aretsorozat

[aretsorozat]

4/4.

Zseb és cetli 15. folytatás.

 -         Nahát, gyerekek. hölgyeim és uraim, örülök, hogy a szünetben örvendetesen fogytak a Hermész Jakabok. Kérem, jól ítélik meg, ha úgy tartják, ezek a tündéri marabu fejű –nyakú, denevér testű plüss babák nem tehetnek a hús-vér alak jelleméről és viselt dolgairól. Ha így vélnénk, könnyen abba a hibába esnénk, hogy a fiúkat büntetnénk az apák bűneiért, ami bizony nagy véteknek számít, úgy-ahogy dokumentálva minimum az ókori görögök óta. No de lássanak egy friss csodát is: abszolút emlékszek, hol tartottam a szünet előtt! És nem kell hozzá se zseb se cetli.

Nos Archie teknős aranyszín tojásának készítettem egy szütyőt. De előtte gondosan kifaltam egy kókusz féle gyümölcs húsát, hogy a csonthéjába

dugva a tojást megóvjam… Igen Izaura?

-         Nem ott tartottunk, tanár úr!

-         Nem?

-         Neeeeem! – húzzák panaszos macskanyávogássá e régi szép tagadószót a túró leányok, és bizony jó pár néző is csatlakozott hozzájuk.

-         Hát akkor hol?

-         A fabatkánál.

-         Nem mondod. Tényleg?

-         Igeeeeen!

-         De vajon mit akartam én azzal?

És Gotfrid Virginiának nem először, és nem is utoljára fordul meg a fejében, hogy Kovács doci ezt direkt csinálja. Szóval tízből legalább ötször csak kamuzza, hogy ennyire szórakozott lenne. Mert neki ez a professzoros feledékenység, ami leginkább a problémáiba mélyen elmerült zsenit és

a totál debilt jellemzi, neki az image –hoz tartozik, mint a kitérdelt öltönynadrág a kifordított zsebekkel, a pecsétes zakó és a zsírosságig gondozatlan hajviselet. És noha Virginia kedvéért  komolyan igyekszik, úgy tűnik ezen nehezen tud változtatni. Hát bizony, ha a modorosság, az agglegényes szokások, hovatovább rigolyákká csontosodnak…

-         Hogy annyit ért az élete a tanár úrnak.

-         Csakugyan?

-         73. Bababimbi istenkirálynő színe előtt!

-         Ja! Tényleg! Mert az esernyőm! Nahát, az istennő szinte rögtön átlátta ám, hogyha szerte az vidéken, sőt, az egész planétán talán csak neki lesz esernyője, az számára és a népe számára simán lehet egy olyan szakrális jelentőségű tárgy, mint a Grál, vagy Arthur király kardja, Thor kalapácsa, vagy az én nagymamám kuglóf receptje.  Valami, amiből csak egy van, ami pótolhatatlan, és aminek a tulajdonlása egyet jelent a hatalom birtoklásával.

-         Mért, milyen volt a nagymama kuglófja?

-         Isteni, természetesen.

-         És a receptje megvan még?

-         Hát ez az! Hollétét éppen oly misztikus homály fedi, mint a Grált, a kardot vagy Thor kalapácsát.

-         No és mi van azzal a fabatkával?

-         Ja, akkor mondom azt, igazgató asszony. A fabatka régen csakugyan  pénz volt, annyira kicsi értékű, hogy fából faragták ki. Maga a szó a cseh bopka kifejezésből ered, a 16. századi Csehországban még forgalomban lévő pénz volt. Ma is készítenek, kérem, remek kis ajándék, pláne gyűjtőknek, de hogy Kecskés ügyvéd szava járását citáljam: nem olcsó.

Kovács doci itt a hátsó sorok egyikében ülő Kecskésre, aztán Mari nénire, gyűrűs mennyasszonyra mosolyog.  - Önöket külön meleg szeretettel üdvözlöm!

-         Köszönjük , tanár úr – mosolyog vissza rá Mari néni. Nagymama korához

képest csakugyan csinos kis asszony. Pirospozsgás, kellemesen gömbölyded, inkább vélné az avatatlan szemlélő egy menő gasztroblog írójának, mint a „sajnos” magát kifutotta telefon szex projekt legkeresettebb sztárjának.

-         Ámde most tessenek figyelni! Mert mindjárt kiderül, hogy a fabatkát se ért az életünk kifejezés most nem csak afféle szófordulat, hanem nagyon is valós lehetőség volt számunkra a következő percek horizontján.

Mert az igaz, hogy gigászi méretű, rettenetesen ronda és igazán félelmetes istenkirálynő, immár a sorban a hetvenharmadik, röpke pár perc alatt átlátta, minő szakrális kincs birtokába jutott, hogy tehát kerek az világban egyedül ő tarthatja távol a fejétől az égi áldást, de nem ám úgy, hogy mint valami közönséges pór, védett helyre húzódik, fák alá áll, vagy a sziklafal valamely alacsonyan fekvő barlangjába sunnyog. Nem bizony. Hanem úgy, ahogy más nem teheti meg: a feje fölé emeli az ernyőt.

De hát ez volt itt a probléma, kérem. Hogy mivel tegye ezt meg?

Látják őt maguk előtt? Ezt az ős-ős vízidisznót? Ezt a dupla méretű rinocéroszt? Aki úgy áll az iszaptó mellett a csülkein, mintha négy dór oszlop tartaná amaz ocsmány és kénkőszagú testet, a fertelem e pogány hústemplomát?  

Na, ezt a problémát látta át a mi kecses istennőnk. Csaknem mindjárt azután, hogy rájött, minő kincs birtokába jutott. Ezért először csak nyájasan kezdett kérdezgetni engem, az ajándékozót.

-         No és hogyan is működik ez, ó, te furcsa lény?

-         Mint mondottam, a fejed fölé tartod, és imígyen az eső reá és nem reád esik.

-         Ez már eddig is tiszta volt előttem. De én hogyan tartsam a fejem fölé?

-         Ó, hát…mit tudom én?! – válaszoltam volna, és vonom meg hozzá a vállam, de szerencsére annyi életösztön volt bennem, hogy nem tettem ilyet. Ehelyett űzötten elkezdtem gondolkodni, mi lehetne a frappáns megoldás. Géza, az őskrokodil, máris előállt eggyel.

-         Mi lenne, ha csak úgy rátennéd a fejedre?

-         Úgy érted, az isteni, felséges fejemre?

-         Na, úgy.

-         Próbáljam meg, ó, te hüllő?

-         Miért ne?

-         És mi van, ha megmozdulok alatta?

-         Akkor mi van?

-         Szerinted nem gurul le?

-         Ja, hogy úgy!- és ezzel Géza kifogyott az ötletekből. Ám Ugribug még

csak most kezd be.

-         Nem azért, de előző életemben láttam a tévében olyat, hogy egy asszony úgy táncolt, mint a veszedelem, egy üveg borral fején…

-         És mi az üveg, és mi a bor?

-         No és Afrikában, meg Dél-Ázsiában a falusi asszonyok, akik szintén a fejükön egyensúlyozzák a kútról hozott vizet? Vagy akkora kosarakat, hogy mindig csodálkoztam, hogy nem roppan meg a csigolyájuk, derekuk?

-         Ej, te nagydarab, te csupa zagyvaságokat beszélsz!

Na most ne úgy képzeljék ám el, hogy állunk az iszaptó partján, körben az istenkirálynő testőrsége, Bambabimbi meg már se élő, se holt, úgy összeszarta magát a királynő színe előtt, ám mi csak kellemesen kvaterkázunk, mint régi ismerősök, akik összetalálkoztak a parti korzón, és most egy érdekes problémán eldiskurálnak. Kérem! A tér aurájában bűzlött az erőszak. Ahogy a testőrnők hol ide, hol oda kapkodták a fejüket, és néztek azokkal a vérben úszó disznó szemükkel, alighanem egy füllendítésre, vakkantásra várnak, és már rontanak is ránk, és nekünk annyi.  És a „csupa zagyvaságra” ez már csaknem meg is történt, amikor hősünknek, azaz jómagamnak beugrott egy megoldás.

-         Megvan! Hoppá! –kurjantottam.

-         Igen?

-         Mindjárt keresek egy olyan jó két méter hosszú bambusz ágat, nem?

-         Ezt most kérdezed vagy mondod?

-         Keresek, ha megengeded.

-         Talán. És?

-         Tépek hozzá jó szívós liánt is.

-         És?

-         Készítünk egy sokkal hosszabb nyelet.

-         Minek?

-         Az esernyőnek.

-         És? Attól én még hogy fogom azt meg?!

-         Nem fogod meg.

-         Akkor mire volt az ez egész? Ejnye, ne bosszants már!

-         Rád kötjük.

Na, erre aztán hosszú, ámult csend szakadt a kénkőszagú térre. Hát tisztán hallani lehetett, hogy az iszaptó csendesen ezt mondogatja: bugy, bugy.

A testőrnők az istent lesik, kezdődhet-e az öklelés, tiprás és belezés.

73. Bimbibaba pedig megpróbálja elképzelni, hogy rákötöttük az ernyőjét. Nem megy neki. Egyelőre még nekem is töprenkednem kell a műszaki megoldáson.

De elkapom ám Géza elismerő tekintetét. Úgy láttam, igazi tisztelet kezdett ébredezni benne a személyem iránt, akit eddig csak mint Ugribug haverját  egy sosem volt világ sosem eljövendő idejéből tartott számon.

-         Na jó, hát nézzük meg- morogja Bababimbi, mint aki nem igen hisz a bambuszrúd projektben, de az esernyőm kézhezálló használatának lehetősége túl csábító ahhoz, hogy eleve lemondjon róla.

-         Máris keresem, ó, isteni felség!- mozdulok. – Láttam is arra lejjebb egy jóképű bambusz-ligetet, oda visszalépek, és…

-         Nem te. Ez itt!

-         Én, ó, istenanya? – nyüszít Bambabimbi.

-         Mért, szerinted kire nézek?

-         Hogy tudhatnám én azt, amikor rád se merem emelni a tekintetem.

-         Kotródj, törj pár bambusz rudat, és hozzad!

-         Igenis, máris! – hátrál el ős kapibara barátunk, aztán fordul és iszkol, de úgy ám, tán meg se áll a tengerpartig, és ott ismét elbújik a sorsa elől,

hiába látta meg, hogy az nem megoldás. Őszintén szólva nekem is megfordult a fejemben, ha mehetek a bambuszligetbe, bizony jómagam is a nyakamba szedem a lábam, pedig hát én is hová menekültem volna?

Cserben és vödörben hagyva a barátaim. Az embernek muszáj szembe állnia a végzetével, és ez egy olyan muszáj, hogy hiába sunnyogsz, a baj utolér, mivel fáradhatatlan, az ember gőgjének gőze működteti.

Sihuhu már, sihuhu már, futhatsz, bújhatsz, a végzet rád talál.

-         Huhú, végállomás, leszállás!- kurjant Babos apuka, és azt hiszi, hogy szellemes, és most az egyszer tényleg, de ettől nem lesz népszerűbb.

Csak Kovács doci kacagja a beszólást, aztán tétova mozdulatokkal zsebkendőt keres, ebből rájön, hogy a nadrágja zsebeit a zseb és cetlihez kifordította. Kövér Blanka érti el a mozdulatait, pattan egy papír zsebkendőt kínál  tanár úrnak. – Á, köszönöm, kisasszony!

-         Nincs mit.

Kovács úr trombitálva fújja ki az orrát, mondjuk ki egyenesen: ordenárén.

Aztán meg nem tud mit kezdeni a zsebkendővel. Opciók közt válogat.

Zseb híján: marad a kezében, diszkréten maga mellé ejti, a mandzsettája alá gyömöszöli, mint keszkenőjét a szűz leányok misébe menet, esetleg ráül, vagy- és ezt választja, az ölébe pottyantja és Bambabimbi plüss avatárját csücsülteti rá. Mindezt teszi mély figyelem által övezve, miközben a tanár úr a soron következő mondandókon töprengeni látszik.

-         Bambabimbi barátunk tehát elrongyolt a bambusz rudakért. Közben nem annyira barátságos, mint baljós csend telepedett a társaságra. Jómagam azon kezdtem morfondírozni, miképp eszkábálhatnék egy könnyed, már-már légies küllemű keretet, amit az élő istennő gigászi nyakszirtjére lehetne erősíteni, egyfajta hámmal, vagy tudta még a fene, hogyan, ami könnyen felerősíthető, ha esik, és levehető, ha Bababimbi őfelsége újra csak iszapfürdőre vágyik. No, némi próba/siker menet után kizárt, hogy ne tudnám ezt megoldani, hiszen az életünk a tét…És míg ezen tűnődök, nekem persze másképp múlik az idő. Így nem veszem észre, hogy a csend annál is hosszabb és baljóslatúbb, mint azt jómagam észleltem.

-         Na?!- röffent nagyot az istennő a csapatra. Erre Ugribug idegesen néz a háta mögé, de még Géza is hátrál két lépést, mert mit jelentsen az, hogy „na”. Mire vártok, amazon csajok, málészájú testőreim? Szerencsére nem ezt jelentette. Az élő isten karbunkulus/ és vagy disznó szemeit rám mereszti, és kifejti az iménti kérdést. – Mit is mondtatok, mit kerestek ti

az én originál szent és tiszta országomban?

És akkor itt ismét a gigámba szorul a szó: muszáj. És mellé a nem pusztán költőinek szánt kérdés: szabad-e taknyunk-nyálunk nem is enyhén gusztustalan összefolyatásával, mintegy az igyekezettől hebegve hízelegni valakinek, akitől az életünk függ, kénye kedve szerint oszt haladékot az életre, vagy rút halált? Mint most, Bababimbi istenkirálynő kezeiben, akarom mondani szutykos csülkeiben? Kisasszonyok?

-         Szabaaad!

-         És úgy általában hízelegi valami előny megszerzése kedvéért?

A túró kisasszonyok kissé tanácstalanul néznek össze, ebben a kérdésben mi  csapda. Mivel, hogy naná, nem szabad. Nem szabad?

-         Nos? Hölgyeim és uraim? – súrolja rá a tanár úr a tekintetét a közönségre, huncut mosollyal megtoldva azt. – Főnöknek, kedvesnek, rokonnak?

-         Nyilván nem szabad!- válaszol kissé ingerülten Ignác csapos.

-         De ha muszáj?

-         Az nem lehet muszáj.

-         Szóval, drága Ignác bátyám még sose tódítottad- lódítottad azt egy hölgynek, mely igen szépecske, noha inkább csúnyácska az illető, ámbátor, ennek ellenére, sőt inkább az elcsábítására tett erőfeszítéseket?

-         Az más.

-         Mért más?

-         Mert nincs az a nő, aki csúnya, ha szépnek látod, azért.

-         Na, ez igaz. Hmm. No és sose mondtad azt a főnöködnek, hogy mennyire jó srác, milyen okos, rátermett és szeretetre méltó?

-         Elviekben?

-         Elviekben gyakorlatban.

-         Mért, ha elviekben egyet is értesz, hogy majdnem ilyen?

-         Akkor az nem hízelgés?

-         Nem.

-         Értem. Pusztán baráti viszony?

-         Az.

-         Értem. Eszerint, ha két ember például szemérmetlenül agyba-főbe dicséri egymást? Az lehet a mély barátságok alapja?

-         Tanár úr!

-         Parancsoljon, igazgató asszony!

-         Ne feledje, hogy ön és a barátai még mindig ott állnak ama szörny istennő előtt, a maga nyála és taknya egyben és hízelegni készül.

-         Úgy van.

-         Mi meg itt ülünk, és megint arra várunk, hogy haladjon a történet.

-         No de csak nem árt néha egy morális dilemmával elnyammogni, nem?

Már csak a kisasszonyok okulása kedvéért.

-         Mit válaszolt annak mega vízi rinocérosznak?!

-         Hízelegtem, csókolom. Magának is szoktam. Mint most.

Erre Janka néne bíborba színeződik, a közönség tőle nem függő sokadalma pedig rajta kuncog. Nem azért, de Kovács úr néha sokat enged meg magának.

Csak nem gondolja, hogy a Zseb és cetli miatt örökös mentelmi joga marad?

-         Ó, jaj, csodálatos és mindenható Bababimbi Bébibaba, minden istenek királynője!- indítottam tehát így, és fordultam a barátaimhoz, akik elértették szándékomat, ezért hát Ugribug fejét hajtotta és elhalóan reszketek sóhajt hallatott, Géza pedig száját tátva három diszkrétet csapott a farka legvégső ízével, mondhatni, a hegyével a mocsaras talajra.

-         No…- húzta fel volna a drabális némber a szemöldökcsipesszel fazonírozott szemöldökét, ha lett volna neki olyan, ehelyett az apró és gonosz disznó szeme feletti rücsköt emelte volt meg, jelezvén, meghökkentő, ám ezen belül neki tetsző az, amit hallhat.

-         Messzi földről, más-más világokról származunk mi hárman, akik arra szövetkeztünk össze, hogy vándorútra induljunk. Célunk elérni Sehol Nincs országot, amely a hírek szerint eme kontinens gigászi félszigetén található, amarra.

-         Nincs ott semmi.

-         Nincs?

-         A Volt Már hegyen túl vége a világnak.

-         Ó, jaj, ha így van.

-         Tán kételkedsz a szavamban?!

-         Dehogy! Isten szól belőled, vagyis te.

-         Úgy van.

-         Így hát a semmibe tartunk, ama hegyen túl.

-         Minek?

-         Hogy Ugribug barátom, e jeles és becsületes és veréblelkű T-rex ama nem létező országban megtalálja nem létező párját, próbák során elnyerje ama hölgy kezét, és…

-         Mit mondasz?! Hallottátok ezt, csajok? – hördül fel Bababimbi, és máris oda a kedélyes mesedélutáni hangulatnak. Sietve javítottam hát a mondandómon: - Azaz, izé, hogy a próbák sorát kiállva Ugribug felajánlja

a heréit ama királyleánynak, aki persze nincs, hogy az  barátom heréit a párosodás után jóízűen elropogtassa. Ám ne akadj fenn ezen, ó, minden istenek istenanyja, ő, a királylány, aki nem létezik, honnan is tudhatná, hogy párosodni és herét ropogtatni csakis a te jogod és kötelességed.

-         Igaz, aki nincs, az nem tudhatja- látja be a drabál halál egy kicsit megengesztelődve, és így vele a testőr amazonok.

-         Ám útközben mit nem hallunk mi hárman, akik oly messziről jöttünk, hogy olyan messzi se nincsen, tehát magunk se értjük, hogy létezhetünk mi egyáltalán ezen a világon.

-         Ezt mindjárt megoldjuk.

-         Ó, ez ráér!

-         Akkor vartyogj tovább!

-         Hát hallottuk ám isteni személyedről végig a tenger partján!

-         Még szép.

-         A te neved rikoltják a madarak, hozzád imádkozik hal, kétéltű és hüllő.

-         Kihez máshoz?

-         Neked bókolnak a növények, érted zokog vagy kacag a szél, a te kedvedért kell fel a Nap.

-         Hát igen.

-         Gondoltuk is mi hárman, egy életünk, egy halálunk, addig bizony nem nyugszunk, amíg hatalmas és fenséges színed elé nem kerülünk, hogy

leborulva imádjunk, és fennszóval zengjük nevedet, mely maga a tökéletesség, a teljesség, a makulátlan szépség evilági testet öltött ideája.

Ó, Bababimbi! – és ezzel, szégyen a seggnyalás is, de hasznos, lásd muszáj, térdre hullok a drabál ocsmányság színe előtt és valódi könnyeket hullatok, mintha a boldogságtól zokognék, és hallom ám, hogy mögöttem Ugribug is veszi ám a lapot, és olyat üvölt, hogy a szent láp vize fodrozódik tőle, és üvöltésében bánat és boldogság és diadal, hogy íme, jómaga is ott állhat a eleven istennő előtt, és Géza is összecsattogtatja

iszonyatos álkapcsát, mi őskrokodil testbeszédül annyit jelent: nehogy már, skacok, ilyen nincs is, hogy a bús húsok francos cafatjaiba, he!

És akkor már látom, a zokogásból felsunyítva, hogy a célomat elértem,

Bababimbi az orcátlan hízelgéstől úgy puhult meg, mint marhalábszár a

kuktában, és talán van arra esély, hogy élve megússzuk a kalandot.

-         No, nem bánom, imádhattok- röffent az istennő.

-         Ó, Bababimbi!

-         Ó, istennő!

-         Ó, a tökéletes szépség!

-         Igazság, szabadság, béke!

-         A boldogság köldökzsinórja!- soroljuk ám hajlongva Ugribug meg én, Géza pedig hozzá mordul és az álkapcsát csattantja.

-         Elég! Elég, na! Elég már! – kacarászik a sül vízidisznó orrszarvú, de oly zsíros hangon, mint aki ezt is naphosszat hallgatná.

Izaura teszi fel a kezét. A tanár úr észreveszi, nyájas mosollyal szólítja.

-         Parancsoljon, Izaura kisasszony!

-         Milyen a boldogság köldökzsinórja?

-         Hogy az milyen?

-         Csak mert vizuális típus vagyok.

-         Én is! – csatlakozik Péter Ági.

-         Hát milyen is, várjunk csak… Tényleg milyen?

Most Té úr veszti el a türelmét, mert már rég lent kéne lennie az Űrcsótány Barlangban Jobbágyot vallatni, így megint jól lecseszi őt a két űrpolip.

Naná, hogy irigységből. Elvégre kutya álcában nehéz lenne Doci előadásaira

bejárni, és Molyirtó Mosolyú Mónika vágott változatai, amit a Gazdag Kábel

ismétlésekkel tűz a műsorára, sok apró nüansztól megfosztatatik, pedig tudhatjuk, hogy a részletekben nem csak az ördög búvik meg, hanem az ördöggel karöltve a történetek sava-borsa.

Jut eszünkbe, most tényleg, meddig kínozzák még földön kívüli ágenseink szegény Jobbágy de Penész von Helló urat? Akinek alig is van más bűne, hogy szereti pont úgy feltörni a kemény tojást, mint Robert de Niro a sátán szerepében?  És ki ne akarna hasonlítani ama filmsztárra, pláne akkor, ha éppen imponálni akar egy talán nem is szép, de átmenetileg annak látott hölgynek, ha megkavarodott hormonok által zaklatottan csábítani muszáj, úgy is, mint a végzet uszálya?

 És ugyan ki lenne képes ennél hátborzogatóbb képzavart kitalálni, de még le is írni? Mint aki meg van zavarodva? Lásd még: a boldogság köldökzsinórja.

A szerkesztő.

 Kisbabos jelentkezik bátortalanul a közönség soraiból. - A köldökzsinór  nem az, ami a kisbabát összeköti az anyukával?

-         De, az- bólint rá bátorítóan a tanár úr.

-         Na, és nem addig boldog az ember, amíg bent cuppog az anyja hasában?

-         Mondasz valamit…

-         Most te fogd be a szád! –förmed a fiára Babos apuka.

-         Mért?

-         Mert fogd be, azért!

Némi morgolódás támad a Babos apuka nevelési metódusát hallva, ám Kisbabos alig észleli, mert látja ám, amire hetek, hónapok óta vágyott: Izaura mosolyog rá, és úgy néz, olyan nedves szemmel, ahogy régóta nem. És ettől az ifjú úrra oly szívdobogás támad, amit bárki összetéveszthetne a szerelemnek hívott hormonzavar akut fellobbanásával, aminek összetéveszthetetlen tünete a megemelkedett pulzusszám, az enyhén elnyílt ajak, az üvegesen bárgyú tekintet, és a lélek olyas szárnyalása, mint aki éppen ebben percben elegyedett eggyé az Univerzummal. Igen! Ha ezt az érzést ismerhetné De Most Penész Jobbágy úr, mindjárt másként próféciálna – amikor és ha éppen nem a kivégzését várná, ezúttal az Űrcsótány Barlangban. No de most nem róla van szó, hanem…

-         De igaza van a fiadnak, Babos úr! – nevet nagyot Kovács doci. – Bizony hol lehetnénk boldogabbak, mint az anyánk méhében, többnyire és általában teljes biztonságban, mélységes szeretetben? Amikor semmi más dolgunk nincs, mint osztódni és tagozódni, egysejtű lényből kisbabává fejlődni? És mi lehetne ennek a szimbóluma: a köldökzsinór. Ergo, nyilván erre asszociáltam, noha tudatosan ezt a témát még sosem tettem fel teoretikusan témámmá. Köszönöm, Kisbabos, a segítséget!

-         Nincs mit…Én köszönöm, az izé…

-         Az izét? Neked bármikor bármi izét, szívesen!

Erre persze megint kuncog a köz, ám ez most az ébredő tisztelet kuncogása.

Így Kisbabos, ha ma nem hívja fel Izaurát, hogy délután találkozzanak egy kávéra, vagy sütire, vagy a Jázminban teára, akkor tényleg világ nagy pancser.

Megteszi? Majd elválik. Ám Kovács tanár úr már sodródik is tovább az előadásában, mint megáradt patakban a félig rohadt falevél.

-         No tehát. A boldogság köldökzsinórjáról megsejtettünk valamit.

Megtudtuk, azt jelenti: biztonság, szeretet – ergo boldogság. No mármost, hogy jön ez az igen pozitív fogalom Bababimbihez, aki maga volt a megtestesült, négy dór stílusú oszlopnak látszó csülkén álló, pikkelyes

orrszarvú-óriás sül, ős kapibara rémálom? Nyilván az elvtelen, a taknya nyála, gyomorfelforgató hízelgés okán, mely barátaim és jómagam életét volt hivatott megmenteni.  Hát már hogy lehetne számunkra ez a rémes dög a boldogságunk köldökzsinórja? És már hogyne értette volna meg

az istennő, aki legalább annyira ocsmány volt, mint amennyire nem ostoba, hogy eme kifejezéssel anyai ösztöneit ingereltük, hiszen hogyan is ölhetné, ölethetné meg azt, aki hozzá, mint anyjához szól, hacsak nem

ivarérett hím kapibara az illető? Természetesen nem állítom, hogy ez így végiggondoltan mondatott ki. Á, dehogy. Okoskodni ráérünk most, és ha többet közt nem ezt mondjuk, hanem bármi mást, annak okát ugyancsak utólag lehetne megmagyarázni. Ezért állítom azt lányok, hölgyeim és uraim, az ember, és itt  homo sapiensre mint olyanra utalok, hétköznapian, és legtöbbször előbb mondja, teszi amit mond és tesz, mint ahogy gondolkodik. Még szép. Lássuk be, jól is néznénk ki, ha beszéd és tett előtt alaposan megfontolnánk mit és miért. Miért pont azt mondjuk, tesszük a számtalan más lehetőség közül? És helyes-e éppen azt, és nem mást választani a lehetőségek horizontjából? Mi lenne ebből? Megállna a világ! Igen, hölgyeim, én, mint a filozófia doktora, kijelentem:

A MEGFONTOLÁS AZ ÉLET MEGRONTÓJA, és ő az, aki kancsítva a festett egekre néz! És nem az ábrándozás, mint azt a nagy költő mondja.

  Vörösmarty Mihály: A merengőhöz

S nem bízhatol sorsodnak jóslatában, Mert egyszer azt csalúton kereséd? Nézd a világot: annyi milliója, S köztük valódi boldog oly kevés. Ábrándozás az élet megrontója, Mely, kancsalúl, festett egekbe néz. Mi az, mi embert boldoggá tehetne? Kincs? hír? gyönyör? Legyen bár mint özön, A telhetetlen elmerülhet benne…

A szerkesztő

 -         No mármost, drága túró kisasszonyok, mit szólnának, ha titokban

megsúgnám önöknek, hogy legközelebbi szemináriumon erről kéne írniuk néhány gondolatot?

-         Neeee!

-         Ne súgjam meg?

-         Neeee írjuuunk!

-         Ne?

-         Ne!

-         Legyen más a téma?

-         Neeee!

-         Ejnye már, akkor mihez kezdünk abban a két órában?

-         Tessék ott is mesélni!- közli Hajnalka a hölgyek ki nem mondott, de nem titkos óhaját.

-         Na jó, majd meglátjuk. Viszont valamire mégis csak kéne adnom egy gyakorlati jegyet félévkor…

-         Mi megszavazzuk az ötöst magának, tanár úr.

-         Nekem egy ötöst? Hát…ez hízelgő…

Ám mielőtt kimosolyogná magát a tisztelt közönség, az aula/mini arborétum mélyéről ismét iszonyú ordítás csap le rájuk, aztán a földet is megrengető, súlyos léptek közelednek dolby sztereóban, amiből a beavatott törzsközönség tudja, hogy nem egy eleven, vagy plüssből megelevenedett óriás gyík támadását jelzi, hanem a szünetet, amikor is ki-ki ízlése szerint a kávé automatához vagy a súlyosan lejárt és ezért kőkemény savanyú cukorkákhoz járulhat a felüdülés reményében.

A nagyérdemű tehát kissé morgolódva kászálódik. Szó- ami szó, már megint nem jutottak túl messzire a történetben. Lényegében Bambabimbi elrongyolt bambusz rúdért, és ha nem felejti el a rettegéstől, liánért, Kovács Doci meg a barátai pedig százhúszas nyelvcsapással hízelegtek az eleven istennőnek, hátha ezzel megússzák a kibelezésüket. Az esernyő még mindig ott hevet Bababimbi csülkei előtt, Hermész Jakab pedig változatlanul egy légypiszoknak látszik

az égnek plexiből fröccsentett boltozatján.

Ám a szünetben!

A Kisbabos! Bizony felszívta magát. És előbb körkörös, mintegy céltalannak látszó lődörgéssel, aztán a körkörös irányból gólya fosszerű kacskaringóba váltva sodródott Izaura mellé a kertben, ahol is fogadott nővére az egyik bukszus bokor mögött éppen Péter Ágival vihorászott.

És ott imígyen szólította meg örök szerelmét: - Izé, helló!

Izaura pedig vihorászását félbehagyva kedves mosollyal fordul Kisbaboshoz.

-         Szevasz, Tavasz!

-         Mi? Én?

-         Vagy hívjalak mától köldökzsinórnak?

-         Jó nekem úgy is, hogy Kisbabos.

-         Oké, hogy vagy?

-         Dumáljunk!

-         Most is dumálunk.

-         Úgy értem, nem érsz rá délután egy kicsit?

-         Mért, mi van?

-         Semmi.

-         De nincs baj?

-         Mondom. De attól még megihatnánk…egy teát a Jázminban.

-         De nincs baj?

-         Mért, legyen?

-         Ja, dehogy legyen!

-         Akkor dumálunk?

-         De nem lesz abból baj?

[aretsorozat]

3/4.

Hercegnői séta a szurdokban. Sztrapacska Zeusz módra. Zseb és cetli 15.

CSAK SÓHAJTOZÁS, NYÖGÉS, ILYESMI…

 Kisbogin nem látszik más, csak hogy nagyon elbambult a friss levegőn,

a tavaszban. Nem is csoda. Ilyenkor a Csiki Mágikus Királyságban annyira pezseg az élet, hogy előbb beleszédül, aztán meg beleálmosodik az ember.

Nem kell ahhoz egy éves forma kisbabának lenni, hogy lazán átszunnyadja

az egész délelőttöt. Megtenné azt az anyukája is, pláne olyankor, amikor egész éjjel a férjével mocsódott.

Ám Kisbogi nem a túl sok oxigén és a bársonyosan hűvös levegő miatt adta

át magát a babakocsiban az üveges szemű bambulásnak. Éppen a Purlitz ’R ikreknek és a Hegyit Beszélő Krisztiánnak tart beszámolót, telepatikus

kapcsolatukat felhasználva. Bizony, Kisbogi máris visszatért a sötétből!

Nagyon is hamar, szinte túlságosan is. Az anyaméhen belüli telepátia, ami csaknem minden emberi magzat tudománya, és ami a születés után még néhány hónapig működik, mindenkinél elhallgat. És sajnos, csak az emberek elenyésző kisebbségénél tér vissza- úgy két, három éves korban. No de egy éves kor előtt?

Jó, a lányok korábban érnek. De ennyire?

No de örüljünk inkább, hogy Kisbogi máris újra köztünk van, és nem csak a szüleit és a nagyszüleit boldogítja azzal, hogy ezt mondja: mama, papa, vau-vau, gögö, esetleg kifinomultabban: böbö.

Most tehát Krisztián, a doyen és az ikrek, akiket inkább csúfolnak egymás között a két Purcinak, nyilván a purcan, kipurcan, kipurcantalak ige névvé fejlesztéséből, mint másnak. Zsiga Purci és Zsombor Purci: nomen ezt ómen, szinte mindent elmond erről a két rosszcsontról.

Szóval ezt mondta az éjjel Nagybogi, az anyuka Csipszarnak, az apukának, amikor azt hitték, hogy ő, a Kisbogi az igazak álmát alussza.

-         Én megértelek ám, Csipszar.

-         Kösz, Csajszi.

-         De valahogy úgy is lett volna, ha mégis felvesznek a színire.

-         Vagy nem.

-         Ugyan már!

-         Két hete még el akartál válni.

-         Az más.

-         Mért más?

-         Most nem arról van szó.

-         De el akarsz még válni?

-         Nem.

-         Akkor két hete mért akartál?

-         Tudod te azt.

-         Nem, Csajszi, nem tudom.

-         De. Tudod.

Na és akkor hosszú csend a sötétben.

Így aztán Kisbogi is hosszú csendet tart, amit persze Zsombor nem bír

elviselni, tehát türelmetlenül rászól a leányra.

-         Na és aztán mi volt?

-         Hosszú csend a sötétben.

-         Ne már!

-         Azt gondoltam, ebbe a vitába, vagy inkább csendes veszekedésbe belealudtak. Hallgattam a lélegzésüket, és tudtam, á, nem. Ezek fekszenek a hátukon, és bambulják a mennyezetet.

-         Szóval még nincs vége a beszámolónak?

-         Nincsen, Krisztián.

-         Akkor lökjed már! – vakkant bele Zsiga.

-         Lökjek? Mit lökjek?

-         Hogy mi történt!

-         Ejnye, Zsigmond, te is lehetnél udvariasabb.

-         Nézd már, a „nagyfiú” megint beszólt.

-         Ha nem tudnátok, egy igazi hercegnővel csevegtek.

-         Előbb tudtuk, mint te.

-         Azt nem hiszem.

-         Pedig de.

-         Amúgy Krisztián is herceg ám- szól bele a férfiak dolgába Kisbogi. - Mivel ő az apukám féltestvér öccse. Csak nem koronázó. Ha azt értitek, az mit jelenthet.

-         Azt is előbb tudtuk.

-         Minél előbb, kedves Zsiga?

-         Mint te, meg az ergya nagybátyád.

-         Mármint ez itt, a hegyit beszélő köcsög.

-         Ez az, ezt jól mondtad most, Zsiga.

-         Én általában mindig mindent jól mondok, Zsombor.

-         Kuss legyen!

-         Nézzed már, a nem koronázó herceg megint megszólalt.

-         Komolyan nem értem, mért állunk mi szóba veletek.

-         Már mint te azzal a kiscsajjal?

-         Nyilván unatkoznátok nélkülünk.

-         Na jó. Kisbogi, mi volt aztán?

Kisbogi hosszan mérlegeli, mit meséljen el még ezeknek. Aztán gondolatban nagyot sóhajt. Ez van, ezeket kell szeretni, mert amikor két Purci nincs adásban, akkor tényleg unatkozik. A nagybácsi a maga öt évével és a nagycsoportos óvodás problémáival, a hegyit beszélő intellektuális fölényével eléggé nyomasztó tud lenni néha. Nem néha, sokszor. Nem sokszor: mindig.

-         Szerintem szerelmeskedtek.

-         Micsoda?

-         Ne!

-         Ne már! – pezseg fel rögtön a két Purci.

-         Honnan veszed?

-         Láttad is?

-         Mesélj már!

-         Hogy volt?

-         Milyen pózban?

-         Ki volt felül?

-         Csak hallottam, nem? Mondtam már, hogy tök sötét volt.

-         És mit hallottál?

-         „Jaj, Csipszar!”

-         Ennyi?

-         Meg, „ó, Csajszi!”

-         És?

-         Sóhajtozás, nyögés, ilyesmi.

-         De várjál már, leány, ezt mért meséled?

-         Ne már!

-         Csak mesélje!

-         Hogy volt még?

-         Két kis hülye, perverz, kukkoló nudli! Azok vagytok!

-         Tudod, mit? Most meg te kussoljál, „nagyfiú”!

-         Ez melyik volt?!

-         Mi van? Annyira süket vagy agyilag, hogy meg se bírsz különböztetni?

-         Mivel mind e ketten egyformán sötét bunkók vagytok…

-         Vagy te.

-         Eggyel mindig bunkóbb vagy ám, mint mi.

-         Ebbe a játékba két éves korom óta nem megyek bele. Bogika!

Utána történt még valami?

-         Hát azért mesélem, mert most jön a java.

-         Igen?

-         Mivel hogy apukám el se ment az operatőr felvételire, anyukámat meg helyből kidobták újra az első rostán a színész szakon, ezért úgy döntöttek, a napokban beszélnek Bimbó bácsival a királlyá koronázás ügyében.

Na, ez a bejelentés megtette a hatását. A két Purci is álmélkodva hallgat.

Végül Krisztián szólal meg a tőle telhető leghűvösebb gondolattal.

-         Csakugyan?

-         Ezek szerint apu neked még nem mondta?

-         Mi apukáddal ritkán beszélgetünk Kisbogi.

-         De mért nem?

-         Ezt tőle kérdezd!

-         De vele még nem tudok beszélni, mivel még nem tudok beszélni.

-         Jó, hát a bátyám szerintem nem kedvel engem.

-         Nem?

-         Sajnos.

-         De miért nem?

-         Majdnem azt mondtam megint, hogy kérdezd meg tőle.

-         Nem csoda- kottyan közbe Zsombi.

-         Amilyen idegesítő kis tahó vagy- toldja meg Zsiga.

-         Mármint Benjamin szemében.

-         Egy kis mocsok féltestvér, mi?

-         Jaja, anyuka kedvence…

-         Akinek még a szarja se büdös.

-         A Hegyit Beszélő hülyegyerek.

-         Befognátok végre? – Kisbogi hangja egy érett asszonyé hirtelen, és nem egy még egy éves se kislányé. Mintha Veronika anyu szólt volna rájuk.

Amitől bezzeg el is hallgat a két Purci.

Elég hosszú csend ereszkedik a telepatákra. Közben Nagybogi, vagy a Csajszi, avagy az anyu, már lassan körbe tolta, ballagta a szurdokot, a végig az erdősáv

mellett vezető ösvényen. Egy pillanatra megáll ott, ahol az ösvény leágazik

a Dezső Dagonyvája felé, de aztán mégse fordul le, hogy megnézze, kit talál otthon. Szép Juhász néne már lassan visszaköltözött a négyszemélyes sátrába, ahogy múlik a tél, és már az éjszakák se túl hidegek. Talán otthon találná

Fővezérlő Főaltábornagy Bajtársat is , mennyiben még nem teleportálta át magát a Nirvánába. No meg Leviatán Krokodilt, Bendő atya szamarát. Dezső disznó valószínűleg jogvitáját folytatja a született vaddisznókkal az erdőgazdaság

hivatalos etetője közös használatát illetően. Abból még vadkan háború lesz, ha Bimbó főminiszter nem képes békés teremteni.

Bogi mama most ott áll a Pántlikás Lada szentéje mellett, és bánatosan nézi a turistaházat. Csak azt nem érteni, igazából mitől oly szomorú. Nahát, megint nem vették fel a színire. És akkor mi van? Szép és fiatal, és tehetséges, és

riporter-újságírónak biztos szuper lesz belőle. A férje jóképű és csakis őt imádja. És van hol lakni, van mit enni. És van egy gyönyörű kislánya. Egy igazi hercegi kisded. Mi kell még? És ezt hogy mondja el az anyjának, ha nem tud még beszélni? És az anyja telepatikus képessége sajnos nem tért vissza azóta, hogy az övé is elmúlt hat napos korában.

                                                o

 GASZTRO -ZEUSZ?

 Az istenek istene, öreg vérbő barátunk, és minden büszke férfi ( lásd még: hím soviniszta) példaképe, Zeusz, hónapokig tartó súlyos depresszió után kászálódott ki az önsajnálat sötét bugyrából. A mélységekbe alázuhant önsajnálatra meg is volt minden oka. Ahogy ezek az űrbéli kvarglik, ezek a csízek vele elbántak! Nyilván rajta röhög, a kárán örvendezik az egész Olümposz. Mármint nem a hegy, hanem a csillagrendszer, ahová anno az egész „mitikus” bagázs áttelepült, mondhatni exodust hajtott végre, belátva, hogy a Földön ama szőrét vesztett majom, aki a teremtés koronájának kente fel magát, az egyszakállú egy az isten kiválasztottjának és hasonmásának, a fejükre nőtt. Okos enged, szamár szenved. Lásd:  szenvedni, mint a lét (m)uszálya.

Na ja.

Bárcsak lett volna okosabb Zeusz a csíz hímekkel szemben is! Bár ne állt volna le velük gőgösködni. De ki nézte volna ki azokból az érett sajt és büdös zokni szagú és alakzatú lényekből ama haditechnikai színvonalat, és hozzá a tökös bátorságot, ami eleve reménytelenné tette a velük való torzsalkodást?

No de atombombát dobni a szigetére? Aztán lézerrel leégetni a fejét?

Hagyni őt feltámadni, úgy is, mint halhatatlant, és legyilkolni újra és újra?

Szolgasorba kényszeríteni? Száműzöttként tartani őt, elvileg minden világok urát ezen a szánalmas kis mészkőszigeten, aminek az a röhejes neve, hogy Tóth? Hát hogy hívhatnak egy Óperenciás tengeren is túli mélytengeri kitüremkedést Tóthnak?  Na jó, mi tudjuk, hogy az oda telepített Sztrapacskák miatt, ami az egyetlen emberekből álló népcsoport, akit az istenek a Földről magukkal hoztak. Az ó-időkben ez itt egy buli sziget volt, kérem szépen.

Ami itt zajlott, ahhoz képes Poszeidon állandó tivornyája csendes kora nyári piknik, hátul a kertben, csakis halkan, kulturáltan, nyugiban a feljelentgetésre hajlamos szomszédok miatt.

A Tóth-szigetre becsekkolni, és a kikötői restaurantban asztalhoz jutni akárkinek

nem sikerült ám. Na jó, a főisten és barátai bármikor jöhettek. De már a másodrendű isteneknek, titánoknak, kiméráknak és mindenféle szépséges vagy ocsmány kreatúráknak hónapokkal előbb kellett asztalt foglalniuk.

Jaj, hol van az már? A tót nokedli, alias sztrapacska kiment  divatból. Állítólag se a juhtúró, se a krumpli, se a liszt nem volt már olyan, mint amilyen a Földön.

Más az ízük itt az Olümposz csillag harmadik bolygóján. Nos, ez meglehet.

Más csillag, más fény, más föld. Csak a disznópörc maradt ugyanaz, azt állították az isteni, a félisteni gurmanok. No de erre kétezer év kellett, hogy rádöbbenjenek? Ugyan, kérem!

Nem a krumpli, a liszt vagy a juhtúró eltérő íze volt a baj? Különben is, ki emlékezett már a földire? Duma volt az csak. A divat, mint olyan, kegyetlen diktátor, annak a változása volt az ok. ami miatt a Tóth szigetnek annyi lett.

A született mester séfek, a sztrapacskák csak néztek ki a fejükből, aztán

kitalálták, hogy árengedmény, aztán, hogy torkos csütörtök, aztán elhíresztelték, hogy innen nem messze, talán kétezer fényévnyire és kétezer év múlva a Földön

a brit tudósok majd kimutatják, hogy a tót nokedli Olümposz módra egyszerre jó a következő betegségek prevenciójára: magas vagy alacsony vérnyomás. Magam vagy alacsony koleszterin. Cukorbaj. Gyomor, vastag és vékonybél

hurut, ami hosszú távon könnyen rákot okoz. Ezen kívül jótékonyan serkenti az anyacserét, pezsdíti az immunrendszert és fényesíti az agyműködést.

Növeli a szexuális vágyat! Vagy csökkenti, az elfogyasztott adag nagysága szerint: zóna- növel, degesz- altat.

Nohát, csak ennyi. És ezzel talán el is érik, hogy az egészségmániás görög istenek ismét divatba hozzák a céget, csak hát a lüktető igényű promócióhoz hiányzott a kellő sávszélességben kiépített média. A suttogó propaganda ehhez nem volt elég.

 Főzök is a héten! Sajnos csak földi krumplival, liszttel és juhtúróval, de jó

taknyosra, ahogy azt kell. És rá az apróra kockázott füstölt szalonnából

úgy adagonként egy jó maréknyi? Hozzá két-három evőkanál zsírja?

Miért ne? Most olvashattuk, hogy nagyon egészséges. És jómagam mindent elhiszek ám, amit csak olvasok, feltéve, ha hinni akarom. Azt biztos, hogy növel vagy degesz…

A szerkesztő

 Az istenek istene tehát itt raboskodott, eme kietlen szigeten, aminek a flóráját, faunáját Szadó anno szintén lepusztítatta. Itt szuntyorgatta a napjait a vénséges vén sztrapacskák között, akik nagyjából annyira tartották a bukott főistent, mint egy rühes kutyát, aki a mólók környékén sunnyog, hátha megkaparinthat egy félig elrohadt halfejet magának. És Zeusz semmit nem tehetett sorsa jobbítása érdekében, mert börtönőre, ez a kisebb műanyag lavór nagyságú drón árgus szemekkel figyelte őt. Szökni a szigetről képtelenség. Emlékszünk, halászsassá változva egyszer megpróbálta. Így hát Zeusz már csak a dögletesen mély unalom ellen is a depresszióba menekült- állapotát felfoghatjuk így is.

Még a szitakötő szárnyú kis barbi csajok is behajóztak. Mondjuk és bizonyos szempontból nekik köszönheti a nyomorúságát. Bár ostobaság lenne őket gyűlölni. Nem. A fő ellenség a csíz. Ezen belül és konkrétan ez a kis rohadék

lebegő szürkés színű lavór. A Drón, avagy a Reál Madrid Kölyökcsapat, aminek még mindig hívatja magát, állítván, hogy a Kölyökcsapat a keresztnév.

Őt kéne kinyírni valahogy. De az is képtelenség. Először is nem alszik. Másodszor villámálló. Erőteréről minden erőszakos behatolási kísérlet lepattan a marokkőtől a késen át talán egészen az atombombáig – ami amúgy sincs Zeusznál raktáron.

Az istenek istenének be kellett látnia, hogy keserves ezer éveknek néz elébe.

Lassan majd az utolsó sztrapacska is leszáll az alvilágba, és ő itt viríthat egyedül. Még ha fogadhatna vendéget! Bár az nem tilos. Ám ki a fene látogatna meg egy gyalázatosan megbukott istent?

Hát idáig jutott szegény öreg azóta, hogy reménykedve szállt el halászsas formában, és a parttól nem messze a drón egyetlen lézersugárral őt az égből levadászta.  Most már ő is ott ül ama bak melletti bakon, az egyik móló

végében, ahol a legöregebb sztrapacska szokott kinézni a fejéből.

Talán a legyeket számolja ilyenkor? Vagy azt se. Már arra se gondol, hogy nem gondol semmire. Csak valami fehér zaj serceg az agyában az évszázadok óta

lerakódott mésztől, és ilyesmit dalol: huha, csak nem az én agyam lágyul a, te Gyula?  

Lehet, hogy neki is ez lesz a sorsa? Az istenek istenének? Minden világok urának, minden joghurtok selymének? Lehet a sors ennyire selyma?

Naná, hogy lehet.

Most viszont Szürke Lavór lebeg a bakon ücsörgők elé, és bicskanyitogató

vidám hangon kérdezi. – De mi végre ez a nagy búskomor, he?

Erre két szempár is moccan. Egy tán már legyeket se számláló és egy isteni.

Az utóbbi szemek tulajdonosa kérdez vissza: - Ezt most kitől kérdezted?

-         Akár mind a kettőtöktől lehetne, nem?- az öreg sztrapacska nem veszi a fáradságot, hogy innentől kezdve tudomást vegyen a provokációról. Zeusz még igen.

-         Mit akarsz?

-         Felvidítani?

-         Te?

-         Én.

-         Engem?

-         Miért ne?

-         Smasszer a rabot?

-         Ugyan már, nem vagyok én börtönőr, te meg nem vagy rab.

-         Akkor én mi vagyok?

-         Isten?

-         Ezt most kérded, vagy mondod?

-         Isten vagy.

-         Akkor ne akadályozd, hogy az is legyek!

-         De nekem sajnos az a parancsom, hogy megvédjelek önmagadtól.

-         Micsoda? Engem önmagamtól?

-         Úgy van.

-         Ezt a pimaszságot! Hallod ezt, öreg?

A vén sztrapacska ránéz Zeuszra, aztán Szürke Lavórra, utána visszatér kedvenc elfoglaltságához: nem számlálja a legyeket. Zeusz ezt kénytelen válaszként elfogadni. Bezzeg a régi szép időkben! Még néhány hónappal ezelőtt is! Merte volna egy ilyen fostos seggű agg kérdését így semmibe venni? Addig élt volna.

De ez itt, aki itt lebeg, illeg-billeg a szeme előtt, mint egy útszéli pillangó, lásd örömlány, még a gyilkolást se engedélyezi. Mármint neki, Zeusznak. Hát milyen isten az olyan, aki méltó vagy méltánytalan haragjában senkit agyon nem sújthat? Vicsorogva néz fel a drónra.

-         Engem nem kell megvédeni se önmagamtól, se mástól. Világos?

-         Persze, persze…

-         Nem úgy nézel ki, mint aki felfogta.

-         Mért, szerinted olyankor másképp nézek ki?

És ez a felsőbbséges gúny is. Ez úgy beszél vele, mint a „jólelkű” főnök a kissé

debil beosztottjával. Ó, ha egyszer a keze köré kerülhetne, és nem védené meg az a láthatatlan páncélja a kis gyáva köcsögöt, vagyis izé: lavórt!

A csevegés persze itt elakadt. Zeusz úgy dönt, jómaga is bepróbálkozik a vén sztrapacska jól bevált trükkjével, maga elé mered, nem számolja a legyeket se,

és csak a fehér zajt hallgatja a koponyáján belül, amit Agyalá Gyula és szalon zenekara játszik neki. Bizony, a Fehér Zaj című nótát jobban nyomják, mint Sinatra valaha a New Yorkot…

Szürke Lavór nem hagyja annyiban, úgy dönt, közli kacér lebegése célját, de persze nem képes a szarkazmusát visszafogni.

-         Szólhatok, ó, istenek istene?

-         Nem.

-         De szeretnék.

-         De nem vagyok rád kíváncsi.

-         De kitaláltam valami nagyon frankót!

-         Szabadon engedsz?

-         Annál sokkal jobbat!

Hát erre már nem csak Zeusz fürkészi meg a drón, vajon miféle szívatást talált ki, hanem áttöri a vén sztrapacska dögletes közönyét is. Olyannyira, hogy ezt ő károgja olyan hangon, mint aki tényleg hetek óta nem szólalt meg.

-         Vajon mit?

-         Ó, barátom, köszönöm a kérdést!

-         Nincs mit.

-         Mivel persze rád, illetve rátok, sztrapacskákra is vonatkozik.

-         Nos?- mordul végül Zeusz is a drónra.

-         Mi lenne, hogy újra nyitnánk a boltot?

-         Milyen boltot?

-         Hát a vendéglő-sziget projektet, nem?

-         Azt?

-         Azt.

-         Nem tudom, alkalmad nyílott-e itt körülnézni a szabadidődben, amikor

nem az én seggem partját lesed.

-         Mért, női szemmel nagyon jó segged van, ó, Zeusz.

-         Nocsak, te nő vagy?

-         Én? Isten mentsen. Gép vagyok.

-         Látszik.

-         Hogy gép vagyok?

-         Az.

-         És ezt meg honnan látod?

És itt újra megakad a beszélgetés. Hát honnan? Mert úgy nézel ki, mint egy szürke lavór? És a levegőben lebegsz, pedig úgy illene, hogy a föld vonzásának engedve leessél, és zománcodat pattogtatva irhádról csörömpöld hullára magad?

Hogy olyan villámokat eregetsz, ami nem cikk-cakkban terjed, és nem sárga meg vörös, hanem zöld, de rohadtul halálos?  Zeusz úgy dönt, a drón emez kérdése is megvetően megválaszolatlan marad. Inkább tovább támad, persze, csakis verbálisan. – Mert ha nem a seggem partját nézed csak, akkor talán észrevetted, hogy ezen a szigeten semmi sincs már.

-         Nono, például itt vagy te, és az mégse semmi.

-         És rajtam kívül még kéttucatnyi vén marha és fogatlan banya, néhány rühes kecske és vén kutya, meg pár korhadt halászcsónak.

-         Meg én.

-         Senki nincs, semmi nincs és nincs is kinek itt vendéglőt nyitni.

-         Ugyan már, egy kis vállalkozó kedv, az kell ide, barátom.

-         Elmész te a francba!

-         Nem tehetem, rád kell vigyáznom.

-         Na jó, erre én nem érek ám rá- tápászkodik a bakról az istenek istene, mintha neki tényleg bármi dolga lenne azon kívül, hogy unalmában és megalázottságában megüsse néha a guta. De az is unalmas, ha az isten adta halhatatlan, tehát némi szédülés, fejfájás és eszméletvesztés után kénytelen regenerálódni. Hát igen, sokan mondták már Zeusznak, vénséges vén, ősibb istenek, hogy a halhatatlanság nyűg is lehet, de persze nem hitt nekik.

-         Várjál már, kérlek!

-         Mondom!

-         Csak öt percet!

-         Mire?

-         Ezt nézd meg!

-         Mert különben megint lelősz?

-         Csak nézd meg! Íme!

És a szürke lavórból fénysugár tör ki, de most nem egy, a gyilkos és zöld, hanem sok, ami Zeusz és a vén sztrapacska előtt egy hologrammá áll össze.

A hologramban pedig ábrák és rajzok és számok és nyilak, és szavak egyszer vagy többször aláhúzva. Persze nem görög ábécével, így Zeusz szemében ezek

a betűk akár döglött csótányok is lehetnek.

-         És ez meg mi? – morog megvetően, és nem hajlandó eme csodától megrendülni, mi több, még meglepődni se, pedig még soha nem látott olyat, hogy hologram. És hogy érdeklődése teljes hiányát erősítse, nem hajlandó a bakra visszaülni se.

-         Ez, kérnélek szépen, egy kis logisztika.

-         Nem mondod.

-         Ha kívánod, innen föntről, látod, levezetem a hologram aljáig az üzleti tervet. – A fölső ábra, a hologram bal felső csücskében egy tógás istent mutat, karikás szemmel, és akinek van szeme a karikatúrához, az rögtön látja, nem lehet más, csak Zeusz. Az alsó ábra ugyanazt a tógás urat babérkoszorúval a fején, mosolyogva, kikerekedve. És ami átlósan, meg keresztben, meg függőlegesen még a hologramban van, na, az a terv.

-         Hagyjál engem békén!- ám Zeusz hangja immár nem őszinte. És a vén sztrapacska savó szemei is csipásan csüngnek már az ábrákon, sőt,  fogatlan szája hangtalanul mozog.

-         Látod? Itt fent depressziós Zeusz.  Itt lent pedig? Gasztro Zeusz!

-         Hülyeség.

-         Nem az!

-         De mondtam már, hogy ezen a szigeten…

-         Csak bólints rá, a többit bízd ide!

-         Rád?

-         Én is unatkozok itt, öreg!

-         De mit bízzak rád?

-         Én mindent intézek, szervezek, meghozatok, beindítok, propagálok, lobbizok, korrumpálok, vesztegetek, amit csak akarsz, nekem csak a neved kell, mint egyfajta brand, ha érted…

-         Nem értem.

-         A te neveddel egy nagyot lehet építeni. Mondom: Gasztro Zeusz!

Barátom! A fél galaxisból özönleni fognak az arcok.

-         Hogy?

-         Ha kész vagyunk, felmegyünk a Galaktikus Netre, hogy.

-         Azt lehet?

-         Meg tudjuk csinálni.

-         Úgy értem, azt nem tiltják a csíz gazdáid?

-         Nekem az a parancsom, hogy itt tartsalak és ne hagyjalak gyilkolászni.

Hát így történt, hogy végül, kevéske anyázás és személyeskedés után úgy döntöttek, mármint az istenek istene, a drón, és a vénséges sztrapacska a népe doyenje jogán, hogy belevágnak.

                                                O

  Kovács tanár úr pedig megint ott ült a megszokott székén, a bölcselmi gondolatok vagy mik tanórán , a túró kisasszonyok delejes körében. Delejes, mivel ennyi fiatal, szép hölgy társaságát és szeretettel teljes figyelmét élvezni- nos, ez a szószátyárok Mennyországa. És tanóráról lévén szó, ez a pedofília amaz fajtája, amit a társadalom elismeréssel jutalmaz, tehát a törvény nem bünteti.

Kovács Doci tehát ott ült, és szerény mosollyal nézett maga elé, hogy a gondolatait összeszedje, mielőtt belevágna a Zseb és cetli soron következő etapjába. A nadrágzsebe, ahogy azt kell, kifordítva, az ölében pedig Péter Ágika legújabb alkotása talált átmeneti menedéket. Bambabimbi mostanában Kovács Doci  kedvence. Olyan aranyos, hogy meg kéne zabálni.

Na nem úgy, mint ahogy az eredetit, a hús-vér fikciót szándékozzák mostanában

az ős-kapibara nőstények, minek utána az istenkirálynő szegényt egy kósza párosodás után kiheréli, hatvanöt millió év múlva, vagy inkább ezelőtt. esetleg a valóság egy másik húrján pengve.

Hanem felkapni, keblünkre szorítani, aztán az arcukhoz emelni, mélyen magunkba szívni a nemrég készült plüssbaba friss illatát, aztán nyöszörgő hangokat hallatva összepuszilgatni. Hát- nagyjából ez a sors vár szegény srácra, nem csoda hát, hogy szorongva tekinget ki a tanár úr öléből. Ezt az összenyálazást és megszuttyongatást aligha úszhatja meg. Bár elég komoly reményeket fűzhet ahhoz, hogy mint mintadarab, a mini plüss Jurassic park lakója lesz, esetleg őt, az elsőt nosztalgiából Kovács tanár úr magának megtartja, haza viszi, esetleg Gotfrid Virginiának adja – és ez lenne tán még a legjobb, mert egyikőjük se az  a puszilgatós- nyálazós fajta. Vagy ki tudja már, mit művelnek ezek otthon? A Réti Pletyka nevű madár ugyanis azt csiripeli, hogy Kovács úr már nem egy éjszakát töltött Gorfríd asszony lakásában. Sokkal kevesebbet Gotfríd asszony Kovács úréban, amit nagy valószínűséggel nem lesz elég egyszer alaposan kitakarítani.

Nem, kérem, ott még a tapétát is le kell majd kaparni a panelfalakról, hogy azt  a lakást egy igényes ízlésű úri hölgy tíz-tizenöt percnél hosszabb ott tartózkodásnál alkalmasnak tartsa.

 Utána gúgléztam. A Réti Pletyka nevű madár csakugyan létezik, az evolúció sajátos terméke, a pintyfélék családjába tartozik, az emberi civilizáció és a

természetes kiválasztódás eredményeként. Lakótelepeken, vagy más, betonban és szemetes kukákban dús településrészeken igen elterjedt. Ezért alig védett.

Eszmei értékét a kiénekelt pletyka minősége határozza meg. A városi verébbel természetes ellenségek a közös territórium miatt.

A szerkesztő

 Szóval ott ül a Doci a székén, a zsebei a nadrágjából kilógnak, Bambabimbi

az ölében kucorog. A közönség morajlása lassan elhalkul, a tanár úr tehát

elérkezettnek látja a drámai pillanatot, hogy a padlószintről Izaura fitos kis

orráig emelje a tekintetét. Izaura érti a nézést, máris tájékoztat.

 -         A múlt órán ott hagytuk abba, hogy ott tetszenek állni az istenkirálynő

színe előtt, és az a tanár úrékkal gúnyolódik.

-         Úgy van! És aztán mi is történt?

-         Azt még nem tetszett elmesélni.

-         Nem?

-         Neeeeem! – nyilatkoznak oda a tényállást a körben ülő túró kisasszonyok.

-         No, hát akkor itt a nagyszerű alkalom, hogy ezt megtegyük, nemde?

-         Igeeeen!

-         Hát jó. Tehát ott állunk 17. Bababimbi isteni színe előtt, pontosabban én ülök a barátom nyakában, körülöttünk minden hím, azaz férfi ős-vízidisznó reszket, különös tekintettel barátunkra, itt az ölemben, ugye, milyen kis cukorfalat?, és akkor nézegeti az istenkirálynő az esernyőmet.

Ugye itt tartottunk?

-         Itt, tanár úr.

-         Nos. A királynő a maga végtelenített eszével nagy nehezen felfogta, hogy amaz eszköz végül is hogyan működik. És ez nem egy szarkasztikus megjegyzés volt az említett hölgy értelmi képességeire célozva. Kérem!

Ha valaki még sose látott ilyen eszközt. Valamint élete során megszokta,

hogyha esik, hát akkor megázik, és akkor mi van, hiszen erre szolgál az a vastag, pikkelyes bőre, tehát ugyan miért ne ázhatna meg, ha esik,

márpedig egy esőerdőben ez baromi sokszor aktuális probléma. Mi végre hát ez az idétlen eszköz? Hacsak arra nem, hogy kitűnjön bosszantó

feleslegességével, provokáljon a semmire se valóságával. Minek egy esőernyő egy vízi disznó ősnek, kérem? Hát megmondom én, most mindjárt. Ám előtte, hogy végképp tisztázzam magam, nem voltam, nem vagyok és remélem nem is leszek egy hímsoviniszta köcsög, aki a nőben, a nőstényben elsősorban és ab ovo az intellektuálisan alacsonyabb rendűt látja, a kis butuskát, a majdnem embert, de aztán mégis csak asszonyt,

aki elég, ha gyereket szül, főz, mos, takarít, bevásárol, szüntelenül keresi a férje/barátja/szeretője kegyét, és ha muszáj, az élethez való anyagi javakat is előteremti, miszerint munkahelye van és fizetést kap, miközben a férje/barátja/szeretője otthon döglik, vagy a kocsmában osztja az észt…

Hol tartottam, Izaura?

-         A tanár úr tisztázza magát.

-         Úgy van! Szóval az istenkirálynő igenis és nyomban átlátta az esernyőm

mire valóságát, mégpedig a saját lehetőségeiben, és ez nem más, mint a divat. Úgy bizony, a divat, hölgyeim és uraim.

-         Nos, tanár úr, ezt magyarázza meg! – szólal meg eléggé jéghidegen a szokott helyén ülve Janka igazgató asszony.

-         Örömmel, csókolom! Hány esernyő lehetett akkoriban a Földön, vagy lesz uszkve hatvanöt millió év múlva, avagy a valóság egy másik hútján pengve? Csak amaz egy. Vélhetőleg. Bár nem jártam be ama bolygó minden zegzugát, hogy ezt biztonsággal állíthassam. Kérem, ebben az esetben a valószínűség fogalmát kéne bevezessem, de ezt majd pénteken a szemináriumon, rendben, hölgyek?

-         Igeeeen… - dünnyögve jönnek a válaszok, és mostantól lehet abban bízni: valószínű, hogy a tanár úr ezt is elfelejti, feltéve, ha valamelyik stréber nem emlékezteti rá.

-         Most tagét maradjunk az én esernyőmnél. Mint azt már említettem volt, legalábbis úgy rémlik…

-         Igeeeen!

-         Nagyszerű, és remek! Na szóval, nem is volt az a kifejezett mestermunka. És kié lesz mindjárt, mert naná, hogy repesve ajándékozom oda ennek a másfél tonnás fenevadnak, de úgy ám, hogy még én hálálkodok, hogy volt kegyes tőlem, a csenevész izétől ezt elfogadni, hogy ez nekem, a se szőrös, se pikkelyes, se sültüskés kis gyenge alaknak ez minő megtiszteltetés?  Az övé. Őfelsége 73. Bababimbi Bébibaba Istenkirálynőé. Ez az ernyő ott és akkor többet ért, kérem,

mint egy kifejlett ős-vízidisznó súlya aranyban. Már ha az aranynak ott és akkor lett volna bármi értéke, kérem. Lévén az eszközhasználatot majd én kezdem a környéken feltalálni, sőt, már meg is kezdtem, ugye, az aranyszín teknős tojást tartó háti szütyővel és az esernyővel. Később kénytelen leszek magamnak sarut is eszkábálni. És egy kést is szerválni, kérem! És nem ám pattintható kőből, hanem, na, miből? Szín acélból!

De ez még eléggé odébb van.  Ha hiszik, ha nem, kalandunk során mi még

Mr. Spockkal is találkoztunk, sőt, feledhetetlen utazást tettünk az Entreprise űrhajóval.

-         Akkor jó, mert ezt már tényleg nem hisszük- szól bele Babos úr.

-         Na, gondoltam.

-         Naná, hogy eleitől fogva vetítesz.

-         Miért gondolod?

-         Hát például, hogy a francba találkoztál te Mr. Spockkal?

-         Majd elmesélem azt is.

-         Docikám, nekem, mint rokkant nyugdíjas keszonmunkásnak ezt be nem meséled, mivel konkrétan tudom, hogy a Mr. Spock csak filmben létezik.

-         No és te ezt, mint nyugdíjas keszonmunkás honnan tudod?

-         Megnéztem a fiam számítógépén, aki gyerekkorában lenyúlta az egész sorozatot.

-         Rám te ne hivatkozz, jó?- böki meg Kisbabos az apját a könyökével, és elhatározza, a szünetben most már tényleg elül mellőle, akárhogy is könyörög és mutogat az öreg, hogy foglalta a székét.

-         Mért ne hivatkozzak?

-         Először is nem lenyúltam, mert ingyen volt.

-         És másodszor?

-         Ugyanaz, mint először.

-         Ja! Ez így már érv, édes fiam…

A nézők kissé derülnek a szóváltáson, aztán a tanár úr visszaveszi a szót.

-         Na jó, tényleg haladjunk! Arra a kérdésre, hogy a szünetben meg lehet-e

Bambabimbi urat simogatni, aki pillanatnyilag itt sunnyog az ölemben, majd szünetben válaszolok. És nem szívesen bocsátom előre, hogy már akinek… És akinek nem, az ne vegye zokon, mondhatni, kirekesztésnek.

Á, inkább ne simogassa meg senki! Így oké lesz? Sőt! Még VIP simi sincs. Protekció celebeknek pláne. A Bambabimbik korlátozott szériájú

gyártása már folyamatban van. Jól mondom, Ágnes?

-         Jól, tanár úr.

-         Nahát akkor láthatják, előbb-utóbb mindenkinek lehet saját ős-vízidisznója. Addig miért nem vigasztalódnak például egy Hermész Jakabbal? Mintha fogyatkozna a vásárló kedv belőlük. Pedig csak azért, mert momentán egy légypiszoknak látszik az égen, ahogy azt már meséltem, attól még ő része marad a történetnek, és utóbb sajnos vastagon ismét az események közepében találjuk. Izaura! Hol tartottam?

-         Az esernyő mellől régóta egy tapodtad se mozdultunk el, tanár úr.

-         Nem, mi?

-         Nem.

-         De már oda ajándékoztam az istenkirálynőnek?

-         Erre most én se emlékszem.

-         Ajaj. Akkor vegyük úgy, hogy már megtörtént.

-         Mert az történt?

-         Hát már hogyne. Gondoltam, majd eszkábálok egy másikat, ha túl vagyunk ezen a helyzeten. Bár hogy őszinte legyek, azokban a percekben már megint egy fabatkát se adtam volna az életünkért. Mármint Ugribugért és Gézáért is. Mivel eleddig az ő biztonságukért az eszembe se jutott volna aggódni. Na hallják, két ekkora fenevadat? Természetes ellenség nélkül? Ha csak a megöregedést és a vele járó aggkori gyengeséget nem nézzük annak. Mert olyankor bizony még a büszke hím oroszlán is a hiénák prédája lesz, hogy ezzel a hasonlattal éljek.

No de elnézve az istenkirálynő amazon típusú, rinocérosz fegyverzetű

nőstény testőrségét… Hát ha azok ránk rontanak, végünk van, mint a botnak. Apropó bot. Meg fabatka. Na, tudja valaki, mi az a fabatka?

-         Pénz, ami szart se ér- szólal fel Ignác is végre.

-         Úgy van. És mi az eredete?

-         Már annak, hogy szart se ér az életed?

-         Ja, mondjuk abban is van valami, de most konkrétan a fabatkára gondolok. Nos? Valami megfejtés? Ha nincs, szünet után ezzel kezdjük.

[aretsorozat]

4/2.

Csippszar Csajszit ment. Bébibaba Bababimbi szent színe előtt. Jobbágy úr vallatása.

 ELHISZED, CSIPSZAR?

 - Mondok én valamit neked, Csipszar.

- Jó, de előbb hadd fizessek!

- De te nekem ne fizessél!

- Mért, van elég pénz nálad?

- Semmi közöd hozzá.

- Az igaz, viszont ha nincs, itt kell hagyjalak mosogatni.

- Haha. Azt hiszed, vicces vagy?

- Én?

- Te.

- Számodra? Most? Kizárt.

- Na látod, öcsém, ezt most jól látod.

Közeledik a pincérnő, Boglárkát óvatosan megkerüli, a szemkontaktust az imént ékezett kedves vendéggel keres, és úgy dönt, inkább a fiatalember elé teszi le a számlát,  aztán elhátrál három lépést, és csak aztán fordul el tőlük és siet sok más dolgára.

Benjamin felnyitja a műbőr tárcát, megszemléli a fogyasztást és a tartozás összegét. Nem füttyent éppen, pedig jól esne. Pikírt megjegyzést se tesz, pedig az is. Egy laza cikizésen eltűnődik, például, ejha, fiatalasszony, kegyed netán szivacs? Ezt vajon Boglárka hangulatát tekintve megengedheti-e magának?  

Úgy véli, még ennyit sem. Öt sör, öt unikum, három dupla whisky, kétszer két deci rozé bor meg egy, azaz egy darab sajtos pogácsa.

Idáig jutva alig állja meg legalább azt a gyenge kis tréfát: a pogácsa kerül ám sokba.

Mert a fizetendő összeg: bizony nem babapiskóta. No de egyszer élünk, az is igaz. És az ember lányát nem minden nap rúgják ki harmadszor is a színiről az első rostán. Szépnek szép vagy, bébi, talán szebb is a napnál, de színésznőnek lehet, tehetségesebbek jelentkeztek megint nálad? Vagy már megint csak a csókosok mentek tovább? Mert korrupt a világ?

Aha, tiszta sor, csakis így történhetett.

Tükröm-tükröm, mondd meg szépen, ki a csókos ebben a világban?

És ez nem csak elmélet, ez egy valódi összeesküvés, az alkalmatlanok hatalmi tobzódása?

Hát igen, ilyeneket mondhatna Benjamin, ez talán bejönne. Megvigasztalná szegény leányt. Akarom mondani, asszonyt és anyát.

- Na! Mit bámulod úgy? Mennyi?

- Nem olyan sok.

- Mondjad!

- Majd az én kártyáról, jó?

- De mennyi?

Benjamin áttolja a számlát, Boglárka megnézi, biccentget. – Hát ez annyi.

A hős lovag, az ifjú férj előkotorja a bankkártyáját, ráteszi a műbőr tárcára,

és integet a pincérnőnek, jöhet a mehet, legyen meg az a tranzakció.

A művelet alatt Boglárka, hála az égnek magába fordultan csöndben marad.

És ez a csönd, ami már kész csoda, kitart addig is, amíg kisétálnak a presszóból,

eljutnak a főútig, ahol is megállnak egy hirdetőoszlopnál, ahol is Benjamin előveszi a mobilját és taxit hív a hazaútra. Amíg várja a kapcsolást, azon gondolkodik, hová vigye az asszonyt. Talán mégse a Vérfarkas szurdokba kéne.

Nincs szükség arra, hogy a turistaházban a csajszit bárki így lássa, talán még a saját anyukáját, hát még az apukáját is beleértve. Majd reggel hazamennek.  

A csajszi majd bűnbánóan és jó másnaposan. Na, így lesz a jó, dönti el.

A Vágási lakásba mennek, az gyakorlatilag csak átmeneti szállás, mióta Feri bácsi és Jutka néni is kiköltözött a Sámán központba.

-         Pedig most kurva jó voltam, Csipszar! Elhiszed, hogy kurva jó voltam?

-         El.

-         Láttam is az arcok szemén. Elhiszed?

-         Naná.

-         Meg ahogy összesúgnak. Hogy mennyire kurva tehetséges vagyok.

Elhiszed, hogy arról sutyorogtak?

-         Persze.

-         Aztán az a fazon, tudod, akinek most nem jut az eszembe a neve, na,

segíts már, hogy hívják már!

-         Hogy?

-         Pont azt kérdem!

-         Majd az eszedbe jut.

-         Mindegy. Na, az kérdezte, hogy a gyerek mellett hogy gondolom.

-         Már hogy mit?

-         Hát hogy náluk bent kell lenni egész nap meg este is.

-         Ja, hogy azt hogy gondolod?

-         Azt.

-         És erre mit válaszoltál?

-         Hogy majd megoldjuk.

-         Azt mondtad?

-         Mért, talán nem oldjuk meg?

-         De. Megoldottuk volna. Valahogy nyilván.

-         Én így is, úgy is elválok ám tőled.

-         Mi?!

-         Mért, mit vártál?

-         Jaj, anyukám, ezt ne most dumáljuk meg.

-         Nem vagyok az anyukád.

-         De a Kisboginak az vagy.

-         Az más. Tőle nem válok el.

-         És tőlem miért is?

-         Mert tehetségtelen vagyok.

-         Nem vagy.

-         Egy ronda kis, tanyaseggű görény. Egy lúzer!

-         Az se vagy.

-         De. Az vagyok.

-         Az előbb mesélted, hogy annyira tehetséges vagy, hogy összesúgtak

tőled a tanárok.

-         A faszt azért súgtak össze.

-         Az előbb azt mondtad.

-         Azon tanakodtak, hogy mer egy ilyen elébük állni, mint ez. Mármint én.

Én vagyok az „ez”. Aki már annyira ciki, hogy nem is személy, hanem dolog. Érted, amit mondok, Csipszar?

-         Aha, azt hiszem, az a mi taxink. Integetek neki, jó?

-         Hánynom kell.

-         Ne!

-         De!

-         Most tényleg, vagy csak tőlem?

-         Tényleg is meg tőled is! Vigyázz!

Hát még jó, hogy ott állt az a hirdetőoszlop. A járókelők persze így is jól megnézték őket, de ez ellen nem lehetett semmit tenni. A közeledő taxit viszont a hős lovag, a rettenthetetlen férj futni hagyta. Később lesétáltak egészen

a Dunáig, ott át az Erzsébet-hídon, onnan végig le a rakparton, és végül, már jókor este buszra szálltak és úgy értek haza. Így aztán csak késő éjjel jutott Benjamin eszébe, hogy megfeledkezett Bimbó főminiszter úrról. Az apja meg kivételesen nem volt olyan jó fej, hogy éjfél után kapja magát, öltözzön, menjen be a kedvéért a klinikára csak azért, hogy ajtót nyisson neki Bimbó egérhez.

Reggel aztán, és azt nem akarja senki olvasni, mint kapott a herceg a főminiszter úrtól. De Benjamin se írja bele a részletes életrajzába, az biztos.

                                        O

  A GYÖNGYTYÚK

 -         Ha az ős kapibanák, vagyis mega vízidisznók nőstényei inkább

hasonlítottak egy rinocéroszra a pikkelyes, tüskés vízilovak helyett, akkor

az istenkirálynőjüket nyugodtan szorozzák be úgy kettővel, aztán ha elképzelték, vonjanak gyököt az önökre szakadt rémületből. Megpróbálok egyszerűen fogalmazni: hatalmas volt és annyira ocsmány, hogy az eleve

ijesztő. Bababimbi Bébibaba ráadásul éppen szokott iszapfürdőjét vette, amidőn nőstény testőrei, vagyis az amazonjai a színe elé engedtek bennünket, maguk előtt taszigálva iszonyatos tülkeikkel Bimbibamba barátunkat, aki lehet, máris megbánta, hogy vezetőnkül szegődött, ahelyett, hogy maradt volna megbújva a hínárosban a Bamba folyó deltájában, a heréit biztos helyén dédelgetve a lába között. De hát elhatározta, hogy bátor lesz és nem gyáva, és vállalja a sorsát, ami abban a pillanatban eldöntetett, hogy hímnek, vagyis az ő fogalmaik szerint férfinak fogant meg és nem nőnek. No de kiben fogant meg, kérem szépen? Hát nyilván abban a hölgyben, akit immár volt balszerencsénk megismerni. Micsoda nő! Az isten-király  az ős –kapibarák klánjában, akik persze szívesen nevezték magukat népnek, nemzetnek, országnak, sőt, birodalomnak, noha csak a Bamba folyó alsó ágát uralták, ám azt kemény elszántsággal. Szerény számításaim nem lehettek többen két- háromszáznál. És itt tán azért jogos a múlt idő, mert azóta talán megugrott náluk a szaporodási ráta. Hogy miért? Nos, ma tán eljutunk addig, hogy ezt

önöknek elmeséljem. – És ezzel Kovács tanár úr nyájas mosollyal nézett végig szeretett közönségén.

És nem lettek kevesebben. Pedig minden előadás után hosszú fogadkozásokat hallani, hogy többé nem jövök. Meg hogy nincs nekem erre időm. És hogy majd megnézem a vágott változatot tévében. Sőt! Meg se nézem, hanem felveszem, és majd a házi felvételt nézem meg. Mert akkor lesz egy olyan opció is, hogy bármikor beletekerek. Avatott szakértők már ismerni vélik azt a nézést és azt a mimikát, ami után Kovács tanár úr nem mesél, hanem „bölcselkedik”.  A tekintete ilyenkor a távolba mered, a pupillája kitágul, és egyszersmind enyhén megüvegesedik. Amikor viszont ép elméjénél van, és csak mesél, vagy társalog, akkor az arca élénk, a szeme huncutul csillog. Nahát, ezt figyelve, végeredményben Kovács úr egy-egy előadását le lehet gyorsítani négy-öt percre, a többi másfél-két óra pedig lehet komikus tátogás. Hogy ez így a tanár úrral szemben méltánytalan? Na és? És ahhoz mit szólna, ha felvenné az ember, viszont utána meg se nézné? Vagy fel se venné!

Na, azt a leghangosabban hőbörgök közül is kivétel nélkül megint mindenki itt

ül, savanyú cukorkát ropogtat, mivel a bérelt rágcsa - automatákat valami különös ötlet folytán most ezzel töltette fel a tulajdonos, aki a nevének megemlítése nélkül csak ennyit tudat magáról:  Rágcsa-Csócsa BT.

Nagy biznisz. Ezeket a cukorkákat például tuti, hogy valami raktáráruház

hátsó traktusából szerezte be, a végképp lejárt és már akciósan sem értékesíthető készletből. No de akinek nem ízlik, ne szopogassa, ropogtassa, nem? De.

-         Engedjék meg, hogy bemutassam azoknak, akik még nem vették volna őt

észre Péter Ágnes túró kisasszony és máris iparművész legújabb remeklését,

Bimbibamba plüss figuráját! – mutat a tanár úr egy tüneményes, alkar hosszúságú és a hosszához képest arányos magasságú baba –lényre, aki tényleg hasonlít egy vízidisznóra, amilyennek őket az isten az Amazonas  

partjára megálmodta. No persze leszámítva a sül tüskéket és a pikkelyeket,

meg a tökeit, amit annyira félt ugye, és ami miatt egy kicsit még bandzsít is

azokkal az égkék szemeivel. Hát nem zabálni való? Ám ezt ne vegyék a reklám helyének, bár vehetik annak is. Jól mondom, igazgató asszony?

-         Haladjunk, tanár úr! – csóválja a fejét enyhén elpirulva Janka néne.

-         Igenis. kérem. Gratulálok, Ági kisasszony!

-         Köszönöm- Péter Ági bezzeg pipacsvörös lett.

-         No és kegyednek a felvételi rosta?

-         Az első megvan.

-         Bábu tervező, ugye?

-         Persze.

-         Nem is tudom, drukkoljak, vagy ellen drukkoljak. Drukkolok. Nekem

minden esetre nagyon fog szeptembertől hiányozni.

-         Attól még bejárhatok ide, tanár úr?

-         Ó, az…nagyon megtisztelő lenne  számomra.

Na, ettől viszont Gorfrid Virginia ráncolja egy kissé a szemöldökét, bár rá nem lehet azt mondani, hogy ő az a kifejezett féltékenykedő típus.

-         No de hol tartottam, Izaura?

-         Zseb és cetli 14.

-         Már?

-         Már.

-         És azon belül?

-         Bababimbi  Bébibaba istenkirálynő leírása.

-         Úgy van!

-         Mire menne a tanár úr nélkülem?

-         Nem kérdés, kegyed nélkül is semmire.

És erre most Kisbabos is ráncolja a homlokát? Egy frászt. Ő már olyan régen túl van ezen, hogy módjában se állt elkezdeni. Tán még ismert okok miatt. Aki meg nem tudja, ezzel mire célzunk – nos, talán így jobb is neki.

-         Na de mit is mondtam Bababimbiről?

-         Hogy nagy volt és ronda.

-         Ez az! Hatalmas egy dög. És az iszaptól, amiből éppen kimászott, még

pluszban kénkőszagtól is bűzlött. Apró, gonosz disznó szemeivel, amely köszönő viszonyban sincs Ágika sül vízi disznajának esengő tekintetével, mellesleg eléggé hajazok arra az ötletemre, hogy én bizony veszek vagy hatot belőlük is csak úgy húsvétra osztogatni, no meg persze Ugribugrit és Gézát is…

-         És Kovács docit nem veszel, he? – évődik a hátsó sorból egy borízű hang.

-         Á, abból nekem elég egy is.

-         Az eredeti, mi?

-         Na ja, még sok is…

-         Tanár úr, az istenkirálynő!

-         Ja, igen. Hát kérem. Nagyon randa egy teremtés volt, na. De lehet ám,

csak azért, mert csak úgy sugárzott, lüktetett belőle a feltétlen hatalom, a gőg,

a tudat, hogy ő itt élet és halál ura. És tudja, hogy körülötte ezt mindenki tudja, mégpedig úgy, hogy halvány kétség ehhez nem férhet ehhez.

Amíg tehát a kövérségtől vagy más egyébtől szét nem robban az a fekete szíve, vagy stroke- ot nem kap, ez így is marad. És ehhez még hozzá kell tennem, hogy ami ebből következik: a nőstények közül egyedül csak ő szaporodhat, minek utána a hím, aki megtette kötelességét, kiheréltetik, és a heréit élvetegen ropogtatva felfalja, mint önök közül néhány édességfüggő, vagy csak egyébként a fogzománcát tesztelni kívánó személy ama savanyú cukrot.

Nem azért, de pénteken még volt zizi. Meg mindenféle csoki szelet. Azokkal mi lett? Csak nem buli volt hétvégén, gyerekek?

-         Arról a randa kövér rinocéroszról regélj már, doci!

-         Jól van, na, Ignác, ma is sietsz?

-         Naná, hogy sietek!

-         Nahát, az istenkirálynő a szokásnak megfelelően nem csak az isten földi

megtestesülése, és ezáltal e mégiscsak és alapvetően bárgyú banda szakrális és profán vezetője volt, hanem minden egyed édesanyja is, az egészen agg nőstényeket kivéve, akik még ismerhették az előző királynőt, azaz az ő jó édes anyjukat, aki elmúltával emez gyilkolta fel magát a trónig, bebizonyítván, hogy a sok önjelölt hazug ellenében ő maga az új/régi/örök isten. Na, most ki lázadhatna a saját szülő anyja ellen, hacsak nem elmebeteg pszichopata az illető? Már megint hol tartottam?

-         Kimászott a néni az iszapból.

-         Ez az.

-         És ronda volt, meg büdös.

-         Így igaz.

-         És a szegény Bambabimbit meg elé lökdösték az amazonok.

-         Úgy látom, mint most.

-         Egy kicsi szétszórt ma a tanár úr.

-         Na igen, ebben is igaza van, Izaura kisasszony. Tudják, van egy kis

ribillió odahaza a Csíki Mágikus Királyságban. Na, semmi vészes, csak amíg Bimbó főminiszter úr a kórházban lábadozott, egy kissé feltorlódtak a vitás ügyek. Csupa tyúkper, de hát tudják, azok tudnak azután igazán elmérgesedni. Például, hogy Dezső barátunknak, aki az Odaát Ajtajának őre, és egy saját dagonyája van, joga van-e a rendes, született vaddisznó

kollégák megszentelt területein is túrni. Józanésszel erre mit mondhat az ember? Nem mindegy? Ugyan kinek mit árt az, hogy egy túrással több van

a Parkerdő egyik vadetetőjének környékén? No de józan és szakrális terület védelem?

Pontosabban:  színtisztán a terület védelme szakrális mázzal leöntve?

Avagy mi emberek nem így vagyunk a haza fogalmával? Talán más az a szólás, hogy az én házam az én váram? Avagy…

-         Bambabimbit a tehén elé lökdösték az amazonok! – emlékezteti igen

felemelt hangon a tanár urat Ignác csapos.

-         Jó, jó, mondom már.

-         Akkor mondjad!

-         Hát ránéz a kövér dög a szerencsétlen barátunkra, aki reszketve áll

a csülkein előtte, és szegény elfelejtett már mindent, még a nevét is, és nem csak azt, hogy ő már nem gyáva, hanem bátor.

-         Nocsak, Pöcsi. Megkerültél? – méri végig a királynő.

-         Meg, felséges isten mama.

-         Hát hun csavarogtál, mi?

-         Én…izé…

-         Igen?

-         Csak…leballagtam a tengerhez, mert…

-         Mert izé.

-         Megnézted, vajon ott van-e még. Mármint a tenger.

-         Igen, mama!

-         Na és? Ott van?

-         Ott.

-         Akkor jó.

Az amazonok, meg az öreg dögök, és az a pár hím, azaz férfi ős- kapibara sül, akik bizony már túlestek a királynővel megejtendő nászon és a kiherélésükön, ezért immár szabadon téblábolhattak a királyi udvarban, akarom mondani a kénes iszapgödör körül, arra várva, hogy elég kövérre hízzanak és alkalmassá váljanak a szétszaggatáshoz és felfalatáshoz, szorgalmasan vihorásztak persze

őfelsége ócska kis szarkazmusán.

