epigon-apokrif

[epigon-apokrif]

Egy soha véget nem érő Deftones dal vagyok.

A Sextapes vagyok.

A Rosemary vagyok.

A Cherry Waves vagyok.

Megállíthatlan vagyok.

Valahogy a problémák soha véget nem érő sorának közepén találtam magam.

És ez így van jól.

Azt hiszem ez az a minimális személyiségváltozás amire az ember még 30 évesen képes.

Mindamellett, le kell szarni mindenkit.

Mindent és mindenkit.

Odakint hideg van és sötét van és senkit nem hat meg az önérzet.

Farkastörvények uralkodnak.

Mennyivel jobb itt bent pinuszozni mint kint fagyoskodni a tavaszi éjszakában.

Talán erre nem jöttem rá mostanáig.

Az életnek nem kell lennie semmilyennek. Az élet csak úgy van. Csak úgy megtörténik.

Nekünk pedig csak ez az egy életünk van.

Ami nagyon tetszett, az a Nordbat 2-ről szóló újságcikk. Nincsenek szabályok. Nincsenek törvények. Csak a cél létezik. Minden eszköz használható. Az egyetlen földi bűn a tétovázás. Egy másodperces döntések. Kitartás 130 órán át. Százharminc óra végtelen sok perc kint a hideg vízben.

De ugyanakkor úgy gondolom, hogy tudni kell a jó dolgokat is elfogadni. Tudni kell az élvezetben is teljesíteni. Házastársi kötelességek meg minden.

Tudni kell merészen belevágni. Mindenbe és mindenkibe.

Egy soha véget nem érő Deftones dal vagyok.

Most jön a szóló.

[epigon-apokrif]

Gondolatok a vécén

Rodin gondolkodója is valahogy így kezdte. Csupasz seggel, a térdén könyökölve, várva az ihletet. Enyhe szarszagban.

Kicsit elsodortak a hétköznapok, egy negyedév már el is telt ebből az évből, pedig hogy fogadkoztam, hogy naponta naplót írok meg ilyesmi. Naplót írni annak van ideje, aki nem is él.

Én jelentem élek, méghozzá nagy lábon.

Nyaralok, utazok, házasodok. Ki hitte volna három évvel ezelőtt.

Sokat változtam és sokat tanultam a világról és önmagamról.

Talán a legfontosabb az optimizmus és az önbizalom, az a gondolat, hogy bármi jót kezdek el úgyis sikerülni fog.

A tenni akarás boldoggá tesz.

Az, hogy meddig tart a boldogság, kétségkívül jó kérdés. Vajon mik a jó cselekedetek? Mik a rosszak? Mit kell erőltetni? Mit kell elengedni?

Senki sincs, aki megmondja mi a helyes.

Így megyek előre a mindennapokban.

Kanyargós utakon, magabiztosan.

Néha enyhe szarszagban.

[epigon-apokrif]

Egy Szerelem Margójára, 86. rész

"What's love got to do?" - énekelte a Tina Turner dalt kiparodizálva Biggie Smalls a "Machine Gun Funk" című dalában.

És milyen igaza is van. Mi köze van a szerelemnek ehhez az egészhez? Valahol a Karácsonyt is a várakozás hatja át, valami csodavárás. Aztán mindenki várhatja a maga Megváltóját.

Valakit, aki a feje tetejére állítja a világunkat, kiforgatja a sarkaiból, megváltoztatja, felülírja, és azután soha többé nem tér vissza.

Aztán kezdődik elölről minden: rossz útra térünk, elkárhozunk, s várjuk, hogy valaki jöjjön és visszacsináljon mindent.

De mégis, mi mindent?

Van egy uralkodó elméletem, hogy minden embernek van filozófiája. Minden embernek vannak uralkodó elméletei, gondolatai a világról. Mindenki szembesül olyan szituációkkal, amikor a másik ember bemutatja gondolatainak vezérfonalát. Ahogy egy öreg barátom mondta: minden embertől lehet tanulni valamit, még a leghülyébbtől is, hiszen ő is tud valamit amit te nem tudsz. És milyen igaz tőle: mindenki világlátása, perspektívája egyedi és megismételhetetlen. Kétszer nem történhet meg ugyanaz az esemény. Kétszer nem lehet leélni ugyanazt az életet. Kétszer nem születhet meg ugyanaz az ember, s ha mégis lehetne testileg azonos, lelkileg, pszichésen, nem lehetne, mert nem lehet kétszer egymás után teljesen ugyanazokat a körülményeket megteremteni, amiben egy ember felnő. Hiszen akkor kétszer kellene megszületnie szüleinek, nevelőinek is. És az sem lehetséges.

Így vagyunk hát ezzel.

Jönnek személyes megváltók, akik a filozófiánkat változtatják meg, és egy-egy ilyen változás után lehetetlen visszatérni az előző állapotba. Mindig egy-egy Pálfordulás áldozatai vagyunk. Mint ahogy Pál sem térhetett vissza a Megváltó előtti életéhez, mi sem tehetjük azt. Így volt ez Pállal a Megváltó halála, feltámadása, és mennybemenetele után is. Pál nem volt már ugyanaz az ember, mint azelőtt.

