy boldogtalan vagyok? Nem úgy, ahogy tettem, hanem nap mint nap, mondani: ezt ne, ezt se, ezt nehogy, ez nekem nem jó, kérlek, érts meg, én is értelek téged, kérlek, legyen ez máshogy! Nem lett volna máshogy. Hogyan tudlak elfelejteni? Mint minden mást, gyerekkort és kamasz szerelmeket, amibe nem haltam bele végül, ki érti ezt, és szülést és aggódást, és remegős levélvárást, és szívdobogtató találkozást, és ahogy elfelejtünk tejet venni, aztán a kulcsunkat, hogy hova tettük, hogy milyen sorrendeben panírozunk, hol lakunk, hogy kik a szeretteink, és mi kik vagyunk, majd szépen így. Hogyan töröljelek ki a gondolataimból? Sehogy. Miért félsz velem élni, miért nem hiszed el, hogy el fog múlni a hiány, a harag, a kérdések, a szégyenek, a rossz, és végül csak a jó marad? Miért félsz, hogy ha csak a jó marad, bánni fogod? Lehet, hogy a megbékélés marad. Hát nem ér meg egy próbát? Hogyan tudsz továbblépni? Ahogy te is. Nap, nap után. Másra figyelve. A reggeli kávé ízére, a ruhámat cibáló szélre, a liftajtó csukódásra, az üzenetek hangjára, a néma telefonra, az emberekre, akik mozgatják a szájukat, az ebéd ízére, a napfényre az utcán, a tejre, ami megint elfogyott, a vízre, ami simogatja a bőrömet és megtisztít. Így, hosszú ideig. Hogyan fogok harminc évig nélküled élni? ?

#Álljon meg egy novellára 2024 #05-13

[drog-rabja]

Voltam már kellék egy színdarabban, mert a színésznek nem kellett más a játékához.

A kellék voltam, amit eldobhatott. Eldobott.

Voltam már pótlék éjszakákon át, de sohasem az első és az egyetlen.

Bármikor találhatott mást, és talált is helyettem.

Voltam már játék egy éjszakán, de ahogy feljött a nap vesztettem.

Nem tartott vissza, elmentem.

Voltam már ajándék, de mégsem kellettem.

Még szerelmet sem keltettem.

Voltam már híd, ami szilárdan köt földet magához.

De ezen a hídon eljutott valaki máshoz.

Voltam már vicc, voltam már sok, voltam már második, sokadik, voltam már kellemetlen, voltam már gyerekes vagy túl komoly, voltam már balszerencsés, voltam már hangos, voltam már csendes, voltam már hang, voltam már csend, voltam gyerek, de elmúlt, és fáj elengedni, már múlt vagyok nekik, és jövőm még nincsen.

Pedig úgy lennék, úgy lennék egyszer a MINDENSÉG, az EGYETLEN.

De mit lehet tenni, ha ilyen az élet. Kegyetlen.

[mikropenisz]

Faludy György: Tanuld meg ezt a versemet

Tanuld meg ezt a versemet mert meddig lesz e könyv veled? Ha a tiéd, kölcsönveszik, A közkönyvtárban elvesztik, s ha nem: papírja oly vacak, hogy sárgul, törik elszakad, kiszárad, foszlik, megdagad vagy önmagától lángra kap, kétszáznegyven fok már elég- és mit gondolsz, milyen meleg egy nagyváros, mikor leég? Tanuld meg ezt a versemet.

Tanuld meg ezt a versemet, mert nemsokára könyv sem lesz, költő se lesz és rím se lesz, és autódhoz benzin se lesz, és rum se, hogy leidd magad, mivel a boltos ki se nyit, s kivághatod a pénzedet, mert közeleg a pillanat, mikor képernyőd kép helyett halálsugarat közvetít, s mert nem lesz, aki megsegít, ráébredsz, hogy csak az maradt tiéd, mit homlokod megett viselsz. Ott adj nekem helyet. Tanuld meg ezt a versemet.

Tanuld meg ezt a versemet, s mondd el, mikor kiöntenek a lúgtól poshadt tengerek, s az ipar hányadéka már beborít minden talpalat földet ,akár a csiganyál, ha megölték a tavakat, s mankóval jön a pusztulás, ha fáján rohad a levél, a forrás dögvészt gurguláz s ciánt hoz rád az esti szél: ha a gázmaszkot felteszed, elmondhatod e versemet.