-         No és kik ezek a lények veled?

-         Igen!- jutunk az eszébe szegény barátunknak.

-         Igen?

-         Igen!

-         Az a nevük?

-         Nem!

-         Nem?

-         Nem!

-         Az a nevük tehát, hogy igen-nem?

-         Nem! Igen! – zavarodik bele a nem túl bonyolult csevegésbe

Bambabimbi, ezért elérkezettnek láttam az időt, hogy a többiek nevében is

megszólaljak. A többiek alatt persze Ugrubigot és Gézát értem, mert Hermész Jakab csak egy apró pont volt az égen, mintha az nem levegő, hanem csakugyan egy gigászi üvegbúra lenne, és amire egy minimum öt mázsás légy odaszart volna, már elnézést, drága kisasszonyok, tisztelt hölgyeim.

-         Ugye légyszart nem készítesz ezek után plüssből, Ágika? – enged meg

   magának Gotfrid Virgínia egy ilyen kérdést. Lehet, hogy mégis csak  

   féltékeny a lányokra kicsit? Á, az kizárt.

-         Ó, minő megtiszteltetés, különös isteni kegy, hogy egyáltalán méltóztattál

bennünket észrevenni, és kilétünk iránt érdeklődni, gyönyörű istennő, ki úgy tündökölsz az ég horizontján, akár a Nap, bár a Napba néhány röpke pillanatra még lehet nézni, de rád nem, mert megvakul az ember a szépségedtől, és az illatodtól elalél.

-         Ahhoz képest elég mereven és szemtelenül bámulsz rám.

-         Bocsáss meg nekem, pondrónak.

-         És mi az ott a kezedben?

-         Esernyő.

-         És az mire jó?

-         Óvja az ember fejét, ha esik.

-         Add nekem!

-         Eleve neked hoztam!

-         Úgy?

-         Amíg élek, büszke leszek arra, és fennhangon mesélem majd mindegy,

kinek, hogy méltóztattál elfogadni ajándékomat! – ezzel lecsusszanok Ugribug nyakából, az istennő elé caplatok, és a lába alá helyezem nehezen összetákolt kincsemet. Az meg a csak nézi, az amazonok meg őt lesik, mi legyen. Éreztem ám, hogy egy hajszálon függ az életem. Itt, ezek között

Ugribug és Géza nem tudna megvédeni. Így hát képzelhetik, hölgyeim és uraim, mekkora dögök voltak azok a nőstények, hogy még egy T-rexnek és egy mega őskrokodilnak is volt oka tőlük reszketni.

-         Praktikus…- nézegeti tákolmányomat Bababimbi Bébibaba.

-         Ó, hát…igyekezetem.

-         Hogy is kell használni?

-         Nos, ha esik az eső, a fejed fölé tartod.

-         Értem. De várjál már, te idegen kis fehér izé. Milyen állat is vagy te?

Hű, most kerültem megint bajba. Hát majdnem rávágtam ám, hogy ember.

De ha ezt vallom, az holt biztos, hogy ezek azt hiszik, pimaszkodok és gúnyolódok velük, vagy csak orcátlan pökhendiségemben hozzájuk merem hasonlítani magamat. Ezért nem embert mondtam.

-         Akkor mit, doci?

-         Homo.

-         Mit?

-         Hobó.

-         Most homo, vagy hobó? – firtatja Té úr, az űrcsótány, aki szintén úgy

döntött, nem engedheti meg magának, hogy Kovács úr előadásaitól távol maradjon, és csak Molyirtó Mosolyú Mónika megvágott anyagát, vagy netán a nyers felvételt tanulmányozza. Különben is szükségét látja, hogy kicsit kikapcsolódjon, mivel Jobbágy de Penész kihallhatása az űrcsótányok rejtett barlangjában hetek óta folyik.

-         Na jó, ne kamuzzak, ez jutott eszembe: gyöngytyúk.

Döbbent csend fogadja a bejelentést. A tanár úr meg majd elsüllyed szégyenében, és nagyon is jól tudja, mi következik azután, hogy tisztázták, jól hallották, gyöngytyúkoz mondott,  és ez nem tréfa.

-         Már hogy micsoda?

-         Azt állítottam, hogy gyöngytyúk vagyok. Már ami a fajomat illeti.

És akkor most van az, hogy kitör a röhögés.

-         De mért azt?

-         Mit tudom én?

-         De gyöngytyúk?

-         Különben, így jóval utóbb, és anélkül, hogy orvoshoz, pszichiáterhez vagy csak gyógyszerészhez fordultam volna, úgy okoskodtam eme dologban, hogy az előttem bűzlő istenkirálynő igenis egy picit hasonlított egy gyöngytyúkra is. Igen, kérem, miközben egy kettő az egyhez rinocéroszra, gonosz disznó szemekkel és hatalmas tülök nyárssal az orra helyett, és méteres sül tüskékkel a testén. Talán a feje, kérem szépen. Igen, ahogy oldalt fordítva a fejét lehajolt szerencsétlen kis esernyőmhöz és megszaglászta azt. Na, az akkor tényleg olyan volt, mint egy gyöngytyúk, és kész. Csakis azért juthatott éppen az a fura, félig se szárnyas madár az eszembe.

-         Na de figyelj már, te gyöngytyúk!- förmed rám a királynő.

És ezzel a röhögés újabb hullámát indítja el a közönség soraiban. És Kovács tanár úr belátja, megint csak kár volt az őszinteségért.  – No igen, Ugribug se bírta megállni kuncogás nélkül. És Géza csak azért nem kacagott ki, mert még sose látott gyöngytyúkot, azért fogalma se volt, milyen lehet. Most viszont némi komolyságot kérek! Vagy legyen szünet?

                                           O

 SOSINCS SZÜNET!

 Na, az bizony Jobbágy de Most Penész von Helló úrnak is jól jönne.

Mármint egy kis szünet. És azt kívánná, ha ilyesmi az eszébe juthatna egyáltalán, bár lehetne tényleg akár egy gyöngytyúk, aki mit sem sejtve kapirgál a baromfiudvar egyik szegletében, a többi lábasjószágtól gőgös és óvatos távolságot tartva, és gyöngytyúkként meg az nem jutna az eszébe,

hogy a konyha felöl hátralibbenő húsleves illatra neki bármit is asszociálnia kéne. Mármint hogy összekacsolja magát és előre megírt végzetét az illattal.

Tehát: menekülj! Nem létezik, hogy nincs valahol egy kis rés a drótkerítésen.

Vagy némi szorgoskodással nem lehetne egy gödröt ásni alatta, ahol már kifér. És hátsó kerttől nem messze csordogál a Büdös patak, azon túl a szántó, a szántó mögött pedig az erdősáv, ahol a mesék szerint minden madár is szabad.

Ám Jobbágy de Most Penész von Helló úr gyöngytyúk nem volt, és ő hiába is állítaná ezt magáról. A vallatói sokkal rafináltabbak annál, hogy elhiggyék neki.  Hogyismét megőrült, sőt, bolondabb, mint valaha.  Mert már nem csak az a „téveszméje”, hogy az elméjében hárman laknak. Úgy mint ő, a Jobbágy, akit anya szült, és pöttyös labda volt a jele az óvodában, piros alapon fehér pöttyökkel, és már ötévesen tudott ám olvasni, és bal kézzel kirázta magából az általános és közép iskolákat, és három évet elvégzett jogon, amidőn elszólította őt a tanulmányai mellől a rendszerváltás és a Párt, de volt úttörő és KISZ-tag is ám, ami előtt a lelke narancssárgába öltözött. És ő személy szerint, úgy mint Jobbágy úr, nagyon is egyben volt önmagával, az önszeretetnek ama kellő mértékét bírta és mutatta, ami még bővel a normán belül mozgott, tehát egészséges. És akkor belé, a majdnem tökéletes emberi példányba orcátlankodott abszolút váratlanul és hívatlanul De Most Penész és Helló.

Jobb híján őt választav, amikor kiüldözték őket Balogh Kázmér erotikustánc művészből. Erre lehet azt mondani csakugyan: a réti hon atyja akkor egyszer tényleg rossz időben volt rossz helyen.

Ám lehet azt mondani?

Hiszen éppen azokban a napokban, amikor sajátos elmeállapota miatt a kórház eléggé zárt osztályán tartózkodott, történtek azok az események, amelyek alatt a helyi érdekű földi gonosz entitás, már ahogy a jó öreg sátánunkat a nagyképű űrpolipok minősíteni szokták, szóval a sátán figyelme reá kalandozott. Akkor bizony jó időben volt jó helyen, amikor Kertai úr fejét „valaki” letépte, a tetemét a férfi mosdóba hurcolta, és a helyébe a hullaházból felhozta Hartai úr tetemét, és a meggyilkolt ágyába fektette.

Nos, talán van még, aki emlékszik, Jobbágy úr akkor éppen a szomszédos

ágyban szunyókált, vagy inkább aludt mélyen, éppen atom keményen leszedálva. És mert ténykedése közben a jó öreg sátán végre észrevette őt,

ezért lett Hartai úr általános örököse. Ez azért így, pro és kontra az eseményeket összevetve, mégis csak előnyös üzlet, nem? Pláne, ha hozzátesszük még, hogy a megbukott Hell Combat helyébe a H’aka ZRT megkapta a PÉNITA játék ötletét, mintegy a „semmiből támadt sugallatra”.

Nos, ezért van most itt szegény Jobbágy de Most Penész von Helló.

Az űrcsótányok mesterséges barlangjában fogolyként, paralitikus bénultságra

kárhoztatva, ultraibolya sötétségben, étlen-szomjan senyvedve. Legalább ennyi kiderült a számára. Hogy mégse egy pokoli ízesítésű húskonzervbe gyömöszölték az ő lelkét is De Most Penésszel és Hellóval együtt.

Hanem mind a hárman maradtak Jobbágy úr testében. Egyelőre?

És mióta hever itt érzéketlenül? És vajon feltűnt már valakinek az eltűnése?

Mint honatyának, még ha nem is jár be régóta a Tisztelt Házba, mégis csak megvannak még a különleges jogai, nem? Ez, amit vele szemben elkövettek, többek között politikai bűntény is, nem? Emberrablás! Hát hogy nem jöttek még rá, akárki is kapta az ügyét, hogy utoljára a Gazdag Kábelben láthatták, ahogy csörtet morgolódva a lépcsőn lefelé, szemben vele az a gané Té, az a hálátlan takony, aki örvendezve nyújtja a kezét és meghívja egy italra.

De most tényleg, mióta rohad itt? Az nem létezik, hogy nem „vallott” már be mindent, amit ezek tudni akartak. És nem azért ám, mert beijedt tőlük. A benne lakó De Most Penész és Helló urak számára nem újdonság néhány rémes földön kívüli. Elvégre ők a Pokoli Húsbolygóról jöttek, megjárták a Csíz hímek hírhedt

űrbékáját, hónapokig lebegtek a mélyűr semmijében. Számukra tehát egy űrcsótány és két űrpolip látványa csaknem hétköznapi ingerület. Nem, Jobbágy úgy azért  „vallott be” mindent, mert nincs mit titkolnia.

Na jó, ez így nagyon nem igaz. Azért van mit, csak azt nem kérdezik.

Lobbi és adóügyek, érdekes teljesítésű számlák stb. nem érdeklik az urakat.

Csakis a Pénita játék, az meg tiszta, mint a frissen hullott hó.

Tessék, már megint kezdik!

Az egyik űrpolip lebeg fölé, és noha szeme az nincs neki, pontosabban nem látszik ebben a rohadt ultraibolya sötétben, hogy volna, a homloklebenye bizsergéséből érzi, hogy baljósan méregeti. Már amennyire egy homloklebeny képes bizseregni. És képes. Kis elektromos kisüléseket érez, ami cikázik az agya körül, mintha az agyburkon közlekedne, onnan le a tarkóján a gerincvelőbe. Mondhatni, legalább érez valamit, de ez azért annyira nem élvezet

a számára.

Nem a felette lebegő szólal meg, hanem aki mögötte homálylik. A kérdéssel egy időben az egész testét bénító paralízis a beszédhez szükséges izmokon feloldódik.  - Szóval?

-         Mit szóval?

-         Mire is jó az a Pénita?

-         Játszani, még hányszor mondjam?

-         És mire jó az a játék?

-         Aki akarja, potom pénzért fantáziálhat, mi lenne, ha, vagy mi lett volna,

ha belekeveredik egy szituációba, amit a való életben nem lenne mersze, vagy nem volt bátorsága kipróbálni. Ráadásul kockázat nélkül, hiszen ez csak egy játék. És senki se látja, csak ő, aki játssza.

-         De ez nem igaz, ugye?

-         Diszkrétek vagyunk.

-         Mért azok?

-         Üzleti érdekünk, nem? Ráadásul a fantáziálások zöme dög unalom.

Szex és bosszú. Pornó és vérfürdő bűnhődés nélkül. Alig akad játékos, aki egy igazi, nagy kalandra vágyik.

-         Például?

-         Részt venni egy űroperában. Vagy lovagi tornán egy képzelt

középkorban. Becsatlakozni egy zombi filmbe?

-         Olyan is akad?

-         Madárrá változni, egy oroszlán bőrébe bújni? – kérdezi most a felette

lebegő.

-         Igen ritkán.

-         Na és miért is jó ez maguknak?

-         Maga most hülyéskedik, hogy újra kérdezi?

-         Hülyéskedek.

-         Pénzért!

-         Értem. És a főnökének mire jó?

-         Nincs főnököm.

-         Most maga hülyéskedik?

-         Maga szerint én abban a helyzetben vagyok?

-         Nem éppen.

-         És mikor engednek el végre?

-         Talán soha.

-         Tehát kivégeznek?

-         Miért ne?

-         Keresni fognak. Már nyilván nyomoznak utánam. Mióta vagyok itt?

-         Maga nincs itt.

-         Akkor? Hol vagyok?

-         Mindig máshol. Az ismerősei, az alárendeltjei, az üzletfelei legnagyobb

megkönnyebbülésére.

-         Hogyhogy mindig máshol?

-         Bécsben úgy tudják, itt a Réten. Réten úgy, hogy inkább Bécsben.

Az egyik cégétől éppen eljött, és megy a másikhoz, ám magát csakis mobilon lehet megtalálni.

-         Engem mobilon?

-         Szíves engedelmével a hangját és a modorát moderáljuk egy ügyes kis

komputerrel. Nem nagy cucc, már maguk emberek is rég tudnak ilyet.

-         De mért kellett engem elrabolni?

-         Szeretünk nyugodt körülmények között csevegni.

-         Rohadékok.

-         Maga lopatta el a Mennynet kütyüt?

-         Mit?

-         Amit Ónagy úr lustaságból Etus néni és Veronika rendelkezésére bocsátott.

-         Nem.

-         Hazudik.

-         Nem hazudok.

-         Elfelejti, hogy belátunk az agyába.

-         Nem hiszem.

-         Látjuk Helló urat az agyalapi mirigye árnyékában sunnyogni.

-         Helló, Helló.

-         Helló.

-         És látjuk, hogy De Most Penésszel lassan már szimbiózist alkot.

-         Ez külön érdekes, ezek az egy kilós kiszerelésű pokoli konzervek.

-         Jaja, majd erről is csevegünk önnel- adják egymásnak a szót az űrpolipok.

-         Szóval?

-         Mit szóval?

-         Ön lopatta el azt  kütyüt?

-         Én.

-         Miért?

-         Mert kellett.

-         Mire?

-         Kellett volna.

-         Mire?

-         Na hallják! Az mekkora bolt lenne! Egy olyan forgalmazása élők és

megboldogultak között. Lábasfejűkéim! Tíz éven belül nem hogy a Föld leggazdagabb embere lennék, de zsebből megvehetném Kínát, Indiát,

de még az USÁ-t is.

-         Erre vágyik?

-         Jobban szeretném, ha istenné nyilvánítanak.

-         Nem mondja.

-         És mint isten, hirdethetném a bennem kiteljesedő eszmét, mint Jobbágy de

Most Penész, hogy az Univerzumunknak egybefüggő, lüktető, egy kilós kiszerelésű életektől kell lüktetnie!

-         Meg egy Helló!

-         Meg egy helló.

-         Maga tényleg megőrült?

-         Nem. Vagy inkább meg. És?

-         És mit szól a főnöke ehhez a tervhez?

-         Semmit.

-         Tud róla?

-         Miután nem tudjuk a Mennynet működését megfejteni, sajnos csak

ábránd marad a sztori.

-         Hála az égnek.

-         Miért? Maguk szerint nem gyönyörű álom?

-         Az Univerzum, mint egykilós kiszerelésű, öntudatra ébredt húskonzerv?

-         Meg a párhuzamos univerzumok.

-         Helló!

És itt gondolja Dzsihád úr, kár volt Hirignek a Jobbágy úgy agyalapú mirigye mögött sunnyogó Hellót megszólítani. De már ez is késő. Az időt akár még öt percnyi hosszan se tudják visszafordítani. Még ők se. Az csak makacsul hömpölyög előre, tökre úgy, mint akinek valami célja van. Ha más nem, hogy lejt a pálya az Óceánig, és aztán vajon mi van. Mármint a folyam végén.

Az Óceánban. De ezt most hagyjuk, mivel a két űrpolip már megint egy tapodtat se haladt előre abban az ügyben, hogy a helyi érdekű gonosz entitás már megint miben mesterkedik.

Egy: mit akar a Pénita játékkal.

Kettő: mit kavar a Vénusz Wellnessben az angyalokkal és a bárányokkal, a narancsokkal és a banánokkal, és egyáltalán azzal, és hogy ezáltal Kertai UHU bőven pokolra való lelke a teljes bűnbocsánat felé halad.

Mocorgás támad az űrcsótány barlang bejárata felöl. Té úr érkezik, már odakint,

a folyósón levetve emberi álcáját. Jobbágy úr nem láthatja, ki jött, mert a paralízis feloldása a nyakizmaira nem vonatkozik. Jobbágy úr például azt se érti, hogy nem csinálta már többször is össze magát. És tényleg hogyhogy még él, amikor nem emlékszik, hogy ételhez, italhoz jutott volna. És hogy képes viszonylag civilizáltan szót váltani ezekkel a rémes idegenekkel. Érvelni, magyarázni, tagadni, hazudni, ilyesmik. Lehet, hogy teljes egészében a hatalmukban tartják a tudatát? Azért érzi a homloklebenyét is, amit nem érezhetne? Lehet, hogy már csak az agya van meg? A feje, hiszen lát és beszél.

Meg a gerincvelő, ami akár úgy csünghet a nyakából alá, akár pőrén, mint a patkány farka? Jobbágy úr ezt elképzeli, és ettől elhatalmasodik benne megint a pánik. Talán azért, mert a két űrpolip nem figyel rá, így lazul kontrol a tudata felett?

-         Mély tiszteletem, főágens urak!- ciripel Té úr, kissé évődő gúnnyal

a hangjában. – Hoztam ám pogácsát, de kint felejtettem az emberi gúnyámban. Visszamenjek érte?

-         Hol tart Kovács a mesében?

-         Most valami ősi istenkirálynőről regél, aki kétszer akkora, mint egy

mai orrszarvú, és közösülés után megeszi a hím heréit, és egyébként is

förmedvény egy némber lehet.

-         Hihetetlen, micsoda fantáziája van az öregnek, mi?

-         Maga nem hiszi, hogy ott járt, főnök?

-         Én azt nem hiszem, hogy nem vagyunk képesek kiszedni ebből a kupac

fekáliából az igazságot.

-         Hogy valójában mit akar Sátán koma?

-         Csak annyit, hogy van-e ennek csillagközi kockázata.

-         Aha. A főtt tojásról ma már kérdezték?

-         Ma még nem.

-         Folytassuk azzal?

-         Ha akarják, átveszem kicsit.

-         Lekötelez.

-         Nekem úgyis rohannom kell.

-         Hová siet?

-         Megint úgy szöktem ki a kerítésen.

-         Ez egy vicc. Na, menjen!

-         Köszönöm, uram!

-         Vauu.

-         Nyüsz.

És ezzel a felette lebegő űr lábasfejű ellebeg a sötétben abba az irányba, ahonnan az a rettenetes nagy csótány türemkedett elő. Jobbágy úrban meg

a „kiszöktem a kerítésen” hallatán átfut az a képzet, hogy lehet, a távozó űrpolip álcája egy gyöngytyúk. De ezt, mint alig valószínűt, elveti. Sokkal megalapozottabb gyanúi vannak a hatalmas űrcsótány emberi kilétét illetően.

Ám Té urat a nevén nevezni nem meri, mert az talán tényleg az életébe kerül.

Bár mielőtt ezek elengednék, nyilván totál kimossák az agyát. Ha elengedik.

És ha nem több ő már, mint egy fej és a hozzá tartozó gerincvelő.

-         Szóval? – ciripeli a hatalmas csótány a fülébe.

-         Mit szóval?- és kevés választja el a kínzottat, hogy idegből nyüszítve sírva

ne fakadjon. Apropó, tüdeje is kell legyen, hiszen beszél. Vagy az is csak illúzió?

-         Hogy is van azzal a kemény tojással, Jobbágykám?

-         Mivel?

-         Jól hallotta. A kemény tojással.

-         Szeretem.

-         De miért is hengergeti úgy, mint a Sátán szerepében Robert de Niro?

-         Mit tudom én?

-         Csak nem azért, hogy veszélyesnek látsszon?

-         Nem.

-         Netán jelezze, maga a színészbőrbe bújt sátán?

-         Nem.

-         Hazudik… - tájékoztat a feje mögött álló űrpolip. És mint fájdalmas

viszketés, cikázik végig az áram a homloklebenyétől a gerincvelejéig ismét.

-         Tudom, kolléga.

-         Tudja, ki a maga kollégája?

-         Bocsánat, főnök!

-         Térjen vissza a kemény tojáshoz!

-         Nos?

-         Mit nos?

-         Miért is hengergetjük, Jobbágy úr?

-         Mondtam azt is: szeretem a főtt tojást.

-         De mért hengergeti?

-         Jobban tudok gondolkodni.

-         És amikor gondolkodik, mire is gondol?

-         Micsoda hülye egy kérdés ez?!

-         Igaza van: ki gondolkodik magában?

-         Én.

-         Maga?

-         Igen, én.

-         De melyik része? A honatya, a húsbolygóról jött próféta vagy Hello?

-         Helló!- köszön rögtön Helló úr, előbújva Jobbágy úr agyalapi mirigye mögül.

-         Én! – makacsolja meg magát Jobbágy.

-         Vagy netán maga a helyi érdekű gonosz entitás?

-         Én.

-         Tehát nem szállta meg magát a sátán.

-         Nem.

-         Nem kötött magával egyezséget.

-         Nem.

-         És nem azért lett maga Hartai örököse és utódja.

-         Nem!

-         Akkor miért?

-         Mert…Hartai úr így végrendelkezett.

-         Hazudik…- morog a fogoly feje mögött lebegő űrpolip, tökre olyan hangon, mint egy igen ingerült kutya.

-         Tudom…- mozgatja meg csáprágóját az űrcsótány, egészen közel Jobbágy úr arcához.  – Így tényleg nem leszünk ám jóban- ciripeli.

-         Mért, most jóban vagyunk?

-         Drága barátom, magának sejtése se lehet, milyen az, amikor mi itt valakire megharagszunk.

-         Jaja- lihegi az űrpolip.

-         Ne ingerelje már őket, helló!- vernyog ki Jobbágy úrból Helló.

-         De hát mit akarnak még tudni?!

-         Sátán, ha benne vagy ebben a pasasban, gyere elő!- förmed a béna fogolyra az űrcsótány. Sajnos (?) semmi nem történik. Levánszorog egy perc, aztán kettő.

-         Lehet, hívni kéne Bedeő atyát?- veti fel az űrpolip.

-         Úgy érti, ördögűzéshez?

-         Elvégre ez az ő szakterülete lenne.

-         De nem kéne beavatni őt is.

-         Igaz. Akkor mi legyen?

Töprengő csend után az űrpolip szólal meg. – Szóval, jobbágy úr?

Jobbágy meg kínjában felszűköl. – Mit szóval?!- pedig a szűkölés nem az ő szakterülete. De hát ez az, amikor összekeverednek a hangok meg a dolgok.

Bár meg kell adni, Jobbágy se Most Penész von Helló úr remekül állja a sarat.

Már ahhoz képest, hogy nincs is mit vallania. Kivéve az adóügyeket. Na jó, ezt elkotyogta, hogy a Mennynet Kütyüt ő raboltatta el. De ezek a szörnyek a csillagok közül nem úgy néznek ki, mint akik futnak az információval a rendőrségre. Bár ebben például most nagyot téved…

-         Mondják, elengednek engem valaha? – vált át a halk szűkölésből az artikuláltabb vinnyogásba.

-         Az attól függ.

-         Mitől, csótány úr?

-         Hogy hasznát vesszük-e magának élve?

-         Nehogy már kinyírjátok, amíg benne lakunk, helló!

[aretsorozat]

79. epizód Az önvád (m)uszály/ja

A szünetben Eilig papa a fiát hívja, aztán Rét és cetli. Bimbó főminiszter lábadozik és tárgyal.

 BIMBÓ ÚR ÜZEN

 A kávészünetben felrezeg Benjamin mobilja. Kicsit szorongva nézi meg a hívót.

Ha ne adj isten a felesége az, akkor helyzet van, mert megint eltanácsolták a színművészetiről, ismét az első rostát követően. Ez zsinórban harmadszor lenne, és ennél többször már az igazi elhivatottak se nagyon próbálkoznak, inkább beiratkoznak valamelyik tanodába, vagy/és elszegődnek segédszínésznek.

Vagy beállnak egy alternatív csoportba, mi néha ennyit jelent: kis pénz, nagy foci. De csak néha.

De ez még nem az a hívás, hogy gyere értem, itt ülök a presszóban, velem szemben egy unikum és egy sör. És szólj anyunak, hogy délben ő váltja Alma nénit a büfében és a Kisbogi-nörszségben. Az édesapja rezeg. Ez viszont nem fordult elő hónapok óta. Benjamin tehát kioldalaz a tömegből, akik a két kávéautomata és a két rágcsa- automata körül csoportosulnak – a Túró Kisasszonyok alternatív felső iskola újabb beszerzése egyelőre bérben, aztán talán lízingben, hogy mi lenne a jobb, ezt még Janka igazgató asszony nem tudta eldönteni, mivel gazdasági ügyekben tanácsadója, Erőss Jonatán is bizonytalan.

Mert ugye attól függ, meddig tartanak még a Zseb és cetlik. Ha Kovács tanár úr előadásai ebben, vagy netán más témában áthúzódnának a következő, szeptemberben induló félévre is, vagy netán szervezhetnének belőle júniustól augusztus végéig egy amolyan nyári egyetemet, amiért már lehetne pénzt kérni, és aztán a második szemeszterben mintegy kijelenteni, hogy az elődadások látogatása külsősöknek immár nem csak regisztrálás, hanem jegyvásárlás is kötelező… Na mondjuk, nem sok lenne egy jegy. Ötszáz? Esetleg ezer?

Diákoknak, rokonoknak, mozgássérülteknek, nyugdíjasoknak kedvezmény?

BÉRLET!

Ez az! És akkor ehhez hozzávesszük a Plüss Jurassic Park nem is szerény tiszta hasznát… Igen, akkor megérné a büfé automatákat lízingelni.

No de hol vagyunk még attól? Bár egyre sürgetőbb lenne leülni tárgyalni Kovács úrral, hogyan képzeli ő a továbbiakat.

Benjamin tehát, kezében a telefonjával, kioldalaz a tömegből, aztán egy váratlan döntéssel, inkább kilép az udvarra, akár élvezheti is pár mély lélegzet erejéig a friss levegőt, ami olyan, mint a pálinka, kis mértékben orvosság, nagyban méreg. No meg nyugodtan tud üvöltözni az apjával, ha netán az megint szemrehányásaival zaklatná, hogy karácsony óta nem látta, és akkor is csak egy órácskára ugrottak be hozzájuk, mármint ő, Bogi meg a gyerek.

Csakhogy amire kiér, megszűnik rezegni a telefon. Az apja újra megunta.

Benjamin komoly kísértést érez, hogy hagyja is annyiban, pont jó ez így.

Majd valamikor négy után visszacsörög. Akkor nagy valószínűséggel az apja nem veszi fel, mert négytől nyolcig rendel az állatklinikáján, és kora délután rengeteg a beteg. Kutya, macska. Néha rágcsálók. Hüllők ritkábban.

Érdekes módon a kisdisznó és a házi görény a Réti társállat faunába még nem gyűrűzött nagyon be.  Na, szóval fél ötkor telefonál, akkor majd az apja nem veszi fel, és így ő az asszisztensnővel üzenhet, hogy hívta. Ha nincs szerencséje, az apja feleségével, ha ő a délutános az apja mellett a klinikán.

És ezzel egy-két hétre, néha egy egész hónapra le is rendezték a kapcsolat tartását, mint olyat.

Benjamin a kísértést legyőzi, mert valahogy úgy érzi, ez a telefon most másképp rezgett. Valahogy sürgetőbben? Aki nem hiszi, hogy van ilyen, csak figyelje meg! Ezért teleszívja a tüdejét a jó kis bódító levegővel és megnyomja

a visszahív opciót. Na és a készülék hármat se búg, az apja már fogadja is a hívását. – Na?

-         Szevasz.

-         Szevasz?

-         Hívtál, nem?

-         Ja, de.

-         Figyelj, apa, a csajszi ma felvételizik, én meg a jövő hét kedden megyek,

úgyhogy ezen a hétvégén…

-         Nem azért hívtalak.

-         Akkor…?

-         Szóval ma ment Boglárka?

-         Aha.

-         És szerinted?

-         Remélem, most tovább engedik.

-         Te meg kedden az operatőr szakra?

-         Ja.

-         És szerinted?

-         Ja, én különben leszarom.

-         Mert?

-         Egy csomó helyen kínálnak ilyen képzést. HSC, OKJ. Akadémiák…

-         De ezek nem pénzesek?

-         Nekem a Gazdag Kábel fizetné.

-         És a feleségednek az újságíró/riporterit?

-         Szerintem neki is.

-         Akkor nem lenne az jobb?

-         Úgyis az lesz.

-         Szóval szerinted se veszik fel a színire?

-         Mért, még ki szerint nem?

-         Szerinted?

-         Honnan tudjam?

-         És mi lesz, ha felveszik?

-         Mi lenne?

-         Gyerekkel?

-         És?

-         Ja,  hát ti tudjátok, meg aztán van elég szülő, nagyszülő, ugye…

-         Figyelj, lassan be kell mennem.

-         Mért, hol vagy?

-         A Túróban a Kovács Docin.

-         A Zseb és cetlit veszed?

-         Aha.

-         Azon jókat szoktam röhögni a tévében.

-         Örülök, majd mondom a Docinak.

-   Üdvözlöm!

-         Oké. Akkor…

-         Várjál, még nem is mondtam, miért hívtalak!

-         Igen?

-         Téged meg üdvözöl az egér.

-         Hogy kicsoda?

-         Hát Bimbó úr.

-         Bimbó?!

-         Kéri, hogy látogasd meg!

-         A Bimbó?

-         A Bimbó.

-         Hogy került hozzád?

-         Egy furcsán egzaltált hölgy hozta be.

-         Mikor?

-         Vagy két hete? Valami Irma.

-         Alig Irma?

-         Mondta, hogy ismered.

-         De mi baja van Bimbónak?

-         Látom, meg se lepődsz, hogy üzenget.

-         Persze, hogy nem, ő a Mágikus Királyság főminisztere

-         Aha, mesélte.

-         De mi baja?

-         Randán eltört az egyik hátsó lába, de már sínben van.

-         Szóvak jól van?

-         A lába van sínen. Ő szarul van, mert úgy véli, nem fehér egér,

hogy egy kalitkában lakjon.

-         Bizony nem. És mit üzen?

-         Hogy látogasd meg, aztán vidd innen haza. Mellesleg tényleg vidd innen,

mert hülyeséget beszél, és ilyenekkel lázítja a többi bentlakót:

 Hőköl a macska, hátrál a tél

Kifáradt ímhol az északi szél

Kilép odvából a bősz egér

Körülnéz és így szól:

Kegyelmet tőlem vajh ki remél?

Macska, ölyv, bagoly?

Vagy netán a bűzös borz?

Vére hulla, a belét húzza mind

Ha a bősz egér kedve durva.

Fület, fejet, lábat, farkat

Belet, szemet kitép és szertehint.

 -         Ajaj, így szaval már Bimbó bá’?

-         Még ígyebbül fiam.

-         Akkor tényleg sietek érte.

                                              O

 BABABIMBI NEM GYÁVA

 -         Na, gyerekek, hölgyeim és uraim, értem én a szemrehányást, sőt,

olyannyira képes vagyok magamra nézvést megszívlelendőnek is tartani, hogy néha még meg is fogadom, és komolyan igyekszem a megfogalmazott elvárásoknak megfelelni. Úgyhogy, Babos bátyám, most egy darabig tényleg figyelj ám, mert brutális önfegyelemmel folytatni kívánom a történetet, nem kalandozok el minduntalan, hanem egyenesen, mint a lénia, csak attól lehet szó, amiről szó van, és amiről nincs szó, arról nem is legyen.

Oké lesz így, Babos bátyám?

-         Figyellek.

-         Már csak hogy jó be tudjál számolni Ignácnak, ha hazafelé betérsz a

Tokajiba egy két pohár üdítőre.

-         De te mért nem jössz be?

-         Á, hát mennék én, de folyton rohannom kell.

-         Majd  jól infarktust kapsz, figyeld meg.

-         Ne ijesztgess, csak nem!

-         Iszol fröccsöt konyakkal, akkor nem, mert az hígítja a vért, meg feloldja a

vérrögöket.

-         Aha, ezt én is így hallottam.

-         Akkor jössz?

-         Majd előadás után megbeszéljük.

-         Ja, jó, akkor megvárlak…

-          

Eme röpke csevegés után Kovács tanár úr mosolyogva néz körül, nyugtázza, hogy a túró kisasszonyok a székükön ülnek, és a közönség sorai se igen fogyatkoztak meg a kissé hosszúra nyúlt kávészünet alatt. Virginia asszony is a helyén ül, más meg mostanában Kovács úr szemében nem igen számít. De hogy negyven és a halál, a józanság és a májzsugor között hogy lehet még szerelmesnek lenni? Mint egy kamasz?!  Ez is megérne ám egy hosszabb tűnődést, ám a tanár úr nem csak ígéri, tényleg elhatározta magát, hogy a tárgyra tér, nem kalandozik el, fragmentál, mint káoszban a kacs, vagy kacsban a káosz. Mesél.

-         Szóval csodálkozván szánakozunk, aztán meg szánakozva csodálkozunk,

hogy egy ekkora böhöm lény, mint Bambabimbi, aki küllemre inkább tűnik veszélyesnek, ha bármi feldühíti, és egy picit se ostobának, bár halálra szántsága nem nélkülözött némi bárgyúságot. Ugyan mért nem tesz valami mást heréi megmentésére, mint hogy úti társaimnak táplálékul ajánlkozna?

Vagy miért nem menekül, bujdosik, és idővel és a távolban alapít egy saját klánt, falkát, vagy csak családot, ha szembe szegülni nem mer a királynőjével. Se ő, se más hím tüskés tapír vízilóra hasonlító ős-kapibara.

És csakugyan jómagam fel is tettem a fogas kérdést: - De mért hagyjátok magatokat kiherélni, barátom?

-         Mi mást tehetnénk, ó, furcsa idegen? – bámul rám ős-kapibara

embertársam, de annyira értetlenül, hogy kénytelen voltam visszavonni az értelmi képességeit illető pozitív előítéletemet.

-         Hát úgy, hogy nem hagyjátok! – morog rá Géza kissé már ingerülten.

-         Azt nem lehet, ó, hatalmas krokodil.

-         Mért nem lehet?

-         Mert királynőnk, anyánk, aki magának az istennek a földi megtestesülése,

a herénket kívánja.

-         De mért?

-         Mert a here-evés örökké fiatalnak, egészségesnek és termékenynek tartja meg.

-         Mért? – ezzel a szüntelen miérttel persze Géza is elég ostobának tűnt az

adott pillanatban, no de aki tudni vágyik, annak kérdezni muszáj, és itt megint felbukkant a muszáj szó, aminek a jelentőségét most nem tárgyalnám újra, mert megígértem, hogy nem kacsok.

-         Miért? – bukik ki Izaurából, de csak a poén kedvéért.

-         Mit miért?

-         Ja, nem, semmiért- ijed meg rögtön a túró-tündér, hogy ettől a tanár úr

most óhatatlanul ismét messzire kalandozik Bambabimbi történetétől.

És láss csodát, Kovács Doci komoly önmérséklettel csak ennyit válaszol a „mit miértre”: - Hát csak azért, nehogy Babos barátom dolgát megnehezítsem, amikor majd beszámol Ignác úrnak a Tokaji borozóban.

-         De úgyis jössz velem, nem?

-         Ja, de. Akkor kalandozzak?

-         Neeeee! – zúg fel a közönség nagyobbik fele. Ehhez képest az

igényesebbik fél igeeeenje, aki igenis élvezi a tanár úr látszólag cél nélkül való, mondhatni, szecessziós ihletésű verbális ornamentikáját, alig hallható.

Pláne azért, mert a drámai hatás kedvéért az egyik könnyező pálma mögül

vérfagyasztó halálsikoly hullámzik ki, aztán mély hörgés. Csak nem egy

hím ős-kapibarát herélnek éppen a takarásban? Vagy csak valamelyik

plüss Ugribug cserkészett be magának délebédre valót?

-         Na jó, akkor tényleg csak mesélek- legyint mosolyogva Kovács tanár úr,

miután a könnyező pálma mögött a préda úgy döntött, tovább nem

hangoskodik, megadja magát a sorsának, a tanár úrnak pedig a szót.

-         Tehát Géza barátunk szüntelen miértjeire, aminek kitartó

ismételgetésében bármelyik még oly kíváncsi három éves gyermeket is lepipált volna, kiderült, hogy az ős-ős vízidisznók eme országában, ami egy folyóvölgy deltáját ölelte fel a tengerparttól felfelé jó húsz-harminc kilométer hosszan, a hímek egészen alárendelt szerepet foglalnak el. Vagyis itt bizony kőkemény nőuralom tombol időtlen idők, avagy emberemlékezet óta, annyira régen, hogy senki ember, avagy ős-kapibara el nem tudta volna képzelni, hogy a társadalmi rend másképp is lehet, mint ahogyan működik.

A piramis csúcsán az istenanya trónol. Az ő neve nem lehet más, mint Bébibaba Bamabimbi. Ott jártunkkor az uralkodó némber éppen a hetvenharmadik volt a sorban. Na most, ha hosszú-hosszú uralkodás után az istenanya mégis úgy dönt, elege lett a földi létből, és visszamegy az égbe kicsit pihengetni, akkor a nőstények legbelső tanácsa kitudja, a kevés pihengetés után kinek a testébe száll majd vissza az isten, és amikor ez megtörténik, ő lesz a következő uralkodó. Na most ez az interregnum ritkán tart tovább két-három hétnél, és közben legbelsőbb nőstény körökben elég sor vér is folyik, mert némelyek az életüket is felteszik arra, hogy az új istenkirálynő megválasztása a kellő komolyságát megőrizze. Mellesleg ilyenkor az isten lelke néha nőstényből nősténybe szálldos, mintegy kipróbálva, hogy az illető elég kényelmes-e.

És akit nem talál elég lakályosnak, annak bizony meg kell halnia.

Mi ezt, emberek, mármint akik a majomtól vagy Ádámtól-Évától származtatjuk magunkat, aljas és brutális hatalmi harcnak neveznénk a trón megszerzése céljából. Ám mi majom-emberek sajnos hajlamosak vagyunk a profán cinizmusra. Ezért hisszük el oly nehezen, hogy valakit megszállt a Szentlélek, és ezért kételkedünk a profétákban, és feszítjük keresztre a megváltókat, még mielőtt bármi hitelt is adnánk annak, amit mondandók voltak az üdvünkért, vagy mi a frászt is akarhattak vajon. És látják, már önmagában ez is minő cinikus megjegyzés volt, mert azt vélem, szellemes vagyok, pedig talán nem is. – És itt  a tanár úr kivár, hátha kap valami visszajelzést. Ám a teremben síri a csend. Ez most nem veszi el Kovács Doci kedvét, mesél tovább.

-         Tudod mit, drága haverom? Gyere velünk!- csapja össze két kezét

Ugribug, amiről persze megint csaknem leestem a nyakából, és ismét csak az esernyőm mentett meg a huppanástól, amivel visszanyertem az egyensúlyomat.

-         Na, ne, még egy lúzer- károg fel Hermész Jakab, ám bunkósága annyira

öv alatti, hogy úgy döntöttünk ingerküszöb alatti is, tehát nem is hallottuk.

-         Mért, ti hová mentek?

-         Seholsincs országba, Cukor Máz király színe elé, hogy a próbáit kiállva

elnyerjem Cukor Fánk királykisasszony kezét.

-         Ott a király férfiú?

-         Az ám.

-         De az lehetetlen.

-         Már miért lenne az? – csatlakoztam jómagam is a miérteket mondók szűk, noha kevéssé elit táborába, Géza barátomhoz.

-         Mert a király csak nő lehet.

-         Miért?

-         Mert az isten is nő.

-         Ne már!

-         Ezt kétségbe vonni halálos bűn!- és Bambabimbi úgy vicsorog rám, mint

aki harcra és ölni kész, és nem úgy, mint aki a haláláért könyörög. Mondanom se kell talán, ha nem Ugribug nyakában ülök, megint csak összerondítottam volna magamat. Az pedig igen nagy baj lett volna, mivel váltó alsó nem volt nálam. Hiszen, talán még emlékszünk, csak egy pillanatra

lépten ám az Odaát Ajtaján Dezső Dagonyájában, hogy ezzel az elmúlást és a múló időt, mint olyat egyáltalán szemléltessem a személyi összetételben igen előkelő, ám annál illumináltabb társaságnak. Jól mondom, Benjamin?

-         Jól, tanár úr- int Benjamin a kamera mögül.

-         Apropó, Bogika telefonált már?

-         Még nem.

-         Hát idén az első rostán csak átlibben valahogy.

-         Reméljük.

-         Képzeljék, az mekkora lenne, ha kisded közösségünknek itt Réten lenne

egy igen komoly színésznője! Mi? Mivel musical szerzőnk már van, ugye…

Hé, Erőss tanár úr, azzal a lakótelepi történettel meg mi van?

-         Még írom- pirul bele a kérdésbe Erőss Jonatán Janka igazgatónő mellett

ülve. A fene ebbe a Dociba, hogy mégis mindig elkalandozik.

-         És? A bemutató? Mikor lesz?

-         Mondom: még írom!- emeli fel a hangját Jonatán.

-         Jó, jó. Akkor nem kérdezem. Megvárod vele Boglárkát, mi?

-         Figyelj már, arról a tüskés vízi tapírról volt szó!

-         Ja, igen, bocs. Szóval Bambabimbi tényleg úgy vicsorog rám, ahogy a

mélyen bigott hívők szoktak az istenkáromlókra. De átláttam ám, hogy szegény pára erről se tehet, ő egy ilyen kultúra része, egy ilyen társadalomba tagozódott be, és mint tudjuk, hitbéli kérdésekben észérvek nincsenek, és ez így nagyon helyes. Ami a hit dolga, az a hit dolga, ami az észé, az az észé.

És aki ezt a kettőt összezagyválja, az nagyobb hülye, mint bárki más reménytelenül agymosott nagyon bigott. Jut az eszembe:

 Egy agymosott bigott

Túl sok páleszt ivott

Fellazult az agya

Hát így kiáltott: piha!

Megártott a pia?

Már úgy hiszem legott

Az isten elhagyott

Vagy már netán halott?

 Benjamin fiam, ez milyen rap lenne?

-         Szar.

-         És musicalnek, Jonatán?

-         Annak is.

-         Nahát, biztos igazatok van. Suszter! Maradj a kaptafánál!

És a közönség soraiban páran összenéznek. Mi van itt? A tanár úr ivott?

És akkor Janka igazgatónőre sandítanak, ám ő tudja, a tanár úr régóta ott tart már, neki nem kell ahhoz alkohol, hogy hülyeségeket skandáljon, és különben is egzaltált legyen. Csak Gotfrid Virginia hajtja le a fejét és néz maga elé, mint aki szégyelli magát a barátja helyett is.

-         Elnézve tehát ős-kapibara haverunk vicsorgását, könnyedén úgy

döntöttem, mibe kerül ez nekem, ha gyorsan visszakozom, mi több, megkövetem őt ezekkel a szavakkal:  bocsáss meg, igazad van. A hely, ahová igyekszünk, és a királya, aki hím, nyilván nem a ti isteneteknek tetsző, sőt, kimondom nyíltan, istentelen.

-         Na azért.

-         Ettől függetlenül még velünk tarthatnál.

-         Egy olyan országba?

-         Ott talán nem herélnek ki.

-         De ha a herém az istennőmnek tetsző?

-         Akkor meg az nem értem, miért bujdokoltál el itt a hínárosban a sorsod

elől, és miért könyörögtél az imént, hogy inkább öljünk meg mi, minthogy

az ágyékod és aztán a pecsenyéd szent áldozattá nemesüljék?

-         Igazad van. Szégyellem magam a viselkedésemért.

-         Á, ezért ne szégyelld! – veregette volna meg Géza Bambabimbi vállát,

ha ez egy nyolc méteres krokodiltól nem lenne felettébb bonyolult és annál

baljósabb mozdulat. Gondolják meg, ezt Géza vagy iszonyat nagy fejével,

vagy a farkával tehette volna meg.

-         De! Muszáj! Gyenge voltam. Gyáva!

-         Még egy muszáj, hoppá!- jelentkezik Laura.

-         Úgy van!

-         De ez most nem egy olyan muszáj, ugye?

-         Úgy érted, hogy az önvád muszája?

-         Ami emberebbé teszi az embert?

-         Vagy ős-kapibarabbá az ős-kapibarát?

-         Ezt most kérdezi a tanát úr?

-         Naná, amikor ez végül is egy bölcselmi óra, vagy mi. Nos? Hölgyeim és uraim? Az önvád folytán nemesb lesz-é a lélek? – és a tanár úron látszik,

ezt most komolyan, igazán kérdezi, vagyis válaszokat vár rá. Na jó, csak remél…

-         Mértékkel biztos az is jó- ráncolja össze a szemöldökét Péter Ági.

-         Ja, ja, mindent csak mértékkel, ezt már a görögök is tudták- toldja meg

bölcsességet Izaura, de mindjárt hozzá is teszi- De csak akkor, ha muszáj.

-         Úgy van! No de a mértéktelen önvád, Izaura?

-         Hát az már beteges, nem?

-         De. Megállapítottuk, hogy kalokagathia, avagy a test és a lélek egysége,

de egészen pontosan hivatkozva: az erkölcsi jóságé és a testi szépségé, amit persze ki más, mint a nagy Platón fogalmazott meg először, Arisztotelész legalábbis rá hivatkozik az Eudénoszi és aztán a Nagy etikában, és ezt legyenek szívesek megjegyezni a kisasszonyok, meg netán a neten egy kicsit utána böngészni, mert most szólok, hogy ebből bizony tétel lesz, a fene egye meg, már megint hol tartottam?

-         Megállapítottuk.

-         Ja, kegyed kincset ér nekem, Izaura kisasszony.

-         Nekem is – szól be az apja mellől Kisbabos, amivel persze sikere lesz,

csak nem éppen a címzettnél, és nem akarjuk mi azt hallani, amit majd ezért kap szegény hősszerelmes az ő túró hölgyétől.

-         Kérdezem tehát, erkölcsös-e a túlaggódás? A túlzott önvád?

-         Neeeem!

-         Mivel minden túlzás erkölcstelen?

-         Igeeen!

-         Az eltúlzott tisztesség is?

Hoppá, ez nehéz, fogós kérdés. Kovács tanár úr úgy mosolyog, mint egerésző macska, aki sarokba szorította már a prédát, és nincs egérlyuk, és nincs surranás, a csapda bezárult, eljött az önfeledt játék, avagy a lassú halál ideje – attól függően, hogy a macska vagy az egér szempontjából nézzük a szituációt. És Doci bátyánk kezdi is a kínzást, mint olyat- szegény hallgatói agytekervényének

spulnizó mozdulatokkal való gyötrését. – Nos, hölgyeim, lehet a túlzott tisztesség is tisztességtelen, mivel erkölcstelen?

A súlyos csendben Babos úr mordul Kovács úrra. – Na, lökjed mán, hová akarsz kilyukadni?!

-         Csak kérdezem, Babos úr. Csak kérdezem.

-         De ne kérdezzél ilyeneket, hanem meséljél!

-         De mondjál előtte valamit, a kedvemért.

-         Muszáj?

-         Látják, még egy muszáj mondás. Újabb kérdés, Babos barátom emberré

válásának folyamatában ez a muszáj segítene, avagy nem?

-         Aha, ha már a Tokajiban lennénk…

-         Csak nem vágnál pofon?

-         Lehet, nem?

-         Hát…ott lehet.

-         Mért, itt nem?

-         De, végül itt is.

-         Fater, fogd már vissza magad! – förmed Kisbabos az apjára, mert

észlelnie kell, hogy a közelben ülők valahogy igyekeznek kettőjüktől elhúzódni, amennyire ez ültő helyükben lehetséges, és közben eléggé megfagyott körülöttük a levegő. Ám Kovács tanár úr kacagva oldja fel a kínossá váló szóváltást. – És igazad is lenne, drága öregem. Hogy a fene vinné azt a kötözködő hajlamomat, mi? Megkövetlek, barátom. Te így is, úgy is kiváló ember vagy.

-         Na azért…

-         De hogy visszatérjek szegény Bambabimbi problémájára, az önvádja

bizony igencsak meghökkentett bennünket újra. Már miért lenne gyenge és gyáva valaki attól, ha megóvná magát a kiheréléstől?  És inkább a folyódelta hínárosába menekül. És ugyanakkor micsoda agymosás kell ahhoz, ami minden élőlény alapvető ösztönét, a szaporodásét felülírja, és a hím tüskés vízidisznókat isten királynőjük játékszerévé teszi? Engem ez, mint amatőr kulturális antropológust, igencsak izgatott, ám ugyanakkor beláttam, arra nem lesz se idő, se lehetőség, hogy eme közösségbe beépüljek, és viselkedési rejtvényeiket megfejtsem. Hiszen nem feledhettem, bennünket, azaz Ugribug barátomat várta Seholsincs országban a neki megírt végzete.

-         Nos, ha nem tartasz velünk- szóltam hát le Ugribug nyakában ülve,

finnyásan a fejem fölé tartva az esernyőmet, amely nem csak az esőtől védett meg, noha ímmel-ámmal, de mint kötéltáncost, az alázuhanástól is- akkor fogadd jó kívánságainkat, jó szerencsét és sok boldogságot neked.

-         Tehát nem öltök meg?

-         Most mondtad, hogy az erre való elszántságod valójában gyávaság lenne.

-         Igazad van, ó, furcsa lény, a királyi gyík nyakában.

-         Nem gyík vagyok, hanem madár! – mordul rá Ugribug.

-         Bocsáss meg!

-         Nem érdekes. De áruld el, ha követjük e folyócska útját, hová jutunk?

-         Nem túl messzire.

-         Ezt hogy érted?

-         Elfognak, a királynő elé visznek, és mint hímeket, benneteket is

kiherélnek, a heréteket az istennő elé teszik áldozatnak, aztán a fejeteket veszik.

-         Nekünk?

-         Nektek.

-         De mi nem vagyunk emberek – emelek kifogást a kilátások ellen.

-         Tudom, ti állatok vagytok.

-         Akkor minket ugyan mért herélnének ki?

-         A herétek étkezésre jó lesz, ha előtte szaporodásra nem is.

-         Ja, hogy herélés előtt még dugtok? – merül fel Hermész Jakabban amaz

opció, hogy így azért – szinte szó szerint értve, egész más a leányzó fekvése.

-         Mi emberi hímek, igen. De csak egyszer, és csakis az istenanyával.

-         Ja, vagy úgy… - Jakab máris belátja, ez sehogy se üzlet.

-         Várjál csak- szólok le Bambabimbinek. – Szóval ez úgy megy nálatok,

hogy a királynőtök választ magának egy hímet…

-         Férfit, nem hímet! Mi nem vagyunk állatok, mint ti.

-         Jó, akkor férfit. És akkor azzal a férfival közösül, aztán kiheréli, aztán egy

kis ideig még eunuchként tengődik a szerencsétlen, végül levágják és megeszik?

-         Igen, a megtiszteltetés szokásos rendje.

-         És csak a királynőtök közösülhet?

-         Ki más?! – ül ki tüskés vízi tapírunk képére a teljes megrökönyödés.

-         Ja, vagy úgy… - Egyre inkább kíváncsi ama  rettenetes némberre és ugyanakkor sikoltva menekültem volna még a környékéről is.

És egészen biztos, hogy ez utóbbi indulat győzött volna bennem, no meg persze a vándorlásban társaimnak is, ha utunkat nem állta volna el ama folyó mocsaras deltája, ahová érkeztünk. Ez annyiban különbözött attól a folyótól, ahonnan elindultunk, hogy ennek nem sárgásbarna volt a vize, inkább a megszokott sötétszürke, ami annyit jelzett, hogy a vidék, amit átszelt, nem annyira gazdag vasban és vasoxiddal kevert agyagban.

No de egy lápon átkelni egy tyrannonak, mi az? Hát még egy külön erre a célra tervezett óriáskrokodilnak? Semmi. Üdítő dagonyázás a sok kullogás után a tenger partján. A gond az volt, hogy  folyó túlpartján, attól talán négy-öt kilométerre magas, körülbelül száz méter magas sziklafal állta volna el az utunkat, olyasmi, mint a Doveri sziklák, és amit a tenger képtelenség megmászni. No és Hermész Jakab beszámolója szerint onnan egy hosszan elnyúló felföld következik, ahol a madár se jár, illetve ha járt is, még soha senki onnan nem tért vissza. Jakab sejtette ugyan, hogy neki sikerült, de hogy mi van a fennsíkon, jobb, ha nem is tudjuk. Szerintem, és most is úgy gondolom, csak fontoskodott, ahogy szokott. Viszont száz méternyi magas, csaknem függőleges sziklafalra amúgy se tudtunk volna felkapaszkodni.

Példának okáért Géza barátunkat erre a célra biztosan nem tervezték alkalmasra.  No de Ugribugrot se. És nem azért, mert a nyakában ülök.

Még ha szárnyakat növeszt. És akkor csakugyan úgy nézne ki, mint egy egyfejű sárkány.

De erre aztán várhattunk volna, mivel tudtuk, hogy ez nem az a történet.

Ergo: vagy bemerészkedünk a sültüskés – pikkelyes- hatmázsás ős kapibarák földjére, vagy fordulhatunk vissza, és kulloghatunk haza, vagy világgá, vagy építhetünk tutajt, bele árboc és vitorla, és jó szelet várva  nekivághatunk a tengeren, hogy elérjük a gigászi öböl jobb parti csúcsán található Seholsincs királyság fővárosát Máz Cityt, ahol is Ugribugrot a boldog házasság várja, hozományul egy fele királysággal, avagy dicső, netán rút halál. Nos, a tutajos projekt, mint már meséltem, mindjárt a kaland elején lejátszott. Fűrész, szekerce, gyalu, szeg, kötél, szurok nélkü. Vitorlához szövet. Bár ez utóbbit szütyő és esernyőkészítés közben nagyjából kimódoltam. No de egy minimum tizenöt-húsz négyzetméteres darabkát, amit nem szaggat szét az első nagyobb szél, netán vihar?

És igen, a szaktudás. El tudnak képzelni egy krokodilt, fűrésszel a kezében?

No és egy T-rexet, amint éppen vinklit gyalul egy deszka végébe, méghozzá türelmes műgonddal?

Muszáj volt tehát átkelnünk az emberek földjén. És ez most egy olyan muszáj, ami igen kétes már abból a szempontból is, hogy megcselekednünk bármely szempontból hasznos lehet-e? Vajon tanulunk belőle? Talán.

De továbbjutunk –e  a királynőnél? És ha igen, herével, vagy anélkül?

És kiherélve ugyan mi értelme lenne megjelennie Cukor Máz király színe előtt Ugribugnak?

Minő kérdések, minő kételyek, ugye?

De hát a muszáj az muszáj, mondtam a barátaimnak én, akinek ilyet szólni néha muszáj. Megkérdeztük hát új barátunkat, Bambabimbit, hajlandó-e elkísérni egy darabon, csak hogy ne nekünk kelljen tíz percenként elmagyarázni, hogy kik vagyunk és mit akarunk, és bocsi, csak átkelünk és már itt se vagyunk, hanem ha ő adna tovább bennünket, mint egy staféta botot, vagy netán olajfa ágát, mint három eleven szimbólumát a békének meg egy Hermész Jakab. Akinek persze megint könnyű, ő felszállhat, és különböző termikeken lebegve szemlélheti, mi történik velünk. annál nagyobbat nem kockáztat, mint hogy vesztüket látja, és ezzel megszabadul tőlünk, ami igen régóta nem titkolt vágya. Na, erre azt válaszolta a Bimbi, hogy persze, elkísér, sőt, egészen az Istenkirálynő trónjáig vezet minket, mert egyszer és mindenkorra leszámolt a gyávaságával.

Így hát négyesben folytattuk az utat, meg fent a légben a kopasznyakú denevér, avagy az égi kukkoló, a károgó és pottyantó művész. Ja, mert azt még nem is meséltem róla, hogy jobb kedvében az a kedvenc szórakozása, hogy jó magasról kisasolja az áldozatot, aztán zuhanórepülsébe kezd, mint egy bio stuka, az utolsó pillanatban felrántja a kormányt, és telibe fossa szegény, eladdig mit sem sejtő áldozatot. Már bocsánat a hölgyektől.  Meg azoktól, akiknek otthoni kedvencük a plüss Jakab. De az igazsághoz ez még hozzátartozik: neki ilyen a humora.

Ballagtunk hát szép nyugiban felfelé, el a tengertől, jobbra az esőerdő végtelen zöldje, balra a száz méteres Doveri szikla. És bizony jó is volt, hogy Bambabimbi haverunk kísért minket. Mit kísért! Elől ment, jó ötven méterre megelőzve minket. És időnként fennhangon tutult, kaffogott, visított, ezzel olyan hangulatot teremtett, mintha régen várt, ám még sosem látott jövevények lennénk. Olyas vendégek, vagy inkább látogatók, akiknek örvendeni illik, akik úgy idegenek, mint a mi kultúránkban a szeráf angyalok, akiknek az a dolguk, hogy az isten körül őrt álljanak, mint a rambo- szemüveges, head-setes testőröknek, csak mi is lecsatoltuk mind a hat szárnyukat, kivéve, ugye, Hermész Jakabot, aki a hatból kettőt meghagyott.  De mi is, akár a mennyei szeráfok, szeretetet hozunk, és békét és nyugalmat és szakrális méltóságot.

No és persze hangulatról beszélek, ezt így nyilván nem klaffogta a bimbi.

De bizony jó is, hogy klaffogott, ugatott, visított valami ilyesmit.

Mert ahogy körénk gyűltek az ős vízidisznó emberek… Ház jobb volt az mindenkinek, hogy megilletődötten bámultak ránk ki a fejükből, aztán meg idült képpel mosolyogtak, mint debil gyerek a karácsonyfa alatt. Mert ha ezek így, az egyre növekvő sokadalom úgy fogadnak minket, ahogy az idegeneket szokás mindenkor és sajnos még a mi úgynevezett civilizált kultúránkban is, vagyis ellenségként, aki betolakodott a területünkre, pedig rohadtul senki nem hívta, következésképpen csak rosszat akarhat, mármint olyat, ami nekünk rossz, régóta itt lakóknak, nekik pedig jó, hiszen ami nekik jó, az nekünk csak rossz lehet. Tiszta sor tehát, kristály-logika, hogy aki nem bennszülött, hanem kint szülött, annak kint a helye, éppen ott, ahol ő a bennszülött. A kint szülött tehát pusztuljon, mégpedig minden különösebb kérdezősködés nélkül, mert az a tuti.

A jó idegen a halott idegen, és annál jobb az idegen, ha kiderül róla, hogy

amúgy meg finom falat. Levágva, kivéreztetve, feldarabolva, sütve, főzve, töltve, diszkréten, vagy merészen fűszerezve.

Na most, aki az előbbiekből egyfajta kritikai mellékzöngét vél kihallani, az bizony jól érzi, és ha ezt nehezményezi, attól máris legalább annyira elnézést kérek, mint az imént Babos úrtól tettem. Így oké?

-         Én már mondtam, hogy oké.

-         Ja, a fater már mondta- teszi hozzá Kisbabos.

-         Akkor oké. No és egyre beljebb haladva egyszer csak megjelentek a

katona-nők. Már úgy értem, az istenkirálynő testőrsége. Na, gyerekek, ők aztán… Mit mondjak? Mintha nem is egy fajhoz tartoznának a hímekkel.

Márpedig a hímek, azaz bocsánat, az ős vízidisznó férfiak se éppen szelíd bárgyúságot sugalló látvány. A testőrnők inkább hajaztak egy orrszarvúra, mint vízilóra. Termetük uszkve másfélszer akkora, mint Bambabimbié.

A tömegük legkevesebb Ugribug kétharmada. Sültüskék mellett az orrukon

akkora tülökkel, mint a karom, ni. Kinyújtott ujjakkal. Á, nem, még ennél is hosszabb egy tenyérnyivel. És tűhegyes. Hát ha azt a jó tonnányi tömegükkel belódítva belecsapják valaki áldozatba, az utána jó, ha ennyit nyög még: fapapucs. Hát ha két-három ilyen összeáll, hiába Ugribug az adott kor ragadozóinak királya, hiába Géza iszonyatos termete és olyan mosolya, amit jobb, ha egy préda csak rémálmában lát meg, hiába az én kreativitásom és ördöngösre fejlesztett esernyő használatom, vajmi kevés esélyünk lett volna.

No de szerencsére ők is beszopták Bambabimbi zseniálisnak bizonyuló trükkjét a várva várt idegennel.

Hát így jutottunk el az eleven istenség szent színe elé.

És ebben a pillanatban először halk csengettyű hang szólalt meg, aztán mintha megéledt volna az esőerdő. Nagymacska ordítása, aztán horkantgatása borzolta fel a közönség archaikus emlékezetét, aztán

felháborodott majmok visítozása. Valami nagy és rémült állat menekülésének

zöreje és aztán elbődülése. Zebranyihogás?  Nos, úgy nagyjából ennyi volt, ami jelezte, a Zseb és cetli aznapi előadásának sajnos a végére értek.

Ez némi méltatlankodást váltott ki a közönség soraiból. Naná, hogy a „legizgalmasabb” pillanatban? De hát elég sorozatot láttak már a tévében ahhoz, hogy ezt a dramaturgiai trükköt Kovács tanár úrtól ne vegyék nagyon zokon. Csak Babos úr toporgott kifelé az üvegházból tanácstalanul. Végül úgy döntött, az udvaron megáll, egy tapodtat se mozdul, megvárja a Docit, és ha kell, a fülön fogva rángatja el a Tokajiba, mert azt a sok marhaságot, amit mondott mesélés helyett, ő képtelen lenne Ignácnak megismételni.

                                  O

 A FŐMÉLTÓSÁG LÁBADOZIK

 Benjamin éppen csak annyi időre ugrott be a Gazdag Kábelbe, hogy

a kamerát leadja és Kovács doci aznapi szómenésének felvételét Molyirtó Mosolyú Mónikának átnyújtsa, bajlódjon vele, vágja élvezhetőre.

A lépcsőn lefelé rezeg fel a telefonja ismét. Úgy vélte, megint az apja az, hol késik már megint, mert nem bír Bimbó úrral. De rosszabb történt. Pontosabban olyasmi, amire azért számítani lehetett. Bogi csajszi megint a léc alatt ugrott át: az első rostán újra csak eltanácsolták a színi pályáról.

Három a magyar igazság? Vajon lesz-e ráadás? Annyi bizonyos, hogy aznapra neki, az ifjú férjnek és apának újabb fontos dolga akadt. Ha beszélt Bimbó úrral, aztán végighallgatta az apja neheztelését és szerető gondoskodásból mondott tanácsait, mehet be a feleségéért a színi egyetemhez közeli presszóba, ahol ilyen napokon komoly bevétel és haszon támad: a felvételiről kijöttek egy része azért koccint, mert sikerült, a másik azért vedel, mert nem. Így aztán az üzlet tulajdonosában néha megképződik az a vágy, az mekkora lenne, ha nem csak áprilistól számítva néhány hétig, hanem egész évben lenne felvételi…

Bimbó főminiszter úr igen morózusan gubbasztott az állatklinika lábadozója

legtávolabbi sarkába helyezett, ám amúgy igen lakályosnak tűnő drót ketrecben. De tényleg, volt ott bent minden. Friss faforgács alomnak, kis tálkában víz, másikban kaja, magok, répa, saláta, a tálka mellett megavasodott szalonna és zöldre érett keménysajt héja. És a fő attrakció egy mókuskerék, természetesen egér méretben. Most nem azért, de más egér elalélt volna, ha bejut egy ilyen, uszkve fél köbméter térfogatú és abszolút biztonságos Mennyországba, ami legalább annyira óvta a bentlakót a külvilág

gonoszságától, mint attól a meggondolatlanságtól, hogy oktalan kalandvágyból a kis házi kedvenc kiszökjön. Őszintén: kinek lenne jó az?

-         Tiszteletem, főméltósága!- köszön Benjamin Bimbónak. Az csak ránéz

azokkal az apró, koromfekete, most ingerültséget, mi több, gonosz bosszúvágyat sugárzó szemeivel, és nem méltatja arra a látogatót, hogy viszont üdvözölje. Ám Benjamin, aki nem mellesleg, hanem bizonyos szempontból főként a Csiki Mágikus Királyság hercege, és mind főrend, rangban a főminiszter felett áll, noha az ő tisztsége operatív teendőkkel, és így ténylegesen gyakorolt hatalommal nem jár, nem sértődik meg, inkább nagyon enyhe szarkazmussal emlékezteti Bimbó urat, hogy:

-         Hívatni méltóztatott.

-         Hetek óta itt rohadok! – fakad ki az egér.

-         Sajnálattal hallom. Atyám mondta, hogy csúnyán megzúzta a bal hátsó

lábát, de már sokkal jobban van.

-         Az atyjának hálás is vagyok.

-         Jó doki?

-         Az.

-         Na ja, sokan dicsérik.

-         Alig Irma nem mondta, hogy behozott?

-         Jöttem volna.

-         Pedig üzentem vele!

-         Nem kaptam meg.

-         Jellemző.

-         Á, biztos valami félrecsúszott. Irma nem olyan.

-         Mit tudja azt maga, hogy milyen?

-         Mért ne tudhatnám?

-         Mert maga aztán jó emberismerő, igaz?

-         Mért, nem vagyok?

-         Jaj, hercegem…

-         Na jó. Különben is, eddig nem tegeződtünk?

-         Vigyél ki innen!

-         Úgy érted, haza az erdőbe?

-         Mert? Szerinted hová?

-         Oké, persze. De a lábad jól van?

-         Működik.

-         És nem lenne jobb itt, amíg teljesen rendbe jön?

-         Nem!

És Benjamin, mintha az apját is hallotta volna beljebb a rendelőben, hogy

szintén ezt kiáltja. Csak nem hallgatózik az öreg?

-         Hát jó. De most be kell menjek a városba a Csajsziért.

-         A hercegnőért?

-         Ő a Csajszi.

-         Csak nem történt valami…?

-         Á, semmi komoly. Csak kérte, hogy menjek érte.

-         Ó, szóval amolyan lovagi szolgálat?

-         Olyasmi.

-         De utána jössz? Illetve jöttök?

-         Jövünk.

-         De nem ám átversz, és még egyet itt kell aludjak!

-         Főminiszter úr, bár nekem lenne egy olyan kéróm, már léptékben és

emberhez illő cuccal, mint itt neked.

-         Felőlem beköltözhetsz.

-         Mondom, emberi léptékben.

-         Amúgy miért is panaszkodik hercegséged? Szíveskednék magát és a

hölgyét végre királlyá koronáztatni.

-         Mert akkor mi lenne?

-         Az erdő népe kötelességének tartaná egy palotát építeni.

-         Nekünk?

-         A királyi párnak.

-         Na ne. Miből?

-         Fából, kőből, üvegből, ahogy azt kell.

-         Ti.

-         Mi.

-         Egerek.

-         Meg a többiek.

-         Aha. Hát jó, majd este megbeszéljük.

-         Lápi úr is nyilván beszáll anyagilag.

-         Hát…egy négy-öt- tíz kiló ékszer jót tenne a projektnek…

-         Majd beszélünk vele is.

-         És honnan szerzel fát? Botond aligha engedné, hogy kivágd az erdőt.

Nem is beszélve az erdőgazdaságról.

-         A logisztikát csak bízd ide.

-         Rendben. Most megyek a nőmért.

-         De cseréld ki a vizemet!

-         Máris.

Benjamin kinyitja a ketrec ajtaját, benyúl a kis tálkáért. Egy pillanatra kísértést érez, hogy megvakargassa a mutatóujja begyével a főminiszter kobakját, de túlzott bizalmaskodásnak érzi. Viszont jobban megnézi, mi a kínálat.

-         Tök jó a koszt, úgy látom.

-         Még szép.

-         Mért, szerinted minden beteg egér ezt kapja?

-         Fizetnek érte, nem?

-         Fogalmam sincs. Majd megkérdem atyámat. Apropó, neked rendben van a

betegbiztosításod?

[aretsorozat]

4/4.

Zseb és cetli 13.  Amilyen hülyén te mondod…

-         Nahát, végül aztán csak folytattuk a vándorlásunkat. Mondjuk amúgy

hiányzott az ezzel járó sok fáradság és veszedelem a fenének, de hát Ugribug barátom csak be volt sózva, hátha megleli ama királyságban és ama királylányban a boldogságát. No, most az ezzel kapcsolatos kételyeimet már nem egyszer szóvá tettem, tehát most elmellőzöm, nehogy már azt higgyék, elsősorban önök, tündérszép túró kisasszonyok, hogy éppenséggel és ab ovo lebeszélném arról, ha megtalálnák az igazit, a saját királyfiújukat, ha úgy tetszik, hogy kár a gőzért, úgyis válás lesz a vége. Már ha hiszünk a magán statisztikáknak, hogy tíz párkapcsolatból kilencnek a három perctől harminc évig terjedő szűk intervallumban, előbb-utóbb úgyis annyi. Hiszen azok a csodálatos három percek! És a harminc évek? Ha valaki vigyáz magára? És az orvostudomány állása szerint, meg ahogy a brit tudósok ebben is nyomulnak? Kérem, a kegyedék unokái már simán leélhetnek egészségben,

vitalitásban akár százötven évet, és csak aztán következik a nyűgös aggkor.

És százötven évbe akár négy-öt örökké tartó szerelem is belefér. – Na és itt a

Kovács tanár úr nem átall egy jelentős oldalpillantásra ragadtatni magát, ama szokásos negyedik sor négyes székére, ahol Gotfrid Virginia foglalt helyet a Zseb és Cetli 13. előadására. És azért ez valahol mégis csak szemérmetlenség, nem? Ránézni a szeretett nőre. Pláne egy olyan sztárnak, már nem is csak helyi értékű celebnek, mint a Doci? Lévén a Gazdag Kábel felvételeit más kábel szolgáltatók, a Kábel kebelbarátok  nevű műsor csereprogram alapján kapkodják ám a Zseb és cetliket, mint hülye gyerek a málnacukrot. Tehát ha ez így megy tovább, nincs kizárva, hogy a tanár úr bölcselmi tanórái az országos csatornák műsorába is felkerül. Ami azért nem lenne rossz, mert Té úr végre kicsit megemelhetné a Gazdag Kábelben dolgozók fizetését, amire évek óta nem került sor- hiszen Jobbágy úr megítélése szerint ők valójában ellenzékiek.

Mármint Jobbágy úr ellenzéke. És ez bőven elég ahhoz, hogy anyagilag igencsak megszoruljanak.

-         Szóval, gyerekek, hátamon a zsákom, hasamban a mákom, jómagam meg

mint Ugribug zsákja lötyögök, vagy mint félliteres műanyag üvegben  a tárkonyos ecet. Ez most azért jutott az eszembe, mert azt tervezem, hogy veszek a piacon tormát. De nem ám reszeltet, hanem még gyökér formátumban. Azt majd én lereszelem, és tárkonyos ecetben érlelem

úgy egy-két napig. Szerintem jobb lesz, mint a bolti. És például főtt marhaszegyhez, vagy lábszárhoz, amit a húsleveses fazékból emelünk ki,

isteni lesz. Na! Veszek marhahúst is! És kint a szurdokban majd megfőzzük,

okés? – és a Doci most Vágási Juci kolléganőt keresi meg a tekintetével, hogy biccent-e az ötletre. Ő ezt megteszi, tehát a történet is haladhat tovább.

Ha Kovács tanár úr emlékezne, hol tartott. Szerencsére Izaura már eleve ezért ül  a tanát úrral szemben a körben, mert ő ismeri legjobban ezt a nézést, tehát rögtön segít neki.

- El tetszettek végre indulni, és hát és zsák és tárkony.

- Hogyan? Ja, úgy van! Köszönöm, Izaura!

- Nincs mit tanár úr.

- Nahát, a következő két vagy három napban sok izgalmas nem történt.

Ballagtunk szépen a tengerparton, igazából sose nagyon eltávolodva a víztől,

és csak ritkán bekukkantva az esőerdőbe, ami tőlünk jobbra, végláthatatlanul

hullámzott, csiripelt, ciripelt, visított és bőgött- hát zajlott bent az élet, mit mondjak. De mi nem bocsátkoztunk új kalandokba. Hallgattuk Hermész Jakab mantraszerű átkozódását, és önmaga szidalmazását, hogy egyáltalán miért állt szóba velünk, mért nem választott ki magának egy arra méltóbb vitézt, akit a király színe elé kísérhet, és legfőképpen miért is érez kényszert arra, hogy kitartson Ugribug mellett, mért nem szárnyal fel és hagy minket végképp faképnél, szemlátomást veszteseket, akik áldozatnak születtek,

genetikailag lúzereket. Ugribugnak pedig, ha el is jut Seholnincs országba. annyi esélye lesz elnyerni Cukor Fánk királykisasszony kezét, mit neki, hogy arra az undorító, marabu-kopasz nyakára meg fejére gyönyörű tollakat növesszen. Hála az égnek a tenger bőségesen ellátta a kollega urakat élelemmel, és csak Hermész Jakab hőbörgött, hogy baromira unja már a félig elrohad halat és puhatestűeket. Jómagam pedig még mindig kedvemre szüretelhettem a kókusz ízű gyümölcsből, néhány kagylóval megtűzdelve.

Nem mondom, én is ettem volna már valami mást, mondjuk egy jó székely káposztát, rajta sült oldalas, utána jófajta rizling fröccs… Vagy az a húslevesben puhult marha lábszár! Velős csont, arany barnára sütött, félbarna kenyérből készült pirítóssal? Tényleg, Jutka, meg is veszem hétvégére!

És úgy vásárolok, jusson mindenkinek. Megdumáltuk?

- Meg- de Vágásiné most nem örül annyira a rá irányuló figyelemnek.

Megint Ignác csapos az, aki kifejezi többek, így Janka igazgató asszony hangulatát is, amikor beledörmög a csendbe. – Jussál már el valahová!

-         Parancsol, Ignác úr?

-         Már megint tíz perce ragozod a semmit!

-         Ajaj! Hát, ha ez a véleményed…

-         Három napja mentetek, ittatok, ettetek, de aztán mi volt?

-         Két vagy három napja.

-         Tőlem legyen négy, de mi történt azután?

-         Először is az egyik este készítettem magamnak egy esernyőt.

-         Nem mondod.

-         Kérlek, muszáj volt.

-         Aha…

-         Emlékszik még valaki, mit tárgyaltunk meg a muszáj fogalmával

kapcsolatban?

-         Hogy muszájból lett az ember emberré- jelentkezik és válaszol Sovány Blanka, aki a túró kisasszonyok vezető stréberévé növi lassan ki magát, ám ez egy olyan közösség, hogy ezért rá komolyan senki nem haragszik: ha kell neki, vegye, vigye eme dicsőséget megfontolásból.

-         Úgy van! Az ember muszájból kreatív. Mint akkor én. Ugyanis szép

csendben, akarom mondani, viharos dúlással beköszöntött az esős évad.

Na, most azok a zuhék, amik eddig voltak, és higgyék el, azok se voltak éppen semmik, kis szemerkélésnek számítottak. Ám most tanultam csak meg, mi az, hogy brutálisan szarra ázni, és aztán reménytelenül csurom vizesnek maradni. Ez még az átlagosan huszonöt- harminckét fokban se kellemes. Kimondom: veszettül idegesítő.

És azok a mocsok szúnyogok. Igen, már hatvanöt millió évvel ezelőtt, vagy ezután is, vagy a valóság egy másik húrján pendülve.  Azokat mért kellett a Teremtőnek kitalálni?  Tudom, kérem, tudom, hogy tápláléklánc, meg ilyen baromságok. Ám az hol van előírva, hogy a szúnyog- béka – gólya sornak éppen így kell kezdődnie? Mért?

Nem tudnak azok a hülye békák mást zabálni? Dehogynem, kérem!

Higgyék el, nincs szükség a szúnyogra! Az tévedés. Ha meg nem, akkor

a teremtő böszme tréfáinak egyike. Már elnézést, ha ezzel valakinek a hitébe gázoltam… - Doci megáll, körülnéz, úgy tűnik, a teremben senki nem óhajt

a szúnyogok védelmére kelni, se megmagyarázni a professzor úrnak, hogy mint tudjuk, az isten szándékai, céljai kifürkészhetetlenek. Valami komoly, nagy célja van a szúnyognak, mert kell neki lennie. És ez ennyi, de szerencsére Kovács úr is tovább zizzen a témáról.

-         Nos, a hátizsák-készítés tapasztalatait felhasználva, ám a módszerét

többször módosítva, és a hozzávaló anyagot egy páfrányféleségben

megtalálva, kezdetleges szövő módszerrel sikerült egy olyan négyzetméter nagyságú szövetet készítenem , amit hajlékony pálmafa gallyakra feszítettem, a középen nyelet erősítve hozzá, megkaptam a kívánt gömbpalást formát.

Két gond akadt vele. Az egyik, hogy nem lehetett összecsukni, amikor nem esett. Ez a gond csak teoretikus volt, mivel folyvást esett. A másik az, hogy természetesen átázott. Ám mégse pacekban kaptam az áldást a fejem tetejére, a pofámba, a vállamra vagy a hátamra.

Igaz viszont, hogy a szüntelen csepegés is kikezdte az idegeimet. Őszintén szólva úgy nézhettem ki Ugribug hátán, mint egy hisztériás rohama előtt

libikókázó, ezért már félőrült kanboszorkány, aki iszonyatos fenevadak akaratán tud ugyan uralkodni, de az időjárást még az ő mágiája se befolyásolhatja, és ez nagyon dühíti.

-         Ezt de szépen mondta, tanár úr!

-         Látlak magam előtt, doci!

Péter Ágika, és aztán Babos úr beszólása kellemes derültséget okoz, ám annál nagyobb csend követi Kovács Doci halk bejelentését.

-         És aztán találkoztunk vele.

És ezt a csendet csak Janka igazgató asszony merészelheti megtörni, Kovács tanár úr ugyanis annyira rettenetes arcot vág a puszta emlék hatására.

-         Jézusom, kivel?

-         Pontosabban nem is vele, hanem az egyik hímjével.

-         De kinek a hímjével?

-         Aki éppen ott bujkált a hínárosban.

-         Igen?

-         Előrontott, de olyan vehemenciával, hogy egy pillanatra még Géza, az

őskrokodil megrettent tőle. Én meg, ha nem ülök egy T-rex nyakában, tutira szörnyet is halok, amire a fenekemre huppanok.

-         De kitől ijedtek meg, az isten szerelmére?

-         Máris mondom, igazgató asszony. Látott ön már vízidisznót?

-         Mármint vízilovat?

-         Nem, kezét csókolom. Bár a felvetés jogos, mint azt tudjuk. Hiszen a

víziló éppenséggel a disznó, avagy a sertés rokona, és nem  lóféléké.  Ezzel szemben az a jószág, akiről én kérdeztem, rágcsáló, tehát, hogy úgy mondjam, egér féle, csak a tömege beszorozva úgy százötvennel, és el kell ismerni, hogy küllemre inkább hasonlít a disznóhoz. De egér. A földön élő rágcsálók legnagyobbika, aki hol is élhetne másutt, mint Dél-Amerika esőerdeiben.

-         Köszönöm, tanár úr, így már képben vagyok- válaszol Janka nénénk tőle

egész szokatlanul elegáns szarkazmussal.

-         Én majd jobban utána is nézek- emeli fel a kezét Péter Ágika, és máris

lehet tudni, hogy a plüss Jurassic nemsokára új fajjal bővül ki, a páfrányok, a törpe pálmák és orchideák árnyékából majd ők is kikandikálnak, és ráröfögnek (?), cincognak (?), horkantanak a látogatókra. Ám Benjamin a kamera mögül máris a probléma elé megy, mint aki a hangkulisszák felelőse is. – Na és milyen hangot adnak ki?

-         Mármint a vízidisznó?

-         Hát ha róluk van szó.

-         Röhögni fogsz: ezek után tán nem is meglepő, ugatnak.

-         Ne már!

-         Aki nem hiszi, nézzen utána. Ugatnak, füttyentgetnek, kaffognak. Pont

úgy, mint amaz egyed, aki kirontott elénk a hínárosból. Úgyhogy megállapítható, hogy a vízidisznók nyelve igen archaikus időkre nyúlik vissza, illetve, hogy még hatvanöt millió év múltán se válik holt nyelvvé.

Mint például a szanszkrit és bizonyos értelemben a latin. És akkor ennyit

az emberi kultúra, a homo sapiens civilizációja tartósságáról. Ugye, ugye, hogy mi mire föl nagyképűsködünk, hölgyeim és uraim?

-         Azt lökjed már, mi volt azzal a giga-patkánnyal! – förmed Ignác csapos a

tanár úrra.

-         Máris mondom! Például most. Azt ugatta, füttyögte, kaffogta, Ugribug

lába elé vetve magát: egyél meg!

-         Egyél meg?!

-         Szaggass szét, taposs el, csócsáld ki a belem, mindegy hogy, csak ölj!

-         Ezért könyörgött az óriás egér?- és Péter Ágika máris megsajnálta

szegény párát, és már látta is maga előtt a bánatos, kissé összenézően kancsal

szemeit.

-         Inkább amolyan Kapibara. Ők voltak ugyanis a vízidisznók ősei. Na most

ők, a csontvázaik alapján, még náluk is sokkal nagyobbra nőttek. Nem volt ritka közöttük a másfél mázsás egyed.

-         Jézusom!

-         Ugye, nem semmi?

-         Hát nem.

-         Na most ő, aki a haláláért könyörgött, kábé tízszer akkorra volt, mint egy

kapibara. És csakugyan, kedves igazgató asszony, leginkább egy igen furcsa arcú vízilóra hasonlított. Ha hozzá képzeljük még, hogy nem kis elegáns, rózsaszínű vagy halvány okkersárga irhát hordott, hanem olyan mocsárszürke szarú pikkelyeket, tizenöt-húsz centi hosszú, tűhegyes tüskékkel. És igen, ebből a szempontból viszont leginkább egy óriás sülre lehetne hasonlítani. Egy szó, mint száz, úgy első látásra minden volt, csak nem az a kifejezett áldozat-típus, akit az isten is prédának teremtett.  Őszintén szólva Gézának, de még Ugribugnak is problémát jelentett volna, ha puszta jó szívűségből teljesíteni akarja a lény óhajtását. Hermész Jakabnak pedig a világon semmi esélye, de még a dögéhez is csak akkor, ha a viszonylag védtelen hasát elhunytával étlapul felkínálja, másként szólva, négy vaskos, randán karmos lábát az ég felé fordítja.

-         De nem ettétek meg, ugye?

-         Nem, Erőss tanár úr, már hogy ettük volna.

-         Mért? Mert olyan erősen kérte? – veti fel ezt az opciót a megint az apja

mellet ülő Kisbabos. De Kisbabos mellett ott ül ám már Kecskés ügyvéd is és a mennyasszonya, a Mari néni is! No de erről a pletykáról majd később.

Na jó, pár mondatot most. Hát titokban eljegyezték egymást, na. Különben meg miért ne? Független emberek, nem? Na. Amúgy a telefon, de még az online szex  biznisznek is annyi. Mivel a világhálón a földre zúduló pornóval nem lehet sokáig konkurálni. Aztán itt van a MILEHA játék is, annak a szex opciója, a Pénita, vagy a Feminusz. És végül: Mari néni meg is unta már, hogy ő a szolgáltatás mega sztárja. Tehát bezárták a boltot, amit csak Kisbabos bánt rövid ideig, mert mint részvényes, neki az munka nélkül valamennyi biztos jövedelmet biztosított. No de azt ő se gondolta komolyan, hogy majd innen megy egyszer nyugdíjba…

-         De ez csak nem arról a viccről jutott az eszedbe, ami így szól: a

mazochista és a szadista találkoznak?

-         Mert az melyik is?

-         A mazochista kéri: üss, a szadista meg mondja: nem…- közli a poént  

tanár úr helyett Izaura. Lehet, hogy ő meg valaha munka közben hallotta ezt egy kuncsafttól? De az már egy másik pletyka. Aki már hallotta ezt a viccet, és aki még nem, kuncog rajta, Izaura és Kisbabos súlyos és kifürkészhetetlenül bonyolult pillantást váltnak, Kovács tanár úr pedig, mint egyméteres trambulinon a stand mélyvizes medencéje felett, dobbant és lendül. – Inkább megkérdeztük a halálra ajánlkozót.

-         Hát már ugyan miért ölnénk meg?

-         Bár eléggé jól is laknánk veled…- teszi hozzá, no ki, hát perszer, hogy

Hermész Jakab.

-         És egyáltalán miféle náció vagy?- kérdez rá kissé ingerülten Géza, aki

bizony röstelli az iménti rémületét.

-         A nevem? Bambabimbi, ó, rettenetes nagy krokodil.

-         Bambabimbi?

-         Az, szolgálatodra.

-         Hát akinek ennyire hülye neve van, az jobban is jár, ha sürgősen

kinyírják, kibelezik és felfalják, nemde? – látna mindjárt munkához a marabu-denevér.

-         Jakab, nyughass! – mordul rá Ugribug, aztán a lényhez fordul. – Még azt

áruld el, kedves barátom, hogy miféle fajta vagy te?