Én nem tudhatom, az én Megváltóm meddig lesz itt velem ezen a földön, vagy én meddig leszek ővele. De bárhova is sodor bennünket az élet, én már megtértem. Én már soha nem leszek ugyanaz, mint azelőtt. Vajon a Megváltót megváltotta-e a megváltás? Talán sohasem tudjuk meg.

Ami fontos, hogy igaz életet éljünk. Filozófiától függetlenül minden gondolat- és elméletrendszernek az az alapja, hogy igazak legyünk, és igaz az, ami jó érzéseket ad valakinek. Nekünk magunknak, vagy másoknak, oly mindegy.

De kit is nevezhetünk Megváltónak? A történelmi, egyetemes Megváltót csupán? Vagy bárkit, aki jó érzéseket ad nekünk? Ki tudja. Van bármi törvény erre?

Én nem tudom a választ, én csak kérdéseket hoztam magammal. A legfontosabb kérdés: megérdemlem-e Megváltást?

#books & libraries

[epigon-apokrif]

Egy csendes, nyugodt nap margójára

Ez a ma este valami igazán különleges. Igazából, fogalmam sincs hol kezdődött, és merre tart.

Ma nincs stressz, nincs kábult fáradtság. Csak néhány tesze-tosza feladat van. Nem kínoz semmilyen gonosz szellem, nincs tébolyultság. Kicsit mintha tényleg meghittebbé válna a világ egy része karácsony közeledtével.

Igazából én sem tudom, hogy miért.

Már nem sietek sehova, el tudok engedni mindent. Elengedés és felejtés.

Jó vacsorák, kényelmes meleg ágy, ennyi az élet, nem kell több.

Egy kis munkahely, egy kis szórakozás.

Mintha ez lenne az élet alapállapota. Nem azt érzem, hogy most gond nincs, hanem, hogy máskor gond van. Mintha máskor ott ülne egy majom a hátadon, amit nem tudsz lerázni, és folyton ütne-vágna, harapdálna, rosszra sarkallna.

De miért történik ez? És máskor miért olyan jó minden?

A nyár is, valami csodás álom lehetett csupán, fikarcnyi nehézségekkel tűzdelve, amik persze ott és akkor óriási, ledönthetetlen falaknak tűntek. Persze azóta eltűntek azok is.

De hogyan tovább akkor? Merre tovább innen?

Valami tétova rendszerességet visz az életébe az ember. Egyik lépésről a másikra megszervezi az életét. Egyszer ezt kell étkezni, egyszer azt, egyszer ezt kell érezni, egyszer azt.

És mégis, mintha egy varázsütésre most kicsit jobb lenne a világ. Pedig annyi történt, hogy megszűnt a benzin lakossági hatósági ára, mely 480 Forintra volt rögzítve a piaci ár helyett, amely most kb. 675 Forintnál jár átlagosan. Ez több 180 Forint különbség literenként. De mit számít?

Mintha véget ért volna egy óriási önámítás, és végre fellélegezhetnénk: végre tényleg van igazi kihívás az életünkben, most már felnőhetünk.

Hát ilyen ez.

Aztán, hogy jövőre merre tovább? Azt tényleg nem tudjuk.

Az élet megy tovább arra, amerre úttalan útjai viszik messze.

Most épp ott tart, hogy rendszeresen edzek. És miért ne? Egészségemből kitelik, erőmből kitelik, pénzemből, időmből kitelik. Miért ne?

Mitől jobb megtagadni magamtól az edzést mondvacsinált, képzelt okoknál fogva?

De talán ez sem annyira fontos.

Végre eljutottam arra a végső meggyőződésre, arra a helyes gondolatra, hogy egyetlen célja és oka van annak, hogy edzek: hogy önmagam legyőzzem.

Újra és újra, hétről hétre megküzdök a saját lustaságommal, önzőségemmel, gyávaságommal, gyengeségemmel. Szembenézek önmagammal és nehéz súlyokat emelek.

Nem azért, hogy erős legyek, nem azért, hogy izmos legyek, nem azért, hogy megverjek másokat, nem azért, hogy bántsak másokat, nem azért, hogy lenyűgözzek másokat, nem azért, hogy meghódítsak másokat.

Csakis önmagam legyőzése céljából edzek.

Ez egy háború.

Ez egy háború önmagam ellen.

Hogy mi az igaz szerelem nyitja? Nem tudom.

Csak átélem.

Ez a mostani igazabb az életnél. Csodásabb a valóságnál. Szebb az álmoknál.

Fontos ezt is elmondani egyszer. Az emberrel mindig történik valami észveszejtő őrület, valami soha véget nem érő pörgés, meg sem tudja jegyezni, melyik nap mi történik, és hogy miért.

Mintha soha semmire nem lenne idő.

Aztán egy kósza pillanattal később rászakad a világ összes ideje. Vagy legalábbis pár perc abból.

Megállunk egy csendes pillanatra, és átgondoljuk, hogy merre tovább.