Tanuld meg ezt a versemet, hogy elkísérjelek. Lehet, s túléled még az ezredet, s pár kurta évre kiderül, mert a bacilusok dühödt revánsa mégse sikerül, s a technológia mohó hadosztályai több erőt mozgatnak, mint a földgolyó- memóriából szedd elő s dúdold el még egyszer velem e sorokat: mert hova lett a szépség és a szerelem? Tanuld meg ezt a versemet.

Tanuld meg ezt a versemet, hadd kísérlek, ha nem leszek, mikor nyűgödre van a ház, hol laksz, mert nincs se víz, se gáz, s elindulsz ,hogy odút keress, rügyet, magot, barkát ehess, vizet találj, bunkót szerezz, s ha nincs szabad föld, elvegyed , az embert leöld s megegyed- hadd bandukoljak ott veled, romok alatt, romok felett, és súgjam néked: tetszhalott, hová mégy? Lelked elhagyott, mihelyest a várost elhagyod. Tanuld meg ezt a versemet.

Az is lehet , hogy odafenn már nincs világ, s te odalenn a bunker mélyén kérdezed: hány nap még ,míg a mérgezett levegő az ólomlapon meg a betonon áthatol? s mire való volt és mit ért? Hogyan küldjek néked vigaszt, ha nincs vigasz, amely igaz? Valljam meg, hogy mindig reád gondoltam sok-sok éven át, napfényen át és éjen át, s bár rég meghaltam, most is rád néz két szomorú, vén szemem? Mi mást izenhetek neked?

Felejtsd el ezt a versemet!

#Faludy György #1980 #költészet napja #vers minden napra

[csadag]

John Lurie - A Lounge Lizard Alone (1990)

Na még egy kis Lurie. Ez egy 1990-es doksi egy stuttgarti szólókoncertjéről, illetve annak kapcsán. Ha ezt a könyve elolvasása előtt nézem meg teljesen mást látnék bele. Lurie jókat mond, a bevágott koncert részletek alapján az este jól sikerült, meghívták az utcai dobos Larry Wrightot is, aki akkor még csak 15(!) éves, pörgeti rendesen, Lurie nagyon élvezi, és látunk korabeli Lounge Lizards-os koncertfelvételt is, szólnak mint az állat. (Ez már a Marc Ribot-féle klasszikusnak mondható zenekari line up szétesése, és a Voice of Chunk lemez felvétele és megjelenése után van. A kettő szorosan összekapcsolódik. Szintén jó és tanulságos sztori, de hosszú lenne. Lurie - szokása szerint - vesztett rajta jó sok pénzt, az egok pedig erősebbek voltak a barátságnál és sok évnyi együttzenélésnél.)

Csakhogy olvastam a könyvet, ami nagyjából itt ér véget.* Ahogy Lurie írja többször is, minden egyes rossz koncertélményére emlékszik, ez volt az egyik. Alapból teljesen hallott ötlet volt, a koncertet ugyanis szilveszter éjjel egy diszkóban tartották, ahová Wright extatikus dobolása még csak-csak, de egy szóló szaxofonkoncert semmiképp nem illett, akárhogy is próbálkoztak, pl a filmben is látható játékhangszerek kiosztásával, a közönség bevonásával. Wrighttal sem volt azért annyira egyszerű (mindkét szülője drogfüggő volt, ami pénzt összezenélt az utcán naponta kellett hazavinnie, hogy tudják venni a cuccot), a Lounge Lizards pedig ekkoribban ugyan szólt mint az állat, ezt Lurie is elismeri, csak éppen hiányzott a zenekarból az az összetartás, ami a korábbi felállásban megvolt, közben meg folyamatosan nőtt a feszültség a zenészek között, amivel ő sem tudott mit kezdeni, inkább kivonta magát az egészből. Ekkoriban egyébként sem nagyon találta az örömöt semmiben, ugyan a junkie korszaka már véget ért, de leginkább depressziósnak írja le akkori önmagát. Közvetlenül a koncert után Afrikába repült, az ott eltöltött idő rángatta ki ebből az egészből.

*(Lurie tervez egyébként folytatást a könyvnek az azóta eltelt évtizedekről, amennyire ismerni lehet mindazt, amit átélt, nem lesz kevésbé őrült hullámvasút, csak másfajta. További sziszifuszi küzdelem a zene- és filmipar darálójában, további kiábrándulások, anyagi csődök, rejtélyes, hosszantartó betegségek, stalker, folyamatos utazás/menekülés, utóbbiak miatt/alatt zenéről festészetre váltás, túlélés, Karib-tenger és remélhetőleg a végén a Painting with John és úgy tűnik sok-sok év után vadiúj zenék.)