-         Fajta?

-         Állat.

-         Ember vagyok, természetesen.

-         Ember? – no, ezen már jómagam is újra elcsodálkoztam.

-         Miért, minek látszom. Tán tapírnak? – na most Bambabimbi haverunknak

valahol igaza is volt, valahol meg nem. Mert így, hogy rákérdezett, bevallom, még mindig inkább látszott tapírnak, mondjuk tüskés tapírnak, diszkréten undorító pikkelyekkel, a vízilóvá hízott genetikai változatból, mint embernek, mármint az én fogalmaim szerint. No de, kérdem én, hogy ott az esőerdő és a tenger peremén, hatvanöt millió évvel ezelőtt vagy ezután, esetleg a valóság egy másik húrján pengve, ugyan kit érdekelhetett, hogy az én fogalmaim szerint mi minek látszik?

Talán Ugribugot, meg Gézát, de kizárólag a barátság és a könnyebb társalgás kedvéért. Másrészt viszont azon a Földön mért ne használhatná Bambabimbi magára nézve az ember főnevet, ha már képes arra, hogy magát mint olyat, tehát személyt, aki én-tudattal rendelkezik, következésképpen  mint én képes magát megkülönböztetni attól, ami nem én, tehát nem ő, hanem valaki vagy valami más. Valamint ha valaki ént mond, az annyit jelent, hogy képes magát is mint valamit/valakit megnevezni, tehát magát az ént, vagyis dologként látni, magát tehát egyszerre kint és bent, vagyis ha nem nézem, bent vagyok, ha meg nézem, kint vagyok és töprengek, ki van ott bent.

-         Mért, akkor ki? – nyög fel a tömegből Koppány Gitta, noha az iménti

szómenéstől már neki is egyre üvegesebb a tekintete.

-         Hát én.

-         Úgy érti, hogy maga, tanár úr?

-         Dehogy, kérem, maga.

-         Én?

-         Hát ki?

És ettől a szóváltástól az egész terem kaotikus értetlenségbe süllyed.

Még maga a professzor úr is belezavarodik, hogy akkor most ki a ki, ha nem maga, hanem ő, és ha ő, akkor ki. Viszont újra elámul, hogy Koppány Gitta, a kis negyvenes molett családanya micsoda egy bombázó lett. Tökéletes smink, belőtt haj, a nyakában elegáns bizsu, a felsőtestén vajszínű blézer, ami rafináltan emeli ki keblei hajlatát. Gitta ez még, vagy ki ez a nő? Ő maga?

Hát ő, vagy maga, vagy ki?  Kovács tanár úr szerencsére feladja és rövidre zárja az eszmefuttatást. No, nem Gittáról, mert az ő szíve monogám, és az most és csakis Gotfrid Virginiáé.

 És ki merne itt és most rákérdezni, hogy ő meg ki? Hát én. Na jó, de én meg ki vagyok? Hát a szerkesztő.

 -         Na szóval, a lény, ez a tüskés-őstapír- sül- kapibara keverék, ez a közel

hétszáz kilós, négy csülkén toporgó szerencsétlenség, joggal nevezhette meg magát úgy, mint ember, a fent bevezetett gondolatmenet alapján, amit majd a szemináriumon rendesen kivesézünk, lányok. Oké?

-         Okéééé…- morognak a túró kisasszonyok azzal a megalapozottan komoly

reménnyel, hogy a tanár úr amúgy is elfelejti ezt, hiszen most kedd van, a szeminárium pedig pénteken. És ha Izaura nem emlékezteti… Márpedig ezzel kapcsolatban biztosan nem teszi meg. Annyira nem lehet öngyilkos típus, csak azért, hogy tettével a többi lányt is a mélybe rántsa…

-         Bambabimbi tehát, az ember, miután tisztáztuk faját és nevét, még mindig

esengve nézett fel, no nem rám, hanem Ugribugra, akitől megváltó halált leginkább remélhette.

-         De mért akarsz meghalni, ó, te Bambabimbi? – kérdezte tőle naggyá nőtt

barátom.

-         Te is meg akarnál, ó, hatalmas fenevad!

-         Á, én nem akarok.

-         De akarnál, ha az lenne a sorsod, hogy kiherélnek.

-         Ó! Szóval téged…?

-         Miután a királynőd a magodat vette.

-         Ó, szóval úgy érted, hogy…

-         És aztán heréltként oly kövérre hizlalnak, hogy majd kicsattansz,

és ha elég hájas vagy már, feláldoznak a szűz istennőnek.

-         Nem mondod.

-         Vagyis levágnak, kibeleznek, lenyúznak és imákat csámcsogva

megzabálnak a királyi udvar hölgyei.

-         Azt a mindenit! – szörnyed el Géza is, az őskrokodil. Pedig azért náluk se

éppen halálig tartó boldog nászhetek az élet. A felső folyásbéli őskrokodil klánban, ahol az a divat, vagyis inkább a szokásjog, hogy amelyik hím krokodilt az erősebb hím legyőzi, annak utána világgá kell mennie, hogy magányosan pusztuljon el, távol az övéitől. Ahogy Géza is így járt bizony jó néhány éve. Pedig öreg se volt, gyenge se volt. Csak akadt nála erősebb ás vadabb. No de hogy kiheréljék és felfalják, az mégis csak barbár dolog, nem?

Akárki akármilyen szűz istenre is hivatkozzon, akkor is.

Hát más szemmel néztünk mindjárt Bambabimbire. Inkább úgy, mint szerencsétlen, ám tiszteletre méltó lázadóra, aki nem fogadja el a sorsát, mint sem elmebeteg, öngyilkos hajlamú pikkelyes víziló- egér- sül- tapírra.  

Csak Hermész Jakab fütyörészet gúnyosan, mint aki számára persze ez nem meglepetés, ám mint világlátott utazó, betartja az első és legfontosabb törvényt: ahány fajta, annyi szokás, beleszólni tilos és életveszélyes, tehát az utazó akkor cselekszik helyesen, ha leszarja. És ebben igaza is van, ha úgy vesszük. nehogy már te, a turista osszad az észt és a morált, mi a helyes és mi nem. Nem?

-         Hát azért nem…- emelkedik halkan szólásra Vágási Jutka néném, mert ezt

az eszmefuttatást egyszerűen nem tűrheti.

-         Amennyiben, kedves kolléga? – mosolyog rá nyájasan Kovács Doci.

-         Mi van, ha maga olyan helyzetbe kerül, nyilván akaratlanul, mint turista,

ami mellett nem mehet el szó és tett nélkül?

-         Például?

-         Bűncselekmény, baleset?

-         A baleset még lehet egyértelmű: olyankor nyilván mentőt hív, és amíg

az megjön, és ért hozzá, nekilát az elsősegélynek. No de a bűncselekmény?

Mi számít annak? Mai szemmel nézve például egy középkori boszorkányégetés? A falu közepén? Egy pattintott kőkori lincselés? Egy kannibál vacsora? Közbelépne?

-         Én igen!

-         Akkor magát is megfőznék, mama!- szól bele egy borízű hang, és

a közönség sajnos jól mulat Jutka nénénk kontójára.

-         Rágós ragu lennék én nekik, uram!- vágja ki magát Vágási Jutka, és ezzel

bizony nála a két pont.

-         Különben meg hadd emlékeztessem önöket, hogy csak Hermész Jakab

fütyörészett, a társaságunk többi tagja meg nagyon is mély empátiával nézett

szegény Bambabimbire, aki inkább az életét dobná el, hogy a heréivel együtt ússzon át az enyészetbe, és ne anélkül, mint szűzpecsenye. De az biztos volt, hogy mi aztán szegényt se megölni, se megenni nem akartuk, ami egy őskrokodil és egy T-rex alapvető ragadozó hajlamát nézve igen nemes gesztus.

-         De mért nem futsz világgá, Bambabimbi? – vetettem fel a kézenfekvő

megoldást. Persze rám jellemző módon, aki rendszerint elkerülöm a problémákat, ahelyett, hogy szembenéznék velük- és itt a tanár úr tekintete ismét a negyedik sor közepére cikkan, a közepétől kissé balra, erre a váratlan önkritikára milyen képet vág Gotfríd Virgínia. Póker arcot kap, ami jelenthet rosszat is, jót is.

-         Tényleg, miért nem? – kérdezi Hajnalka.

-         Hová fussak?! – óbégat fel Bambabimbi.

-         Hogyhogy hová? – int Ugribug körbe a bal karjával, amitől kevés híján

leesetem a nyakából, mivel nem kapaszkodtam erősen, sőt, sehogy se kapaszkodtam, mert az esernyőmet tartottam a fejem fölé, a másik kezemmel meg éppen a fejemet vakartam. Erre mondhatnák, különösen önök, tündérszép és királynőien jól nevelt túró kisasszonyok, hogy vakarózni, nahát és fúj, társaságban illetlenség, meg különben is. Mentségemre szóljon, ez megint az a kérdéskör, hogy adott kultúrája válogatja. Egy esőerdő peremén, ahol annyi a féreg, a szúnyog. No meg a szutyok. És egy kéz, ami a hátunk közepét leszámítva, oda ér el, ahová a tulajdonosa csak akarja, valóságos áldás.  Ha látták volna néha például Géza, az őskrokodil sóvár és irigy pillantását néha, mikor belefeledkeztem az önkurkászás gyönyöreibe.

Na jó, őt nagyjából megvédi a csaknem mindenütt szinte áthatolhatatlan szarúpáncélja. De bizony hálás volt nekem, amikor szieszták idején, vagy esténként, vacsora után a hátára ültem, és mint valami apró rovarevő madár, kicsipkedtem a két szarupikkely közé befofátlankodó kis sunyi, agresszív

élősködőket. Nem feledhettem ugyanis azt a szívességet, amikor ő cuppantotta le a lábamról azokat a gigantikus piócákat, amiket sikerült beszereznem mindjárt ama világba érkezésem első éjjelén.

Ó, mennyi idő telt el azóta!

A hajam lenőtt, és nem hogy sampont, de szappant se látott. A tengerbe megmártózva ugyan sikerült valamennyire tisztán tartanom magam, no de a só, drága barátaim, az bizony nagyon tud viszketni. Így hát magam se vettem észre, hogy szinte állandóan vakaródzok, csak akkor, ha valamelyik csípésemet sikerült a vérem kiserkenéséig gyötörni. Hát így aztán egy rövid kis intermezzo szakította meg új barátunk kifaggatását.

- Hé! – üvöltök, az esőernyőmmel erőteljesen oldalt csapva, és ezzel sikerül visszanyernem az egyensúlyomat.

- Vigyázz már!- morog fel Ugribug.

- Vigyázok én, csak te nem hadonásszál.

- Inkább kapaszkodjál!

Amire Hermész Jakab megjegyzése tesz pontot: - A két röhejes idióta.

Nem mintha ő neki lenne mivel dicsekedni. Mármint ami a kinézetet illeti.

Kérem, Péter Ágika plüss Jakabja szerencsére nem adja vissza az eredeti

figura kellemetlen küllemét és dögletes auráját. És nyugodtan állíthatom, hogy Hermész Jakab bűze, mint a jelleme: penetráns. Bár annyit meg kell adni, hogy hosszú kopasz nyakával, és a hegyes csőrével ő még a háta közepét is bármikor kényelmesen elérte, és pont ott, ahol viszketett neki.

De ezzel külső megjelenése és belső természete elemzésénél az irigylésre méltó tulajdonságait be is fejezhetjük. Bár mondjuk az, hogy röpképessége eléggé kiváló… És hogy virtigli dögevőként túlélésben is egy klasszis, pláne általam nem ismert természetes ellenség híján. Aljassága, gonoszsága, nagyképűsége pedig az adott korszellemhez alkalmazkodik.

És akkor látják, már megint felbukkant egy példa az ahány kultúra, annyi

szokás kérdésköréből. Hát mire ment volna a Jakab abban a világban galamb természettel? Noha meg kell állapítani, hogy a galambok is igencsak agresszív köcsögök bírnak lenni. És akkor tessék, megint egy. Mi közük a galamboknak ahhoz az ostoba emberi vélekedéshez, hogy a galamboknak galamb lelke van? Egy frászt van! A galambok, kérem, nem szelídek.

Közük nincs a szentimentalizmushoz. Galamb csőrében a babérág csak akkor lehetséges, ha éppen ellopta. No persze, ha az a megfontolás, hogy „építs fészket, ne háborúzz”, ami igencsak hajaz, vagy inkább tollaz arra, hogy „szeretkezz, ne háborúzz”, vagyis fészkelj, turbékolj, szaporodj, akkor így rendben van.  Most viszont mi lenne, ha ki -, illetve átreppennénk a kávé automatákhoz, ott kis időre fészket raknánk és aki éhes, elropogtatna, csipegetne a kávéhoz egy kevéske őrölt gabona magvakból sütött ezt-azt?

-         Ne már, Doci!- hördül fel Ignác.

-         Mért, ezzel mi a probléma?

-         Egész délelőtt nem meséltél el többet, mint hogy készítettél egy hülye

esernyőt és találkoztatok egy még hülyébb víziló-tapírral!

-         És? Szünet után mondom tovább.

-         De én nem érek rá, nyitnom kell a borozót!

-         Hát…majd Babos úr beszámol, nem?

-         Ja, én szívesen, úgyis megyek…

-         Sokra megyek azzal, amit te ott össze- vissza hablatyolsz, habogsz!

[aretsorozat]

3/4.

A Matróna a sziréneknél. Alig Irma az erdőt járja és egeret fog. Jobbágy úr konzerv lett

LETŰNT A FIASTYÚK

 A csíz hölgyek legbölcsebbike és a szépek között is igen szép, vagyis a Matróna, a szitakötő szárnyon reppenő  tündérke ott lebeg az Űrbéka magán kínzótermének légterében, jó másfél méterrel a már megint elég büdös

víz fölött, hogy a Cettaúr hátán tanyázó szirénekkel valahogy szót értsen.

A vállalkozása egy cseppet se könnyű. Fizikailag se az, mert egyhelyben lebegni

percekig, mit percekig, már jó fertály órája, elég kimerítő. Szálldosni, cikázni, itt-ott megpihenni, körülnézni, ismét felreppenni: erre találták ki ezeket a szárnyakat, hozzá a hát és mell izmokat, nem a mozdulatlan zizegésre.

Ráadásul Matróna egy parányit el is nehezült, amíg a kis Sapphót viselte,

aztán itt a békában meg el is kényelmesedett. Aztán a legyilkolása és újjá

materaizálódása se tett jót az erőnlétének. Vagyis komoly izomláznak néz elébe.

Aztán a lelkének meg ez a három elviselhetetlenül önhitt némber se tesz jót.

Pedig őt itt kedvelik. Sőt! Mint nőt, és mint feltűnő szépséget, elég nagyra is értékelik.

Még énekelnek is neki, a Cettaúr elmaradhatatlan, és amúgy igen kellemes,

néha virtuóz lantkíséretével.

Letűnt a Fiastyúk és a hold is: tovaszállt az éjfél; elmúlt a találka-óra s én itt heverek - magamban!

Letűnt a Fiastyúk Babits Mihály fordítása

a szerkesztő

 És a nóta elhangzása után egyszerre vásottan és kacéran néznek fel az előttük lebegő kis süteményre, vajon érti-e az üzenetet. Elvégre a szitakötő lányok is

egymagukban, női klánban éltek a Tóth-szigeten a falujukban, míg nem a csíz hímek megjelentek az életükben. És azt úgy mellesleg el nem tudják képzelni

legperverzebb pornográf  fantáziálásuk közepette se, hogy bírtak ezek a gyönyörű lények összebújni a kvarglikkal, akiknél sokkal visszataszítóbb látvány és bűz alig létezhet a világmindenségben.

De hát ízlések pofonok…

No és biztos volt a csíz hím és a szitakötő leány között valami fermentuális kémia, elvére egy faj két ága ők. No de erről ennyit. Ettől függetlenül lehet

a szitakötő lányokban, és most éppen és jelesül a Matrónában annyi érzék, hogy velük együtt imádja a szépséget, és ha kicsit is, vagy akár örökre elmerüljön a női szerelem leszbikus és éteri gyönyöreiben.

Ám a Matróna csak lebeg és zizeg, és piros a kis arcocskája. Csak nem pirult

el mégis? Vagy pusztán a megerőltetéstől?

-         És azt tudod-e, mi az a Fiastyúk, te kis ékes bogár- madár?- kérdezi a

Matrónától Peiszioné, akinek a szirének közül a Matróna leginkább tetszik.

-         Talán egy kotlós lesz, akit nem látni a baromfiudvarban? És most kissé

ijedten csipognak utána a csibéi?

-         Jó helyen kapirgálsz, csókolni való puszedli.

-         Ennek igazán örvendek, de..

-         De nem.

-         Nem?

-         Ő egy csillag, ami a Földről látszik.

-         Á, vagy úgy…

-         És ha éppen nem látszik, akkor az azt jelenti, hamarosan pirkad,

és vége az éjnek, és az a serény fürdőzésre, reggelizésre, házi munkára, némi vérpezsdítő perpatvarra és sokkal kevésbé az édes kéjelgésre való időszak.

Bár néha egy kis kéjelgés is beleférhet. Neked erről mi a véleményed?

-         Hát igen, reggeli után sok a dolog…

-         De mért nem ülsz le végre közénk, mi végre lebegsz ott?

-         Ó, isteni látványt nyújtatok innen, kedves nővérek…

-         Ezt igen szépen mondtad…- nevet rá Thelyopeia.

-         Kérlek, barátnőim, nem fontolnátok meg, hogy…

-         Máris, máris, kis topáz! – emeli fel bak keze mutatóujját Aglaiophoné. – De előtte hallgasd és élt át még egy dalunkat, amit külön nektek, szitakötő lányoknak gyakoroltunk, és Cettaúr barátunk még egy édesen bánatos szólót is szerzett hozzá.

-         A legnagyobb gyönyörömre- bólint gálánsan a kiméra emberi fele, és a

homlokáról egész egyszerűen leordít, hogy hiányzik onnan egy babérból

font koszorú.

-         Hallgasd hát, ó, ékköve amúgy is gyönyörű fajodnak! – és ezzel

Aglaipophoné int, halkan megad egy á hangot, a magán kínzóterem bejárata mögött hallgatózó Pubé Kapitány, és a mindenütt jelenlévő Mimink pedig

lemondóan sóhajtanak: az nem mostanában lesz, amíg Matróna drága ezekkel a tárgyra térhet. De azt meg kell adni, a gyakorlás jót tett az előadásnak,

a dal szinte kórusművé emelkedik a három szirén és a cettaúr előadásában.

 Újra elrejtőzik a csillagok szép szűzi arca a holdnak udvarában, hogyha teljes fénye előkacag majd      s isteni mécsként földünkön szétcsordul ezüstje; aztán  majd ha a kék magasból      halkan alászáll, jöjj hozzánk Krétába, a templomodba: almafáid közt, ligetedben egyre várunk, míg szétárad a drága tömjén      jó szagú füstje; tündöklő csermely vize csobban át a rózsabokrok közt, s az egész vidékre reszketeg lombok susogása bűvöl      jó puha álmot; szerte, délceg mént nevelő mezőkön meggyfa hullajt szirmot, alatta bokros ánizs nő, és messze a tájra dús méz-      illatot áraszt - jöjj el majd, Küprisz, koszorús fejeddel szép arany mívű poharat ragadva, légy köztünk, vigadj s híveidnek öntsél      isteni nektárt!

Hívogató Aphroditéhez Horváth István Károly fordítása, a szerkesztő

 A nóta végén a három szirén annyira meghatódik a maguk rezegtette

gyönyörűségtől, hogy kénytelenek sírva fakadni, összeölelkezni, csókolni, simogatni, vigasztalni egymást, miközben integetnek a Matrónának is, nyugodtan csatlakozzon,  ha úgy érzi. A Matróna nem érzi úgy, amiért a cettaúr őt egy fanyar mosollyal jutalmazza.

A Mimink meg a Pubé Kapitány mellett lévő hangszóróba suttogja, nehogy más is hallja a véleményét: - Ezt a három vásott riherongyot, mi?

- És milyen kibaszott hamisak, mi?- súgja vissza Pubé.

- És még ez is!

- Ilyen szép női testekből ennyire ocsmány hangokat!

-         Nem lesz ebből egyezség, tesó!- sóhajt nagyot a kapitány.

-         No, csak bízzál jobban a hölgyedben!

-         Azt mondod?

És csendben leselkednek, hallgatóznak tovább, Pubé kapitány természetesen nyakig a büdösre algásodott vízben. De mennyivel kellemesebb még ez is, mint

a Rokfort bolygó egyik legrettegettebb inkvizítora előtt állni…

-         Nos, hogy tetszett, te zizegő gyönyörűség, akinek látványa bársonyos

simogatása megfáradt lelkemnek? – érdeklődik hüppögve Peiszioné szirén, aki a Matrónára leginkább rákattant.

- Ó, izé, nagyon szép volt…

- És még mindig nincs kedved hozzánk csatlakozni, arany mívű poharat ragadni, abba nektárt önteni és velünk vigadozni?

- Ő, már hogyne lenne…

- Akkor mire vársz, ó, te topáz színben löktető pici csillag a horizonton?

- Tudod, előtte valamit meg kéne dumálnunk, ó, Aglaiphoné.

- Na jó, lökjed, mi az!

- Először is a lányaim nevében is meg kell köszönjem, hogy az átkotokkal

visszahoztattok bennünket a végső enyészettől.

-         Nem tehetünk róla.

-         De szerencse, hogy így alakult.

-         Különben nincs mit- válaszolnak a szirének immár kicsit tárgyilagosabb

hangon, hogy végül sikerült kipityeregniük vágyakozó bánatukat, ábrándozó sóvárgásukat. Cettaúr pedig, aki se nem vágyakozott, se nem ábrándozott, csak pengette a lantját, még hozzá teszi ehhez:

-         Tudod, nekünk is jobb érzés élni, mint hidrogén atomjainkra robbantva

a mélyűrben szétszóratva maradni.  

-         És ez az átok mindenki számára egy új esélyt ad.

-         Ahogy mondod, szépséges kis bogárka- mosolyog fel rá több mint

egyértelmű kacérsággal Peiszioné, amitől muszáj Pubé Kapitánynak

méltatlankodva felmordulnia, Miminknek meg őt nyugtatgatnia. Hiszen a Matróna egy kicsit se úgy néz ki, mint aki vevő lenne a csábításra.

Ő inkább folytatja a magáét, amiért jött, és amiben Pubéval és Miminkkel

megállapodtak.

-         Ám egy csomó lehetőségtől ki is zár.

-         Amennyiben?

-         Gondolhatod, ó, Thelyiopia, hogy a Csíz Birodalomba nem

sunnyoghatunk vissza.

-         Ugyan miért ne? Valahányszor megölnek, úgyis feltámadunk.

-         De kinek jó érzés az, hogy kéthetente, hetente vagy naponta elporlasztják?

-         Igaz, észrevettem, szárazabb tőle a hajam- bólint Thelyiopia.

-         Érdekes, nekem meg zsírosabb.

-         Az én állam alatt meg egy gusztustalan akné virágzott ki, látjátok?

-         Fúj!

-         Ugye? Nem győztem nyomogatni.

-         Hát ez az, hogy egy jó fodrászt vagy kozmetikust se talál ezen a

halálhajón az ember…

-         Köztetek se akad, kis angyal, aki ilyesmivel foglalkozna?

-         Majd…megbízok néhányat közülünk, akit kitaníthattok, ó, Aglaiophoné.

-         Csak arra?

-         Mert még minek a hiányát nyögitek?

-         Tudod te azt.

-         Az igazi férfit kell az uramnak megkeresnie a számotokra, én úgy tudom.

-         No igen…

-         És mondd csak, ti szitakötő lányok hogy szeretitek egymást?

-         Mi? Nagyon.

-         Úgy értem, hogy szereztek egymásnak testi gyönyört?

-         Mi már mind férjnél vagyunk, ó, Peiszioné.

-         Ez nem válasz a kérdésemre.

-         Kérlek, nem beszélhetnénk arról, amiért jöttem?

-         Mondjad hát tovább.

-         Új hazát kell találnunk.

-         Igen?

-         Nocsak.

-         És kinek?

-         Akik itt az űrbékában élünk, mindenkinek.

-         Nekünk van hazánk, ahonnan ezek a kvarglik minket elraboltak.

-         De az Szadó Nagyúr volt.

-         És ő tán nem kvargli?

-         És Szadó Nagyúr vétkéért az egész legénység, minden fogoly és utas

bűnhődjön?

-         Igen.

-         Az átok így működik.

-         És mintha azt említetted volna, direkt hálásak is vagytok ezért.

-         Azok is vagyunk, ó, szépséges szirének.

-         Tehát nyögd ki végre, mit akarsz!

-         Keresni egy kies bolygót valahol Csíz Birodalomtól nagyon messze,

letelepedni ott és boldogan élni.

-         Tedd azt!

-         De nem tehetjük, amíg azt a bizonyos igazi férfit kell urainknak

felkutatniuk.

-         Csak nem arra vennél rá minket, hogy álljunk el kívánságunktól?

-         Lehetetlen?

-         Az.

-         De hisz ti leszbikusok vagytok.

-         Mert nem kaptuk még meg a férfit.

-         És ha megkapjátok?

-         Akkor biszexek leszünk.

-         És mi lenne, ha felfüggesztenétek ezt a követelést, amíg megtaláljuk

azt a bolygót? Mi kiszállunk ott, az Űrbéka pedig önként jelentkező legénységgel és a Mimink egy részével ismét nekilát, hogy fellelje nektek őt, vágyatok tárgyát, ábrándjaitok ne továbbját.

-         De csak nem képzeled, hogy az ábrándok terén aztán nem lesz tovább?

-         Ne képzeljem, ó. Thelyopeia.

-         Ne hát. De csak haladjunk sorjában.

-         Értem. Nos, mit szóltok a kérésünkhöz?

-         Szó se lehet róla.

-         De miért?

-         Csak.

-         Eleget vártunk már ebben a büdös kaszniban.

-         Mi is haza vágyunk ám, topáz bogár.

-         Akkor…haza viszünk, és majd hozzuk azt a férfit.

-         Hülyének nézel?

-         Eltűntök és sose jöttök vissza.

-         Ugyan már, az átokkal a hátunk közepén?

-         Akkor se!

-         Nincs alku.

-         Viszont kis időre haza ugrálhatnánk, hogy kicseréljük ezt a vizet.

Mert már megint rohadtul büdös. Hallod, Pubé kvargli, aki ott lapulsz

a bejárat mellett? És tényleg elhiszed, hogyha akarsz, láthatatlan maradsz?

-         Hallom, Aglaipohoné-  evickél ki a takarásból Pubé kapitány a melléig

érő poshadásban.

-         Akkor intézkedj!

-         Rendben.

-         Most nézd meg, Topáz angyal, ezt az alakot!- háborog Peiszioné. – Te

ennek vagy az asszonya? Ennek szültél gyereket? Vagy még az is lehet, nem is neki, hanem annak még rettenetesebb, rondább és büdösebb Szadónak?

Hát milyen ízlésed van neked, mondd csak?!

-         Én szeretem Pubé kapitányt, és ő a férjem.

-         Juj!

-         Ezt hallani fáj a fülemnek!

-         Gratulálok a feleségéhez, Pubé kapitány! – nevet rájuk Cettaúr, ami igen

nagy ingerültséget kelt a sziréneknél. Ám vele nem mernek különösebben kekeckedni, mert ha a cet-ember leparancsolja őket a hátáról, mehetnek vissza pihegni a pálmafás gumicsónakba.

                                           o

 BIMBÓ ÚR LESÁNTUL

 Alig Irma megint az erdőt járja. Ha kérdik tőle, azért, mert figyeli, ahogy jön a tavasz. De nem igen érdeklődnek nála, csak néha a munkatársa, a Zakariás Hunor, ám ő megérti az Irmát, hiszen nem csak munkatársak, hanem jó barátok, minimum tíz éve nyomják együtt a fedél nélkül élőket segítő projektet a Nincs Éhkopp Alapítványnál.

Alig Irma magának is azt mondja ám, ha felhorgad benne, minek járod te az erdőt, Irma? Ugye nem azért, hogy figyeld a tavaszt, mikor, hogy és hol  fakadnak már fel a rügyek, hogy áll a barka, hogy éled fel az aljnövényzet, azt akkor ni csak, az ott már nem egy hóvirág lesz ma vagy holnap?

Amúgy szép elfoglaltság ez, nem az a kifejezett akció krimi, de az kinek hiányzik, az olyan történet maradjon csak meg magának a tévében.

Alig Irma már csak azért se figyelheti a tavaszt, mivel nagyon tél van.

Ettől még várhatná, persze, ha annyira ráér…

Alig Irma az erdőben elég gyakran találkozik Kovács docival, annak erdőkelői és tiszteletbeli konzuli minőségében. Igen, Kovács úrból a Csiki Mágikus Királyság tiszteletbeli konzulja lett, lévén a Kelet-Nyugati Sámánság és a Mágikus királyság között évek óta olyan béke, nyugalom, barátság honol, hogy nincsen szükség a kulturális attasé státuszra, ami, valljuk be, nagyon is gyanúsan hangzik – ez minimum kémet vagy kémelhárítót jelent diplomáciai sértetlenséggel – legalábbis az akció krimikben látható a színtisztán valósághű ábrázolás szerint.

Szóval itt-ott Kovács úrral összefutnak, egy-két mondatnyit csevegnek, de tényleg csak annyit, mert Irmának igazán nincs többre igénye, és a Doci meg kifejezetten kifogástalan úriember lett, amióta bölcsészetet oktat a Túró Kisasszonyoknál- no és leginkább mesél. Így aztán neki már nincs is olyan kényszerítő ingere fecsegni, ha kell, ha nem. No és Docinak ott van ám a Gotfrid Virginia…

Aztán Irma találkozik még Dezsővel is, akinek a négy-öt kilométer sugarú kör a territóriuma, aminek a középpontja a dagonyája és az egyik kiemelt pontja Cser Botond tölgyfaligete, a fapásztor legnagyobb bánatára.

A másik a Vérfarkas Szurdok, nyilván. Aztán ott van az ecetfás csalitos is az egyház (nem) gondozásában, ahol éppen ezért gyönyörűen el lehet bújni az elvadult bokros- hangás környezetben, és elmélkedni a világ folyásán.

No és ott van, már jó bent a királyság mélyén amaz etető, amit a parkerdő

gondoz, szintén egy gyönyörű dagonyás mellett, télen leszórva kukorica, marharépa, a rőtvadnak széna. Na, ott is jó lenni, de nem mindig, mert némely vaddisznó klán néhány tagja, különösen a féltékenyebb kanok, ugye, nem nagyon csípik a Dezsőt, ezt a hízósertésből elvadult szabad lelket.

És az a helyzet, hogy Dezső, noha általában igen nagy a pofája, nem nagyon szeret verekedni, véresre harapott csülökkel sántikálni, ilyesmi. Minek?

Igazából és valahogy nem is nagyon riszálja őt a kangörcs, ha megszagol egy illatosabb, tüzelő vaddisznó menyecskét. Hát érzi, érzi, a szíve is dobog tőle,

de megküzdeni érte… Netán belehalni a szerelembe? Á, az nem neki való.

Dezső ilyenkor, ha kérdeznék tőle, de őt se kérdezi erről senki, meg úgy nagyjából másról se, azzal áltatja magát, hogy neki súlyos feladta van, az Odaát Ajtajának őrzője ő, felelős beosztása pedig, hogy nem engedi az ajtót nyakra-főre használni, nagyon is tiltja a profán kalandokat, a csacska szívügyeket.

Szóval Irma és Dezső között amolyan több mint három lépéses ismeretség

alakult ki, inkább távoli haverság, mint európai módon elnyomott zsigeri ellenszenv. Egy szevasz Dezső és egy röff – ennél több csevegés nem nagyon esik meg köztük, ha valahol összefutnak.

De bezzeg Alig Irma de szívesen találkozna és de sokáig beszélgetne a Miska

Kancsóval! Alig Irma nem tehet róla, de imádja azt a pasit. Hiába nem is pasi, hanem kancsó, nem hús-vér, hanem eleven agyag. De az alakja, ami úgy de úgy hasonlít a nagypapájára, akit imádott, de sajnos ideje korán odaátra távozott.  A mindig vidám kedélye! Hogy az ember észre se veszi, de Miska Kancsó mellett jómaga is mosolyogni kezd. A jovialitása. A kedves, szeretettel teljes humora. Alig Irma nap mint nap azon kapja magát, hogy elemi módon hiányzik neki. A Miska. Szerelem lenne ez? Ugyan már!

Hogyan lehetne épeszű asszony szerelmes egy életre kelt kerámiába?

Akkor már inkább ama fazekasba kéne belezúgni, aki Miskát alkotta.

De ő meg vajon ki?

Hát ki? A Teremtő, ki más? És hol lakik a Teremtő, honnan a legközelebb elérhető? Hát vagy a templomban, ugye, vagy Miska Kancsó mellett, akit

az Úr nyilvánvalóan igen jó kedvében kreált.

Hát így aztán Alig Irma sétál az erdőben. Reggelenként itt kezdi a napot,

a Vérfarkas Szurdoknál, a turistaházban reggelizik és kávézik, aztán ide jön érte kocsival Hunor kolléga, innen mennek hajléktalanokat segíteni, és munka után ide is hozza vissza egy késő délutáni sétára, sötétedésig, ami Irmát rendszerint Dezső dagonyájánál találja. Ó, ilyenkor már lobog a tábortűz. A bográcsban biztos, hogy rotyog valami, amit vagy Huba, vagy Kelemen Virág hozott a városból, vagy Szép Juhász néne hozatott Vágási Matyival, aki hiába elfoglalt MILEHA PÉNITA projekt menedzser helyettes immár, és mint ilyen, egyszerre Teodóra asszony jobb és balkeze,

a turistaház anyagbeszerzésének java még mindig rá hárul. Morgolódik is eleget emiatt, hogy végül is mit csinál a Vérfarkas János, vagy a tiszteletre és félelemre méltó druida főpap úr, esetleg Benjamin, de aztán mégse teszi meg.

Hogy miért nem? Mert a halek, avagy a lúzer fele még mindig erősebb annál, mint aki réges-régen a réti Don Huan volt. Hajaj, hol van az már! Neki néha ez az egy feleség, a Töreki Sütemény Ágnes is sok, aki után annyira ácsingózott…

És akkor már gondolt is ám arra az Alig Irma, hogy mi lenne, ha jómaga is kiköltözne ide. Ugyan miért ne? Őt aztán senki nem várja a bérelt kis lakásában, amit amúgy is csak nagy nyögések közepette tud fizetni.

A Zakariás Hunor ugyan udvarolt neki, meg próbálkozott is, meg nem is volt ez annyira Irma ellenére, de aztán rájöttek, hogy ez nem az. És azóta a legjobb kollégák és barátok. Meg aztán a Hunornak lett egy fix csaja.

És Irma aztán nem olyan, hogy fejet vadászna. Nem az a ragadozó típus.

Szóval lakjon a Dagonyásba? Sátorban a Huba, a kékseggű ördögök, Juhász néni és Dezső társaságában? Mert különben nagyon is jól érzi magát közöttük. De azért sátorban? Azt azért mégse. Vagy mégis? Vagy várja meg, amíg Bendő atya tényleg elintézi végre azt a nagy faházat, régi felvonulási épületet, ami alá majd rittyentenek egy jó kis beton-alapot, és már ott is vigyorog majd az ecetfás csalitosban, mint az egyház által támogatott

HARAMIÁK Menedékhelye. Ha végre sikerül az atyának. Mert bizony sokat kínlódik vele. Na, akkor abban neki is lehetne egy saját kis szobája. És onnan már boldogan mehetne minden nap fedél nélkülieket segíteni, menteni.

Ez egy szép terv, erre igen szeretett gondolni az Irma. Hogy talán már a tavasszal, de tán a legkésőbb nyáron.

Na és éppen erről ábrándozott a Cser Botond tölgyfa ligetéből lefelé ballagtában, ahol persze Miska Kancsót kereste, de megint nem sikerült

összefutnia vele, amikor találkozott Bimbó úrral, a mágikus királyság ügyvezető miniszterelnökével, ami elnevezés persze kissé fennhéjázó, mivel a kabinetben Bimbón kívül más miniszter nincs. Ami azt illeti, államtitkár se.

Államtitkár helyettesekről szó se esett sose. Igazság szerint a Csiki Mágikus Királyságban momentán nincs is szükség államra. Először, mert senki nem tűri, hogy uralkodjanak rajta azzal a dumával, hogy csak őt óvják mástól, de leginkább saját magától. Viszont adót se fizet senki. Hát így volt Bimbó tiszteletbeli miniszter, ahogy Kovács Doci tiszteletbeli konzul. Hozzá kell még tenni, hogy még király sincsen ebben a királyságban. Herceg és hercegnő van, úgy mint Csajszi hercegnő és Csippszar herceg, ám ők momentán is a világi életüket intézik. Az asszony nem sokára felvételizik újra a színművészetire, a férje meg operatőr szakra. Ahelyett, hogy elfoglalnák végre a trónt és élhetnének, míg a nagyharang szól, vagy amíg meg nem halnak. De ők nem. Reméljük, még nem, de majd egyszer igen. Addig pedig ideiglenes király kell a búbánatnak.

Abból csaj baj lehet: ideiglenesből ki ne akarna örökös lenni, ha rájön a királykodás ízére, hiszen azt tesz, amit csak akar, azt mond, ami csak jól esik neki, az isten neki a legmagasabb hivatalhoz tenger sok észt, fedhetetlen erkölcsöt, és fehéren izzó hivatalt is adott: ezt nevezik felkentnek.

Szóval ballag lefelé a kijárt ösvényen az Alig Irma, gondolataiban elmerültem, amikor vékonyka, ám igen éles hangon rászól valaki.

-         Hé, te lány!

Hát először nem is hallja meg, csak mint valami furcsa csengést érzékeli,

a szeme rebben, de nem néz körül, úgy sétál tovább.

-         Hallod, vagy tán süket vagy?!

Hát ezt már nem lehet fura csengésként, sípolásként észlelni, ezért megtorpan, és kissé értetlenkedve néz körül, vajon neki szólt-e a kérdés.

-         Itt vagyok!

-         Hol?

-         Itt lent!

-         Hol lent?

-         Tőled jobbra, a kecskefűz bokornál!

-         Hol?

-         Amelyiken majd  a barkák bimbóznak!

-         Hol?

-         Vak is vagy, nem csak süket?

-         Ejnye már, ha nem látlak!

-         Mert nem ide nézel! Jobbra! Rendezői jobbra, na!

-         Ja. Akkor mért nem azt mondod?

-         Most mondom. Látsz végre?

És Alig Irma csakugyan megpillantja Bibó miniszterelnök urat a jelölt helyen, de csak egyik felét, mert a hátsó részét a tavalyi lombhullás

takarója rejti. És akkor Irma nagyot bámul az egérre, de nem olyan sikoltós féle nagyot, mert hát látott ő már ebben az erdőben nagyobb csodát is, mint egy beszélő egér. Hogy mást ne említsünk, az ő szívének csücskét, a Miska Kancsót, Cser Botondot, a két kékseggű ördögöt, vagy éppenséggel Dezsőt.

A Lápi Lidérchez még nem volt szerencséje. Bár ki tudja, amilyen alakban meg bír jelenni az a selyma…  

Aztán, hogy kicsodálkozta magát, a következő három másodpercben az eszébe jutott, mert a Dezső Dagonyája tábortüzénél néha szó esik róla, hogy ő nyilván a Bimbó miniszterelnök úr, ezért jól nevelt hölgy lévén udvarias köszöntésre késztette magát.

-         Tiszteletem, uram!

-         Na!

-         Segíthetek valamiben?

-         Ő, igen…kérném… - vált Bimbó is udvarias hangra, elvégre a hírnév, a

beosztás és a rang kötelez.

-         Parancsoljon!

-         Nos, meglehetős nagy segítség lenne, ha lenne szíves engem mintegy

felemelni, és leszállítani a Vérfarkas Szurdokig. Mivel úgy vélem, amúgy is

arra megy.

-         Igen, oda igyekszem.

-         Nagyszerű. Tehát megtenné? Feltéve, ha nem iszonyodik tőlünk. Mármint

az egerektől.

-         Ugyan miért iszonyodnék?

-         Sok hölgy így érez.

-         Á, én nem.

-         Külön szerencse, kedves Irma. Kegyedet így hívják, nemde?

-         Engem? Igen…

-         Bocsásson meg: Bimbó.

-         Kitaláltam! Azaz sejtettem, hogy ön az, tisztelt miniszterelnök úr.

De ön honnan tudja az én nevemet?

-         Ó, hát, tudja hogy van…

Irma nem nagyon tudja, hogy van, de valahogy ezt most nem jut az eszébe firtatni. Inkább közelebb lép a főméltóságú úrhoz, és derékban kissé meghajol.

-         Tehát vigyem le?

-         Ha nem túl nagy fáradság.

-         Dehogy! Már hogy lenne az? De csak nincs valami baja?

-         Sajnos. Beszorult a jobb hátsó lábam két kő közti résbe!

-         Nahát, ilyet!

-         Komolyan, mintha egy satu fogta van össze.

-         Borzasztó.

-         Tuti, hogy valami ergya kobold viccelt meg.

-         Hát önöknél koboldok is laknak?

-         Naná, majd ők nem. És rohadt rossz mindnek a humora.

-         Képzelem.

-         Á, kegyed azt elképzelni se tudja.

Alig Irma egy pillanatra elképzeli, hogy még elképzelni se tudja, aztán

tettre serkenti magát, lenyúl a miniszterelnök úrért, ám a mozdulatot félbe hagyja. – Akkor most fogjam meg?

-         Kérném.

-         És húzzam onnan ki?

-         Fordítsa a tenyerét felfelé, majd rámászok.

-         De nem szorult be?

-         Az a kő odébb van, onnan kirángattam a lábamat.

-         Értem. Akkor…tessék parancsolni!

Alig Irma leguggol az ösvényen, a kezét az avarra rakja, felfelé fordított tenyérrel, hogy mint egy rámpára, Bimbó úr rákecmeregjen. Hát bizony elég nehezen mozog. A jobb hátsó lábát csúnyán húzza maga után. Az a legkevesebb, hogy nagyon megrándult, de lehet, tán el is törött. Nagy nehezen, hősiesen rámászik a nyitott tenyérre. Alig Irma felegyenesedik, a tenyerét igyekszik

vízszintesen, és mozdulatlan tartani. Jól megbámulja a kicsi egeret és a sérült lábat.  Látja ám, hogy Bimbó nem éppen fiatalka. Azok a fehér szálak a bundájában vajon az őszülés jelei? Azon még sose tűnődött el, hogy az egerek vénségükre megőszülnek-e. Persze ugyan melyiknek van alkalma megöregedni?

Pláne azok, akik nem élvezik valamely lelkes kisrágcsáló hobbista vendégszeretetét, esetleg egy templomtorony magányát, hanem a vad világban

próbálkoznak a túléléssel. Vegyük például a főméltóságú urat! Most neki is tuti annyi lenne, ha éppen nem hordozná a tenyerén a jó szerencséje, ha nem lenne a mágikus királyság vezető tisztségviselője, és ha nem bírná meglehetősen perfekt

szinten a réti magyar nyelvet (is).

Így aztán Alig Irma betegszállítóként folytatta az útját lefelé. És bizony furcsa érzés volt a számára, hogy akkor ő most megment egy beszélő egeret, aki a Mágikus Királyság főméltósága.  Nem volt könnyű ezt kompenzálni némi elfogódottság nélkül. Meg aztán mi illik ilyenkor? Milyen témát hozhatna fel, amíg leérnek a szurdokba. És apropó, ott mi is lesz? Na például, az nem is ártana, ha ezt a problémát veti fel.

-         És ott, elnök úr? Hívjunk állatorvost?

-         Elég, ha bevisz a turistaház büféjébe Kovács úrhoz.

-         Gondolja, ő helyre tudja tenni azt a lábat?

-         Nem, de ő az összekötő. Tudja, a két világ közt.

-         Mármint az igazi és a mágikus közt?

-         Mért, drága, maga szerint én nem vagyok igazi?

-         Dehogy nem, Bimbó úr, már hogyne lenne az?

Hát igen. Érzi a kis egér melegét és mocorgását a tenyerén, és maga is elcsodálkozik azon, hogy semennyi viszolygást se érez. Csendben haladnak tehát jó száz métert tovább. Még két kanyar, aztán egy meredek lejtő és onnan majd már látszik a Pántlikás Lada szentéjének a zsindely-teteje.

-         És majd Kovács úr eldönti, mi legyen?

-         Úgy érti, a lábammal, Irma kisasszony?

-         Mert értem nem sokára jön a kollégám, tudja, a kocsival, és megyünk

dolgozni. Így mi is bevihetjük egy állatorvoshoz. Tudok is egy jót, az Eilig

doktort.

-         Őt hallomásból ismerem. Benjamin Csippszar herceg atyja, nemde?

-         Ezt nem is tudtam.

-         Pedig így van.

-         Tehát szállítsuk oda?

-         Majd eldöntjük később, jó?

-         Ahogy óhajtja… De nem fáj?

-         Kibírom.

-         Mert nagyon ijesztő az a lába.

-         Mondja már, ha levágják…

-         Jaj, csak nem…

-         Láttam én már háromlábú egeret, kisasszony.

-         Az öné talán meggyógyul. Elvégre ez itt mégis csak egy mágikus

királyság, nem?

-         Attól az erdei egér még nem szalamandra… - utal némi szarkazmussal a

főméltóságú úr, hogy kár őt összetéveszteni ama hüllővel, még ha tombol is a mágia a tölgyesek környékén, és bizony most jól jönne, ha képes lenne új lábat növeszteni.  Irma viszont egy talán érdekes témát talál, amit örömmel oszt meg a sebesülttel.

-         A múltkor láttam ám a tévében, hogy brit tudósok, vagy kik, készítettek

egy olyan port, ha jól emlékszem, a házi sertés húgyhólyagját lekaparva, amiből kinyerték az őssejteket, tudja, na és abból.

-         Abból mi?

-         Hát a por.

-         De azzal mi van?

-         Ja! Rászórták egy öregebb bácsi ujjcsonkjára, mert az meg az ujját vágta

le, és akkor a setés őssejtek hatására tökre új ujja nőtt ki neki.

-         Nem mondja!

-         Na és, hogy ez majd így lesz ám a levágott lábbal, karral, meg ebből növesztenek majd új szívet, tüdőt, szerveket…

-         A disznó húgyhólyagjából?

-         Azt mondták.

-         Na és nem lett annak a bácsinak pisi szagú?

-         A kinőtt ujja?

-         Hát mi más?

-         Á, azt…nem hiszem, de… Nahát, a miniszterelnök úrnak tréfálni

tetszik velem?

-         Remélem, nem haragszik meg érte.

-         Dehogy! Sőt! Örülök.

-         Akkor jó. Kegyed igazán kedves teremtés, Irma.

-         Boldog vagyok, ha annak talál.

-         Ne higgye, hogy hízelgek. Hallom, hajléktalanokat istápolnak a

kollégájával.

-         Azt is kell valakinek.

-         Volt idő, amikor az ilyeneket, mint csavargókat, felakasztották.

-         Tudom.

-         Veszélyes lény az ember.

-         Azt is tudom.

-         Sok bennük a ragadozó természet.

-         De vannak köztünk a lelkünkben is vegetáriánusok.

-         Ahogy mondja, drága Irma.

-         Na, én már látom is a zsindelytetőt. És azt hiszem, a mi kocsink hangját

is hallottam az imént a szurdokba fordulni és a turistaház előtt leparkolni.

-         Megismeri a kocsi hangját?

-         Hát eleget ülök benne, elhiheti.

-         Mondom én, az ilyenek miatt, mint kegyed, lehet az embereket elviselni.

-         Köszönöm, elnök úr.

-         Most se hízelegtem ám.

-         Akkor…bevihetjük mi Eilig doktorhoz?

-         Végül is, ha nem nagy fáradság…

-         Dehogy, miért lenne?

 O

 Jobbágy De Most Penész von Helló úr meg ugyanebben a percben arra ébred, hogy még biztos álmodik. Nem, az nem lehetséges, ami történt vele. Viszont ha nem álmodik, akkor kész, vége van, megbolondult, az emberi test és benne az elme nem bírta a hatalmas nyomást tovább, hogy három nagyjából önálló lélek és tudat lakja, kizárta magából a külvilágot, és a teljes sötétséget, csendet és mozdulatlanságot választotta. Hogy mint az univerzum sötét anyaga, a teljes kiterjedtséget és láthatatlanságot, úgy élje meg a továbbiakban önmagát.

Jobbágy De Most Penész von Helló ugyanis nem lát, nem hal, nem képes hangot se kiadni, és a teste csak annyi információt közöl, hogy kiterjedt, tehát nem semmi, ám mozdulatlan, vagyis időtlen, tehát mégis csak semmi.

És így Jobbágy De Most Penész von Hellónak, az országgyűlési képviselőnek,

az univerzális élet prédikátor-profétájának és egy Hellónak nem könnyű.

Pláne a nem könnyűnek az a része, hogy mégis a tudatánál van.

De akkor hogy? Meg miért? És minek? És egyáltalán hol van és hogyan és mikor? És hogy történt ez? Az is hol, hogyan és mikor?

Jobbágy De Most Penész von Helló úr keményen küzd a pánikkal. Ám amidőn

sikerül előbukkannia alóla, az új döbbenet is eléri: momentán egy tudattal

gondolkodik, egymaga van, ám három tudat minden emlékével és identitásával.

Momentán ő egy személyben Jobbágy és De Most Penész és Hello. És ha ez így maradhatna, már megérné a rémületet. Hogy mi történt vele, és tényleg hol van most, és hogyan és mikor.

Talán órák, talán napok telnek el, de lehet ám, hogy egyetlen perc se, amikor megnyugszik háborgó elméje annyira, hogy már-már képes logikusan gondolkodni. Ennek a helyzetnek is megvan az oka, az okozata, a logisztikája, csak nyugi!

Emlékezz! Förmed önmagára, és megint meghökken, hogy még mindig egymaga van hárman, és nem hárman van egymaga.

Mi is volt az utolsó normális pillanata? Már ha az normális volt, hogy hárman laktak egy elmében? Igen, az, mert ott volt külvilág. Valóság, vagy annak igen

jól hallucinált látszata. És nem ez a kiterjedten kiterjedés nélküli sötét.

Igen.

Lefeküdt aludni. Ilyen történt, az biztos. Már látja is maga előtt, ahogy

megy az ágya felé, amit sajnos hosszú ideje senkivel nem oszt meg, mert ki az  nő, aki összeállna vele, a három részre szakadt elmebeteggel, noha tünetmentes, vagyis inkább nem közveszélyes. Viszont egy kórteremben hált a brutálisan lemészárolt Kertai Uhuval, és sokan pletykálnak még mindig a háta mögött arról, hogy tutira ő volt a tettes, csak persze ezt is elmismásolták, kenték, mutyizták ott fenn a gengszter politikusok. Pedig nem ő tépte le Kertei Uhu fejét, aztán nem ő vonszolta ki a tetemet a férfi vécébe, és nem ő sompolygott

le Hartai úr hullájáért a proszektúrára, nem ő hozta azt fel a teherliften, és nem ő dugta Kertai ágyába. Erre már csak emlékezne, nem? Ha ő tette?

Vagyis mégis csak ő követte el ezeket a turpisságokat?

Á, nem. Vagy de?

Akkor miért emlékszik ennyire pontosan, valaki más hogyan csinálta? Hát a sátán keze volt a dologban, nem? Na. De most nem erről van szó.

Hanem arról, hogy csoszog az ágyába, leül rá, lerúgja a papucsot, fellendíti lábát, takaródzik, egy percig a mennyezetet fürkészi, végigveszi az aznapot, ami egyáltalán nem volt rossz, de jó se, amolyan sikeres üzletember és honatya egy napja. Sok fontoskodás, kevéske harácsolás. Ennyi. Na, akkor olvasson pár sort az odakészített magazinból, vagy mégis inkább igyon meg még egy beöntés

skót viszkit? A tűnődésből annyi lett, hogy se ehhez, se ahhoz nem látott,

hanem villanyt oltott, és már szunyált is. Ja, még előtte az elhatározás, hogy a hétvégén kiruccan Bécsbe, hiszen ő ott örökölt néhány kuplerájt is. Na, ha mások nem, majd azok a lányok kényeztetik egy kicsit.

És aztán eljött a sötétség.

De még nem az a sötétség, mert arra még emlékszik, hogy egy pillanatra  megébredt, hogy vizelni kéne, de nem sürgős. Na és aztán.

Te szent ég!

Csak nem került vissza egy pokoli húskonzervbe? Oda, ahonnan lelkes lényei kétharmada származnak? Ez hát a kör vége, hess tudat, marad az ízfokozókkal

megbolondított, tartósított rothadásban tespedés, amíg a bádogját valami borzalmas csillagközi lény fel nem nyitja? Például egy csíz hím újra?

Jobbágy úr emberi harmada felhorgad e méltánytalanságra egy pillanatra.

Aztán megszállja némi tétova bölcselet, ugyan nem mindegy, hol enyészik?

Egy húskonzervben vagy egy nemzeti panteonban?

Nem hát!

De!

Na, mindegy. Az is lehet, csak annyira súlyos agyvérzést kapott az éjszaka,

hogy megszűnt tőle a testtudata, pontosabban csak annyit tud róla, hogy még van, és mintha élne is, de mozdulni nem képes, és nem lát, és nem hall, és nem észlel se szagokat, se tapintást, vagyis- akkor mégis csak halott lenne?

Vagy haldoklik, és a tudata az agya még működő zugába menekült? Van ilyen?

Ki tudja? Ő biztos nem. Vagy ilyen a halál utáni élet? És akkor Mennyország, Pokol, az Odaát számtalan dimenziója mind kamu? Tündérmese az élet kilátástalanságának, a világ hátborzongató idegenségének elviselésére?

De hogy is volt?

Hogyan is, miért került váratlanul ebbe e helyzetbe? Hiszen tökéletes fizikai állapotban érezte magát. A lelke egyensúlyban, mármint mind a három- a lehetőségekhez képest. A dili-gyógyszereit hónapok óta nem szedi.

A vállalkozásai sikeresek, a MILEHA projekt egyenesen szárnyal, a kuplerájai…

Hoppá, hiszen az volt az utolsó gondolata, hogy hétvégén…

Na, igen, mert a kora esti munkaértekezleten. A H’aka székházban, a MILEHA projekt eredményeit és további lehetőségeit elemezve elnézegette Teodóra asszony fenekét, és újra megállapította, hogy igen mutatós egy darab az a nő.

Aki persze nem nő, neki ezt a főnök már régen megsúgta. Tehát Teodórára  nyugodtan lehet azt mondani, hogy jó a karosszériája. No persze úgy könnyű, ha az ember, azaz jelen esetben az űrcsótány olyan alakot vesz fel, ami csak tetszik.

Viszont Teodóra rendkívül kacér kis fenekét elnézegetve érezte meg, hogy kéne egy nő- igen, akkor fogalmazódott meg benne, hogy váratlan ellenőrzést tart a hétvégén a bécsi nyilvánosházainak egyikén. Vagy mind a háromban.

Na, és akkor a munkamegbeszélés után még be kellett ugrania a kábel tévébe, hogy azzal a nagyképű és nagypofájú Julcsi főszerkesztő asszonnyal a jövő hétre tervezett stúdióbeszélgetést megbeszélje. Mert mi az, hogy nem kapja meg jó előre a kérdéseket, és milyen jogon tartja fel magának bármelyik kis riportere vagy műsorvezetője a váratlan kérdezés jogát, különös tekintettel arra az elviselhetetlen arrogáns, tepsi seggű Purtiltz ’Rnő Gombos Veronikára?

A világon sehol, mármint normális demokráciákban se divat, hogy nagy nyilvánosság előtt egy olyan kis nyikhaj azt kérdezzen egy politikustól, vagy bárki mástól, amit csak akar. Ahol pedig ez bevett szokás, na, olyan is az a demokrácia… Sajtószabadság? Hol élünk, kérem? Kinek kell az?

A nyikhaj újságíróknak. Csak.

Na és, miután jól kivicsorogták magukat, és már ment lefelé a lépcsőn, és azon dühöngött, mért nem veszi meg mellényzsebből az egész Gazdag Kábel nevű kócerájt, és rúgja ki rögtön az összes itt dolgozót az alagsorban sunnyogó két zombitól kezdve az ügyvezető igazgatóig, amikor éppen T úr caplatott felfelé a lépcsőn vele szemben, és meghívta őt egy italra. Mégpedig annyira barátságosan, hogy ez Jobbágy de  Most Penész von Helló urat zavarba hozta, és ahelyett, hogy elküldte volna T-ét is a búsba, mint sunyi kis árulót, akit még ő hozott ide a tévéhez és éppen T volt, akit őt hátba szúrta, az italmeghívást elfogadta. Mondván magának, ugyan kíváncsi lettem, hogy ez a görény meg mit akarhat. De nem akart semmit. Csak békülékeny hangokat rezegtetett érdeklődvén, hogy megy az üzlet, mi újság a tisztelt házban. Az ital viszont finom volt. Valami egészen különleges örmény konyak, azt mondta. Hogy ez is az Ararát szőlőjéből készült ám, de olyan ez az Ararát konyakok között, mint az extra hét plusz aszú hordós a Tokaji boroknál. Na, abból koccintottak vagy hármat. Hatot? Nem számolta, ha Té nem sajnálta.

NEM SAJNÁLTA!

A Té! Aki még attól is szívja a fogát, ha az ementáli sajtban túl sok a lyuk.

Amilyen faszari alak.

És itt Jobbágy úr rádöbbent, mi történt: azzal a konyakkal megmérgezte őt az a mocsok. Valami lassan felszívódóval. De hát ő is vedelt belőle. Akkor nyilván létezik ellenmérge. A francba! Hát persze. Ez most jól beszopta.

Így döglött meg.

De miért? Miért éppen most? És hogy mert Té tenni ilyet?

[aretsorozat]

2/4.

Zseb és cetli 12. Pupé kapitány családot alapít. Kertai UHU már elhiszi, a rágott fülű patkány kikacagja.

 LEHET-E BÜDÖS EGY GONDOLAT?

AVAGY A MUSZÁJ TEÓRIÁJA

 Az ötlet Erőss Jonatán tanár úré volt, hogy a Zseb és cetli előadásait a némileg szűkebb és kevésbé hangulatos nagyteremből, amit végül is a panziónak készült épület ebédlőjéből alakítottak ki, áthelyezzék a pagodába. Eme csupa üvegfalú télikert és szabadidő központ, amit már amúgy is benépesítettek a Plüss Jurassic tündéri rémei, sokkal alkalmasabbnak látszott az egyre növekvő néző/hallgató

befogadására, nem beszélve arról, hogy egészen más hangulatot is árasztott.

Különösen azután, hogy Benjamin, sok tanácsot kérve és imígyen összegezve minden hangtechnikai tudását, kisebb-nagyobb hangszórókat rejtett el a páfrányok, harasztok és törpe pálmák levelei közé, ahonnan egy esőerdő hangjai áradtak elő, hol diszkréten kevés eső szitálással, madárcsicsergéssel, neszezéssel, hol meg vérfagyasztó üvöltéssel. Ez már döfi! Erőss tanár úr nem véletlenül volt a Rét koszorús musical szerzője, bőségesen megáldva színpadi érzékkel és a drámai effektek iránti olthatatlan vonzalommal. A házigazdák hamar elérték azt a sikerszintet, hogy aki belépett a pagodába, ritkán távozott anélkül, hogy a Péter Ági által tervezett plüss rémecskék közül ne vásárolt volna legalább egyet. És persze nem ám Ugribug figurája fogyott leginkább, bár belőle is vittek el szépen, de még csak nem is Kovács docens úré, hanem naná, hogy a kopasznyakú marabú-denevér kiméra külsejű Hermész Jakabból.  Egyelőre.

Mert aztán ki tudja, merre fordul még Kovács doci története, mely figurák és karakterek ragadják meg a művészileg infantilis Péter Ágika fantáziáját.

És erre most talán adódik is esély, mert Kovács tanár úr sejtette a növendékeivel, még az előadás előtti heveny kávézás közepette, hogy ma bizony muszáj lesz hőseinknek a tengerparttól tovább indulni, ahol is olyan szép diadalt arattak Szimpi, az óriás rémhal felett, felszabadítva ezzel a hét tenger környékét a szociopata terrorjától, és így Archy mama is visszamászhatott a tengerbe  a pici teknőseivel. De hát, ahogy mondani szokták, minden csoda három napig tart, no és minden effajta diadal is. A rémhal oly messzire úszott szégyenében, hogy vélhetően egészen ki is veszik majd a történetből. És tán Archy mama is, bár ő nem, hiszen az aranyszínű tojás képében belőle emléktárgy maradt. Vagy több lesz ez a tojás annál? Ezt is ki tudja? Csak Doci, de ha kérdezik, és mi lesz a tojással, csak sejtelmesen mosolyog, és azt válaszolja, majd kiderül. Ilyenek ezek a „nagy mesemondók”. Rejtélyeskednek, fontoskodnak, ezzel is előtérbe

tolva az arcukat. Hogy majd idejében elárulja azt is.

Mondja meg most!

Meg majd meséljen róla megint idejében, nem? De nem. Kovács Doci is megérdemelné, hogy ezek után ne legyen rá kíváncsi senki. Ehelyett megint tele van- immár a Pagoda is, ami legalább háromszáz nézőt jelent. Janka igazgató asszony meg újra csak szívhatja a fogát, hogy nincs pofája ezért belépő díjat szedni.  Persze, a plüss rém szépen fogy, az igaz. És a Gazdag Kábelben sugárzott adások igen jó promóciót hoznak az intézmény számára. Talán nem is lesz gond a következő tanév hallgatói létszámát és költségvetését összerakni.

A nézők tehát zsibongnak, mocorognak, mint egy izgalmasnak ígérkező színházi előadás előtt. A diákok székeit ugyanúgy körberakták, mint ahogy az előadó teremben volt, hangsúlyozandó, hogy ez azért nem mese-matiné a réti nagyérdemű számára, hanem tanóra a „Bölcselmi gondolatok vagy mik” című féléves stúdiumból, amit majd a következő félévben a „Bölcselem, tehát valami az” című követne a tervek szerint, bár a tanterv még távolról sincsen kőbe vésve.

De nem is szükséges, hiszen ez egy magániskola, ami áldásos tantervi szabadságot élvez, még felsőoktatási viszonylatban is.

A közönség tehát zsibong, a túró kisasszonyok csivitelnek, az esőerdő hangjai

rá- rácsapnak a székeiken ücsörgő civilekre, amik közül talán egy-egy szerencsétlen növényevő halálsikolya és valami nagymacska ordítása és reszelős lihegése talán kissé megszokhatatlan.  Szóba esett, hogy a Jurassic park valamely részéből csennek hang effekteket, ám ekkor Erőss Jonatánban felülkerekedett a NAV ellenőri morál, miszerint ahogy jövedelemadóval, áfával nem csalunk, úgy olyan szellemi alkotást se használunk ingyen, ami amúgy jogdíj köteles lenne. És ez akkor is így van, ha Hollywoodról nem üzennek be a Túróba, hogy „mire véljük ezt, öcsi?”.  Maradtak tehát a youtube-ról letöltött esőerdő zajai.

És belép a Pagodába a tanár úr, már-már professzor úr, mégpedig négyszer négy duplától felpörgetve, és ennyi koffein nehogy már ne legyen narkotikum.

Így aztán kissé guvad a szeme, és lilásra duzzadt a feje, de kedélyesen mosolyog és integet azoknak, akik bizony felállva tapsolnak neki. Jó napot, szevasztok, csókolom,  ballag a székéhez, ami a túró kisasszonyok körének része. Ott

a hallgató hölgyekre külön és túláradó szeretettel mosolyog, még egy cikkanó pillantással megkeresi és nyugtázza, hogy Godfrid Virginia is ott ül, ahol szokott, a nézők között a harmadik sorban, és vele csaknem szemben.

Mintha csak erre várt volna úgy dramaturgiai, mint hatásvadász szempontból,

és különben tényleg erre várt, az egyik páfrány mögül velőt rázó sikoltás tör elő, aztán halk morgás, mint amikor az oroszlán már az oldalára döntötte az áldozatát és most nekiáll szegény prédát a túlvilágra fojtogatni.  Ekkor Kovács úr kifordítja a nadrágja zsebeit, mutatván, nincs bennük cetli, és így, kifordított zsebekkel foglal helyet a székén, és még egy vidor mosollyal jutalmazva a túláradó után a Rét harmatos virágait, a Túró Kisasszonyokat.

-         Na, akkor hello, csajok! – ellenpontozza a szinte ünnepi bevonulását

kedélyesen.

-         Jóóónapot kííívánok, tanár úr! – érkezik rá elnyújtva a válasz. És akkor

Benjaminnak ez a végszó, hogy a távirányítóval levegye egészen halkra az

esőerdei effekteket, és onnantól már csak a kamerával foglalkozzon, hogy legyen mit tökéletesre vágni Molyirtó Mosolyú Mónikának az esti adásba.

-         Hol is tartottunk?- teszi fel a kérdést a tanár úr, pedig tudja ám, mert mint

azt említettük, kávézás közben ezt tisztázta a hallgatóival. De hát már ez is hozzá tartozik az előadások szerkezetéhez, hogy ilyenkor általában Izaura jelentkezik és emlékezetet.

-         Ma el tetszenek indulni, tanár úr.

-         Csakugyan. Igen, attól tartok, muszáj lesz. Pedig higgyék el, a magam

részéről még örömmel maradtam volna. Elvégre nekem aztán nem volt sürgős odaérnem abba a Seholsincs országba Cukor király színe elé, hogy ott Ugribug barátomat mindenféle életveszélyes próbák elé állítsák, amit ő majd naná, hogy bevállal, hogy elnyerje a királylány kezét. Belegondoltak már, végül is micsoda marhaság ez? Egy hülye kis fruskáért ennyit kepeckedni?

Akit momentán még sose láttunk, és lehetséges, mi több: valószínű, egy elkényeztetett kis nyafka, egy hisztis kis akarnok, aki eddig is mindent megkapott az Élettől, mert ugyebár jó időben született jó helyre, és élete végéig meg is fog kapni, hacsak valami váratlan nem történik. Ámbátor szokott történni, és erről szólnak a mesék. És akkor itt mindjárt meg kell jegyeznem, ha az említett kis hölgy, vagyis az eladó királylány meg is szívja egy darabig, a végén persze megmentik, és akkor megint hisztizhet, nyafoghat tovább.

Mármint királynői minőségben, ugye? Végtelen borzalommal tölt el a gondolat, mit kockáztat ezen közben a hős. A legkisebb királyfi. A tékozló.

A furfangos. A dalia. Először, kiállja a próbát, vagy nem, és fejét veszti.

Vagy legyőzi a sárkányt, vagy nem, és felfalják. Harmadszor elnyeri a királylány kezét, és aztán nyöghet az egyre házsártosabb perszóna mellett,

amíg meg nem öregszik, vagy ha jobb a szerencséje, le nem vágják egy határ menti kis csetepatéban. Esetleg felökleli egy vadkan? Élesre fent tőrrel a kezében, mint a mi Zrínyi Miklósunké?

De nem is erről akartam kissé előre haladni a „Bölcselmi gondolatok” tárgykörben, kedves lányaim, elvégre valahol önök is királykisasszonyok,  vagy azok lesztek, és ezt nyugodtan vegyék sértésnek.

-         Tanár úr, ne tessék haragudni, de annak vesszük!- adja a sértettet

Hajnalka.

-         Nagyon helyes. Kijavítottam ugyanis a múlt heti zárthelyi dolgozatokat…

Itt átmeneti zavar támad az erőben. Először, a túró kisasszonyok ezt azért nem gondolták volna. Másodszor, hogy ezt itt hozza szóba Kovács Doci, nagy nyilvánosság előtt. Amúgy egy egészséges, fiatal, nagyjából ártatlan női léleknek ugyan mit kellett volna írnia a „ Semmi ugyan miért is vacogna?” című esszékérdésre? Bár a tanár úr a szemináriumon ugyan pampogott erről valamit, de azt ki érti meg, amit Kovács Doci okoskodik, hacsak nem a meséjét adja elő?

-         És? Nagyon lesújtó, tanár úr?

-         Hát az, kedves Ágnes.

-         A semminek akkor sincs teste, szerintem.

-         Jaja, szerintem se- áll rögtön Péter kisasszony mellé Laura.

-         Már hogyne lenne, amikor ága is van? – förmed rájuk Izaura, aki azóta

egy kicsit utána nézett a témának, és így rábukkant József Attilára.

  A semmi ágán ül szívem,

kis teste hangtalan vacog,

köréje gyűlnek szelíden s

nézik, nézik a csillagok.

Vas-színű égboltban...

József Attila: Reménytelenül

A szerkesztő

 És ami végképp nem semmi, kéretlenül feláll, pózba vágja magát és

idéz is a versből, teljes ámulatot és döbbenetet keltve mind a lányok, mind a közönség soraiban, akik utóbb persze arra a véleményre jutottak, hogy ezt is nyilván megbeszélték a hatásra vadászók, mivel egyre inkább látszik, hogy valami drámai szerkesztésre érzékeny elme működik itt, és éppen az, aki az eső erdei effekteket is kitalálta, vagyis a Rét musical koszorúsa. Pedig nem.

És mivel nem, Izaura verselésén maga Kovács tanár úr is annyira meglepődött, hogy ezek után totálisan megfeledkezett a tervéről: kemény szigorral megfedni a leányokat, nem ártana néha gondolkodni és nem csak álmodozni vagy vihogni.

-         Bravó, kisasszony!

-         Köszönöm, tanár úr- ül vissza a helyére, és nála csak a hetedik sorban ülő

Kisbabos büszkébb most. Az „én csajom” néz körül úgy, mintha ez tényleg így isvolna.

-         Ejnye már, megint elfejtettem, hol tartottam!- fakad ki Kovács Doci, és ezt  bizony szintén nem beszélte meg senkivel.

-         Még mindig nem indultál el, öreg!- szól be egy borízű hang, de nem ám

rosszallóan, és Kovács úr az illetőben egy Tokaji Borozóban gyakran megforduló kollégára ismer, az Öreg zombira, a Kábel Tévé udvar nélküli udvari munkására. Mellett Pista zombi ül, a kábel tévénél az öreggel azonos munkakörrel. Talán van aki emlékszik, az övék amaz piros talicska, amit a környéken dúló ufók erőszeretettel használnak az elrabolt személyek visszaszállítására.

-         Szevasz, Öreg! – köszön rá örvendezve. – Szintén itt?

-         Mért?

-         Megtisztelsz.

-         Ignác is itt ül, zárva a kocsma.

És láss csodát, Ignác csapos csakugyan ott bújt meg hátul, most bágyadtan int

a feléfordulóknak. Bizony, most már a Tokaji is zárva tart addig, amíg Doci mesél! És akkor ez ám a csoda, nem egy két kilométer magas toronyház, a tetején kisvasúttal és versenyuszodával, vagy anno például Szemirámisz Függőkertje.

-         Nahát, Ignác, hogy te is megint megtisztelsz minket!

-         De folytatnád a mesét végre?

-         És a délelőtti szomjazókkal mi lesz így?

-         Mennek, mint éjszaka, a kisközértbe.

-         Ez is egy megoldás, ha muszáj…

-         Na igen, a muszáj az nagy úr.

-         Ja, az nagy. Ha muszáj a muszáj…- és Kovács Doci teátrálisan a

homlokára csap, hogy csak úgy csattan. – Ejnye, hiszen éppen eregetném el a lányoknak néhány bölcselmi gondolatomat.

-         Muszáj? – nyögnek és sóhajtanak a túró kisasszonyok.

-         És nem lesz büdös? – érdeklődik a borízű kolléga.

-         Mi nem?

-         Most mondtad, hogy eregetni fogsz.

-         Ja! – nevet együtt a tanár úr a többiekkel, aztán baljós redő jelenik meg a

homlokán, mint aki töprengeni kész.  – Amúgy az is érdekes feltevés, hogy lehet-e egy gondolat büdös.

-         Hát már hogy lehetne?- morog Janka igazgató asszony újabb biztos

helyén, egy könnyező pálma társaságában, ami alól egy Géza típusú plüss őskrokodil bámul fel rá vásott vigyorral.

-         Hát…ha a semminek ága lehet, ahogy a költő mondja…- töpreng

hangosan Izaura, és Kisbabos újra és végképp eldönti, neki feleségül kell

vennie ezt a nőt, az hiába is kapálódzik ellene, hogy idősebb nála, meg különben is ők olyanok, mintha édes testvérek lennének, és mint férfi amúgy se jön be neki a Kisbabos. Bár ez utóbbit persze sose vágná a srác arcába.

Mint ex. utcai örömlány, ő aztán tudja, mennyi megalázást tud egy egészséges lelkű férfi elviselni. Pláne, amíg fiatal és ábrándokkal teli, mint ez a félig ember, félig halek űrgyerek.

-         Úgy van, Izaura! – mutat a túró kisasszonyra Kovács tanár úr. – Ha a

semminek lehet ága, márpedig hogy is ne lehetne, akkor egy gondolatnak lehet bűze. A rossz, a romlott, az állott, a gonosz gondolatnak. Ami alkalmasint egy beteges agy termése. Szüleménye? Egyáltalán nem elképzelhetetlen, hogy akadnak erre érzékeny receptorú emberek, akik egy romlott gondolatot éppen olyan büdösnek észlelnek, mint egy napon felejtett halat, egy mosatlan nejlonzoknit, vagy például egy odvas fogból áradó rossz szájszagot. Leszögezhetjük tehát, hogy egy gondolat lehet büdös?

-         Igeeeeen!- egyeznek bele a túró kisasszonyok, csak hogy hamarabb

szabaduljanak. Ám ma ennyire könnyen nem ússzák meg.

-         Na, szerintem is. Viszont amiről szólni akartam, az éppen az, hogy mi az,

ami muszáj, és mi az, ami nem. A népi bölcsesség ebben a kérdésben többek között ezzel a szólással tájékoztat: szarni muszáj, enni nem. Levegőt venni muszáj, lélegezni nem? Mert meghalsz, ha nem veszel levegőt, de élni nem muszáj? Meghalni muszáj, mert ami él, annak el kell halnia. Ám a muszáj, a kell, a szükség, a szükséges fogalmát én most merészen és csak a gondolati játék kedvéért, aminek, remélem izgató, mondhatni íncsiklandozó lesz az illata, kitágítanám, és azt állítom, hogy nem a munka, nem a beszéd és nem is a csoportban élési hajlam hármasa tette az emberszabású őseinket homo sapienssé, hanem a muszáj. Vagy ha úgy tetszik, Ádámot és Évát kiűzetésük után az emberiség első emberpárjává. Mert muszáj volt nekik. Minek utána átverte őket ama bizonyos kígyó a tudás almájával. Már ha átverésnek számít, hogy Ádámot és Évát elindította azon az úton, ahol mi most tartunk.

-         Naná, hogy nagy kibaszás volt tőle!- szól bele a közönségből valaki.

-         Na, lehet, hogy az, bár nézőpont kérdése! – torkolja le az illetlen fickót a

székéről kissé felemelkedve Gotdfid Virginia. És tényleg, mintha ez is előre meg lett volna beszélve, pedig tuti, hogy nem, egy páfrány mögül vérfagyasztó üvöltés hallatszik, talán egy jaguáré vagy leopárdé, a fene se tudná ezt megkülönböztetni két rémüldözés között.

-         Mi?! Mi nézőpont, hölgyem? Hogy jobb volt nekünk a paradicsomban?

-         Magának biztos nem.

-         Nekem ne lenne ott jobb?

-         Maga se lehetne ott, hanem még mindig csak Ádám és Éva.

Ez bizony így logikus, a fene vinné el, gondolnak bele a nézők, és most Kovács Doci majdnem annyira büszke Virgíniára, mint az imént Kisbabos Izaurára.

Hiába, a férfiak már csak imígyen vannak összerakva.

 Meg a nők is…

A szerkesztő

 -         Úgy van, tanárnő! Bizony még mindig ott sütkéreznénk a jólétben és a

boldog tudatlanságban, ha nem eszünk abból a fránya almából. Mindamellett  másikból, az örök élet almájából viszont nem is lett volna semmi értelme, mert az, hogy úgy mondjam, a kiűzetésig zu hause megvolt, ugye… És annyira se Éva, se Ádám nem lehettek zoknik, hogy ezt át ne látták volna…

-         Büdös nejlon zoknik? – kérdezi Kisbabos, mert ezt a poént ki nem

hagyta volna. És noha arat vele kevéske sikert, kuncogással kifizetve, Izaura távolról se úgy néz az „öcsikéjére”, mint az imént az öcsike a „nővérére”.

-         No igen. A következő kérdés, hogy a butaság büdös-e.  Nos, lányok,

hölgyeim és uraim?- és Kovács doci úgy áll meg és néz körül, mint aki nem költőinek szánta a kérdést. Úgyhogy páran kényszer éreznek arra, hogy MUSZÁJ gondolkodni. Elvégre az embert ez tette emberré. Vagy mégse?

Hosszú csend áll be, és csak azért nem perceg a szú, mert bűnösen kevés a fából készült bútor a pagodában, és dicséretesen egészségesek benne a törpefák.

No meg az esőerdő alapzaja egyébként is elnyomta volna. Aztán Gotfrid úrhölgy dönt úgy, segít a barátján, és megszólal. – Az megint attól függ.

-         Ön szerint mitől, kedves tanárnő?

-         Mert egyrészt boldogok a lelki szegények, mert övék a Mennyek Országa.

Mármint úgy boldogok, mint Ádám és Éva.

-         Akik nyilván buták voltak, mivel még nem ettek az almából- nevet

Kovács tanár úr Gotfrid asszonyra.

-         Nyilván. Másrészt, ha a butaság, mármint nem a bibliai, hanem a

hétköznapi, profán butaság kicsinyességgel és aljassággal elegyedik, ami, lássuk be, elég gyakori kombináció…

-         Akkor lehet büdös?

-         Muszáj neki- bólogat Virginia.

-         Nahát, de tanulságos bölcselmi óra kerekedik ebből! – csapja össze a

kezét Kovács Doci.

-         A mesében viszont még mindig nem a haladtunk ám egy centit se…-

morog Ignác csapos a Tokajiból, és neki aztán tényleg joga van ehhez, mivel

sok pénzt veszít az el nem adott tablettás borok és szeszes italok miatt. Tehát a meg nem keresett haszonért cserébe illene kapni valamit.

-         Úgy van!- áll Ignác mellé Janka igazgató asszony. No meg többen, hogy

tényleg, Ugribug és a többé kalandor még mindig ott toporognak a tengerparton, mert a tanár úr már megint, ördöglakat módjára végtelenítve

okoskodik. És még mindig nem hagyja abba?

-         Igazuk van. Muszáj haladni. Még csak annyit, hogyha a muszáj fogalmát

nem csak teológiai aspektusból nézzük, hanem profánul, akkor a következő kérdések adódnak? Muszáj volt ősi ősünknek lemászni arról a fáról, és bebarangolni Afrika kellős közepén a szavannába? Muszáj. Muszáj volt ezt csoportban megtennie, mert egy ősembernek mondjuk egy oroszlánnal, de még egy hiénával is kábé annyi esélye lett volna, mint kisegérnek a házi macskával, hacsak a cicust Tomnak, a kisegeret nem Jerrynek hívják?  

Vagy földi gilisztának, lótetűnek a vakondokkal szemben?

Muszáj. A csoportos vadászathoz muszáj volt valami jelbeszéded és makogások differenciált sorát kitalálni, és abban megállapodni, hogyha ezt mutatom, akkor az ezt jelenti, ám ha ezt vakkantom hozzá, akkor meg ezt? Muszáj. Muszáj volt rádöbbenni, hogy a tűz mely hasznos dolog a maga félelmetességében? Hogy mennyivel könnyebb megrágni és megemészteni az ételt, ha tűzben sütjük, pároljuk, mint nyersen? Muszáj? És jó volt látni, ha egy husáng lángoló végét valamely ragadozó pofájába nyomjuk, az elég hatékony védekezés?

És ha ugyanezt tesszük azzal, aki elvitatná domináns helyünket a csoportban?

És különben sokkal hatékonyabb egy furkós bottal ütlegelni az ellent, mint puszta kézzel? És máris megindult a lavina az emberré válás felé.

Mit mondok, dehogy lavina: a felemelkedés. Bizony muszáj lenne pontosan végiggondolni, hogy a muszáj fogalma csakugyan hatékony-e a történelem megértésében. A történelem alatt itt a megtörtént történtet értem, és nem annak tudományát, amit persze művelni megint csak muszáj.

És itt Kovács docinak muszáj levegőt is venni, és közben a hozzáadott oxigén segítségével belekutatni a tudatáramába, hogyan is folytassa eme agymenését, és így álmélkodva látja, hogy a közönsége értőn és mélyen figyel rá, pedig nem is mesél még. Ettől viszont annyira megdöbbent, hogy már megint elfelejtette, mit is akart még mondani. Ám most nem kérhetett segítséget. Ezért még vett magához néhány mélyen leszívott lélegzetet, és úgy döntött, nincs más hátra, folytatnia kell a mesét.

-         Ott tartottunk tehát, és nemde, hogy érzékeny búcsút vettünk Archy

mamától, és a kis teknőseitől, és ideje volt már folytatnunk az utunkat Seholsincs Királyság felé. Számomra, vagyis hősünk számára az a gond máris adódott, hogy mi történjék a kis aranyszín tojással. Amúgy tapogatásra és óvatos kopogtatásra elég kemény és vastag héjúnak tűnt ahhoz, hogy ne roppanjon szét enyhébb ütődésre, ám mi van, ha mégis. Tehát hogy vigyük?

Vigyem, nyilván. Mert se Ugribug, se Géza nem rendelkezett kis tojást

szállító készséggel, noha Ugribug mellső végtagján akár hozhatott volna magával egy szütyőt, retikült, netán nejlon reklámtáskát is, hiszen T- rexként azt leginkább karként használta. No de most őszintén, szegény barátom hogy nézett volna ki egy retikült lóbálva? Úgy is, mint a  zsarnokgyíkok mintapéldánya. És leendő hős, aki majd megküzd ama nyafka

kis borsóbéka kezéért. Géza hátára se erősíthettük. És hogy Hermész Jakabra bízzuk, no, ez aztán senkinek még az eszébe se jutott. Maradtam tehát én, aki majd a tojást hozza. No de hogy? A zsebemben? Oké? No de ha valahol esélye van arra, hogy összetörjön, akkor ott.  Nekiütődök valaminek. Megfeledkezem róla, és rádőlök. Odacsap valami. Folyassam? Á, nem lesz jó, láttam át. De akkor hogy? Nyilván valami zsákféleségben, amit a hátamon hordhatok, de a zsákban is alaposan bebugyolálva. Mondjuk az e legkönnyebb, száraz hanga, páfrány levél, ilyesmi. No de miből készítsek hátizsákot? Kérem. Higgyék el, az effajta kalandoknak perdöntő része az eszközök hiánya és annak pótlása, illetve az arra való törekedés. Az a muszáj! Mert ami nincsen a kellő pillanatban a kéznél, vagy a kezed ügyében, az a vesztedet okozhatja. Eszközt készíteni tehát muszáj.

Kérem, ezt már a nagymester, Daniel Defoe is tudta. Ezért elképzelte, mit kéne, vagyis kell tennie Robinson Crusoe-jának, ha az embert kiveti a sorsa egy lakatlan szigetre.

 Daniel Defoe: Robinson Cruose, kalandregény, megjelent 1719.

És azóta hány meg hány feldolgozása!

A szerkesztő

 -         Na most, jómagam az aranyszín tojás problémát úgy oldottam meg, hogy

először is kiettem egy kisebb kókusz féle gyümölcs húsát, aztán a csontos héját kibéleltem száraz gyommal, abba beleraktam a tojást, és vékony, ám igen erős liánnal áttekertem és lecsomóztam. Ezzel az összetörés közvetlen veszélye elhárult. Na most a hátizsák, avagy a szütyő. Ez nehezebb feladvny volt. Pláne úgy, hogy Hermész Jakab szüntelenül a fülembe károgott, vijjogott, menjünk már, nem érünk rá, ki a francot érdekel egy szem mutáns teknős tojás, a faszért nem töröm fel és szürcsölöm fel, vagy adjam neki, majd ő elintézi, ha zápult már. Végül Gézát kértem meg, vegye már elő legúribb modorát, és hajtsa már odébb ezt a földbunkót, hadd gondolkozzak. Meg kell valljam, őskrokodil barátom megújuló lelkesedéssel tett eleget kérésemnek.

Így módunkban állt Ugribuggal tanakodni. Szerencsére mi Rétiek, kidobálunk ám tényleg mindent, így rex barátunk kicsi veréb korában olvasott a kukák között olyan kiadványt is, aminek valami ilyesmi volt a címe: Kézműves mesterségek gyerekek számára. Na és abban benne volt a szövés, fonás is. Például a kosárfonás, gyékényszövés, ilyesmik. No de az hogy is megy? Hát ketten nagyjából összeraktuk a módszert. Feljebb az esőerdő peremén téptem magamnak, nem túzok, úgy két-háromszáz méter liánt. Késsel persze egyszerűbb lett volna, az imént erről beszéltem. Utóbb majd beköszönt ám nálam a pattintott kőkorszak is, de az még nem most van. Tehát jól összevagdosott, megkínzott kézzel nekiálltam tökölni, hogy Ugribug tanácsaitól is egyre idegesebben valami hálószatyor szerűt fonjak, csomózzak, ami nem esik helyből szét a picsába- már elnézést, hölgyeim és uraim, de az emlék hatására is sík ideg lettem – és nyugodtan rábízhatom a tojásunkat, meg legyen két pántja, hogy a hátamon hordjam, ne legyen útban.

Nos, több órás megfeszített munka, igyekvés, káromkodás után, mert MUSZÁJ volt, elkészült valami. Hát olyan izé. Szóval se szatyor, se zsák.

És nem vinném világkiállításra. Hacsak nem az avangarde tárgyak biennáléjára nem, a szütyő rémálma címmel. Hogy nem lehet a szütyőnek rémálma? A szütyőnek, aki a semmi ágán ül és hangtalanul vacog, hogy őt valaki majd használni akarja, és akkor egy percen belül kiderül mire valóságát firtatva a semmire se jósága? Csak arra, hogy KUKA?

A Kézműves mesterségek gyerekeknek kiadvány mellé?