Amit mindig fontos megjegyezni: amit most teszünk, annak öt év múlva lesz hatása. Amit most elrontunk, az a hiba öt évvel ezelőtt kezdődött. Ezért fontos a pillanat uralása, a jelenlét. És ez így is van jól. Aztán egy előre meg nem mondott pillanatban úgyis véget ér minden, és már ez a földi lét nem fog semmit számítani. Talán igen, talán nem, egy másik lét, valahol máshol, számítani fog valamit.

De addig még van egy kis időnk.

[epigon-apokrif]

Hova sietsz?

Jól laktál, megvacsoráztál, nem vagy éhes, nem fázol, nem fáradtál el, nem félsz, nem fekszel kényelmetlenül, nem kell sietned, nem bántanak, nem zaklatnak, nem befolyásolnak, nem használnak ki, nem nevetnek ki, nem dolgoztatnak, és még sorolhatnám.

Mégis, miért ne lennél türelmes?

Ettől jobb hely most az egész világon nincs.

Egy-két óra alvás a halál. Öt-hat óra alvás egy örökkévalóság. Ha nincs reggeli, az szenvedés. Egy kávé maga a mennyország.

Szóval? Hova sietsz?

Kényelmes, puha ágyban fekszel. Jó meleg van. Puha takarók között. Jóllakva. Szeretetben.

Nincsenek idegenek. Nincs aki zavarjon. Nincsenek kényszerek.

Csak Te és a nyugalom. És a csend.

Nincsenek szomszédok. Nincs hangzavar. Nincs alkohol. Nincs dohány. Nincs kényszer.

Ez a megnyugvás.

Egy fikarcnyi türelem és megértés oly kis ár mindezért. Érdemes hát sutba dobni a türelmetlen beidegződéseket. Hisz megvan mindened.

[epigon-apokrif]

Parttalan szerelem

A szerelem valami végtelen tenger, soha véget nem érő óriási, tajtékzó hullámokkal. Csónak nincs, mentőmellény sose volt. Csak sodródsz az árral, néha küzdesz ellene, néha vele úszol.

És egyre csak azt látod, hogy a célodhoz egyre közelebb suhansz. Kibontott vitorlaként beléd kap a szél, és egyre csak suhansz, olyan helyekre, amelyekről korábban álmodni se mertél.

Hogyan kerültél ide? Hová jutsz el innen? Nem tudod.

Csak lehunyt szemmel hagyod, hogy eltemessen a víz, és vigyen az áramlat, egy örökkévalóságon keresztül. Mint amikor háton úszol: nem tudod merre tartasz, nem tudod mennyi van még hátra, csak suhansz behunyt szemmel. A hullámok összecsapnak a fejed fölött, a víz ellepi arcodat, kifújod a levegőt, aztán mész tovább, megállíthatatlanul. Nincs kifogás, nincs nyafogás.

És ez az, ami talán előre visz. A kitartás. A célok. Hogy van miért. Hogy van kiért.

És így aztán abban bízol, csak jó vége lehet, ha vége lesz egyszer talán.

De sohasem lesz vége.

Mert a szerelem örök.

[epigon-apokrif]

Aztán leírod ezt a sok okosságot, aztán mégse fogadod meg. Ez vagy te. Ez vagyok én. Türelmetlen.

Szerelem mindig

Rég nem írtam ide. Igazából most is csak azért jöttem, hogy pár szót szóljak a boldogságomról.

Azt hiszem, minden összejött teljesen.

Szerelem, szex, boldogság.

Nevetés.

Amire oda kell figyelnem csupán, hogy tényleg felelősségteljes legyek, és ne csak mondjam, hogy "feleségül akarlak venni", és "gyereket akarok tőled", hanem tegyek is érte.

Persze, mindent jól csináltam, azt hiszem.

De ami igazán nagy szintlépés, az ha jóból kiváló leszek.

Persze, egész nap az ágyban döngetni jó. De egész nap együtt lenni és együtt dolgokat csinálni, mosni, főzni, takarítani, kiváló.

Persze, egész este szexelni jó. De reggel időben felkelni és dolgokat csinálni kiváló.

Persze, megígérni fűt-fát-bokrot jó, de tenni érte: kiváló.

Félteni, aggódni, kicsit féltékenynek lenni: jó. De bízni, hinni, és szeretni: kiváló.

Persze, sietni, rohanni, jó. Okosan várni, jó időben cselekedni, türelemmel nyerni: kiváló.

Legyünk hát jóból: kiváló.

[epigon-apokrif]

Szerelem mindig

Rég nem írtam ide. Igazából most is csak azért jöttem, hogy pár szót szóljak a boldogságomról.

Azt hiszem, minden összejött teljesen.

Szerelem, szex, boldogság.

Nevetés.

Amire oda kell figyelnem csupán, hogy tényleg felelősségteljes legyek, és ne csak mondjam, hogy "feleségül akarlak venni", és "gyereket akarok tőled", hanem tegyek is érte.

Persze, mindent jól csináltam, azt hiszem.

De ami igazán nagy szintlépés, az ha jóból kiváló leszek.

Persze, egész nap az ágyban döngetni jó. De egész nap együtt lenni és együtt dolgokat csinálni, mosni, főzni, takarítani, kiváló.

Persze, egész este szexelni jó. De reggel időben felkelni és dolgokat csinálni kiváló.