#Youtube

[zartosztaly]

Viszonylag sok helyen laktam már, de sehol nem utáltam lakni, sehol nem volt konfliktusom a szomszédaimmal. Legfőképpen pénzügyi vitáim. Rendőrségi, bírósági ügyeim meg aztán végképp senkivel nem voltak. Akkor sem mentem bíróságra, mikor milliókat menthettem volna meg magamnak, mert egyszerűen nem az én világom ez az egész. A tartásom és becsületem többet ért. Azzal a tudattal tudtam álomra hajtani a fejem, hogy nem vagyok egy geci.

Hát ez az állapot egy bő éve véget ért, mikor beköltöztünk a jelenlegi lakásunkba.

Vagy ugye te, aki ismét feljelentett a katasztrófavédelemnél a kéményünk miatt. Tavaly se jött be, nem tudom, miből gondoltad, hogy egy évvel később sikereket érsz el a témában. Hacsak azt nem vesszük sikernek, hogy micsoda kapcsolati hálóra tettem szert neked köszönhetően. Természetesen számunkra kedvező kimenetellel fog zárulni az ügy, és elmehetsz a jó büdös kurva anyádba.

Egy véletlenül elolvasott e-mailből tudom, hogy 3 helyen jelentettél fel. Ebből egyik ugye a katvéd. Hogy mi lehet a másik kettő, még nem értesültem. Majd lesz azokra is bejegyzés.

De amint kézhez kapom a katvéd határozatot, első dolgom lesz feljelenteni téged zaklatásért.

Egyszerűen a hócipőm tele van veled, hogy az ember megveszi ezt a kibaszott lakást, hogy majd milyen remek lesz itt élni, távol a város fényeitől és zajától, jó levegőn, és az ember kifog két faszkalap szomszédot. Az azért jópofa, mert ez az összes. Vagyis hát az utcában vannak jobbak is meg kevésbé jók, mint például a bolond nő, de az csak kellemetlen és fárasztó, hogy inkább halottnak tettetem magam, csak ne kelljen vele kommunikálni, de egyébiránt ártalmatlan.

Vagytok viszont ti faszok ebben a házban.

Őszintén úgy gondolom, hogy mi egy ideális, már-már tökéletes szomszédok vagyunk: nem vagyunk hangosak (már amennyire egy egészséges kisgyerekes család csöndes tud lenni), nem végzünk lakásfelújítást, nem bontunk falakat, nem fúrunk a hét minden napján reggeltől estig, a szomszéd kisgyerekének az alvási idejében, nem trappolunk a lakásban, nem járkálnak hozzánk mindenféle szolgáltatóktól, hogy éppen mi a szart találtunk ki, hogy H óra, klíma, kandalló, kémény, másik kémény, nem vágunk fát, nem flexelünk, nem vágjuk le a fák ágait egyeztetés nélkül, nem verjük költségekbe a lakóközösséget, nem égetünk az udvaron, nem sajátítjuk ki az udvart, nem törjük szét mások cuccait, nem mondjuk meg másoknak, hova léphetnek a közös tulajdonú és használatú udvaron, rendszeresen takarítjuk a közös területeket, karbantartjuk és óvjuk a közös tulajdont, amiről nem nyújtunk be horribilis összegekről számlákat a lakóközösségnek.

És akkor vagy egyszer te, a magányos degenerált fasz, aki egy hét gyermekes család negyedikje vagy, a középső gyerekek összes frusztrációjával és mentális problémájával, a turbómagyar attitűddel, a meg nem értettséggel, a világgal szembeni követelőzéseddel, akinek annyira nincsenek barátai és teendői, hogy folyamatosan azon pörögsz, hogy kibe mivel lehet belerúgni, kit hol lehet feljelenteni, megkárosítani. De most nem rólad szól ez a bejegyzés.