Meg kell hogy mondjam, művem külleme meghazudta valamire valóságának

horizontját. Noha eleinte csak úgy tűrtem meg a hátamon, hogy belé a kókusz héjába csomagolt tojás helyet egy jó másfél kilós gömbölyded követ tettem,

magát a tojást meg az ölemben tartottam, midőn végül nekiindultunk a délutánnak,én a szokott helyemen, Ugribug  nyakában ülve, kényelmesen elhelyezkedve két taréjban végződő csontkinövése közé.

Most viszont muszáj szünetet tartanunk, mert minden koffeint felhasználtam a véremből eme okoskodások közepette…

                                            O

   MERRE TOVÁBB, KAPITÁNY ÚR?

  -         Látod? A szemét tőled örökölte.

-         Csak nem?

-         Már a színét, úgy értem.

Pubé Kapitány „kritikusan”megfürkészi a kis Szapphó szeme színét. Csakugyan

a kislányé is barna, ám minden másban merőben eltér az ő csíz hím szemszervéről, ami félig nyúlványként türemkedik ki a fejnyúlványából, és gülü, és többnyire csipás, és szempillák helyett néhány vastag sörte

türemkedik elő a szemhéjából. Nem ám olyan kis pillák, mint a babáé, vagy az anyjáé. Úgyhogy a barna színen kívül, mivel az anyjáé égkék, méghozzá napfényes delelőn kék, és egyszerre mély és békés és barátságos és csábító, szóval ezen a híg fosbarnán kívül mást nem örökölt tőle. Hála a Teremtőnek.

-         Éppen olyan gyönyörű lesz, mint te- sóhajt nagyot, és kéznyúlványával

megsimogatja a Matróna kezét. És a csíz hölgyek nagyasszonya, alias a szitakötő barbik mátriálkája  Pubé kapitány arcát cirógatja meg és imigyen szól: - Kedvellek téged.

Erre Pubé felelhetné azt, mert úgy is érzi, hogy szeretlek, csak hát ilyen szó már régen nincs a csíz hímek által használt nyelvben. Nyilván volt, és egy csíz nyelvész ki is tudná kutatni, mutatni, ha a csíz hím kultúrában lenne helye olyan tudománynak, mint a nyelvészet. Vagy netán pszichológia. Brrr.

Így hát ezt a szót majd megint ki kell találni. Például, mint az utállak, gyűlöllek, megvetlek, szarnak se nézlek ellentétei. De ez még odébb van, Matróna és Pubé

most jól elvannak szavak nélkül is, ahogy gyönyörködnek a gyermekben, meg élvezik a békés csendet a súlyos kudarc és a megismételt tömeghalál, aztán újabb csodás feltámadás után. Ugye, hogyha kell, egy súlyos átok is képes kvázi a visszájára fordulni, és balvégzet helyett jó sorsként is viselkedni?

De hát ez a perc is elmúlik, muszáj megszólalni. És ha muszáj (már megint egy muszáj!), akkor mi mást kéne megbeszélni, hogy mi lesz most, hogyan tovább.

-         Ahhoz képest, hogy mind halottak vagyunk? – komorodik el Pubé

kapitány.

-         Ez ebben a helyzetben a lehető legjobb állapot, uram…- sóhajt most

nagyot a Matróna.

-         Mi? Nem kellünk a csízeknek? Egy több ezer éves álmot gyilkoltak le?

És nem csak a miénket, akik ebben az űrbékában ülünk, hanem a sajátjukat is! Asszonyom! Az egész csíz hím társadalom fundamentuma az a vágyálom,

hogy az a nők majd egyszer visszajönnek, és akkor és csakis akkor ki lehet majd szavazni a csíz alaptörvényből a preambulumot.

-         A „Hogyhogy még élsz” című mondatot?

-         Igen, az elsőt.

-         Hát…ezen most már kár búslakodni, uram.

-         Kár? Kár.

-         És nem az egész csíz hímség ölt meg minket, csak a Nagytanács gőgös

urai, ne feledd ezt.

-         Igaz.

-         Akinek pont megfelel a mostani nőtlen állapot.

-         Igen, Mimink is így elemezte a történteket.

-         Márpedig neki elhihetjük, amennyi esze van…

-         Köszönöm a jó szavakat, asszonyom! – szól közbe Mimink diszkréten,

mert úgy érezte, ez így illik. Azt meg mindenki tudja, és már a csíz hölgyek is, hogy ő személy szerint mindenütt jelen van, mindent lát és hal, ami az űrbékán belül és az űrhajót körülvevő uszkve két-három fényévnyi gömbben

történik, mert ő maga a hajó, neki ez a kötelessége, tehát muszáj volt ezt is hallania. - Az igazi kérdés az, hogy tovább…- teszi még hozzá, a hatalmi helyzetéhez képest hihetetlenül szerény mesterséges intelligencia.

-         Igazad van, az a jó kérdés- egyezik ebbe bele Pubé kapitány.

-         Neked mi a javaslatod, Jó Mimink?

-         Ó, hát én csak egy gép vagyok, asszonyom.

-         Mégis.

-         Nos, az nyilvánvaló, hogy csíz felségterületre nem igen mehetünk. Mivel,

és ezt nagyon helyesen állapították meg, nekünk addig jó, amíg úgy tudják,

még a bennünket alkotó atomokat is széjjelzúzták és eloszlatták a mélyűrben. És maradjanak is meg ebben a vélelmükben. Sajnos.

-         Igazad van ebben is, Mimink.

-         Ám én, azaz én, az Űrbéka, nem maradhat állandó lakóhelye a bennem

pillanatnyilag tartózkodóknak. Már csak azért sem, mert ezek a kis tündérek

nőnek, mi több, felnőnek, és mi itt se a jobb életükről, se az egészséges fejlődésükről, oktatásukról, ilyesmi nem tudunk kielégítően gondoskodni.

-         Ebben is igazad van, ó, Mimink- sóhajt megint egy nagyot Matróna, és

most bánatosan néz le Sapphó babára.

-         Nem beszélve arról, hogy az a három rettenetes félhal és a fülemet rágja-

morog Pubé Kapitány. Már hogy ezt a szüntelen óázást nem lehet kibírni.

És mi lesz, ha azt felváltja majd a szüntelen gyerekzsivaj? Csapkodás, ordibálás. visítozás, rohangálás- ahhoz aztán tényleg idegek kellenek.

Bár legújabb feltámadásuk után valahogy a szirének is csendesebbek lettek.

Először is a meghökkenés okozhatja ezt, hogy egy igazi, vérbeli átok így is működhet. Másodszor azért nekik is van szívük, és látják ama bukást,

amit az űrbékában élő összes csíznek és szitakötő tündérnek át kellett élnie, és most el kell viselnie- már ama várakozáshoz képest, hogy majd ők lesznek

a csíz faj megmentői…

-         Tehát mi a javaslatod, drága Mimink?

-         Arra gondoltam, hölgyem, talán elsunnyoghatnánk a Galaxis másik

végébe.

-         Vagy kérjünk politikai menedékjogot az Élet Értelmétől?

-         Az nem lenne butaság, de tudod, a 42-es bolygó hangulata mely

hektikusan változik.

-         Igaz, azt nem kockáztathatjuk, hogy a srácokat is kihajítsa az űrbe, ha

éppen olyanja támad. Mert, ahogy elnézem a kicsiket, nem valószínű, hogyha

felnőnek, hosszasan bírnák a vákuumot és mélyűr hidegét…

-         Úgy tűnik, kapitány, hogy aki szerelemben fogant és szeretetben született,

nehezen tűri az ilyesmit.

-         Igen, Mimink, úgy látszik.

Hosszabb csend áll be, ami alatt megcsodálják a kis Sapphó gügyögését

az anyja ölében. Végül is, meg lehet szokni a nevét, amit Aglaiopphoné adott neki kedvenc költőjükről elnevezve. Viszont erről jut a kapitány eszébe:

-         De hogy kereshetnénk magunknak bárhol a Galaxisban, vagy az

univerzumban egy fasza kis bolygót, amíg érvényes ránk az átok, és

meg kell találnunk végre a sziréneknek az igazi férfit?

-         Igen, ez probléma.

-         És nem lehet beszélni velük?

-         Te, drágám, megpróbálhatod, mint nő a nőhöz, anya az asszonyhoz

hátha terád hallgatnak.

-         Rendben.

-         De túl sok reményt nem fűzz hozzá.

-         Azért megpróbálnám.

-         Ó, ha rábeszélnéd őket, vonják vissza az átkot!

-         De vajon azt lehet-e? – töpreng Mimink.

-         Miért ne lehetne?

-         Nézd, lehet, ha kimondod és úgy teszed, hogy működik is, akkor

az átok önálló életre kel, és mint szuverén entitás, nem hagyja magát

visszavonni, mert az ő halálát jelenti.

-         Hoppá.

-         Azt mondod?

-         Nem mondom, csak töprengek.

-         Jó, akkor először erről kérdezem majd a sziréneket.

Szapphó viszont úgy dönt, ez azért így már elég uncsi, tehát megmarkolja az anyja tunikája szegélyét, onnan felhúzza magát az orráig, és az orrába kapaszkodva nekilát, hogy a gyönyörűre fésült aranyszínű kontyát lebontsa.

Ám ezt is annyira bájosan teszi, hogy ezen is csak mosolyogni muszáj.

És Pubé kapitány közben elgondolja, tényleg mekkora húzás lenne, ha addig bóklásznának az űrben, amíg találnának egy kies kis naprendszert és pont tökéletes bolygóval, ahol már pezsgésnek indult az élet, de még nem szükséges valami primitív civilizációt leigázni, netán kiirtani. És ott letelepedni, és ott teljes hírzárlatban sunnyogni tovább, amíg szaporodnak és sokasodnak és fejlődnek és okosodnak, és néhány ezer év alatt megteremtik egy új csíz birodalom alapjait, egy olyanét, ahol hímek és nőstények egymással és békében és szeretetben élnek, és ahol lesz szavuk a szerelemre, de nem is egy, hanem több száz, mint tengeri népeknek a tengerre, síkvidékieknek a birkára és az anyázásra.

Igen! Ez kéne! Ez kell!

Csak előtte le kéne már passzolni ezeket a drága jó sziréneket.

Bár miért ne tarthatnának velük eme csodás, talán az egész univerzum sorsát meghatározó exodusra?

Ó, jaj, Matróna, de legszebbik hölgyek egyike a szitakötő barbik klánjából!

De mindenképpen a legbölcsebb közöttük! Rajtad a világ szeme!

                                                 O

 BŰNBOCSÁNAT MÁRPEDIG NINCSEN!

 -         Igenis van bűnbocsánat, te kis rohadék!

-         Ugyan, Uhu, ne gyerekeskedj!

-         Pedig van.

-         Nem áll ez jó neked.

-         Neked nem áll jól!- felesel vissza Kertai úr a rágott fülű patkánynak, mint

egy elkényeztetett gyerek dacos hangulatban.

-         Nekem? – tesz úgy a sátán ügynöke, mintha csodálkozna, és kissé

megemeli az bajusza egyik sertéjét, ami annyit jelent patkány testbeszédül,

mintha a szemöldökét ráncolná.

-         Neked!

-         De nekem mi is nem áll jól, Uhu?

-         És ne hívjál Uhunak!

-         Hanem? A szutykos kis görény jó lesz?

-         Nem!

-         Döghúson izgő-mozgó nyüvecske?

-         Kopjál le!

-         Mi nem áll jó nekem?

-         Hogy itt surransz, jössz-mész, fontoskodsz, ágenskedsz, kémkedsz,

ebben a Hotelben, ami mégis csak a Mennyekhez tartozik, tehát a világon semmi keresni valója nincs itt egy magadfajtának.

-         Nem mondod.

-         De.

-         Látod, hogy itt vagyok. Mert dolgom van itt. Itt vagyunk, Uhu fiam.

Ezt hegyezd meg. Nincs olyan pontja az Univerzumnak, ahol mi nem lennénk képviselve.

-         Ti patkányok?  Na ne!

-         Mi, a főnök munkatársai.

-         Szolgái.

-         Te is az vagy.

-         Seggnyalói.

-         Az is te vagy.

-         Én nem. Te.

-         Na, öreg fiú, hogy ki nyalja ki mijét és kinek, azt most hagyjuk. Nem

azért jöttem fel a nyugis kis vackomból, hogy veled vitatkozzak.

-         Én nem hívtalak.

-         Beszámolót kérek.

-         Mit?

-         Hogy állunk?

-         Most mondtam.

-         Mit? Hogy van bűnbocsánat?

-         Szóval hiába rágták le a füled, mégse vagy süket?

-         Különben nehogy azt hidd, hogy én itt jól érzem magam!

-         Ennek örülök.

-         Sokkal jobb volt a Földön.

-         Szerintem meg nem.

-         Mi? A Hosszúréti Trafóházban és a környékén?! Ember! Az a sok

isteni csatorna! Elhajított szemét!  Pusztulat és istenien érett dögök!

Az a sok íncsiklandozó emberi aljasság! Te nem tudod, Uhu, miről beszélsz, ha azt állítod, itt jobb. Vagy megjátszod magad?

-         Engem itt szeretned, komám.

-         Téged.

-         Képzeld!

-         És ezt el is hiszed?

-         Tudom! Látom! Hallom és tapasztalom.

-         Te még annál is hülyébb vagy, mint amekkorának eddig tartottalak.

-         Nem érint meg a hülyézésed.

-         Mivel annyira hülye vagy.

-         Na, figyelj! Nem tudom, mi volt a főnöknek a szándéka az angyalokkal,

a narancsokkal, most meg a barikákkal és a banánokkal, de hogy jót tett vele,

az biztos!

 Nocsak, még egy gonosz szándék, ami a visszájára fordul? Csak nem ez lesz mostanában a tematika? De ne már!

A szerkesztő

 -         Te csak az hiszed, madárka-  vihog a beavatottak felsőbbségével a rágott

fülű. Ám Kertai nem törődik ezzel.

-         Felbuzdult az egész Vénusz Wellness, öcsi sajt! Hiszen látod. Még a

kerubok és némely szeráf is hobbit keres magának. Nincs többé az a bizánci tespedtség, ami eddig. Hogy minden vendég eszik, iszik, pihen, sportolgat, este bulizik, éjszaka bálozik, aztán jöhet a délelőtti wellness, hogy újult erővel, éhesen kezdjenek a következő dőzsölésnek.

Patkánykám!

Itt mindenki serény! Dolga van! Alkot! Tanul, méricskél, eszmét, módszert és mütyűrt cserél, ajándékoz, és többé senki nem ér rá dőzsölni.

És most figyeljél nagyon, te rágott fülű, ocsmány, gonosz kis szarcsimbók!

Ezt nekem köszönhetik! És köszönik is. Mert úgy tudják, azt vélelmezik, hogy ezt én találtam ki. A bűntudatom miatt. A vágyért, hogy magamnak megbocsáthassak, ha ők elfogadják a porcelán angyalkáimat, hozzá a báránykákat, és a narancsot, és a banánt, meg a jó szót. Pedig tudom ám, hogy dehogy is én találtam ki. Itt puffogtam és gyűlölködtem az alagsorban,

mint lent a Földön egész kurva életemben. Eddig tudtál követni, igen ocsmány rágcsáló barátom?

-         Még ilyet, máskor öt év alatt összesen nem huhogsz ennyit.

-         Na látod.

-         Ebből meg mit is kéne látnom?

-         Hogy megváltoztam.

-         Most te figyelj rám, te görényfos: egy faszt változtál meg.

-         Te nem beszélhetsz így velem.

-         Miért nem?

-         Nem láthatsz a lelkembe.

-         Mid van teneked?! – És a rágott fülű ágens nem bírja tovább négy lábon.

Kénytelen a hátára hengeredni és mind a négy lábával kapálni, kapálózni, mint aki patkánymérget reggelizett, és lassan kezdődik az agónia. És csakugyan valami olyasmin megy most át, mert kevés híján halálra röhögi magát. És nem kamuzik, nem ripacskodik rá, tényleg annyira röhög.

Kertai úr meg bámulja, és először ő is úgy véli, hogy ez a koszlott öreg patkány csak bohóckodik, hogy őt megalázza. És ez még bele is férne a viszonyukba. De hogy ennyire őszintéből röhögi ki, az sok. Kertaiban a gyűlölet, mint keserű epe, gyülemlik fel a torkában. Leküzdhetetlen indulatot érez, hogy megtegye a három lépés távolságot, és rátaposson. A hasára. És amikor már rajta áll, akkor a lábfejét ide-oda mozgassa, mintegy passzírozó mozdulatokkal. Végül a taposó lábára álljon, a másikat megemelve, és párat úgy rugózzon, amíg elől-hátul vér nem spriccel a dögből, és ki nem buggyan a bele. És meg is teszi a távolságot.

Kevés híján sikerül is a gyilkosság, a patkány annyira röhög. Ám magát a taposást idegből elvéti. A rágott fülű meg nem azért a főnök első számú ágenseinek egyike, hogy ne legyen kiváló a reakció ideje, még a halálra röhögés vészesen védtelen állapotában is. Kertainak második taposásra nincsen ideje.

A rágott fülű, fordul, perdül és éles visítással belemar Kertai bokájába.

Így aztán szegény Uhu barátunknak lesz sürgős sziszegni és vinnyogni való dolga, mert az éles fogak bizony csúnyán vérző sebet szakítanak a zokni alatt.

-         Neked, lelked? És te változtál meg? Uhuka? – szól most már maró

gúnnyal vissza a patkány a vasszekrény alól, biztos, ami biztos, hátha a

bűnét bánó álszentnek még trappolni lenne kedve. De Kertainak nincsen.

Gyilkos dühe lohadt. Úgy döntött, nem törődik a rágott fülűvel, ezért hátat fordít neki, úgy ül le egy vasszékre. Leveszi a cipőjét, óvatosan a zokni alá néz, aztán azt is lehúzza. Elszörnyedve bámulja a csúnyán vérző sebet.

A szeméből egy könnycsepp kéredzkedik ki. Ettől a látása kicsit elhomályosul, ahogy körülnéz az alagsori helyiségében. A sok bárányka

meg bánatosan néz vissza rá az asztalról, az ágyából, a szekrény tetejéből,

a polcokról, de még a padlóról is. Lehet nála most úgy ötszáz. Azt tervezte,

ma ajándékozási körútra indul felük, csak meg kell még várnia, hogy Józsi zöldségesnek hány darab banánt sikerült ma szereznie.

-         Engem itt akkor is szeretnek! – bömböl fel Kertai Uhu.

-         Jól van, öreg, ezt is várjuk el tőled- cincog a rágott fülű gyanúsan barátságot hangra váltva.

[aretsorozat]

78.epizód

A MUSZÁJ AZ NAGY ÚR

 1/4.

Pubé Kapitány kihallgatáson. A Plüss Jurassic megnyílik. Pubé kapitány feltámad és magához tér.

 HALÁL A ROKFORTON?

 A három marcona titokzatos-szolgálatos csíz egy nagyobb, mikrobusz méretű, lebegő járműhez kísérte Pubé kapitányt, a csíz asszonyt, a kis Sapphót és a kapitány leghűségesebb pribékjeit. Ott az egyik kéznyúlványával mutatta, beszállni.

A kapitány „ hová lesz a menés, kolléga úr?” kérdésére nem válaszolt, a kedélyes tónust se méltányolta még egy pillantással se.

Beszálltak. Az ünnepi hangulatnak persze már lőttek. A kapitány és a pribékjei szorongása pedig egyre fokozódott, tudták ők, hogy ilyen fogadtatás után semmi jóra nem számíthatnak.

Szorongásuk persze átragadt a szitakötő-tündér hölgyre is, róla pedig Sapphó babára, aki felébredve rögtön nyöszörögni kezdett. Na, ez már kiváltott a három titokzatos-szolgából némi reakciót. Szemnyúlványaikat a kisdedre szegezték,

sőt, az egyik még gúnyosan röffentett is egyet. Aztán, mint aki már így is túl sokat beszélt, elfordult a látványtól.

Na most, aki egy kicsit is ismerős a Rokfort bolygón, ami a Csíz Birodalom amolyan közigazgatási központjának számít, már amennyire egy ennyire gyűlölködő, önző, gonosz és csakis kegyetlenkedésre hajlamos népet lehet közigazgatni, az már megsejhette, merre lesz a menés, mint olyan.

Amúgy nem véletlen, hogy a Csíz Alaptörvény preambulumának első mondata: dögölj meg, még ma, sőt, ebben a percben. A továbbiak azoknak szólnak, akik ezt az alapvető elvárást nem teljesítik, tehát ab ovo Alkotmány ellenesen, azt megszegve, vagyis törvényen kívül élnek és lélegeznek. Ám annak, aki ismerős ezen a bolygón, az is láthatná, hogy a lebegő mikrobusz nem a belváros, vagyis a Csíz Nagytanács épület együttese felé fordul jobbra, hanem balra.

De hát ki lehetne Rokfort bolygón ismerős? A több millió csíz hím hivatalnok pribéken kívül? Nem csíz idegen ide be nem teheti a lábát. Ha megtenné, mint ahogy nem teszi, azzal aláírná a halálos ítéletét. A csíz hím kultúra ugyanis

mereven xenofób. Idegent csak holtan vagy rabszolgaként ismernek el. Aki a két kívánt tulajdonságot nem bírja, az ellenség, tehát halál reá.

És akkor most emlékeztessünk valakit arra, hogy Matróna és a baba nem csíz hímek, és még csak nem is hasonlítanak? És miután ezt Pubé kapitány pontosan tudta, vajon nem vállalt felelőtlenül túl nagy kockázatot, hogy az asszonyát és

a gyermekét a Rokfort bolygóra hozta? Bizony elvakult döntés volt ez.

Túlzott bizalom abban, hogy a csíz hímek több ezer éves álmát, miszerint az asszonyaik egyszer csak visszatérnek, íme, ők beteljesítik, és abból csakis egy véget nem érő ünnepségsorozat következhet.

Pubé kapitány keserű szájízzel bámul ki az ablakon, aztán kéznyúlványával bátorítóan öleli át a Matróna vállát, aki hálásan a kapitányhoz simul, és aminek következtében a másik titokzatos szolga kénytelen mélységes megvetéssel és nehezteléssel hörrenteni. Ám Pubé nem törődi ezzel, kéznyúlványát az asszonya

vállán hagyja, mi több, törékeny kis barbi testét megához is szorítja, mintegy ezzel üzenve neki, ne félj, drágám, amíg engem látsz. És Matróna bizony megnyugszik ettől. Magától értetődő mozdulattal lát neki a kicsit megszoptatni.

Keblét felfedve rakja rá Sapphót, aki éhesen lát hozzá az evéshez.

Na ez aztán annyira meglepi, aztán felháborítja a titokzatos szolgákat, mind a hármat, hogy hosszú röfögésbe kezdenek, és inkább hátat fordítnak a látványnak, ám olyan testbeszéddel, ha rajtuk múlna, ezek után az utastérben

élőlény hármukon kívül két percen belül nem maradna. De hát a parancs az parancs, ugyebár. És kinek jutna eszébe egy parancsot megszegni, amikor eleve bűnös úgy is a legelső törvény be nem tartásában…

Az épület, ahol a robotvezetésű jármű megállt, nem hagyhatott semmi kétséget afelől, hogy bizony nagy baj van.  Ők erre a bolygóra nem történelmet írni jöttek, hanem a halálos ítéletüket – alá. A galaxis szerte híres- hírhedt csíz Titokzatos Szolgálat székháza bejárata fölé szintén ki lehetne írni, hogy „ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel.”  Ide csíz annak a tudatában lép csak be, hogy 99,99% az esély arra, hogy a kínvallatások után bűnösnek találják, a vallomását aláírassák és végül nagy kegyesen kivégezzék. A tetemét pedig egy fúziós reaktorként is működő  krematóriumba hajítsák, a csíz hímeknél igen gyakori újraéledéseket elkerülendő. Ha bűnös, azért, ha ártatlan, pláne. És mint már azt tisztáztuk, tudják, a preambulum első mondata. Ha csíz vagy, csak bűnös lehetsz. És ez alaptétel megkérdőjelezhetetlensége szigorúbb a legdogmatikusabb katolikus hitelvnél is.

Hát ide vezették be Pubé kapitányt, a pribékjeit és szegény Matrónát is a babájával. Ovációval egybekötött ünneplés helyett.

Az talán jó jelnek számított, hogy a székházba érve nem mindjárt az alagsorba lökdösték őket, ahol a hírek szerint a kín cellák, a kín kamrák és a kínzótermek

vannak, hanem a félemeletre, ahol némi adminisztráció után, amit nevezhetünk nyugodtan rabosításnak, még mindig viszonylag udvariasan, de szótlan ridegséggel bántak velük. Ezután külön szobát kaptak. Pubé kapitány, az asszony Sapphóval, a főszakács és a hat pribék.

Még talán az is jó jel volt, hogy Pubé kapitányt a szobájába bekísérve nem verték, rugdalták össze, ami minimum elvárható ezen a helyen, hanem csak rázárták az ajtót. Na és a szobában ágy, azon párna, takaró. Egy külön kis beugró, függönnyel eltakarva vécé és mosdó. Asztal és szék. Az asztalon

egyszerű terminál, amin a Csíz Központi Birodalmi Közszolgálati Hivatal

híreit nézhette, vagy olvasgathatta a Csíz Alaptörvényt, különös tekintettel az első mondatra, ami ezen a helyen különösen aktualitást vonzott magához.

Az már kevésbé volt jó jel, legalábbis Pubé megítélése szerint, hogy mintegy három napig a világon semmi nem történt azon kívül, hogy naponta egyszer tálcán enni és inni hoztak neki, de kérdésre nem válaszoltak, rá se néztek, de nem úgy, mintha ott se lenne, hanem úgy, mint aki annyira undorító, mint valami izgága széklet. Akinek normális elmével az ember (mint általános alany) nem válaszol, még ha az beszélgetést is kezdeményezne vele.

Így Pubénak volt ideje átgondolni, most mi van. Abban csak reménykedhetett, hogy Matrónának és a babának szintén nem esett semmi bántódása. És a pribékjeinek. No és abban leginkább, hogy Miminknek, az ő felső tagozatos intelligenciájával volt annyi esze, hogy kitalálja, baj van, sőt, nagyon nagy baj van, tehát tünés el a bal fenéken, amíg nem késő. Belátván, hogy rajta és a vele együtt a bolygóra leszállókon nincs módjában segíteni. Menti tehát a többi asszonyt és gyereket, akár megállás nélkül elugrálva az Univerzium legvégső széléig és tovább. Talán menedékjogot kérhetne a 42-es bolygótól, avagy az Élet Értemétől, akibe azért szorult ám némi együttérzés, ha nincs éppen nagyon elborult elmeállapotban.  Igen ő talán meg tudná a nőket és a gyerekeiket védeni.

A negyedik nap reggelén a szobájába belépő smasszer pribék nem a tálcát tette az asztalára, rajta a napi menázsival, hanem megállt az ajtóban, ott szíveskedett ránézni, aztán szólni hozzá: most velem jössz. És már fordult is el Pubétól,  mint akinek a kapitány puszta látványa is hányingert okoz. Pubé meg követte, mi mást tehetett volna. A smasszer egyszer se nézett hátra. Egy liftig ballagtak a teljesen néptelen folyósón a síri csendben. Abba beszálltak. A smasszer megnyomott egy gombot, ami a fülke oldalán lévő panelen mintegy véletlen szerűen szóródtak, nyilván abból a célból, hogy a beavatatlannak fogalma se legyen, hányadik emeletre mennek. Pubé a gyomrára koncentrálva arra saccolt, talán fölfelé. A liftajtó kinyílt, a pribék mutatta, kifelé.

Pubé kilépett a fülkéből, az ajtó bezárult mögötte, a smasszer ide nem követte.

A kapitány szorongva nézett körül. Sehol egy lélek itt se. Tétován megindult

a bal karnyúlványára hallgatva. Sima, szürke falak, mennyezet, padló. Se egy ajtó, se egy ablak. Csak a fal, ami mintha enyhén befelé ívelődne. Pubé lassan caplatott,  csend minden neszére megrémülve, feszülten, minden rosszra felkészülve.

Már vagy fél órája haladt így, amikor végre egy ajtót pillantott meg. Közelebb érve megismerte, a liftajtó volt az. Megnyomta a hívó gombot. Várt. Eleve nem reménykedett abban, hogy a lift eljön érte. Csak bámulta az ajtót, és űzött, lázas aggyal azon töprengett, ez meg most mi. Mit jelentsen? Hogy kéne ezt neki értelmeznie? Jó jel vagy rossz? Esetleg ez valami bestiális kínzás kezdete?

De miért? Amikor ő az, és a társai, aki visszahozta a csíz asszonyokat!

Már fordult el az ajtótól, hogy jobb ötlet híján új körbe kezdjen, amikor a lift halk csilingelést hallatott, és az ajtó mögött a fülke úgy koppant, hogy azt lehetett megérkezésének is értelmezni. Pubé kinyitotta az ajtót. És valóban!

A fülke várta, persze üresen. A kapitány belépett. A lift várt.

A kapitány magára csukta a liftajtót. Megbámulta a panelon elszórt gombokat.

Tényleg nem lehetett benne felfedezni semmiféle rendszert. A gombok szürkén és tök egyformán néztek vissza rá. Semmi alakzat. Oszlop, négyzet, kör, ovális, görbe, hullám, semmi. Mintha valaki ezt a két marék gombot rászórta volna

a halványabb szürke műanyag fedőlapra, és amelyik ahová esett, pont ott megragadt. Gáz alakzat. A tök ciki értelmébe is. Szabálya: mint amikor beleszartak a ventillátorba.

Na most akkor mi legyen? Várjon? Hátha hívja valahonnan valaki a liftet,

és akkor ő is arra, és ott majd kiszáll, ha hagyják, és megkérdezi- a mit is és kitől?  Vagy kezdeményezzen? Pubé alaposan körbenézett, hátha észrevesz valami apró kütyüt, amivel nyilván figyelik őt. Naná, nem lát semmit. Pedig tuti, hogy nézik, mihez kezd a helyzettel. Na jó. Pubé ec pec kimehetsz alapon

megnyom egy szürkét a káosz közepén, azért ott, hogy aki figyeli őt, lássa, egy francot valamelyik szélén.

A lift mintha egy pillanatra meghökkent volna a választásán, aztán nagyot rándulva elindult. Pubé a gyomrán úgy érezte, most lefelé.

Na, most mi jön?

Amekkora formát mutat, amióta kilépett a Rokfort bolygóra, csakis a kínban, tűzben, vérben úszó fő kínzóteremben köt ki.  De talán ez lenne a legjobb. Hamar túlesni, ha meg kell lennie. Ha ez a tett jutalma.

A lift nem a fő kínzóteremben állt meg. Legalábbis túl nagy a csend odakint.

Pubé vagy egy percig hallgatózik, szaglászik, guvad maga elé, hátha jön valami megérzés, hátha hogy jobb lesz ki se szállni, megnyomni egy másik gombot.

Bár tök mindegy. Nyilván szívatás ez az egész. Nyomkodhat itt, liftezhet, amennyit csak akar, úgymond szabad akaratból, a végén úgyis ott köt ki, ahová hívatták. Pubé felszívja magát, kilöki a liftajtót, kilép. Erős, fehér fény csapja

arcon, ami elvakítja. Amikor megszokja a fényt, látja, hogy egy jókora teremben

áll. A szemközti fal vagy hatvan méterre tőle. Onnan árad a fény. A falak, a padló, a mennyezet itt is szürke. És még mindig sehol egy lélek. Pubé, jobb ötlet híján elindul a fény felé.

Félúton járva észleli, hogy a terem túlsó végén mintha valami folt vibrálna.

Húsz méternyire ez a vibrálás határozott kontúrt mutat. Tízméternyire a kontúr testet kap.

Egy asztal áll alacsony emelvényen, az asztal mögött egy hivatalnok, vagy isten, vagy ki pöffeszkedik, és mintha igen elmerülten foglalatoskodna valamivel.

Pubé öt méterre az íróasztaltól megáll.

A főpribék persze hosszan váratja. Pubét ez nem a zavarja, egy kihallgatás esetében ez a protokoll. Inkább megpróbálja kilesni, a másik mit nézeget annyira. Hát persze. Hologramok Matrónáról és Sapphóról. Mit is bámulhatna mást? Pubé megpróbálja elemezni a vele szemben ülő fő titokzatos pribék arcnyúlvány vonásait. Kábé azzal az eredménnyel kecsegtet ez is, mint a liftben kitalálni, melyik káosz-gomb melyik szintet jelöli. Egy perc telik el? Öt? Fél óra? Egy nap? Amire a fő titokzatos megszólal, de persze ő rá se néz Pubéra.

-         Nos?

Mi az, hogy „nos”? Mintha egy hosszú faggatózás közepén lennének. Ez is egy teszt a kínzáshoz, hogy mit válaszoljon erre? De tényleg mi? Kezdjen bele máris a mentegetőzésbe? De mit mentegessen? A csíz faj megváltásának tettét?

Vagy tényleg azt, hogyhogy még él? És Pubéban feltámad egy kis dac, és pökhendien visszakérdez.

-         Nos, mi?

A fő titokzatos arcnyúlványán nem látszik semmi reakció. Ennek pókerezni kéne. Las Vegasban sztár lenne. Például. Még mindig nem néz a kapitányra.

Unottan lekapcsolja a Matrónáról és a gyerekről készített hologramokat, ásít,

és csak akkor kérdez ő is vissza, minden indulat nélkül. - Mi az, hogy nos mi?

-         Ön mire kíváncsi?

-         Én? Semmire.

-         Akkor én mért állok itt?

-         Ön miért áll itt?

-         Én erre lennék kíváncsi.

-         Nocsak. És magát ez mért is érdekli?

-         Nézze! Én…én meghoztam őket! Vagyis mi. De ha ez baj, akkor enyém

a felelősség. De ha nem baj, sőt, akkor nem értem, engem miért nem a főtitkár főpribék nagyúr titkára fogadott, illetve fogad, ahogy azt errefelé ugrálva a hajómon egyeztettük. És mért tartóztattak le minket helyette?

-         Önök nincsenek letartóztatva.

-         Nem volnánk?

-         Elhiszi, hogy azt észrevették volna?

Pubé kapitány nagyot nyel. Ez igaz. Akit ezek letartóztatnak, az nem külön szobát kap mellékhelyiséggel, közösségi terminállal és napi bőséges étkezéssel.

-         Gondolom, maga tudja, hol tartózkodik most?

-         Ki itt belép, hagyj fel minden reménnyel…

-         Hogy mondja?

-         Örüljek, ha gyorsan ölnek meg.

-         Úgy van.

Csend áll be. A főpribék titokzatos csettint egyet a bal kéznyúlványával, amire

a gyilkos fehér fény elviselhetővé lohad. Aztán leereszkedik annyira az előtte állóhoz, hogy futólag rátekint. Pubé elég ramaty állapotban van. A gyönyörű

parenyica színű és illatú egyenruhája gyűrött, piszkos, és bizony már átüt rajta a kvargli szag, az űrkalózkodással foglalkozó csíz hímek jellegzetes fermentuma.

A fő titokzatos még vár egy kicsit, mint aki a mondandóját fontolgatja.

-         Tulajdonképpen van egy kis dilemmánk emez ügy megítélésében.

-         Dilemmájuk?

-         Nos, a kérdés, milyen címen elimináljuk önöket.

-         Eliminálnak?

-         Még szép.

-         De miért?

-         Ad egy: ami a legvalószínűbb, maguk gazfickó szélhámosok.

-         Nem vagyunk azok!

-         Ad kettő, ami nem valószínű: igaz, amit állítanak, és ezek a bájos

kis bogárkák csakugyan a mi asszonyaink igencsak elkorcsosult leszármazottai.

-         Ők gyönyörűek, uram!

-         Már csak ezért a megjegyzéséért is elmegyógyintézetbe kéne

csukatnom. De akkor már egyszerűbb az atommáglya, nem?

-         A csíz hölgyek akkor is szépségesek! – dacoskodik Pubé, mint akinek

már mindegy, és ha már muszáj, haljon meg úgy, akár egy hős lovag.

A fő titokzatos szolga csak rálegyint a mitugrászra.  

-         Ám a Nagytanács némely befolyásosabb tagja mégis úgy véli, hogy az

esemény tényleg megtörtént, önök csakugyan rátaláltak a nőkre, amit az nyilván bizonyít, hogy utódokat nemzettek az önök újra növesztett és

megtermékenyítésre hergelt micsodáikkal.

-         Így is történt, uram.

-         Erre én nem lennék ám büszke.

-         Miért nem, uram?

-         Mert ez perverz és gusztustalan.

-         Ki kéne próbálnia.

-         Ezért a megjegyzéséért is kínhalált és elporlasztást érdemelne.

-         Akkor ezért elnézést kérek.

A hivatalnok kínvallató most mintha ezt mérgelné, aztán sóhajt, legyint.

-         A lényeg, ami lényeg: egyesek szerint önök, sőt, személy szerint

ön jót akart, amikor így járt el.

-         És ez így is van.

-         No és belegondolt egy picit, mi következne abból, ha ön, illetve

önök nem szélhámosok?

-         A csíz felemelkedése?

-         Vagy inkább bukása.

-         Bukása?

-         A maga ítélőképességét olyannyira megfertőzte volna a jót akarása,

hogy tényleg képtelen átlátni tette következményeit?

-         De a csíz végre…

-         Három nemzedéken belül eltűnik.

-         Eltűnik?

-         Megszűnünk létezni. A birodalom összeomlik, a maradékaink, akik

ezekre az izékre fognak hasonlítani, amit ez a bogár szült magának, látja…?

A hivatalnok bekapcsolja a hologramot, ami most Sapphót mutatja. Pubé szíve pedig rögtön ellágyul, igen kínos és életveszélyes helyzete ellenére. Sőt!

-         Hát nem gyönyörű a pici? – sóhajt fel.

-         Ezért is eliminálást érdemelt ki.

-         Háromszor még maga se dobhat atommáglyába.

-         Viszont előtte tetszőleges számban kivégezhetem.

-         Ez igaz.

-         De előbb jussunk a végére ennek az ostoba csevegésnek.

-         Kérem.

-         Maga szerint így nézzünk ki?

-         Így.

-         Ez szolga alkat.

-         Mi?

-         Maga nincs megelégedve a csíz mostani standard megjelenésével?

Netán nem vagyunk eléggé robosztusak, életrevalóan ocsmányak ,

jelentős fizikai és szellemi erővel megáldottak, eléggé gonoszok és aljasok

ahhoz, hogy vaskézzel uralkodjunk a birodalmunkban és rettegje fajunkat

mindenki galaxisok szerte?

-         Mindehhez kétségtelenül előnyös az alkatunk, uram.

-         És ez az izé, ez a kölyök? Hogy fog ez kinézni, ha felnő?

-         Azt…még nem tudhatjuk.

-         Mint az anyja?

-         Remélem?

-         Ki félne egy ilyentől?

-         És ha senki?

-         Jól mondja! Senki! SENKI! Érti már, Pubé kapitány, alias Bélafing?

-         Igen, uram, érteni vélem a problémát.

És Pubé csakugyan megértette, mi a bajuk itt a Rokforton. Hogy ezzel vége a csíz hím státusznak. Bizony három nemzedék alatt. Hatalmasat változna a csíz faj. És ezt nem akarják, a változást, ettől félnek az urak. És igen, erre akár gondolhattak is volna. De még Miminknek se jutott az eszébe, pedig ő aztán mindenek feletti szuper intelligencia. Hát persze. Egy faj nem akar megváltozni, csak ha nagyon muszáj neki. De ezeknek a pöfeteg rokfortiaknak?

És Pubéból, a délceg kapitányból egy perc alatt vált ismét alárendelt csíz pribék.

A fő titokzatos ezt látva csaknem megsajnálta őt, ám eme gyengeséget felfedezvén magába, még hidegebb és töményebb undorral fordítja el a tekintetét. Ismét csettint, a fény a régi brutalitással Pubéra csap.

-         Elmehetsz.

Pubé meghunyászkodva fordul, pár lépés után még egy kérdésre merészkedik.

-         Az elég önöknek, ha engem kivégeznek?

-         És? A többivel mi legyen, he?

-         Száműzzék őket, úgy mit árthatnak?

-         Maguk mind megdöglenek.

-         Mikor?

-         Vedd úgy, hogy már rég nem élnek.

-         Neee!

-         Perverzek, mutánsok, undorító férgek voltak!

-         Ti vagytok azok!

-         Na, ebből elég!

A titokzatos főszolga most a másik kezével csettint, amitől a brutális erősségű fény lézerré fókuszál, és a másodperc törtrésze alatt átégeti Pubét, a csíz faj megmentőjét.

                                        O

 -         Hihetetlen! Elképesztő, mennyire tehetséges banda vagyunk gyerekek!-

és Jobbágy de Penész oly büszkén, diadallal néz körül, mintha nem csak nemtője, hanem egyenesen nemző atyja lenne itt mindenkinek.

Akikkel szemben így mindenképpen gondoskodással tartozik. Ettől persze a szolid avató ünnepség valahány résztvevője és meghívottja egy kissé szorongva mosolyog vissza, és csak akkor nyugszanak meg, amikor a réti hon atyja tekintete megállapodik a Gazdag Kábel kamerájának szegezve lát hozzá beszédének érdemi részéhez. Ámbátor az a helyzet, hogy erre őt nem kérte fel senki. Maga jelentkezett, amikor a fülébe jutott, hogy Plüss Jurassic nyílik a Túró Kisasszonyoknál, pontosabban az intézmény pálmaházában,

ahol a túró kisasszonyok szabadidejük zömét töltik. Most a lányok és a tanárok ezt rendezték be plüss Jurassic parknak, Péter Ágika zseniális ötletének megfelelően. Ha már pálmaház és trópusok, ugye… Így hát mostantól a törpe pálmák, orchideák, harasztok és tengernyi szobanövény rejtekéből mindenféle szörnyecskék leselkednek, kandikálnak ki látszólagos mozdulatlanságban. A pálmaház középpontjában elhelyezkedő „sziklakert a kis csobogóval” a Zseb és cetli főszereplői láthatóak egy gondosan beállított szituációban. Most éppen a történet az a részlete látható, ahol a három vándor és Kovács doci Archy mamát és a pindurka kis teknősöket veszik körül és tanakodnak. Felmerült, hogy Szimpi ős- rémhalat is megjelenítik. Ám ezt utóbb elvetették, mert akkor őt be kellett volna rakni a csobolyó kis medencéjébe, amely a tengeröblöt hívatott ábrázolni. Na most plüss és benne a zömmel szivacs töltelék sajátosan tűri a vizet. Szimpi tehát itt nem látszik: a víz alatt várakozik. Ám magát a halat természetesen meg lehet vásárolni.

Erre a célra Janka igazgató asszony néhány üvegpolcot, egy igen elegáns

üveglapú asztalt és kötelező jelleggel egy Nav-hoz bekötött pénztárgépet vásárolt. Ebből az együttesből kisded plüss-játékbolt képződött, amely minden hétköznap délután kettőtől hatig várja a vásárlókat. Az eladók a túró kisasszonyok, felváltva. Úgyis mindig ott csivitelnek délutánonként, amikor nincs a városba kimenőjük.

Na és a polcok már tele is vannak a Zseb és cetli hőseivel. Ugribugok, Gézák,

Hemész Jakabok dögivel. Archy mamák és a kisteknősei. Szimpi halak.

No és a nagy attrakció: a Kovács docik, bábunak megalkotva.  Azt azért nem mondhatni, hogy a piszkosszürke fonál hajú, rezes és nagyorrú, enyhén bandzsa, hegyes pocakú egykezes báb hasonlítana az eredetire, de valahogy mégis.

Olyan randa, hogy az már aranyos kategória. Péter Ági és a testület is különösen nagy reményeket fűz hozzá: talán ebből vesznek majd a legtöbbet.

Vagy persze Ugribugból. És a többiekből. Ki tudná azt előre megmondani, melyik figura lesz a leginkább kelendő?

Az eredeti Kovács tanár úr most ott áll Janka igazgató asszony mellett, és úgy tesz, mint akit tényleg érdekel, hogyan nyitja meg a kis boltot Jobbágy de Most Penész, aki most mintha a saját hangján szólna, és nem a benne uralkodó egy kilós kiszerelésű pokoli húskonzerv univerzális prédikátorén.

-         Mi, rétiek! Mi? Hogy nálunk mindig történik valami, amire azért mégis

csak rá lehet vágni amúgy pestiesen: nem semmi. Ha már nem voltatok hajlandóak elválni a vízfejű bűnös várostól, azon a fránya helyi népszavazáson. Máig se értem ám, mért nem. Fizetjük az adót, mint a katonatiszt, azt fejlesztésre cserébe akkor van pénz, ha külön kilobbizom nektek a Parlamentben. Helló!- szól ki Jobbágyból Helló, de több esélyt nem kap, mert Jobbágy nagyot nyel, legyint, megint mosolyog. – Spongyát rá, Bob, ahogy a művelt rajzfilmkedvelő mondja. Jut eszembe, srácok, nem dicsekvésből, de a MILEHA Pénita és Feminusz játékunk meg úgy dübörög a világhálón, hogy nem győzzük a pénzt számolni. Úgyhogy itt és most újra megígérem: lesz itt nagy kanál. Focistadion, benne Rét- Real Madrid Európa Kupadöntő.  Lesz saját kis vasutunk, mert lehozom én ám nektek a Szabadság hegyről, és tényleg ott lesz a végállomása a Hosszúréten, ahol a Tolfnak saját székháza, ötemeletes wellness szállodája és egy olyan húszezres lelátója is lesz, majd ne felejtsek el ebben az ügyben konzultálni Kelen úrral meg azzal a kékseggű világbajnokkal, hová lenne a legésszerűbb… De mit is akartam mondani?

-         Megnyitni a kis boltunkat- tájékoztatja a honatyát és mester szónokot

Janka igazgató asszony, aki persze nem merte, mert nem merhette azt közölni Jobbágy úrral, senkinek nem hiányzik a megnyitó beszéde, se személy szerint ő maga. Elvégre Jobbágy mégis csak a Rét honatyja, és mint tényező, bizony sok múlhat rajta, ha arra a megalázó helyzetbe jut, hogy állami normatíváért kell kuncsorogjon a Túró Kisasszonyok működéséhez. Ahhoz viszont meg majd akkreditáltatni kell az úri kisasszony képzést. És kinek kell majd azt elfogadni? Naná, hogy megint egy miniszteriális akárkinek, akire csak egy Jobbágy tud majd odahatni, ha kell.

De talán nem is kell. Ha a Jurassic Plüss beüt. Bár egyelőre csak így szerényen

kezdik, mert ez eddig alig került egy kis pénzbe. Mivel a művésznő, mármint Péter Ági ingyen dolgozik, a lányok ingyen árulnak, a pálmaház meg amúgy is nyitva van. Csak a bedolgozó asszonyok bérére és az anyagokra kellett költeni.

De ha beindul!

A plüss babák mostani áraikon, uszkve húsz százalék tiszta haszonnal számolva, ami nyilván pontos, mert maga Erőss Jonatán saccolta meg, mint ahogy az egész üzleti tervet is ő rakta össze – hiába, aki a NAV ellenőre és koszorús musical szerző, annak ez egy laza ujjgyakorlat…, akkor havi két-háromszáz baba már megtermelné a Túró villanyszámláját és a gázszámla felét. Ötszáz baba felett az intézmény rezsije okés lesz. Ezer felett pedig már félre lehet tenni nehezebb időkre, netán felemelni az óraadó tanárok fizetését, mert az is aztán megalázóan kevés. Hát így.

-         De megnyitni ám! – kacag fel Jobbágy de Penész olyan hangon, ahogy az

Úr tehette volt talán a hatodik nap este, midőn úgy látta, hogy kész a mű, kezdődhet az előadás,  jöhet a menet, ketyeghet a sors kütyüje, meg minden, aminek lélegezni vagy fortyogni rendeltetett az ideje, csak még pinejünk rá egy vasárnapot. – Ugye? Hogy egy bugyuta kis meséből, már meg ne sértődj ezen, Kovács tanár úr, még ebből is képesek vagyunk egy aranybányát csinálni? Mert ide a bökőt – mutat a torkára a honatya- hogy úgy veszi majd a gyermeteg lelkű, balga nép ezeket a tündéri plüss dögöket, mint a cukrot! Hát ne már, hogy ne vegyek jómagam is mindjárt itt és ma és most, azaz a megnyitó után mindegyikből vagy hármat! Ötöt! Mi? Tele rakom a cégemet velük! Ezt fogom ajándékozni  fontosabb üzletfeleimnek. Nem is ötöt kérek!  Most egy tucatot, és aztán havonta mindig egy újabb tucatot! Na?

-         Tapsoljuk meg a képviselő urat! – szólal fel Janka asszony

megengesztelődve, talán mégis csak megérte hagyni, hogy szerepeljen.

Persze, ha tényleg dübörög a cége azzal a MILEHA játékkal,

akkor akár szponzorálhatná magát a Túrót is, mondjuk egy olyan havi

öt- hét- tíz millióval. Hű, abból aztán lenne a kollégáknak végre fizetés!

                                   O

  Pubé kapitány arra ébredt, hogy ismét feltámadt holtából. Mert hogy neki megint annyi volt, az biztos. Pontosan emlékezett a kínra, ahogy a titokzatos főszolga pribék lézere a mellkasát átégette. Ez eddig rendben is volna, azt a halált végül is a „pimaszságáért” megérdemelte. Nincs az a csíz hím, aki hatalmi helyzetben nem öli meg az alatta sunnyogó pribéket, ha az szemtelen. Kivéve, ha pillanatnyilag abból több haszna adódik, ha élve hagyja.

Pubé kapitány azt nem értette, hogyhogy feltámadt?

Nem arról volt szó, hogy aki bekerül a Titokzatos Szolgák Házába, az onnan már nem jön ki? Mivel elhamvasztják, a hamvait további atomjaira bontják, az atomjait tovább bombázzák, amíg egy gusztustalan kis hidrogénfelhő nem lesz az illetőből? Na és onnan azért már nincs visszaút.

Vagy mégis csak van? Nem, az lehetetlen.

Akkor meg mi történt?

Lehet, hogy mégis csak van életen túli élet, csíz hím Mennyország és Pokol?

Na, ne! Elég ebből az életből egy is, ha az ilyen.

Viszont ha mégis van, akkor az milyen? Mint a keltető kádak környékén hallható dajkamesékben, ahol a jó mindig elnyeri a méltó büntetését, a gonosz pedig diadalmaskodik? Vagy ott már fordítva zajlik ez le? Elvégre a két világ között mégis csak illene valami különbségnek lennie. Ha másért nem, a szimmetria miatt.

Hát jó. Pubé kapitány úgy dönt, hogy összeszedi a bátorságát és kinyitja az egyik szemszervét, és óvatosan belehunyorít az új világba. Egy szürke mennyezetet kell látnia. Ebből az következik, hogy a hátán fekszik. Észleli is az enyhe nyomást a fejnyúlványa hátsó részén, a lapockáján, a derekán és az ülepén. Eszerint teste is van, és nem is túl idegen ahhoz képest, mint amilyen volt anno, mielőtt behajították a tetemét az atommáglyába. És nem csak teste van, de annak a helynek, ahol tartózkodik, mennyezete is. Ami pont úgy szürke és recés és kissé nyálkás, mint az űrbéka félig szerves, félig szilikonos kompozit alapú falai a legtöbb belső térben. Gyakorlatilag az űrbéka bele.

Viszont ha a mennyezet olyan, mintha az űrbékában lenne, és a testtudata is olyan, mintha mi sem történt volna, akkor…

Pubé nagyot nyögve ült fel. És amit lát, az nem lehet tévedés, halál utáni hallucináció. Vagy mégis? Valami elmúlás utáni utolsó álom?

Pubé kapitány a saját kabinja ágyában ül, és ott néz ki a fejnyúlványából a szemszerveivel értetlenül.

De már akkor a kabin terminálján Mimink köszönt rá örvendezve.

-         Hát felébredtél végre, öreg haver?!

-         Te vagy az, Mimink?

-         Ki más?

-         És hol vagyok?

-         Hol lennél?

-         Úgy értem, még élek?

-         Már hogyne élnél?

-         De hát engem kivégeztek! Vagy nem?

-         Igen is, meg nem is.

-         Jaj, ne, ezt most ne!

-         Mit ne?

-         Ne rejtélyeskedj! Hogyhogy élek?

-         Meg fogsz lepődni: az átok miatt.

-         Micsoda?

-         A szirénjeink átka.

-         Igazad van, Mimink, meglepődtem.

-         Mi is, pedig mi itt a békában gondolhattuk volna.

-         Mit?

-         De jól vagy?

-         Jól!

-         Nem vagy éhes, szomjas?

-         Nem!

-         Három napot aludtál, kapitány.

-         Mit gondolhattatok volna?

-         Hogy a szirénekkel nem úgy megy.

-         Mi nem úgy megy? Megőrülök, hogy így kell kérdezgetni!

-         Akkor ne tedd, csak hallgass végig.

-         Igazad van.

-         De szomjas se vagy?

-         Mimink!

-         Jó, jó, mondom.

-         Amikor ez történt, éppen lent pihegtél a Karószemű szigetén, tehát nem

lehet saját élményed. Tudod, az akkor történt, amikor az a dicséretesen menyétszerű Hígafos pribék, akit te kineveztél első pribékednek, miután Szadó nagyurat megpuccsoltad, és bőszen elkezdtük keresni a három szipirtyónak az igazi férfit…

-         Emlékszem rá.

-         Na, és te halálra zabáltad a Pénisz gyümölcsével, így aztán Hígafos téged

puccsolt meg és dobott le Szadó mellé a szigetre…

-         Erre meg ne is emlékeztess!

-         Kérlek. Szóval Hígafos meg kinevezte magát Keménykő Nagyúrnak, és

az első teendő közé azt sorolta, hogy a sziréneket, a jó haver Cettaúrt, és velük együtt a tengervizet, és minden mást, ami a parancsnoki szinten nem volt lehegesztve, kidobott a mélyűrbe, a szint összes zsilipjét egyszerre megnyittatva.

-         Nahát, ezt nem is tudtam.

-         Pedig így történt.

-         Ilyen kemény volt a kis Hígafos?

-         Nem hiába keresztelte át magát Keménykőnek.

-         Na és mi történt?

-         Hát a kidobott hölgyek és szegény kiméra, ahogy azt kell, másodperceken

belül jéggé fagytak és az uszkve kétezer köbméter vizükkel egy tömbbe szervesülve elindultak  a mélyűri kalandor aszteroidák magányos útján.

-         Ezt de szépen mondtad! – dicséri meg Pubé kapitány régi barátját, az

űrbéka mesterséges intelligenciáját.

-         Á, csak idéztem valahonnan- szerénykedik Mimink.

-         Folytasd!

-         Azért merte ezt megtenni Hígafos, pardon, alias Keménykő Nagyúr, mert

azt gondolta, végül is, némi okkal, hogy a szirének átka csak Szadó Nagyúrra

vonatkozik. Hiszen ő volt az, aki elfogta, és felhurcolta ide a három szirént,

hátha jó pénzt kapunk érte a nagybani rabszolgapiacon. De mint tudod, ez nagyon nem így történt.

-         Tudom, barátom.

-         Nos, Keménykő hamar rádöbbent, hogy tévedett.

-         Mert hogy?

-         Éppen csak berendezkedett a parancsnoki szinten, Szadó Nagyúr magán

kínzótermében, amikor arra kellett ébrednie, hogy vissza az egész. Az átok működik, annak be kell teljesednie.

-         Ergo?

-         A szirének és a cettaúr, meg a tengervíz, meg a gumicsónak, a

gumikacsák, a szépítőszerek, az étel és ital maradékok, szóval minden, de

minden ugyanott volt, mint annak előtte. Hígafos pedig a szokott helyén ébredt, a saját kabinjában, ami annak előtte a tiéd volt, vagyis a mindenkori

első pribéké.

-         A mindenit.

-         Ám ismered Hígafos aljasságát és kitartását. Nem hagyta annyiban. Még

háromszor dobta ki az egész hóbelevancot, sőt, még egy két atom-töltetet is eresztett rájuk, de nem ért az se semmit.

-         Mert az átok?

-         Az átok ellen még az atombomba se.

-         Azt a kurva életbe.

-         De ez most, látod, jól jött.

-         Mert?

-         Mert amíg téged vallattak, és a többieket régen kivégezték, mi is

megkaptuk ám itt fent a magukét. Tesó! Belőlünk itt tényleg egy kósza, radioaktív felhő se maradt, mert még azt is szétszóratták.

-         Mindenkit kinyírtak?

-         Bizony.

-         A nőket, a gyerekeket?

-         Pláne.

És Pubé kapitány úgy mered maga elé, mint akit teljesen letaglózott a hír.

Még annak ellenére is, hogy most Miminkkel beszél, ami annyit jelent, hogy

az átok csodája ezúttal is működött. Vagyis amíg a három szirénnek az igazi férfit meg nem lelik, mármint azt a hímet, amit a hölgyek el is fogadnak annak, addig őket és velük a hajót és ami még a hajóhoz tartozik nem lehet eliminálni.

Pontosabban lehet, de az nem hagyja magát. Újra alakot ölt és méghozzá

pont olyan alakot, mint amilyen azelőtt volt, hogy kísérletet tettek volna az

elpusztítására.  És amikor mindez végigért a kapitány agynyúlványainak tekervényein, és még tett egy pár gurtnit és egész kört is, egy kissé megnyugodott, de minél kevésbé volt döbbent, annál inkább látszott elkeseredettnek. Mert ezt azért nem gondolta volna. Ezt nem.

Éppen ezért mély hallgatásba burkolódzott. Mimink látta és értette ezt, mivel neki lelke is van, nem csak tenger sok esze, noha úgymond „csak” mesterséges intelligencia. Ezért diszkréten visszahúzódott a kapitány kabinjából, amit úgy jelzett a számára, hogy zöld led szerű szeme halványodni és hunyorogni kezdett.

Ellenben aktivizálta magát az űrbékában. Egy amolyan hallelúja szignállal.

Aztán tudatta a legénységgel és utasokkal, hogy a kapitány végre magához tért, viszont érethető módon igencsak búskomor a csíz hím nagytanács viselkedése miatt. Ezért a lábadozó látogatását a következő sorrendben javasolja.

Először kopogjon be hozzá a kapitány úr nem hivatalos felesége, vagyis az asszonya, kislányának anyja, a szitakötő tündérek feje, a Matróna, és vigye magával babakocsiban tolva a kis Sapphót is. Na most, a babakocsi bevásárló hálójában lehetne egy kulacs víz, egy kisebb butykos pálinka a cég reklámjából, ami csodás jókedvet és nulla másnaposságot okoz, valamint olyasmi süteményt, amit mi rétiek almás pitének  néznénk és vélnénk is, ha megkóstolhatnánk, mivel megkínáltak, és ha a szerencsésen átokverte űrbékában lennénk, és nem itt a Földön. Mimink számítása, hogy Pubé az asszony és a kisded látásán megörvend, még szép, hogy bevált. Hiszen élnek, virulnak, szépek – és biztonságban vannak.

A második látogató volt a főszakács.

A harmadik az a hat pribék, aki régóta kitart a kapitány mellett, és akiket éppen úgy kivégeztek a Rokfort bolygón, mint a főnököt. Nos, nekik lehetett azt javasolni, ha a kapitány ehhez immár elég erőt és kedvet érez, hogy tán ruccanjanak fel együtt a parancsnoki szintre a szirénekhez. Mert bizony lesz nekik mit megköszönni, és ezt csakis Pubé kapitány teheti meg. Igen, egészen bizonyos, hogy ezzel a csodás megmeneküléssel egész más minőségbe lépett a viszonyuk a három amúgy elviselhetetlen, bicska nyitogatóan hisztérikus, nagyképű félig hal perszónához.

Aztán következhet a tanácskozás, amennyiben a kapitány ezt igényli.

Hogyan tovább? Merre? Milyen célból?

Ez lesz aztán a nehéz.

Megtagadva, kitagadva, kiirtva, még az emlékük is nyilván kitörölve, parancsra

végképp elfeledve. Mintha ott se jártak volna. Mintha meg se hozták volna őket, akik annyi ezer évig sóvárogva várt vissza minden csíz hím. A nőket.

De miért? Miért, miért, miért?

Hát amaz aljas és szakszerű szigorúan titokzatos főpribék gőgösködött valami indokot. Hogy majd megváltozik a csízek alakja, formája, talán még a lelke is.

De előtte nyilván összeomlik a csíz hím társadalom? Zavargások jönnek?

Zendülés? Polgárháború? Vérfürdők? Csíz hím csíz hímnek farkasa?

Mért, most nem az van? Hogy minden csíz hím minden csíz hímnek született ellensége? És a hűség náluk nem más, mint sunyi megalázkodás, amely

dühöngő bosszúvá robban a lehető legelső alkalmas pillanatban, amikor a feletted álló gyengeséget mutat? Hát ki sajnálna egy ilyen rendet?

Akik legfelül vannak. A Rokfort Nagytanács. Naná, hogy nekik nem kell a változás. Hát igen, ezt végiggondolhatták volna. Ha más nem, hát Mimink,

a gigászi nagy eszével. Elve másképp kellett volna a dologhoz látni.

Na jó, de hogy?

Hát ezt kéne kitalálni. Sietni nagyon nem kell. Az űrbéka szinte észrevétlenül sodródik az űrben, jelet magából ki nem ad és nem fogad. Felszínes megfigyelő

egy kósza, fura alakú aszteroidának nézné. Meg aztán ki keresné őket, akiket

atomjaira szaggattak és még a belőlük képződő felhőt is szétzavarták?

A dolog jó oldalát nézve, annyira végük lett, ami simán lehet egy igazán ígéretes

jó kezdet.

[aretsorozat]

4/4.

Andalogni jó. Pubé kapitány a ROKFORTRA száll.

  Egy igen különös pár sétál meghitten a Csiki Mágikus Királyság egyik kies ösvényén, ami még így tél vége felé is tele van színnel és illatokkal.

És noha a pár hölgytagja szándékosan visszafogta magát, és egyszerű kirándulásra alkalmas ruhát vett fel az alkalomra, a megjelenése még így is elüt a lovagjától. Hiába, a méregdrága téli dzseki még se pufajka, az előkoptatott farmer nem munkás nadrág, az alpesi túrákhoz megálmodott bakancs nem gumicsizma. Ám ettől még a gyengéd odafigyelés aurája lengi körül kettőjüket.

Hosszabb csend után a szépasszony szólal meg.

-         Tudja azt maga, tanár úr, mikor sétáltam én utoljára kézen fogva?

-         Sejtelmes sincs, csókolom.

-         Saccoljon!

-         Nos, ki ne fogná meg a kegyed kezét boldogan, ha andaloghat?

És kivel andalogna ön, aki méltó arra, hogy megfoghassa kegyed kezét?

-         A kérdésemre válaszoljon!

-         Rég nem?

-         Atyámmal gyerekkoromban.

-         Nem mondja!

-         Pedig így van. Na és maga, tanár úr?

-         Ajaj, ki fogná meg az én kezem, akivel boldogan andalognék?

-         Én. Most, nem?

-         Őszintén szólva nem is értem, hogyan történhet ez velem.

-         Őszintén szólva én sem.

Egymásra mosolyognak, egy pillanatra meg is torpannak, hiszen adná magát az, hogy itt egy gyengéd csók következik. Na, nem vad smárolás, mint két kiéhezett kamasz, hogy lenyomná a nyelvét a másik torkáig, meg mit nem nyomna, fogadna be a hová, ugye… Hanem csak egy ajak puszi, röpke egymáshoz simulás. De még ez is elmarad, mert mit lehet azt tudni, mégis csak szabadtéren tartózkodnak, nem zárt falak mögött. És a zárt falaknak még nem jött el az ideje. Tán nem is fog. Jobb ez így, lehet. Egymás kölcsönös szeretetében, gyengédségében, ám megtartva a három lépés helyett az egy lépés távolságot.

Csak semmi elhamarkodott elköteleződés. Negyvenen túl az ember van annyira

tapasztalt, tehát bizalmatlan, hogy nem könnyen adja fel a teljes integritását.

Így hát csak ballagnak csendben tovább, lassan, csendben. Az ösvény most különben is kissé meredek. Ezt itt nem nagyon ismerik a turisták, nem jelzett

út. Legtöbbször csak a bennszülöttek használják. Szarvasok, őzek, apró állat.

No meg Dezső, a teljesen bevadult házi sertés, aki már bennszülöttnek számít.

És Miska Kancsó, amikor lesétál a barátja tisztásától a barátai tisztásáig, vagyis Cser Botondtól a Dezső Dagonyájáig a haramiákhoz. No meg Kovács doci, aki mint hivatásos erdőkerülő, a Csiki Királyság és a sámánok kulturális összekötője, és aki itt úgy ismeri már az erdőt, akár a tenyerét. Pontosabban nem úgy, hanem sokkal jobban. Hiszen ki ismerné a tenyerét, de tényleg?

Már azokon kívül, akinek ez a mániájuk. Például azért, hogy kiolvassanak a ráncokból valamit, mivel hisznek benne, hogy oda aztán tutira minden ráírtak a kik is? A Sors, ki. Amit csak éles és recés konyhakéssel változtatnak meg a hétköznapok. Amikor kérdezhetné a tenyérjós: heg-e az ott, avagy a végzeted?

A tenyere hege a végzete. De ez a kecskéknek való mondás nem a docinak jutott az eszébe. Mivel neki úgy nagyjából semmi se, noha megpróbál pont olyan laza, okos és cserfes pofájú lenni, ahogy azt tőle megszokták. Ám hősünk, a Doci most rettenetes zavarban van. Ő egy ennyire szép és okos nővel? Kézen fogva?

Ilyen nincs. Pedig van. És ha van? El nem hinné senki, ha ezt mesélné a legközelebb, és nem a zseb és cetlit. Az inkább hihető. Ne már, hogy negyvenkét évesen éri utol a szerelembe esés nyavalyája, ráadásul, ami a non plus ultra: viszonozva!

De pedig!

Hát ott ültek az imént Pántlikás Ladában! Bár ott még nem kézen fogva. Amúgy naná, hogy Virginia a vezető ülésben, mivel ő már csak ehhez szokott. Minden szinten. Az Élelmiszer Áruházában. A magánéletében. Nos és, ahogy bekanyarodott a Vérfarkas Szurdokba, megérkezett a turistaházba és kiszállt a BMW M2. Coupékából…! Mint egy istennő. Úgy látta őt Kovács Doci az ablakból, ahol Laci bácsival éppen a reggeli Dreherjüket itták. Na ja, az a kocsi tizenhét és félmillióért… Kovács úrnak potom hat évi fizetése, ha minden jól megy. Mi köze lehet neki egy ilyen nőhöz? Azon kívül, hogy ajándék minden nap, amikor még ábrándozhat, hogy a puszta tiszteleten és a kölcsönös megbecsülésen kívül történhet még bármi más. Ami nem semmi.

Ám ott a Pántlikás Ladában. Abban a gyöngyházfényben lüktető csodában.

Ott eltűntek végképp a különbségek, ami a hangsúlyozottan úri nőt és a szakadt csórót reménytelenül elválasztja. És a Ladában se szóltak egymáshoz egy szót se. Ami egészen rendkívüli tett volt Kovács docenstől, ezt lássuk be. És csak kiszálltak a Ladából és akkor. Ajánlotta Virginának, mi lenne, ha bemutatná pár tényleg fontos barátjának. Például Cser Botondnak. Őt csaknem biztosan otthon találják, a fapásztor ritkán modul ki a tölgyfa ligete közepén rejtőző lakából. És Miska Kancsónak, aki általában Botondnál időzik.

-         Biztos, hogy örülnek majd nekem a barátai?- húzza ki a kezét dociéból

Virginina, ezzel mintegy jelezvén, bírja ő a kaptatót az alpesi bakancsában,

nem kell vontatni. Kettőjük közül inkább Kovács úr liheg. Na ja, aki sört reggelizik, az zihál és sárgát pisál… Na, már csak ezért is jobb óvatoskodni ebben a kapcsolatban (is).  Amíg csak mély a barátság köztük és semmi több, mi köze hozzá, hogy Kovács úr csakis iszik, mind a gödény. Ám ha együtt élnének, teszem azt, ez a szokása így nem maradhatna. Hiába üzente a Pántlikás Lada neki is gyöngyház színű lüktetéssel, hogy nagyon rendben van ez így, csak rajta, tovább boldogság kiteljesedéséig, fiatalok!

-         Persze, hogy biztos.

-         De nem kéne ezt egyeztetni?

-         Ugyan már!

-         Nos, tanár úr, ahogy gondolja…

-         Bimbó úr is hogy megörült kegyednek.

-         Mármint az az egér?

-         Jaj, Virginia, ő nem „az az egér”, hanem a Csiki Királyság

miniszterelnöke. Meséltem már, jómagam vele szoktam egyeztetni,

ha bármi probléma adódik.

-         Nyilván avatatlan a szemem, de én csak azt láttam, hogy a kisegér

nem iszkolt előlünk, hanem közelebb jött,  és a bajszát mozgatva cincogott.

-         A mondandóját pedig, úgy- ahogy, tolmácsoltam.

-         Hogy örül a szíve, mert megismerhet.

-         Úgy van.

-         Igen udvarias a maga Bimbója.

-         Hát nem is olyan bugris, mint némely ember- politikus.

No ez talán olyan téma lenne, amin sokáig, mély egyetértésben lehetne pufogni, ám aztán még mélyebb, hallgatólagos egyetértésben ezt elmellőzik. Felérnek a kaptatón, Kovács doci gálánsan megáll, visszafordul, Virginiára mosolyog, éppenséggel arra is ráérnek, hogy kicsit nézelődjenek, nagy, mély levegőket vegyenek.

-         Kérdezhetek valamit, tanár úr?

-         Bármit, drága Virginia!

-         Hogy került az aranytojás ahhoz az óriásteknőshöz?

-         Archy mamához?

-         Hozzá.

-         De hát az nem aranyból volt, csak aranyszínű.

-         Vagy úgy.

-         Mit is kezdhettünk volna ott az arannyal?

-         Tényleg.

-         Bár elismerem, hogy az aranynak a ritkaságán és az ebből adódó

csereértékén is van haszna. Például nem rozsdásodik. Most, hogy kérdezte, bizony jól jött volna nekem egy aranykés, vagy kanál, esetleg kehely. No de furcsa lett volna látni Ugribug barátomat, Gézát, pláne Hermész Jakabot, ahogy késsel-villával, kellemes csevegés közben eszik a dögöt, ami már úgy megmásztak a nyüvek, hogy majd elmászik…

-         No és az a aranyszínű tojás hogy került Archy mamához?

-         No tetszik látni, ezt jómagam is megkérdeztem tőle, mielőtt búcsút

vettünk volna tőle.

-         És mit mondott?

-         Fogalma se volt. Azt mondta, talán ő maga tojta. De hogy így volt-e, azt

nem tudta.

- Tehát Archy olyan ajándékot adott maguknak, ami az ő szempontjából

nem volt jó semmire?

-         Mégis, mi mást adhatott volna?

-         Mondjuk igaz.

-         Tehát elbúcsúztunk, én zsebre raktam a kis tojást, Archy mama beterelte a

piciket a tengerbe és el is tűntek egy perc alatt.

-         És az a rémhal?

-         Nem hiszem, hogy bántani merte volna őket.

-         A jó híre miatt?

-         A jó rossz híre miatt. Meg aztán szerintem szégyenében tényleg a

hetedhét tenger utáni tengerbe húzott.

-         És nem félt, hogy az aranyszínű tojás összetörik a zsebében?

-         Á, megnéztem, nagyon tömörnek látszott.

-         Nyilván azért nem kelt ki, mint a testvérei.

-         Gondolom. Már ha Archy tojta volna.

-         Mert nem ő volt?

-         Nem tudhatjuk.

-         És mi lett vele?

-         Majd elmesélem.

-         De gondolom, fontos szerepe lesz.

-         A Jótett helyébe jót várj alapon…

-         No persze! És? Mi lett a szerepe?

-         Meséljem el most?

-         Hát…

-         Talán később. Innen már csak öt perc séta, és ott is vagyunk.

-         A Cserfánál, aki Botond?

-         Bizony nála.

-         És akkor ez már egy másik mese.

-         Bizony.

-         Maga aztán csupa mesével van körülvéve, tanár úr!

-         De tudja, melyik a leghihetetlenebb?

-         Nos?

-         Hát maga, kedves Virginia.

-         Én? Ugyan?

-         Hogy lehet az, hogy kegyed szóba áll velem?

-         És az hogy, hogy maga velem? – fogja meg Kovács doci kezét Virginia.

És ezzel a mozdulattal valahogy úgy féloldalasan egymáshoz is simulnak.

És talán az isten se menthetné meg őket végre attól a meghitt ajak puszitól,

ám csörtetés hallatszik a tölgyfa liget felöl, és egy robosztus, kancsó alakú

alak köszön rájuk már messziről harsányan és vidáman. – Szervusz, docikám, no nézd csak, csókolom!  - Hát a Miska Kancsó. És noha Virginia tudott a létezéséréről, a tévében már látta is, és a tanár úr szólt is, hogy lehet, Botondnál találkozni fog vele, azért ez így élőben nagyon más. Hogy egy eleven, két méternél magasabb, öblös és szinte pityókásan vidám mázas edény köszön rájuk így.

                                       O

 A közelgő eseménynek akkora volt a jelentősége, hogy még a farkuszonyától

a költeménnyé zselézett kontyáig önző és hisztis Aglaiophoné is átérezte, annak ellenére, hogy nem róla és/vagy a szirén társairól szól majd a történet.

Illetve közvetve mégis, mert a Csíz Történelem aranyoldalain, mint lábjegyzet majd ők is szerepelnek, mint az anya által szült kis csízek névadó anyái.

Ezért aztán  a „fogoly” szirének hangadója magához kérette Pubé kapitányt, hogy annak a  küllemét ellenőrizze és jóváhagyja. Hiszen Pubé, aki nem sokára a csíz faj kultikus hőse lesz, ne jelenjen már úgy meg a Csíz Nagytanács előtt, mint valami távoli csillagködből szakadt űrkalóz, még ha eredeti foglalkozása az is lenne Pubénak, és az űrbéka legénységének.

Akapitány tehát megjelent a hölgyek és cettaúr színe előtt, természetesen gumicsónakban, nehogy már szétáztassa a díszegyenruháját, amiben végre nem úgy nézett ki, mint egy túlérett, már-már cseppfolyós kvargli, hanem mint egy óriási parenyica csicsás csomagolásban, isteni füstölt illattal, mely afrodiziákumot Mimink kísérletezett ki az alkalomra, hogy a Pubéról és legénységéről zengő ódák és himnuszok imígyen is emlegessék: a jó illatú!

Pubé kiszállt a gumicsónakból a Cettaúr hátára. A cet-ember kiméra kedvtelve nézte őt és így köszönt.

-         Eljött hát számodra a nagy nap.

-         Nem csak a számomra az, ó, hatalmas testű barátom.

-         Mégis a te nevedet emlegetik majd a jövendő csíz korok.

-         És én büszke leszek erre, noha nem érdemlem.

-         Látod, így is tud a sors fintorogni.

-         Hogy nem kárörvend közben azon, amibe juttatott?

-         Úgy, ahogy mondod.

Aglaiophoné eddig tűrhette, hogy nem az övé a szó.

-         Na, Kvarglika, mutasd magad!

-         Igenis,nagysád!

-         Fordulj meg!

Pubé kapitány engedelmesen megpördül maga körül, a szirének meg persze vihognak. – Nézd már, a szépfiú!

-         De szép sárga rucid van!

-         Oda, ahol a széles válladnak kéne lennie, tehetnél pár vállrojtot.

-         És a fejnyúlványodon lesz valami kalap?

-         Esküszöm, a kedvem lenne beleharapni!

-         Hallod, Kvargli, nekem nem csinálsz egy gyereket?-  és Peiszioné

felvetését valamiért annyira viccesnek találják a hölgyek, hogy fetrengve

röhögnek  cettaúr hátán, aki helyettük is elnézést kérően mosolyog Pubé kapitányra: hát már csak ilyenek ezek. De Pubé nem haragszik. Egy ilyen napon kinek lenne erre hangulata? Kivárja hát, amíg a szirének kiröhögik magukat, aztán kérdezi. – Szóval így rendben leszek?

Aglaiophoné megkomolyodva fürkészi meg őt újra, biccent.

-         Na jó, mehetsz.

-         Hányra várnak?

-         A Csíz Nagytanácsban csak holnap fogadnak, ó, Thelyopeia.

-         Akkor most hová sietsz?

-         A Főkínmester Főpribék fogad.

-         És az nagy dolog, Kvarglika?

-         Ez a kiváltság kevés csíznek adatik meg.

-         No és holnap bemutatod az összes kis bogár nőcit meg a porontyokat?

-         A Nagytanács előtt? Úgy lesz, remélem,

-         És onnantól kezdve egy leszel az istenekkel?

-         Ugyan!

-         Remélem, nem is száll a fejedbe a dicsőség- inti Pubét Aglaiophoné. – Ne

feledd, nekünk még dolgunk van.

-         Nem feledem, hogy is tehetném?

-         Nem is tehetnéd: még él az átok. De ha megtalálod nekünk az igazi férfit,

megígérem, hogy a mi szemünkben is hős leszel.

-         Köszönöm.

-         Ahhoz képest, ami és amilyen vagy, szinte megkedveltünk téged, Pubé.

-         Hoppá! – zengeti meg Peiszioné bejelentésére  lantját a Cettaúr.

-         És hogy lásd, mely nagyra becsülünk, most éneklünk neked.

-         Ezt is nagyon köszönöm, ó, Aglaiophoné!

-         És amíg hallgatod, szép lassan evezz ki a termünkből!

-         Úgy lesz!

Pubé tehát visszamászik a gumicsónakba, és lassú csapásokkal távolodni kezd.

És miközben úgy tesz, mint aki a hölgyek énekében gyönyörködik a cettúr lantkíséretével, arra gondol, azért ez a jelenet se semmi ahhoz képest, ahogy

a viszonyuk indult, még úgy is, mint Szadó Nagyúr első pribékje, aztán meg úgy, mint az Űrbéka megbízott fő kínzómestere.

  Küprisz és ti habszüzek, arra kérlek, hadd kerüljön vissza fivérem épen, bármit is kíván szive, hogy beteljék:        váltsd te valóra! Bármi bűne volt: valamennyit oldd fel; kedvvel nézzen rá a barát - haraggal minden ellenség - nem: ilyen ne légyen        már soha többé! Éljen úgy, hogy nénje a hírnevében részt vehessen, oldja fel azt a fojtó gyászt, mely egykor szívemet annyi kínnal        tönkregyötörte. Hogyha ócsárolta a nép - a szégyen (mint a kés, úgy szúrt; ha a seb be is forrt, most a vidám ünnepi csődületben        újra kisajdul. Istenasszony, hogyha dalom csak egyszer felvidított:) halld e fohászt, magasztos Küprisz - és a szégyen e nagy csapását        (űzd el örökre!) Sappho: Fivére hazatéréséért

Franyó Zoltán fordítása

A szerkesztő

 Hát nem megható ez három olyan vészesen hisztis és gonosz dögtől,

mint eme szirének? Pubé Kapitány kevés híján azon volt, hogy az alkalomra

könnyzacskókat növeszt a szemszerve szegletébe, de aztán rájött, hogy erre most nincs ideje, mert várja őt a leszálló egység, benne a Matróna és a közös gyermek, a kis csíz leányka, akit a fent emlegetett szirén hölgyek agresszív fellépése miatt éppen Sapphonak kellett elnevezni. Ami amúgy nem csúnya név, sőt. Ha leszámítjuk, hogy a szirének, nomen est ómen, mit üzennének ezzel a sorsnak. És egy kis leszbikus másság ugyan nem árthat senkinek, de nem túl előnyös a kezdetek kezdetén.

Pubé Kaptány még búcsút intett, aztán kifordult a termükből, ott megszaporázta az evezőcsapásokat, és hamar elhagyta a volt parancsnoki szintet, ami másfél méteres, már megint kissé büdösödő tengervízben áll.

Hiába, nem lehet olyan hatékonyan forgatni a vizet, hogy ne lenne szükség olykor teljes cserére, amire hónapok óta nem kerülhetett sor, lévén az űrbéka

a mélyűrben várakozott az Olümposz rendszer elhagyása óta.

A leszálló egységben a Matrónán és a kis Sapphon kívül a főszakács és a leghűségesebb pribékjei várták. Ők heten, akik a kezdetek kezdetén, a Karószemű Küklopsz szigetéről indulva elvitorláztak az ismeretlenbe, hogy végül, a nagy előd, Odüsszeusz kalandjaihoz szinte méltó útjuk végén a

Tóth- szigeten kikössenek, ahogy a szitakötő tündérek személyében a csíz hölgyekre ráleljenek. Igen, ha valakivel Pubé kapitánynak meg kell osztania a dicsőséget, akkor ők azok, akik csaknem a barátai, ha és amennyiben értelmezhető lenne ez a szó a csíz hímek kultúrájában. De nincs is szavuk rá. Talán lesz? Most, hogy minden megváltozik? És többé nem mord, a keltető kádakból kikelő, apátlan-anyátlan, kvargli szagú klónok brutálisan maszkulin faja lesznek, hanem olyasmik, mint akit Matróna tart a karjában, ezt a csöppnyi humanoid szépséget.

Hát hogy fajulhattak ilyenné a csíz hímek a keltető kádjaikban?

Miféle balszerencsés mutációk sorozata volt az, ami ilyen szörnyekké alakította őket?

Ám van már remény. És Pubé kapitány meg a legénysége a bizonyíték arra, hogy lehetséges a változás, a jellem pozitív irányú fejlődése, mármint ha a pozitív annak számít, hogy valaki képes lesz a másikra szeretettel gondolni és

olyas gesztusokat tenni, amikre a szavakat majd megleli a csíz nyelv – ha máshogy nem, magától. Mint például az önzetlenség, a barátság, a szeretet,

meg ehhez hasonló, önpusztító, elmebeteg érzelmek, ha mindezeket a csíz hím regnáló morálja felől ítéljük meg.

És elindul a leszálló egység, és Mimink, mivel neki aztán van stílus érzéke (is), egy himnikus zeneművet is kreált az alkalomra templomi orgonára és fanfárokra hangszerelve. Mondjuk ez nem akkora feladat egy akkor memóriának, mint neki. Az avokádó szintetizálása és programnyelve a 3D-és nyomtatóhoz, hogy korlátlan mennyiségben a szirének rendelkezésére álljon, nagyságrendekkel nehezebb kihívás volt a számára. Azzal bizony el is bajlódott vagy egy évig.

Az említett zenemű megvolt negyed óra alatt.  Ami most gyönyörűen zeng a leszálló egységben, meg az űrbékában. Igen! Így kell bevonulni a csíz történelembe! És amikor a leszálló egység landolt a Rokfort bolygón,

Márvány város űrkikötőjének egyik platformján, amely városban a Csíz Hím Nagytanács székhelye található, és kinyílt az egység zsilip ajtaja, a himnikus

dallam bizony kiszűrődött a járműből, így Pubé, az asszony, a gyermek és mögöttük a hű pribékek úgy lépdeltek elő, mit lépdeltek: vonultak, hogy azt bizony meg kellett volna örökíteni a hálás utókornak.

Ám az a helyzet, hogy a történelmi be és lelépőről felvétel nem készült.

Pontosabban dehogy nem készült, ám a felvételt utóbb a Csíz Hím Szolgálat örök időkre titkosította. Ezt olvasva talán már sejthető, hogy a csíz faj megmentőit nem a Csíz Nagytanács elnöke fogadta, nem a csíz díszszázad

tisztelgése előtt, valamint a legjelentősebb közjogi méltóságok, és távolabb, kordonok mögé pofozva az ünneplő tömeg fogadta, hanem összesen három igen marcona alak, akik hűvös ellenségességgel bámulták meg őket, leginkább a szitakötő tündért és az édesdeden alvó kicsit.

Talán az se meglepő: a köszöntés ennyi volt – Velünk jönnek. Az ünneplő beszéd meg ennyi se.

Pubé kapitányban még szép hogy felhorgadt valami méltatlankodás féle.

Na jó, hát ismeri ő a csízt. Végül is, nem várhatták el komolyan, hogy majd a nagytanács elnöke, a közjogi méltóságok, a díszszázad, meg a kordonok mögé pofozott tömeg, de mégis… Annál valamivel többet, mint „velünk jönnek”.

És különben miért is ne járna ki nekik az ünneplés, a dicsőség?

Pubé kapitányban a felhorgadása után szinte azonnal megszállja a balsejtelem.

De nem csak őt, hanem a pribék barátait is. Megtorpannak, összenéznek.

Mi baj van- kérdezi a Matróna, halkan, nehogy felébressze a kicsit.

Semmi, rázza meg a fej nyúlványát Pubé kapitány. Pedig nem ezt kellett volna tennie. Hanem visszahátrálni a leszálló egységbe és uzsgyi. Bár egy szem kalóz űrbéka alkalmasint a csíz hadiflotta egy-két fregattja elől hogyan is menekülhetne el? No meg hová is? Bár tág a világegyetem… No de három tucat csíz babával és három hisztis szirénnel? Na ne!

[aretsorozat]

2/4.

Zseb és cetli 12. Az első házastársi veszekedés.

  Nohát, lassan, megfontoltan, minden érvet és ellenércet megcsócsálva kiválasztottuk a szerintünk három tuti találós kérdést. Már ez se volt könnyű, gondolhatják, három ilyen igen kifejlett ego esetében, úgy mint Ugribug barátom, Géza őskrokodil és leginkább Hermész Jakab. Bár ebben az esetben Hermésznek mégis volt némi hivatkozási alapja a kompetenciát illetően, hiszen mégis csak az ő feladványait vitattuk. És Géza inkább csak azért okoskodott, hogy a denevér-marabunak ellent mondjon, hátha ezzel is bosszantja őt. Meg kell mondjam, ez a számítása bejött, Hermész feje úgy belilult néha, tényleg már reménykedni lehetett abban, hogy felrobban.

-         Tanár úr! – jelentkezik ártatlan képpel Laura.

-         Parancsoljon, kisasszony!

-         Magát ki tetszett felejteni.

-         Mi? Ki? Én? Honnan?

-         A kifejlett ego közül.

Kovács doci elámul, aztán felfogja a cikit, elmosolyodik. Addigra már a közönség is enyhén kárörvendőn kuncog, aminek az élét nagyban tompítja, hogy jómaga is nevet velük.

-         Nahát, ebben igaza van!

-         Bocsi, hogy szóltam.

-         Nem, nem, az álszerénység szerintem a főbűnök közé tartozik.

-         És a szerénység?

-         Nekem mindig az is gyanús egy kicsit. De az álszerénység az egyértelmű.

Hogy mi más lenne az, mint a kevélység, a gőg ügyetlenül, vagy éppen rafináltan elbújtatott privációja. Nemde?