Persze, megígérni fűt-fát-bokrot jó, de tenni érte: kiváló.

Félteni, aggódni, kicsit féltékenynek lenni: jó. De bízni, hinni, és szeretni: kiváló.

Persze, sietni, rohanni, jó. Okosan várni, jó időben cselekedni, türelemmel nyerni: kiváló.

Legyünk hát jóból: kiváló.

[epigon-apokrif]

Nyugodt szerelem

Így fog elmenni mellettünk az élet, remélem. Szép tempósan és vidáman.

Pörgős hétköznapok, mókuskerék rutinok, megfűszerezve egy pillanat boldogsággal. Alváshiány. Ideiglenességek. Kalandok. Megismerés.

Mint azt észrevehettétek elég hullámzó kedvvel írom ezeket a sorokat. Most épp jól vagyok. Meglepően kipihent a négy óra alvástól, és az alvás előtti sörtől. A diszfunkcionális alkoholizmusom kezd funkcionális lenni.

Rendszeres testmozgás, étkezés.

Mert egy fáradt, gyenge ember ideges csak. Aki kipihent és erős az ritkán téved. Ezért lehet az, hogy a box is egyfajta türelemjáték: adják-kapják az ütéseket, de az nyer, aki a végéig be tudja osztani az erejét. Ez egy halálos tánc.

Talán amúgy nem is fájt volna tegnap az Ő hiánya ha eleve tudom, hogy nem fogom látni. Persze a szeretet óvva irányít minden ötletet és mondat ki minden ígéretet. Gondoskodásból, mert érzi, hogy az jó érzéseket ad a másiknak. Aztán, ki tudja miért, pont ez a bizonytalanság őröl fel. Látom? Nem látom? Vidám? Szomorú? Kellek? Nem kellek? Szeret? Nem szeret?

Minden kérdésnél önmagunk szirmait tépkedjük le, amíg el nem hervadunk egészen.

De most nyugodt minden.

Valami bizonyosság költözött belém álmomban. A magam érzelgős módján ezt úgy képzelem el, hogy arra gondolok, a lelkünk egymásra talált egy pillanatra az örökkévalóságban. Sikerült egy kicsit megpihennünk ebben a küzdelmes, nehéz világban, és boldogságot adni egymásnak. Ettől több nem is számít most. Ez a pillanat aztán sokáig, talán örökké velünk marad. Jó esetben ez ad erőt a folytatáshoz, vagy ez vigasztal ha van egy pillanatnyi szünet két érzelem közt, mert közbejön a munka, a karrier, a sport, a barátok, a család - az élet.

Ez egy nyugodt szerelem most, és képzeletben a lelkem újra megpihen egy csendes parkban egy nyár éjszakán a fák lombjai alatt azon a padon.

[epigon-apokrif]

Fölösleges adalék

Ja igen, hogy valami vidámat is írjak: az egyszer fent, egyszer lentben a "fent" az, hogy bármi is legyen, bármi is történik, bármi is vár ránk, én mindig szeretni fogom és nem fogok rá haragudni semmiért.

Most valahogy úgy érzem, az élet bármilyen mederben tovább tud folyni, nem kell, hogy minden egy vérre menő tragédia legyen. Van önbizalmam. És talán most ez a legfontosabb.

Annak meg csak külön örülök, ha mégis közös mederben folyhat az életünk. Az tenne a legboldogabbá. Hiszek benne, hogy úgy lesz.

[epigon-apokrif]

Végtelen hullámvasút

Egyszer fent, egyszer lent.

Nem tudom, van-e bármilyen neve ennek az állapotnak, azon kívül, hogy "élet". Az egyik percben a szerelem minden csodás kínja gyötör, a másikban a féltékenység és irigység szorongat.

Persze most, hogy Rachmaninoff-ot hallgatok, eszembe jut minden boldog pillanat. Minden ölelés és csók, amit a holnaptól vettünk kölcsön, minden pillanat amiről azt gondoltuk, hogy örökké tart.

Valahol a szívünk mélyén talán még folytatódik. De összességében, talán a legfontosabb, hogy ott és akkor teljes egészében megéltük a pillanatot.

Nem tudom, hová tart még ez az élet. Ha visszaolvasod az eddigi posztjaimat, az elmúlt három hét igazi pokoljárás volt. Kötélen táncoltam a menny és a tátongó sötétség határán.

De legalább tanultam valami fontosat: a bátorság és a vidámság a legfontosabb. Sajnos ezt gyakran elfelejtem, pedig igyekszem az eszembe vésni: tökösség és egy csipet humorérzék nélkül mit sem ér az élet. Aki őszintén tud nevetni saját magán és másokon, annak a lelke egészséges. A rendesség, kedvesség, aranyosság gyakran csak a szemérmes gyávaságot jelzi. Hiányzik belőle a furfangos szemtelenség, a magabiztos, kihívó viselkedés.

Vagy talán nem is hiányzik semmi, csak a kezdeményezés.

Fogalmam sincs.

Igazából mondhatjuk, tanulságos volt az elmúlt egy hónap. Már akár sokkal hamarabb megtörténhetett volna minden, de ahogy Ő is mondta: kár a múlton rágódni, minden úgy volt jó, ahogy történt. Szeretem amikor ilyeneket mond, mindig megnyugtat.

