horvathsimoneszter

[horvathsimoneszter]

Mindenszentek

1.

Füst és sár szaga teríti be az estét,

A fák karmairól leolvadt a hó.

Vártam a telet és a mindenszenteket,

Hátha majd a sütőtök felett talán eszembe jut,

Hogy hol van az a fénykép mama,

Amin anyával táncolsz az esküvőjén.

Mindketten sírtok rajta, és a képen is,

De talán akkor a valóságban is,

Homályos és kevésbé fontos lett hirtelen mindaz ami nem ti vagytok.

Jó lenne, ha meztelen szememmel most láthatnám a képet

Ebben a panelkonyhás félhomályban.

Talán én is sírnék, de nem úgy mint egy gyermek,

Hanem mint a nő, aki visszanéz Anyáira és

Életében először megérzi a családja szövetére neheződő

szeretet és áldozat súlyát.

2.

Itt van az égett viaszos Mindenszentek,

A krizantémok fehér ígéret szagával,

De nem vagy már itt mama,

Hogy a munkától térképpé lett tenyereddel

Kiemeld nekem az üvegesből a képet.

Így csak a kép emléke marad,

Melyet megkérdezhetek, hogy

Vajon ez az ember A Férjem?

Egészen a sírodig hoztam mama,

Már megmutattam neki a kőgalambodat is,

Amiről azt hittem, hogy éjszaka szárnyra kel és bejárja a világot.

Hiába van templomi hideg,

Ragaszkodott a fehér inghez, még ki is vasalta.

Úgy szeret, ahogy vagyok.

Ezt akkor mondta először mama, amikor hitvány ruhában hordtam a ganéra a maradékokat,

Szóval egészen elhittem neki.

Azt hiszem én már eldöntöttem,

Hogy ennek az embernek a kikötője szeretnék lenni.

Nem az engedélyed kell mama.

Csak adj egy jelet, hogy látod ezt.

3.

Egy férfi a temető egyes számú parcellájában,

Egy kőgalambos sírnál áll.

Az ég rózsaszín, mint az az orgona,

Ami a temető kerítésénél fog majd nyílni tavasszal.

Fehér füstként száll a pára az arcától-

Hangosan imádkozik.

Hiába múlt el mindenszentek,

A gyertyák rendületlenül égnek a síron,

A koszorúk illata keveredik

A téli hidegtől nyirkos fák kérgének szúrós szagával.

A férfi egy kis ékszerdobozt vesz elő,

A mosolyától megrebben a kőgalamb szárnya, bár senki nem veszi észre.

Ebben a pillanatban szakadni kezd a hó.

Nagy pelyhekben zuhan és puhán esik a sírokra.

A férfi felnéz az égre, és behunyja a szemét.

A szeretet nem szűnik meg soha.

Kőgalambon, sírkövön és hó alatt szunnyadó orgonán is túl van

És mindenre képes.

Gyógyítani, békét teremteni és

Havat fakasztani is.

2022.07.29.

kép:  Kurali Annamária Dominika nővér, 50x70 vászon, akril, képeslap alapján, 2022

[horvathsimoneszter]

what if version 2022

[horvathsimoneszter]

Jozi <3

[horvathsimoneszter]

2019 - Jégkrém

[horvathsimoneszter]

Só

Ne nyúlj hozzám

Ne főzz nekem vacsorát

Ne írj nekem levelet

Ne csókolj meg

Ne nézz rám.

Karcos vagyok, vak tükör.

Mocsár vagyok, kénes ingovány.

Üres vagyok, kiszáradt kút.

Semmid vagyok.

[horvathsimoneszter]

“Can you understand? Someone, somewhere, can you understand me a little, love me a little? For all my despair, for all my ideals, for all that — I love life. But it is hard, and I have so much — so very much to learn.”

— Sylvia Plath

[horvathsimoneszter]

[horvathsimoneszter]

[horvathsimoneszter]

what if

Mi van ha azt mondom hogy mindegy hogy van-e Isten, még mindig az a helyes út ha bátor vagy és megismered magad, és szereted magad, mert neked van a legnagyobb szükséged erre.

Mi van ha azt mondom, hogy mindig az a könnyebbik út, ha félsz, és nem figyelsz magadra, és ignorálod magad és utálod magad mert neked van a legnagyobb szükséged az önsajnálatra, és felülről nézve sem mindegy ez, pláne hogy van Isten és ő nem tud nem szeretni téged mert te magad vagy a hegycsúcs.