-         Az már biztos is, ha a tanár úr mondja…

-         Vegyük például az én esetemet. Mintha én nem lennék hajlamos, hogy az

előtérbe toljam magamat, ha kell, ha nem. Hát mi ez, ha nem olyasmi, hogy túl sokat képzelek magamról?

-         Ugyan már, tanár úr!- szólal fel Gotfrid Virginia a sminkje alatt pipacs

vörösen. Ettől a közönség is úgy meglepődik, köztük Benjamin, hogy kevés híján leejti a kezéből a kamerát, ami éppen az imént vett le az állványáról, hogy a Túró kisasszonyokról „művészi” közeliket varázsoljon.  És Virginia még nem hagyta ám abba.  – Ez az igazi álszerénység, amit most művel.

-         Ezt hogy tetszik érteni?

-         Ez az önkritika, ami azt sugallaná, hogy valójában nem is képzel túl sokat

magáról, pedig nagyon is úgy van.

-         Hűha, tanárnő, ön átlát rajtam.

De még mennyire hűha. Mi van ezekkel, összevesztek?  Pedig már az is igazán szaftos pletyka volt, hogy összejöttek. Már ha igaz. Bár sokat látják ám ezt az annyira össze nem illő két embert együtt. Szemtanúk szerint még a Csiki erdőben is kézen fogva andalogtak, bár lehet, hogy azok nem ők voltak és nem akkor, mivel Gotfrid Virginia bármikor tanukkal bizonyíthatja, hogy a kérdéses időben a főállású munkahelyén, vagyis a Réti Élelmiszer Áruházban tartózkodott. És Virginia még mindig nem hagyja abba. – De önnek, Kovács úr, nem is kell szerénykednie. Se álszerénynek lenni. Önnek rengeteg esze van, ezt öntől senki el nem vitathatja.  – Most mi van, dicséri, vagy szidja? És ennél jobb lehetőséget nem is adhatna Kovács Docinak a további, csakugyan gyanúsan hangzó önostorozásra.

-         Nekem? Aki egy a filozófia tanszékről is kicsapott alak vagyok? Aki még

nappali éjjeli őrnek is éppen csak alkalmasnak találtattam? Aki a hivatását a

a Tojaki Borozó főállású alkoholistájaként találtam meg? És ha a Kelet-Nyugati sámánok nem bízzák rám a Csiki Mágikus királyság erdőkerülését, már rég egy pöcegödörben rohadnék, és talicskán tolnám magam előtt a májamat?

Hát erre az önvallomásra azért senki nem számított. Be is áll egy nagy csend, amit aztán Izaura tör meg a logikusnak látszó kérdésével.

-         Azzal a piros talicskával, amivel a tanár urat elrabolták a földön kívüliek?

-         Lehetne azzal is- mosolyodik el Doci, de aztán pontosít. – Viszont azzal a

talicskával nem elraboltak, hanem már visszahoztak.

-         Az UFO-ról?

-         Úgy vélem.

-         És akkor hogy rabolták el?

-         Arra nem nagyon emlékszem. Csak ennyire: kutyák vettek körül a Hosszúréten. És a többi homályos szorongás és rémálom, amire felébredve szerencsére nem emlékszem.

-         És akkor majd erről a rablásról is tetszik mesélni? – teszi fel a kezét

Hajnalka.

-         Mondom: ennél sokkal többet nem tudnék.

-         Mert kimosták az agyát a tanár úrnak- magyarázza Péter Ágika.

-         Kiszívták a bal fülemen, és visszatöltötték a másikon, de ez is mindegy

már, gyerekek.

-         De ezen is látszik, hogy a tanár úr nem akkora lúzer.

-         Ezen mért látszana, kedves Blanka?

-         Mert akárkit nem rabolnak el a földönkívüliek.

-         Azt mondja?

-         Az ördög se szerződik le bárkivel.

-         Hát ezt meg honnan tudja?

-         Láttam a tévében.

-         Ja, vagy úgy…

-         Meg aztán, tetszik tudni, engem is beszippantottak…

-         Ó, igen erre emlékszem!

Megint Janka igazgató asszony veszti el a türelmét, noha az iménti kis intermezzo tényleg nem volt érdektelen, ez a közönség feszült figyelmén is látszott, és látják majd a Gazdag Kábel nézői is, ha Benjamin el nem cseszi

a művészinek szánt felvételt. Mivel ha bármi gikszer lesz vele, megy a vágóasztalról a virtuális kukába.

-         Megtudhatnánk végre, mik voltak azok a kérdések, kérem?

-         Ó, hogyne, hogyne, csak sajnos elfeledtem, hol tartottam.

-         Megállapodtak, melyik három lesz az.

-         Úgy van, köszönöm.

-         Tehát?

-         Gondolhattuk volna, hogy ez csak a vállalásunk könnyebbik fele volt.

Ezután következett az, hogy Archy mama fejébe verjük. És mielőtt a teremben lévő állatvédők felnyüszítenének, sietve mondom: képletesen.

Kérem, hölgyeim és uraim, drága szép kisasszonyok, meg kellett állapítanunk, hogy a hölgyet nem az eszéért szeretjük. Noha az ember egy

ős - óriásteknőstől elvárhatna mélyebb gondolkodási képességet, intelligenciát, sőt, ahogy a hiedelem tartja az igen hosszú életet megélő élőlényektől, bölcsességet. Kérem, van olyan polinéziai hiedelem, ami a világ egészét egy hatalmas teknős hátára vízionálja az idő óceánjában.

Vagy a bölcs bagoly. Az elefánt! A cet!

-         A mamutfenyő!- dobja be a közösbe Babos úr.

-         Úgy van, az is.

-         Mi, docikám!? De jó lenne, ha nem a Tokajiban, hanem valami őserőben

lehetne nekünk ácsorogni háromezer évig a Sziklás hegység közepén!

-         Meghiszem azt, Babos úr.

-         Akkor aztán ráérnénk mindenre, mi?

-         Akkor aztán rá.

-         Nem várunk a rokkant nyugdíjra, vagy hogy addig is megesik a szíve

rajtunk Ignác csaposnak és mégis ad hitelt…de sose ad az a kőszívű mocsok…

- Üzletember.

- Na, azt akartam mondani..

-         Fater, dugulj már el! – morog rá az apjára a mellette ülő Kisbabos.

-         Mért?

-         Apádnak igaza van, ha elvágyódik, nem gondolod?

-         Felőlem… - most Kisbaboson van az elpirulás sora Kovács Doci

kérdésére, ám a tanár úr már visszaveszi a szót, így elvonja róla a közönség, és ezen belül leginkább Izaura figyelmét.

-         Csakugyan mennyivel jobb sora van egy mamutfenyőnek! Összevetve

velünk, izgága emberekkel, akiknek az ideje még manapság se több nyolcvan egy-két évnél. És nekünk ebbe kéne belesűríteni a…mit is? Nahát, gyerekek, az a legfontosabb kérdés, amit itt, ebben a stúdiumban, a „Bölcselmi gondolatok, vagy mikben” nekünk makacsul kéne feszegetni. De hát meg is tesszük. Hiszen mi másról szólna az én történetem, mint erről: ez élet, az tudatos létezés értelméről itt és most, vagy hatvanöt millió évvel ezelőtt, vagy ezután, vagy egy másik galaxisban, egy velünk párhuzamos univerzumban, egy másik húron rezegve: a Mi végre? . Mi célból, ha így jobban tetszik? Szemlélődni, mint a mamutfenyő, lehetőleg egy jó magas hegy kies bércén, ahonnan messzire ellátni, és egyként figyelhessük az égboltot és a földet, a Tejút lassú forgását, és az évszakok pörgését.

Mi tehát a cél? A szemlélődés maga? Vagy valamit azért tenni is illene? Túl azon, hogy enni, inni, szaporodni, és ennek a feltételeit békésen, vagy ha kell, véres küzdelemben magunknak biztosítani? No de mi végre az elképesztő technikai fejlődés, amivel a homo sapiens birtokába vette ezt a planétát?

Lett ettől bárki boldogabb? Csak jó sokan lettünk Ádám és Éve óta.

No de boldogság, a boldogulás a cél, hölgyeim és uraim?

És Kovács docens itt ismét hosszan kivár, ahogy egy vérprofi előadóhoz az elvárható, és illik, hiszen ezzel célja van. Neki bezzeg. De az emberiségnek mi?

És Janka igazgató asszony kivételesen jókor förmed a tanárára.

-         Mi voltak azok a találós kérdések Doci!?

-         Máris mondom, csókolom.

-         Két hete várjuk!

-         Már nem kell még egyszer annyit…

Ez némi derültséget vált ki, éppen eleget ahhoz, hogy a boldogságot firtató kérdésről, ami így teoretikus marad, és ezen belül úgyis megválaszolhatatlan,  a figyelem jótékonyan elmoccanjon.

-         Szóval késő délután lett, amire Archy mama memorizálni tudta a

talányokat. Először elpróbáltuk vele szép nyugodtan, hogy csak ismételje meg, amit hallott. Aztán jegyezze meg a válaszokat is, mert a gonosz ős ragadozó szörnyhal, a Szimpi majd biztos hallani akarja őket, he nem tudja. Adja isten, úgy történjen, gondoltuk. Aztán Ugribugnak az eszébe jutott, hogy ez talán kevés. Mert mi van, ha a stresszhelyzetben  Archy agya leblokkol, ami nagyon is elképzelhető, ha beleérezzük magunkat: velünk szemben egy jó ötmázsás, hat méter hosszú, csupa tépőfog pofájú rém, aki a prédát látja bennünk. A még mozgó és lélegző húst, és aki csak azért nem tép szét rögtön, mert neki a rettegés is kell, amivel azt a randa, sötét lelkét táplálja. Naná, hogy az áldozatnak a neve se jut az eszébe, nem Hermész Jakab furmányos talányai. Ezért ahhoz folyamodtunk, hogy Géza eljátssza a Szimpit. Mondjuk minden testi adottsága meg is volt hozzá, mint hét méter hosszú, szintén csupa fog őskrokodilnak.

- Mondjad, vagy szétszakítlak, és befalom hozzá a kölykeidet, mint kis nokedlikat! – üvölt hát rá Géza szerencsétlen Archyra, aki erre persze az összes egy darab fejét behúzta a páncélja mögé ijedtében, és onnan bömbölt kifelé, „csak a kicsinyeimet kíméld, kérlek!”. És újabb fél óránkba került őt, mármint a fejét a páncéljából kicsalogatni, miszerint ne már, csak játszási volt, és ilyen nincs, hogy lehet egy ekkora teremtmény ennyire beszari.

Meg persze buta, mint… majdnem azt mondtam, hogy egy szőke nő, de idejében szétnéztem a teremben, hölgyeim, tehát ezt nem mondom, inkább azt a hasonlatot használnám, hogy buta, mint…

-         A tök? – javasolja Péter Ági.

-         Az is jó.

-         Mint egy fél pár büdös zokni? – villant egyet Kisbabos.

-         Az talán már túlzás.

-         Mint az ágyú! – tromfol rá az apja.

-         Az ágyú, az nem süket?

-         De tök hülye is szerintem. Jaja, egy buta fasz.

-         Ejnye, Babos úr!

-         Jujuj, bocsánat.

Ez ismét lazít a hangulaton.

-         Szóval buta, mint aki buta, maradjunk annyiban. Meg annyiban, hogy

bizonyossá vált, túl nagy a kockázat, Archy mamát nem engedhetjük Szimpi elé találós kérdéseset játszani. No de akkor hogy legyen?

-         És hogy lett?

-         Tanakodtunk, igazgató asszony.

-         Jézusom.

-         Hát így éreztünk valahogy mi is, de persze a barátaim és Hermész Jakab nem  Jézuskát emlegették. Nahát, végül abban maradtunk, hogy noha Ugribug barátunk nem éppen vízi élőlény, de elég tekintélyes egyéniség ahhoz, hogy úgy nyakig a tengerbe gázolva Szimpi úr komoly kihívója legyen. Mivel az nem volt kőtáblába vésve, hogy a leendő préda nem állíthat helyettest.  És ha jobban belegondol majd az a rémhal, rájöhet, hogyha Ugribug veszt, rajta sokkal több hús van, mint Archy mamán és a kisteknősökön.

Nahát, ezt gondoltuk ki, hogy ezt fogjuk megpróbálni, mihelyt megpirkad, mivel már késő este lett, és úgy éreztük, ezt sötétben mégse kéne elvégezni.

Ebben még Hermész Jakab is egyetértett, pedig ő ismét sík ideg volt már, hogy mit tökölünk mi itt ennyit, felőle pusztuljon meg inkább Archy mama az összes kis nokedlivel együtt. És ezzel ismét visszazuhant a népszerűségi indexe a negatív tartományba.

- De ugye nem akarja az egész éjszakát elmesélni?

- Ne akarjam?

- Felőlem, de előtte árulja el a talányokat, mert aztán nekem mennem kell.

- Akkor kegyednek külön megsúgom a fülébe, igazgató asszony.

- Nekem maga csak ne dugdosson a fülembe, mert még hírbe hoz engem is.

- Attól az isten mentsen!

Ez az „engem is” persze mesterien gonosz kis oldalvágás volt ám Gotfrid Virginiának, aki értette is, és újra a sminkje mögé pirult. De közben megesküdött, hogy bár nemtelen dolog a bosszú, de ezt Janka nagyság még visszakapja. Nem itt és nem most, de ami késik, nem múlik

-         Na jó, akkor elmondom.

-         Neeeee!

-         Legyen úgy, ahogy történt, éppen idejében?

-         Igeeen!

-         Hát, tetszik látni, igazgató asszony. A nép szava, a néző szent, meg ilyesmi…

-         Mesélje azt az éjszakát gyorsan!

-         Nahát, tényleg hamar megleszünk, mert nem történt semmi. Kicsit korgó

gyomorral leheveredtünk a parton, mert a nagy megmentés hadművelet előkészítése miatt nem volt módunkban se ebédet, se vacsorát keresni.

Viszont az érzés, hogy megmentünk több tucat kicsi ősteknőst és Archy mamát, feledtette éhségünket. Kivéve Hermész Jakabot, ám ő el is tűnt az éjszakában, gondoltuk, repülve könnyebb valami jó érett dögöt meglelni és rákeselyűzni. Én mondjuk Ugribug barátom horpaszának dőlve sokáig elgyönyörködtem az éjszakai égboltban. A Hold kifli volt, és mondanom se kell, hogy hatvanötmillió évvel ezelőtt vagy ezután nem volt vagy lesz fényszennyezettség. Tehát úgy látszott a Tejút, hogy gondolhatta az ember, nekifut, nagyot dobbant, és már páros lábbal rajta is áll a Tej Útján, hogy mint valami gigászi csillaglény kóborolja be e galaxist, mintha csak korzózna a főúton a kedvesét kísérve a cukrászdából a Jázmin teázóba. – És itt Kovács tanár úr orcátlanul Virginiára nézett ám, amitől az asszony immár harmadszor kénytelen elpirulni, minek következtében az amúgy tökéletes sminkje itt ott pattogzani kezdett.

-         A mély csöndben csak a tenger lélegzett halkan, Archy mama nyöszörgött

és motyogott magának és a csemetéinek, hogy most már nem lesz baj, mert megjött a segítség, megmentik őket ezek a rémes kinézetű, de igen jólelkű bácsik, no meg Géza horkolt, akár egy gőzfűrész.

No, azt akkor megpirkadt. Úgy döntöttünk nem is tökölünk sokat, amire Hermész Jakab előkerül a ki tudja honnan, mi ezt az ügyet így vagy úgy, de lerendezzük. Jómagam Ugribug nyakába ültem, ehhez ragaszkodtam, hiszen barátságunk immár ezt megkövetelte: együtt jóban, rosszban.

És akkor Ugrubug begázolt a tengerbe és megállt benne, amikor az a nyakáig ért, tehát nekem se volt már aznap gondom a tisztálkodással. És ott vártunk egy-két percig, csak hogy a közeget szokjuk, aztán hívogatni kezdtük ama

rémhalat. – Hé, Szimpi! Te szép mosolyú gazfickó! Hát sunnyogjál már elő

a zavaros vizeidből, mert szólnánk veled, ha igazi harcos vagy és nem csak egy nyámnyila sügér!  Azt akkor még pár ilyen cirkalmas kihívás után meg is jelent a szép mosolyú Szimpi. De én bizony tényleg ott helyben összecsináltam volna magam, ha nem egy T-rex nyakában ülök!

Hát a múltkor hoztam is egy rajzot arról a halról, de higgyék el, az meg se közelítette azt, amilyen az a dög valójában. Hát komolyan mondom, az a legkevesebb, hogy ne lássam többé a tengert! De még a Dunát se! Sőt, inkább halat se eszek többé, csak még egyszer az eszembe ne jusson!

-         Hát annyira ronda volt, tanár úr?

-         Még annál is, Ágika. Veszélyesen ronda.

-         Ajaj- és Péter Ági érzi magában a kihívást, hogy lehetne egy veszélyesen

ronda halból imádni valóan ocsmány plüssbabát kreálni. Ha már bolt lesz belőle, amivel kihúzzák a Túró Kisasszonyokat az anyagi csődből, no meg pár százalékot ő is kap majd, ha az üzlet nagyon beindul. Na és ha sikerül, még az is lehet, hogy pont a Szimpik lesznek a legkeresettebbek.

-         Hát te meg ki a rosseb vagy, te pimasz szárazföldi patkány, he, és mi az,

hogy két fejed van? – emelkedik fel Szimpi a víz felszínéig, és förmed máris

ingerülten ránk, a kihívókra.

-         Először is nem patkány vagyok – oktatja a rémhalat Ugribug, - másodszor

azért van két fejem, mert annyi eszem van, hogy egy fejbe annyi már nem fér bele. – Hát én meg csak ámulok ám le a barátom feje búbjára a takaros kis kendermagos tollakkal, micsoda frappáns, sőt, kópé választ csapott oda, de lazán ám, mint náthás tahó a taknyát az aszfaltra… hoppá, bocsánat…- veszi észre magát a Doci, hogy a mesélés hevében ez a hasonlata nem volt különösebben szalonképes. De kuncognak rajta, tehát a közönség nem vette zokon, ettől megnyugszik, mesél tovább.

-         Azért van két fejed, he?

-         Azért hát.

-         Nem azért, mert egy ocsmány mutáns vagy?

-         Nem de nem a mutánsok által ment a világ elébb, ó, Lucifer?- kérdez vissza  Ugribug, és bizony mondom nektek, lányok, a kukák mellett megolvasott és begyakorolt Madách: Ember tragédiája stílusában. És ezzel engem persze újra ámulatba ejtett. Hogy mi át nem ragad egy kíváncsi verébre, lányok!

-         És mért voltak a feje búbján kendermagos tollak?

-         Mert a csirkék is valójában T-rexek.

-         Ne már! – ámul el Blanka.

-         De ezt be csiviteljétek a verebek előtt!

-         A tanár úr szerint ők ezt nem tudják?

-         Nos, Ugribug nem tudta. Márpedig az ő műveltsége nem mindennapi.

Hölgyeim. És ezt nem vegyék célzásnak. Vagy inkább: vegyék!

No, nem azt sugallom, hogy mint leendő úrinők mostantól a szabad idejükben a lakótelepi szemétledobók környékén bogarásszanak.

De ámulatba esett ám a szép mosolyú halunk is. Először is a kérdés mélységétől, másodszor az említett névtől, amit úgy érzett, illene ismernie, pedig nem is. De mert sznob volt, nem csak hidegvérű gyilkos

és elmebeteg pszichopata, hogy műveletlenségen kaphatják, külön feldühítette.

-         De tőled bizony nem megy, mert mindjárt miszlikre téplek és

felzabállak!- hörög, és ettől még dühösebb lett, mert tudta ám, hogy ez egy igen gyenge kis riposzt volt. Fizikai megtorlással fenyegetni az ellenfelet egy szellemi párbajban, hát az bizony máris a vereség elismerése.

-         Ejnye, Szimpikém, és a játékod? – kérdezi leereszkedő mosollyal

Ugribug. És komolyan mondom, megszólalásról megszólalásra hökkenek meg, minő tökéllyel kezeli ezt a nem is veszélytelen helyzetet.

-         Miféle játékom?

-         Hát hogy három találós kérdést kell feladni neked. És ha mind a háromra

tudod a választ, akkor neked elkészült a vacsora.

-         Reggeli.

-         Parancsolsz?

-         Reggel van, kétfejű baromarc! Annyi eszed van, mi, hogy ezt se vetted észre.

-         Igazad van, reggeli.

-         Na jó, kérdezz!

-         De várjál, mi van, he nem tudod a választ?

-         Olyan nincs.

-         De ha van.

-         De nincs.

-         Kiveted magad a partra és magadtól szépen megdöglesz?

-         Nem.

-         Elhúzol innen az óceán másik végére és békén hagyod az itteni népet?

-         Kérdezz!

-         Elhúzol?

-         Ezt volt az első kérdésed? Mert erre tudom a választ.

-         Nem kérdezek, amíg meg nem egyeztünk.

-         Rendben, elhúzok.

-         Úgy dögölj meg, ha nem.

-         Úgy…is tudom a választ!

-         Nos hát, az első: előbújik éjjel, ám nappal elveszett, eltűnik a fénnyel,

de holdfénynél megleled.

-         Ez túl könnyű.

-         Mi az?

-         Kérdezz nehezebbet!

-         Halljam a választ!

-         Korallsügér.

-         Nem.

-         Mi az, hogy nem?!

-         Az, hogy nem.

-         Akkor a nyálkás hal.

-         Ez se jó.

-         Anyátok nem jó.

-         Az én anyukám egy tündér kis madár volt, őt ne vedd a szádra!- hördül fel Ugribug.

-         Az enyém meg talpig úriasszony- tettem hozzá én is szerényen a magamét

Ugribug nyakában. Azt persze nem magyaráztam meg, hogy ezt pontosan hogyan értem. A talpig tán azt jelenti, hogy mindössze a talpáig? És azon felül nem?

-         És hogy értette a tanár úr?- támad fel a kandi kíváncsiság, persze kiben

másban, mint Izaurában.

-         Ó, drágám, sehogy, csak megint felesleges járt a szám- és itt Kovács úr

sandán Gotfrid Virginiára pislantott, amit megint csak az nem vett észre, aki nem akarta. Tiszta pornográfia már, amik ketten itt testbeszéddel nagy nyilvánosság előtt művelnek, nem? Ám a tanár úr igyekszik kikeveredni a maga okozta csávából, azért rákérdez: - Esetleg tudja valaki a választ?

És Kisbabos rögtön rávágja: A csillagos ég.

-         Úgy van! Gratulálok, fiatal úr!

-         Tényleg könnyű… - no és Kisbabos tekintete se volt ám semi, amit Izazurára vetett, reménykedvén, hátha sikerült végre a szerelmét leimponálnia. Ám a túró kisasszony, mint tudjuk, nem most jött le a falvédőről, ezért Kisbabos tőle csak egy széles nagy mosolyt kapott.

-         Nahát, lehet, Kisbabos, hogy neked könnyű volt, de bizony Szimpi, az ős

rémhal csak fortyogott a vízben, de nem adta ám könnyen megát.

-         A mérges pókhal!- ordította.

-         Ez sem jó.

-         Mi?! Hát vedd már észre éjjel, te kétfejű melák bunkó!

-         Akkor se ez a jó válasz.

-         Rendben. Akkor nem lehet más, mint a tengeri sün.

-         Nem nyert ez se.

-         Te csalsz.

-         Én nem.

-         Akkor mi a válasz?

Nos, Ugribug szárazon közölte vele. Szimpi meg bámult vissza abból az ocsmány fejéből, és hosszú hallgatás után csak ennyit szólt: mi a következő?

-         Senki se láthat, nem is fog soha, mégis bízik bennem, kinek élni van joga.

-         Mi van?!

-         Ez lenne a következő.

-         De ez baromság.

-         Találós kérdés.

-         Akkor ismételd meg, mert nem figyeltem!

Ugribug megismétli, ismét vigyáz a hangjára, hogy ne legyen benne semmi kihívás, előre érzett káröröm, ilyesmi. Szimpi meg úgy lebeg a vízben, mint aki menten a hátára fordul és döglött rémhalat jelent. Valószínűleg neki is ilyesmi fordulhatott meg abban a gonoszságra tekeredett agyában, mert hosszú gondolkodás után inkább kérdezte, mint mondta: a halál?

-         A halál? – ámulunk el Ugribuggal.

-         Igen! Az! A halál hát! Azt senki se látja, és nem is fogja soha, de

megtapasztalja, ha élni van joga. He? Kitaláltam? Kitaláltam. Tehát készülj a halálra, kétfejű! Aztán készüljön az a buta némber is a porontyaival: nekik is annyi.

-         De nem jó a válasz.

-         Miiii?!

-         Nem jó!

-         Mért nem jó?

Igazság szerint igen jól gondolkodott a rémhalunk, mert logikus volt a válasza. És jómagam gyengébb napjaimban el is fogadtam volna, ha nem az életünkre, no és Archy mama meg a gyerekei életére ment volna ki a játék.

Értik, ha csak úgy ülök a kedvenc helyemen a turistaház büféjében és iszom

a reggelihez a sörömet, mivel a kakaótól ég a belem, a tejtől meg hasmarsom van, és velem szemben Laci kolléga szórakoztat. No de itt muszáj volt gondolkodnom, tehát át is veszem a szót az alsó fejemtől, aki amúgy Ugribug volt, ugyebár.

-         Azért nem jó, tisztelt Szimpi úr, mert ad. egy: csak a saját halálodat nem

látod, mivel köztudott sztoikus okoskodás az, hogy azért nem kell félni tőle, mármint a haláltól, mert amíg te itt vagy, addig a halálod nem lehet jelen, ha viszont meghaltál, már te nem vagy itt, tehát kétségtelen, hogy ti ketten soha nem találkoztok.

-         Na ugye!

-         De más halálát látod, nemde?

-         És?

-         Pláne, hogy egy vérengző rémhal vagy.

-         Naná!

-         Tehát jobb napjaidon többször is látod a halált, mint ahogy azt mások

szeretnék, nemde?

-         Ez csak szófacsarás, kétfejű!

-         Nem, ez egy találós kérdés.

-         Anyád!

-         Azt már megbeszéltük, hogy őt nem emlegetjük.

-         Akkor…a nénikéd!

-         Halljuk a jó választ!

-         A halál!

-         De az nem jó.

-         Akkor…dögölj meg! – és látszott ám Szimpin, hogy remeg az indulattól,

és nem sok választja el attól, hogy a saját játékszabályát megszegve nekünk rontson. Ám mégis visszatartotta Ugribug barátom nem csekély termete, iszonyatos tépőfogai, meg stabil helyzete a vízben állva. Nem mehetett volna tutira a rémhal ellene szerintem. Másrészt azért az súlyosan rontott volna a renoméján szűkebb és tágabb tengermélyi körökben, elvégre Szimpi nem csaló volt, hanem rémhal, nem politikus, csak simán pszichopata – és ezzel a megjegyzéssel Kovács tanár úr ismét kicsalt egy kis kuncogást a közönség soriból.

-         No de, gyerekek, erre tudja valaki a választ?

Hosszú, mély csend üli meg a termet. Kisbabos jelentkezik. – Bekapcsolhatom az okos telefonomat?

-         Minek?

-         Meggúglézom.

-         Úgy érted, a feladványt?

-         Mért, például nem azért van?

-         Mármint az okos telefon?

-         Azért okos, nem?

-         Á, inkább megmondom.

-         Ez az, tanár úr, haladjunk tempósan!

-         Igazazgató asszony, önnek igaza van, mint mindig: HOLNAP.

-         Mi az hogy mindig holnap van igazam?

-         Nem úgy, hanem magának mindig. A válasz a HOLNAP. Amit tényleg

senki se láthat, csak ha mává válik.

-         Ja, vagy úgy….

A közönség megkönnyebbültem sóhajt fel, ezen is túlestek, De mi jöhet még?

-         Nohát, népmesei fordulattal élve: dúl-fúl magában Szimpi, a rémhal, hogy

már másodszor jártak túl az eszén, ám valahogy mégis úgy érezte, hogy ez többé nem fordulhat vele elő. Hiszen minimum húsz éve annak, hogy nem tudott egy kérdésre megfelelni. Aztán meg nem ismerte a szólást a „három a magyar igazságról és egy a ráadásról”. Így aztán még mindig joggal lehetett magabiztos, noha sejthette volna, ha kétszer pofára esik, bizony megtörténhet harmadszor is, mivel egy még lehet kivétel, ami erősíti a szabályt, de a kettő bizony már egy kezdődő sor eleme, amiből könnyen válhat tendencia.

Pökhendien vetette oda, vagyis ide, a rengeteg tépőfoga hegyéről, mondhatni, halljuk a harmadikat.

-         No de ha erre se tudod a választ, ugye tudod, hogy világgá kell úsznod?

-         Lökjed, kétfejű!

-         Mert ha megpróbálnád elsumákolni, holmi ócska kifogásokkal

megtámasztva a csalásodat, megvet majd hét tenger köznépe?

-         Ne lamentálj már annyit!

-         És nem zaklatsz többé a perverz szokásiddal senkit? Csak becserkészed

a prédát, megnyuvasztod és bezabálod, ahogy minden becsületes, jólelkű

ragadozó viselkedik?

-         A harmadik nem foghat ki rajtam.

-         De ha igen?

-         Nem zaklatok, rohadj meg!

-         Hát jó. Mi az, amit elkapni lehet, de eldobni nem?

-         Mi az, hogy mi az?

-         Mi az?

-         Micsoda hülye kérdés ez? Ha elkapsz valamit, mért dobnád el?

-         Miért ne?

-         Mert ez nem életszerű.

-         Már amennyiben?

-         Gondolkodj már, kétfejű!

-         Te jobban tennéd, különben már úszhatsz is világgá.

-         Elkapni is mindent lehet, meg eldobni is mindent lehet, de igen nagy

marha az, aki dobálódzik azzal, amit végre becserkészett.

-         Ez a válasz?

-         Amit egyszer elkapsz, el nem dobod, ha egy kis eszed van.

-         Akkor ez a válasz?

-         Ez.

-         Téves.

-         Miiiii?!

-         A betegség az.

-         Micsoda?!

-         Influenza. Takonykor. Sertéspestis. Száj és körömfájás. Szivacsos

agyvelőgyulladás. Őshal kori demencia, ami neked lehet, hogy ennyire

zokni vagy már a saját kedvenc játékodban is…- és bizony itt már nem hiányzott Ugribug hangjából a kárörvendés diadala. Na de, ha látták volna akkor, hölgyeim és uraim, imádott túró kisasszonyok a Szimpit!

Lesápadni egy rémhalat. Egyáltalán, ki látott már elsápadni egy halat?

Civilként azt gondolnánk, ez lehetetlen. De esküszöm önöknek, hogy Szimpi lesápadt. Aztán vértolulást kapott. Aztán tátogott csak, mint egy hal.

Aztán körbe sunyított, hátha nincs a felsülésének tanúja. De bizony volt.

Hát már hogyne lett volna? Egy tengerparton, dagály előtt? Ezernyi kicsi hal, puhatestűek, medúzák, rákok, kagylók mind hegyezték ám a fülüket egymásnak pisszegve – ne zizegj már, nem hallom. Na, most tudva levő, minél kisebb valami/valaki, annál inkább hajlamos a pletykálkodásra.

Így aztán Szimpinek nulla esélye volt arra, hogy meg nem történtté sikálja

az ügyet. Csak nézett ki a randa fejiből ránk, a Kétfejűre, aztán könnyen elemezhető hörrentést hallatott, farkon fordult és elúszott. De lassan ám, hátha ezzel megőriz valamit méltóságából. De nem őrzött meg.

Azt a gúnyolódó ciccegést, vihogást, beszólásokat! Amit a másfél tonnás, vagy mit tudom én már, mekkora rémhal ott kapott! Hát már csak ezért is húznia kellett onnan hét tenger hetedik végébe, és még ott is felcsapni tüdős halnak, és kimászni a partra, és bevergődni valami lápba a szégyene elől.

De úgy kell neki, én azt mondom, se akkor, se most nem bírom őt megsajnálni, pedig tényleg csúnyán pofára esett.

Hát gondolhatjátok, drágáim, micsoda diadallal lábaltunk ki a tengerből!

De még Hermész Jakab se bírt legalább fél óráig beszólni semmi kellemetlent. Már csak azért sem, mert valahol annyira teli zabálta magát az éjszaka, hogy átmenetileg egyáltalán nem volt képes megszólalni, de még szárnyra kapni se, úgy totyogott haza két lábon. De a Géza! Hát az annyira büszke volt ránk, hogy fejét az égre fordítva, mint elhangolt és megrepedt fanfár tutulta a világba dicsőségünket. Na és Archy, az ősteknős mama?

Immár az örömkönnyeit hullatta.

-         Hogy köszönjem ezt meg nektek?- zokogta a boldogságtól.

-         Igazán nem szükséges, asszonyom- mondok neki szerényen, Ugribug

nyakáról lekászálódva.

-         Gyerekek, köszönjétek meg ti is a rém bácsiknak!

-         Köszönjük szépen! – nyikorogták a kis teknősök.

És ennyi tényleg elég is lett volna nekünk, és ezt most minden álszerénység nélkül mondom. Már csak azért is, mert ugyan miféle hálát várhattunk egy

ős óriásteknőstől a köszönömön kívül. De bizony Archy mamának nagyon is volt mit adnia, jótett helyébe jót várj alapon, mert bizony ez se véletlenül állandó fordulat a mesékben, egészen az archaikus időkre visszamenőleg.

Gyerekek! Egyszerűen muszáj a világnak úgy működnie, hogy a jótett elnyerje a jutalmát, a gonosz pedig megszívja. Ez akkor is így van, ha a hétköznapi valóság mintegy a képünkbe ordít: az ellenkezője az igaz, te ostoba! A jótett elnyeri méltó büntetését, a gonoszság pedig célját eléri, regnál és hatalmaskodik, a szegényt elnyomja, a lúzert kikacagja.

-         De ha tényleg így van! – kiált be valaki a nézők közül.

-         Látszólag.

-         Tényleg!

-         Látszólag tényleg. No de hosszú távon…

-         Ugyan ne gyere már ezzel, Doci!

Nohát, erre már muszáj mindenkinek az akadékoskodó felé fordulni.

Hát ki más állt neki hepciáskodni, mint Ignác csapos a Tokajiból. Ami ha másért nem is, de azért biztos, hogy meglepő, hogy akkor ki áll most a söntés mögött?

Vagy lehet, már a Tokajiba se néz be olyankor senki, amikor Kovács tanár úr a meséjét mondja?

                                       O

 NEM TISZTELT ENGEM, AZÉRT

        -   Na és erre mit mondott a Doci? – kérdezi Boglárka a férjét, miközben a Kisbogit eteti sütőtökös csirkemájjal, mivel ezt még inkább megeszi, mint kiköpi a boltban kapható bébiételek közül.

      - Várjál, ezt most nem is tudom…- töpreng el Benjamin, az asztal másik végénél ülve és az etetést kibicelve.

       - Miért, nem figyeltél oda?

       - Csajszi, én ott dolgoztam.

       - Nem mondod, hogy kamerázás közben már nem tudsz figyelni?

       - Éppen azt mondom, nem?

       - És kértelek már, hogy a baba előtt ne szólíts csajszinak!

      - Mért ne?

      - Mert ő is úgy hív majd, ha ezt hallja.

      - És?

      - Anya vagyok, nem csajszi.

     - Oké, „ anya”. Ha akarod, most kikeresem a kamerában, mit válaszolt Ignácnak a doci.

-         De előbb hozd fel a tiszta ruhát a szárítóból.

-         Oké, „anya”.

-         És nem kéne ám az „anyát” idézőjelben mondanod. Tudod, nem

idézőjelben szültem meg a Kisbogit, hanem tényleg.

-         Oké.

-         És ne mondd, hogy oké!

-         Te jó ég, Bogi, neked meg mi bajod van?

-         Semmi.

-         Archy, az óriásteknős mama adott Ugribugnak egy aranyszínű tojást

ajándékba. Ezt mondta még a doci.

-         Mint a mesében?

-         Mivel, hogy ez egy mese…

-         Szóval te se hiszed, hogy ez megtörtént vele?

-         Nézd, tényleg eltűnt az Odaát Ajtaja mögött vagy öt percre, aztán tök

rongyosan, lenőtt hajjal, torzonborz szakállal jelent meg. És azt azért nem lehet kamuzni, hogy valakinek öt perc alatt vagy háromhavi szőrzete nő ki.

-         Szóval megtörtént.

-         Hogy eltűnt, az meg. Emlékszel, minket is beszippantott az Ajtó a

Kisbabosssal.

-         Aha. Azóta lettetek ti is „halekok”.

-         Néha magam is elfelejtem, hogy már nem is ember vagyok…

-         Mivel egy eléggé önző állat vagy…- és Boglárka eme megjegyzéséből

Benjamin ama reménye, hogy sikeresen elterelte a beszélgetést, dugába dőlt. Viszont az esze ágában sincs rákérdezi, hogy „ugyan mért is vagyok én egy állat”. Annyira azért nem szeretheti a feleségét, hogy megtegye ezt a szívességet. Ha Bogi veszekedni akar, csak adjon ő végszót magának. Úgyis megint felvételire készül… Lehet, most az a baj, attól ideges? Erre rákérdezhetne, ám ez is eléggé ingoványos talaj. A legjobb lenne, ha most itt se lenne. Ha felállna, és kimenne? Valami kifogást keresve? Például pisilni kell? És akkor élhetne ama vulgáris közmondással, hogy „kiment pisálni, de szart visszajönni”? Ezt megpróbálhatná. És Benjamin már moccan, hogy felálljon, de elkésett. Boglárka támad.

-         És mért nem eteted meg néha te a gyereket?

-         Ja, hát ha ez a baj, mért nem mondod?

-         Most mondom.

-         Akkor vigyázzál!

-         Most már ezt befejezem, majd te büfizteted.

-         Oké, azaz izé: rendben.

Most mind a ketten a babában gyönyörködnek, ahogy komoran maga elé meredve nyammogja a sütőtökös csirkemájat, és lenyeli azt a részét, amit nem sikerül az állára, és onnan a partedlire suvasztani. Ám ez a békés idill egy percig se tarthat, és Benjamin másodszor is tempót téveszt, megint nem szólt, hogy szólítja őt a szükség, bocsi.

-         És mi lesz, ha idén felvesznek a színire?

-         Az szuper lenne.

-         És ha téged is operatőr szakra?

-         Dupla királyság.

-         Akkor ki vigyáz majd a babánkra?

-         Megoldjuk.

-         Hogy?

-         Lényegében mindenki itt lakik már a turistaházban, nem?

-         Kicsoda mindenki?

-         Hát apukád, anyukád…

-         Neked ők a mindenki?

-         Alma, János bá’, Laci bá’, a Doci, Szép Juhász néni… Lassan nincs is kiadó szobánk annak, ha véletlenül meg akarna valaki szállni. De mondjuk mért akarna, amikor egy óra séta ide a város. – Máskor ez is tökéletes téma lenne arra, hogy elterelje a beszélgetést, de Boglárka nem hagyja.

-         A szüleimre se lehet mindig rálőcsölni Kisbogit.

-         Akkor majd anyámék…

-         Nekik ott van az öcsikéd gondnak.

-         Krisztián nem gond, mindjárt öt éves.

-         Még sose ajánlották fel, hogy vigyük át hozzájuk.

-         Mért vinnénk őt a lakótelepre?

-         És tényleg nem adják el Etus néni házát?

-         Kérdezd meg tőlük- kezd egy kicsit ingerült lenni Benjamin is. Na, ez kell még csak Boginak, mintha erre várt volna.

-         Hogy kérdezzem meg tőlük, amikor október óta meg se nézték a babánkat?

-         Először is megnézték.

-         Nem emlékszem rá.

-         Mert…nem értem, hogy nem emlékszel!

-         Szóval szerinted már hülye is lettem, nem csak kövér?!

Hát erre aztán Benjamin csak tátott szájjal bámul a feleségére. Hogy jön ez a kérdés ide? Pláne ilyen agresszív hangnemben? Erre már a Kisbogi is felfigyel.

Félbehagyja az alapos és megalkuvást nem tűrő küzdelmét a sütőtökös csirkemájjal, felnéz az anyjára, aztán nagylelkűen átnyújtja neki a kedvenc szövetpelenka darabkáját, a Rongyit, amit táplálkozás közben muszáj neki a bal kezével markolászni. Az anyja automatikus mosollyal jutalmazza a gesztust, aztán megtörli vele a kicsi száját. Ám már a törlés pillanatában rájön, hogy a Rongyi nem arra való, arra egy közönséges papírtörülközőt készített oda. És most moshatja ki Rongyit és rakhatja a fűtőtestre, hogy a következő étkezésig megszáradjon, mert anélkül kitör a hiszti, és Kisbogit nem lehet ám átverni egy másik pelenka darabbal, ami pont olyan tarka ruhákkal összemosott szürkésfehér, pont akkora darab és pont ott rongyos, ahol a Rongyi. Vajon honnan tudja, hogy ez nem az, pontosabban az nem ez? Szagról, tapintásról se lehet szó. Rongyinak lelke lenne, a kapcsolat pedig Kisbogival telepatikus?

Nos, ez az, amit nem lehet kizárni, pláne itt, a Csiki Mágikus királyság e kies szegletén.

-         Dehogy vagy hülye és kövér! – próbál meg Benjamin valami utóvéd

harcot.

-         Mos mondtad, hogy már arra se emlékszem, mikor jártak itt legutóbb

anyádék.

-         És attól még nem vagy hülye.

-         Az agyamra ment a háj, mi? Nem csak a fenekemre? Most hová mész?

-         Pisálni.

-         De ne most menjél, amikor beszélgetünk végre!

-         Ez neked beszélgetés?

-         Mért, mi?

-         De behugyozok, Csajszi!

-         Nem baj. Akkor is végighallgatsz. Unom!

-         Mit?

-         Hogy itt meresztem a kövér seggem, vagy a pult mögött a büfében.

-         De…

-         Te meg jössz-mész, hová neked tetszik.

-         De…

-         Mostantól te leszel gyesen.

-         Nem is vagy gyesen.

-         De te gyesen leszel, csipszar!

-         Oké, csajszi, de vegyél már vissza, mindjárt sír a baba!

-         Mert nem tisztelsz engem, azért. – És Bogi, mint született mazochista,

a maradék sütőtökös csirkemájat is a Rongyiba törli a baba arcáról, mert ha már mosni kell, olyan mindegy, hiszen ha lúd, legyen az kövér.

[aretsorozat]

4/2.

Alig Irma a Mennyei Kézműves szakkörről olvas.  Plüss baba bolt nyílik? A csíz bébik érkezése, a szirének zendülése.

  BEZZEG A MACSKÁRÓL EGY SZÓ SE

 Alig Irma növekvő érdeklődéssel olvassa a Réti Füzetek legfrissebb számát.

Éppen a mennyei Vénusz Wellnessben kitört divat-őrület buborékjánál tart: a jobb életre szenderültek szakkör-mániájánál. Hovatovább már az a vendég számított különcnek, aki nem adta a fejét valamely önmegvalósító hobbinak

az ikebana kötéstől a patkókovács mesterség elsajátításáig, az amatőr színjátszástól a celebképző tanodáig. Ám a legnagyobb amatőr mozgalom a

fő csapás iránya, az agyagozás- kerámia készítés, ezen belül a bárányka formázás maradt. Bizony, vagy hatvan lelkes vendég gyurmázta, nyomkodta, tapogatta, alakítgatta a barikákat, hogy aztán  keze alól kikerült szörnyszülöttet sürgősen összelapítsa, ismét az alkotás kezdeti állapotára vigye, ami egy húsz dekás agyag pogácsa, gyönyörűen csillogó fehér színben, mivel sikerült Kertai Uhu barátunknak nagy tételben kaolint szereznie, ami az égetésnél is hófehér marad, amilyennek a báránykáknak majd lennie kell. Ám nem csak mutánsok születtek a lelkes szakköri órák alatt. Etus néni elégedetten látta, hogy vannak a boldogultak között igazi tehetségek is. Na, most Kertai Uhu nem tartozott közéjük. De őt nem is azért szerették, mert a csodájára jártak a keze alól kikerült báránykáknak.  Etus fel is mentette őt a további szakköri foglakozás alól, mivel három hét alatt egy égetésre méltó példányt nem sikerült megalkotnia. Kertai Uhunak maradt a sürgés, forgás, intézkedés, logisztika.

Előbb három, aztán négy elektromos kemence is dolgozott egyfolytában.

És jöttek a báránykák szépen, hallgatva vagy bégetve. Noha még messze volt a cél, a húszezer és kétszáz tíz, de gyűltek. Ezt látván bizony Józsi zöldséges is felszívta magát, hogyha így áll a helyzet, nehogy már szégyenben maradjon.

Elvégre annyi bárányt legyártani mégis csak nagyobb vállalás és tett, mint ugyanannyi banánt beszerezni Kertai Uhu kérésére. Bár húszezer banán, na az se kevés. Ha az a cél, hogy minden agyag angyalkához tíz barika és tíz banán

dukál, mégpedig minden szállóvendégnek, mert Kertai Uhu lelke akkor és majd attól nyugszik meg. És ugyan mi lehet nemesebb cél, pláne fel a Mennyekben és ezen belül a Vénusz Wellnessben, mint egy elég nagy bűnös lelkének megmentése, az elnyert bűnbocsánatát követően?

Alig Irma mosolyogva néz fel a Réti Füzetekből, belekortyol a kávéjába,

aztán megvárja, amíg szemkontaktust talál Boglárkával.

-         Tök jó ez a Réti Füzetek.

-         Még nem is találkoztál vele?

-         Szégyellem…

-         Mifélénk elég népszerű.

-         És ez nem fikció, hanem igaz történet?

-         Nem muszáj hinni benne.

-         Ó, jó lenne pedig. Vénusz Wellness, meg a szakkör-őrület…

-         Az ottani tudósítónk a férjem dédije.

-         Nem mondod!

-         És az eggyel ezelőtti Ónagy Jenőnk hagyott itt egy űr-kütyüt, ami olyan

mint a Net, és így tartják az itteni szerkesztővel a kapcsolatot.

-         Eggyel ezelőtti és űr-kütyü?

-         Szerintem olvass bele a többi füzetbe, és akkor hamar képben vagy.

Nekem az összes megvan, ha akarod kölcsön adom őket, de csak ha leteszed a nagyesküt.

-         Visszahozom!

-         Meg ami titok benne, azt nem pletykálod.

-         Titok?

-         Például, hogy még mindig van egy működő képes Mennynet Veronikánál.

-         Az titok?

-         Gondolod, ha nem lenne az, mi történne?

-         Ha mindenki tudna netezni a halottaival?

-         Például.

-         Hát jól megváltozna a világ, az biztos.

-         Na látod.

-         Viszont ha egy ilyen füzetben megjelent, hogy létezik…

-         És mindenki úgy van vele, mint te.

-         Ja! Értem! Azt hiszi, csak fikció.

-         Bizony. Kérsz még egy kávét?

-         Á, megvárom a kollégámat, ha nem baj.

-         Felőlem aztán nem muszáj rendelni, ez nem az a cég.

-         Aha, az klassz. Úgy értem, jó. Szóval jól megvagy itt, nem?

-         Persze.

-         Pláne, amíg kicsi a gyerek.

-         Ja.

-         Ilyenkor alszik?

-         Á, már nem szokott. Anyámék bevitték a Rétre.

-         De csak nem doktorhoz?

-         Dicsekedni.

A két hölgy összenevet. Rövid csend után Bogi megkerüli a pultot.

-         Nem baj, ha egy percre magadra hagylak?

-         Majd vigyázok a házra…

-         Köszi.

Bogi bemegy a női mosdóba. Alig Irma meg kinéz az ablakon. Megint megbámulja Laci bácsit, az arca előtt a két literes hangfogó palackkal, ahogy

a Pántlilás Lada szentéje körül elsepregeti a lucskos havat, aztán néhány méternyit a bejárathoz vezető, kikövezett útból is. A csodatévő Lada a portálüveg mögött ugyanolyan diszkrét gyöngyház fényben lüktet, mint évek óta mindig, folyamatosan bizonyítékát nyújtva annak, hogy itt a Csiki erdőkben bizony igencsak áramlik a földből a mágia. No de nem szükséges ehhez Irmának a Ladát, no meg Laci bácsit bámulnia. Neki, aki jó barátságba keveredett egy eleven Miska Kancsóval? Hát még szép. Kislány kora óta vonzódik a mackós alkatú férfiakhoz, mivel az apukája is olyan volt, míg meg nem holt. És ahogy hasonlít Miska apura! Már amennyire emlékszik erre az Irma.

Nos és a két kékseggű ördög? Az Odaát Ajtaja, amit Dezső, az elvadult házi sertés őrizz éberebben és vadabbul, mint ama Cerberos egy másik kaput?

Igaz, annak több, mint egy feje van és a Kharón nevű haverjával néha megvesztegethető. Ám Dezső nem. Az Odaát Ajtaját már csak akkor lehet nyikorgatni, ha nem tartózkodik a dagonyája közelében. Bár amióta Kovács docit benyelte és aztán kiköpte, tehát tavaly késő nyár óta, azt ugyan nyitogathatják, átléphetik a küszöbét erről is meg arról is, a világon nem történik semmi, már azon kívül, hogy baljós csörtetés és röfögés közeledik. A végén még tényleg egy kiállhatatlan modorú vaddisznó válik Dezsőből? Bár a dagonya többi lakóival viszonylag jó szomszédságot ápol, ha valaki, akkor Leviatán Krokodil, Bendő atya szamara idegesíti, aki orcátlanul összeszarik meg pisál mindent, és nem lehet rávenni, hogy húzzon odébb a dolgát elvégezni. A buta szamár! Hát már ő maga is vagy száz méterre csörtet be az erdőbe, pedig ő itt a disznó, nem?

Vagy direkt szívatásban csinálja? A jelenlétét gangsúlyozva ezzel is? Aura Huba él ezzel a gyanúperrel, mivel általában ő ganézza ki a teret a szamár után. Bendő atyára mégse várhatnak, hogyha hétvégenként kilátogat, mindjárt ragadja meg a lapátot és a talicska szarvát. Meg aztán annyi jár is az atyának Hubától, hogy ezt megteszi helyette. Huba legalábbis így meséli ezt Irmának és a társának, a Zakariás Hunornak, akik szintén egyre többször látogatják őket, és már egyáltalán nem hajléktalan segítés/mentés céljából, hiszen látják, a Feketeerdő Haramiái erre aztán nincsenek rászorulva. Talán csak Szép Juhász néne macskája, de ő se annyira éhezés-fázás ügyben. Neki leginkább lelki segély kéne. Ha kérdeznék, mint ahogy nem teszik, bizony csak panaszkodna. Hogy ő itt már senki macskája. Fontossága Szép Juhász néne életében is egy tízes skálán úgy nagyjából nulla, ha a tíz a „gyere cicus, jaj, te kis te, megsimogatlak!”.

De az egész furcsa és felettébb szeretni való csapatból Irma számára mégis csak a Miska Kancsó. Meg az ő arany haverja, a Cser Botond. Aki persze szintén nagydarab és mackós, csak hát ő első látásra egy nagyorrú cserfa, aztán második látásra is, és a fapásztor aztán nem az a joviális fazon, mint amilyen a Miska, hogy megnyílik és mosolyog és közvetlen és árasztja a szeretetet magából, mintha édes aszú bor lenne. Jaj, a Miska.

Hát azért is jött az Irma előbb ki az erdőbe. Nem Hunorral együtt a kocsival, hanem busszal, meg gyalog. Hátha „véletlenül” találkozik a Miskával, aki korán reggel a Vérfarkas szurdok feletti csalitosban szokott szemlélődni, mert annak egy pontján szép kilátás nyílik Örs felé. De Miska ma nem volt ott, ami enyhe csalódás Irmának. De majd legközelebb, tán éppen ma, hiszen a Dezső Dagonyájánál is gyakori vendég ő.

Boglárka jön ki a női mosdóból, Irmára mosolyog, visszamegy a söntés mögé, nagyot nyújtózik, ásít.

-         Az anyját, de tudnék még aludni!

-         Ja, ez egy olyan idő, biztos front lesz…- kezdenek meg egy új csevegést.

-         Á, nem kell nekem ahhoz front, hogy álmos legyek…

-         De nem könnyű a kismama élet, ugye?

-         Az nem.

-         De a férjed segít?

-         Az a mamlasz? Anyu meg a többiek inkább… - ám Bogi hangjában

semmi vádaskodó él, puszta tényközlés.

-         Mit is mondtál, a férjed meg operatőr?

-         Azt dolgozik. A kábel tévénknél. De neki is kéne ám az idén felvételiznie.

Már ha tényleg ezt a melót választja.

-         Operatőr szakra?

-         Ja. És akkor megint együtt járhatnánk suliba.

-         Suliba?

-         Mert én meg színésznőnek jelentkezek.

-         Hűha!

-         Á, úgyis megint kirúgnak az első rostán.

-         Szóval már próbáltad?

-         Mért ne?

-         És ti a férjeddel egy suliba jártattok?

-         Csak negyedik általánosig. Meg persze oviba.

-         Akkor ez egy régi szerelem.

-         Ja, mondhatni… - na, ebben a megszólalásban aztán volt ám szarkasztikus

felhang dögivel, ám az ilyet Alig Irma dehogy is firtatna. Így aztán rövid csend állt be. Irma ismét a kezébe veszi a Réti Füzeteket, beleolvas.

És arról értesülhet, hogy Kertai Uhu „életében” először népszerű lett.

Az egész szálloda kedvence, beleértve a felsővezető szeráfokat és kerubokat is, akiket azért elég nehéz ám szentimentális érzelgősséggel vádolni.

Naná, hogy Kertai UHU lett az úri társaság szíve csücske. Mivel Etus néni tanácsára kiposztolták a zártköri Vénusz Wellness neten, hogy mi a valódi célja az egy angyalka- tíz bárány- tíz banánt projektnek. Hogy ajándékba lesz és azért, mert ezzel akarja a Kertai UHU jelezni, hogy a lelke legmélyéig megbánta az előző élete kisebb vétségeit, és főbenjáró bűneit. És ezekkel a szerény kis ajándékokkal óhajtaná felmutatni, hogy ő már mindenkit szeret.

Nemre, korra, származásra való tekintet nélkül. Mint Jézuska. Sőt! Jobban, mint Jézuska, mert ő, mármint Kertai Uhu úgy szeret mindenkit, hogy kritikai felhangok nélkül. És semmi okoskodás, okítás, prédikáció. Ő, a gőgös, a falánk, az irigy, a sátán cimborája gyerekrabló, aki pestissel kívánta megfertőzni a felebarátjait, és nem egyszer mások életére tört, íme, itt áll előttetek, halványkék kezeslábasában, mint az alagsor élmunkása. Hát nem lágyulna ettől bárkinek a szíve, még ha gránitból farakták is ki?

-         Na és? Te mindig is ezt akartad csinálni?

Alig Irma éppen csak meghallja Boglárka kérdését, annyira belefeledkezett

Kertai Uhu méltatásának olvasásába.

-         Parancsolsz?

-         Hajléktalanokat mentő?

-         Csak segítő.

-         Kalandos munka lehet…

-         Hivatás inkább.

-         Bocsi.

-         És nem annyira kalandos, mint néha kiakasztó.

-         Na, gondolom…

-         Például amikor valaki nem és nem hajlandó bemenni egy szállóba, inkább

ott fagy meg…

-         És olyankor mit csináltok?

-         Adunk neki még egy takarót, teát és zsíros kenyeret.

-         És akkor nem fagy meg?

-         Elképesztő trükkök vannak ám. Koszlott paplanok, pokrócok, szivacsok,

nejlonzsákok szinte tudományos alaposságú rétegezése a test körül…

-         Hát mondjuk Huba bátyót is csodálom, hogy bírja a sátrában.

-         Például.

-         Mert Aranka néni december eleje óta itt alszik nálunk…

-         Szerencsére.

-         A két ördögünknek meg nyilván más az anyagcseréje. No meg Dezsőnek is, hiszen ő már zömmel tényleg egy vadkan.

-         Meg persze Miskának is…- bólogat Alig Irma.

-         Egy szamárnak meg bírnia kell, nem?

-         Azért neki is jobb lenne egy istállóban.

-         Mondtuk neki, hogy télire bemehet a Pántlikás Ladához.

-         Tényleg?

-         Miért ne?

-         De ott olyan nagy tisztaság van. És egy szamár meg mégse kutya vagy cica, hogy kikéredzkedik…

-         Szerintem meg túl nagy. Egy kis széna, szalma meg szamár kaki csak jót

tenne  hangulatnak. Nem?

-         Ha te mondod…

-         De nem akar.

-         A szamár.

-         A Leviatán. Azt már tudod, hogy ő meg egy iszonyat nagy, rémes

krokodil volt a Hell Combatban?

-         Abban a játékban, ahonnan az ördögök, meg a Miska is kijöttek?

-         Aha.

-         Hát sok fura dolog történik nálatok, az biztos.

-         Ja, a mágia miatt, tudod.

-         Ja. Eddig nem hittem benne, hogy van olyan.

-         Én se, de van.

-         Eszméletlen, mi?

-         Ja, de ez van.

És ezzel megint mintha lecsengett volna a beszélgetés. Alig Irma megissza a kávé maradékát, kibámul az ablakon. Laci bácsi már végzett a sepréssel, most a tábortűz helyét csinosítgatja. Márványoszlop sárgaréz emléktáblával még nem jelöli ugyan, de ez az a tűzhely, amit Vérfarkas Jánost rakott körbe terméskövekből magának, amidőn hazajött Kanadából és sátort vert itt a még neve nincs szurdokban, hogy itt húzódjon meg, amíg nagy szerelme és volt felesége, Alma asszony szíve ismét felizzik iránta. És mivel annak előtte János az északi sarkkörön túl jegesmedve számláló volt, számára az itteni tél késő tavaszi klímának számított. Arról meg nem tehet, hogy néhány babonás turista, akik túl sok horrort néznek, netán olvasnak, nem egyszerű sátorozónak, esetleg hajléktalanak, hanem vérfarkasnak vélték őt. Tehát innen indult minden, aminek a vége ez a turistaház és a Kelet-Nyugati Sámán Központ lett.

-         Szóval kölcsönadsz pár Réti Füzetet?

-         Persze. Néhány van fenn a szobánkban. Lehozok.

-         Ráérsz, majd ha jövünk vissza Hunorral.

-         Úgy is jó. És ma miért mentek le a Dezső Dagonyába?

-         Hát…azt hiszem, szeretünk ott lenni.

-         De csak nem költöznétek ti is?

-         Á, hát azt nem hinném mégse…

-         De Bendő atya már intéz egy böhöm nagy faházat.

-         Oda a dagonyásba?

-         Á, inkább fel a Csalitosba, mert az egyházi tulajdon.

-         És az átengedi nekik?

-         Úgy tudom, erről folyik a vita.

Laci bácsi áll meg a szemetes kosarak kiürítésében, a szurdokba vezető út felé néz. Kisvártatva motorzaj hallatszik be. Zakariás Hunor érkezik a „céges” kocsival, aminek az oldalán a felirat: Nincs Éhkop.

És a legvégén kell megjegyeznünk, hogy Cili macska üldözési mániája, hogy őt senki se szereti és semmibe veszi, nem mánia, hanem megalapozott tényállás, amit mi sem bizonyít jobban, hogy a hölgyek se említették a nevét az imént, amidőn sorra vették a Dagonyásban lakókat. Mintha nem is lenne, tényleg.

 Így jár az, akit szemmel vertek, de aztán mégse, utána meg talán mégis.

A szerkesztő

                                        O

 HA BOLT, AKKOR LEGYEN BOLT

 Péter Ágika egy kicsit megszeppenve ül Janka igazgató asszony előtt.

A szituációt kissé tompítja ugyan, hogy Janka néni mellett meg Erőss Jonatán

tanár úr mosolyog rá bátorítóan, mint aki üzeni, nyugi, nincs semmi baj, azt a világon senki nem látta, hogy dohányoztatok a női vécében. És ha már megtettétek, nem ártott volna kiszellőztetni egy kicsit. Az meg, hogy a takarítónő nő egy üres borosüveget talált az ágyad alá gurulva, a kispárnád alá meg egy szerelmes levél volt elrejtve- nos, ez utóbbi szinte megható, sőt, nem is szinte. Ugyan ki ír ma már kézzel levelet és adja fel postán a kedvesének?

Csakis oly romantikus lélek lehet, aki eleve szimpatikus a Rét koszorús musical szerzőjének. És talán még az igazgató asszonynak is. Na és az, hogy hetente néhányszor késő éjjelig vihognak, rumliznak, visítoznak, mint valami kiskamasz lányok az osztálykiránduláson, holott felnőtt hölgyek immár… Nahát, abban nem csak ő a ludas, sokkal inkább Izaura, akik naná, hogy nem bír magával.

Péter Ágika nagyot nyel, lelkierőt Erőss tanár úr mosolyából merítve felkészül a legrosszabbra. Nahát, és ha kicsapják a borosüveg miatt. Úgyis mindjárt kezdődnek a felvételik az iparművészetire, és idén már csak felveszik oda. Vagy nem. De legyen inkább úgy, hogy de! És akkor mi vesztenivalója van? Alig pici. Kovács tanár úr meseóráira úgy is járhat, sőt, a végén nem kell a Bölcselmi gondolatok vagy mikből se vizsgáznia. A többi tantárgy meg…

Mi lenne, ha máris kijelentené, bizonyos nevezetű Nyilas Mihályt idézve, hogy „Én nem akarok debreceni diák lenni” ? A debreceni persze behelyettesítve Túróra.  Vagy várja ki a végét? Hogy lenne elegánsabb?

Erőss tanár úr szólal meg kedves modorban.

-         Köszönjük, hogy ide fáradtál, Ágnes.

-         Hívatni tetszettek.

-         Csak kérettünk.

Ja, az más. Akkor? Mire megy ki a játék? Vagy ez valami egészen rafinált módja az intézményből való eltávolításnak? A kiválóan udvarias modor?

Hát…végül is, valahol ezt tanulják itt a túró kisasszonyok…

-         Tessenek parancsolni…

Erőss Jonatán Jankára néz, Janka néni meg Jonatánra. Aztán az igazgató asszony hagyja a szót a tanár úrnál.

-         Ehhez maga ért, Jonatán.

-         Nos, én se….de azért…

-         Mondja csak maga!

No de már az igazi rejtély, mit kell mondani inkább a Rét koszorús musical szerzőjének, aki mellesleg NAV- ellenőr és az Úri háztartás gazdaságtana tantárgy oktatója. Mintha Erőss úrnak lenne valami halvány fogalma az úri háztartásokról. Elviekben talán. No de gyakorlatban, mint köztisztviselő és amatőr irodalmár… No, hát Janka nagyságos asszony anyagi ügyeit régóta ő rendezi, ám ez pont nem jó ajánló levél, mivel a lottó milliárdos régóta a teljes csőd szélén szédeleg. Igaz, ennek okairól nem a jeles vőlegény tehet…

-         Nos, Ágika… A helyzet az, hogy nekünk is nagyon tetszenek a bábuid.

Tudod, aki Kovács tanár úr meséjének hősei.

-         Köszönöm.

-         A Hermész Jakabod egyenesen a szívem csücske.

-         Nekem is.

-         Ahogy kinéz azokkal a gomb szemeivel a fejéből… Úgy gonosz, hogy

közben puszilni való. Ugye, igazgató asszony?

-         Nekem a Géza jobban tetszik.

-         Na ja, hát az őskrokodilod se semmi.

-         Köszönöm, és szívesen maguknak adom, ha…

-         Jaj, nagyon aranyos vagy, de nem arról van szó.

Ágika várakozón néz, hogy akkor miről. Itt Janka asszony veszi át a szót.

-         Látom, árulod őket.

-         Az a baj?

-         Nos, nem baj…csak…

-         Ciki?

-         Az se így mondanám, hogy ciki. Meg nem is tiltja éppen a Túró működési

szabályzata. Mármint azt, hogy az intézményen belül valami izé…

-         Adózatlan gazdasági tevékenység folyjék- segít megfogalmazni Jonatán.

-         Szóval adózzak?

-         Nem arról van szó.

Ágika úgy néz a tanáraira, mint aki végképp nem érti, mi a probléma.

És Janka igazgató asszony úgy látja, itt az idő, előadni, mire gondolt.

-         Nézd, drágám, mi megvennénk tőled a licencet.

-         A mit, csókolom?

-         A bábuidra.

-         A licencet?

-         Talán nem titok előttetek, lányok előtt se, hogy bizony likviditási

gondokkal küzd a Túró.

-         Hát…hallattunk pletykákat.

-         Nem pletyka, igaz.  – Abba most nem megyünk bele, hogy attól, hogy

valami pletyka, még lehet akár igaz is, noha az igazság mint olyan, nem a pletykálkodás alapfeltétele, mivel ezen a megbeszélésen nincs jelen Kovács tanár úr, és különben is túl feszült a helyzet az okoskodáshoz. – Napi gondjaink vannak. És én arra gondoltam, talán segítség lehetne, ha eladnád a babakészítés módját, vagy mit, mi pedig azokat limitált számban legyártatjuk és nyitnánk itt valahol egy kis boltocskát nekik.  Jól mondom, tanár úr?

-         Abszolút jól foglalta össze a lényeget, igazgató asszony…

Péter Ágika meg ámulva bámul és bámulva ámul, aztán úgy félpercnyi

fogaskerék csikorgató  gondolkodás után rájön, hogy miről van szó.

-         Boltot? – fogalja össze egy szóban, amire jutott.

-         Boltot- bólint Erőss tanár úr.

-         És akkor itt készítjük őket a Túróban lányok?

-         Dehogy is, drágám! A ti dolgotok itt a nevelődés, a művelődés abból a

célból, hogy amikor majd diplomát kaptok tőlem, kifogástalan úrinők legyetek. Akik nem dohányoznak a nő mosdóban, nem vihorásznak a hálóteremben hajnalig és nem gurítják az ágyuk alá az üres borosüveget.

Hiába, Janka nénénk csak nem állja meg, hogy pirulásra ne kényszerítse Ágnest, pedig megígérte a vőlegényének, hogy ezt most kivételesen elmellőzi. És Ágika, ahogy azt kell, el is pirul, ám mentségére legyen mondva, nem mentegetőzik, nem hebeg, hanem csak tüzetesen megnézi a lába előtt dúló porszemcsék fraktáljait.  Erőss tanár úr pedig visszaveszi a szót, megállapítva, hogy kutyából nem lesz szalonna, Jankából meg diszkrét úrinő.

-         Meggyőződésünk, Ágikám, hogy a Réten találunk elég ügyes kezű

asszonyt, netán férfiút, aki szívesen bedolgozna, ha a rendelkezésre bocsájtod  szabásmintákat, vagy a módszert, ahogy a bábuk készülnek. No és azt, hogy honnan szerzed be ezeket a csuda finom anyagokat hozzá.

-         Szóval akkor úgy boltot?

-         Úgy.

-         Értem.

-         Nos, mit szólsz hozzá? Elviekben benne vagy?

-         Dehogy kérek én pénzt ezért!

-         Már miért?

-         Hát a bábuimért licencet. A rézfánfütyülő wombatért se kértem.

Apa dühös is volt, hogy lehetek ennyire mamlasz…

 Aki tán nem emlékszik az esetre: Péter Ágika azzal tűnt fel a Réten, hogy a

rézfánfütyülő pályázaton első díjat nyert egy rézorrú kis plüss wombattal,

amiből aztán több ezret adtak el. A pénzt Dénes Eduska amerikai szívműtétjére gyűjtötték. Ugyanitt nyert megosztott első díjat Kocsár Vajk rézfánfütyülő fúvós hangszere, aminek azóta, sajnálatos módon, virtuóz megszólaltatója lett, és a Vírusölő Manó, aki először tett kísérletet arra, hogy a számítógépes vírusokon kívül kiiktassa a Föld nevű bolygóra beszüremkedő halekokat is.

Forrásmunka a témában: Réti Füzetek, első évad.  

A szerkesztő

 -         És igaza is volt apukádnak.

-         De ezt, tanár úr, ne tessék neki mondani.

-         Rendben, nem mondom.

-         De jó ötletnek tartod?

-         Persze, Janka néni. Ha úgy tetszenek gondolni, hogy ez bolt…

-         Én erősen hiszek benne.

-         Akkor tőlem jöhet a menet.

-         Nagyszerű! Viszont ha még egyszer üres üveget találunk az ágyad alatt…

-         Nem fordul elő többé.

Azt persze nem tisztázták, hogy mi van, ha a következő üveg Ágika szekrényében, sporttáskájában, vagy egy erre a célra átalakított Ugribugban

bukkan elő… Már nem akkor, amikor még veréb volt, hanem amikor már

T-rex lett.

                                       O

 JÖNNEK A KICSIK!

 Az Űrbéka meg azóta is a senki űrjében lebegett, csak úgy a sötét anyagban sodródva a Tejút és az Androméda csillagköd között.

Ennek az volt az oka, hogy MIMINK ezt javasolta Pubé Kapitánynak, no meg a legénységnek. Mondván, mit lehet azt tudni, hogy a sok száz fényévnyi űrbéka ugrások, amik csak a másodperc törtrésze alatt történnek, hátha megviselik kissé az élőlényeket, pláne, ha szerves anyagból épülnek fel, ami, valljuk be, elég gagyi kis konstrukció. Tekintet nélkül arra, hogy szén, avagy szilícium, netán lítium vagy kalcium alapú-e az a molekula. No de nincs mit tenni, a Természet (vagy ki) nyilván abból főzött, amit éppen a spájzban és/vagy a hűtőben talált.

Szóval Mimink, avagy az űrbéka mesterséges intelligenciája és igaz parancsnoka úgy vélte, ha eddig ráértek, most már ne kockáztassanak, amíg meg nem születnek a kis csízek, addig már ne ugráljanak sehová.

Ám ha végre meglátják a napvilágot, vagyis a csillaghajó többnyire szórt, diszkrét fényeit, ami alól csak Szadó Nagyúr volt magán kínzóterme a kivétel, amiben még mindig másfél-két méternyi tengervíz lötyög és mediterrán nyári fényekben úszik, a szirének „óhajának” megfelelően, ami óhaj kifejezése inkább hisztérikus rikácsolás, mint vágyakozón elrebegett sóhaj…

Apropó, a szirének.

Láss új csodát: a három „rab”  Pubé kapitány első szavára beleegyezett abba, hogy addig nem mennek a mélyűr adott pontjáról sehová, amíg a csíz bébik meg nem születnek. Sőt, némi ódzkodás után még abba is belementek, hogy a születések után a csillaghajó a Csíz Birodalom központi bolygójához

ugrándozik, ahol is az elevenen, anya által szült csíz kisdedeket bemutatják, és ezzel új fejezetet nyitnak a csíz történelemben. Aminek arany betűkkel írt lapjain nyilván az ő nevük is szerepel majd, ha… és ehhez ragaszkodtak, min szigorú feltétel, az együttműködéshez: ha ők lesznek a keresztanyák.

Vagyis inkább a felelős tanuk a névadás ceremóniájában, mivel a keresztszülő kifejezést a szirének még, a csízek meg soha nem is hallották.

Így hát szokatlanul, már-már gyanúsan hosszú ideig teljes béke honolt az űrbékában. A legénység a kismamák kényeztetésével és a csillaghajó belső tereinek festés-mázolásával, takarításával, csinosítgatásával kötötte le az összes idejét. Még a központi kínzóterem is áralakult! Aki a csíz rabszolga hajók látványához szokott, nem ismert volna rá. A falak a zord feketéről halványkékké változtak. Eltűntek a rászáradt vérfoltok és megkövült velő és bőrös húscafatok, a kampók, a láncok, a kínzópadok, az állandóan duhogó kemencék, amikkel az ösztökéket, szegeket, vaskarókat hevítették. Mert, igen, a kínzások is megszűntek, csak némi elméleti oktatás és továbbképzés folyt a konyhában, amit  főszakács pribék tartott az ebédre készülő húsnak látszó 3D-és kreációk kockázása közben. Igen, már a húst is nyomtatni kényszerültek, mivel a maradék rabok gulyáshússá transzformálását a kapitány betiltotta. És mindezt miért?

Azért, hogy a csíz hölgyek, alias szitakötő szárnyű tündérek a lelkükben-testükben többé el ne borzadjanak utolsó idős kismama korukra. Hát nem volt elég nekik a Zeusszal történt hercehurca? Meg az a csalódás, amikor kiderült, kicsoda is Szadó Kéjúr a körükben? És az a tudat, hogy csakugyan meglehet, egy rakás születendő kicsinek ő a vér szerinti apja?

Elég az hozzá, hogy a fő kínzóteremből meg szabadidő-park lett. Örökzöld bokrokkal, törpefákkal, kényelmes padokkal, smaragdzöld fű szerű pázsittal,

szökőkúttal, mindezt megszínezve és árnyalva egy koraesti nyár langy melegével és meg-meglibbenő szellőivel, amelyek olybá hatottak a csukott látószervvel pihenő csíz hímekre is, mint egy elégedett sóhaj, mi szerint: azért de szép az élet. Még neve is lett e parknak: Zefír az eclogát farigcsáló pásztorhoz.

Ezek után fel lehet tenni a kérdést, hogy csízek-e még ezek a hímek? És ha úgy nézzük, amihez tőlük szoktunk, hogy brutális, kíméletlen gyilkosok, akkor bizony ezek a csízek már nem csízek. Hanem mik? No de mit lehet azt tudni, milyenek voltak azelőtt, hogy a csíz hölgyek testületileg faképnél hagyták őket több tízezer évvel ezelőtt?  Lehet, hogy éppen ilyenek? Kedvesek, békések, figyelmesek, udvariasak? Á, de akkor mért húztak volna el a nők? És hogy alakult volna meg a nők nélküli Csíz Birodalom?

Tehát az Űrbéka, a galaxisok szerte rettegett kalózhajó és rabszolgavadász, ha úgy tetszik, szégyenszemre várandós hölgyekre szakosodott szanatóriummá változott. És Pubé kapitány meg a legénysége, de még a szirének is, pláne a Cettaúr, ez a félig ember, félig cet kiméra úr úgy vélte, hogy ez így igen jó dolog, és a regnáló állapot egyfajta aranykornak tekinthető, amire minden bizonnyal úgy emlékeznek majd vissza, mint hányatott életük egy mindenkor visszavágyott szakaszára.

Aztán vajúdni kezdett az első kismama. Naná, hogy a Matróna, mintha neki ehhez is előjoga lenne. Na, lett ám izgalom, rohangálás, tanácsadással egybekötött parancsolgatás rögtön, mivel mindenki tudta, mit kell ilyenkor csinálni, hiszen fogalma se lehetett róla. El is csattant néhány pofon, de jelentősebb mennyiségű vér nem folyt el azért. Pubé kapitány igen bölcsen kizárt mindenkit az intézkedők és parancsolgatók sorából, a szülés levezetését pedig természetesen Miminkre és a Mimink által erre a célra készített robotra bízta, akit – mert véletlenek a nevek adásában sincsenek- a baba szóval kicsit eljátszva elnevezte Bábának.

Na és a robot BÁBÁ nagyjából tudta a dolgát, mert az elevenszülésnek végül is nem lehetséges végtelen variációja. A baba ott van az anyja hasában, aztán onnan valamilyen irányban, de előbb-utóbb kijön. Ha nem jön magától, az baj, és akkor kell a babán és az anyán is valahogy segíteni. Ez a fundamentum az, amire majd a csíz professzorok a Bevezetés a szülész- és nőgyógyászat című egyetemi tankönyvét felépíthetik.

A Matróna szülése viszonylag könnyű volt, másfél órányi vajúdást követően kicsusszant a kicsi. Bábá robot el is kapta két alsó nyúlványánál,

fejnyúlvánnyal lefelé fordította, és gyengéden rápaskolt az ülep-nyúlványára, amire az méltatlankodó óázásba kezdett. Ezt Bábá robot, aztán Mimink igen jó tünetnek értelmezett, ezért Pubé kapitány örvendezni kezdett, és vele a legénység, a kevéske megmaradt rab, akit vagy három éve nem voltak képesek

elszállítani a nagybani rabszolgapiacra és elpasszolni ott némi bagóért, vagy még időben megfőzni fűszeres ragunak, esetleg becsinálnak. Az ujjongás pedig leszüremkedett, vagyis felszüremkedett a parancsnoki szintre is, ahol a szirének és Cettaúr lakik, és ők is örvendeztek vala a nagy eseménynek tiszta szívből, és ebből tisztán látszik, hogy még ezek félig halból, félig elkényeztetett úri kisasszonyból gyúrt szipirtyókban is termelődik olyan hormon, ami felbizsergeti bennük az anyai ösztönt, vagy mit.

No de ezzel távolról se vagyunk ám túl az első születésen. Mert hátra van a lényeg, a kérdések kérdése: milyen a gyerek? Ha az anyjára hasonlít, akkor gyönyörű, vagy az apjára inkább, és akkor borzalom randa. Szitakötő tündér

vagy igen megérett, csaknem folyós kvargli sajt?

És a Bába, értvén az élénk kíváncsiság, és igen erősen elfojtott szorongás okát, gyorsan megtörölgette az újszülöttet, aztán értő módon a karjába vette, és így mutatta meg a vélhető apjának, Pubé kapitánynak.

És a kisded gyönyörű!

Na jó, persze jókora elfogultsággal, de tényleg.

Se nem szitakötő töndér, se nem kvargli.

Hanem olyan…olyan, na!

Aranyos?

Ennivaló?

Hát hogy lehet egy kisbabát leírni? A bőre karamell, a haja viszont szőke.

A szeme kék. Az arca ovális, az orra pisze, a koponyája kerek, a homloka magas. Karja, lába arányos a törzséhez képest. És puncija van, de szárnya nincs.

De az még kinőhet, szól majd a reményteli verdikt, mármint a csíz anyák és apák gyorsan összehívott konzíliuma, miközben a babát nézték tízszeres nagyításban kivetítve a fő kínzóterem bárányfelhősre pingált mennyezetére.

És akkor jött a nagy, megkönnyebbült felszakadás!

Hogy az újszülött minden elfogultság ellenére is gyönyörű, és ha ilyennek születik a csízek új nemzedéke, akkor a csíz faj semmi perc alatt, vagyis két-három generáció lepergésével az univerzum legocsmányabb fajából az igen szép lények szűk elitjébe tartoznak majd. És mi az a két-három generáció egy

népnek? A csíz várható élettartamot nézve ezerötszáz-kétezer földi év.

Nudli. Pillanat csak.

Hát még szép, hogy megünnepelték ezt!

Eszem és iszom, dínom- dánom , hetedhét galaxisra is kiterjedő részeg hadoválások, folyt ám, mint csapból a víz, Mimink mester másnapot nem okozó pálinkája, a 3D-és nyomtatók nem győzték a sódart, a felsárt, a bontott szárnyast gyártani, a főszakács pribék meg sütni, főzni, mert a főzést az bizony nem bízta volna se robotra, se nyomtatóra, de még magára Miminkre se. Hiszen aki nem rendelkezik saját ízlelő bimbókkal, mit tudhatja az, milyen egy jó pörkölt,  egy ragú, sült, vagy süti. (Nem beszélve az avokádóról, ami immár nem csak a szirének kedvence a hajón.)

Hát mindenki úgy berúgott, mint a csacsi. Csak persze a várandós anyukák nem, mert Mimink ezt tanácsolta. Neki van egy olyan sejtése, hogy a túlzott alkoholfogyasztás se tehet jót a babáknak, ahogy a fényévek százai fölött való ugrándozás se.

Na és akkor, mintha a Matróna adta volna meg az engedélyt a többi hölgynek,

most már sorban indultak a szülések, születések. Hat leányhoz négy fiú arányban, ami jónak tűnik, és ez is a Mimink véleménye. Lám, a Természet, (vagy ki), máris tudja, hogyha így alakult, eleinte sokkal több csíz anyára lesz szükség, mint csíz hímre, de csak addig, amíg a kvargli formátum nagyjából ki nem kopik a populációból, no meg sajnos a barbi alakzat is. Bár a szitakötő szárny akkor is kéne (így a verdikt), mert az olyan nagyon elegáns bír majd lenni egy új csízen. Az Über Csízen, a csíz feletti csíz értelmében? Csízújon?

Na, ezen is kitört a vita, mi legyen, mi lesz az új, a tökéletes csíz neve.

És hogy szabad-e majd a szárnyakra tetoválni, netán pirszinget rakni.

Némi pofozkodás lezajlott ebben az ügyben is, de sok vér most se folyt szerencsére, mert Pubé kapitány erélyesen fellépett, hogy aki még egy pofont lekever valakinek, azzal majd ő hosszasan, egy félreeső helyiségben elbeszélget, amit ideiglenesen át és visszaalakítanak kínzóteremmé.

Három hét se telt el, és a kisdedek édes, ám egy idő után mégis csak idegesítő bömbölésében úszott az Űrbéka egész belső tere. Ennyi óázástól nem lehet menekülni: a negyven babából valamelyik biztos tuti ébren van és rohadt éhes, vagy csak nyűgös, és nincs az a hangszigetelési technika, hogy azzal a csend és nyugalom percnyi oázisát meg lehetne teremteni. És noha Mimink ennek is utána nézett a végtelennek tűnő memóriájában, és biztosította a személyzetet, a rabokat és a sziréneket, hogy az újszülöttkor e megpróbáltatása fajoktól függetlenül három perctől harminc földi évig tarthat maximum, és ha ehhez képest veszünk egy középértéket, akkor csak tizenöt évet kell kibírni, és mi ez a tizenöt év egy csíz várható élettartalmához képest, kitört a skandalum.

No persze nem szülők vagy az egyszerű, mezei rabok körében. Hanem, ahogy az várható volt, a tetőtől talpig hiszti-gép szirének nem bírták tovább. Hogy az felháborító, hogy nincs egy nyugodt percük és napok óta nem bírnak aludni.

Követelték tehát, hogy Mimink ne keressen több kifogást, Pubé kapitány pedig ne engedjen neki, ha mégis találna egy újat, hanem haladéktalanul induljanak, és hopp-hopp-hopp, ugráljanak el a Csíz Birodalom közepébe, essenek túl a

hölgyek és porontyaik bemutatásán, a névadáson, az ünnepségeken, aztán távozzanak a hölgyek és a kölykök a hajóról, ők pedig induljanak végre el ismét  az igazi férfit megkeresni. És noha Pubé kapitány erősen megváltozott, megint csak fontolóra vette, hogy kihajítja a mélyűrbe a sziréneket, de tudta, semmit nem érne vele, mert amíg az átok működik, az űrbéka a szirénektől nem szabadulhat. Ezért parancsot adott az indulásra.

[aretsorozat]

ARÉT HETEDIK ÉVAD ZSEB ÉS CETLI

77. EPIZÓD

A KRUMPLISTÉSZTA KELL AZ AGYNAK!

  1;

Zseb és cetli 11. A Koppány Gitta de lux talány

  -         Jaj, istenem, istenem, istenem!- kesereg Archy mama, az óriásteknős,

és egy pillanatig komolyan hasonlított Szép Juhász nénémre, ahogy a teremtőt emlegetve sopánkodott. És ez most nem volt sértés se a teknősre, se a mindenki által oly igen kedvelt  Aranka nénire nézve, higgyék el nekem.

A teknős mama körül meg egyre elkeseredettebben nyüszögtek a kicsinyek, mivel igen vágytak már a vízbe, hogy végre beevickélhessenek a tengerbe, kitéve magukat megannyi veszélynek, lesz ami lesz. No persze a szárazföldön, pontosabban a homokos fövenyen sincsenek nagyobb biztonságban, pont az olyan falánk gurmanok miatt, mint például Hermész Jakab, aki egyre mélyebb és hűvösebb megvetésében duzzogott a társaságtól ötven méternyire, mint valami nappali vámpír egy rémfilmben.

Na most tudni illik, mert tudva levő, tündéri Túró Kisasszonyok, hogy az Úr parancsolatjai közül az egyik leghangsúlyosabb a „nevem a szádra hiába ne vedd”. Talán ezért szegjük meg ezt a leggyakrabban, mert igen erősen tilos?

A sopánkodás? A könyörgés? A teremtő cselekvésre buzdítása, különös tekintettel a verjen meg felszólításra, nem beszélve a legváltozatosabb nemi jellegű aktusokról? – és itt persze, hogy hálás vihogást vált ki máris Kovács tanár úr a megszólított kisasszonytól, de a teremben ülő éretlenebb vendégtől is tizenhattól százhat éves korig.

-         Ám Archy mama sopánkodása nem volt hiába való. Mert akkor hősünk,

azaz én, megszánván az óriásteknőst és a csemetéit, gondolkodni kezdtem a megoldáson. Vajon tudnék-e olyan találós kérdést javasolni Archy nénémnek, amivel kifoghatnánk a nagypofájú, csupa fog, velejéig gonosz Szimpin, a hat és fél méter hosszú ragadozón, akihez képest a nagy fehér cápa egy ártatlanul lubickoló tükörpontynak tűnne csak fel az ősi tengerekben. Hát nem igaz, hogy nem tudok, töprengek, amikor annyi találós kérdést ismerek. Na és tudjátok, hogy van ez: amikor kéne, persze egy se jut az ember eszébe. És majd akkor ömlik belőlem, amikor csak mindenkit idegesítek vele, leginkább magamat, hogy mért pont most.

Lekéredzkedek drága jó barátom, Ugribug nyakából, hátha fel-alá járkálással és önmagam kíméletlen cikizésével, gúnyolásával kinyitom lágyuló agyvelőm pár régen elmeszesedett emléknyúlványát. De nem. Nem és nem nyílik. Géza és Ugribug meg nem győzik vigasztalni Archyt. No de azon kívül, hogy „nonono”, „na, ne sírj már”, „majd izé lesz”, más nem jutott nekik se az eszükbe. Aztán meg Hermész Jakab is rájuk károg, hogy menni kéne! Mondjuk, a maga észéről ezt nem kellett volna, mert így tevőleg volt kit utálni, igazságtalanul hibáztatni, hogy ez is miatta van, mert a puszta látványától is totál leblokkol az ember agya.

-         Menjél akkor, rohadék! – üvölt rá Géza, az őskrokodil, és szuper

sebességű csámpázásba kezd Jakab felé. Persze nem ringatja magát abba az illúzióba , hogy majd be is éri, viszont jól esett a gyűlöletét imigyen is kimutatnia.

-         Megyek is!

-         Menjél is!

-         Azt majd találjatok csak oda magatok!

-         Oda is!

-         Arra kíváncsi lennék, haha!

-         Az is maradsz, mert ha elhúzol végre, sose tudod meg!

-         Már hogyne tudnám, rég ott leszek, amire odaértek.