Talán a legfontosabb, hogy most megtaláljam a helyem, és önmagam a nagyvilágban. Sajnos az utolsó hely, ami ebben segíteni fog, az a munkahely. Még mindig fogalmam sincs, mi a célom vele, és minden egyes régi hibám újra és újra megkísért és az utamba áll.

Merre tovább? Hova tovább? Hol leszek vajon egy év múlva?

Bár ha őszintén belegondolok, tavaly ilyenkor fogalmam se volt, hol leszek most. Ahogy most, nem is emlékszem, hol voltam ilyenkor tavaly. Valami ködösen rémlik, hogy nem túl jó helyeken, nem túl jó élethelyzetekben próbáltam fenntartani a fejem az örvénylő mélység fölé, kevés sikerrel.

Ahhoz képest, most ez is óriási előrelépés.

Sajnos persze, ahogy mindig, most is van egy pont, amikor annyira aggódok, hogy minden elrontok az aggódással, hogy az aggódás elront mindent.

Erről nem tehetek, ilyenné tett az élet az elmúlt évek során.

De ugyanakkor, nem vagyok szomorú: minden ami történt velem az elmúlt hetekben, jó visszajelzés arról, hogy jó úton járok, és van kiút.

Valahol ott van a szemem előtt a boldogság, csak tudnom kell megragadni. Tudnom kell meglátni. És nem szabad hagynom, hogy a fáradtság, a monotonitás, vagy egy-két kisebb kudarc a kedvemet szegje.

És ha úgy érzem, azt várja a világ, hogy lassú legyek, talán éppen ellenkezőleg: csak én gondolom azt, mert nem tudhatom mi jár mások fejében.

Vagy valami ilyesmi.

Fogalmam sincs igazából mit akarok ezzel a bloggal, csak ki akarom írni magamból a frusztrációimat, hogy ne másoknak írogassam Messengeren, és nekik több jusson a vicces, vidám énemből, aki valójában vagyok.

[epigon-apokrif]

Az idő lassan mozog

Elfutni könnyű, elhagyni nehéz - énekli a BADBADNOTGOOD nevű előadó a 'Time Moves Slow' c. zenéjük refrénjében.

Én többé nem futok el.

Szeretni nehéz, de szeretet nélkül még nehezebb. És mi fontosabb a szeretetnél? Semmi.

Tegnap az utóbbi idők legjobb döntését hoztam meg. Legyőztem a saját félelmeimet. Sokkal nehezebb volt, mint gondoltam. Csak egy szót kellett kimondanom: "Tetszel."

Persze ehhez is száz meg ezer más szó vezetett.

Aztán miután kimondtam, a furfangos válasz csak annyi volt: "Én is kedvellek."

És még ekkor is hevesen vert a szívem - ennyi? "Kedvellek"? De aztán: "Akkor...", "Akkor?" és akkor elcsattant egy csók. Nem túl szenvedélyes, nem túl hosszú, csak épp annyi amennyi jelezte: végre.

Aztán sóhajtozás. Nagy kő esett le a szívemről.

Volt már ez ezer másféleképpen. Volt már ez részegen, volt már olyan lánnyal, akinek a nevét se tudtam, volt már titokban és volt olyannal akivel nem is annyira akartam.

És mégis, itt és most három hétig ez volt a legnehezebb. Ezért örlődtem annyit. Ez esett olyan nehezemre. Hisz nekem kell kezdeményeznem. Ehhez nem voltam hozzászokva egyáltalán azt hiszem.

Persze, más lehet kinevetne, és én is kinevetem a régi önmagam, aki három hete voltam. Mi volt ezen olyan nehéz? Néhány bók és egy őszinte vallomás. Persze sok víz lefolyt a Dunán azóta, és szó szerint hosszú utat tettünk meg. Talán minden egyes lépés kellett hozzá, hogy ez így menjen. Talán tényleg most volt ott az ideje.

Bárhogy is lesz ezután, ez a ma hajnali - vagy ha úgy tetszik tegnapi - életem egyik legszebb estéje volt. Örülök, hogy átélhettem, és hogy így történt. Sok beszélgetéssel, nevetéssel, az Egyetem naptól forró kövén, a holdfényben.

[epigon-apokrif]

Egy római fájdalomerdőben

Három a magyar igazság, úgyhogy írok mégegyet, csak úgy kedvtelésből. Valahogy úgy érzem most magam, mint Jim Morrison a Doors zenéivel. Ülök egy árnyékos, sötét szobában, kint mindent bearanyoz a lehunyó nap fénye, és ülök, és várok a semmire, mint egy idióta. De minek? Kinek? Ahelyett, hogy élnék.

Érzem, hogy itt most komoly problémák vannak, jobbról és balról egyaránt. Most mit kellett volna mondanom, pont nekem? Igen, mutass be nekik, mindenképp? Ezt én is érzem, hogy Ő nem akarja. Meg aztán, biztos van más valaki is a háttérben.