[horvathsimoneszter]

olyan ez, mint a gyász, hogy hozzászoksz

nem látok a bal szememmel semmit a migréntől

ami azzal kezdődött, hogy kettő órán keresztül ordibált egy kislány mellettem

a végén egészen berekedt

megint remegnek a kezeim, alig tudtam megírni a számlákat meg ezt a művemet

akárhányszor érett bőrkabát szag tölti meg az orrom, be kell csukni a szemem,

mert ha nem teszem lemaradok a rámtörő emléktől

ordító kislány vagyok,

(mindenki sír amikor először vág nyulat- ezt mondta nekem utána)

nem látok semmit sem, csak egy sötétbarna kabát alsó szegélyét, zöld permetező nadrágot, gumicsizmát, és egy még meleg, riadt, gyászfekete nyúltetemet.

Szóval nem veszek be se piros, se kék pirulát,

mert nem akarom elfelejteni, hogy miért hívtalak mindig úgy, hogy

kabát.

[horvathsimoneszter]

“Isten tenyerén ébredtem, és lenéztem a Földre”- Hamvas Béla

Dézsávűm van. Utoljára akkor láttam magam kívülről… Mikor is? Január kilencedikén, igen. Az emlék vodkagőzbe fullad, de emlékszem, hogy a főút közepén állok, velem szemben egy dohányszagú borostás kék szempár nevet. Hogy hívták? Nem tudom, csak a komlóízű csókra emlékszem. Hátrahajtott fejjel kacagok. Ahogy felnézek az égre, mintha a saját testemből kilépett önmagamra nevetnék.

Most is az út közepén vagyok, de nem csókolózok senkivel, sőt. Olyan vagyok fentről nézve, mint egy szőnyegre dobott rongybaba. Mint egy tartás nélküli marionett bábu. A hajam csatakos a ráhulló hótól. Egyre jobban szívja be a nedvességet. Egyre jobban sápadt arcomra tapad. Szemeim nem üvegesek, nem merednek a semmibe.Kitágult pupillákkal könyörögnek… Levegőért? Takaróért? Szám nem vöröslik bortól, rúzstól, mohó csóktól… Lilább mint az októberi alkonyat.

Emlékszem, hogy reggel vasalom a krémszínű ingemet, amely most szivárgó véremtől piroslik mint egy bohócorr. A nadrágom foltos, nem tudom mitől, számtalan helyem elszakadt, fehéren világító térdkalácsaim remegnek a hidegtől… Valaki takarjon már be!

Szeretnék magamnak adni a melegből amelyben épp létezem. Szeretném kisimítani a hajat az arcomból… A hó pelyhekben esik. Úgy hull, mint a porcukor Anyám almáspitéjére…

Valami hátraránt, jéghideg rettegés tölti be csontjaimat. Nem tudom hol ér véget a fájdalom. Nem kapok levegőt. A tudatom összetörik, mint nagyanyám konyhaablaka amin berúgtam a pöttyös labdámat. Hallom az üvegcsörömpölést.

Nem látok a vértől. Emelném a kezem, de képtelen vagyok rá. Valami betakar, ez jó. Dohos illat van. Apám pincéjében állok, az agyamig száll a dohszag. Valami megint ránt rajtam, forró víz ömlik a pincébe, lebénulok a rémülettől, nem tudok úszni. Nincs ajtó, nincs kiút, elönt-elborít a forró víz, feladom.

Elengedem.

Megtart.

[horvathsimoneszter]

A nő aki kiugrott a harmadik emeleti panellakás konyhaablakán

Mintha csak a kanapéra készült volna leheveredni, hogy olvashassa tovább a Meztelen ebédet.

Megfésülködött, hosszú haja mindig a szemét takarta. A lila hajkeféből a haját azon az ablakon dobja ki, aminek ablakpárkányára úgy ült fel negyed óra múlva mint aki a kanapéra készül olvasni (tényleg ezt mondogatta magában: könnyű ez, mint a fekveolvasás).

Ahogy naivan a hajcsomóit a szélnek eresztette, megakadt a szeme egy kék horgolt sálon. Egy férfi viselte, kiköpött a vőlegénye, kivéve a száját csókoló fekete göndörhajú lányt. A férfi keze a lány szoknyája alatt tűnt el, másik kezével felemelte a lányt egy ott parkoló autó motorháztetőjére- felnevettek, cinkosan.