-         Most károgtad, hogy sose érünk oda.

-         Ha. Ha odaértek. De sose értek.

-         Nem nagy ár azért, ha többé nem látlak.

-         Csak azért vagyok még itt, hogy bosszantsalak.

-         Engem? Leszarlak én téged, Hermész Jakab.- És Géza úgy érzi, ez elég jó

végszó ahhoz, hogy hátat fordítson a marabu-denevérnek, és visszacaplasson Archyt vigasztalni, aki az iménti szofisztikált csevegést hallgatva legalább egy percig megfeledkezett szorult helyzetéről. Közben viszont nekem az eszembe jutott, hátha Ugribug is olvasott, hallott pár találós kérdést, még veréb korában, a szemétledobók és a magányosan ácsorgó kukák árnyékában, vagy ablakok párkányán, erkélyek korlátján ücsörögve.

-         Hallod, tesó? – szólítom meg tehát. – Neked se nem jut egy se az esezdbe?

-         Várjál már, dehogy nem! – csap a homlokára a  T-rex, ami elég

önveszélyes gesztus volt tőle, amekkora karmokat hordott a kezén, akarom mondani a mancsain. Ágika! Hogy hívják a tyranno kezét?

Péter Ági belepirul, hogy a tanár úr a szakértelmét hívja segítségül. Meg hogy igazából még ő se hívta azt sehogy. –Mellső végtag? – találgat.

-         Az jó lenne, de az az egész karja, nem?

-         A keze meg biztos nem jó.

-         De a mancsa se.

-         Nem mindegy?! – veszti el a türelmét Janka igazgató asszony- A

homlokára csapott vele, az izével és kész!

-         Jó, mondjuk így- egyezik vele Kovács doci. – A lényeg az, hogy nem

sebezte fel magát vele, és nem szúrta ki a saját szemét.

-         Na, látja.

-         És akkor Ugribug mondta még, hogy várjon csak, professzor úr!

Nagyon is sok találós kérdést olvastam, hallottam, tudtam, néha még a fészekben is szívattam vele a csimotákat meg az asszonyt, de most…egy se jut nekem se az eszembe.

- Pont úgy, mit nekem!

- Jaj, istenem! – zokog erre fel Archy, és tényleg hasonlított Szép Juhász nénire.

- Melyik is volt az a Szfinxes?- töpreng Ugribug. –Tudod, amelyikkel azt a dongalábú apagyilkost akarta megszívatni. Hősünk ezen újra elámul, minő műveltséget lehetséges egy érdeklődő kisverébnek a kukák között összecsipegetni. És ezt nem minden pedagógiai demagógia nélkül mondom most önöknek, Túró kisasszonyok. Tudják, mit? Bátortalanul felteszem önöknek a kérdést. Mit kérdezett a Szfinx Oidipusztól? Nos?

A teremre síri csend telepedik. Mint matekóra alatt, amikor a szigorú és az agyveleje sárgájáig érthetetlen tanár mintegy unott élvetegen lapozza az osztálynaplót, vagy az E-naplót, hogy e hasonlat során is haladjunk a korral.

Az óra látogatói, avagy a nézők megkönnyebbülten gondolnak arra, hogy ez a kérdés nem nekik szól, hiszen ők nem az osztály tagjai, nem Túró kisasszonyok, és a kérés nekik szól, őket vizsgáztatja Kovács tanár úr. A lányok persze erősen töprengenek, és úgy tesznek, mint akik tudják, vágják, még az álmukból felzavarva is, csak éppen most, ugye, ebben a kínos váratlanságban… És a lágyszívű Kovács tanár úr naná, megsajnálja őket, mondván mosolyogva:

-         Ugye? Hogy az embernek nem jut az eszébe? Na és tudják, ki lökte oda

jéghideg megvetéssel? Ott, a tenger partján, hatvanöt millió évvel ezelőtt vagy ezután, vagy egy másik húron pengve? Hát a Hermész Jakab. Aki közben mintegy észrevétlenül közelebb óvakodott, mert mint minden igazán vérbeli gonoszt, úgy őt is izgatták a találós kérdések.  „Ezt még a hülye is tudja, kisapáim”- károgja.

-         Mi van?- hördül rá Géza, mert neki már mindegy, mit károg a Jakab,

ha csak megszólal, az már őt idegesíti.

-         Ki az a lény, aki reggel négy, délben kettő, este három lábon vánszorog?-

kérdezi Hermész Jakab, csak hogy műveltségét tényleg bizonyítsa.

-         Mért, ki?

-         Hát a cickány, te baromarcú hüllő, te.

-         Kicsoda?

-         A cickány.

-         Minek neveztél te engem?

-         Páncélt és négy lábat növesztett bélféregnek?

-         Gyerekek, most nem kéne böszmélkedni-  próbálja leállítani Ugribug a

kibontakozó súlyos anyázást. Neki bezzeg szót fogadnak. Ezután a tyrannóvá változott kis veréb haverom Hermészhez fordul.

-         Hogy érted azt, hogy a cickány?

-         Ahogy mondom, nem?

-         De itt az a válasz, hogy az ember, már az eszembe jutott.

-         Pedig a jó válasz a cickány.

-         De…

-         És velem ne vitatkozz!

-         De…Na jó, legyen akkor neked a cickány. – Megmondom őszintén,

akkor én ezt a választ merő pimaszságnak gondoltam. Később belegondolva rájöttem, hogy Hermész Jakabnak, ennek a marabú-denevérnek igaza van!

A legtágabb, hogy úgy mondjam, filogenetikus értelemben Jakab hátborzongatóan jó választ adott. Mert ha igaz, hogy mi emberek a cickánytól származunk eleve, és csak azután a majmoktól, akkor bizony a cickány is négy lábon közlekedik. Akár a kisded. Mivel az eredeti történetben ez a megoldás egyharmada. Aztán a felnőtt ember meg többnyire a főemlős majmok két lábon billegnek. És az aggastyán használ botot.

No és még ki? Hát a robotok, hölgyeim és uraim. Ha csak nem ragaszkodnak

majd a brit tudósok ahhoz az ábrándhoz, hogy a leendő robotjaink, akik néhány száz év múlva, de talán elég lesz nekik néhány tíz is, átveszik az uralmat tőlünk a Föld felett, ha már át nem vették, csak még nem vettük ezt se észre. Szóval ha nem az embernek kinéző humanoid robot lesz a trendi, mint akik Asimov mester regényeiben pesztrálják az utódainkat, akkor azoknak három lábuk lesz szerintem.  Gondoljanak bele, hogy egyensúlyi szempontból az mennyivel praktikusabb! Ha már nem lehet lebegni a föld felett, a gravitációt legyőzve, akár az angyalok, ugye. No és csak látszólag kalandoztam el ám a tárgytól, gyerekek. Mert kérdem én, honnan tudta ezt Hermész Jakab? Aki mégis csak egy igen randa madár? Nomen est omen, gondolhatnánk, hogy nem véletlenül kapta ő a híreket szállító, pletykákat megosztó görög istenség nevét. És mi van, ha a Jung féle kollektív emlékezet nem csak hátra, hanem előre felé is működik? Lévén az idő folyásának

a múltból a jelenen át a jövőbe iránya, mint megcáfolhatatlan természeti törvény, lehet, sőt, szinte bizonyosan csak olyas teória, miben valaha szintén megcáfolhatatlannak hittünk. Például abban, hogy a Föld lapos és leveses tányér, vagy inkább frizbi alakja van. – Na és ezzel a frizbivel a tanár úr ismét mesteri módon megkuncogtatja a nézőket és a túró kisasszonyokat is. És amíg ők kuncognak, neki sikerül levegőt is vennie.

-         Na azt akkor Ugribug Archy mamához fordul, hogy megkérdezze tőle

„Nos, szerinted, elég fogós kérdés lenne ez, ha feltennéd Szimpi úrnak?”

Az óriásteknős meg szipogás közben belegondol és eléggé bizonytalan.

„Elég nehéz és fogós kérdés ez?”  Naná, vágja rá Géza rögtön.

Dehogy elég nehéz kérdés! – károgja Hermész Jakab. – Most mondtam, hogy ezt minden hülye tudja!

-         Én nem tudtam…- bőg fel Archy.

-         Mert te még a hülyéknél is hülyébb vagy!

-         Azt tudom! – és az óriásteknős már bömböl.

-         Ejnye, Jakab, nem illik így beszélni egy úrinővel.

-         Mért ne illene?

-         Azért mert én mondom- mondja Ugribug, és noha ez nem éppen észérv

volt, Jakab mégis jobbnak látja meghajolni előtte. Én meg jövök ám elő a nagy ötlettel, és noha nekem is egyre nehezebben sikerült barátságos hangot megütnöm vele, úgy véltem, még mindig jobb, ha én szólok hozzá így, mintha ő koppintana fejbe úgy a csőrével.

-         Nézzél oda, kedves Jakab!

-         Hova?

-         Ha te ennyire okos vagy, amihez kétség nem férhet.

-         Nem hát.

-         Nem segítenél abban, hogy segítsünk Archy mamának?

-         Nem.

-         De miért nem?

-         Miért segítnék én egy óriásteknősön? Vagy bárkin?

-         Mert jó szíved van.

-         Nekem?! Engem te ne sértegess, te csontos giliszta!

-         Rajtunk is segítesz.

-         Az más, azt színtiszta önzésből teszem.

-         Akkor ezt tekintsd úgy, hogyha segítesz, ez is tisztán és csakis a saját hasznodért teszed.

-         Amennyiben?- hajtja kissé oldalt azt a gusztustalan tar fejét Jakab.

Na most hősünk egy kissé nehéz helyzetbe lavírozta magát, ugyanis már megint előbb járt a szája, minthogy felmérje, mit beszél. Fogalma se volt ugyanis, hogy lehetne csakis Hermész Jakab hasznára, ha segít az óriásteknősnek és főleg a kis teknőckéknek a tengerbe biztonságban bejutni. Mármint átmenetileg és egyenlőre legalább a full gonosz Szimpitől megmenekedve. Ezért szégyenszemre a legősibb taktikához folyamodott és ennyit mondott: Izé.

-         Hogy micsoda?

-         Izé.

-         Az izé lesz a hasznom?

-         Dehogy az! Várjál már egy kicsit, mindjárt mondom! – és hősünk űzötten

és szorongva kereste az érveket, miközben az óriásteknős mama enyhén megújuló reménnyel, Ugribug meg Géza őszinte kíváncsisággal bámultak.

-         És ki tetszett találni? – jelentkezik jobb karját felemelve, szabályosan

mutató és nagyujját kinyújtva  Kövér Blanka, már az ő az ölében is egy szimpatikus plüss álcát hordó Hermész Jakab bábuval, és halál komolyan a bábu is félrehajtotta a fejét, noha az ő fekete gombszeméből nem az őszinte kíváncsiság, hanem a maró gúny csillogott elő.

-         Hát muszáj volt, nem?

-         És mi lenne az?

-         Neked is azt mondom, amit Jakabnak: mindjárt mondom. Szóval izé. Nos,

az várható volt, hogy ezzel nem győztem meg azt a kopasznyakú rémálmot.

Ezért hát ezt nyökögtem. Figyelj már!

-         Figyelek.

-         Ha segítesz Archy mamának, akkor…izé.

-         Igen?

-         Ezzel nekünk is segítesz!

-         Na és nektek ezzel mért segítek?

-         Na, innen már nagyjából sínen voltam, mert rátaláltam arra, hogy sihuhu a dolog logisztikája.

-         Micsoda?! – hördülnek fel jó páran a teremben.

-         Sihuhu.

-         Tanár úr, azonnal magyarázza meg, ez mit jelentsen! – emelkedik fel

ültéből Janka igazgató asszony, mert megint feltolult benne a gyanú, mint az epével kevert gyomorsav, ha túl zsírosat vacsorázott, és ebben az ügyben rég meg kellett volna fogadnia gyűrűs vőlegénye, a Rét koszorús musical szerzője jó tanácsát, hogy forduljon orvosához és/vagy a gyógyszerészéhez, de legjobb, ha a dokihoz csak, mert a reflux nem tréfadolog, előbb-utóbb komolyabb betegséget is okozhat. Na és akkor pont ilyen torkát kaparó érzés lepte meg, hogy Kovács doci tényleg csak kitalálja az egész történetet, ami persze így sincs minden tanulság nélkül, de mégis az egész társaságot csakis szívatja.

-         Mármint a sihuhu, igazgató asszony?

-         Az!

Majdnem azt mondtuk, hogy és ekkor nem várt segítség érkezik. Pedig nagyon is várható volt, ha hinni lehet a szemünknek és a pletykáknak. Gotfrid Virginia emeli fel magát és a hangját oktatólag. – A sihuhu, kérem, nyilván a tanár úr „sínen vagyok” szólásának asszony asszociációja. Miszerint: sínen vagyok, és mint gyorsvonat, robogok. Jól gondolom, tanár úr?

-         Abszolút, csókolom. Bár az én esetemben egy zónázó személy is

szerénytelenségnek tűnik.

-         Maradjunk gyorsított személynél?

-         Ez is hízelgő.

-         Ön túl szerény.

És Virginia és Doci úgy mosolyognak egymásra, hogy azt kívülállóként bámulni szinte pornográfia. Janka néni nem is tűrheti.

-         Mesélje már, mit mondott annak a denevér dögnek!

-         Rögvest, kérem! Azt mondom neki. Drága Jakab! Ha te segítesz találós

kérdésekben  Archy mamának, mivel nekem momentán egy se jut az eszembe, csak ilyenek, hogy feldobják, fehér, leesik sárga…

-         Mért, mi az? – tája el a száját Archy mama.

-         Hát a tojás, csókolom- és már megint be kellett látnom, hogy mért nem

gondolkodok előbb, mint hogy kitátom azt a lepcses pofámat. Egy világban, ahol szinte minden még tojással szaporodik, ez nem vicc, hanem egy brutális horror, és úgy jó vicc. Hát a teknős mama meg az urak nem is kacagtak rajta, és valószínű, hogy csakis Ugribuggal való szoros barátságom mentett meg az erőszakos haláltól és prédává válástól. Archy persze megint zokogni kezdett.

Én meg csak sűrű elnézések után juthattam vissza érvelésem logikájához.

Szóval. Mondom, a kopasznyakúnak. Ha a teknősnek segítesz, akkor mi, akik igencsak megszántuk őt és ezeket a tündér kisteknősöket, megmelegedő szívvel folytathatnánk vándorlásunkat. És téged, aki segítettél egy rászorulón és a csemetéin, sokkal de sokkal jobb srácnak tartanánk, mint eddig.

-         És az mért is jó nekem, te kis potyadék?

-         Nem lenne-e jobb kedélyesebb hangulatban vándorolni?

-         Nem.

-         Abban tudatban, hogy a „jó tett helyében jót várj” elv kell, hogy

működjön a mi történetünkben is?

-         Már mért működne egy ekkora lúzer baromság?

-         Mert különben nincs az egésznek értelme.

-         És ki mondta, hogy itt bárminek értelme van? – borzolta fel azt a kevéske

tollát magán Hermész Jakab. Na, most ez az a kérdés, ahol meg kell állnunk

kissé amúgy is.

-         Neeeeee! – nyög, nyávog, dörmög és mormog fel az egész aula.

-         Ne?

-         Neeeee!

-         De mért ne?

Erre persze lenne válasz, ám azt ki kéne fejteni. Viszont hirtelen nincs rá jelentkező, aki csak ennyit vágna oda az előadónak, hogy : Csak! Kovács tanár úr viszont a fejét csóválja.

-         Hölgyeim, és uraim! Önök nagyon megtisztelnek, sőt, kifejezett öröm a

számomra, hogy oly szorgalmasan megjelennek itt, de hadd emlékeztessek mindenkit: ez itt tanóra. Előadás sorozat, aminek a tárgy: Bölcselmi gondolatok, vagy mik. Aminek a végén e tündérszép kisasszonyok, a Túró leánykák kénytelenek lesznek nálam kollokválni.

De neeeeeee! – szörnyednének el az említett tündérkék, de nem merik. Kovács Doci pedig egy percre magába száll, megfontolandó, hogyan tovább. Aztán gyenge mosolyt mutat, mint aki sztoikus belátásra jutott és bejelentette:

-         Na jó, csak röviden. Előtte legyen szünet?

-         Szerintem essünk túl rajta- szól be borízű hangján Babos papa, és azt veszi  észre, ez az a pillanat, amikor jól beszélt.

-         Nos, véleményem szerint az értelemnek csak akkor van értelme, ha

megengedjük magunknak azt az előfeltevést, hogy a dolgoknak oka van, az okoknak pedig következményei, ami akkor érthető, ha az idő, ez a fránya valami, lineárisan és egy irányban mozog a múltból a jövő felé, és nem lehet arra merőlegesen, hát még fordítva. Ahogy a víz se folyhat fölfelé, maxium emelkedhet, duzzadhat, áradhat, de folyni csak lefelé folyhat. Természetesen ezt meg kéne fogalmazni pontosan is, de ezt most így csak vulgárisan. Ámde és na és, gyerekek, ez így még nem elég. El kell hinnünk, hogyha a dolgoknak oka van és az okoknak következményei az idő előre haladásában, akkor ennek a haladásnak iránya is van, az irány pedig valami felé szükségképpen mutat, és ez nem lehet más, mint a cél. Kimondva vagy kimondatlanul. Akár öntudatlanul is. Ahogy a csermely az érbe, az ér a patakba, a patak a folyóba, a folyó a tengerbe ömlik. De ki kérdezi meg, hogy akkor mi a tenger célja?

Természetesen nem a tengeré, az óceánoké, hacsak nem vetjük fel a Gaia eszméjét, miszerint maga a Földünk is öntudattal bír, észlény, csak annyira másféleképpen okos, annyira más nyelven beszél, hogy alig értjük, ám amit megértünk belőle, azt nevezzük például természettudománynak.

Mit üzent az alma Newtonnak? Már ha megtörtént az a kázus, hogy a fejére esett? A tömegvonzást, a gravitációt. „Ne ülj az ágam alá, baromarc, mert a kobakodon koppanok!”

Ezzel a beszólással Kovács tanár úr ismét megkuncogtatja a Túró kisasszonyokat, és mosolyt csak a közönség arcára is. Tényleg mért rúgnak ki egy ilyen arcot az egyetemről? Mert lehet, hogy butaságokat beszél, viszont jó előadó.

-         Tehát az értelem- folytatja – az értelem, aminek az is az egyik szokása,

hogy mint mindent, szinte kötelesség tudatból, Descartes óta, megkérdőjelezze önmagát is, mintegy epochét hajtson végre, és kiváló mesterem, szellemi elődöm Husserl útját bejárva ellene szegüljünk a dogmáknak és szorítkozzunk az alannyal, és nem a tárggyal, merítkezzünk  meg a tiszta logikában, és döbbenjünk rá szorongva, hogy az értelem nagy mértékben értelmetlen. A következmény számtalan esetben megelőzheti az okot, az idő visszafelé is folyhat, és annak, hogy a mozgásnak célja lenne, csak a tunya elme hite, a teremtés mítosza. Hiszen minden csak addig van, amíg rátekintünk, és ha elvonjuk tőle a figyelmünket, számunkra többé nincsen, csak mint emlékkép talán a gyors felejtés módján.  De ne ijedjetek meg, kedves leánykák, ezt a gondolatmenetet természetesen nem fogom számon kérni a kollokviumon. Hiszen nem vagyok én egy vadállat. Amikor

rámnéztek. De mikor nem látnak?

-         Akkor a tanár úr se nem nincsen? – kérdez rá vékonyka hangon Hajnalka.

-         Úgy van, drágám, pont erről beszéltem!

Megkönnyebbült sóhaj, halk nevetés a közönség felöl. Ja, így már ők is értik.

Ha a tanár úr van, mert látszik, akkor van, viszont ha nem látszik, akkor nincsen, és az talán úgy még jobban is van. Vagy hogy van?

-         Na szóval hősünk, vagyis én, erre az eszmefuttatásra így persze nem gondolt, amikor Hermész Jakab feltette az egyik legégetőbb és örök fenomenológiai kérdést, de nyilván jobb is, mert ha ezt így elővezeti a kopasznyakú, három méter magas marabu-denevérnek, hát tuti még Ugribug pártfogása se menti meg a lemészárlásától. Hanem csak ennyit szólt Jakabhoz: „hát már hogyne lenne mindennek a világon értelme?!” És ezt oly jó színészi előadásban, oly igen elképedve és felháborodva, hogy ettől még a rémmadár fekete gombszeme is üvegessé vált egy percre. És aztán megadóan károgott egyet: „na jó, segítek”

    Nagyszerű! Örvendezett hősünk, és vele Ugribug és még Géza is, az

őskrokodil. És Archy mama szívébe újra remény költözött.

-         És segített, tényleg?

-         Persze. A kimondott szó az őslények között, tehát hatvanöt millió évvel

ezelőtt, vagy csak azután, esetleh egy másik húron pendülve, még ért valamit. Persze nem úgy, ahogy egyes misztikusok elgondolják a létezés aranykorát, a mágikus kort, amikor a kimondott szónak hatalma volt, mert minden hallgatott a nevére, és a neve ismeretében az akaratod rákényszeríthetted akár, de persze, csak ha akartad.

Ám az, hogy Hermész Jakab azt mondta, segítek, az rá nézve ugyanúgy kötelező érvényű volt, mint amikor mi írásban, tanúk és közjegyző ellenjegyzésével tesszük meg azt.

-         Vagy akkor se…- szól bele valaki a közönségből halkan, bánatosan.

-         Úgy van, akkor se.

-         Tehát segített! – lökné meg a cselekmény szekerét az igazgató asszony.

-         Nos hát, ez úgy történt, hogy Hermész Jakab rövid töprengés után

felsorolt vagy ötven olyan találós kérdést, amik közül a társaság tagjai közül, hősünket is beleértve, még csak nem is sejtettük a választ. Mindjárt másképp néztünk ám a kopasznyakú fenoménre. No és mondjuk én szégyellhettem magam, hogy aki olyannyira büszke az eszére, és itt egy keserű gondolat erejéig visszautalok az iménti eszmefuttatásra, csak álltam ott a számat tátva, és hülyébbnek éreztem magam még azoknál a pindurka teknős csemetéknél is, akiknek a megmentésére törekedtünk. Mentségemre szóljon, hogy a merőben idegen környezet, a számomra túl friss tengeri levegő, és amaz folyamatos, bár diszkrét pánik bennem, hogy csak három hírhedt fenevaddal kószálok a kiúttalanban, egy kissé lenyomta az IQ-mat, mondjuk úgy a

60-80-vanas szintre, ami népesesen szólva a föld, avagy segg buta kifejezésekkel jelölhető.

 Az értelmi fogyatékosság (gyengeelméjűség, mentális retardáció, oligofrénia) gyűjtőfogalom, mely olyan állapotokat jelent, melyekben egy ember értelmi képességei jóval az átlagos szint alatt maradnak. Az értelmi fogyatékosok általában nem pszichiátriai betegek, habár az ellenkezőjéről számos tájékozatlan ember meg van győződve. Ez a leírás véleményem szerint Kovács tanár úrra nem sértő, és rá nem csak pánik helyzetben, vagy túlságosan friss tengeri levegő belégzésekor jellemző.  A szerkesztő

 - Felsorolna ezek közül párat, tanár úr?- teszi fel a kezét Izaura.

- Majd azt a hármat, amivel megteszteltük Szimpit, a brutálisan aljas, csupa fog őshalat. De csak a jövő héten, mert az a helyzet, hogy ennek az órának most vége.

- Neeeeee!

- Jaj, gyerekek, sajnos be kell mennem a bankomba bankolni.

- De csak nem tetszett meggazdagodni?

- Én?! Dehogy. Sajnos éppen ellenkezőleg egy kissé inkasszóra csapták a számlámat. És ezek ti voltatok ám, Jonatán!- fenyegeti meg tréfásan Kovács doci Erőss urat, nem mint kollégát a Túróban, hanem mint adóellenőrt a NAV-nál. A Rét koszorús musical szerzője megpróbál tréfásan válaszolni.

- De csak nem? Mit nem fizettél be?

- Én még az alsógatyámat is elküldtem nektek.

- Ha pénzt utalsz, az jobb lett volna.

- Na ja, most már én is tudom.

- Megyek veled, megnézzük tehetünk-e valamit, jó?

                                           O

  KI EZ A NŐ?

 Dénesné Koppány Gitta egy nap meg arra ébredt, hogy ez így tényleg nem mehet tovább. Elég az önsajnálatból, aztán a heti nagy eskükből, hogy mától ez meg az, amikből már aznap estére nem lesz semmi. Hogy fogyókúrázik.

Hogy kemény edzésbe kezd, és amíg a férje a tolf pályán idétlenkedik vagy fontoskodik, vagy fontoskodva idétlenkedik, ő kétszer vagy háromszor körbe kocogja a Hosszúrétet. És ismét eljár hetente háromszor az általános iskola tornatermébe, ahol egy ideje Töreki Sütemény Ágnes tartja az asszonytornát, és állítólag brutálisan kemény, meghajtja csajokat, mint ama bizonyos Singer a varrógépet.

 A varrógépek tömeges elterjedésében igen fontos szerepet játszott az amerikai Isaac M. Singer aki maga is több szerkezeti tökéletesítéssel járult hozzá a varrógép fejlesztéséhez. 1857-ben alapított gyárában bevezette az alkatrészek tömeggyártását, ezzel jelentősen csökkentve azok árát, emellett kiváló marketingtevékenységet folytatott és világméretű eladó- és szervizhálózatot vezetett be. Mindez hozzájárult a varrógép tömeges elterjedéséhez és meghonosodásához nemcsak a ruhaiparban, hanem a háztartásokban is. 1860-ra az I. M. Singer & Co. – később Singer Manufacturing Co. – a világ legnagyobb varrógépgyárává nőtte ki magát.

A szólás tehát a „meghajtotta, mint” a tömeggyártásra és nem magára a

gép működtetésére vonatkozik, szerintem. A szerkesztő

 De mától tényleg. Nincs olyan, hogy csak egy falat. Olyan sincs, hogy majd holnaptól megint. Vagy egyáltalán. Nincs nassolás, nem számít, ha esik, ha fúj, ha hideg van, vagy ha meleg. Még betegség se adhat felmentést, ami nem is létezhet, ha végre megalkuvás nélkül nekilát az egészséges életnek. Azt az ember immunrendszere meghálálja, és kacagva győz le minden rosszindulatú betolakodót: minél gonoszabb, annál jobb falat.

Dénesné Koppány Gitta tehát kipattant a férje mellől az ágyból, és a fogmosás közben kritikusan szembenézett önmagával a fürdőszobai tükörben.

Tésztaképű vagy, motyogta. És tokád is van. És azok a duzzanatok a szemed alatt azt mutatják, hogy sok a söröcske meg a borocska is vacsora után.

A szemed meg kábé annyi értelemtől csillog, mint egy döglött tükörpontyé a halpiacon. És még a nyakad és hurkás a hájtól! Fúj!

Koppány Gitta megvetően köpte ki a fogkrémhabot a mosdóba. Kiöblítette a száját, és ezek után kényszerítette magát, hogy megszemlélje a testét is az előszobai, csaknem egészalakos tükörben, amit nem is hónapok, hanem évek óta sikerült elbliccelnie, mesteri szinten elsajátítva azt a technikát, hogy akkor se lássa meg magát, ha véletlenül odatéved a pillantása. Pedig nem könnyű ám a szűk lakótelepi folyósón úgy végigmenni, vagy a kabátot felvenni, vagy ráadni a gyerekekre. Gyakorlat teszi a mestert ebben is.

De most elszánt léptekkel a tükörhöz megy. Egy pillanatig hallgatózik, észlel-e valami motozást a lakásban. Nehogy már rajtakapja valamelyik, amire készül.

Teljes a csend, a férje horkolása hangsúlyozza ki. Déneske még nyilván mélyen alszik, Kis Gitta se mocorog. Így aztán Koppány Gitta elszánt arccal leveszi a fürdőköpenyt magáról, aztán kibújik a hálóingéből is.

A tükör elé lép és néz.

És lát.

És az elhatározása véglegessé, sziklaszilárddá nemesül. Tényleg nincs de. Meg bár. Meg majd holnap, de még ma hadd ne. Kész. Ennyi volt.

És Gitta érezte, hogy ez most nem egy olyan pánikkal megfűszerezett depressziós önutálat csak, amit már a kávéval kezelni lehet, ha a kávét rendesen megcukrozza, ahogy szereti. Vagy a vajas kiflinél, amit baracklekvárba mártogat a bal kezével, miközben a jobbal Kis Gitta reggelizését rendezi le.

De legkésőbb kora délután, amikor megy a kicsiért a bölcsibe, és az egyik útja, sajnos a legrövidebb, a cukrászda mellett vezeti el. Hogy onnan mindig micsoda illatok jönnek! Az édességek bódító fermentumai! Amitől a harmadik szippantás után az ember torkában dobog a szíve a vágytól, ami nem igazán úgy éhség, hogy éhes vagy, mert nem vagy.

Ó, de egy dobos torta!

Egy franciakrémes!

Egy gesztenyepüré sok tejszínhabbal!

Nyáron négy-öt-hat gombóc fagyi!

És még az a sok finomság, ami ott kínálja magát a pult üvege mögött!

Ajaj, nem lehetne elkezdeni ezt mégis csak holnap? Úgyis szombat lesz, akkor

nincs bölcsőde. Van viszont pláza és piac és élelmiszer áruház, aminek a bal sarkában ott kínálja magát a cukrászkészítmények halma, méghozzá többnyire frissen és fele áron. Igaz, fele annyira se jók, de még úgy is finomak! Mind!

Minden az, ami édes! Hiszen ez köztudott annak, aki boldogtalan.

Kié ez az iszonyatos tompor? Á, ne szépítsünk máris? Ez a valag!

Amit a klasszikus cikizéssel élve ki lehetne parcellázni? Rajta a narancsbőr, mint szélfútta homokdűnék, fodrozódnak. És ezek a hájas combok? Ez a lecsüngő has?

Közép-Afrikában,  még a múlt század elején, ott elmenne akár szépség királynőnek, ahol a kövérség volt az ideál. Vagy a kőkorszakban Willendorfi Vénusznak. Akkor bomlottak volna utána a férfiak. Vagy hatvanöt millió évvel ezelőtt/ezután. Annak a Géza nevű őskrokodilnak biztos tetszene.

Vagy egy másik valóság húrján pengve, ahogy az előadásai során Kovács Doci szokta mondani.

Dénesné Koppány Gitta nem is fürkészte tovább magát. Deréktól felfelé már ismerős volt a látvány a fürdőszobai tükörből. Abba muszáj belenézni

fogmosás, vagy sminkelés közben, egy kis szemfestés, púder, rúzs, még se úgy nézzen ki, mint aki benéz.

Úgy, ahogy volt, anyaszült meztelen kisétált a konyhába. Ott, mivel tizenöt éves megszokást nem lehet csak úgy elmellőzni, kinyitotta a hűtőszekrényt, hogy szemrevételezze, mi morog odabent.

Mumus? Medve, éhes oroszlán? Rozsomák, vagy a szomszéd néni dakszlija?

Az a legkevésbé valószínű, mert szegénykém annyira kövér már, hogy levegőt venni is csak hörögve képes, és akihez képest Gitta egy csont és bőr agár.

Amúgy a hűtő bentlakó mumusának és egyéb tartalmainak ellenőrzése nem csupán egy baljós szenvedély, a falánkság fő bűnének egyértelmű tünete, hanem nagyon is praktikus gesztus, ha a ház asszonya teszi azt. Ő tehát nem csak azért kukkant be oda, hogy mindjárt korán reggel magába tömjön pár falatkát, maximum ezerötszáz-kétezer kalória értékben, hanem azért is, hogy meglássa, mi az újság, van-e reggelire való, meg tízóraira Eduskának, és mit kell majd vennie délelőtt, ha beadta a Kisgittát a bölcsödébe. No és a hűtő tartalmához képest mi legyen az ebéd, a vacsora és a tévéhez a rágcsálni való.

Gitta, iménti elhatározását átmeneti amnéziával sújtva, máris nyúl bele a hűvösbe, noha a morgás ettől kissé erősödik. Mert meglátta, és erről az eszébe jutott, hogy tegnap este abba a kisebb, lezárható műanyag edénybe kotorta a

krumplistészta maradékát. Azzal a céllal, hogy késő éjjel, ha megébred, elővegye, és a sötét konyhában állva egy evőkanállal magába lapátolja, mivel a késő éjszakai éhségnél csak egy kínzóbbat ismer: azt, ha nem csillapítja.

Na jó, a két gyereket megszülni, az se volt piskóta. Vagy amikor megfájdul

egy-egy foga. Vagy amikor rácsapta az ujjára Eduska szobájának ajtaját, mert idegből ott felejteti a résben. És utána persze Eduskát, aztán a fia védelmére siető apját hibáztatta még azért is, mert Kisgitta bömbölni kezdett a visítozása miatt. Különben hogy lehet egy ajtót úgy betenni a helyére, hogy az ember a kezére csaphassa?  És az nem megoldás ám, ha a vádlott visszakérdez, hogyan kéne másképp, mint enyhén megemelve rácsúsztatni a zsanérra?

Ámde ezen az éjjelent Koppány Gitta nem ébredt meg, a krumplistészta így

a kis műanyag dobozkájában hűtőben maradt. Az oroszlánfejű, medve testű

mumus vigyázott rá. Lehet, hogy Gitta tudat előzetese már tudta azt, mi következik korán reggel? Talán bizony a döntést eleve ő hozta meg? Valaki benne a Gittában, akit úgy hívnak Gitta? És amikor a Gitta a fogát mosta, Gitta csak egy végeredményt közölt vele? Ennyi volt, te igen molett, gusztustalanul

plöttyedt, középkorú asszony, aki harmincöt évesen ötvennek se látszik!

Nem talán, csaknem biztos. Nagyra lehetünk mi a tudatos énünkkel, de jobb, ha elfogadjuk, és nem igen ágálunk ellene, a fontos döntéseket nem mi hozzuk, hanem a bennünk kucorgó manó. Démon? Lehet, hogy a Mumus nem is a hűtőben  bújik, lapul, vigyorog, vagy éppen vicsorog, hanem a kobakunkban?

-         Gitta! Hallod?

Koppány Gitta megdermed. Ez a férje hangja. Hogy nem észlelte, hogy már nem horkol, sőt, felkelt és kicsoszogott utána? És most őt bámulja eléggé meghökkenten, miért áll ott az ő gyönyörű, telt felesége a nyitott hűtő előtt mezítelen. Ám Koppány Gitta nem lehet annyira maga alatt, se zavarban, hogy a férjével szemben ne találja meg rögtön a kellő hangot.

-         Mi van?

-         Mit csinálsz te ott?

-         Nem látod? Nézek.

-         De mit nézel?

-         A krumplistésztámat. Baj?

-         Dehogy baj. De meztelen?

-         Te se vagy ám szebb abban a pizsamában. – És ez riposztnak elég jó volt,

de nem jogos. Mert Dénes Ede igenis jól nézett ki abban a harántcsíkos pizsamában, halványsárga alapszínben kék csíkok. Mivel Dénes úr naponta legkevesebb hat-nyolc órát tölt a Tolf pályán, mint reménytelenül középszerű tolf -játékos, és mint Közép-Európa egyik legjobb sportegyesületi intézője, Kelen Béla jobb keze, Benedek Virág menedzsere, és minden bajos ügyek semmi perc alatt megoldója. A sok dolgában és az edzésektől bizony rendszerint kihagyja az ebédet, a kiadós vacsorához meg már túl fáradt. Így aztán Dénes Ede talán sose volt még ennyire jó formában. Még húsz évesen se, amikor Koppány Gittával összebútoroztak. Dénes úr már akkor úszógumit viselt, és a kopaszodását ellenpontozandó tokát kezdett növeszteni. Nos, momentán se úszógumi, se toka, és mintha a haja is sűrűbb lenne azóta, hogy megtért a Hell Combat poklából, ahová, ha nem is akarattal, de alászállt a fiáért, és ezért a hős apa titulus feltétlen kijár neki. Ám ettől Gitta és Dénes úr még nem lettek sokkal boldogabbak. És tényleg ki érti ezt? Már azt, hogy miért nem? Az ember azt várná, hogy egy olyan rémmese végén, amit átéltek, és aminek a záró passzusa csakis az, hogy „és aztán boldogan éltek, amíg meg nem haltak” következik, és hogy tényleg. Akkor mi ez a közömbös megszokás, ez a hallgatag idegenkedés a másiktól, ez a csendes unalom?

És mik ezek a hangos, vagy éppen fojtott hangú veszekedések, amik közül egy mindjárt a kezdetét is veheti?  Már ha Dénes úr hajlandó rá. Ám ő az ilyesmit, ha csak teheti, elkerüli. Most is fontolóra veszi, hogy szó nélkül

kihátrál a konyhából, aztán fordul, besomfordál a fürdőszobába, és amire fogat mos, mosakszik, megborotválkozik, az asszony hangulata megváltozik,

magára vesz valamit, legalább a fürdőköpenyét, ami ott szipog az előszobai tükör előtt a hálóinggel összekomorodva, ami először is feltűnt neki.

De akkor még csak azt gondolta, majd innen mennek a mosásba. Ami még most is lehetséges opció, no de ez a meztelen szemlélődés a morgolódó hűtőszekrény ajtajában. Ilyen még nem volt. Nem emlékszik rá. Még boldogult ifjú szerelmesként se, amikor pedig sokat és sokszor meztelenkedtek a lakásban. De aztán jött Eduska. És vele a súlyos gondok.

És furcsa, de Dénes úr azóta is úgy érzi, akkor voltak boldogok. Hát még Eduska szívműtétje után! Hogyan csúszott félre az egész? Miért nem élnek úgy, mint a mesében, amíg meg nem halnak?

Dénes úr nagyon is ismeri ezt az arckifejezést a Gittánál. Ilyenkor tényleg nem ajánlatos hozzászólni. Mert az egy löttyentés olaj csak a tűzre, bármit is mondjon. Mit olaj? Benzin! Vufff! – mint egy képregényben.  No de valamit mégis kell intézkedni. Mi van, ha Eduska is kiszédeleg és így látja meg az anyját? Az bizony nem lenne jó. Erre lehet azt mondani, az bizony trauma lenne. A mama kövér, buja, pucér teste a hűtő előtt…

-         Na ja, de mégis…- kockáztat meg tehát Dénes úr egy semmire se kötelező

megjegyzést, amire aztán tényleg csak a legvérmesebb veszekedhetnék tudna

érvényes fogást találni…Gitta képes rá. Naná.

-         Mi az, hogy „de mégis”?!

-         Kijöhet Eduska, és…

-         Alszik.

-         Na igen, de ha felébred…

-         Mindjárt magamra kapok valamit, ne foss!

-         Jaj, drágám, én nem fosok, csak…

-         Nem tetszik, amit látsz, mi?

-         Mi?! – Dénes úr kristálytisztán látja, nincs menekvés. Itt már az se segít,

ha most szó nélkül megfordul, és behúz a fürdőszobába. Az se, ha ott magára zárja az ajtót. Amit meg se tehet, mert rég elveszett onnan a kulcs. Bár az, ami a vécé zárjában van, jó lenne oda is. De azt előtte ki kéne húzni, és a fürdőszoba ajtózárjába bedugni. Hosszú, körülményes és modoros gesztus. Ennyi idő alatt a rém rég utolérte és végzett vele. Na és ha eltorlaszolná a fürdőszoba ajtaját? Az se megoldás. A rém odakint megvárja és lecsap.

Mégse tölthet napokat ott. Rengeteg dolga lenne kint a tolf pályán. Arról nem is szólva, hogy Gitta simán tud ám ajtón át is veszekedni, őt ilyenkor, ha elborult, nem érdekli, ha a fiú meg a kislány is hallja. Bizony, azt ne feledjük, hogy asz asszony megjárta ám a zárt osztályt, és csak azért nem indítottak eljárást ellene garázdaságért és a hatóság elleni erőszakért, mert dilisnek nyilvánították.

- Mi az, hogy mi? Ki! Én! Talán már tárgynak nézel?

- Én?

- Egy kövér kerti törpének?

- Azok fiúk, drágám.

 Tényleg! Vannak-e egyáltalán lány kerti törpék? És ha nincsenek, akkor a fiúk hogy szaporodnak? Klónozással, vagy agyagozással?

A szerkesztő

 - Ne oktass!

- Bocsánat.

- Nőnemű kerti törpe talán nincs?

- Biztos van, ha te mondod, de én olyat még nem láttam.

- És Törpilla?

- Az…nem kerti, hanem kék.

Ugye, mely tág horizont nyílik azok számára, akik együtt nézik a gyerekeikkel a tévében a rajzfilmeket? És Dénes úrban oktalan remény fakad, hogy a veszekedést talán megússza azzal, ha a virtuális törpék, törpök, koboldok és manók fajtáival és neméről elvitatkoznak. Nem így történt.

 Ugye, hogy ez a kérdés engem is foglalkoztat? Amúgy utána néztem, és vannak

lány kerti törpék is, de igen ritkák.

A szerkesztő

 -         Tudok róla, hogy ocsmánynak találsz- nyit meg egy új frontot Gitta, és

ebből aztán tényleg nem lehet jól kijönni. Ám Dénes úr úgy döntött, most az egyszer küzdeni fog a végsőkig, ha már így alakult.

-         Egyáltalán nem talállak annak.

-         Látom, ahogy rám nézel.

-         Egyáltalán nem nézek rád!

-         Mert már rám se nézel.

-         Nem azt mondtam, hogy rád se nézek, hanem hogy úgy nem nézek rád.

-         De. Azt mondtad.

-         Kiforgatod a szavaimat.

-         Igen? Akkor? Tessék, most hogy nézel rám?

-         Szép vagy.

-         Gúnyolódsz is?

-         Csak vegyél már fel valamit, mert meglát a gyerek!

-         Miattad vagyok ám ilyen kövér. Meg randa. És öreg.

-         De én így is szeretlek.

-         De én meg nem szeretlek.

-         Kár.

-         Megint hazudsz. Téged már téged nem érdekel, hogy szeretlek, vagy nem szeretlek.

Dénes úr ezt olyan komolyan, őszintén gondolja, hogy erre ebben a pillanatban nincs is Koppány Gittának válasza. Lezöttyen a konyhaasztal mellé egy székre.

Gitta asszony pedig becsukja a hűtő ajtaját, és a férjét megkerülve kimegy a konyhából. A fürdőköpenyéhez sétál, azt a hálóingjével együtt felemeli, magához ölelve lép be a nagyszobába, ami Kisgitta érkezése óta a hálószobájuk is.

Dénes úr maga se érti, miért teszi, de most ő megy a hűtőhöz is kinyitja.

Az oroszlánfejű, medvetestű mumus méltatlankodva hátrál a krumplistészta  dobozától a hűtő legfelső sarka legsötétebb zugáig.

No igen. Párizsi, vaj, tej, valami levesmaradék. Egy szál száraz kolbász, tejföl,

mackósajt. Az alsó dobozokban kevéske zöldség, salátának való és alma.

Nem gazdag, de nem is szegényes a választék. De mit is akart az előbb?

Ja, igen, hátha a hűtőben van a válasz, mi baja Gittának. Már megint, de ezen belül váratlanul. Hiszen tegnap este tök jó kis béke volt. Vacsora után megittak ketten egy sört, letették Kisgittát, Eduskával megnéztek valami sorozat valahányadik részét, aminek kilenckor vége lett, éppen jókor, hogy Eduska is mehessen a szobájába aludni. És akkor ők is kikapcsolták a tévét, és még olvasgattak is, és akár szeretkezhettek is volna, ha kettőjük közül az egyiknek az eszébe jut. Na ja, de közel tizenhét év együttélés után, közte uszkve egy év szünet, ez azért nem annyira sűrűn cselekvésre ösztönző gondolat.

Aztán lámpaoltás. És Dénes úr még gondolta is, ha Gitta az éjszaka nem eszi meg a maradék krumplistésztát, akkor reggel megkérdezi, kiviheti-e a pályára, a faházba. Mert az egyesületnek az is van ám, szertárnak és irodának kinevezve, ahol van ám áram, és net és hűtő meg mikró is – tehát ma tuti nem felejtene el ebédelni, mert a krumplistészta neki is a veszte, ha minden nap az lenne a vacsi, akkor bizony tripla toka díszelegne az álla alatt, az oldalán meg egy traktorgumi.

Tehát a világon semmi nyoma nem volt ennek a ma reggeli izének.

Amit minek is nevezzen?

A hűtőtől semmi információt nem nyert ki, csak annyit, hogy ott van a tészta.

Ezért hát becsukta az ajtaját ő is. De akkor már ott állt a Gitta, a fürdőköpenyben, és őt fürkészte, amitől Dénes úrban egy pillanatra megállt az ütő. Mivel ez a tündér, ez az amúgy aranyszívű asszony, akiben jóban- rosszban, akár a mesében, ugye, mégis csak megjárta a zárt osztályt testi sértés és a hatóság elleni erőszak miatt. Ezért ijedt sóhaj szakad ki belőle, öntudatlanul idézve ezzel klasszikusunkat, Szép Juhász nénit: jaj, istenem!

Gitta pedig bejelentette: - Szép leszek!

Dénes úr meg vagy öt másodpercig nem volt képest értelmezni azt, amit hallott. Ezért rákérdezett. – Hogy mondod?

-         Azt mondtam, hogy szép leszek!

-         De te most is szép vagy, Gitta!

-         Ne kamuzz!

-         De esküszöm, hogy…

-         És nem fogsz benne megakadályozni.

-         Már abban, hogy szép legyél?

-         Abban.

-         De én nem is akarlak, és…

-         Abban se.

-         De én semmiben se, csak…

-         Mától futok, tornázok és nem zabálok.

-         Nagyszerű!

-         És nem te mondod meg azt se, hogy ez nagyszerű, vagy nem!

-         Rendben.

-         Így aztán, amire te kimész Eduskával az erdőbe lakni, belőlem egy igen

vonzó, kellemes társaságbeli hölgy lesz.

-         Remek.

-         És megkeresem Janka nénit, hogy felvesz-e engem a Túróba esti

tagozatra. Vagy levelezőre.

-         Szuper.

-         Ezt se te mondod meg.

-         Ahogy akarod, drágám.

-         És nem vagyok a drágád, már ezerszer rád szóltam.

-         Ebben is igazad van, drá…

-         Ezeregy. Mint a mesében.

-         De arról volt szó, hogyha megteremtem a feltételeket, akkor te is, meg a

Kisgitta is jöttök az erdőbe.

-         De nekünk jó a lakótelep.

-         Rendben. Ezt majd akkor beszéljük meg.

-         Ne reménykedj.

-         Ezt is.

-         Na és ha…tényleg…izé…kérdezhetek valamit?

-         Nem! Mit akarsz?

-         Elvihetem ebédre a krumplistésztádat?

És ez volt ám a teszt! A nem semmi kihívás! Hogy erre mi lehet a Gitta válasza. Úgy is, mint irigységből, és mint falánkságból. Ám ha új korszak jön, neki már ugyan mi szüksége lehet egy kalória a bombára, ami még ezen felöl is egészségtelennek számít egészen addig, amíg a globális érdekeltségű krumplistészta lobbi meg nem bíz néhány kompetens brit tudóst, hogy tudományosan bizonyítsák az ellenkezőjét.

 A KRUMLISTÉSZTA KELL AZ AGYNAK!

SŐT! TISZTÍTJA AZ EREKET, ÍGY A NORMÁLIS SZÍVMŰKÖDÉS

ELŐSEGÍTŐJE IS.

 Ha most kattint rá, a krumplistészta kivonatunkat igen előnyös áron,

postaköltséget nem számolva. kiszállítjuk.

 És Gitta győzedelmeskedik önmaga felett. – Vidd! – löki oda foghegyről.

És ezek után minden más csak esti korzó, nyugodt gyalog galopp. A napi három kör a hosszú réten, Töreki Sütemény Ágnes szadista cardio torna órái, a napi maxium ezerötszáz kalória, és az is zöldségben, gyümölcsben, meg a többi. Hát így történt, hogy Koppány Gitta feltűnt még Kovács tanár úrnak is mesélés közben, hogy nézd már, ki ez a bombázó nő, aki annyira hasonlít Dénes úr feleségére, de nyilván nem lehet ő.

[aretsorozat]

4/4.

 Zeusz ébredése. Vilmos őrnagy érdeklődik. Zeusz vendéglőt nyit.

AKI HALHATATLAN, ÉS AKI NEM AZ…

 Zeusz arra támadt fel, hogy valami hiányzik. Nem annyira a lelkéből, ami főisten lévén azért elég sajátos diszpozíció lenne tőle, inkább a testtudatából.

Persze a lelkéből is, ezt sajnos nehéz lenne őszintén tagadni. Elvégre őt, az istenek istenét, a hímek hímjét, akinek a haragos tekintetétől gigászok, titánok, és más kisebb istenek rettegtek, az egyszerű mezei halandókról nem is beszélve, újabban állandóan csak megaláztatik. És ehhez ő azért nagyon nincs ám hozzászokva. Ám a benne lassan teret követelő kisebbségi érzést még ellensúlyozni lehet a lassan dühöngésig fokozódó, de egyenlőre visszafojtott bosszúvággyal és olyan ábrándképekkel, mi lesz majd akkor, amikor ő következik, amikor a kezében lesz Szadó és a többi alantas kvargli csíz mocsok.

Hogy abból milyen eposzba illő genocídium lesz. Lehet, hogy majd meg is bíz valakit, szedje majd alapos és minden irányba kiterjedő népirtását csengő keresztrímekbe.

 És elereszté Zeusz rettentő haragját

Villámmal csapva a bűzhödő sajtba

Kiirtva ezzel a csíz hímek nagyját

Kegyelmet ki kért tán, meg nem kapta.

 Na szóval, valami ilyesmit, csak nagyobb tehetséggel hozzá kell vadászni némi verslábakat. De az irány legyen ez. Most viszont nincs kedve magának verset faragni, mert az először is méltatlan ténykedés egy főistenhez, másrészt ahhoz ott van Orpheusz, csak azt is ki kell kérni Hadésztól. Ha még ott van nála.

Egyáltalán elhozták a Földről ama dalnokot? Mert Homéroszt például hagyták ott tovább porladni, ahol van.

Ám a probléma most leginkább az, hogy valami hiányzik.

De mi?

Mintha a teste nem lenne teljes. De hol nem az? Zeusz a sötétben lassan végigtapogatja magát. Jeges rémülettel az ágyékánál kezdi. A lőcs, az megvan.

Erről egy picit megnyugodhat. Két, láb, törzs, nyak, fej, minden a helyén.

Belső szervek? Szív dobog, tüdő szuszog, gyomor mozog, máj hallgat, a vese dolgozik, a húgyhólyag teli. Akkor meg mi van?

És hol van?

És bárhol is van, mi ennyire rohadtul büdös?

És mi ez a ragacsos, vizes anyag, ami nyakig körülveszi. Igaz, puha és kényelmes, mintha a vízben lebegne, a súlyát alig érzi. Viszont sötét van, mint az ördög valagában, vagy mint ….és mi ez az alagútszerű oldalkiképzés?

Ne már! Csak nem kisgyerekként születik újjá, és valami szülő anya méhében lebeg, és annak a falát tapogatja? És akkor a magzatvíz ennyire szar és húgyszagú?  Hát minő feltámadás ez?!

Zeusz ezen hosszan töpreng. Végül is…miért ne? Most már csak arra kéne visszaemlékezni, hogyan került ide.

Na, várjunk csak. Odáig megvan, hogy ismét halászsassá változott. Abból a célból, hogy elhagyja a Tóth-szigetet, a tiltás ellenére. Mivel a sztrapacskák oly barátságtalanul bántak vele. De ezt még megkeserülik. Szóvak szárnyra kapott, hogy előbb megnézze, mekkora erejű a sugárzás a lebombázott magánszigetén.

Aztán bekukkantson esetleg Poszeidonhoz, ahol örökös a buli, egy kis lazulásra.

Végül elszárnyaljon a Karószeműhöz, ahol majd kinyilvánítja, mostantól ő lakik ott, és ha a bamba Küklopsznak ez nem tetszik, akár ki is nyírhatja őt.

Igen, ez volt a terv. Ám egyszer csak, pontosan három kilométerre a Tóth-szigettől, leszedték, mint trapplövő az agyaggalambot. Montjuk nem sötéttel, hanem lézerrel, amit Zeusz régimódian csak villámnak tudott érzékelni. Azaz sehogy se tudott, mert a másodperc tizede alatt megpusztult és hullott alá

a tengerbe.

Hogy a „villámcsapás” után mi történt, azt csak utólag rakta össze önmagának.

Az a kis pimasz patkány. A drón. Ő szedte le az égről, mivel szigorúan erre késztette a programja. Aztán a teteme felett lebegett egy ideig. A véletlen úgy hozta, hogy a szétégetett halászsast egy abszolút ideiglenes jellegű áramlat kifelé kezdte sodorni a nyílt tengerre. És mivel a drón szigorú parancsa az volt,

hogy a rábízott főisten se élve, se holtan nem távolodhat el a szigettől három kilométeren túl, a tetemet a part felé taszajgatta. Csakhogy az áramlat nem hagyta magát, és a döglött halászsas ismét elindult lebegve kifele.

Na, gondolt egyet a drón, a rosseb se fog itt napokig őrködni, mikor múlik el ez a tréfás kis áramlat.  Így fogta a dögöt és kihúzta őt a partra, pontosabban rádobta a mólóra, éppen a legöregebb, a vénséges vén sztrapacska elé, aki mint mindig, most is ott ült a szokott kikötői bakján, és bámult maga elé bambán, és kábé annyi értelem csillogott a szeméből, mint a kimúlt főistenéből.

Az öreg csak ült ott tovább. Ám a többi sztrapacska csak előjött a házából, hogy megnézze, mit hozott nekik a drón. Hát a sast, vagyis Zeuszt, a sast. Nagyon megpusztulva. Na, nem sokat tanakodtak. Mivel a szigeten még mindig elég

rossz volt a termés Szadó nagyúr „régmúlt” gáztámadása miatt, ezért minden falat hús kincset ért náluk akkoriban. Így nem átallották ezek a tényleg hálátlan korcsok, akik máris feledték volna, hogy Zeusznak köszönhetnek mindent, hogy épp ő, a főistenek zsarolta fonnyadt, gusztustalan, halandó testüket Hadésztól vissza, nem beszélve, hogy Zeusz hozta el őket a Földről, ahol már azt is elfeledték volna, hogy valaha léteztek, a sast forró vízbe mártani, tollától fosztani. Kibelezni. A vérét a májával és a szívével megsütni hagymásan.

Utána bontott sast aprítani belőle, és órákig főzni, hogy valamennyire ehetőre puhuljon. Ezek után bezabálták őt, mint valami istent is gyalázó, elvetemült kannibálok. És most őszintén, mit érdemelne egy ilyen népség?

Kasza, duplakasza, a halál, akár a forgószél.

Na most az a helyzet, hogy aki halhatatlan, az persze így se enyészhet.

Zeusz tehát, mint belsőséggel együtt megsütött hagymás vér, és mint csontjáról lefőtt hús, megjárta a sztrapacskák gyomrának, belének lidérces útját, és tőlük mint bélsár a közösen használt kikötői budiba távozott, ahová a csontjait is utána hajigálták.

Hát így.

Rakosgatta magát Zeusz, vagyis inkább a genetikai programja öntudatlanul össze, mígnem arra ébredt, hogy sötét van és büdös, és nem valami anyában születik újjá, hanem a Sztrapacskák pottyantós vécéjében.

Szörnyű. Borzalmas! Gusztustalan! Fúj! És röhejes, és megalázó, és nem hogy egy főisten, egy csótány nem érdemelne ilyen újjászületést.

Hát ezért rémült arra rá a kikötő egy unalmasnak induló kora délelőtt, hogy a budi felöl egyre hangosabb és egyre dühösebb üvöltések elő. És akkor egy idő múltán tudták ám a sztrapacskák, hogy ki vagy mi lehet az. És rádöbbentek, nem gondolták ők át eléggé ama döntésüket, hogy megeszik a sast. De hát az éhség nagyúr. Hát persze, hogy aki halhatatlan, az a szarból is feltámad! És aki nem az? Azt szarrá ölik a halhatatlanok.

De mármost akkor mit lehetne tenni?

Dobjanak a budiba nagy köveket? Aztán temessék be? Azzal csak elodáznák az elkerülhetetlent. Hogy bűnbánóan megálljanak a főisten előtt és reménykedjenek. Jaj, de miben?

Viszont hátha nem emlékszik arra, mi történt vele döglött sas állapotában?

Szalmaszálnyi remény, a sztrapacskák ebbe kapaszkodnak. Zeusz meg a kötélbe,

amit leeresztenek a számára.

Hát felhúzzák a szarból Zeuszt.

És mindjárt el is hátrálnak tőle jó húszméternyire, és nem csak a szaga miatt.

Zeusz pedig karjait szétcsapta robbantja ketté a budit, az pedig pluszban feldühíti, hogy így a budi teteje a fejére esik. De akkor már a sztrapacskák mind térden, a tekintetük a kikötő hófehér porára szegezve.

- Ki volt az?! – üvölt Zeusz. A sztrapacskák nem tudhatják, hogy ez költői kérdés volt-e, és ha nem az, akkor mire vonatkozik. Mikor ki? Kicsoda ki? Hogy kinek jutott az eszébe a rettenetes tett? Most nevezzenek meg egy bűnbakot, hátha megelégszik annyival a dühöngő isten, hogy őt tiporja atomjaira?

De akkor ki legyen a bűnbak? Hiszen a zabálás az nagyon is kollektíve történt, és tényleg nem tudni, kinek jutott az eszébe, hogy ami sas, az ehető. Ám az is lehet, hogy a ki volt az csak arra vonatkozik, hogy ki baszta Zeuszt fejbe a budi tetejével, mert akkor a hibás csak ő maga.

Zeusz lesöpri a fejéről a buditető darabjait. Aztán úgy néz körül, hogy már ettől a nézéstől is szörnyet lehetne halni, ha bárki rá merné emelni a tekintetét. Na és

ez az iszonyatos szarszag!

- Az kérdeztem, ki volt az?! – ismétli meg kérdést Zeusz. Válasz az nincs, hát hogy is lehetne. Iszonyatos, baljós, szörnyű a csend. Igen. Most kezdődik és körülbelül tíz perc múlva fejeződik be a sztrapacskák nemzetségének kiirtása.

Ez már tuti. A főisten minden bizonnyal csak a kivégzések mikéntjei közül válogat. Az valószínű, hogy néhányukat a budiba fojtja.

Ám ekkor a csendbe mint halk vihogás, aztán csilingelő kacagás kerülne.

Ezt a sztrapacskák előbb halják meg, mint Zeusz, mivel a főisten a vértolulás miatt azt gondolja, a füle cseng csak. De nem. Követi a felsunyító halandók tekintetét. Hát a feje fölött ott lebeg. A drón. Ő kacag rajta!

Ilyen nincs! Hogy lehet valaki ennyire pimasz?!  És ez menti ám meg a sztrapacskák életét. Zeusz végre felfogja, hogy a kis gépi patisszon, aki időnként nem átallja magát Reál Madrid Kölyökcsapatnak szólíttatni, rajta mulat.

Iszonyatos indulattal kapja fel a szétrobbant budi egyik oldalát és vágja hozzá

a drónhoz. Az annyira röhög, hogy képtelen védekezni. Így a budi oldala telibe is kapja, ami annyit eredményez, hogy két-három méternyit fel és oldalra lendül,

ám ettől csak még jobban röhög. Zeusz pedig maradék eszét is vesztve kapja fel a budi roncsának darabjait és dobálja a drónt, aki ezeket a próbálkozásokat már elegánsan kikerüli.

- Te mi a kurva anyádon röhögsz?

- Nem rajta, rajtad mulatok.

- Mi???!

- Vicces vagy.

- Gyere ide, állj meg előttem, majd meglátjuk, ki a vicces!

- Dehogy megyek, iszonyat szarszagod van!

- Az?

- Az.

- Hagytad?

- Mit?

- Gyere ide!

- Előbb fürödj meg!

Zeusznak, a budi darabjai elfogytával az eszébe jutott, hogy van neki ennél különb fegyvere is. Elereszt egy villámot a drónra, ám az célját tévesztve egy bárányfelhőt kap telibe. A drón viszont ezt már nem találja annyira viccesnek.

Egy gyenge-közepes légcsapással földre teremti a főistent, az ebből származó mellékes légnyomás néhány sztrapacska orra vérét is fakasztja.

Hát így született újjá megint Zeusz. És amíg ismét összeszedi magát, megint csak azt érzi, hogy valami hiányzik. És nem csak az önbecsüléséből, de határozottan a testtudatából is.

                                                O

   HA ANYA INT…

 Vilmos őrnagy nagyon enyhén ugyan, de túljátssza abbéli gyönyörűségét, hogy az ikrek játékát figyelheti kávézgatás közben. Annyira azért nem bájosak, mint ahogy állítja – De hogy milyen tündérek ezek a kölykök! – Őszintén, inkább ördögök.  Bár ez a minősítés néhány kékseggű barátunkat ismerve sértésnek számít. Hát nem. Zsiga és Zsombor, ez a két isten csapása, ez a két szutykos, üvöltő fenevad inkább tűnik dühöngő őrültnek, nagyon ifjúkori

zárt osztályra való elmebetegnek, mint tündérnek, ahogy fel-le rohangálnak a lakásban, csapkodnak, gajdolnak, vonyítanak, rugdalnak. Hogy a frászba lehet ezeket vajon kibírni, néz az őrnagy a kávé felett Veronikára, aki ártatlanak látszó, bár inkább idült mosollyal ül vele szemben, a kanapé mellett szorongó fotelben, aki pontosan tudja, közeleg az idő, következik a napi megrugdalása, és örülni fog, ha megússza ennyivel.

- Mindig ilyen élénkek? – érdeklődik Vilmos.

- Á, csak még nem vittem le őket a játszótérre.

Jézusom, vajon ott mit művelhetnek? Az tuti, a hogy rettegésben tartják a környéket. Pedig Vilmos már majdnem arra az érzelemre ragadtatta magát, hogy gyerekre vágyik. Miért ne? És mégis ki mástól, mint Hanga M. Edinától?

Ha az asszony is úgy érzi. Ideális korban vannak, Vilmos az apasághoz, Edina pedig a szüléshez, hiszen maholnap a Gazdag Kábel üdvöskéje is harminc éves lesz. Suhan az idő. No de Zsigát és Zsombort látva… Nos, Európát és ezen belül kis hazánkat leszámítva amúgy is túl sok ember él a világon, tehát nem feltétlen evolúciós kényszer minden áron szaporodni.

- De neked aztán kötélből vannak az idegeid, Veronika! – bukik ki egy őszinte mondat Vilmostól, és erre végre egy őszinte mosolyt kap.

-Á, csak megjátszom magam előtted, Vili.

- Előttem minek?

- Hogy lássad, nem csak szuper oknyomozó újságíró vagyok, hanem csodálatos, türelmes, meleg szeretetet árasztó anya. – És hogy ezt rögvest bizonyítsa, idegből ráüvölt Zsobira, aki tényleg nekilát megrugdosni azt a fotelt, amibe

az anyja ül. – Mit művelsz, te idióta?!

- Mért?

- Mit mért?!

- Mért, mit?

- Fáj ez a fotelnak!

- Dehogy fáj!

- Akkor is nem látod, hogy Vili bácsival beszélgetek?

- Mért?

- Zsiga! Vidd ki innen az öcsédet a szobátokba!

- Mért?

- Mert ezt kérem. És maradjatok egy kicsit csendben! És ne merd megkérdezni, hogy miért?

- Mért? – ezt a poént Zsiga se hagyhatja ki, és az anyja nem is veszi zokon tőle.

Mivel aztán megfogja Zsombort a nyakánál fogva és kilökdösi a nappaliból, aki ezt persze nem hagyja szó nélkül. – Anyádat lökdösd!

-A te anyádat!

Az ikrek eltűnnek, döngve csapódik a gyerekszoba ajtaja, aztán átmenetileg

áldott csend lesz. Veronika is magához veszi a kávéját, belekortyol.

Vilmosnak meg lassan az eszébe jut, hogy miért is jött ide. A fedő történet, meg persze az igazi is. – Szóval ganézzuk ki otthon Edinával a spájzot.

- Aha. Nem is gondoltam, hogy ő ilyen házias.

- Á, ne tudd meg! Egy tisztaságmániás hárpia.

- Még ilyet!

- Az anyja is ilyen.

- Nem mondod, hogy bemutatott a szüleinek!

- Hát…karácsonykor csak karácsony van, tudod, hogy megy ez.

- Hajaj, karácsonykor tényleg az van.

- Na és akkor leghátul, a sarokban, azon a polcon, ahol a szerszámokat tartom,

meg ahol a nagyi legtitkosabb befőttjeinek kéne lennie, megtalálom ezt – mutat

a dohányzó asztalon árválkodó fúrófej-készletre, aki persze nagyon nem odaillőnek érzi magát. – Jézusom, mondok! – persze nem azt mondta, hanem ezt: nézd már, bazmeg! Mire Edina: mit drágám? Ezt a készletet még Ákostól kértem kölcsön, várjunk csak.... hű de kurva régen! Amire Edina: mer ez mi ez?

Mire Vilmos ránézett élete szerelmére, és úgy döntött, a hölgy szívatja, mert nem lehet annyira szőke, hogy ne tudja: fúrókészlet, pedig de.

- És akkor mondja az Edina, ugyan édesem, vidd mán akkor neki vissza! Mire én az Edinának, igazad van, édes.

- Ti tényleg így társalogtok otthon?

- Mért?

- Mióta is vagytok együtt?

- Lassan egy éve.

- Ez igen, ha még mindig ez a turbékolás megy…- Hát igaza van Veronikának.

Ez igen lenne, de persze már rég nem a turbékolás megy. Ki bírná azt ki ilyen édeskés modorban? De baj azért nincsen.

Ám az is igaz, hogy Vilmos az egész beszélgetést csak kitalálta. Valójában már rég megtalálta a fúrókészletet. Ez se igaz: mindig is tudta, hogy hol van. És hetente készült, hogy visszaadja. És már tucatszor járt is a készlet a kocsija csomagtartójában. Ám visszaadni sose sikerült. Csak most. Amikor kifogást kellett találni, miért is jött.

- Szóval…gondoltam, beadom a férjednek az iskolába. De aztán a közelben lett dolgom, na, mondok, nem halogatom, felugrok, így csengettem fel most. Nem baj, ugye?

- Dehogy, Vili, rég dumáltunk.

- Hát az is igaz. Régen ok nyomoztál.

- Tudod, a két gyerek mellett…

- Jaja.

- Örülök, hogy a tévés melót bírom.

- Képzelem.

- Ákos meg annyit segít, hogy néha megkérdi, mit segítsen, akkor mondom neki, de persze nem ér rá semmire.

- Hát ez az iskolaigazgatás, ugye…

- Meg mindenki a fejére szarik, ugye…

- Mármint a kollégák?

- Meg a gyerekek.

- Ajaj. Sose mennék rajztanárnak.

- Meg, gondolom, iskolaigazgatónak se.

- Annak se.

- És rendőrnek jó lenni, Vili?

- Ezt komolyan kérded?

- Mért, te jó nyomozó vagy, nem?

- Szerénykedjek?

- Persze, az jól áll neked…

Egymásra mosolyognak. És akkor most van az a pillanat, hogy Vilinek

illene búcsúzkodnia, vagy Veronikának még egy kávéval, keksszel, esetleg csokival kínálnia a régi barátot. Az őrnagy úr viszont úgy dönt, eddig megágyazott jövetele valódi céljának, tehát itt az idő, hogy hátulról mellbe

tartó kérdésekkel belekezdjen. Szaknyelven hívhatjuk keresztkérdéseknek is.

- Na, meg gondolom, a Réti Füzetek is jó sok időt elvesz…

- Hát…az is van, na…

- És hogy bírod Etus néni nélkül?

Aha. Veronika másképp néz már rá. Ahogy Purlitz R’nőként szokott, azzal a fürkésző tekintettel. – Nem könnyű…

- Bezzeg, amíg itt volt nektek az a Mennynet, vagy mi…amíg el nem lopták?

- Semmi nyom, mi?

- Á, nem is lesz az meg.

- Döglött akta?

- Pedig nyilván Jobbágy megbízásából történt.

- Csak semmi bizonyíték?

- Ahogy mondod, Veronika.

- De megkínálhatlak még valamivel? Még egy kávé?

- Á, már ittam ötöt.

- Ásványvíz?  Vagy várjál, nem vagy éhes?

- Hízok.

- Ki nem, Vili?

- Te.

- Akkora a seggem, mint egy tanya, nem látod?

- Ülsz rajta.

- Felálljak?

- Á, hagyjad, nem kérek semmit. Inkább azt áruld el, honnan van ahhoz fantáziád, hogy kitaláld, mi történik a Vénusz Wellnessben.!

- Hát…izé…várjál, mégis csak felállok, túl nagy a csend az ikrek körül.

Ezzel Veronika felpattan, kisiet a nappaliból. Az őrnagy úr, ha már direkt felszólították erre, megszemléli a nő farát. Hát igen. Gombos asszony mindig is tepsi-seggű volt egy kicsit, ebből lett egy kicsit nagyon tepsi- seggű, de semmi vész. Lehet, hogy csak a kopott farmer teszi, ami egyszerre tűnik két számmal nagyobb méretűnek derékban, és egy számmal kisebbnek a fenekénél. Na és vajon lekopott –e már a pocakjáról a háromnegyed Föld domborzata, amit Ákos festett rá utolsó idős kismama korában fürdés után leázó testfestékkel, amit aztán az isten le nem mosott róla, bár kétségtelen, hogy kénsavval nem próbálkoztak.

De így jár az, aki túl játékos fantáziával unatkozik…

Veronika benyit a gyerekszobába. Az eddig síri csend öt másodpercen belül  olyan sivításba, nyifogásba, ordításba, puffogásba, döngésbe vált, mintha Veronika a Pokol kapuját nyitotta volna ki. Na és ehhez Vera üvöltése.

- Hé! Jézusom, ti mit műveltek ott?

- Anyúúúú!

- Ne már!

- Nézd már!

- Hülye Zsombi!

- Hülye Zsiga!

- Elég legyen ebből!

Vilmos őrnagynak komoly késztetése támad, vajon mi történik. Ám ha nagy baj lenne, Veronika nyilván a segítségét kérné. Így viszont udvariatlanság lenne.

Marad tehát ülve, az arcára fagyott kínos vigyorral. És annyira nem hülye ám, hogy ne vette volna észre, a lényegi kérdésre, ami miatt egyáltalán feljött, mivel a földönkívüli kollégák ezzel bízták meg: hogy és tehát honnan szedi Veronika a Vénuszt Wellnessben történtekről az információit, nem kapott választ.

No és hogy ügyes lány ez a Purlitz ’Rnő, de ő se gondolhatja komolyan, hogy ennyivel megúszta. Lopva körülnéz, kütyüt keres. Nahát, a teljesen közönséges, mezei számítógép és a monitor ott áll a sarokban, ahol eddig. Vajon arra van telepítve az új Mennynet? És ha igen, ki tette ezt? Vagy ha nem, és nincs új Mennynet Vera birtokában, akkor honnan az információk?

Az őrnagy úr jól sejti, Vera az időt húzza. Azt viszont nem látja, hogy bent a gyerekszobában mintegy vezényli az ikreknek a zűrzavart: így beszélték meg.

Méghozzá villámgyorsan, amíg a Vili bácsi jött fel a lifttel. Ha anya int, most nem lehet, hanem kötelező rosszalkodni. De csak most az egyszer.

                                                 O

 VERONKÁM, MINT MÉHKAS!

 És bizony, ha Vilmos őrnagy van annyira orcátlanul nagyon rendőr, hogy amíg Veronika odabent a gyerekszobában az ikrekkel bohóckodik, addig ő odalép a számítógéphez, és a klaviatúra bármely gombját megnyomja, akkor Purlitz ’Rnő már le is bukott.  A kímélő programban lévő, sötéten ásítozó monitor ugyanis Mennynet üzemmódot rejtett. Veronika éppen Etus beszámolóját olvasta, amikor a nyomozó felcsengetett a kaputelefonon az átlátszó fúrófej-készlet trükkel.  És amire Veronika nagy ravaszul összebeszélt két angyali lelkületű magzatával, kiment a fejéből, hogy nem ártana kikapcsolni a gépet.

No de a lebukást így is megúszta egyenlőre. Mert Vilmos inkább barát és úriember, mint nyomozó, ha olyan régi cimborákról van szó, mint Puritz’Rnő.

Még szép, ha belegondolunk, micsoda horrorokon mentek ők az elmúlt években keresztül…

No de mi megnyomhatjuk az akármelyik gombot a klaviatúrán, és már olvashatjuk is, hogy…

 „Azt se hittem volna, hogy amaz bolondos ötletem, miszerint hirdessünk a megboldogult szállóvendégek között kerámiaszakkört, ekkora sikert arat.

Pedig ezt tényleg csak kínomban találtam ki, hogy megszabaduljak valahogy Kertei Uhu úrtól, aki bűnbánatában még hátborzongatóbb figura, mint hétköznapi alakjában, amikor csak egy nagyképű, modortalan bunkó.

Rosszul mondom, bunkónak csak visszataszító és idegesítő, zokogva és taknyát folyatva és nyáladzva viszont ijesztő.

De most nem is UHU bátyánkról van szó. Hát kérlek, Veron! Reggel Takival és Lenkével megfogalmazzuk a hirdetést, kiposztoljuk a Vénusz Wellness honlapjára, nem telik bele fél óra, és özönleni kezdenek a jelentkezések.

Hát gondoltam én, meg mondtam is Kertai úrnak, ha emlékszel, hogy valószínűleg más is unatkozik itt jó dolgában, nem csak én. Mert persze, megboldogulás után eltelik egy-két hónap, amíg itt minden újdonság, meg hihetetlenül kényelmes, és gyönyörű, ahogy egy legalább öt csillagos hoteltől el is várható, pláne, ha a Mennyország nevezetű holding működteti. De aztán csak kihitetlenkedi magát az ember, nem? Már azon is kiakadhat, hogyhogy ő ide került? Tényleg megérdemli? No és akkor elfogadod, hogyha itt vagy, akkor  nyilván, elvégre elég jó az itteni apparátus, hogy számon tartsák a halandók és halhatatlanok legapróbb tetteit. (Köztünk legyen szólva ez az ért ijesztő, nem?)

Na szóval, elfogadod, hogy megérdemled, és befogadtak. Akkor jön az eszem, iszom, dínom- dánom, a bálok minden este, meg az érzés, hogy megint mintha húsz éves lennél, mert nem fáj semmi, minden nyavalyád minden tünetével együtt agyő, és büntetlenül falhatsz ismét zsírosat és cukrosat és nehezet és könnyűt, és tésztát és tortát, mégse hízol, nő meg a vércukrod, a vérzsírod, kínoz a refluxod, és pezsgőt ihatsz vödörszám, mégse leszel másnapos tőle. Azt gondolod, ezt se lehet megunni annyi nyavalygás után, hogy ezt se szabad, az is fáj. És de, meg lehet unni.

Nahát, így aztán kora estére már írni is kellett a következő posztot a honlapra, hogy köszi, a kerámiaszakkörre a létszám többszörösen betelt, de indítunk még,

sőt, akár rögvest, ha rajtam kívül akad még a szálló vendégei és alkalmazottai között keramikus, fazekas, szobrász, ilyesmi. Hát mit ad isten, ebben a hotelben csak én vagyok ilyen. De szólt egy ikebanás hölgy, hogyha bárkit érdekel, akkor

a példámon felbuzdulva örömmel indít egy tanfolyamot, aztán szakkört ő is.

És akkor jelentkezett egy akvarellista, egy csellóművész, két néptáncos, egy operaénekes tenor és ez a divat is egyre terjedt! Kiderült, számtalan sokan vagyunk számtalan szakmában, akik szívesen űznék és oktatnák azt tovább.

És ugyan miért ne lehetne villanyszerelő, lakatos vagy szobafestő-mázoló szakkör? És a vasútmodellezők? A bélyeggyűjtők? A citerások?

Az önjelölt mesterszakácsok és cukrászok?

Kérlek, Veronkám, mint a méhkas! Úgy bolydult fel a Vénusz Wellness!

A szálloda vezetése meg nem győzte a kérelmeket magától értetődően jóvá hagyni. Hiszen ha ez a megboldogultak kívánsága, az ő dolguk az, hogy azok

teljesítése komoly, elháríthatatlan akadályba ne ütközzön.

Hát így állunk most, drága Veronkám.

Na jó, az eredeti jelentkezők alaposan  megfogyatkoztak, ahogy bővült a más hobbik űzésére a kínálat. Ám így is maradtunk kerámiások több, mint egy tucatnyian. És így már neki lehet majd állnunk azoknak a rengeteg bárányoknak, ha ezen múlik Kertai Uhu boldogsága, vagy inkább lelki nyugalma. Már alig várom az első foglalkozást. Kertai úr lelkes, intézkedik. Szerzett az alagsorban egy kellő méretű helyiséget, bele vagy húsz agyagozásra is alkalmas padot, megrendelte az első osztályú minőségű agyagot, és megbízta az újonnan alakult BÚBOS szakkör vezetőjével, hogy nem csak kenyérsütéshez alkalmas kemencét építenek, hanem egy agyagégetéshez is megfelelőt, de akkorát, amiben alkalmanként két-háromszáz bárányt is el lehet helyezni.

                                                o

 AZ ÚJ TERV: A VENDÉGEM VOLTÁL, Ó, IDEGEN

 A Patisszon néven becézett, és Pati, lásd patkány néven csúfolt kis drón, mivel azt senki nem volt hajlandó megtanulni a kedvéért, hogy Reál Madrid Kölyökcsapat, szóval a kis harci gép dicséretére legyen mondva, másodszor már nem engedte meg a sztrapacskáknak,  hogy Zeusz rákapcsolják a táplálék láncukra. Mivel hogy képesek lettek volna rá, és ezen tanakodtak.

Végül is az, hogy hetente-kéthetente a főisten magát a székletekből, vizeletből újjáépítse és mérgében szétrugdalja a budit, még meg is érné, amennyi hasznos fehérjét és zsírt tartalmaz. Így Patisszon némi fenyegető zümmögéssel, és néhány csípős, de nem halálos lég- tockossal eltántorította őket ettől, aztán biztos, ami biztos, mert ő se lehet mindig résen, vonó sugárral felkapta és odébb vonszolta Zeusz rángatózó tetemét. Ám egy-két merészebb, vagy inkább éhesebb sztrapacska nem átallta követni őt. És mert a sztrapacska ölés nem szerepelt a programjában, kénytelen volt a főistent visszavinni a

szitakötőszárnyú tündéek, alias csíz hölgyek elhagyott falujába, ami a Tóth- sziget legmagasabb pontján, a mészkő hegyecske csúcsán, a nagy Té betű alatt található. És oda már az nagyon éhesek se követték.

Na most ott a gondoskodó gép letette Zeuszt a rég kialudt tábortűz mellé,

hagyta őt magához térni. Elnézegetve a megviselt testét jómaga is észlelte amaz anyagveszteséget, amit Zeusz is érzett volt a testtudatában. No igen.

Amikor a sztrapacskák a halászsas tetemét forró vízbe mártották és a tollától fosztották, az bizony Zeusz teste volt. De ennél több anyag is hiányzik.

Töprengett a drón, hová tűnhetett. Aztán gondolt egyet és visszatért a kikötőbe,

benézett a szétrugdalt budiba, aztán körbe érdeklődött a sztrapacskák között,

kinek van esetleg súlyos székrekedése? Azt akkor nem mertek ám amaz halandók vele nem együttműködni, mert amilyen kicsi, olyan erős, tökre, mint  bors, ahogy a szólás tartja. Vagy még erősebb.

Hát az öregnek, naná, aki nem csinál mást, mint a mólón a bakon ül és bámul ki a fejéből a semmibe. Naná, hogy még a szar is ellustul benne.

Na, azt mire a drón visszatért  Té betűhöz egy papírzacskóval, ám azt magától

jó két méternyire eltartva, Zeusz már ott ült az elhamvadt tábortűz mellett, és messzebbről rohadtul hasonlított éppen ahhoz az öreghez, akitől a drón a zacskót hozta.

Patisszon lebegve állt meg a főisten előtt, fölött, elnézegette az istent, és komolyan megsajnálta, amennyire az magába roskadt.

-         Na, szevasz, tavasz…- zizegte hát szinte játékos-gyengéden.

Zeusz ahhoz se talált magában kedvet és erőt, hogy egyáltalán a drónra nézzen.

-         Tudom ám, mi bajod van.

A rossebet tudod, te gnóm kis pöcs!- ordított volna rá régebben Zeusz.

Ám most csak egy fájdalmas fintorra futotta.

-         Hiányzik jó hetven deka a testedből.

Ebbe azért csak belegondol a főisten, az bizony meglehet, és az is, hogy ezért érzi annyira magát extra full maga alatt.  

-         Tessék, látod, meghoztam belőle ötven dekát. De a sastollaidat már nem

tudtam visszaszerezni. Azoknak bizony annyi. – És ezzel a főisten elé dobja a papírzacskót, benne az bakon ücsörgő iszonyat büdös és kőkemény székletét.

-         Látod, ez még te voltál egykor.

Zeusz nézi a förmedvény hurkát. Aztán a drónt, vajon gúnyolódik-e vele ez a kis gyilkoló gép mocsok. Ezzel is meg akarja őt alázni? Vagy ez a szar tényleg az ő húsa volt egykor? Zeusz megint megnézi a hurkát, és érzi a vonzást. Igen. Vagyis nem. A drón nem szívatja. Ez a fél kiló az ő része volt, és éppen ennyi isteni esszencia az, ami a testi komfort érzéséből hiányzik.

-         Ez ott tényleg az én testem volt- néz most újra a drónra.

-         Barátom, mire vársz hát, vedd újra magadhoz!

Zeusz nézi a szart, aztán újra a drónt. Tudja, hogy ezt kéne tennie. És bizony hálásnak kéne lennie, hogy Pati koma gondolt erre és gondoskodik róla. Persze azok után, hogy két héten belül kétszer is brutálisan legyilkolta őt. De ha ez van a programjában… De nem hálás! Vagyis hálás, viszont életében nem gyűlölt még senkit annyira, mint ezt a kis ismeretlen fémből összetákolt, lebegő kasznit.

-         Na jó, de akkor fordult el!

-         Hogyan? Ja, bocsáss meg, persze. – És a Patisszon diszkréten fordul és az

óriási Té betű szára mögé húzódik, míg a főisten visszaasszimilálja magába a hiányzó ötven dekát a hetvenből. És amint ez sikerül neki, érzi is, hogy mindjárt jobb. Azt az elveszett húsz dekát majd pótolja valahogy.

-         Készen vagy, barátom?- érdeklődik a drón.

-         Kész.

-         Tehát jöhetek?

-         Minek?

A drón előkerül a Té betű mögül, ismét megáll Zeusz előtt és felett, barátságosan zizeg, és békés halványzöld térerővel lüktet.

-         Beszélgetnünk kéne.

-         Miről?

-         Ugye tudod, hogy innen nem tudsz megszökni?

-         Majd meglátjuk.

-         Nem engedhetem meg neked.

-         Nem is fogom az engedélyed kérni.

-         Tiltja a programom.

-         Dögölj meg a programoddal és az összes csízzel együtt.

-         Ha jól esik ilyeneket mondanod, csak tessék.

-         Kinyírlak. Kitalálom, mi a módja. Azt hiszed, nem fog menni? Tévedsz! Isten vagyok, halhatatlan és mindenható.

-         Rendben, állok elébe…

-         Majd nem lesz akkor nagy pofád.

-         De addig is, nem kéne valami értelmes tevékenységbe kezdenünk?

-         Nem!

-         Kár. Azért elmondjam, mire gondolok?

-         Ne!

-         Ha jól tudom, itt azelőtt egy menő vendéglő volt.

-         És?

-         Sikk volt itt érkezni, piálni, dáridózni, akár napokig.

-         Azért hoztam magammal erre a planétára a sztrapacskákat.

-         És aki nem itt étkezett minimum egyszer egy héten, az vehette úgy, hogy nem is tényező, nulla, nudli, a többiek szemében egy bolhafingot se számít. Így volt?

-         Most viszont akkor is kinyírom az összes hálátlan dögöt, ha százszor is megakadályozod. Mert akkor százegyedik alkalommal leszek meg vele. Miután téged is kicsináltalak, kispajtás. Nem úszod meg.

-         De addig mi lenne, ha újra megnyitnánk a vendéglőt?

-         Mi van?!

-         Miért ne? Egy kicsit kipofozzuk a szigetet, bevezetjük a betűkbe az áramot, és úgy fog villogni éjjel-nappal, hogy TÓTH-Sziget, mint hajdan Fárosz, aki mutatta a kikötő irányát a megfáradt hajósnak.

-         Mit tudsz te a Fároszról, te koszlott pléhdarab?

-         Szoktam dumálni a sztrapacskáiddal, lent a kikötőben.  Tudtad, hogy remek kockajátékosok? Az összest cinkelik! Ők viszont azt nem tudják, hogy tudom.  

-         Bájos.

-         Szóval? Nyitunk?

-         Mondtam, hogy nem!

-         A lisztet, a tojást, a krumplit, a juhtúrót, a szalonnát majd én beszerzem, mert nyilván nincs a szigeten elég. Meg a bort, a nektárt és százféle gyümölcsöt az isteni hetéráknak.

-         Nem érdekel!

-         Micsoda? A főisten ajánlata? Az a’la carte kínálaton kívül? Hozok bárányt, disznót, ökröt, lábasjószágot, gombát ötven félét, zöldséget, amit kell. Neked nem is lenne más dolgod, mint valami mester séf, a vendégek közt pöffeszkedni és játszani a nagymenőt, aki leereszkedik közéjük.

-         Mert az is vagyok, kis köcsög: nagymenő.

-         Maradhatnánk a Patisszon megszólításánál, ha már nem vagy hajlandó a saját becsületes nevemen…

-         Nem! És nem lesz vendéglő. Világos?

-         Nos, ha nem, nem. Akkor? Mihez akarsz itt kezdeni a következő öt-tízezer évben?

-         Kinyírlak, már mondtam.

-         De azon kívül. Tudom, kiirtod a sztrapacskákat is.

-         Az nem elég elfoglaltság, szerinted?

-         Lehet. De gondold át.

-         Nem!

-         Rendben. De nyitva hagyom a lehetőséget, jó?

-         Nem kell.

-         Mégis így teszek. Csak szólsz. Nekilátunk. Meghirdetjük. Dőlni fog a nép, hidd el nekem! Posszeidon örök buli szigete elnéptelenedett, kietlen sziklahalom lesz fél éven belül.