Úgyhogy itt vagyok én, elveszve egy római erdőben, tele fájdalommal. De amúgy este hét van, és nekem a világon semmi kedvem itthon ülni. Ilyen szép időben. Az megvan, hogy hova nem mehetek, hol nem látnak szívesen. Hát mehetnék a szöges ellentétébe, az ellentétes irányba. Csak úgy lazán, hátha találok valamit. Vagy akár csaphatnék is egy kört autóval. Miért is ne. Hátha történik valami érdekes. Hátha találkozok valaki érdekessel. Hátha felhív valaki érdekes. Vagy csak meglátom a világ végét.

A nyugat, a legjobb, a nyugat, a legeslegjobb. Ezt énekelte Jim Morrison is a "The End" végén.

A gyilkos hajnalban kelt, felhúzta csizmáját, és végigment a folyosón, és levett egy arcot az ősi polcokról.

[epigon-apokrif]

Szilikáttéglák

Még valami eszembe jutott, az előző poszthoz rövid adalékként. Egyrészt az Alt-J-től a Breezeblocks az egyik legjobb zene. "Bár felmerülhet a menekvés csírája benne, de tartsd vissza vizes ruhákkal és szilikáttéglákkal." Vagy valami ilyesmi az első versszak.

És tényleg, a szívem mintha a földre esne, ahogy felugrok, amikor hallom, hogy csipog a telefonom, és elképzelem, hogy Ő írt nekem.

Aztán ebben a mai napban már valahogy reggel óta nem éreztem az energiát. Ott lebegett, főleg délután három körül, hogy hagyni kéne a fenébe az egészet. Megvárom, hogy Ő írjon valamit nekem, ha tényleg akar valamit, aztán max. lepattintom.

Hát, sajnos nem pattintottam le. Pedig lehet, a saját mentális egészségem érdekében jobb lett volna azt mondani, hogy bocs, ne haragudj, ma nincs kedvem sehova menni.

Aztán persze max. elmennék máshova, ahol tudom, hogy Ő nincs ott.

Aztán most lehetnék valaki mással, valahol máshol is.

De hát megígértem, hogy nem máshol leszek, nem mással, aztán mostmár valamihez tartanom kellene magam, meg nem kellene megkavarni a lapokat a kelleténél jobban.

De majd erre hamarabb gondolok. Meg azért csak beillesztek egy X-es estét az életembe. Mert X jó érzéseket ad, talán még sokkal jobbakat, mintha összejöttünk volna. Hanem csak így barátként, egy igazán jófej barátként, vagy valami ismeretlen soha nem látott uncsitesóként. Vagy bárkiként, csak legyen valaki aki ugyanazon a hullámhosszon van mint én, és ugyanolyan mint én, de azért mégse. Mert lány.

Aztán most maradt a gyász meg a szenvedés. Tényleg kicsit úgy érzem, hogy fordult a kocka. Eddig azt hittem én vagyok itt rettenetesen béna ebben a történetben, de nem. Már egyáltalán nem érzem úgy, sőt. Azért, bár borzasztó személyiségem van, és képtelenség velem szakítás után jóban lenni, valljuk be nem jöttem méltatlan helyről én sem. Voltak nekem szuper élményeim szuper nőkkel, tudom én milyen amikor valaki a tébolyult rajongás határáig nagyon szeret, és én is viszont. Hát az nem ilyen. Az valami más szinten van. Ez most valami fura, zavaros nyári délibáb. Még mi sem értjük igazán mit akarunk az élettől vagy egymástól szerintem.

Eddig mindig az volt a meglátásom, hogy ha valami működik, az működik magától is, nem kell azt erőltetni meg működtetni. Egyszerűen csak megy és kész. De most mintha kényesen oda kellene figyelni minden egyes lépésre, minden mondatra, minden apró jelre. Ez minden csak nem kikapcsolódás. Ez valami beragadás, valami leblokkolás, valami kontrollvesztés, vagy sőt, sokkal inkább kényszeres kontroll. A szöges ellentéte mindannak amit eddig tapasztaltam. Hova tovább? Hol a kiút ebből az őrületből?

Fogalmam sincs. Fogalmam sincs.

Nevetséges módon úgy érzem, minden tárgyiasítás nélkül, hogy itt már elfogytak a szavak, és ezt már csak a test nyelvén lehet megbeszélni. Itt már nem opció a gondolkodás meg a ráció, mostmár az érzelmek világában evezünk. Itt már szavaknak nem kellene, hogy legyen helye, csak érzéseknek meg érintéseknek. Na ez hiányzik nekem halálosan. Az intimitás. A közös komfortzóna. A kényelem, a biztonság. A lágy nyári napsütés az arcomon, a bőrömet végigsimító szél, az ajkamat hűsítő vízcseppek. Maga az élet.

De itt még (vagy már) nincs élet. Itt most kőkemény szerelem van, itt most keményen küzdünk, küzdünk a semmiért. Farkasszemet nézünk a halállal minden reggel és minden este. És talán egyikünk sem érti igazán a másikat, csak nézi-nézi, de nem érti mi történhetett vele. Bár ezt is olyan szépen meg tudnánk beszélni, hogy mit gondolunk a másikról, és mit érzünk iránta. Minden sokkal jobb lenne. Ha érzünk valamit, akkor azt kifejeznénk. Ha nem, akkor köszönnénk napszak szerint és mennénk a dolgunkra.