Meg van a másik fasz, aki szintén tele van mindenféle frusztrációval, amiket igen érdekes módon vezet le. Van egyszer a remek porszívóügynök mentalitása, amikor adja a kurva jófej csávót, aki úgy beszél rá olyan dolgokra, amivel tulajdonképpen saját magad szopatod meg, hogy elsőre azt hiszed, milyen jól jártál. Konkrétan: ezt a lakást úgy vettük meg, hogy teljesen felújított (jó, nem 100%, mert kellett még rá költeni bőven, de azért mégsem kellett sehol burkolni meg falakat bontani vagy arrébb pakolni), van saját villanyórája és (ez a lényeg:) gázórája(!!!). Na most ez a másik faszkalap az első 3 hónapban valamikor megkeresett bennünket, hogy (kapaszkodj meg) a már meglévő gázóránkat 223.000 Ft-ért, azaz kettőszázhuszonháromezer forintért egy közös gázóraszekrényben lesz elhelyezve. Semmi mást nem tudott a dolog, szó szerint egy méterrel tették arrébb az órát. 223 ezer Ft-ért. Extrém. A való soka az a bulinak, hogy ez a faszkalap ezzel a megoldással sokkal olcsóbban tudta bevezetni a lakásába a gázt. Abba a lakásba, amit úgy vett meg potom pénzért, hogy tudta, ismerte minden hibáját, tudta, hogy sok pénzt kell rá költeni. És ilyen gusztustalan módon csökkentette a saját kiadásait, hogy bennünket húzott le 223.000 Ft-tal. Amit a férjem elsőre nem akart kifizetni, rengeteget vitatkoztunk, hogy mi legyen, mert kézzel-lábbal ellenezte, én meg úgy voltam vele, hogy a jó szomszédi viszony miatt inkább fizessük ki, csak ne legyen szar a lakóközösség. (Spiler: szar lett.)

Van ez a másik faszkalap (majd kitalálok neki egy nevet, ahogy hivatkozni fogok rá a jövőben), aki az a típusú csávó, aki szeret csicskáztatni maga körül mindenkit: az asszony főzzön, takarítson, legyen állandóan kicicomázva (és amelyik nő nem ezt csinálja, arra akár a szemébe is megjegyzéseket tesz), legyen csöndes és engedelmes, legyen egy állandóan ugráltatható alkalmazott (hiszen ő annyira fontos és elfoglalt, hogy nem ér rá intézni a saját dolgait), legyen egy titkárnő (hiszen ő annyira fontos és elfoglalt, hogy nem ér rá intézni a saját dolgait), legyen egy inas, aki a fizikai melókat megcsinálja (nem baj, hogy kurva sokba kerül és lassú mint a kurvaélet, mert ez is ennek a hős férfinak a nagyságát és gazdagságát jelenti, hogy ezt is megteheti). Könyvet soha nem olvas, imád tévézni, idegennyelvet nem beszél.

Na, az ő felesége meg az a 40 éves, életképtelen nő, aki nem mer megszólalni meg ellenkezni a férjével, mert hát egyébként is mit mondana, nem ért semmihez a munkáján kívül, nem érdeklődik a világ dolgai iránt, bármi elintéznivaló vagy probléma van, akkor "ezzel a férjem foglalkozik, majd ő elintézi". Ha bármilyen váratlan dolog éri, sír, és hívja a férjét. Sokszor azon röhögünk itthon, hogy nem is a férje, hanem a gyámja. Állítólag néha olvas, imád tévézni, idegennyelvet nem beszél.

Teljesen nyilvánvaló, hogy ez a két embertípus egy párt alkot, hát a csávót minden valamire való nő körberöhögi, hogy méregesse a faszát máshol, semmi keresnivalója olyan nő mellett, akinek van önbecsülése és agya, a nőt meg soha nem környékezné meg egy megfelelő önbizalommal rendelkező férfi, aki egy egészséges, egyenrangú kapcsolatot keres.

Szóval hát ti, drága szomszédaim, szó szerint drágák vagytok nekünk, mert mindannyian kurva sokba kerültetek már nekünk, miközben mi egyszer sem hoztunk benneteket méltatlan helyzetbe. Megmutattátok nekünk, mennyire kiváltságos helyzetben voltunk korábban, hogy eddig mindenhol békében éltünk, hogy korábban szentül meg voltunk győződve, hogy egy rossz szomszédi viszonyhoz mindkét félnek fasznak kell lennie. Hát nem! Mától kezdve én is fasz vagyok veletek. Gyűlölök a szomszédotok lenni! Téged az IMEI-be kellene bezárni, a másik meg egy pitiáner simlis kisvállalkozó, aki adja a nagymenőt, mert közel 50 évesen végre nem bérel, hanem saját ingatlanban él. Hát neki ez egy új élmény, aztán így sikerül megélni.

Gyűlölök a szomszédotok lenni, az általam eddig ismert legszarabb szomszédok vagytok, remélem, soha többé nem kell hozzátok hasonlókkal egy lakóközösségben élnem.

Hogy ennek kialakulásában én is hibás vagyok? A kialakulásában nem. Hogy később még rosszabbra fordult a helyzet, abban igen, hibás vagyok. Ennyi szürreális és groteszk jelenet után nincs az az ép elméjű ember, aki tűri a szarjaitokat.

Edit: Megvan a másik faszkalap beceneve. A Macsó.

#ez most kivételesen nem rólad szól #másik faszkalap #A Macsó