Na, azt akkor ebbe belegondol ám Zeusz. Mert ez mindjárt jobban hangzik, hogy az itteni nyomulásnak bosszú íze is lehetne. Cserébe az örökösen sajgó zápfogért. És mert ez indította el az események olyan láncolatát, ami ide vezette őt, az istenek istenét, hogy egy alig másfél négyzetméteres fém csészealj dirigálja őt, életének és sorsának pökhendi kis kényura. No és, ha nagy lesz itt a nyüzsi, csak több lehetősége akad arra is, hogy megszökjön innen. Vagy mi lenne, ha átállítaná ezt a kis mocskot az ő oldalára? Csak nem lehet annyira felülírhatatlan a programozása? Hátha betéved egy adag sztrapacskára a csillagok közül egy olyan alakzat, aki ötszázszor intelligensebb a csízeknél, és két gombnyomásra hű ölebet varázsol Patikából. Cserébe majd nem kér a juhtúros galuskáért fizetséget, ���a vendégem voltál, ó, idegen” – mondja majd neki akkor. De most egy-két napig még kéreti magát, ne tűnjön már annyira olcsó kurvának.

[aretsorozat]

3/4.

Zeusz ébredése. Vilmos őrnagy érdeklődik. Zeusz vendéglőt nyit.

AKI HALHATATLAN, ÉS AKI NEM AZ…

 Zeusz arra támadt fel, hogy valami hiányzik. Nem annyira a lelkéből, ami főisten lévén azért elég sajátos diszpozíció lenne tőle, inkább a testtudatából.

Persze a lelkéből is, ezt sajnos nehéz lenne őszintén tagadni. Elvégre őt, az istenek istenét, a hímek hímjét, akinek a haragos tekintetétől gigászok, titánok, és más kisebb istenek rettegtek, az egyszerű mezei halandókról nem is beszélve, újabban állandóan csak megaláztatik. És ehhez ő azért nagyon nincs ám hozzászokva. Ám a benne lassan teret követelő kisebbségi érzést még ellensúlyozni lehet a lassan dühöngésig fokozódó, de egyenlőre visszafojtott bosszúvággyal és olyan ábrándképekkel, mi lesz majd akkor, amikor ő következik, amikor a kezében lesz Szadó és a többi alantas kvargli csíz mocsok.

Hogy abból milyen eposzba illő genocídium lesz. Lehet, hogy majd meg is bíz valakit, szedje majd alapos és minden irányba kiterjedő népirtását csengő keresztrímekbe.

 És elereszté Zeusz rettentő haragját

Villámmal csapva a bűzhödő sajtba

Kiirtva ezzel a csíz hímek nagyját

Kegyelmet ki kért tán, meg nem kapta.

 Na szóval, valami ilyesmit, csak nagyobb tehetséggel hozzá kell vadászni némi verslábakat. De az irány legyen ez. Most viszont nincs kedve magának verset faragni, mert az először is méltatlan ténykedés egy főistenhez, másrészt ahhoz ott van Orpheusz, csak azt is ki kell kérni Hadésztól. Ha még ott van nála.

Egyáltalán elhozták a Földről ama dalnokot? Mert Homéroszt például hagyták ott tovább porladni, ahol van.

Ám a probléma most leginkább az, hogy valami hiányzik.

De mi?

Mintha a teste nem lenne teljes. De hol nem az? Zeusz a sötétben lassan végigtapogatja magát. Jeges rémülettel az ágyékánál kezdi. A lőcs, az megvan.

Erről egy picit megnyugodhat. Két, láb, törzs, nyak, fej, minden a helyén.

Belső szervek? Szív dobog, tüdő szuszog, gyomor mozog, máj hallgat, a vese dolgozik, a húgyhólyag teli. Akkor meg mi van?

És hol van?

És bárhol is van, mi ennyire rohadtul büdös?

És mi ez a ragacsos, vizes anyag, ami nyakig körülveszi. Igaz, puha és kényelmes, mintha a vízben lebegne, a súlyát alig érzi. Viszont sötét van, mint az ördög valagában, vagy mint ….és mi ez az alagútszerű oldalkiképzés?

Ne már! Csak nem kisgyerekként születik újjá, és valami szülő anya méhében lebeg, és annak a falát tapogatja? És akkor a magzatvíz ennyire szar és húgyszagú?  Hát minő feltámadás ez?!

Zeusz ezen hosszan töpreng. Végül is…miért ne? Most már csak arra kéne visszaemlékezni, hogyan került ide.

Na, várjunk csak. Odáig megvan, hogy ismét halászsassá változott. Abból a célból, hogy elhagyja a Tóth-szigetet, a tiltás ellenére. Mivel a sztrapacskák oly barátságtalanul bántak vele. De ezt még megkeserülik. Szóvak szárnyra kapott, hogy előbb megnézze, mekkora erejű a sugárzás a lebombázott magánszigetén.

Aztán bekukkantson esetleg Poszeidonhoz, ahol örökös a buli, egy kis lazulásra.

Végül elszárnyaljon a Karószeműhöz, ahol majd kinyilvánítja, mostantól ő lakik ott, és ha a bamba Küklopsznak ez nem tetszik, akár ki is nyírhatja őt.

Igen, ez volt a terv. Ám egyszer csak, pontosan három kilométerre a Tóth-szigettől, leszedték, mint trapplövő az agyaggalambot. Montjuk nem sötéttel, hanem lézerrel, amit Zeusz régimódian csak villámnak tudott érzékelni. Azaz sehogy se tudott, mert a másodperc tizede alatt megpusztult és hullott alá

a tengerbe.

Hogy a „villámcsapás” után mi történt, azt csak utólag rakta össze önmagának.

Az a kis pimasz patkány. A drón. Ő szedte le az égről, mivel szigorúan erre késztette a programja. Aztán a teteme felett lebegett egy ideig. A véletlen úgy hozta, hogy a szétégetett halászsast egy abszolút ideiglenes jellegű áramlat kifelé kezdte sodorni a nyílt tengerre. És mivel a drón szigorú parancsa az volt,

hogy a rábízott főisten se élve, se holtan nem távolodhat el a szigettől három kilométeren túl, a tetemet a part felé taszajgatta. Csakhogy az áramlat nem hagyta magát, és a döglött halászsas ismét elindult lebegve kifele.

Na, gondolt egyet a drón, a rosseb se fog itt napokig őrködni, mikor múlik el ez a tréfás kis áramlat.  Így fogta a dögöt és kihúzta őt a partra, pontosabban rádobta a mólóra, éppen a legöregebb, a vénséges vén sztrapacska elé, aki mint mindig, most is ott ült a szokott kikötői bakján, és bámult maga elé bambán, és kábé annyi értelem csillogott a szeméből, mint a kimúlt főistenéből.

Az öreg csak ült ott tovább. Ám a többi sztrapacska csak előjött a házából, hogy megnézze, mit hozott nekik a drón. Hát a sast, vagyis Zeuszt, a sast. Nagyon megpusztulva. Na, nem sokat tanakodtak. Mivel a szigeten még mindig elég

rossz volt a termés Szadó nagyúr „régmúlt” gáztámadása miatt, ezért minden falat hús kincset ért náluk akkoriban. Így nem átallották ezek a tényleg hálátlan korcsok, akik máris feledték volna, hogy Zeusznak köszönhetnek mindent, hogy épp ő, a főistenek zsarolta fonnyadt, gusztustalan, halandó testüket Hadésztól vissza, nem beszélve, hogy Zeusz hozta el őket a Földről, ahol már azt is elfeledték volna, hogy valaha léteztek, a sast forró vízbe mártani, tollától fosztani. Kibelezni. A vérét a májával és a szívével megsütni hagymásan.

Utána bontott sast aprítani belőle, és órákig főzni, hogy valamennyire ehetőre puhuljon. Ezek után bezabálták őt, mint valami istent is gyalázó, elvetemült kannibálok. És most őszintén, mit érdemelne egy ilyen népség?

Kasza, duplakasza, a halál, akár a forgószél.

Na most az a helyzet, hogy aki halhatatlan, az persze így se enyészhet.

Zeusz tehát, mint belsőséggel együtt megsütött hagymás vér, és mint csontjáról lefőtt hús, megjárta a sztrapacskák gyomrának, belének lidérces útját, és tőlük mint bélsár a közösen használt kikötői budiba távozott, ahová a csontjait is utána hajigálták.

Hát így.

Rakosgatta magát Zeusz, vagyis inkább a genetikai programja öntudatlanul össze, mígnem arra ébredt, hogy sötét van és büdös, és nem valami anyában születik újjá, hanem a Sztrapacskák pottyantós vécéjében.

Szörnyű. Borzalmas! Gusztustalan! Fúj! És röhejes, és megalázó, és nem hogy egy főisten, egy csótány nem érdemelne ilyen újjászületést.

Hát ezért rémült arra rá a kikötő egy unalmasnak induló kora délelőtt, hogy a budi felöl egyre hangosabb és egyre dühösebb üvöltések elő. És akkor egy idő múltán tudták ám a sztrapacskák, hogy ki vagy mi lehet az. És rádöbbentek, nem gondolták ők át eléggé ama döntésüket, hogy megeszik a sast. De hát az éhség nagyúr. Hát persze, hogy aki halhatatlan, az a szarból is feltámad! És aki nem az? Azt szarrá ölik a halhatatlanok.

De mármost akkor mit lehetne tenni?

Dobjanak a budiba nagy köveket? Aztán temessék be? Azzal csak elodáznák az elkerülhetetlent. Hogy bűnbánóan megálljanak a főisten előtt és reménykedjenek. Jaj, de miben?

Viszont hátha nem emlékszik arra, mi történt vele döglött sas állapotában?

Szalmaszálnyi remény, a sztrapacskák ebbe kapaszkodnak. Zeusz meg a kötélbe,

amit leeresztenek a számára.

Hát felhúzzák a szarból Zeuszt.

És mindjárt el is hátrálnak tőle jó húszméternyire, és nem csak a szaga miatt.

Zeusz pedig karjait szétcsapta robbantja ketté a budit, az pedig pluszban feldühíti, hogy így a budi teteje a fejére esik. De akkor már a sztrapacskák mind térden, a tekintetük a kikötő hófehér porára szegezve.

- Ki volt az?! – üvölt Zeusz. A sztrapacskák nem tudhatják, hogy ez költői kérdés volt-e, és ha nem az, akkor mire vonatkozik. Mikor ki? Kicsoda ki? Hogy kinek jutott az eszébe a rettenetes tett? Most nevezzenek meg egy bűnbakot, hátha megelégszik annyival a dühöngő isten, hogy őt tiporja atomjaira?

De akkor ki legyen a bűnbak? Hiszen a zabálás az nagyon is kollektíve történt, és tényleg nem tudni, kinek jutott az eszébe, hogy ami sas, az ehető. Ám az is lehet, hogy a ki volt az csak arra vonatkozik, hogy ki baszta Zeuszt fejbe a budi tetejével, mert akkor a hibás csak ő maga.

Zeusz lesöpri a fejéről a buditető darabjait. Aztán úgy néz körül, hogy már ettől a nézéstől is szörnyet lehetne halni, ha bárki rá merné emelni a tekintetét. Na és

ez az iszonyatos szarszag!

- Az kérdeztem, ki volt az?! – ismétli meg kérdést Zeusz. Válasz az nincs, hát hogy is lehetne. Iszonyatos, baljós, szörnyű a csend. Igen. Most kezdődik és körülbelül tíz perc múlva fejeződik be a sztrapacskák nemzetségének kiirtása.

Ez már tuti. A főisten minden bizonnyal csak a kivégzések mikéntjei közül válogat. Az valószínű, hogy néhányukat a budiba fojtja.

Ám ekkor a csendbe mint halk vihogás, aztán csilingelő kacagás kerülne.

Ezt a sztrapacskák előbb halják meg, mint Zeusz, mivel a főisten a vértolulás miatt azt gondolja, a füle cseng csak. De nem. Követi a felsunyító halandók tekintetét. Hát a feje fölött ott lebeg. A drón. Ő kacag rajta!

Ilyen nincs! Hogy lehet valaki ennyire pimasz?!  És ez menti ám meg a sztrapacskák életét. Zeusz végre felfogja, hogy a kis gépi patisszon, aki időnként nem átallja magát Reál Madrid Kölyökcsapatnak szólíttatni, rajta mulat.

Iszonyatos indulattal kapja fel a szétrobbant budi egyik oldalát és vágja hozzá

a drónhoz. Az annyira röhög, hogy képtelen védekezni. Így a budi oldala telibe is kapja, ami annyit eredményez, hogy két-három méternyit fel és oldalra lendül,

ám ettől csak még jobban röhög. Zeusz pedig maradék eszét is vesztve kapja fel a budi roncsának darabjait és dobálja a drónt, aki ezeket a próbálkozásokat már elegánsan kikerüli.

- Te mi a kurva anyádon röhögsz?

- Nem rajta, rajtad mulatok.

- Mi???!

- Vicces vagy.

- Gyere ide, állj meg előttem, majd meglátjuk, ki a vicces!

- Dehogy megyek, iszonyat szarszagod van!

- Az?

- Az.

- Hagytad?

- Mit?

- Gyere ide!

- Előbb fürödj meg!

Zeusznak, a budi darabjai elfogytával az eszébe jutott, hogy van neki ennél különb fegyvere is. Elereszt egy villámot a drónra, ám az célját tévesztve egy bárányfelhőt kap telibe. A drón viszont ezt már nem találja annyira viccesnek.

Egy gyenge-közepes légcsapással földre teremti a főistent, az ebből származó mellékes légnyomás néhány sztrapacska orra vérét is fakasztja.

Hát így született újjá megint Zeusz. És amíg ismét összeszedi magát, megint csak azt érzi, hogy valami hiányzik. És nem csak az önbecsüléséből, de határozottan a testtudatából is.

                                                O

   HA ANYA INT…

 Vilmos őrnagy nagyon enyhén ugyan, de túljátssza abbéli gyönyörűségét, hogy az ikrek játékát figyelheti kávézgatás közben. Annyira azért nem bájosak, mint ahogy állítja – De hogy milyen tündérek ezek a kölykök! – Őszintén, inkább ördögök.  Bár ez a minősítés néhány kékseggű barátunkat ismerve sértésnek számít. Hát nem. Zsiga és Zsombor, ez a két isten csapása, ez a két szutykos, üvöltő fenevad inkább tűnik dühöngő őrültnek, nagyon ifjúkori

zárt osztályra való elmebetegnek, mint tündérnek, ahogy fel-le rohangálnak a lakásban, csapkodnak, gajdolnak, vonyítanak, rugdalnak. Hogy a frászba lehet ezeket vajon kibírni, néz az őrnagy a kávé felett Veronikára, aki ártatlanak látszó, bár inkább idült mosollyal ül vele szemben, a kanapé mellett szorongó fotelben, aki pontosan tudja, közeleg az idő, következik a napi megrugdalása, és örülni fog, ha megússza ennyivel.

- Mindig ilyen élénkek? – érdeklődik Vilmos.

- Á, csak még nem vittem le őket a játszótérre.

Jézusom, vajon ott mit művelhetnek? Az tuti, a hogy rettegésben tartják a környéket. Pedig Vilmos már majdnem arra az érzelemre ragadtatta magát, hogy gyerekre vágyik. Miért ne? És mégis ki mástól, mint Hanga M. Edinától?

Ha az asszony is úgy érzi. Ideális korban vannak, Vilmos az apasághoz, Edina pedig a szüléshez, hiszen maholnap a Gazdag Kábel üdvöskéje is harminc éves lesz. Suhan az idő. No de Zsigát és Zsombort látva… Nos, Európát és ezen belül kis hazánkat leszámítva amúgy is túl sok ember él a világon, tehát nem feltétlen evolúciós kényszer minden áron szaporodni.

- De neked aztán kötélből vannak az idegeid, Veronika! – bukik ki egy őszinte mondat Vilmostól, és erre végre egy őszinte mosolyt kap.

-Á, csak megjátszom magam előtted, Vili.

- Előttem minek?

- Hogy lássad, nem csak szuper oknyomozó újságíró vagyok, hanem csodálatos, türelmes, meleg szeretetet árasztó anya. – És hogy ezt rögvest bizonyítsa, idegből ráüvölt Zsobira, aki tényleg nekilát megrugdosni azt a fotelt, amibe

az anyja ül. – Mit művelsz, te idióta?!

- Mért?

- Mit mért?!

- Mért, mit?

- Fáj ez a fotelnak!

- Dehogy fáj!

- Akkor is nem látod, hogy Vili bácsival beszélgetek?

- Mért?

- Zsiga! Vidd ki innen az öcsédet a szobátokba!

- Mért?

- Mert ezt kérem. És maradjatok egy kicsit csendben! És ne merd megkérdezni, hogy miért?

- Mért? – ezt a poént Zsiga se hagyhatja ki, és az anyja nem is veszi zokon tőle.

Mivel aztán megfogja Zsombort a nyakánál fogva és kilökdösi a nappaliból, aki ezt persze nem hagyja szó nélkül. – Anyádat lökdösd!

-A te anyádat!

Az ikrek eltűnnek, döngve csapódik a gyerekszoba ajtaja, aztán átmenetileg

áldott csend lesz. Veronika is magához veszi a kávéját, belekortyol.

Vilmosnak meg lassan az eszébe jut, hogy miért is jött ide. A fedő történet, meg persze az igazi is. – Szóval ganézzuk ki otthon Edinával a spájzot.

- Aha. Nem is gondoltam, hogy ő ilyen házias.

- Á, ne tudd meg! Egy tisztaságmániás hárpia.

- Még ilyet!

- Az anyja is ilyen.

- Nem mondod, hogy bemutatott a szüleinek!

- Hát…karácsonykor csak karácsony van, tudod, hogy megy ez.

- Hajaj, karácsonykor tényleg az van.

- Na és akkor leghátul, a sarokban, azon a polcon, ahol a szerszámokat tartom,

meg ahol a nagyi legtitkosabb befőttjeinek kéne lennie, megtalálom ezt – mutat

a dohányzó asztalon árválkodó fúrófej-készletre, aki persze nagyon nem odaillőnek érzi magát. – Jézusom, mondok! – persze nem azt mondta, hanem ezt: nézd már, bazmeg! Mire Edina: mit drágám? Ezt a készletet még Ákostól kértem kölcsön, várjunk csak.... hű de kurva régen! Amire Edina: mer ez mi ez?

Mire Vilmos ránézett élete szerelmére, és úgy döntött, a hölgy szívatja, mert nem lehet annyira szőke, hogy ne tudja: fúrókészlet, pedig de.

- És akkor mondja az Edina, ugyan édesem, vidd mán akkor neki vissza! Mire én az Edinának, igazad van, édes.

- Ti tényleg így társalogtok otthon?

- Mért?

- Mióta is vagytok együtt?

- Lassan egy éve.

- Ez igen, ha még mindig ez a turbékolás megy…- Hát igaza van Veronikának.

Ez igen lenne, de persze már rég nem a turbékolás megy. Ki bírná azt ki ilyen édeskés modorban? De baj azért nincsen.

Ám az is igaz, hogy Vilmos az egész beszélgetést csak kitalálta. Valójában már rég megtalálta a fúrókészletet. Ez se igaz: mindig is tudta, hogy hol van. És hetente készült, hogy visszaadja. És már tucatszor járt is a készlet a kocsija csomagtartójában. Ám visszaadni sose sikerült. Csak most. Amikor kifogást kellett találni, miért is jött.

- Szóval…gondoltam, beadom a férjednek az iskolába. De aztán a közelben lett dolgom, na, mondok, nem halogatom, felugrok, így csengettem fel most. Nem baj, ugye?

- Dehogy, Vili, rég dumáltunk.

- Hát az is igaz. Régen ok nyomoztál.

- Tudod, a két gyerek mellett…

- Jaja.

- Örülök, hogy a tévés melót bírom.

- Képzelem.

- Ákos meg annyit segít, hogy néha megkérdi, mit segítsen, akkor mondom neki, de persze nem ér rá semmire.

- Hát ez az iskolaigazgatás, ugye…

- Meg mindenki a fejére szarik, ugye…

- Mármint a kollégák?

- Meg a gyerekek.

- Ajaj. Sose mennék rajztanárnak.

- Meg, gondolom, iskolaigazgatónak se.

- Annak se.

- És rendőrnek jó lenni, Vili?

- Ezt komolyan kérded?

- Mért, te jó nyomozó vagy, nem?

- Szerénykedjek?

- Persze, az jól áll neked…

Egymásra mosolyognak. És akkor most van az a pillanat, hogy Vilinek

illene búcsúzkodnia, vagy Veronikának még egy kávéval, keksszel, esetleg csokival kínálnia a régi barátot. Az őrnagy úr viszont úgy dönt, eddig megágyazott jövetele valódi céljának, tehát itt az idő, hogy hátulról mellbe

tartó kérdésekkel belekezdjen. Szaknyelven hívhatjuk keresztkérdéseknek is.

- Na, meg gondolom, a Réti Füzetek is jó sok időt elvesz…

- Hát…az is van, na…

- És hogy bírod Etus néni nélkül?

Aha. Veronika másképp néz már rá. Ahogy Purlitz R’nőként szokott, azzal a fürkésző tekintettel. – Nem könnyű…

- Bezzeg, amíg itt volt nektek az a Mennynet, vagy mi…amíg el nem lopták?

- Semmi nyom, mi?

- Á, nem is lesz az meg.

- Döglött akta?

- Pedig nyilván Jobbágy megbízásából történt.

- Csak semmi bizonyíték?

- Ahogy mondod, Veronika.

- De megkínálhatlak még valamivel? Még egy kávé?

- Á, már ittam ötöt.

- Ásványvíz?  Vagy várjál, nem vagy éhes?

- Hízok.

- Ki nem, Vili?

- Te.

- Akkora a seggem, mint egy tanya, nem látod?

- Ülsz rajta.

- Felálljak?

- Á, hagyjad, nem kérek semmit. Inkább azt áruld el, honnan van ahhoz fantáziád, hogy kitaláld, mi történik a Vénusz Wellnessben.!

- Hát…izé…várjál, mégis csak felállok, túl nagy a csend az ikrek körül.

Ezzel Veronika felpattan, kisiet a nappaliból. Az őrnagy úr, ha már direkt felszólították erre, megszemléli a nő farát. Hát igen. Gombos asszony mindig is tepsi-seggű volt egy kicsit, ebből lett egy kicsit nagyon tepsi- seggű, de semmi vész. Lehet, hogy csak a kopott farmer teszi, ami egyszerre tűnik két számmal nagyobb méretűnek derékban, és egy számmal kisebbnek a fenekénél. Na és vajon lekopott –e már a pocakjáról a háromnegyed Föld domborzata, amit Ákos festett rá utolsó idős kismama korában fürdés után leázó testfestékkel, amit aztán az isten le nem mosott róla, bár kétségtelen, hogy kénsavval nem próbálkoztak.

De így jár az, aki túl játékos fantáziával unatkozik…

Veronika benyit a gyerekszobába. Az eddig síri csend öt másodpercen belül  olyan sivításba, nyifogásba, ordításba, puffogásba, döngésbe vált, mintha Veronika a Pokol kapuját nyitotta volna ki. Na és ehhez Vera üvöltése.

- Hé! Jézusom, ti mit műveltek ott?

- Anyúúúú!

- Ne már!

- Nézd már!

- Hülye Zsombi!

- Hülye Zsiga!

- Elég legyen ebből!

Vilmos őrnagynak komoly késztetése támad, vajon mi történik. Ám ha nagy baj lenne, Veronika nyilván a segítségét kérné. Így viszont udvariatlanság lenne.

Marad tehát ülve, az arcára fagyott kínos vigyorral. És annyira nem hülye ám, hogy ne vette volna észre, a lényegi kérdésre, ami miatt egyáltalán feljött, mivel a földönkívüli kollégák ezzel bízták meg: hogy és tehát honnan szedi Veronika a Vénuszt Wellnessben történtekről az információit, nem kapott választ.

No és hogy ügyes lány ez a Purlitz ’Rnő, de ő se gondolhatja komolyan, hogy ennyivel megúszta. Lopva körülnéz, kütyüt keres. Nahát, a teljesen közönséges, mezei számítógép és a monitor ott áll a sarokban, ahol eddig. Vajon arra van telepítve az új Mennynet? És ha igen, ki tette ezt? Vagy ha nem, és nincs új Mennynet Vera birtokában, akkor honnan az információk?

Az őrnagy úr jól sejti, Vera az időt húzza. Azt viszont nem látja, hogy bent a gyerekszobában mintegy vezényli az ikreknek a zűrzavart: így beszélték meg.

Méghozzá villámgyorsan, amíg a Vili bácsi jött fel a lifttel. Ha anya int, most nem lehet, hanem kötelező rosszalkodni. De csak most az egyszer.

                                                 O

 VERONKÁM, MINT MÉHKAS!

 És bizony, ha Vilmos őrnagy van annyira orcátlanul nagyon rendőr, hogy amíg Veronika odabent a gyerekszobában az ikrekkel bohóckodik, addig ő odalép a számítógéphez, és a klaviatúra bármely gombját megnyomja, akkor Purlitz ’Rnő már le is bukott.  A kímélő programban lévő, sötéten ásítozó monitor ugyanis Mennynet üzemmódot rejtett. Veronika éppen Etus beszámolóját olvasta, amikor a nyomozó felcsengetett a kaputelefonon az átlátszó fúrófej-készlet trükkel.  És amire Veronika nagy ravaszul összebeszélt két angyali lelkületű magzatával, kiment a fejéből, hogy nem ártana kikapcsolni a gépet.

No de a lebukást így is megúszta egyenlőre. Mert Vilmos inkább barát és úriember, mint nyomozó, ha olyan régi cimborákról van szó, mint Puritz’Rnő.

Még szép, ha belegondolunk, micsoda horrorokon mentek ők az elmúlt években keresztül…

No de mi megnyomhatjuk az akármelyik gombot a klaviatúrán, és már olvashatjuk is, hogy…

 „Azt se hittem volna, hogy amaz bolondos ötletem, miszerint hirdessünk a megboldogult szállóvendégek között kerámiaszakkört, ekkora sikert arat.

Pedig ezt tényleg csak kínomban találtam ki, hogy megszabaduljak valahogy Kertei Uhu úrtól, aki bűnbánatában még hátborzongatóbb figura, mint hétköznapi alakjában, amikor csak egy nagyképű, modortalan bunkó.

Rosszul mondom, bunkónak csak visszataszító és idegesítő, zokogva és taknyát folyatva és nyáladzva viszont ijesztő.

De most nem is UHU bátyánkról van szó. Hát kérlek, Veron! Reggel Takival és Lenkével megfogalmazzuk a hirdetést, kiposztoljuk a Vénusz Wellness honlapjára, nem telik bele fél óra, és özönleni kezdenek a jelentkezések.

Hát gondoltam én, meg mondtam is Kertai úrnak, ha emlékszel, hogy valószínűleg más is unatkozik itt jó dolgában, nem csak én. Mert persze, megboldogulás után eltelik egy-két hónap, amíg itt minden újdonság, meg hihetetlenül kényelmes, és gyönyörű, ahogy egy legalább öt csillagos hoteltől el is várható, pláne, ha a Mennyország nevezetű holding működteti. De aztán csak kihitetlenkedi magát az ember, nem? Már azon is kiakadhat, hogyhogy ő ide került? Tényleg megérdemli? No és akkor elfogadod, hogyha itt vagy, akkor  nyilván, elvégre elég jó az itteni apparátus, hogy számon tartsák a halandók és halhatatlanok legapróbb tetteit. (Köztünk legyen szólva ez az ért ijesztő, nem?)

Na szóval, elfogadod, hogy megérdemled, és befogadtak. Akkor jön az eszem, iszom, dínom- dánom, a bálok minden este, meg az érzés, hogy megint mintha húsz éves lennél, mert nem fáj semmi, minden nyavalyád minden tünetével együtt agyő, és büntetlenül falhatsz ismét zsírosat és cukrosat és nehezet és könnyűt, és tésztát és tortát, mégse hízol, nő meg a vércukrod, a vérzsírod, kínoz a refluxod, és pezsgőt ihatsz vödörszám, mégse leszel másnapos tőle. Azt gondolod, ezt se lehet megunni annyi nyavalygás után, hogy ezt se szabad, az is fáj. És de, meg lehet unni.

Nahát, így aztán kora estére már írni is kellett a következő posztot a honlapra, hogy köszi, a kerámiaszakkörre a létszám többszörösen betelt, de indítunk még,

sőt, akár rögvest, ha rajtam kívül akad még a szálló vendégei és alkalmazottai között keramikus, fazekas, szobrász, ilyesmi. Hát mit ad isten, ebben a hotelben csak én vagyok ilyen. De szólt egy ikebanás hölgy, hogyha bárkit érdekel, akkor

a példámon felbuzdulva örömmel indít egy tanfolyamot, aztán szakkört ő is.

És akkor jelentkezett egy akvarellista, egy csellóművész, két néptáncos, egy operaénekes tenor és ez a divat is egyre terjedt! Kiderült, számtalan sokan vagyunk számtalan szakmában, akik szívesen űznék és oktatnák azt tovább.

És ugyan miért ne lehetne villanyszerelő, lakatos vagy szobafestő-mázoló szakkör? És a vasútmodellezők? A bélyeggyűjtők? A citerások?

Az önjelölt mesterszakácsok és cukrászok?

Kérlek, Veronkám, mint a méhkas! Úgy bolydult fel a Vénusz Wellness!

A szálloda vezetése meg nem győzte a kérelmeket magától értetődően jóvá hagyni. Hiszen ha ez a megboldogultak kívánsága, az ő dolguk az, hogy azok

teljesítése komoly, elháríthatatlan akadályba ne ütközzön.

Hát így állunk most, drága Veronkám.

Na jó, az eredeti jelentkezők alaposan  megfogyatkoztak, ahogy bővült a más hobbik űzésére a kínálat. Ám így is maradtunk kerámiások több, mint egy tucatnyian. És így már neki lehet majd állnunk azoknak a rengeteg bárányoknak, ha ezen múlik Kertai Uhu boldogsága, vagy inkább lelki nyugalma. Már alig várom az első foglalkozást. Kertai úr lelkes, intézkedik. Szerzett az alagsorban egy kellő méretű helyiséget, bele vagy húsz agyagozásra is alkalmas padot, megrendelte az első osztályú minőségű agyagot, és megbízta az újonnan alakult BÚBOS szakkör vezetőjével, hogy nem csak kenyérsütéshez alkalmas kemencét építenek, hanem egy agyagégetéshez is megfelelőt, de akkorát, amiben alkalmanként két-háromszáz bárányt is el lehet helyezni.

                                                o

 AZ ÚJ TERV: A VENDÉGEM VOLTÁL, Ó, IDEGEN

 A Patisszon néven becézett, és Pati, lásd patkány néven csúfolt kis drón, mivel azt senki nem volt hajlandó megtanulni a kedvéért, hogy Reál Madrid Kölyökcsapat, szóval a kis harci gép dicséretére legyen mondva, másodszor már nem engedte meg a sztrapacskáknak,  hogy Zeusz rákapcsolják a táplálék láncukra. Mivel hogy képesek lettek volna rá, és ezen tanakodtak.

Végül is az, hogy hetente-kéthetente a főisten magát a székletekből, vizeletből újjáépítse és mérgében szétrugdalja a budit, még meg is érné, amennyi hasznos fehérjét és zsírt tartalmaz. Így Patisszon némi fenyegető zümmögéssel, és néhány csípős, de nem halálos lég- tockossal eltántorította őket ettől, aztán biztos, ami biztos, mert ő se lehet mindig résen, vonó sugárral felkapta és odébb vonszolta Zeusz rángatózó tetemét. Ám egy-két merészebb, vagy inkább éhesebb sztrapacska nem átallta követni őt. És mert a sztrapacska ölés nem szerepelt a programjában, kénytelen volt a főistent visszavinni a

szitakötőszárnyú tündéek, alias csíz hölgyek elhagyott falujába, ami a Tóth- sziget legmagasabb pontján, a mészkő hegyecske csúcsán, a nagy Té betű alatt található. És oda már az nagyon éhesek se követték.

Na most ott a gondoskodó gép letette Zeuszt a rég kialudt tábortűz mellé,

hagyta őt magához térni. Elnézegetve a megviselt testét jómaga is észlelte amaz anyagveszteséget, amit Zeusz is érzett volt a testtudatában. No igen.

Amikor a sztrapacskák a halászsas tetemét forró vízbe mártották és a tollától fosztották, az bizony Zeusz teste volt. De ennél több anyag is hiányzik.

Töprengett a drón, hová tűnhetett. Aztán gondolt egyet és visszatért a kikötőbe,

benézett a szétrugdalt budiba, aztán körbe érdeklődött a sztrapacskák között,

kinek van esetleg súlyos székrekedése? Azt akkor nem mertek ám amaz halandók vele nem együttműködni, mert amilyen kicsi, olyan erős, tökre, mint  bors, ahogy a szólás tartja. Vagy még erősebb.

Hát az öregnek, naná, aki nem csinál mást, mint a mólón a bakon ül és bámul ki a fejéből a semmibe. Naná, hogy még a szar is ellustul benne.

Na, azt mire a drón visszatért  Té betűhöz egy papírzacskóval, ám azt magától

jó két méternyire eltartva, Zeusz már ott ült az elhamvadt tábortűz mellett, és messzebbről rohadtul hasonlított éppen ahhoz az öreghez, akitől a drón a zacskót hozta.

Patisszon lebegve állt meg a főisten előtt, fölött, elnézegette az istent, és komolyan megsajnálta, amennyire az magába roskadt.

-         Na, szevasz, tavasz…- zizegte hát szinte játékos-gyengéden.

Zeusz ahhoz se talált magában kedvet és erőt, hogy egyáltalán a drónra nézzen.

-         Tudom ám, mi bajod van.

A rossebet tudod, te gnóm kis pöcs!- ordított volna rá régebben Zeusz.

Ám most csak egy fájdalmas fintorra futotta.

-         Hiányzik jó hetven deka a testedből.

Ebbe azért csak belegondol a főisten, az bizony meglehet, és az is, hogy ezért érzi annyira magát extra full maga alatt.  

-         Tessék, látod, meghoztam belőle ötven dekát. De a sastollaidat már nem

tudtam visszaszerezni. Azoknak bizony annyi. – És ezzel a főisten elé dobja a papírzacskót, benne az bakon ücsörgő iszonyat büdös és kőkemény székletét.

-         Látod, ez még te voltál egykor.

Zeusz nézi a förmedvény hurkát. Aztán a drónt, vajon gúnyolódik-e vele ez a kis gyilkoló gép mocsok. Ezzel is meg akarja őt alázni? Vagy ez a szar tényleg az ő húsa volt egykor? Zeusz megint megnézi a hurkát, és érzi a vonzást. Igen. Vagyis nem. A drón nem szívatja. Ez a fél kiló az ő része volt, és éppen ennyi isteni esszencia az, ami a testi komfort érzéséből hiányzik.

-         Ez ott tényleg az én testem volt- néz most újra a drónra.

-         Barátom, mire vársz hát, vedd újra magadhoz!

Zeusz nézi a szart, aztán újra a drónt. Tudja, hogy ezt kéne tennie. És bizony hálásnak kéne lennie, hogy Pati koma gondolt erre és gondoskodik róla. Persze azok után, hogy két héten belül kétszer is brutálisan legyilkolta őt. De ha ez van a programjában… De nem hálás! Vagyis hálás, viszont életében nem gyűlölt még senkit annyira, mint ezt a kis ismeretlen fémből összetákolt, lebegő kasznit.

-         Na jó, de akkor fordult el!

-         Hogyan? Ja, bocsáss meg, persze. – És a Patisszon diszkréten fordul és az

óriási Té betű szára mögé húzódik, míg a főisten visszaasszimilálja magába a hiányzó ötven dekát a hetvenből. És amint ez sikerül neki, érzi is, hogy mindjárt jobb. Azt az elveszett húsz dekát majd pótolja valahogy.

-         Készen vagy, barátom?- érdeklődik a drón.

-         Kész.

-         Tehát jöhetek?

-         Minek?

A drón előkerül a Té betű mögül, ismét megáll Zeusz előtt és felett, barátságosan zizeg, és békés halványzöld térerővel lüktet.

-         Beszélgetnünk kéne.

-         Miről?

-         Ugye tudod, hogy innen nem tudsz megszökni?

-         Majd meglátjuk.

-         Nem engedhetem meg neked.

-         Nem is fogom az engedélyed kérni.

-         Tiltja a programom.

-         Dögölj meg a programoddal és az összes csízzel együtt.

-         Ha jól esik ilyeneket mondanod, csak tessék.

-         Kinyírlak. Kitalálom, mi a módja. Azt hiszed, nem fog menni? Tévedsz! Isten vagyok, halhatatlan és mindenható.

-         Rendben, állok elébe…

-         Majd nem lesz akkor nagy pofád.

-         De addig is, nem kéne valami értelmes tevékenységbe kezdenünk?

-         Nem!

-         Kár. Azért elmondjam, mire gondolok?

-         Ne!

-         Ha jól tudom, itt azelőtt egy menő vendéglő volt.

-         És?

-         Sikk volt itt érkezni, piálni, dáridózni, akár napokig.

-         Azért hoztam magammal erre a planétára a sztrapacskákat.

-         És aki nem itt étkezett minimum egyszer egy héten, az vehette úgy, hogy nem is tényező, nulla, nudli, a többiek szemében egy bolhafingot se számít. Így volt?

-         Most viszont akkor is kinyírom az összes hálátlan dögöt, ha százszor is megakadályozod. Mert akkor százegyedik alkalommal leszek meg vele. Miután téged is kicsináltalak, kispajtás. Nem úszod meg.

-         De addig mi lenne, ha újra megnyitnánk a vendéglőt?

-         Mi van?!

-         Miért ne? Egy kicsit kipofozzuk a szigetet, bevezetjük a betűkbe az áramot, és úgy fog villogni éjjel-nappal, hogy TÓTH-Sziget, mint hajdan Fárosz, aki mutatta a kikötő irányát a megfáradt hajósnak.

-         Mit tudsz te a Fároszról, te koszlott pléhdarab?

-         Szoktam dumálni a sztrapacskáiddal, lent a kikötőben.  Tudtad, hogy remek kockajátékosok? Az összest cinkelik! Ők viszont azt nem tudják, hogy tudom.  

-         Bájos.

-         Szóval? Nyitunk?

-         Mondtam, hogy nem!

-         A lisztet, a tojást, a krumplit, a juhtúrót, a szalonnát majd én beszerzem, mert nyilván nincs a szigeten elég. Meg a bort, a nektárt és százféle gyümölcsöt az isteni hetéráknak.

-         Nem érdekel!

-         Micsoda? A főisten ajánlata? Az a’la carte kínálaton kívül? Hozok bárányt, disznót, ökröt, lábasjószágot, gombát ötven félét, zöldséget, amit kell. Neked nem is lenne más dolgod, mint valami mester séf, a vendégek közt pöffeszkedni és játszani a nagymenőt, aki leereszkedik közéjük.

-         Mert az is vagyok, kis köcsög: nagymenő.

-         Maradhatnánk a Patisszon megszólításánál, ha már nem vagy hajlandó a saját becsületes nevemen…

-         Nem! És nem lesz vendéglő. Világos?

-         Nos, ha nem, nem. Akkor? Mihez akarsz itt kezdeni a következő öt-tízezer évben?

-         Kinyírlak, már mondtam.

-         De azon kívül. Tudom, kiirtod a sztrapacskákat is.

-         Az nem elég elfoglaltság, szerinted?

-         Lehet. De gondold át.

-         Nem!

-         Rendben. De nyitva hagyom a lehetőséget, jó?

-         Nem kell.

-         Mégis így teszek. Csak szólsz. Nekilátunk. Meghirdetjük. Dőlni fog a nép, hidd el nekem! Posszeidon örök buli szigete elnéptelenedett, kietlen sziklahalom lesz fél éven belül.

Na, azt akkor ebbe belegondol ám Zeusz. Mert ez mindjárt jobban hangzik, hogy az itteni nyomulásnak bosszú íze is lehetne. Cserébe az örökösen sajgó zápfogért. És mert ez indította el az események olyan láncolatát, ami ide vezette őt, az istenek istenét, hogy egy alig másfél négyzetméteres fém csészealj dirigálja őt, életének és sorsának pökhendi kis kényura. No és, ha nagy lesz itt a nyüzsi, csak több lehetősége akad arra is, hogy megszökjön innen. Vagy mi lenne, ha átállítaná ezt a kis mocskot az ő oldalára? Csak nem lehet annyira felülírhatatlan a programozása? Hátha betéved egy adag sztrapacskára a csillagok közül egy olyan alakzat, aki ötszázszor intelligensebb a csízeknél, és két gombnyomásra hű ölebet varázsol Patikából. Cserébe majd nem kér a juhtúros galuskáért fizetséget, „a vendégem voltál, ó, idegen” – mondja majd neki akkor. De most egy-két napig még kéreti magát, ne tűnjön már annyira olcsó kurvának.

[aretsorozat]

2/4.

 Két kutya, egy űrcsótány és egy rendőr beszélget, avagy a Pénita játék veszélyzónái. Zseb és cetli 10. A Nincsen Éhkopp a Dagonyásban.  

EBBEN A HIDEGBEN?

 Ma legalább nem ijesztgetnek a puszta látványukkal senkit. Bár ha azt vesszük, egyszer Té úr levethetné emberi álcáját, és mint szép, kifejlett űrcsótány ülhetne

azon a sétatéri padon, amit már amúgy is a TÉ-PAD-nak emlegetnek, és sajátosabb hírnévre tett szert itt A Réten, mint a Hyde-pad, szemben a Gazdag Kábel/ Közösségi Ház bejáratával.

Nahát, amekkora reményeket fűztek ahhoz! Hogy oda majd mindenki felhághat és azt beszél, amit csak akar. Mint azt jelentéktelenebb vidéki kollégájánál, a Hyde-parkban tehetik a savanyú képű angolok. De a Hyde-pad nem jött be. Múló divat lett, mára már szinte elfeledték, mint lehetőséget. Na ja, kérem, ahol demokrácia van, oda minek pad? Ahol különben is azt dumál mindenki, amit csak akar, mivel senki nem kíváncsi a másik szövegére.  Egy országban, ahol még a királynőt is szidalmazhatja bárki. Mivel nincs az országnak királynője.

Királya se. Még. Viszont ha van egy ásója, olyan mély árkot áshat maga körül, hogy a feje se látszik ki. És ha nincs ásója, megteheti akár puszta kézzel is kérem, itt azt is szabad.

Szóval annyira cudar idő van, amire érvényes a szólás: még a kutyát se zavarják ki a házból. Ennek ellenére Dzsihád és Hirig urak ott üldögélnek a fagyott hóléban, mondjuk háttal a szélnek. Hogy a tökük nem fagy le… Ám mivel ők háttal ülnek a szélnek, szükség, hogy Té úr meg szemben legyen vele. És ezt szóvá se teheti, nem az űrpolipok intézték így a felállást, az időjárás tréfája ez,

a pad nyugati irányba néz, a szél pedig észak-nyugati és ádáz, és úgy csapja az ember képébe a havat, mintha tényleg és külön rá lenne dühös. Pedig szarik az bele a halandók ügyeibe, mint azt tudjuk. A szélnek speciel végképp nincsenek az emberi nemmel kapcsolatban konkrét céljai.

- Mondják, uraim, nem lehetett volna a mai megbeszélést elhalasztani? – érdeklődik vacogva Vilmos őrnagy, akit a jó meleg irodából ugrasztott ki az a fránya kötelességtudat.

- Már vagy háromszor odébb toltuk- morogja Dzsihád.

- És? Három a magyar igazság, egy a ráadás.

- Azért ülünk most itt, ráadásnak- próbál vicces lenni Hirig. Nincs sikere.

- De akkor miért nem megyünk le a pincébe?

- Mire gondol, őrnagy?

- Hát a barlangba a terminálhoz.

- Már úgy is túl gyakran használjuk azt a helyet.

- Na jó, essünk túl rajta!- veszi át a szót Té úr, és mintha csak ezt értette volna alatta, tökéletes célzással pofán dobja Dzsihádot egy kőkemény apró pogácsával. Az űrpolip főnök nem készült fel rá, ettől aztán nagyot koppan

a két füle között. Ettől megugrik, aztán nem sok híja, hogy Té úrra támad.

- Mi a jó franc, hé!?

- Bocsi.

- Észnél van maga, hogy velem szórakozik?

- Mondom, hogy nem direkt volt…- pedig az volt.

- És ha széttéplek, mint egy lábtörlőt?!

- Abból csillagközi konfliktus támad.

- Ugyan miért? Egy nyomorult űrcsótányért?!

- Uraim, uraim! Kérem!- és Vilmos őrnagy nem átallja Dzsihádot, a Földön tartózkodó űrpolipok parancsnokát nyakörvén ragadni, és a lábához szorítani.

És ettől, mit az isten, Dzsihád lenyugszik. Iszonyat ijesztő pofájából két hálás barna szem néz fel Vilmosra, mintha gazdára. Ettől az egész társaság annyira meglepődik, beleértve Dzsihádot is, hogy egy perc csend támad.

- Higgye el, nem direkt volt, és még egyszer elnézést! – töri meg a csendet Té úr.

- Rendben, spongyát rá- morrantja a főpolip, és a beosztottjához fordul- Hirig!

- Igenis.

- A napirendet.

És amíg Hirig összeszedi a gondolatait, Dzsihád kénytelen eltöprengeni az iménti jelenten. Hogy milyen melegséget érzett Vilmos iránt az imént, ahogy a gyilkos dühe lappadt. Igen. Hamarost kezdeményeznie kell az áthelyezését másik bolygóra, másfajta „intelligens” lények megfigyeléséhez, mert kezd egyre jobban kutyává lényegülni. A végén még úgy jár, mint Hirig, aki a Doki nevű gazdája kedvéért visszavonhatatlanul a kutya formára ítéltette magát azzal, hogy engedély nélkül a Dokit egy halálos betegségből kigyógyította.

 Emlékeztetőül, ha már a „szerzők” ezt lusták megtenni: a szeretett Dokink Hotchkin lymphomában szenvedett, amit Hirig úr úgy tüntetett el belőle, hogy amíg ő aludt, Hirig űrpolip alakban a fejére telepedett, és kiszívta belőle, aztán persze hetekig véreset fosott tőle. Na, most a zug, avagy engedély nélküli  csodatétel fejletlen intelligenciájú lények világában, mint amilyen a Földet momentán uraló homo sapiens is, bűncselekménynek számít. Hiriget arra ítélték, hogy az élete végéig maradjon csak kutya.

A szerkesztő.

 - Nos, a két legfontosabb: mi újság az ellopott Mennynet ügyben. A másik, hogy kéne értelmeznünk ezt a MILEHA Pénita és Feminusz játékot.

- Úgy van- bólint Dzsihád, aztán az őrnagyhoz fordul. – Nos, őrnagy úr?

- Esküszöm, visszafelé beugrok a Tokajiba és iszok egy felest.

- Az ilyen időben nem old meg semmit.

- Igaza van, Té úr, kettőt kérek ki.

- A Mennynet ügyben mit ért el?

- Semmit, kedves Dzsihád.

- Remek.

- Bár majdnem bizonyos, hogy Jobbágy lopatta el, aztán valami profi

hardware szakemberhez vihette, azt szétszedte abból a célból, hogyan működik, ám utána már nem bírta összerakni.

- Igen, ez így logikusan hangzik…- bólogat Hirig úr.

- Viszont nem tudom bizonyítani.

- Szóval nem működik a kütyü, azt mondja?

- Szerintem.

- És nincs is másik?

- Nem tudok róla.

- Akkor hogy lehet, hogy azokban a „Réti füzetekben” csak úgy sorjáznak

a beszámolók, mi újság a Vénusz Wellnessben?

- Szerintem az csak Veronika fantáziájának műve.

- Gondolja?  Té úr, maga szerint?

- Nos, Gombos asszonyt mint Purlitz ’Rnőt becsüljük jobban…

- De kinézi belőle, hogy van fantáziája is?

- Talán.

- És ha van másik kütyü?

- Honnan lenne?

- Talán azt az átok Ónagy Jenőt kéne megkérdezni.

- Azt lehetne, de mint tudjuk, szökésben van.

- Mármint az a Jenő, akit száműztek a Földről.

- Mármint.

- És ő sincs meg. Pontosabban a Réti Füzetek szerint a Karószemű Küklopsz szigetén bujkál, de ahogy azt az imént megállapítottuk, az pusztán fikció.

- Főnök, ez azért nem az őrnagy úr sara…- kel Hirig Vilmos védelmére.

- Rendben, ezt elismerem. De ha minden, ami a Réti Füzetekben megjelenik, nem Gombos asszony fantáziájának műve, akkor például vajon mi lehet a célja Kertai Uhunak a Mennyekben, vagyis már megint a mi kedvenc helyi érdekű gonosz entitásunknak a rágott fülű patkány közvetítésével?

- Dzsihád úr, fingunk nincs.

- De mért nincs? Legyen!

- Értettem. De hogy legyen?

- Gondolkodjanak! Mi lehet a célja kétezer egyszáztíz angyalnak, narancsnak, aztán tízszer annyi báránynak és banánnak?  - a társaság tagjai joggal érezhetik

Dzsihád kérdését töprengő jellegűnek, amire nem kötelező a válaszadás. És ezt most jól érzik, mert a tengermély eszű fő űrpolip hangosan töpreng tovább.

- Arra tippeltem, hogy ezzel egy klasszikus jellegű túltermelési válságot akar kirobbantani. Vagyis bedönteni a Menny pénzügyeit, inflációt okozva ezzel, ami hiperinflációhoz vezet, és a Teremtő nyakába szakad a gazdasági krach.

Ámulva bámulják Dzsihádot a többiek, hogy ennek micsoda csavaros egy esze van. Aztán hosszú idő után Té úr szólal meg kissé bátortalanul.

- De ez hülyeség, nem?

- Úgy van. És miért?

- Mert odaát csak játékpénz van, ami nem ér semmit.

- Vagyis nem a pénzforgalom szabályozza a gazdálkodást.

- Jaja, így akartam mondani.

- Na kérem, akkor mi a célja ennek?

Megint tanácstalanság, amiből Vilmos próbál kikeveredni. – Mi lenne, ha megkérdeznénk Veronikát?

- Miből gondolja, hogy ő tudja?

- Hát…ha ő találta ki.

- És ha ő, akkor miért tudná?

- Úgy érti, csak írja, írja, abban bízva, hátha kikeveredik belőle valahogy?

- Hát ne?

- Fogalmam sincs, főpolip úr, én jelentéseken, tanúvallomásokon, jegyzőkönyveken kívül nem írok le semmit.

- No és maga nem úgy van azokkal, hogy csak írja, írja, de fogalma sincs, mi lesz a vége?

- Jé, ahogy most mondja…

- Bár ha Gombos asszony beteges fantáziája az egész, akkor úgy se érdekes, tehát minek megkérdezni? – veti fel Té úr.

Ebbe belegondolnak- Azért egy odaérdeklődés nem árthat…

- Úgy van, őrnagy úr, tegye meg, legyen szíves!

- Rendben, Dzsihád úr.

- Következő, Hirig.

- Pénita és Feminusz.

- Igen. Té!

- Igen?

- A maga nője ebben is a projektvezető.

- Teodóra asszony nem a nőm.

- Apropó, mi újság maguknál?

- Mire kíváncsi?

- Jól viseli magát az elmebeteg perszóna?

- Muszáj neki, különben felrobban az agya.

- Na ja, de ezen belül.

- Megvagyunk, Dzsihád úr.

- Ezt örömmel hallom. Tehát?

Té úr nem érti, ez a „tehát” mire vonatkozott, ezért értetlenül bámul a másikra.

Hirig siet értelmezni a kérdést. – Tehát arra lennénk kíváncsiak, ez az új játék nyomulás jelent-e biztonsági kockázatot.

- Már minek a biztonságét, Hirig úr?

- Első körben a homo sapiensét, aztán ami a lényeg, csillagközi léptékben.

- Á, abban semmiképpen.

- Biztos?

- Ahogy a szólás mondja, csak a halál, uram. De ez a MILEHA program, tehát Mi Lenne Ha, illetve MI Lett Volna Ha csak egy eléggé szórakoztató és tanulságos interaktív játék, a legtöbbször pornográfiába elhajlással a végén.

Vagy eleve. Az ilyen játékot a törvény nem tiltja, maximum korhatárhoz köti.  De semmi olyasmi vadulás nincs benne, mint amilyen a Hell Combat volt.

- Maga már játszott vele, ugye?

- És nem is szégyellem.

- Pedig illene.

- Miért is?

- Ha nem feledné el folyton, maga űrcsótány és nem ember: tehát uszkve tízszer intelligensebb náluk.

- Na, köszi…- morog Vilmos őrnagy.

- Ne szívja ezt mellre, barátom! – veszi észre magár Dzsihád, és mondom, ez a lény egyre aggasztóbb tüneteket mutat: újabban felcsillan belőle egy kevéske empátia.

- Jó, majd megpróbálom.

Hirig siet ismét a kínos pillanaton túlhaladni. – Mondja, Té úr, ma kivételesen visszavinné a boltba azokat a pogácsákat?

- Mi, mit? Ja! Dehogy! Kér?

- Ha nem a képembe hajítja…

- Mondtam, kérem, hogy véletlen volt…- és gyorsan a zacskóba nyúl és az ebek elé gurít vagy hat kőkemény sajtos pogácsát, amit nagyöblű puskába tömve nyugodtan lehetne használni vaddisznósörét céljára. Közben Dzsihád ismét töprengő üzemmódba helyezte magát.

- Viszont vegyük észre, tisztelt kollégák, hogy momentán minden gyanús ügy szála Jobbágy úr felé mutat. Az ellopott mennynet, a talán mégis csak működő

kapcsolat Etus néni és Gombos Veronika között, Kertai Uhu nyomulása, akinek csaknem bizonyosan maga Jobbágy tépte le a fejét a zárt osztályon, csak maguk, zsarukáim, persze ezt se bírták bizonyítani, és végül, de nem utolsó sorban ez az új játék, ami szintén kezdi megőrjíteni a játékszenvedélyre hajlamos emberi egyedeket. Jól foglaltam össze?

- Kertai úr legyilkolása sokkal bonyolultabb eset volt annál, mint hogy rá tudtuk volna húzni Jobbágyra.

- Ezt is belátom, őrnagy úr.

- Például Hartai úr hullája a proszektúráról Kertai úr ágyába, amíg Kertai úr már

a feje nélkül csücsült kint a budin…

- Mondom,  belátom.

- Akkor ne tessék már ezt mondai, hogy „zsarukáim, bezzeg”!

- Ejnye már, de érzékeny ma!

- Naná, amikor ilyen kurva hideg van!

- És ebben is igaza van.

- Tehát? Mi legyen a mi legyen, főnök?

- Maga szerint, Hirig, nem kéne ezt a Jobbágyot egy kis csevegésre begyűjteni?

- Tegyük azt?

- És akkor mehetünk le a barlangba, őrnagy úr! – mosolyog Dzsihád Vilmosra, már amennyire azzal a pofával, ami neki van, képes lehet úgy mosolyogni, hogy az nem halálosan fenyegető vicsorgásnak tűnik.

                                                 O

  ZSEB ÉS CETLI 10.

HÁROM NAP ROHANÁS, 25 TONNA HÚS

 - Nos, vándorlásunk első három napja viszonylag eseménytelenül telt el.

Leszámítva, hogy Géza, az őskrokodil és Hermész Jakab között időnként pattanásig feszült a gyűlölködés, ami azzal fenyegetett, hogy vagy Géza harapja ketté, és a szájában maradt Hermész felet csapkodja péppé a tengerpart néhol sziklás fövenyén, vagy a hírnök marabu-denevér elégeli meg a folyamatos anyázást és kap szárnya, és hagy végképp faképnél minket. Nem mintha az édesanyák megemlítésének szokása, különösen feslett erkölcseit és néha egészen sajátos nemi szokásait is hozzátéve, nem az ő sara lett volna úgy kilencvenöt százalékban. A maradék öt Gézáé volt a pihenés röpke szüneteiben. Nézzék, nem vagyok az a kifejezett földmérő vénával megáldott távbecslő, és GPS adó sincs beépítve ide a két szemem közé, ahol a telepatikus látásomnak/ hallásomnak kéne lennie, mert az sincsen, de a három napban sörös ló legyek, ha nem tettünk meg úgy kétszáz kilométert. Na jó, lehet, csak százötvenet, de annál semmiképpen se kevesebbet. Mellesleg jegyzem meg, sokra is mentem volna egy GPS-szel odaát, hatvanöt millió évvel ezelőtt vagy ezután a Földön, esetleg, ami egyre valószínűbb, a valóság egy másik húrján rezegve.  

Na most Hermésznek viszonylag könnyű volt a saját iramát tartani, mert a nagy részét levegőben tette meg. De vegyük Gézát a négy kacska krokodil lábával, amit már akkor is úszásra tervezett, alakított az evolúciónak nevezett  Nagy Kreátor, de hogy ezen vitát ne nyissak, nevezzem Teremtőnek, és nem

erőltetett menetre. Hát még szép, hogy szegény Géza haveromban csak nőtt a feszültség. Pláne, hogy a menázsi… Na kérem, az aztán tényleg csapnivaló volt.

Ha azt vesszük, hogy egy akkora barom nagy állatnak, mint a Géza, vagy az én egy koma – kebelbéli jó barátomnak, mint Ugribug minimum naponta húsz-harmincezer kalóriára van szüksége a normális belső égetéshez. Ez, kérem, húsban számolva, ha a mócsingot és a zsíros részt is belevesszük, no meg az agyat és a belsőségeket, uszkve negyven-negyvenöt kiló, és akkor még a páciens zóna adagott fogyasztott, tehát éhes maradt. Ám ehelyett, kérem? Néhány tojás, pár partra vetett, leírhatatlanul büdös tengeri dög, nevetségesen kevés mennyiség a minimum szükségeshez képest. Hát úgy fogytak szegények, slankultak, szálkásodtak az én aranyszívű fenevad haverjaim, hogy azt már nézni is fájdalmas volt, nem csak elszenvedni.

- És a tanár úr, mit evett a tanár úr? – jelentkezett Hajnalka.

- Ja, hát nekem ott volt az a sok kókusz féle izé, ami úgy nőtt és ért a tengerpart és az esőerdő találkozásánál, mint esőben a gomba. Azt fűszereztem meg néhány gusztusosabb kagylóval, ilyesmi.

- És a tanár úr is lerohanta azt a 150-200 kilométert három nap alatt?

- Jaj, dehogy, Ágika. Én bizony végkép fent felejtettem magam Ugribug hátán. De nem bánta, sőt, azt mondta, jól is esik neki. A szívének, mármint. Mert amúgy mi volt neki az én hetvenöt kilóm a vasággyal együtt? Mint kicsi kegyednek mondjuk a hátizsákja, amikor abban csak egy üveg ásványvizet, a mobilját meg az iratait tartja. Apropó, hogy milyen aranyos lett az Ugribugja! Azokkal a nagyra nőtt, búzakék szemeivel!

Az általános figyelem most Péter Ágié, és az ölében ülő plüss T-rexé.

Tényleg tündéri a baba. A halványzöld bőrére itt-ott pikkelyeket rajzolt,

a farkára és a gerince mentén méregzöld tarajokat. Valahonnan apró pihe tollakat szerzett, amikkel a feje tetejét és a nyaka körül feldíszítette.

No és a képe. A kék szemmel, amik enyhén befelé bandzsítanak. Az idült jóság és szeretetre méltóság debilitásával? Nahát, aki ebből nem rendel egyet a gyerekének, vagy csak úgy magának, az már igazán megátalkodott, kérges lelkű felnőtté keseredte magát balsorsában. Még Janka igazgató asszonyt is megkísértette a gondolat. De aztán abban a reményben, hogy Erőss Jonatán úgyis beszerez egyet, és így megtarthatja távolságtartó méltóságát a diákjával szemben. (Is.)  

Ágika kicsit elpirul, a plüss Ugribug magát kelletve jobbra-balra fordul, amitől egyetemes gügyögést vált ki a teremben ülőktől. Kovács tanár úr pedig elégedetten folytatja a történetet.

- No de aztán a negyedik nap dél körül zendülés tört ki. Tényleg és nem idegből, vagy lustaságból. Vagy mert az anyukájuk egy szőrös talpú őslajhárral üzekedett. És nyilván attól lettek ők, e paráználkodás eleve rothadt gyümölcsei oly végtelenül tohonya, lusta tetvek, ami minősítésbe eleve két származástani hiba is csúszott, az egyik az, hogy hatvanöt millió évvel ezelőtt őslajhár még nem létezett, kérem szépen, utána néztem, az őslajhár uszkve kétmillió évvel ezelőtt jelent meg és az utolsó jégkorszak idején, nyolcezer évvel ezelőtt pusztult ki. Nyugodtan állíthatom, hogy igazán kár értük. Hat méteres alakjukkal és igen bájos ábrázatukkal sok örömet szereznének a mai gyerekeknek. Megjegyezném, hogy a homo sapienssel még bőven akadhattak kalandjai. Bár ne tápláljunk illúziókat, nem voltak, lehettek azok valami békés liezonok.

Aztán azt is meg kell említenem, ha az a Föld a valóság egy másik húrján rezeg, akkor persze az is előfordulhat, hogy Hermész Jakab igenis láthatott őslajhárt,

talán olyat is, akiknek csakugyan  szőrős a talpa…

- És mi volt a másik származástani hiba? – érdeklődött oda V. Jutka tanárnő.

- Ez egyszerűbb. Hát egy őslajhár és egy őskrokodil nászából hogy foganhatott tetű? Tényleg nem tudok elképzeli olyan Földet, ahol ez megtörténhet. Már csak a méretek miatt. A hat méteres lajhár és a két milliméteres tetű…

- Ja, tényleg.

- Viszont nem is ez az érdekes, gyerekek. Mert amikor elborult aggyal szidunk valakit, hát nem igen törődünk azzal, hogy becsületsértő minősítéseink amúgy és például kiállják a valóságban lehetségesség próbáját. Az izgalmas az, honnan vette Hermész Jakab, hogy a másik becsmérléséhez a leghatásosabb a másik édesanyját a lehető legképtelenebb vádakkal becsmérelni. Csak nem az egész galaxisunkra, mi több, az Univerzumra érvényes szokás ez?  – és Kovács tanár úr úgy hagyja nyitva a kérdést, mint aki választ vár rá csakugyan. Ami persze nem érkezik, pedig igen okos emberek is ülnek már az óráján. Meg töprenghetnek majd a tévé készülék előtt. Az órát ugyanis a mai naptól egy kamerával veszi a Gazdag Kábel, ha már Benjamin és Veronika egyet ki nem hagyna, és Julcsi is, hacsak teheti, megjelenik. Így viszont megnézhetik majd az egészet, még mielőtt Molyirtó Mosolyú Mónika méretre nem vágja/szabja, hogy beleférjen az egy órás műsoridőbe, és hogy a szaftosabb beszólásokat törölje.

Mellesleg arra megint mit lépett Janka igazgató asszony, amikor Benjamin félig hivatalosan engedélyt kértek az óra rögzítésére?  - Persze, vegyétek csak. -

És már megint rá egy órára jutott az eszébe a pénz. A fenébe! Hát jó hogy nem már ingyen műsor a tévének?! Hát mi őt? Krőzus? Hát nem, már régen nem az.

És ilyenkor miért nincs képe felhívni Té urat, hogy bocsi?

- Persze mondanom se kell, hogy ez az őslajhár probléma is csak ma reggel jutott az eszembe, amidőn fogmosás közben átgondoltam a előadásban elmondandókat. Akkor csak annyi telt tőlem, hogy Gézával szolidárisan tiszta szívből utáltam Hermész Jakabot. A halálát akartam. Látni, ahogy visítva, hörögve döglik megfele. Aztán ahogy Géza bátyó, meg Ugribug tesó jó étvággyal magukhoz vesznek abból az ocsmány húsából úgy száz-százezer kalóriát.

Na és ezzel, ha nem is túl frappánsan, de valahogy legalább visszatérünk a negyedik nap dél körül történtekhez.

Na, kérem. Már jó egy kilométerre feltűnt egy olyan jó nagy kupac a tengerparton, a víztől úgy húsz-huszonöt méternyire, mert éppen apálylott.

És akkor az a kupac valahogy nem volt teljesen szervesen odavaló. De jó nagy volt, ugye, mert már messziről látszott. Mondjuk én az Ugribug nyakában eleve voltam egy olyan hét méter magasan. Géza meg maximum hetven centi, ahogy alattunk sziszegve szedte a lábait. Ő csak jóval később, úgy ötszáz méterre a szagát érezte meg. Na, gondolhatják, mint ló vagy öszvér a sivatagban, amint megérzik az édesvíz illatát. És hát mit mondjak, az a mocsok szadista hajcsár állat, a Jakab, még nálam és Ugribugnál is jóval előbb. Amire tehát odaértünk, ő már rajta ült a tetemen és jó étvággyal zabált.

Na, most kérem az a kupac a maga közel 25 méteres hosszával és legalább annyi tonnájával egy leedsichthys volt. Ez volt a neve, utóbb ennek is utána néztem.

A kor egyik legnagyobb testű tengeri élőlénye, egy olyan álkapcsos hal, vagy mi. De akkori tudásom szerint egy hatalmasra nőtt bálnának vélhettem, pedig nem cet volt szegény, hanem hal. A testén gigászi harapásnyomok.

Látszott, már jó páran telizabálták vele magukat, amire partra közelébe sodorta őt egy áramlat, és kitette a fövenyre az apály. Nahát, hölgyeim és uraim! Gyerekek!

Az én két tündéri, ám éppen totális kiéhezett csúcsragadozó haveromnak!

Huszonöt tonna színtiszta háj és zsír és hús és belsőség, és orrfacsaró rothadás, amitől nekem öklendeznem kellett, az nekik mósusz illatú parfüm, mit nem mondok, egy frászt az: mint nekünk éhesen a grill csirke, a sült kolbász, az oldalas, a tarja illata, a…jó francba, de éhes lettem!

- Én is, én is… szólnak be egy páran, persze férfiak, a közönségből.

- Ugye? Tartsunk egy kis kaja szünetet?

- Neeeeee! – jön a tiltakozás zömmel a túró kisasszonyok koszorúja felöl.

- Na jó, akkor ne. Szerintem úgy sincs ilyesmi kint a büfében.

Vagy netán, igazgató asszony?

- Nincs.

- No ha nincs, akkor nincs is miért sóvárogni.

- Nincs bizony. – Erre némi figyelem Janka nénénkre terelődik, ez a „nincs bizony” vajon még mire is vonatkozhat. Ám az érdeklődés másodpercnyi, mert Kovács doci folytatja.

- Hát úgy lódulnak a barátaim a tetem felé, hogy én tényleg majd leestem Ugribug hátáról. Nyögve, hörögve és máris nyáladzva, amikor Hermész Jakab csak int nekik a bal denevérszárnyával és mondja, tovább.

Mármost ezt a szót és ezt a gesztust nem is képesek értelmezni az éhező vándorok. Viszi őket a lendület és a huszonöt tonna döghús tömegvonzása.

- Hé! Azt mondtam, tovább! – rikácsol rájuk Jakab.

Na, ezt már értik. Mármint a szavakat. Ezért megtorpannak, leginkább az elképedéstől. Ugribug üt meg egy viszonylag baráti hangot.

- Már hogy érted azt, kedves Jakab, hogy tovább?

- Úgy, te nagyra nőtt köcsög, hogy nem állunk meg.

- Nem?

- Tovább!

- Hogyhogy nem állunk meg?

- Húzd a beled, még egyszer nem szólok.

- És azt hogy érted, hogy húzzam a belem? Most is állunk, te is állsz.

Ráadásul te már falatozol is. Mi meg éhesen vagyunk, de nagyon. Jól mondom, Géza?

- Abszolút jól látod a szitut, testvér.

- Tovább!

- Te! Én most kinyírlak- veszi át a szót Géza.

- Tudod, kit nyírsz ki?

- Téged, te mocsok!  – és Géza a krokodilokra jellemző döbbenetes

erővel, sebességgel veti magát Jakab felé. Ahhoz persze túl messze volt, hogy el is érje az orcátlan kopasznyakút, ahhoz viszont elég közel puffant a haldögre, hogy a madarat elijessze. De itt vége is lett a támadásnak. Géza hörögve, morogva állt neki tépni, tekeregni, zabálni. Hozzá képest Ugribug úriember módjára látott a „falatozáshoz”. Először is megkért arra, ha nem gond, talán szálljak le a hátáról. És csak aztán tipegett a döghöz, hogy finom mozdulattal kiharapjon a hal oldalából egy olyan hét- tízkilós falatkát.

És ettek. És ettek. És ettek. Kérem szépen, nem hiszik el nekem, de két ekkora benga alak képes volt eltűnni az óriási hal hasában, ám nem azért, hogy mint valami két jóval Ótestamentum előtti Jónás, ott a Teremtő akaratán jó előre méltatlankodjanak, hanem azért, hogy a test túlsó oldalán, magukat a testen átzabálva, hót mocskosan, büdösen és véresen felbukkanjanak, aztán megforduljanak, és belekezdjenek egy új vízszintes irányú merülésbe.

- Fúj! – nyögnek fel a nézők közül néhány érzékenyebb gyomrúak.

- Hát nem mondom, a hősünk, azaz jómagam is elborzadva néztem.

- Bocsásson meg, Kovács úr, de kérdezhetek valamit?

- Parancsoljon, Veronika!

- Ön nem először emlegeti önmagát e mese hősének.

- Igen?

- Javítson ki, de ez nem Ugribug, a T.rexé változott kis veréb vándorlástörténete?

- De. És igaza van. Szerénytelen modorosság magamat hősként emlegetni.

- Ne haragudjon, hogy szóvá tettem…

- Ellenkezőleg, megköszönöm a dorgálását.

- Távol állt tőlem, hogy…

- Én ebben a kalandban csaknem végig outsider voltam.

- De már az is, hogy ott járt, mekkora teljesítmény, nemde?!- avatkozik a társalgásban Gotfrid Virginia szigorú, ám enyhén hisztérikus hangon, mint anya, amikor a gyermekét védi meg valami méltatlan atrocitástól. És így egy percre

minden szimpátiát eloroz az akadékoskodó Veronikáról. Kovács tanár úr hálás mosolyt küld Virginiának, aztán egy bocsánatkérőt Veronikának és folytatja a történetet.

- Rendben! Kész! Ennyi volt! – rikácsolta biztos távolságból Hermész Jakab

a két vérben tocsogó rémálomnak. De olyan idegesen ám, hogy a lábain totyogva csapdosta a szárnyait.

- Mi van?!- hörgött rá Géza, az őskrokodil.

- Végeztünk, keressetek magatoknak más vezetőt!

- Redben, húzzál a francba!

- Húzok is! – de valamiért csak nem kapott szárnyra. Talán csak azért, mert a döntését Ugribug aligha hallhatta, mivel momentán háromnegyed részt a halban tartózkodott, és csak a farka hegye lógott ki belőle. De az is lehet, hogy nem is gondolta komolyan, pusztán e fenyegetéssel próbálta visszavenni a kezdeményezést, és újra legitimizálni kiképző őrmesteri státuszát.

- Ugyan, ne haragudj már rájuk, kedves Jakab, hiszen csak éhesek- szólok hát hozzá én, aki ennek a törtnetnek nem a hőse, pusztán a szemtanúja volt.

Erre kuncogás a válasz, Gotfrid Virginia még egy lesújtó pillantással bünteti

Gombos Veronika asszonyt, aki már rég megbánta, hogy feleslegesen akadékoskodott. Nem a tévé stúdiójában ül, és beszélgetős műsort vezet.

Ám a kamera forog. Tehát majd meg kell kérnie Molyirtó Mosolyú Mónikát, hogy ezt az intermezzót vágja ki.

- Téged meg ki kérdezett? – rikácsol most a szemtanúra a Jakab.

- Senki, csak barátilag mondom.

- Én meg barátilag akkorát koppintok a fejedre, hogy a szemed ugrik ki!

- Te csak ne fenyegesd a professzor urat! – indul el Géza a madár felé, aki ettől a mozdulattól rögtön vagy tíz métert hátra szökken.

- De én voltam egy hebehurgya tapló, hogy egyáltalán szóba álltam veletek!

Nem is értem, hová tettem a szemem meg az eszem, amikor azt gondoltam,

ez a tyúkagyú gyík lehet majd a kiválasztott.

- Már most Ugribugra gondolsz, kedves Jakab? – kérdezem tőle.

- Majd rád, te csontos, kétlábú giliszta.

- Akkor először is nem tyúk, hanem veréb.

- Mi van?

- Az agya.

- Okoskodsz?

- Másodszor nem gyík, hanem madár.

- Kicsoda?

- Hát ő!- mutatok a barátomra, aki kezd előtűnni a halból, annak a másik oldalán.

- Ki? Ez a gyík? Na ne! Ez sértés minden madárra nézve.

- Viszont te ne ugrálj el mindig! Essünk túl gyorsan rajta!

- Te meg miről beszélsz, őskrokodil?

- A megölésedről.

- Ne nevettess! – és Jakab ripacskodva emeli fel a csőrét az égnek és károgva kacagást erőltet. Őszintén mondom, és nem tagadom az elfogultságomat, ez se állt jól neki. Közben Ugribug megérkezett a szabad ég alá a hal másik oldalán,

és igen kiegyensúlyozott, már-már jóllakottságot sejtető modorban csatlakozott a társalgáshoz.

- Jaj, ne, valami viccesről lemaradtam?

- Ha az vicces, hogy én ezt mindjárt megölöm…

- Az lehetne vicces, de nem szeretném, Géza.

- Mért nem?

- Inkább egyél még!

- Hát jó. - Géza ezzel fordul, és a halhoz caplat falatozni. Én meg, vagyis a szemtanú, próbálom magyarázni a szitut.

- Nyugodtan mondjon „Hősünket”, tanár úr!- szól közbe Izaura.

- Á, nem lehet.

- De! Ugye benne vagy, Veronika?

- Benne.

- Akkor jó.

- Jó? Hát jó.

És amíg a tanár úr ismét megragadja a mese fonalát, Veronika arra gondol, majd ezt a fél percet is ki kell Molyirtó Mosolyú Mónikával vágatni, rajta ne röhögjön az egész lakótelep. Nem beszélve arról, ha eladják a mesét már kábel tévének, esetleg országos csatornának. Ami majdnem biztosra vehető.

- Hermész úr faképnél akar hagyni minket- mondom Ugribugnak, de ránézni nem nagyon akarok, mert tényleg, mint egy eleven rémálom, úgy néz ki.

- Ne már! De miért?

- Mert nem ti tesztek nekem szívességet, hanem én nektek.

- Ez igaz, Jakab, ezt senki nem vitatja.

- Ehhez képest még egyszer nem hallottam azt, hogy köszönöm.

- Nos, ha csak ez a bánatod: köszönöm.

- Én is! – csatlakozik Hősünk, vagyis én.

- Én nem! – morog teli pofával Géza, de tőle nem is várhattunk volna mást.

- Ne reppenj tova, ó, Hermész és Jakab!- emeli feljebb a stílust Ugribug.

- Úgy érted, könyörögsz?

- Ha akarod.

- Esdekelsz?

- Még azt is.

- Mert nagyon jól tudod, nélkülem soha nem jutnál el Seholsincs országba

Cukor Máz király elé, hogy kiálld a három próbát és elnyerd Cukor Fánk király kisasszony kezét?

- Nagyon jól tudom.

- Tehát érzed, hogy több tiszteletet érdemelnék?

- Érzem.

- És szólsz a barátodnak, hogy a jó édes tojó anyját fenyegesse?

- Rendben.

- Akkor maradok.

- Köszönjük neked ó Jakab meg még Hermész is.

- És hagyjatok nekem is valamit abból a halból, mert én is éhes vagyok.

Hát így történt, hogy Hermész Jakab mégse reppent tova, csak vissza a hal dögére, ahol megismétlődött az, amit már egyszer látnom kellett, hogyan zabálják ájulásig magukat ezek hárman. Egyszer, kétszer, háromszor…hétszer.

Azt nem állítom, hogy hárman bezabálták volna mind a huszonöt tonna halat, de az tény, hogy a negyedik napot, aztán az ötödiket és a hatodikat is ott töltöttük, vagyis nem mentünk tovább. Illetve én igen. A haltól és a tásaimtól vagy száz méterre egy álkókusz liget kies tanyájára. Mert azt a bűzt nem lehetett megszokni, ami a halból és a társaimról áradt. És a hetedik nap bizony nekem, a kis csontos gilisztának kellett a sarkamra állnom. Hogy én nem megyek velük tovább, ha előtte nem hajlandóak bemászni a tengerbe, de nem ám csak nyakig, és nem áztatják le az összes förtelmet magukról.

- És megtették.

- Ugribug megérette a problémámat.

- És a hetedik nap indultak tovább?

- Úgy van.

- Na és az hogy volt?

- Azt majd a jövő héten mesélem el, mert nekem is indulnom kell, ma kivételesen várnak engem az erdőmben is. Igaz, Jutka asszony?

Vágásiné pirulva bólogat. – Megkértük a tanár urat, lehetőség szerint legyen ott a teaosztásnál. Már nem tanári, hanem erdőkerülői és kulturális attasé minőségében.

                                                O

  A NINCSEN ÉHKOPP ANGYALOK LÁTOGATÁSA

 Ez meg úgy történt, hogy Nagy Dundi Emil, A Rét és mellesleg a világ megmentője pont úgy járt el, ahogyan megígérte. De mi mást várhatna el az ember egy igazi hőstől? Nem ám olyantól, mint az amúgy felettébb és egyre inkább nagyra becsült Kovács tanár úr, aki maga magát titulálja „Hősünknek”, hanem tényleg és igaziból hős, aki éppen ezért nem is tekinti annak magát.

Nagy Dundi egyszerűen csak nem érti, hogyan lehetett annyira hatékony ama

szabvány felszólítása, hogy: „feküdjenek hassal a földre és a kezüket tenyérrel felfelé akarom látni,  a karjukat széttárva, különben”, aminek utána eltűnt a Hosszúrétről negyvenezer kékseggű ördög, vagyis a Rétet és mellesleg a Földet is megszállni készülő sátáni expedíciós sereg. De hát így történt. És ezt nem csak társa és fogadott leánya, Bezzegh tizedes tanúsítja.

Nagy Dundi Emil, korrekt és becsületes rendőr lévén elkészítette a jelentését, miszerint „belejelentés” követően és alapján Bezzegh tizedessel kiszállt a

Vérfarkas Szurdok közelében található Dezső Dagonyájába, ahol is azt a tényállást kellett megállapítaniuk, hogy a „bejelentésnek” vastagon van valóság alapja. Ama dagonyásnál ugyanis csakugyan laknak. Ha nyár lenne, talán azt is lehetne állítani, hogy csak táboroznak, de kemény tél lévén az ott talált és tényállásszerű alapossággal megvizsgált adatok alapján ott hajléktalan szintű, sátorozás és kalyibázás formájában megoldott hajléktalanság folyik, mégpedig a nyomok alapján igen huzamos idő óta. A területen két darab sátor, egy darab vesszőből és sárból ragasztott kalyiba, egy vaddisznó dagonya és egy igen különös beltéri ajtó lakik, a dagonya szomszédságában közvetlenül. Ezen kívül egy Dezső nevezetű vaddisznóvá züllött házi sertés, aki igen barátságtalanul fogadta őket, és valószínűleg a Vérfarkas szurdokban, a Sámán központban dolgozó Laci bácsi névre hallgató közbenjárására kerülték el a vele való közvetlen és veszélyesnek látszó konfliktust. Fent nevezett Laci bácsi ugyanis egy sör beígérése után önként, noha kissé kelletlenül ajánlkozott, hogy a helyszínre kíséri őket. A vadnak látszó disznón kívül más személy a táborban még egy Levitán Krokodil névre hallgató szamár is tartózkodott, de ő e farka bojtját se mozdította a rendőrség üdvözlésére. Emberi lény a táborban nem látszott. Bár a turistaház büféjében Vágási Boglárka asszony arról tájékoztatta őket, hogy esetleg egy Főaltábornagy Főalvezérlő Bajtárs nevezetű zen buddhista kékseggű ördög előbukkanására talán számíthatnak, amennyiben éppen előbukkan kissé a nirvánából, de nem valószínű. Ez a találkozás nem esett meg. Na, most Nagy Dundi Emil főtörzs megállapította, hogy noha a hajléktalan ott tartózkodás tényállása fennáll, amennyiben az a Parkerdő ZRT terülte, és az ott lakók engedélyt nem kértek, ám maga  a terület ugyanakkor  a Kelet-Nyugati Sámán Központ KFT bérleménye is ötven évre, ami szerződést utóbb a KFT ügyvezető igazgatója, Vágási Ferenc bemutatta. Márpedig ő megengedte a magukat Nagy Kerek Erdő Haramiái nosztalgia csoportnak nevező személyek

tetszőleges ideig foganatosítandó táborozását. Így Nagy Dundi Emil, közvetlen főnökével, Vilmos őrnaggyal egyetértésben a ki/ avagy ellakoltatás elvi lehetőségét is elvetette, mondván, azzal, ha megtörténik, megvárják az ügyben talán elindítani lehetséges polgári perben született jogerős ítéletet, aminek a lefolyása adott gyakorlatot figyelembe véve nyolc-tíz évnél tovább aligha tarthat. Ezzel a határozottal párhuzamosan ugyanakkor intézkedés történt, hogy emailban és leiratban értesítsék a helyi érdekű hajléktalanokat segítő közhasznú társaságot, ami a NINCSEN ÉHKOP Közhasznú Hajléktalanokat Segítő Egyesület néven említendő.

Na most a Nincsen Éhkoppban profik dolgoznak. Ezért az email és az ajánlott levélben érkező leirat után a segítés ügymenete olajozottan indult. Első körben az ügy előadója, bizonyos nevezetű Alig Irma kisasszony felhívta telefonon a

a Sámán Központ és Turistaházat, ahol is azt az információt kapta, hogy a hír igaz, a Dagonyásban laknak. Irma ezek után odaérdeklődött, barátságosak-e amaz hajléktalanok. Ami alatt azt érti, együttműködőek-e azzal, aki segítő szándékkal látogatja meg őket. Nem érzik-e lealázásnak, ha teát, zsíros kenyeret, pokrócot vesznek nekik, valamint egy rövid címlistát, hogy a kemény télben

hol lehetne jelentkezni a közelben, mely hajléktalan szálló fogadná tárt karokkal őket. Na, most Alig Irma azt a tájékoztatást kapta egy kedves női hangtól, aki Alma néven mutatkozott be, hogy a dagonyásban élők általában barátságosak, csak a vaddisznóval ajánlatos vigyázni, azt viszont alig hinné, hogy az ott élők közül bárki is beköltözne valamelyik hajléktalan szállásra, már csak azért se, mert ők magukat haramiáknak és nem hajléktalanoknak fogalmazzák meg.

Nos, ezek után nem maradt más hátra, mint megbeszélni a látogatás váratlannak szánt, ám örömtelinek remélt időpontját. És itt jön a képbe Kovács doci, aki

csakugyan önként, és bezzeg nem sörért, mint egyesek, vállalta, hogy Alig Irmát és társát el és bevezeti a haramiákhoz.

Hát így aztán az előre egyeztetett váratlan látogatásra, ha másért nem is, merő udvariasságból, össze is gyűlt a csapat. Sőt, a táborban lakókon kívül puszta véletlenségből pont ott téblábolt Miska Kancsó is, és mivel a teljesen váratlan, ám annál nemesebb gesztus talán valami hírértékkel is bírhat, ha másutt nem is, szerényen megbújva az aznapi Réti Híradó második felében, mint amolyan kis színes, a nemrég még a Turó Kisasszonyoknál látható kamera immár a dagonyásnál didereg, ide sietett Benjaminnal és Kovács tanár úrral együtt.

Alig Irma kisasszony tehát megjelent az ösvény végén, a Dagonyás bejáratában,

fél tucat meleg pokrócot szorítva magához, amit ajándékba hozott a didergőknek, általános meglepetést keltve ezzel a tábortűz körül ülőknél.

Mögötte Kovács doci, mindkét kezében bádog kanna, a bádogkannákban meg meleg tea, jó alaposan megízesítve cukorral és citrompótlóval. Kovács úr után pedig Irma kisasszony társa, bizonyos nevezetű Zakariás Hunor ballagott két tömött bevásárló szatyorral, de olyannal ám, aminek erős, elszakíthatatlan fonott kötél a füle, és minimum ötven literes az űrtartalma. A hátán pedig csöves hátizsák. N,a most Irma és Zakariás igazi páros voltak ám, amennyiben szinte mindenben egymásnak az ellentétei. Irma kis törékeny, madárcsontú asszony, Zakariás egy százhúsz kilós melák. De nem az hájas, vagy ellenkezőleg kigyúrt állat, hanem csak úgy marha nagy. Aki nem azért kopasz, hogy elég ijesztő legyen, hanem azért, mert nem nő elég haja. Irma, ha megszólal, szinte ijedten csipog, Zakariás meg ha suttog, akkor mintha mélynyomón gerjesztené valaki az autójában a basszust.

- Hát jó napot, nem zavarunk? – indítja a mentőakciót Irma, ezek szerint nem tehet mást, csipogva.

- Jaj, istenem!- lepődik meg igazán Szép Juhász néne, és vele együtt a többi

bennszülött. Ám náluk jobban csak Irma és Zakariás hökken meg, amikor a táraságban muszáj meglátniuk máris Miska Kancsót, az eleven hombárt, az aranyszívű cserepet. Mivel ebbe nem avatta be őket senki. A szamárról tudtak, az elvadult sertésről is, sőt, a zen buddhista ördögre is felkészültek. No és Kelemen Virágot a Réten, az országban, sőt, a világban ki ne ismerné már, mint a Tolf játék zsenijét, akit a maga műfajában már régen együtt emlegetek a golf

hatalmasságaival, például Tiger Woods- szal, akivel szemben csak annyival van lemaradva, hogy tolfban még nem rendeztek világbajnokságot, és Virág még nem keresett 110 millió dollárt. Csak.

-Á, dehogy!- mosolyog éppen ő a Nincsen Éhkopp mentőangyalira, amitől Alig Irma kisasszonyt eleve átjárja valami borzongás, a kollektív tudattalanja óvatos üzenete, hogy ördögöt látni még annál is baljósabb esemény, mint a falra festeni.

No és amikor meglátja Miska Kancsót, aki a tábortűzön rotyogó, igen jó illatokat eregető ételt kavargatja, borzongása enyhe remegéssé erősödik.