De ez így nem jó. Ez így nem megy. Főleg ez a sok ellentmondás fáj most nagyon. "Meséltem rólad otthon / bár ne kellett volna mesélnem rólad otthon", "meg akarnak ismerni, kíváncsiak rád / nem akarlak bemutatni, nem akarok találkozni", "biztos fel akarnak egy kávéra hívni / nem szabad az utcán előttünk megállni". Komolyan, szerintem ha egyszer odajutok, a vejkók királya leszek, és anyósok plátói szerelme. Mintha engem a lányok szülei mindig sokkal jobban szeretnének, mint a lányaik maguk (persze, mert nem ismernek, hehe). Úgyhogy nem értem ezt az egészet, nincs hozzá kedvem, fel vagyok húzva, össze vagyok zavarva, meg vagyok sértve, ki vagyok rekesztve, meg összességében, le vagyok nézve, úgy érzem. Idegennek sok vagyok, barátnak kevés, szeretőnek még kevesebb. Akkor tényleg mi keresni valóm van itten? X: Vigyél el, az a jó ha meg sem kérdezel, ha csak kézen fogsz és elviszel. Vigyél el!

[epigon-apokrif]

Maradj csendben és vezess (messzire)

Nem tudom, hogy lehetne párhuzamot vonni a szerelem és a gyász öt lépése között. Talán én vagyok az első, aki megpróbált elgondolkodni rajta. Asszem fölösleges most pontról pontra rákeresni, de az elmúlt három hétben már biztos éreztem haragot, dühöt, alkudozást, beletörődést, meg minden egyebet is.

Már most kezd egy kicsit átfordulni ez a dolog, úgy érzem. Kezd ez nekem kicsit sok lenni.

Gyere, ne gyere, menjünk, ne menjünk, vegyél bérletet, nem érdekel ha veszel bérletet, veled megyek, nem veled megyek, bemutatlak, nem mutatlak, legyél ott, ne legyél ott, taktikázz, ne taktikázz, megírom hol vagyunk, nem írom meg hol vagyunk, ide megyünk, oda megyünk.

Nekem nincs kedvem ehhez az értelmetlen cirkuszhoz.

Vagy csináljuk rendesen, vagy ne csináljuk sehogy.

Mindezek fényében az fáj leginkább, hogy X-et kioffoltam, a héten már másodjára, ezért az egészért, pedig (ha X nem adott volna kosarat) X-el lennék most szívesebben. Most az kicsit jobb érzéseket adna. Még úgy is, hogy én most elvileg nem X-be vagyok szerelmes, meg X sem szerelmes belém. De az egy teljesen más vibe.

Itt meg egyszerűen fogalmam sincs merre vagyok arccal, mit szeretnék. Tényleg nem az a nyolc ezer forint fáj, mit érdekel engem. Költöttem már többet is rosszabb dolgokra. Vettem már olyat amit nem használtam, vettem már olyan koncertjegyet amire nem mentem el.

Meg a szomorú felismerés: lehet ez a tegnapi nap is valami ilyen kamu volt. Valami félrebeszélés, mellébeszélés, csúsztatás, terelés, vetítés. Jajj, ne menjünk, nincs kedvem, fáradt vagyok. Hát persze.

Legalább kialudtam magam, rápihentem, reggeliztem, ebédeltem, lezuhanyoztam. A semmiért.

Aztán, hogy nem is jössz, nem is írsz. Mintha megéreztem volna, hogy ebből az egészből se lesz semmi értelmes. Aki vár, aki rajong, az nem ilyen. Persze, nem ilyen vagyok én se. Inkább várok mint egy élő tilalomfa, mindig a másikra, mindig a másikra.

Szóval nem tudom, hogy állunk most ezzel. Legszívesebben felhívnám X-et, hogy üljünk be a kocsidba, maradj csendben, és vezess, jó messzire innen, ne is lássam ezt az egész várost, úgy ahogy van, felejtsük el, nem érdekel.

Persze, nyilván, bennem is lenne valami értelmetlen szégyenérzet: ki ez a faszi? Hogy mutassam be? Hiszen nem is csinált még velem semmit. Csak mászkálunk meg beszélgetünk. lol

Ki ez nekem? Miért vagyok vele hetente 5-6 órát este?

Hát, mostmár ő is ezt kérdezi saját magától: kicsoda ő neked? Miért tölt ennyi időt veled?

#szerelmi bánat #szerelmi vallomás #depresszió #gyász #szenvedés

[epigon-apokrif]

Szomorú csütörtök

Szerencsére nem vasárnap van, mert hát vasárnap melyik bolt van nyitva? Hol vegyek széket és kötelet?

Azt hiszem, bármennyire is szeretnék intelligens, vidám, elfogadó, és jófej lenni, valahogy mindig az ellenkezője sikerül. "Rendes, kedves, aranyos". Ez papíron jól hangzik, de tudom jól, ez mindig az unalmas szinonimája is egyben. Ez vagyok én. Rendes, kedves, aranyos. Sohasem izgalmas, érdekes, vagy akár veszélyes, esetleg félelmetes. Nem. Csak rendes. Meg egy kicsit kedves. És nagyon aranyos.

Nem mintha félelmetes vagy veszélyes akarnék lenni. Igazából mindkettő voltam már ezerszer. De most nem is ez a lényeg.

Bármennyire is próbálok optimista, meg vidám, meg türelmes lenni, valami belső frusztráció mindig felülírja a pozitív gondolataimat. Valami tehetetlen düh magához ránt, fojtogat, és örökre fogva tart.

Arról nem is beszélve, hogy amikor gyorsan és izgalmasan kellene döntést hoznom, akkor teljesen eltompulok. Mintha megállna az idő, és robotpilótára váltana az életem. Tudom, hogy ott vagyok. Tudom, hogy mondanom kellene valamit. Tudom, hogy tennem kellene valamit. Valami érdekeset. Valami izgalmasat. Valamit, ami jó érzéseket ad. És nem megy.

Csak beszélek, ha beszélek, és akkor is csak valami szomorú, vagy zavaros, vagy értelmetlen dologról. Nem ismerkednem kellene, hanem pszichiáterhez járnom, talán.

Aztán mégis mindig ugyanazokat a köröket rójuk, egyiket a másik után. Szerintem ez már soha nem fog megváltozni, ez így indult, és ebben pontosan ennyi van. Ennyi fér bele. Ez a rendesség, kedvesség, meg aranyosság. Ez a non plus ultrája az életemnek. Nem lesz több. Nem lesz más. Nem lesz jobb.

Persze, nem rosszabb az életem, mint másé, nem is panaszkodok. Inkább csak az a fura, hogy valahogy sohasem éri el azt a létminimumot, amit minden ember magáénak érez. Hogy halad valamerre az élete. Van legalább egy valakije. Vagy több valakije. De történik vele valami.

Én meg csak létezek és nézem mások életét, ahogy megtörténik.

Arról nem is beszélve, hogy borzasztóan sok ember van, aki szemlátomást nem tudja mit kezdjen az életével. Közösségbe akarnak járni, barátkozni akarnak, ismerkedni, mert a technológia, meg a média kigyilkolta belőlük az emberség utolsó csíráját is.

Mondjuk ahhoz képest, mennyire introvertált vagyok, az utóbbi tíz évben nagyon ritkán kellett amiatt aggódnom, hogy kivel töltsem az időmet. Az alkoholizmus csoportos tevékenység, jól palástolható a társasági élet álcájával. Aztán mindig volt hova menni, mindig volt mit csinálni, mindig volt kihez szólni. Aztán az egész egy varázsütésre véget ért. Talán jobb is így.

Csak tudnám miért akarnak velem mások beszélgetni, jóba lenni? Ha csak felületesen ismerném magam, se akarnék jóba lenni magammal. Meg van elég ember az életemben aki ismer, elfogad, és jó érzésekkel van mellettem. Nem elég ez? Vagy talán még sok is?

Szóval hol vannak a vicces, vidám, pozitív gondolatok? Nem tudom leplezni, hogy tényleg kicsit elszomorít, hogy ez is egy ilyen magányos nap. Hogy valahogy sehogy se találom a helyem a világon. Sehova sem akarok tartozni. Annyira azért nem kínoz a magány, hogy csak úgy új embereket ismerjek meg. Mihez kezdjek velük? Legyünk barátok? Csináljunk közös programokat? Nevessünk nagyokat? Hogyan? Miért? És mi volt a különbség akkor, amikor ismeretlenekkel nevettem nagyokat? És nem érdekelt, ki kicsoda és honnan jött? Most miért szorongok mégis attól, hogy új embereket ismerjek meg? Nem megy itt semmi rendesen.

A párkeresésről ne is beszéljünk, az egy külön történet a történeten belül. Az nem is fontos. Azt hiszem, a nagybetűs élet kapujában páros lábbal rúgtam be az ajtót, aztán visszacsapódott, és most nem lehet kinyitni. Miért nem tudtam akkoriban összeszedett, precíz, szorgalmas, megbízható, és rendes, kedves, aranyos lenni? Miért nem tudtam olyan jó lenni, mint mások?

És most? Merre tovább?

Csak futjuk a végtelen köröket amik sehova sem vezetnek. Egyik kilométer a másik után, de mi az értelme? Mi lesz ebből az egészből?

És mi lesz velem és azzal a sok lánnyal, akivel csak beszélgetek? Ez lenne a baj? Hogy rendes, kedves, és aranyos vagyok? Vagy valami súlyosabb gond van, amit nem látok meg a tükörben?

Görbe fogak, kopaszodó fej, elhízott test, görbe lábak, zavaros tekintet. Ez vagyok én. Határozatlan, tétova szavak, lassú döntések, bonyolult mondatok, szomorú témák. Semmi vagányság, semmi merészség, semmi kihívás, semmi vadság. Gyász meg szenvedés.

[epigon-apokrif]

Az utolsó kísérlet

Tudok-e

őszintén

bátran

féltékenység nélkül

irigység nélkül

birtoklás nélkül

titkok nélkül

tabuk nélkül

vidáman

szabadon

elfogadással

szeretni?