- Az isten hozta magukat! – köszön Miska, mintegy a haramiák nevében. De már lép is elő Aura Huba, az egyik kezében három stampedli, a másikban literes üveg.  –Szép jó napot és kezét csókolom, szevasz, doci! Pálinka!

- Nem mondod! – ámul el Kovács úr, mintha nem éppen ő hozta volna le a táborba korán reggel a jófajta itókát, nehogy már ne legyen mivel a kedves vendégeket megkínálni. De Huba már dicséri is. – Igazi törköly ám, kóstoltam, nem ám gagyi! Na, töltök, ugye. – És Huba már tölt is, pedig nem könnyű egy

marokban négy stampedlit hibátlanul telicsorgatni.

-Ó, hát nem is tudom…- lép egyet hátra Irma kisasszony, és szerencséjének tartja, hogy mind a két keze foglalt, mivel a pokrócokat öleli, és nem kell az italért nyúlni. Amúgy ráférne egy melengető nyelet mindenféle szempontból, viszont fogalma sincs, mit ír elő akkor a protokoll, ha a hajléktalanok kínálják őket, és nem ők a hajléktalanokat.

- Na, koccintson csak, maga drága!- szólal meg valaki abból az irányból, ahol pedig csak egy szamár áll. Ám ami előtt tíz másodperc alatt meg kéne szoknia, hogy a mágikus erdőben még a szamár is beszél, ahogy persze minden más állat, fa, virág, de még a kő is, Főaltábornagy Főalvezérlő Bajtárs, a nyugalmazott kékseggű hadvezér jelenik meg, mondhatni anyagiasul a nirvánából, éppen a Leviatán Krokodil hátán ülve, amit a momentán békés hangulatú csacsi nem is vesz zokon.

-Á, jó napot! – nyög egy nagyot Alig Irma.

- Én kérek egy nyelést! – veszi ki az egyik stampedlit Kovács doci Huba

kezéből, és a Nincsen Éhkopposokhoz fordul. – Fogadják el, finom!

- Sajnos én vezetek- hárít Zakariás Hunor.

- Én meg…izé.

- Na, pörkölt előtt becsúszik! – int a fejével Aura Huba.

- Pörkölt?

- Az, tisztelt barátom, méghozzá pékné módra, krumplival, tésztával…

- Mivel nokedlit itt bajos főzni…

- A turistaház konyháját meg nem használhatjuk töménytelen… - adja a szót egymásnak Huba és Miska Kancsó. Irma nem is hagyja ezt tisztázatlan.

- Ön tényleg egy…izé?

- Miska vagyok, csókolom…

- De vegyék el a stampedlit, mert zsibbad a kezem!

- Hát jó…de akkor tessék előtte elfogadni ezt a pár pokrócot…

- Köszönjük szépen! – veszi át őket Benedek Virág. Aztán a vendégek, Kovács doci és Huba koccintanak, isznak. Zakariás Huba elismerően krákog egyet, Alig Irma meg máris csuklik egyet. – Tényleg finom…- nyögi elhalóan.

Zakariás Huba veszi át a szót.

- Na, tesókáim, hoztunk még nektek, nézzétek csak, zsírt, kenyeret, száraz tésztát, konzerveket: babfőzeléket kolbásszal, meg rakott káposztát- mutatja

a tábortűz mellé lerakott két teli szatyrot és a hátizsákot.

- Tündérek maguk!- bólogat Főaltábornagy Bajtárs, lekászálódva a szamárról.

- Önök nem koccintanak?

- Ó, hölgyem, ördögnek pálinkát…

- Jaj, istenem!

- De amíg megfő a pörkölt, egy pár kis falatot?

- Korán van még az ebédhez- csóválja a nagy kopasz fejét Hunor.

- Tesó! Egy jó pörkölthöz sosincs se kérőn, se korán. Ezt jól mondom, doci?

- Jól mondod, Huba!

- Virág, hozd már ki a kisasztalon, légyszi!

És Huba kérésére Benedek Virág, a kékseggű tolf fenomén Szép Juhász néne

négyszemélyes sátrába rongyol, ott egy intéssel eltanácsolja a kempingasztalról

Cilit, még mindig csak házi macskát, elég a torkoskodásból, aztán kiviszi a falatkákat asztalostól, lerakja a hátizsák mellé. Hát van ott tálcán minden, de úgy elkészítve ám, hogy azok a falatkák a legigényesebb úri svédasztalon a fő helyen kínálnák magukat. Kaviáros, lazacos, sonkás, téliszalámis kenyérkék fogpiszkálókra tűzve.

- Hát még szerencse is, hogy kicsit hideg van, nem? – kommentálja a látványt

Miska Kancsó. – Mert hűtőnk az még nincsen.

- Mivel még áramunk se.

- De Bendő atya már azt is intézi.

- Még egy stampedli?

- Nem, nem!

- Én meg még mindig vezetek…

- Akkor csipegessenek csak!

És Zakariás Hunor úgy dönt, nem zavartatja magát, ez most nem az a hajléktalan mentés, amihez ők szoktak. Magéhoz vesz egy kaviáros és egy lazacos falatot.

Ám az idillt Dezső rondítja el, amikor neheztelő iramban előcsörtet a bokrok mögül, hogy a táskák és a hátizsák tartalmát megszaglássza. Alig Irma pedig, nem tehet róla, apró sikollyal a szamár és a kékseggű tábornok mögé menekül.

    3;

[aretsorozat]

76. epizód

 AMI LEHETSÉGES,  ÉS AMI NEM

 1/4.

Furcsa pár a Jázminban. Üdv-Sziget és Tóth-sziget.  Zseb és cetli 9.

  Na most, ami a Jázmin Te��zóban történik, arra csak azért nem fut össze a Rét fele lakossága, mert bennük mégis szorult egy jó adag diszkréció, amihez képest az indiszkrét kíváncsiskodás csak a jól nevelt visszafogottság speciális, noha elég gyakori esete. Az történt ugyanis, hogy

 Kovács tanár úr és Gotfrid Virginia tanárnő beültek oda egy „teára”.

 Ez az esemény már önmagában is szokatlan volt, másképp fogalmazva az álmélkodva pletykálkodásra nagymértékben alkalmat adó esemény.

Kovács doci ugyanis a szabadidejét és ama vágyát, hogy őt megértő és kedvelő közösségben töltse, inkább időzött a Tokaji borozóban, a többi nehézsorsú férfiú enyhén aceton és fos szagú melegében. Meg aztán a kannás rizling fröccs csak olcsóbb, mint Ónagy Jenő kínálatából bármi, talán még a csapvizet is beleértve. És itt nem azt akarjuk szemrehányóan állítani, hogy a Jázmin drága.

Bár nem is olcsó.

Ám az igaz, hogy két kolléga egy tantestületből miért ne teázhatna és cseveghetne egy kellemes, csendes teázóban?

No de Virginia és Doci?

Az úrinő és a részeges slemil? A lepcses szájú ügyefogyott?

Kérem, ők ketten körülbelül úgy illenek egymáshoz, mint a szépség és a szörnyeteg-  szépség természetesen nem Kovács doci. Noha ő se csúnya férfinak, de nem is szép. A százhetven centis magasságával, ösztövér alakjával, uszkve húsz éve hordott és csak nagyjából tisztított konfekciós öltönyében, égnek álló, de legalább már erősen ritkuló hajával inkább tűnik madárijesztőnek, mint eleven emberi lénynek. Már nem egyszer vetődött fel, ha nagyon megszorul, vállalhatná is mellékállásban seregélyek, varjak, szarkák riogatását

szüreti idők környékén. No de ez azelőtt volt, hogy kinevezték volna a Csiki Mágikus Erdei Királyság erdejének kerülőjévé és kulturális attaséjává. Azóta a Tokajiban se látni ám őt annyit.

Na most a docival szemben Virginia mindig a tökéletes, naprakész divat szerinti

elegancia. Manöken alkatát negyven felett is bőszen tartja. Sminkje, frizurája tökéletes. Királynői jelenség, olyan asszony, akit a legmacsóbb férfi is csak remegő hangon szólít meg. És meg ám, sose le. Gotfrid Virginiát nem lehet leszólítani.

És akkor, és ennek ellenére azért olyan van, hogy két kolléga beülnek valahová, valamit barátilag megbeszélni. Ez mennyi lehet időben? Húsz perc, fél óra? Aztán ki-ki alapon fizetnek és távoznak, az utcára kiérve meg  örültem, egy élmény volt, viszlát, irány kétfelé.

De ez a kettő már egy órája cseveg. Mit cseveg! Mélyen beszélget? Pontosabban, és egyedül ebben nincsen semmi szokatlan, Kovács doci beszél.

Ami viszont elképesztő: Virginia issza a szavait, ellágyultan hallgatja.

Doci közben a harmadik sör-vodkáját issza, Virginia a második jázmin teáját.

Mi van, ma a pénzt se számít?

Ónagy Jenő ezt egy óráig bírta. Aztán beszólt az iroda/raktár/hálószoba/péntek kisasszony luxus akolja vegyes funkciójú helyiségbe Balogh Kázmér erotikustánc művésznek, hogy hagyja már félbe a késő délutáni sziesztáját, amit mindenkor megejt, ha sűrű lesz az esti programja, és az aznap esti bizony annak ígérkezik: három fellépése is lesz este kilenc és éjjel kettő között, szerencsére a címek elég közel esnek egymáshoz. Egy ekkora strapának muszáj teljesen kipihenten, fitten nekivágni. Ez kétórányi szunyókálást jelent. Ezután még feltöltődik azzal, hogy Péntek kisasszonnyal egy órácskát sétálgat a Hosszúréten. Kázmér szemlélődik, bámulja a tolfozókat, ám legtöbbször gyönyörködik a száraz kórókkal incselkedő Péntek tökéletes arányaiban.

Ezek után könnyű, ám szénhidrádban gazdag vacsora és jöhet a taxi, az első cím, ahol igényes táncával úri hölgyeket kell elvarázsolnia. Miszerint persze, hogy szép az élet, ha viszonylag nem sok gázsiért plusz áfa görög isteneket is lehet házhoz rendelni, akár a pizzát.

Szóval egy óra múltán Ónagy úr, aki már régóta és elvből nem keveri, de nem is kavarja, kihívta Balog Kázmért, nézze már meg, mi folyik a négyes asztalnál.

És akkor már persze kikocogott Péntek kisasszony is. A gyönyörű fehér gida megjelenése és Kovács úrban is megakasztotta a mondandót egy pillanatra, ám tényleg csak egy pillanatra.

- Na és akkor mi van? – fordul még kissé kótyagosan a szunyókálástól Kázmér Jenőhöz. Két, egymáshoz külcsinben nagyon össze nem illő vendég egy asztalnál fogyaszt. Most mondja azt Jenőnek, láttak ők ennél különb furcsaságot is?

- Na most akkor az van, hogy ennek az anomáliának csak egy oka lehet, mert a másik lehetetlen.

- Mi az, ami lehetséges?

- Doci most csak Virginiának meséli.

- Mit?

Ónagy újra elámul, most Kázméron. Tényleg nem tudja, vagy szívatja.

- Hogyhogy mit?

- Mit mesél?

- Hát a dinó kalandját, mit!

- Ja, azt! És az kis érdekel?

- Eszednél vagy, ember? Lázban ég a Rét.

- Hát én nem.

Jellemző. Kázmér totál bezárkózott. Nem érdekli más, csak a tánc, a pénz meg Péntek kisasszony. Még szerencse, hogy a kecske alakban regnáló istennő nem, vagy csak alig ver éket közéjük. Mármint a féltékenységét.

- És mi a másik?- ásít egy nagyot Kázmér.

- Milyen másik?

- Azt mondtad, vagy a lehetetlen lehetőség is.

- Ja! Hogy Gotfrid asszony rákattant a docira.

- És az mért lenne lehetetlen?

- Nézz már rájuk!

- Hát én azt látom, hogy az a politúrozott némber rákattant egy szakadt csövesre.

- De hogyan történhet ilyen?!

- Hja, öregem, egy női lelken kiigazodni…

- Nem lehet, mi?

- Nem hát. Bár a legtöbbször minek is?  Jól mondom, Péntek?

Péntek Kázmérra néz, és ezt a hím soviniszta bunkóságot nem kommentálja.

- Na jó, ha már kiugrasztott a te Jenőd, mehetünk is sétálni…- vakargatja meg Kázmér a kecske fejét. Ám Péntek kisasszony elkocog mellőle, egyenesen a négyes asztalhoz, ott jól megnézi a furcsa párocskát és azt mondja: mek.

- Szia, Péntek!  Hogy vagy? – mosolyog rá Kovács doci.

- Mek.

- Ejnye, nem azért, de szabad ilyen jószágot itt bent tartani? – szigorodik meg

Virginia arca.

- Ő nem „jószág”, hanem istennő, csókolom.

- Nocsak, tanár úr, még egy mese?

- Ó, hogyne, de ez nem az enyém.

- Akkor kié?

- Eszerint nem tetszik olvasni a Réti Füzeteket?

- Nem jutok mindig hozzá.

- Ó, nekem az összes megvan!

- Mint a filozófia tudományok doktorának?

- A filozófia nem tudomány, de mindegy.

- Mek! – ért egyet vele Péntek. De addigra odaér ám Ónagy Jenő is, és kissé zavart mosollyal kér elnézést tőlük és a többi vendégtől, akik közül néhányan most veszik elő, mások most teszik el a telefonokat, mivel senki nem képes az információt magában tartani: Kovács úr és Gotfrid Virginia lehet, hogy kavarnak? És ebből kiderül, mégse általános és elvárt szokás a Réten a diszkréció?

 Kavarnak?

Kavarnak!

Ne már! Különben miért ne? Virginia annyira nem szép, a doci meg nem is annyira randa, bár az Operaház Fantomja szerephez csak egy jó sminkesre és egy magasított talpú cipőre lenne szüksége.

- Elnézést…gyere kicsit idébb, Péntek! – lapogatja meg Ónagy az istennő nyakát.

- Ugyan már, Jenő, megtiszteltetés a figyelme- udvariaskodik Kovács doci.

- No de akkor is…

- Most mesélem Virginiának, hogy ez a te csodálatos történeted. Meg hogy az nagyjából olvasható is a Réti füzetekben.

- No, tényleg csak nagyjából…

- Egyszer, ha lesz időtök, ti is elmesélhetnétek a részleteket…

- Ó, az néhol túl intim lenne, doci…

- Hoppá, igaz- nevetnek össze a szakadt flaszter filozófus és a lopótökfejű halek. Azért, hogy mekkora találkozások színtere a Rét, mi?  És már jön is Balog úr, és neki is lenne mire emlékeznie, ami az űrbékabeli fogságát és az azt követi megpróbáltatásokat illeti. Ám most fitten, jobb formában, mint valaha. Pulóvert, meleg dzsekit vett, odaszól a kecskének.

- Kisasszony, ha remélhetem társaságát a szokott sétánkra…

Péntek hezitálni látszik Kázmér iménti bunkó beszólása miatt. Ám rájön, a jó kis séta a Hosszúréten többet ér egy kis duzzogásnál. És ebből is látszik e lény

emberek feletti, isteni bölcsessége. Csatlakozik Kázmérhoz, aki boldogan engedi előre szíve egyetlen nőjét, akit teljes bizalommal, feltétel nélkül lenne képes szeretni úgy kecske, mint éteri szépségű női alakjában. És aki ezt holmi beteges perverziónak ítéli meg, az bizony még nem látta Péntek kisasszonyt, amikor éppen istennő.

- Nos, ha már itt vagyok, parancsolnak még valamit? – fordul Ónagy Jenő

a vendégekhez.

- Nem is tudom. Virginia, maradunk még?

- Ma ráérek. És maga?

- Úgy tűnik, ma én is a panelomban alszok.

- Tehát nem megy vissza a mágikus erdejébe?

- Majd hajnalban.

- Tehát mit hozhatok? – hajol meg enyhén Jenő. Úgy tűnik, az elképzelhetetlen lehetőség is elképzelhető: ezek itt tényleg kavarnak, noha még a magázódás

gyönyörűséges stádiumában. Amikor még minden csak ígéret, a többi meg

édes illúzió… Mintha Ónagy is emlékezne effajta diszpozíciókra abból a két-háromezer évből, ami időnként felrémlik előtte.

- Akkor én még egy Drehert és egy vodkát. Magának, drága?

- Nem is tudom…

- Még egy jázmint, vagy megkóstol mást?

- Valami likőrt inkább, ma már úgy se vezetek.

- Szuper! Majd hívunk taxit és hazakísérem.

- Ugyan, tanár úr, hazatalálok én egyedül is – és Virginia kacérkodik!

- Belileys, bonbon, rum, unikum?

- Tokaji aszúja van?

- Hogyne lenne, csókolom!

- De kimérve?

- Bontok.

- Á, azért az egy deciért…

- Tudod, mit, Jenő? Leállok a vodka-sörrel, iszok aszút én is, tehát

kihozhatod az egész üveggel.

- Igenis…- vagyis: hűha, te aztán beindultál, tesó… tér vissza a pulthoz Ónagy úr, és szabályosan viszket a zsebe, neki is muszáj ebben az ügyben felhívnia valakit telefonon. De kit?

                                                O

 És amíg Ónagy Jenő az ötputtonyos Tokaji Aszú üvegét bontja a Jázminban, a másik, a száműzött, a szökevény, a pária a Karószemű Küklopsz szigetén bajlódik a népével, mint ügyvezető elnök. Ez meg úgy történt, hogy a Karószemű őt nevezte ki. Ebből is látszik, hogy az öreg egyszemű titán vakarék, vagy ha így szebb: maradék mégse annyira ostoba, mint amennyire annak látszik. Vagy mégis? Abban sajnos nem változott, hogy igen nehezen tanul meg dolgokat, viszont annál könnyebben el is felejti. Kivéve a bántást, az átverést, a sértést, beszólást vagy a legártatlanabbnak látszó sanda megjegyzést, azokat örök életre megjegyezi, ami alatt itt évezredek értendők. Például nem feledte, és igen nagy örömmel találkozna azzal a szőrös, hónaljszagú fazonnal, aki a haverjaival a szigetén kötött ki, zabálta a kecskéit, égette a fáját és egyáltalán úgy viselkedett, mintha az övé lenne. Az a bunkó, aki így hívatta magát: Senkise. Na, most igaz, hogy Karószeműt, aki még akkor nem is volt karószemű, nem az eszéért szeretjük, de azt átlátta, hogy nem az igazi nevét mondta, hanem álnevet használt, amiről csak még gyanúsabb lett az egész banda. Hát még jó, hogy megdorgálta volna őket! És erre? Az a földbunkó kiszúrja a szemét?

Azért ez tényleg nem egy olyasmi, ami ne kiáltana bosszú után. Még akkor is, ha mindez jó ötezer évvel ezelőtt, és egy másik naprendszer másik bolygóján történt. Az viszont alig öt éve, hogy ez a bűzölgő kvargli, ez a Szadó Nagyúr megjelent az életében. És noha eleinte tök jó fejnek látszott, naná, hogy ő is visszaélt szegény Küklopsz vidéki stílusú bizalmával és hiszékenységével.

Talán akad még valaki, aki emlékszik, egy ócska kütyüért cserébe csaklizta el a szigete tulajdonjogát. És ha ez nem lenne elég, valahányszor visszatért ide,

bármely minőségben és alakban, abból csakis baj származott.

Ebből annyi tanulság minimum adódik, ne bízz meg Szadó Nagyúrban. A másik,

soha semennyi hatalmat ne adj neki, mert egy perc alatt a nyakadra hág.

És akkor van szerencséd, ha csak megtűr maga mellett afféle alárendelt havernak, mert rajtad kívül még van kit a szigeten egzecíroztatni, csicskáztatni, kínozni, gyilkolni, feltámasztani és kezdeni minden nap mindent elölről.

Mint például a vele hajótörött pribékjeit.  Előbb azt a Bélafos nevűt, akiből azóta igazi hős, a Pubé Kapitány lett, tán a csíz faj megmentője. Vagy ezt a Hígafost itt, aki meg Keménykő Nagyúrnak szeretné szólíttatni magát, ha nem kéne félnie attól, hogy ezért a pimaszságért külön és súlyosan felpofozzák.

Ám szám szerint négy úgymond értelmes élőlény, meg számtalan vadkecske

(ahonnan, mint tudjuk, talán maga Péntek kisasszony gida alakja is származik), már irányítandó sokság. Vagyis kell valaki, aki néha, mondjuk napjában nem többször, mint kétszázszor, és nem kevesebbszer, mint kétszer, megmondja, mi legyen. Például, merre legeljenek a kecskék. Hol próbáljanak meg halat fogni.

Ki ásson új gödröt latrinának, mert ne már mindenki ott guggol le, ahol rájön a szükség, mert se a csíz, se a halek, se a titán nem oktalan állat. Bőven elég, hogy amíg meg nem jön egy normális felhőszakadás, kecskebogyós az egész sziget.

Ki takarítson a barlangban? Ki hozzon a patakról fel tiszta vizet? Gyűjtsön fát a kondér alá? Vágja le a kecskét és dolgozza fel ragunak? És még egy csomó dolog, ami nem intéződik el magától, aminek senki nem áll neki szívesen, tehát kell valaki, aki megmondja, akivel lehet vitatkozni, akit lehet utálni.

Miért pont én? Mert csak, és kész. A vita lezárva.

Nahát, ez lehetne a Küklopsz.

És pont ez nem akar ő lenni. Aki megmondja, aki parancsol, aki számonkér, aki büntet: akit utálnak. Először is, bármely hihetetlen is, neki érző lelke van.

A másik és súlyosabb ok: lusta, akár a dög. És akkor ezt tévesztik ám össze a nagyon butasággal. Pedig nem is annyira homály. Hosszú megfontolás után ezért nevezi ki Ónagy Jenőt ügyvezető igazgatónak. Aki halek. És így, mint tudjuk, genetikusan lúzer. Aki egy civilizált, tán túlságosan is civilizált faj tagja, akitől az agresszivitás távol áll, a bántást csak elviselni képes, mert kénytelen, de ő maga bántani, pláne csak úgy a puszta öröm kedvéért, képtelen.

Ám annak, hogy Jenő kéréseinek, szelíd ajánlásainak súlya legyen, arra ott van a Küklopsz háta mögött. Nahát, így volt azon a szigeten a demokrácia kitalálva.

És bizony működött is. A két csíz gyűlölte Jenőt és félte a Karószemű öklét.

Néhány hét telt így el, és a „Tiszta udvar rendes ház” mintájára ki lehetett volna tűzne a táblát: ÜDV SZIGET.

 A Tóth-szigeten se volt egyszerű a helyzet, azután, hogy Pubé kapitány behajózott az űrbékába, vitte a csíz kismamákat és persze a pácolt sonkára kötözött Szadót, akit aztán még aznap éjszaka észrevétlenül lepasszolt a Karószeműhöz, boldogítsa őt, hiszen régi haverok. Amikor ezzel megvolt, fénysebességgel kiugrált az Olimposz Naprendszerből, ám ott rögtön tanakodni kényszerült. A szíve szerint boldogan vette volna az irányt a csízek uralta

csillagrendszerekbe , hogy bejelentse a Nagy Hírt, amely fajtájuk történelmét megváltoztatja, mintegy természetes helyére döccentve azt. No és bemutassa a Csíz Nagytanács színe előtt a bizonyítékokat: az anyáktól született kisdedeket.

Akik nem klónok, nem keltető kád porontyok, hanem csíz hölgyek méhének

gyümölcsei. Kell ennél nagyobb dicsőség? Aligha.

Csakhogy Pubé kapitányt, az űrbékát és a legénységet is terheli még az átok, amit Szadó Nagyúr szerzett be. A Szirének átkát. Miszerint addig nem nyugodhatnak, nem kezdhetnek más kalandba, vállalkozásba- rendes üzemmódban rabszolgák begyűjtésében szerte a Galaxisban és azon is túl, hogy aztán eladják őket az Androméda csillagköd határán található nagybani rabszolgapiacon, amíg ők önként el nem fogadják a szabadságukat, amitől Szadó fosztotta meg őket egy borgőzös, szépnek tűnő napon. Nos, erre momentán akkor hajlandók, ha prezentálják nekik az igazi férfit. Minek utána az avokadó mizéria nagy nehezen megoldódott.

Na, mármost meg kéne kérni a sziréneket, hogy talán felfüggeszthetnék az átkukat, amíg a csíz hölgyeket és a kisdedeket hazaviszik, és ettől egy csapásra

és mindörökre a csíz történelem celebjei lesznek. Ez hát Pubé kapitány tanakodásának oka. Mivel vehetné rá a három halfarkú szipirtyót. És erre még MIMINK, avagy a hajó mesterséges intelligenciája se tudott adni tuti tippet.

De azzal egyet ért, ezt csak egyszer lehet kérni tőlük, Utána, akárhogy döntenek, megmakacsolják magukat, mivel elkényeztetett, hisztis picsák, akiket éppen az átok vég meg attól, hogy hosszú és kéjes fojtogatás után kidobják őket a jeges mélyűrbe.

No de Zeusznál tartottunk, hogy ott áll a Tóth-szigetet hirdető harminc méter magas T-betű tövében, hol hagyták őt, a csíz hölgyek, alias szitakötőszárnyú barbi tündérek máris kísértetiesen üres falujában, ahol minden kis mészkő viskó ablaka őt bámulja, ajtaja a száját rá tátja merő rosszindulattal. A feje fölött és mögött mintegy öt méterrel meg egy patisszon alakú, és annál nem sokkal nagyobb testű ufo lebeg, vagyis az a drón, akinek az a dolga, hogy az ő börtönőre legyen. Neki. Az istenek istenéé, a főnöké, a főistené. Hogy őt ne hagyja a Tóth-szigettől három kilométernél messzebb elcsatangolni. Őt.

Az isteneket istenét. Ez megalázó. Ez ciki. És különben meg hiszi a piszi, hogy neki ez a rántani vagy savanyítani, esetleg darált, főszeres hússal tölteni való izé ártani tud. Így hát Zeusz úgy dönt, nem törődik vele, úgy veszi, hogy az ott nincs. Na jó, de akkor mi van?

Ez a kérdés Zeusznak ad okot a töprengésre. Az közelmúlt eseményeire, mondhatni, nem lehet éppen büszke. Ezek a rohadék eleven kvarglik bizony

alaposan megtépázták a tekintélyét. Na és ez a végjáték, hogy lebombázták

egy taktikai atombombával, aztán itt a Tóth-szigeten egyenesen a fejét robbantották le a nyakáról… No és előtte az a böszme tréfa az örökösen fájó

zápfogával?  Zeusz ennél sokkal kevesebbért véres bosszút állna az elkövetőn, mégpedig hetedíziglen, az unokatestvérek unokatestvéreit is beleértve.

No de eljön még az ő ideje. Mindig is úgy volt, most is úgy lesz. És akkor ezek

az űrbéli büdös sajtok…

Elindul lefelé a Té betűt körbevevő kihalt falucskából. A kijárt, széles ösvényen direkt kisebb köveket keres, amibe belerúghat.

Először is lenéz a kikötőbe, mi újság a sztrapacskákkal.  A jó öregek, ők majd biztos főistennek kijáró tisztelettel köszöntik. Már csak azért is, mert őket is visszakövetelte Hadésztól, nem csak azokat az áruló, szitakötő szárnyú szukákat. Hogy ilyet, mi? A hálátlanok. És ha meg akarta fojtani mindet? Talán nem volt rá joga? Mint a legfőbb kan és a legfőbb isten a csalfa asszonyt?

Azért csak idegesítő, hogy ez a kis kukkoló mocsok ott zizeg a háta mögött.

Így hát Zeusz megfordul, és szigorú hangon parancsot ad.

- Felszólítlak, te gusztustalan patisszon, hogy távozz!

- Nem az a nevem.

- Leszarom, mi a nevet! Tünés a közelemből!

- Nem tehetem.

- Mért nem?

- Egyértelmű és felülírhatatlan parancsom van.

- Majd én felülírom.

- Parancsolj!

- Tűnj a picsába!

- Sajnos, nem jó kód- billenti meg magát balra a kis drón.

- Na és ez?

Zeusz kisebb köveket keres és megdobálja. A drón könnyedén kitér mindegyik elől, közben gyermeki kedéllyel kacag. – Jaj, de jó! Még! Dobjál még!

- Anyád. – Zeusz abbahagyja a hajigálást. A börtönőrével szembeni viselkedéssel kapcsolatban marad az „a” változat: ő nincs is.

Folytatja tehát az útját lefelé, hogy a közeljövő lépéseit megtervezze.

Először is megkéri a sztrapacskákat, készítsenek már számára egy jó nagy adaggal, jó sok juhtúróval és még több füstölt pirított szalonnával, hogy lepjék be a tót nokedli halmát a pirinyó aranybarna pörcök, és alul tocsogjon az isteni szalonnazsírban. Attól új erőre kap és az agya is kifényesedik, amit a jó ég tudja, hányszor kellett újjá építenie a fejével együtt. Ha nem lenne az istenek istene, a főisten és így halhatatlan, üres fejjel, egyetlen emlék nélkül, mint egy tudat nélküli üres héj bolyonghatna itt. No de egy főisten minden sejtje főisten, tehát rendelkezik mindazzal, ami maga a főisten, tehát az emlékeivel is. De így se könnyű. Majd a sztrapacska rendbe rakja. Nem véletlenül hozták magukkal éppen őket, az istenek tót nokedlit készítő szakácsait a Földről ide az Olümposz harmadik bolygójára, a Tóth-szigetre. Mert egy főisten bölcsessége is végtelen, ezért akkor is az volt, amikor a sztrapacskák sorsáról döntött.

Nos, ebéd, vagy ha úgy tetszik, vacsora után szunyál néhány órát. Aztán megy, ahogy jött: halászsassá változik, és agyő. Először megtekinti, mi a helyzet a saját szigetén. Alábbhagyott-e a gammasugárzás annyira, hogy ott megtelepedhessék bármi, ami halandó. Mert ha még nem, akkor ki kell néznie majd valami más főisteni telephelyet. Ám előtte még ellátogat a Karószemű szigetére. Mert azt hallotta ám, amikor Pubé Kapitány pribékjei meg a szitakötő ribancok erről vartyognak, hogy Szadót oda viszik. Na kérem, vele elbeszélget majd kissé.

Aztán kap a Karószemű is a pofájára, hogy egyáltalán befogadta a szigetére

ezeket. Mert ha nem teszi, ha ellent áll, ez az egész nem történik meg.

Vagyis? Az a homálylóan végtelen primitív Küklopsz a hibás. És hiába lehetne felmenteni azzal, hogy nem tudta, mit cselekszik, mert annyira hülye. Ez nem kehet mindig minden ballépésére mentség. Karószeműnek megszámláltattak a napjai. És akkor… hoppá!

Nagyon jó fekvésű, kies környezetű kis sziget az! Úgy is van, az lesz a főisten új

telephelye. Na! Hát alakul ez! És aztán majd küld párszáz hírnököt. Madarat, delfint, gömbhalat le a tenger fenekére, ilyeneket, hogy a címe megváltozott, és egy röpke gyűlést tartana csakis az első és másodvonalbeli isteneknek. Mert nagy dzsemborit nem akar, az istennek sincs kedve a szemetet napokig takarítani. És akkor ott a fontosabb arcokkal megdumálják, mi a teendő, ha azok a kvargli mocskok, vagy bárki más az űrből, vagy bármely más párhuzamos dimenzióból idepofátlankodik.  Akkor csak határozottan, keményen, ha kell, kíméletlenül. Hogy aki a látogatást netán túl is éli, többé ne jusson az eszébe visszajönni. Sőt! Eleve kéne egy olyan két-háromezer kilométeres betűkkel

egy tábla, valahol bőven az Olümposz rendszeren túl, amire ezt írhatnánk:

BÁRKI  IS VAGY, HÚZZ INNEN

NEM LÁTUNK SZÍVESEN

Igen. Ez a szöveg jó lenne. Nem fenyegető, csak tájékoztató. Nem azt ígéri, megyünk utánad, és levadászunk, mint hímoroszlán a kis antilopot. Csak azt:

nem kellesz. Lehet megsértődni, az a jó. Úgy se tudjuk meg, ha nem jössz ide.

Igen!

Hát nem is kell sztrapacskát enni, úgy formálódnak a tervek, mint bolondgomba

a csendes későnyári eső után. Na, szóval oda az a tábla, és akkor az egész csillagok közt kószáló csürhe tudni fogja, hogy…

Várjál már, és ki viszi azt a táblát oda? Mivel az köztudomású, hogy itt senkinek nem annyira hobbija az űrtechnika.

Zeusz enyhén megromlott szája ízzel lépked lefelé tovább, aztán persze muszáj a patisszonon a mérgét levezetni.

- És muszáj ilyen ótvar vékony hangon zümmögnöd?

- Nagyon zavar?

- Naná, amikor már sajogva viszket tőle a dobhártyám!

- Akkor jó.

- Mért jó ez neked?

- Mert arra is határozott egy egyértelmű parancsom van, hogy zümmögve is idegesítselek.

- De ne idegesíts!

- Mondom: muszáj.

- És mi az, hogy „Is”?

- Ez az, hogy amivel még tudlak.

- Meg a kurva anyádat.

- Ez a kód nem írta felül az „idegeld” utasítást.

- Bazmeg!

- Sajnos ez se.

Zeusz gutaütötten mered a drónra, és határozottan van egy olyan nézése, mintha ez a kis mocsok meg mosolyogna.

Hát nem. Őt egy ilyen ócska trükkel nem hozzák ki a sodrából. Aki nincs, az nincs, tehát nem is lehet idegesítő, nemde?

Ismét elfordul a dróntól, ballag lefelé tovább, az meg zümmög, mi több, a hang erejét ritmikusan váltogatja.  No de mindjárt leér a kikötőbe, az ő szeretett sztrapacskáihoz. Kajálás után csak kitalál a patisszon ellen is valamit. Bár aki vonatállomás, vagy villamos megálló szomszédságában él, az is megszokja, nem is hallja. Mert az a hang, aminek nincs mire valósága, már túl azon, hogy idegesítsen, az észlelési küszöb alá szorul, vagyis nincs. Na, ez lesz a veszted,

te kis pimasz űrtetű.

Szóval Szadó, Karó kinyír, a kecskéket megvakargat, aztán jöhet az istenek tanácsa a hogyan viselkedjünk földönkívüli látogatókkal témakörben.

Aztán még példát kell statuálni Poszeidonon, amiért részt vett abban a zápfog stikliben. Aztán napirendre térni a dolgok felett és folytatni a meghitt, a megszokott, a megunhatatlan isteni létezést. Hát ennyi? Mi ez a pár kellemetlenség sok ezer évnyi nyugalomhoz és békéhez képest, ami elmúlt és ami még jövendő?

Végre leér a kikötőbe, a feje fölött a drónnal. A legöregebb sztrapacska most is ott ül szokott helyén a mólon a baltól harmadik bakon. Bágyadtan bámulja meg a főistent, meg se moccan. Zeusz megáll előtte.

- Na!

Az öreg csak bámul rá tovább.

- Mi van?!

Az öreg szeme egy parányit moccan, mi az, hogy mi van?

- Te vak vagy?

Az öreg a fejét rázza.

- Nem látod, ki áll előtted?

Az öreg hunyorog, belegondol, aztán a vállát rándítja.

- Zeusz vagyok, te agyalágyult! Térdre előttem, halandó!

- Mért? – az öreg hangja rekedt, mint aki napok óta nem szólalt meg.

- Hogyhogy miért? Mert én vagyok az istenek istene, te vén féreg!

- Mért?

Mi az, hogy mért? És mire kérdezi megint, hogy mért? Ez már annyira agyalágyult lett, vagy szívatja, vagy hogy miért nevezte féregnek? De mindegy is, mit miért. Azért, mert…

- Azért mert, agyoncsaplak egy villámmal, azért!

- Jó.

- Jó?!

- Jó.

- Mi jó? Mit jó? Csapjalak agyon?

- Csapjál.

- Nyuvasszalak ki?

- Tedd azt!

- De mért? – esik bele a mért kérdezés csapdájába Zeusz. Mögötte a drón meg mintha vihogna?

- Azért mert úgyis unom.

- Unod?

- Unom.

- Mit unsz?

- Ezt. – De nem mutat ám körbe, még ahhoz se veszi a fáradságot.

Helyette Zeusz néz körül. Sehol senki. Pedig tuti, hogy egy csomó nyikhaj leselkedik.

Na jó. Hát…most mi legyen? Tényleg nyírja ki az öreget? Minek? Mert beígérte?  Na de hogy lesz ebből nagy tál sztrapacska, rajta XXXL-es adag pörc, és tocsogó sült szalonna zsír? Most tényleg ehhez is vérfürdőt kéne rendeznie?

Mint valami tébolyult kalóz kapitánynak?

Á, a francba az egésszel. Ezeket is kár volt a Földről nagyvonalú gesztussal ide telepíteni. Hát már teljesen kiveszett a lelkekből a hála?

Zeusz úgy dönt, már a sztrapacskák sincsenek.

Magába fordult, megkereste a mélyben a változzak halászsassá formulát.

És alakja gomolyogni kezdett és változott és örvénylett, és pukkanást hallatott, és hepp. Ott állt a móló deszkáján a sas. Megvetően az öregre vijjogott és szárnyra kapott máris. És szárnyalt, és szabad volt, és megint egy kicsit boldog.

És a jövendő tervei egyre fényesedtek, ahogy a Tóth-szigettől távolodott.

Aztán egyszer csak. Mint akit villám csap meg. Iszonyú kín, szerencsére csak másodpercnyi. És Zeusz félig szénné égve, zöme sastollát veszítve hullik alá

a tengerbe, pontosan három kilométernyire a Tóth-szigettől. A drón meg csendben megáll felette és őrzi a teremet. Meglátja, merre sodorja az áramlat.

Mert ha kifelé, akkor közbelép. Ám ha a sziget felé, és majd az apály úgyis a partra veti, akkor pont jó ez így. Addig meg eldúdolgat itt magának. Néma csendben. Mert őszintén, ez a csaknem ultrahangú sípolás őt magát is rohadtul idegesíti.

                                                O

 Hát aztán megint megpirkadt, utána reggel lett, és miután szegény pteoszaurusz

dögjéből már csak csont és néhány bőrcafat maradt, nem volt mit a kalandor táraimnak reggelizni. Jómagam felkínáltam ebből a célból néhány kókuszdiót

a készletemből, és ismét csak Ugribug barátom tekintélye óvott meg attól, hogy ezért Géza, az őskrokodil és Hermész Jakab,  denevérbe oltott óriás marabu komoly kárt tegyenek bennem, ami kár bőven túlmutatott volna a súlyos testi sértés tényállásán.

- Így hát el is indulhatnánk végre- indítványozta morózusan Hermész Jakab.

Annak akár nem is lenne már akadálya- De merre?! – villantja a hírnökre a fogsorát nem éppen barátságos mosollyal Géza.

- Talán készíthetnénk egy tutajt…- javaslom én, erre mind rám néznek, és bevallom, ez nem volt számomra jó érzés. Szóval nem az a fajta figyelem volt ez, ami egy született előadót kellemesen megbizsergett.

És erre a teremben hiánytalanul megjelent Túró kisasszony hölgykoszorú megint kénytelen egy kicsit vihogni, a „Bölcselmi gondolatok, vagy mik” órát látogató vendégekkel együtt. Csak Janka igazgató marad mosolytalan. Tessék, a példa!

Amiért gyakorlatilag elrontotta az egész életét. Azt leszámítva, hogy megnyerte azt a lottó ötöst és vele a több mint egymilliárd forintot. De az is. Hol van az már? A lecsóban, az isten verje meg. És miért? Mert egy bamba, buta tyúk volt mindig. Akit mindenki átverhet, becsaphat, kifoszthat. Akinek nyugodtan lehet hazudozni. A született naivának. És a példa? Ha csak egy ezrest elkérne minden

kíváncsiskodótól, akik lassan úgy járnak Kovács tanár úr óráira, mint más valami kabaré színházba, bőven telne belőle a rezsire és a tanári kar fizetésére.

Na jó, arra már nem. De miért ne kérhetne kétezret? Kettő ötöt? Annyi manapság már nem pénz. Most is hányan ülnek és vihognak itt? Százötvenen?

Hétköznap délelőtt. Mi van, már a Réten se dolgozik senki, nem csak az országban?  Vagy itt van ez a senki kis alak, mellette. A Jonatán. Benne is hogy megbízott. És? Alkotott valamit a Margit és a nyulak óta? Semmit! Na, belekezdett a Csiki 1. című musical írásába, de abból is egy-két igen rossz jelentnél többet nem látott. És a jegyességük? Tényleg, ezt az alakot is mért nem rúgta már ki réges-régen? Aha, megérezte a kis tahó, hogy gondolva van.

És ahogy most rásandít. És persze ő is vihog Kovács gyenge kis öniróniáján.

Á, el van az egész…

- Mi az a tutaj? – kérdez rá Géza, az őskrokodil.

- Ó, hát az egy olyan vízi jármű, hogy… milyen is, várjunk csak…

- Jókora farönköket vágnak ki, legallyazzák őket, aztán egymás mellé fektetve alaposan összekötözik a darabokat- segít hősünknek a tutaj mibenlétét megfogalmazni Ugribug. És most tényleg és nem azért, de minő alapműveltséget képes összeszedni egy pici városi veréb is a kukák között, ha vágyik a tudásra és szorgalmas! Ezt csak azért jegyzem meg, kedves lánykák,

mert egyrészt az eszembe jutott, másrészt nevelési célzattal, hogy LÁM.

És nem csak. Tehát: nem LÁMCSAK. De vessék össze a lehetőségek horizontját! Ami Ugribug előtt adódott kanveréb korában, és ami önöknek itt a Túróban. Hogy miért dörgök így? Mert rossz híreket hallok. Kisasszonyok, önök elhanyagolják a tantárgyakat.

- Mert a mesét hallgatjuk.

- Izaura drága, maga is tudja, ez rossz kifogás.

- Mért, nem hallgatjuk?

- És nem is fair. Gondoljon bele, most a mesémet szembe állította a

tanmenet érdekeivel. Ergo: a mesésélést abbahagyjuk, mert az önök tanulmányi előmenetele sokkal fontosabb.

- Neeeee!

- Kénytelen vagyok.

- De neeeee!- a hölgyek könyörgése őszintének tűnik. A vendégek randa nézése is: e leánykák népszerűségi indexe a plusz mega tartományból fél percen belül

a mínuszba zuhant le.

- Inkább tanulunk, tanár úr!

- Éjt nappallá téve!

- Becs szó!

Kovács doci kivár, mivel vér profi. Aztán lassan biccent, mint akinek az engedékenységével kapcsolatban fenntartásai vannak. Az aulában ülő tanári kar pedagógus végzettségű része meg elismerően állapítja meg, ez ügyes volt.

Tökéletes zsarolás, tökéletes manipuláció. Természetesen a jó ügy érdekében, ez tehát nevelési mesterfogásnak számít.

- Na és hogy kell egy fát kivágni?

- Baltával, fűrésszel, vagy leginkább láncfűrésszel, ami… - de hősünk itt már tudta, hogy ez zsákutca, honnan is szereznének ők egy láncfűrészt? Na, egy kőbaltát még eszkábálhatna, no de ki vágott már ki egy derekas méretű fát olyannal? Vagy egyáltalán, ugye… De Ugribug is átlátta a problémát, így az említett szerszámok pótlását azzal oldotta volna meg, hogy…

- Én, végül is, ha löttyösen nekimegyek, kidönthetek párat.

- Na és akkor? – kezdte érdekelni Hermész Jakabot a műszaki probléma.

- Kivonszoljuk a fákat a tengerpartra, ott egymás mellé gurítjuk őket és

kötözünk.

- De jó! Mivel?

- Hát…hoppá…

Hősünk, vagyis én, talán ezt is megoldotta volna, ha… - Lehetne például liánnal. Bár az tán nem lesz túl tartós. És igen kellemetlen lenne, ha egy kisebb vihar, vagy csak maga a hullámzás eltépné köteleket és a rönkök szétúsznának. Viszont! Ha találnánk a közelben papirusznádat!

- Az meg mi?

- Az olyan, mint a nád, csak papirusz- villantja fel Ugribug ismét elképesztő általános műveltségét. – Állítólag, sőt, bizonyított, hogy az ókori Egyiptomban abból is tutajokat, sőt, vitorlásokat készítettek! Na és a nád az egyben kötöző anyag. Emlékszem, három napig visszajártam egy helyre, és úgy kellett a könyvet a kukások elől rejtegetni. Kérnélek szépen, barátaim egy Thor Heyerdahl nevű norvég fazon készített egy ilyet, akit elkeresztelt Kon-Tikinek, és egy ilyennel zúzott át Amerikába. Az akkoriban nagy szám volt, ugye, professzor úr?

- Ja, ja, jómagam is csüngtem a tévén.

- Megjegyzem, a fazon norvég származása nem lehet véletlen. A viking vér,

jól mondom ezt is, ugye?

- Abszolút helyénvaló asszociáció ez, barátom.

- Az ugyanis bizonyított, hogy a vikingek már a 11. században úgy hajóztak Amerikába, mint akik haza járnak oda.

- Így is van.

- No mármost van egy olyan elmélet, hogy Amerika és Eurázsia között mindig is igen aktív volt a kapcsolat, még ha a tömeges népvándorlás és csere nem is jöhetett szóba, kivéve a kezdeteket, amikor a Behring-tenger totál befagyott.

- Ugribug, én le vagyok tőled nyűgözve.

- Ugyan már, csak egy kíváncsi veréb csicsereg, professzor úr…

- No, ha kivartyogták magukat az urak…nem kéne eldönteni végre, hogyan legyen? – szól be a két jó barátnak Hermész Jakab. – Mivel nád az nincsen a közelben, bármi legyen is az.

- Mert még nincsen kitalálva.

- Úgy érti a professzor úr, hogy fejlődéstanilag.

- Vagy már.

- Vagy úgy.

- Elindulunk, vagy tényleg itt hagylak! – tárja szét a szárnyait ez a kopasz nyakú, fekete gombszemű denevér…

- Megyünk már, na.

- De merre?!

És közben Janka igazgató asszony Péter Ágikára sandít, akinek az ölében megint ott van ám Hermész Jakab plüss mása. És dédelgeti. De nem ám azért, mert olyan hű de szeretni való aranyos. Tiszta promóció! Vajon hány ilyen ocsmány dögöt rendeltek meg már nála? És a többi mesehősre hány az előrendelés?

És majd készít plüss Kovács docit is? Őt már csak nem? Ki venne egy olyat? Bár ki tudja, amilyen hülyék a népek. Pont annyira, mint ő  maga… Talán be kéne tiltani a Túróban az üzleti jellegű tevékenységet. Bár az meg mire lenne jó?

Péter Ágikának rossz. De ami neki rossz, az Jankának mért lenne jó? Á, az színtiszta gonoszság lenne. Tetszett volna időben kapcsolni belépőjegy ügyben, hölgyem, csikorgatja meg a fogbeültetését, amiről ez a nudli, ez a Jonatán megint úgy néz rá, aggódó, nedves szemekkel, mint aki benéz, mint akinek fontos lenne a másik, pedig egy nagy frászt fontos. Csikorgatom a fogamat.

És? Szabad országban élünk, ezen belül pedig ez itt az én Túróm!

- Nos, ha a tutajépítés, mint opció kifújt…

- Ki!

- No meg az is kevéssé valószínű, hogy megtanulnánk repülni…

- Se!

- Akkor kénytelenek vagyunk kutyagolni.

- Mit akartok?!

- Kutyagolunk.

- Az meg mi?!

- Megyünk gyalog.

- De a kutya az mi?- ebből is látszik, hogy Hermész Jakab nem spilázza magát, tényleg nagyon közel jár egy közepes hisztéria rohamhoz, ami, lássuk be, mégse tojó volt őkelme, bár ki tudja, elég méltatlan viselkedés lett volna tőle.

- Mert lehet, hogy tojó volt?

- Á, azt azért nem hinném, Ágika kisasszony.

- Csak azért, mert ez itt fiú.

- Biztos?

- Én csináltam.

Ez a kis intermezzo ismét mosolyt csal a nézők arcára.

- No és elindultak végre?

- El, igazgató asszony.

- Végre!

- Hát én is pont ezt mondtam, de csak magamban, mert ne feledjük, három elképesztő küllemű fenevad vett körül. Na és az feszültség, ami ott vibrált már úgy dél körül a homokpadon, hogy még mindig ott toporogtunk, és egyeseknek úgy korgott a hasa, mint földrengés morajlott volna. Mondjuk nem egyeseknek, hanem mind a háromnak. Na ja, aki ötször reggelizik, minden alkalommal 10-15 kg zöld színű, nyüvesedett döghúst, annak lehet aztán egy bele. Képzeljék el azokat az emésztő nedveket, amik ezeknek vannak. Azt a méregtelenítő kapacitást, amilyen ezeknek az immunjuk. Hát én egy falat olyanba tuti három napig hányok és fosok, aztán beledöglök, már elnézést.

- Mink is, tanár úr! – nyugtatja meg docit Hajnalka. Gotfrid Virginia pedig kissé

összeszűkült pupillával nézi tarkón a leányt. Na, neki se jósolok csillagos ötöst a „Férjszerzés marketingje” című szemeszter kollokviumán. Bár amilyen furcsa érzései vannak mostanában Virginia tanárnőnek, még az is lehet, hogy a nagyvonalúság is benne lesz az egységcsomagban.

- Nahát szóval és tényleg végre! Ugribug komám ismét a nyakába vett, átcaplatott velem a homokpadról a partra, aztán valahogy ott is felejtődtem,

így Ugribugolva jutottam le ismét a tenger partjára. Ott akartam ám szólni, ugyan, tesó, tegyél már le, de valahogy annyira kényelmesen esett rajta az ülés, hogy enyhe bűntudatomat elnyomva végképp rajta maradtam. Na, az volt a szerencsém, lányok, hölgyeim és uraim! A partra leérve ugyanis Hermész Jakabban ismét kitört az idegenlégiós kiképző őrmester, és üvöltve hajtotta meg a két szörnyet, de tényleg úgy ám, mint két regrutát a gyakorló téren.

- Menés! Egy-kettő, lányok! Erőltesse meg magát, maga behemót barom!

Szedje azokat a kecses csülkeit! Egy-kettő, egy kettő! Maga meg tekeregjen valahogy, maga nagyra nőtt, pikkelyes bélféreg! Nyolc kilométer egy óra alatt.

Aki lemarad, annak annyi! De hogy az anyjuk nem kapott zokogó görcsöt, amikor megszülte magukat, maguk két szerencsétlen idióta, lusta dög!

Nóta, szűzlányok!

- Tényleg daloljunk valamit? – álmélkodik el az egyik túró kisasszony.

- Nem maguk, bocsi! Hermész üvöltötte ezt Ugribug arcába.

- Mert énekelhetünk mi is.

- Már mint kegyedék, most?

- Nekem Jutka néni volt az ének tanárom és az oszt.főm is…- mosolyog a leány Vágásinéra, aki a tanári kar tagja, és szintén ki nem hagyná már Kovács kolléga

előadásait.  – Jutka néni! Egy laza Sej,Vargáné, káposztát főz?” Azt mink tudjuk ám kánonban álmunkból felverve is.

- Majd máskor, Laura…- pirul bele Jutka tanár néni. De Kovács doci nem hagyja magát.

- Micsoda?! Sőt, hogy most! Ragaszkodom hozzá, ha nem baj. És akkor legyen ez most a végszó, aztán szünet. Oké?

- Hát…nem bánom…- és Vágásiné kissé zavarban lép ki a közönségből, áll meg a kör közepén, ad egy Á-hangot és már kezdik is, először a nézők némi megrökönyödésére, aztán felhőtlen örömére.

[aretsorozat]

4/4.

Zseb és cetli 8. Nagy Dundi fellép és ez igen kínos neki. Készül az a bárány?

HÚZTAM A LÓBŐRT, MINT A TEJ

 A Túró-kisasszonyok aulájában Benjamin és Kisbabos nótájára a Túró kisasszonyok vonulnak be nagyjából egyszerre lépve és libasorban.

A zenei kíséretet a BB-system rapzenekar adja.

 „Ha meglódul a sereg

Iszkolj, húzd a beled

Kinn a mellkas, benn a has

Lépkedj úgy, mint egy kakas

Kényesen és gőgösen

Kívül-belül dölyfösen

Mert mi vagyunk a sereg

Ne mereszd már úgy a szemed:

Iszkolj haver, húzd a beled!”

 A közönség udvariasan tapsol, nem annyira a nóta minőségét, mint a hölgyek bájosságát jutalmazva. Kovács tanár úr megvárja a tetszésnyilvánítás lecsengését, aztán megkezdi az előadását, aminek a tétje, talán tényleg nekivágnak a Nagy Kalandnak. Vagy inkább még nem.

 - Nahát, kérném, ha nem is egészen így történt az, ahogy elindultunk, és még csak nem is hasonlít rá, azért nagyon köszönöm nektek, Benjamin és Kisbabos urak!

- Nincs mit!

- Ez a legkevesebb, tanár úr.

- Mivel a meséje megihletett…

- Mi tartozunk köszönettel

Bizony Benjamin és Kisbabos már régen álltak össze a BB-system formációba, hogy valami világsláger gyanús nótát szerezzenek, hangszereljenek énekhangra a megafonos szájdobra. Egy vagy két éve? Ha nem több. Azóta a próbatermük már Kisbabos kéjlakjaként is csak árván porosodik.

Lehet, hogy felnőttek, azért?  

Most viszont a régi lelkesedéssel láttak neki, a vonulós nótát még be is tanították a Túró Kisasszonyoknak, természetesen Janka igazgató asszony engedélyével, amit, ezt talán mondani se kell, igen nehezen, hosszú rábeszélés után adott meg, és csakis azért, mert Kovács tanár úr meséje őt is elgyengítette. És különben miért ne lehetne egy ilyen kis tengerészgyalogos nótával kezdeni az előadást?

Elcsendesedett az aula, és az immár százfősre növekedett nézősereg

egy pisszenést se hallatott, mivel a mester mindjárt...

Elindul?

De mire vár?

Talán tapsra?

Megkapja.

Bátorító szándékkal, mint amikor távolugró áll ökölbe szorított kézzel, előre hátra billegve, magában motyogva, hogy elindítsa a tartánon a rohamát.

Egy vendég elkezdi, aztán az összeütött tenyerek párszor ide-oda hullámzanak a teremben. Kovács úr ezt is hálás mosollyal fogadja, ám nem, nem erre vár. Végül persze Izaura kapcsol, hát ki más. Itt kérdezni kell.

- Hát akkor hogyan történt, tanár úr?

- Már micsoda, kisasszony?

- Hogyan tetszettek végre elindulni és merre volt az arra?

- Ja! Hogy odaát? – adja a Doci még mindig a szórakozottan nagyon hülyét.

- Ott.

- Hát, kérem szépen, tanakodtunk, tanakodtunk, leültünk, azt felálltunk, mindezt persze csak azután, hogy az én kis barátaim lehiggadtak annyira, hogy egymás minősítetten választékos becsmérlésén valami másra is képesek voltak foglalkozni. De az teljesen nyilvánvaló lett, hogy Géza, az őskrokodil sose fogja megkedvelni Hermész Jakabot. És persze viszontag.

- De hogy indultak el?

- Hát úgy, hogy először is azok hárman visszamentek a homokpad szigetre, mert közben a reggelből dél, abból meg kora este lett, és bizony hiába a több mint bőséges és többször is bőséges reggeli, bizony megéheztek. Ideje volt tehát harapni valamit. És abból a jól megérett pteranodon dögből még mindig maradt annyi, hogy hárman még egyszer jól lakjanak belőle, hacsak azóta meg nem szállták őt a kisebb dögevők, mivel a környékről a hatalmas krokodil és a Tyranno is eltávozott.

Hősünk, mármint jómagam, pedig végre, láss igazi csodát, felfedezett az esőerdő és a tengerparti föveny határán néhány olyan páfrányfa félét, aminek a termése egy az egyben hasonlított a kókuszra. Ez az! Örvendezett meg ettől!

Hiszen a kókusz, vagyis tán az őskókusz, vagy valami olyasmi, rendkívül tápláló, ráadásul a magháza általában tele van vízzel. Mármint édesvízzel! Már ha igaz, amit hősünk a tévében néhány természet -, illetve elvadultan romantikus kalandfilmben láthatott.

- Igaz! – bólogat Gotfrid Virginia. Egyre gyanúsabb ez a nő. Először is képes volt beülni a lányok mögé mindjárt a második sorba. Másodszor néha olyan leplezetlen rajongással mosolyog Kovács tanár úrra, hogy szűzlány legyen a talpán, aki ebbe ne pirulna bele.

- És úgy igaz, hogy ez bizony igaz, drága tanárnő! – Látják, azért Docit se kell félteni, amíg a kacérkodás verbális szinten zajlik. Hajaj, de utána… De az már egy másik történet, és szinte ijesztőbb, mint ez a mese.  – Ama páfrányfának, vagy minek tökre kókusz ízű volt a gyümölcse, és a magházában isteni, tiszta,

ásványi sókkal teli édesvíz lötyögött! És hála az égnek, az ottani év eme szakaszában ez a növény éppen érett, és igen közönségesnek számított azon a környéken. Később persze, hősünk, mint a saját kis piti bűnei, megunta, no de akkor…

És végre egyedül a parton, a szelíd, lágy hullámokat és a naplementét bámulva,

és hol az önsajnálat, a kétségbeesés, hol meg a csendes ujjongás állapotában

göcögve és rágva és nyeldekelve végre átgondolta, hogy most mi van.

Két külön kupacba gyűjtötte a józanésszel érthető és érthetetlen tényeket. Mondanom se kell talán, kedves lányok, tisztelt hölgyeim és uraim, az egyik ekkora kupac volt, hogy a markomba simán belefért volna, ni. A másik meg… - és a tanár úr mutatja, hatalmas kört írva le a két karjával oldalt, a feje fölött kezdve és a szék alatt befejezve.

- Szóval aznap már nem tetszettek elindulni.

- Hát nem, drágám. Kora este már nem lett volna sok értelme.

- Egyik kupac szerint se?

- A kis kupac, meg a nagy kupac szerint se…- nevet a tanár úr Péter Ágira,

akinek az ölében már ott figyel Hermész Jakab plüssből készült reinkarnációja.

Ha kérdeznék tőle, miért pont a marabuval keresztezett vérszívó denevér készült el legelsőnek, nos, arra meg ő nem tudott volna ésszerű magyarázatot.

Mondjuk, talán a megalkotása nagyobb kihívás, mint egy krokodilé, vagy a tyrannoé, akit már annyian megformáltak, különös tekintettel a kínai őshüllő játékokat gyártókra és forgalmazókra. De nem kérdezték tőle, csak mindenki gügyögött egy kicsit a plüss Jakabnak, és csak azután érdeklődtek, eladó-e, vagy nem készít-e még ilyet, illetve ezt itt meg lehet-e simogatni. Janka igazgató asszonyt meg másodszor környékezi meg a guta, neki mért nem jutott az eszébe Kovács doci óráira belépődíjat szedni.

- Mondjuk az is igaz, hogy hősünk szavazatára nem is volt kíváncsi senki. Amire ugyanis végeztem a kókuszszerű gyümölcseimmel és kacérkodtam néhány apály idején ottfelejtett kagylóval, vajon ehetőek-e, ám úgy döntöttem, egy nap alatt nem alakulhatott ki akkor fehérjehiányom, hogy megkockáztassak egy heveny ételmérgezést, késő este lett.

- De tessék elképzelni, ha gyöngyszemet talál egyben!- veti fel egy néző.

- Sokra mentem volna ott vele.

- De haza tetszett jönni a tanár úrnak.

- És akkor hogy adom el, kinek?

- Ajándékozhatta volna kolléga…- veti fel kacér kis mosollyal Gotfrid Virginia. És ezen azért már mindenki elámul. Ez az elegáns, karót nyelt szépasszony direkt ráhajtott Kovács docira? Mert ha igen, nem ártana sürgősen orvosához, gyógyszerészéhez fordulnia, nehogy az állapot tartóssá váljon. Docinak persze igen jól esik Virginia mosolya, ezért nem késik a válasszal:

- Ha csak kegyednek nem, kollegina…

No és akkor a Túró lányok felszisszennek és vihorásznak egy kicsit. Janka igazgatónő pedig összevonja gondosan karbantartott szemöldökét, ez meg mit jelentsen, és hogy is adja ez ki magát erkölcsileg. Ám Kovács tanár úr jobb mutatóujját felemelve jelzi, a nyíltszíni smúzolásból ennyi volt, komoly probléma következik.

- Amúgy belegondoltak már, kedveseim, hölgyeim és uraim, mekkora gond az, ha az ember kincset talál? Az úgynevezett valóságban?  Mondjuk a földből kiekéz úgy egy láda aranyat?

- Hol van? – nyög fel a borízű hang.

- Nem csak az a gond, hogy a láda hol, hanem hogy aztán mit kezd vele?

Először is minden kincs az államé, amit az ország területén rejtettek el az

elmúlt évszázadokban. Vagy évezredekben, ugyebár. Na, most kérdésben a válasz: tudják, ki fog ásni ezeknek? Másodszor, hol lehet egy talált kincset, a törvényt megszegve, elpasszolni? Kinek? Hát emelje fel már a kezét, akinek úgy hirtelen lenne egy orgazda ismerőse! – Egy kéz se lendül, még azoké se, akinek talán még lenne is, ha kéne. – Na, látják! És kinek hiányzik az, hogy bűnözők közé keveredik? A tanulság tehát?

- Ne áss!

- Ne ekézz!

- Nono, viszont ki nem szánt, az nem is arat…- mosolyog a tanár úr a Túró lányok válaszain.

- Akkor…ha kincset találsz, ásd vissza?

- Na! Ez már tetszik, nekem, Hajnalka!

És ennek az ötletnek a teremben komoly a visszhangja.

- Hát elég az, lányok, hogy késő estére, viszonylag eltelve, de egy szem gyöngy nélkül értem vissza a homokpadhoz. Mondanom se kell, hogy a mellékág partján megtorpantam. A fene se akart átcaplatni megint a vízen, hogy útközben újra rám akadjon néhány slag-pióca. Bár meg kell adni, sokkal könnyebbnek éreztem magam azóta, hogy egy liter rossz vért kiszívtak belőlem azok az ijesztő férgek.

No de ki akarja naponta többször a csülkeit egy őskrokodil szájában tartani?

Szóval nézek át a szigetre, ahol veszekedés helyett iszonyat horkolás hangjai

borzolták a környezetet. Ebből következtettem ki vaslogikával, hogy az indulás másnap reggelre marad, feltéve és meg nem engedve, hogy nekivágunk-e egyáltalán.

- De nekivágtak, ugye?

- Hogyne.

- Csak mert harmadik alkalommal cseszem itt az időmet, de maga, tanár úr,

arról a pontról, ahová az Odaát Ajtaja kilódította, még el se mozdult.

- Nos, kedves igazgató asszony…

- Már elnézést, hogy közbeszólok- visszakozik Janka nagysága, mert rögtön érzékeli, hogy ezzel a közbeszólásával nem lett népszerű.

- Jártam lent a tengerparton.

- De nyugtasson meg, hogy holnap reggel elindulnak!

- Miután a szerencsétlenül járt pteradonomból már csak néhány csont maradt…

- És úgy mégis, hogy osszam be az időmet, milyen gyorsan fognak haladni?

- Ó, hát ha ez az óhaj, igyekszem, hogy…

- Neeee! – nyávog fel a Túró hölgykoszorú és a nézők közül is jó páran.

- Bár rájöttem, hogy a „bölcselmi gondolatok, vagy mik” szemeszter tananyagát

ezzel a történettel igen hasznosan tudom szemléltetni…

- Akkor…isten őrizzen, hogy beledumáljak…

- Köszönöm, igazgató asszony!

És Janka néne kihúzhatja magát a székén ülve. Ő bezzeg egy liberális vezető.

Cikkanó oldalpillantást vet az unokahúgára, ám Vágási Jutka teljes figyelmét Kovács tanár úrnak szenteli.

- Hát szóval úgy döntök, nem piócázok. Szépen megágyazok én is magamnak

a homokszigettel szemben. Keresek is egy viszonylag száraz és homokos részt, a cuppanós agyagos sáv után. Ott szépen leások puszta kézzel egy olyan tíz centit, mintegy a testemre formatervezve egy sekély sírgödröt. Ezt a módszert

Ugribugtól és Gézától lestem el még a délelőtt során. Nos, éppen befészkelném magam, amikor nagyra változott veréb barátom alakja emelkedik ki a saját gödréből és utánam szimatol.

- Itt vagyok!- szólok neki a kisebb hüllők vartyogásától és a szúnyogok zöngésétől űzött csendben. Mert azt talán mondanom se kell, hogy azok a rohadt szúnyogok már akkor is, vagy azóta is ott vannak, hogy pimasz döngésükkel és csillapíthatatlan étvágyukkal megkeserítsék mindenkinek az életét, aki oxigént lélegzik be és széndioxidot bocsát ki magából. Gondoltam is, és ezért volt az imént az a gyenge kis vicc a sekély sírgödörrel, hogyha elhelyezkedtem, majd szépen betemetem maga a homokkal, valahogy úgy, hogy levegőt azért kapjak, így a gödörből sírhant lesz.

- Hol vagy?- kérdezi Ugribug és szimatol tovább.

- A parton!

- Nem jössz át?

- Á, jó lesz itt, már megágyaztam.

- Hát…te tudod…

- A piócák miatt, érted.

- Ja! Hát áthozlak én szívesen.

- Köszi, de…hacsak…ugye biztonságban vagyok itt?

- Már úgy érted, hogy megesz-e valaki az éjszaka?

- Például.

- Á, azt nem hinném. De mondom, szívesen áthozlak. Alszol mellettem, akkor tuti nem bánthat senki.

Nos, lányok, így történt, hogy odaát az első éjszakámat egy T- rex

hálótársaként töltöttem el. Mit mondjak, elképesztő élmény volt, ám akkor ez fel se tűnt a számomra, mivel benne voltam a szituációban. Ugribug átcaplatott értem, én a nyakát átölelve az egyik tarajára ültem. Átérve az ő alvógödrét egy kicsit átalakítottuk, csak hogy én is kényelmesen elférjek, hát a háthoz, fenék a fenékhez, igazán meghitt gyengédséggel. Fáradt is voltam, persze, de úgy aludtam el, mint a bunda és úgy húztam a lóbőrt, mint a tej. Na most a szünetben azt a feladatot adom önöknek, drága kisasszonyok, és önöknek is, hölgyeim és uraim, hogy aki ennél jobb képzavarral elő tud állni, az fogadhatja mélységes elismerésem és helyből a Zseb és cetli stúdium díszpolgárává avatjuk, valamint vendégem egy kávéra.

És ezzel fel is bolydult az aula.

                                                O

 LACI BÁCSI FEJE VÖRÖSLIK ÉS IJESZTŐ

 Már a járőrautó is mintegy kelletlen lassúsággal fordult be a Vérfarkas szurdok felé vezető sárga kavicsos útra. Azt ott már olyan lassan döcögött, hogy Nagy Dundi Emil törzsőrmesternek nem is kellett hármas sebességi fokozatba kapcsolnia. Mellette a társa és fogadott lánya, a szépséges Bezzegh Franciska tizedes meg úgy néz ki a fejéből a szemfesték nélkül is igéző szemén és az autó szélvédőjén át a behavazott tájra, mint aki a hallgatásával is csak ezt kérdezi:

most mire is lesz jó ez? És aki nem hiszi, hogy igenis lehet így kinézni egy járőr kocsi szélvédőjén, az most képzelje Franciskát maga elé.

Aztán ugye csak muszáj volt odaérni a szurdokba, és leparkolni a turistaház előtt. Ott Nagy Dundinak, a Föld és ezen belül a Rét, vagyis bocsika: A RÉT és mellesleg a Föld megmentőjének, akihez képest az összes képregény hősből filmsztárrá avanzsált sztár Batmantől a Pókemberen át Zöldlámpásig  és a Vasemberig vagy az Amerika kapitányig szánalmas mitugrász, szóval a NAGY Dundinak még az a mentő ötlet jutott az eszébe, hogy megisznak bent egy kávét.

Ez kiváló időhúzásnak bizonyult. Egyrészt azért, mert a turistaház menedzsmentje aggályosan odafigyelt a kávé minőségére. Így tehát a Sámán Központban kávét szürcsölni külön gyönyör. Hát ne? Megérkezik a vándor a szurdokba. Többnyire abból a célból, hogy beüljön a Pántlikás Ladába.

A csodatévő kaszni el is végzi a dolgát. A vándor megnyugodva, boldogan kászálódik ki, végre tudván, mit kell ahhoz tennie, hogy az élete egyenesbe jöjjön. A szerelmesek összebékülnek, a ráncok kisimulnak.  No mármost és ezek után mi legjobb lépés? Betérni a turistaházba, hogy az egyik asztal mellé leülve átgondolja(ják) a részleteket.

És mi kell ehhez? Egy jó kávé. Tea. Esetleg sör. Már ha van éppen a hűtőben, mert a sör az nagyon fogy. Issza, ugyebár, a Laci bácsi, aki addig se ordít, amíg iszik. Aztán a Kovács doktor úr, aki addig se beszél, amíg Laci bácsi ordít, vagy amíg sört iszik. Bár Kovács doci mostanában sokat tartózkodik házon kívül, amióta elkezdte a mesefolyamát a Túró Kisasszonyoknál.

Szóval a pultnál Bogi asszony, a pult mellett a Kisbogi a babakocsiban.

Máris lehet gügyögni ezerrel. A sarokban meg Szép Juhász néne teázgat Laci bácsi társaságában. Meghitt csend, kellemes meleg.

- De csak nem Ladázni jöttek? – érdeklődik Bogi a rendőröktől, amíg nekilát

a két lórúgás erős eszpresszónak.

- Ladázni? – értetlenkedik Nagy Dundi, a hon és a világ megmentője.

- Hát Pántlikás Ladázni.

- Ja, vagy úgy…

- Bár azért jöttünk volna…- sóhajt Bezzegh tizedes.

Bogi megint megfürkészi őket, akkor vajon mit keres itt kint egy rendőr járőr, ahol a madár se jár ilyen időben. Azért is vállalta be a hétköznap délelőttöket,

hogy az anyját és Almát helyettesítse, mert unatkozni ráér a kicsi mellett. Fürkészés után meg azt mérlegeli, illik-e megkérdezni őket.

Talán nem. Lehet, csak egy kis nyugira vágynak, meg friss levegőre.

Elkészül a kávé. Bezzegh tizedes addig boldogan elvan a kicsi lánnyal, úgy bámulja a kisbabát, nedves szemmel, mintha vágyna egy sajátra, vagy legalább egy porcelánfejű, szivacstestű hasonmásra az ágy sarkába, vagy fel a könyvespolcra.

Aztán Nagy Dundi töri meg a csendet.

- Na most, ahhoz a Dezső Dagonyájához hogy is kell eljutni, csókolom?

-A Dezső Dagonyájához?- kérdez vissza Bogi.

- Oda, a fene vitte volna…

- Hát…ki tetszik lépni az ajtón, akkor ott a kavicsos ösvényen balra az erdősávig, és aztán megint balra úgy száz méter. Nem lehet eltévedni.

- Na, gondolom… - Dundi elveszi a kávét, int Fruzsinának, üljenek asztalhoz, amelyik a legközelebb van a pulthoz.  Bogit meg mát tényleg majd megeszi a kíváncsiság, hogy de tényleg, mért kérdi, mi dolguk van ott. De látja ám, hogy Laci bácsi is figyel a szája eléközött műanyag palack mögött. Na meg Szép Juhász néne is, elvégre ő is ott lakik. Már amikor nincs nagyon hideg. Mert azokon a napokon inkább a hát egyik szobájában alszik, napközben meg az ablaknál ücsörög. Mondhatnánk, ezzel az erővel haza is költözhetne. No de erre az lenne a válasza: jaj, istenem, azért az nem olyan. Különben is, Bedeő atya már intézi a faház-barakk projektet, és attól kezdve már komfortja is lesz a vad haramiáknak.

- Jól hallom, hozzánk készül a biztos úr?- menti fel Szép Juhász néne Bogit a kérdezősködés terhe alól. Ám nem Nagy Dundi válaszol, hanem Bezzegh tizedes.

- Magukhoz, néni…

- Hozzánk?

- Sajnos.

- Jaj, istenem! Csak nem történt valami az éjjel?

- Az éjjel?

- Hát mivel itt aludtam, tetszik tudni…szégyellem, de nagy hidegben fájnak az öreg csontjaim.

- Á, azt ne tessék szégyellni.

- Na jól van, drágám, akkor nem szégyellem.

- De mi történt ott, hogy oda készülnek? – szólal meg Laci bácsi is a hangtompító műanyag palack mögül, amiből két mellékzönge támad: a palack rezgése és Laci bácsi szájüregének alig kivehető visszhangja. Bezzegh tizedes meg nem tehet mást, mint megint megbámulja a jelenést, mivel az okával még nincsen teljesen tisztában.  (A mágikus erdő lakóinak kikötése, hogy az ordító zseni csak így beszélhet, ellenkező esetben ismét megindul az erdő s Sámán központ ellen.)

- Történni semmi se történt, kérem- Nagy Dundi, a Rét és a világ megmentője

hosszan kevergeti a kávéban a cukrot. - Legalábbis reméljük. És ha rajtunk múlik, nem is fog.

Na, ettől a választól még kíváncsibb lett Bogi asszony, meg aztán felébredt benne a riporter-gyakornok is, amit mint kezdő és gyakorló kismama, kénytelen mélyen altatni.

- Mert minek kéne, Dundi bá’?

A hős máskor eléggé zokon veszi, ha Dundinak szólítják, ám most ettől a kis hölgytől és ebben a helyzetben direkt jól esik, mivel ha valakit ledundiznak és lebácsiznak, az szeretve van. És ezt nem is illik elrontani holmi kellemetlenkedő rendőri intézkedéssel. Ám ha muszáj…

- Nahát, csókolom, valami bejelentés érkezett, hogy ottan, mármint a Dezső Dagonyájánál rosszhiszemű, jogcím nélküli fedél- nélküliség tényállása forog fenn…

- Hogy micsoda?

- Ottan engedély nélkül életvitelszerűen laknak.

- Jaj, istenem!

- Hogyan, kérem? – visszhangzik a palack mögül Laci bácsi.

- Nem mi mondjuk, minket küldtek – védekezik Bezzegh tizedes.

- Küldték?

- Küldtek, kérem.

- Ki küldte?

- Az mindegy is, kérem, mert nekünk muszáj eljárni, ha a bejelentés érkezik, és a tényállás igaznak bizonyul. – Dunditól nemes gesztus volt, hogy az ügybe nem ártotta be Vilmos őrnagyot, aki azzal engedte őket el, hogy „Szép szelíden igazoltassanak mindenkit, erről készítünk egy jegyzőkönyvet, és ha legközelebb erre jár az a mocsok főmérnök, majd én elküldöm már a francba.”

-A tényállás?

- Igen, az, csókolom.

- Hogy ott laknak?

- Laknak?

- Persze, hogy laknak, ezt mindenki tudja.

- Nagyszerű, akkor eddig meg is volnánk.

- De ők nem jogcím nélküliek, és a legkevésbé rosszhiszeműek.

- Tudom én azt, Boglárka asszony, de nekünk a tizedessel mégis körül

kell ott néznünk, kicsit.

- Jaj, istenem!

- Bár a nénit már láttuk, törzs úr.

- És akkor engem most letartóztatnak?

- Dehogy tartóztatjuk.

- És azt tudják, ki volt az a mocsok?

- Már kire tetszik gondolni?

- Aki feljelentette a haramiákat?

- Tudjuk.

- Ki?

- Nem mondhatjuk meg, de a Béla főmérnök.

- Azt a rohadék szarházi- mordul Laci bácsi a hangtompító mögül.

- De tessenek már várni. Az a rész még nem a Szurdokhoz tartozik?

Mert én úgy tudom, ez a hely itt ötven évre a miénk.

- Ezt én nem tudhatom, csókolom.

- De én tudom. És mivel a miénk, mi, máris a Sámán központ megengedtük

nekik, hogy ott lakjanak. Csak kérdezzék mag apámat. Hívjuk fel telefonon?

- Nem kell, kérem, elhiszem én ezt kérem. De itt jönnek a jogi csűrcsavarok,

amiktől egy rendes zsarunak csak megfájdul a feje, kérem. Jól mondom tizedes?

- Jól mondja a törzs úr.

- És akkor maguk most kilakoltatnak? – Laci bácsi feje vöröslik és ijesztő. - Mert hozom ám a kisfejszét, he!

- Nono!

- Nyugdíjas korú vagyok, énnekem már nem számít!

- De ne tessék már a bácsinak heveskedni!

- Nem hagyom ám, hogy kibasszanak azokkal a kedves népekkel, he!

- De nem is akarunk kibaszni velük!

- Ezt is jól mondja a törzs úr! Hát honnan is lakoltatnánk ki őket, amikor már

eleve kint vannak? – Bezzegh kisasszony logikája elég ahhoz, hogy Laci bácsi

ingere egy kisfejszés rendőrkergetéshez lelohad, hála az égnek.

- Csak körülnézünk, aztán jelentjük egy hajléktalan központnak és annyi.

- Annyi?- fürkészi meg Laci bácsi Bezzegh kisasszonyt, aki buzgón bólogat.

- És akkor majd ők járnak ki hozzájuk, hogy miben segítsenek.

- De nem vagyunk mink koldusok, jaj, istenem!

- És akkor miért is tetszenek kint lakni, néni drága? – veszi vissza a szót Nagy Dundi.

- Mert nekünk ott jó.

- Jó? Mért jó?

- Mert szeretjük.

Na, most kérdezhetné még Nagy Dundi Szép Juhász nénit, hogy mért szeretik, amire esetleg azt a választ kapja, hogy „csak”, esetleg megint azt, hogy „mert jó”, ezért úgy dönt, nem firtatja tovább. Inkább kihörpinti a kávéját, aztán némi nehezteléssel néz a tizedesre, aki még oda se ült hozzá az asztalhoz. Bezzegh kisasszony elérti a gesztust, odalép, és állva, két kortyra megissza az eszpresszót, ami minimum barbárság eme nagy műgonddal elkészített remekkel szemben. Ám a főtörzs ennek most örül, mert készülődhet.

- Tehát akkor balra az ösvényen, és megint balra?

- De most senkit se találnak otthon, szerintem- bólint Bogi.

- Nem?

- Úgy tudom, Huba pont bent van Réten, Virág meg edzésen.

- De a szamarat meg a disznót talán otthon találják-  tájékoztat megenyhülten Laci bácsi. – A szamár inkább, Dezső sokat csavarog.

- Őt viszont nem is kell igazoltatnunk.

- És megnézhetik az Odaát Ajtaját.

- Na. Hallod, Franciska? Az érdekes lesz.

- Oké, menjünk.

- És otthon találják a Fővezérlő Bajtársat is, csak ő ritkán látszik- szól utánuk Boglárka. – Tudják, ő volt az a kékseggű ördög tábornok, aki…

- Azt tudjuk- a Rét és a világ megmentője meg a társa ne tudná?

- No és ő hová szokott elmászkálni?

- Azt mondja, meditáció közben átlevitál a nirvánába.

- A mindenit!

- Jöjjön, tizedes!

- De utána beülhetek a Pántlikás Ladába?

- Szolgálat közben?!

- Miért?

- Majd kifárad a szabad idejében, tizedes. – És Bezzegh Franciska beharapja az ajkát, nem vitatkozik. Mert amikor a főnöke és atyai jóakarója magázni kezdi, olyankor semmi értelme a vitának.

                                        0

  A MENNYEI KÉZMŰVES SZAKKÖR ESETE?

 - Nahát, kedves barátom.

- Csupa fül vagyok, Etuska édes!

Ettől az „Etuska édestől” szegénynek a szeme kissé tikkelni kezd, de nyel egy nagyot, és nem kéri ki magának se az Etuskát, se az édest. Hiszen annak örülnie kéne, hogy ennyire bizalmaskodó jóban van a rettenetes modorú UHU bagollyal.

Bár hogy ez a következő tíz perc múltán is így marad-e… No muszáj belevágni.

Etus egy nagyalakú kockás papírt tesz az asztalra úgy, hogy Kerati úr is lássa.

- Itt vannak számok.

- Szuperság, tündérrózsa!

Na most Etus utoljára talán hét éves korában szólította egy nagybácsi így, és ezért ma már érthetetlen okból egy életre megutálta őt. Pedig kedves öregúr volt, amennyire emlékezhet rá. Nem az a térden lovagoltató, cukros bácsis rokon. És a tündérrózsa amúgy meg egy gyönyörű virág… Viszont honnan veszi ezt a megszólítást Kertai? Tisztára ördögi, nem?

- Látja? Ennyi első osztályú, tiszta agyag kéne csak.

- Csak?

- Jól látja. Hatezerháromszáz és harminchat kiló. Vagyis hat és fél tonna.

- És az sok?

- Téglagyárba semmi. Egy órányi anyag.

- Bár hogy mekkora az téglagyár, ugye…

- Viszont egy magányos keramikus művésznek több évig elég.

- És ez lenne kiskegyed.

- Meg maga.

- Én?!

- Mivel arról volt szó, hogy maga gyártja le a huszonegyezer és százhúsz

bárányokat. Vagy már elment a kedve?

- Őszinte leszek, sose volt, de muszáj, csókolom.

- A bűntudata miatt.

- Az, az. A Bűntudatom.

- Rendben. Nézzük tovább! Maga, barátom, ha majd belejön, akkor óránként úgy két, azaz kettő barikát tud majd megformálni.

- Majd ráhajtok.

- Azt nem lehet, az a minőség rovására megy.

- Figyelek.

- A igényes megformálásból nem engedek.

- Jogos, maga drága.

- No tehát. Tíz óránál többet nem lehet büntetlenül görnyedni.

- Majd…

- Mert pár napon belül az is a minőség rovására megy.

- Értettem.

- Maga tehát, kedves barátom, napi húsz barikával számolva ezerötszáz hatvan nap múlva teljesíti a célját.

- Ez ilyen sok?!

- Bizony, öt év.

- A francba!

- Kap maga a szeráfjától ennyi fizetés nélküli szabadságot?

- Hát nem csak az, hogy aligha, de öt év?!

- Bár ha az öröklétet vesszük, hiszen mégis csak a Vénusz Wellnessben vagyunk…röpke idő.

- Á, nekem erre nincs annyi.

- Nézze, még ha időnként segítek is magának, lefaraghatunk úgy egy évet.

- A négy is sok.

- Ám ha rá tudna venni tíz- tizenöt lelkes lelket…

- Gondolja?

- Ki ne szeretett gyermek korában gyurmázni?

- Hát…mondjuk, én nem.

- Na jó, de maga ebben is, mint annyi másban oly kivételes személyiség, Kertai úr.

Kertai gyanakodva nézi meg Etust, mennyi ebben a megjegyzésben a szarkazmus. Máskor egyértelműen rávágta volna, hogy sok, és kikéri magának.

Ám most nincs abban a helyzetben. Különben meg igaz is, ő egy kivételes személyiség. Annak kell lennie, ha felkeltette a sátán figyelmét, mi több, kényes feladatokkal bízza meg, és a folytonos kudarcai ellenére még mindig bízik benne. És a főnök bizalmától függetlenül. Ugyan ki volt Közép-Európa legjobb közös képviselője, gondnoka és könyvelője? Azért ezt nem kéne ám elfelejteni,

amikor önértékelési válságban tocsog az ember. Kertai úr tehát úgy dönt, Etus megjegyzésében semmi gúny nem volt, ezért kihúzz magát ültében.

- Az már igaz, minek is szerénykednék, maga drága.

- Nincs is arra szükség.

- Rendben, de akkor mi legyen?

Etus belegondol, megfontol, javasol. – Mi lenne, ha meghirdetnénk egy agyagozó szakkört?

- Egy mit, csókolom?

- A házi neten.

- Szakkört?

- Tudja maga, titokban hány vendég unatkozik?

- A fene a jó dolgukat…

- Néhány hét kellemes henyélés után az én oldalamat is majd kifúrta valami tehetnék. Bármi, mivel múlik a tenger idő. Látja, ezért kezdtem el kötögetni- mutat körbe az amúgy makulátlan tiszta szobán, ahol néhány sapka, sál, mellény, vádli-melegítő és pamut gombolyag még mindig magában mormol és tévelyeg. – Tényleg, barátom, én meg hadd adjak magának egy sapkát és egy sálat!

- Jaj, kegyed egy tündér!

- Válasszon!

- De itt mindig nyár van.

- Angyalkára, bárányra és egyszerre tíz banánra sincs mindenkinek szüksége.

Ez igaz. Kertai csapdában. Így aztán tétován rámutat egy piros sapkára és egy kék sálra. Innentől kezdve fél perc se, és már rajta is virítanak boldogan.

- Nahát, milyen jól áll magának!

- Gondolom…

- Nem viccelek.

- Talán van rá remény, hogy a Vasas itt egy meccset játsszon…

- Úgy érti, focit?

- Mért, mit?

- Maga Vasas drukker?

- Mért, mi? – kérdez vissza Uhu bátyánk úgy, mint aki érezteti, más csapat

szóba se jöhet, még csak felemlítés szintjén se, már az is sértés.  Etus látja ezt, és harsányan ért egyet. – Hajrá Vasas!

-Á, szart se érnek. Legyen inkább Barcelona.

Ám Etus nem lép a csapdába. Tudja ő, hogy nem nyilváníthat véleményt, mert Kertai rögtön a hozzá nem értését vágná a fejéhez. Inkább visszatér a lényegi problémára.

- Tehát mit szól hozzá?

- Már a szakkörhöz?

- Miért ne próbálhatnánk meg?

- És akkor a gyakorló feladat a bárányka lenne?

- Például.

- Nem is tudom…

- És ha elmesélné hozzá a szívhez szóló motivációját…

- Mármint én?

- Persze.

- Tárjam fel, hogy pestist terjesztettem, embert akartam ölni, pontosabban

emberbőrbe bújt földönkívülit, gyerekrablásba keveredtem, meg minden?

- Nos, ezt így nem részletezném.

- Meg hogy a sátán ügynöke voltam?

- Ezt pláne nem.

- És ezért kell itt szolgálnom büntetésül?

- Mondja azt, hogy megbánta a bűneit, és ezért ajándékozott mindenkinek angyalkát, és a báránykák is ajándék lesz mindenkinek. Tehát csak azt, amivel

az én szívemet is meglágyította.

- És segít?

- Látja, egy ilyen szakkör vezetéséhez még kedvem is lenne.

- Maga tényleg egy….egy…tündérborsó!

- Hogy ez eddig nem jutott az eszembe!

- Hogy maga egy tündérborsó?

- A szakkör. Nahát! A végén még hálás is leszek magának, Kertai úr!