A nevetés volt az a pont amikor csontig hatolt a felismerés véglegesen: tényleg a vőlegénye csalja meg éppen az utcán- “a kék sálat én horgoltam neki, azokkal a kezeimmel amiket olyan boldogan kért meg”

A szemére akarta vetni, hogy

miért nem veszi fel a sálat, tiszta sár lesz, miért nem figyel a kék sálra miért a fekete göndör hajú lány combjait figyeli

miért nem veszi észre hogy látja őket

tudod-e hogy most megszakad a szívem

Nagyon gyorsan akarta mondani minél előbb. Talán ha kényelmesen felül a párkányra és leugrik akkor hamarabb odaér—

Igen az én menyasszonyom ugrott ki a harmadik emeleti panellakásunk konyhaablakából, nem kérek én semmit vissza doktor úr, az életét már elvettem- csak a gyűrűt adják ide, a nagymamámé volt

[horvathsimoneszter]

Anyanyelv

Önmagaddá változtatsz

Fogod a kezem

és a tenyeremen keresztül 

belém öntöd minden mérgedet.

Ahogy benned kevesebb a gyötrelem,

úgy ordítok és harapok egyre jobban

Nem engeded el a kezem.

*A tükörképednél is jobban hasonlítok rád*

Bárcsak jönne egy erdész vagy egy favágó

szekercéjével levágja a kezeimet.

Olyan a hangja, mint amikor a kappant bontja a nagyanyám.

A sebből buzog a mérged, nem is vérzek, nevetek és érzem,

a tenyerem helye viszket.

(Ez most fontos)

Éljek inkább így kar és dal nélkül.

Nincsen kezem, nem tudsz visszarántani,

- bántani sem immár.

[horvathsimoneszter]

Mellettem elférsz

[horvathsimoneszter]

Hamlet

-         Apám! Apám, én ezt nem teszem meg, meghaltál! Ők is meg fognak halni egyszer, mindenki meghal majd! Minek bemocskolni a kezeimet!...

Tarkóra tett kézzel a kilencedik ki sem nyitott ajtóra meredt. Újra behunyta a szemét, orrába sós illat gyűlt. Gondolatban egy fekete tengert látott. A víz közepén egy sziklán Ophelia didergett fehér ruhában. Hirtelen vihar támadt, és a hullámok elnyelték a lányt.- Hamlet riadtan kinyitotta a szemét, és felkiáltott:

- Nem hagyhatom!

A teste mintha túl szűk lenne, ezt érezte. Lazított hát ruháján, harisnyáján miközben Ophelia szobája felé közelített. Benyitott, a lány az ablaknál állt. Fekete haja ezüstösen fénylett, az ablaküveg párás volt. Porcelánfehér, hibátlan arcáról nem lehetett leolvasni semmit. A szája vékony vonallá vált, ahogy az ajtó kinyílt, válla megrázkódott Hamlet jelenlététől.

Hamlet közelebb lépett hozzá, de hirtelen megérezte. A tisztaságot. Az ártatlanságot. Milyen kicsi, milyen törékeny! Egyszerű, áradó szépség, és máris mennyit bántotta. Behunyta a szemét, és látta, hogy őmaga már a mélyvízben gázol, Ophelia a parton áll, kezében egy csokor virág… Csak fürdött a lányból áradó erőben, és fényben.

El akarja mondani, el kell mondania, meg akarja érinteni a lányt. Ezt érezte. Tágra nyílt szemekkel még közelebb lépett, és hirtelen görcs állt a kezeibe, nagyon félt. Félt hogy Ophelia meg fog halni. Hogy ő is meghal majd, és akkor nem számít már semmi sem.

Így hát Hamlet elment.

[horvathsimoneszter]

Ketrecajtó

"Az összes férfi és nő, gyerek és felnőtt felöltötte a feketét. Akárkit kérdezek, nem tudja, hogy mire várunk még. Üvölt a plazmatévé, nem találom a távirányítót, hogy elhallgattassam. Minden egyes kimondott szó csak egyre jobban dühít Nem kifejezhető, hogy az, hogy ez a ravasz ember nem lélegzik többet. Egy csinos meggyfa urnába tették majd anyaföld befogadta. A sírhanton piros tulipánok törnek az ég felé a sárgöröngyök közül törött üveg megkopott zöld színe látszik- bennem is eltört valami. talán akkor, amikor felvettem a telefont, és anyám szaggatott légzéséből arra következtettem, hogy ez az a nap. de lehet, hogy már akkor eltűnt a szememből a rajongás, amikor a nyúlketrecet dühösen becsapta, és a csizmámra borította a kukoricát: „Milyen Isten hagyott engem itt ebben az életben?”"

[horvathsimoneszter]

Most igazat mondok

…És akkor temetés sincs. Se sírás. Mert én, azt szerettem volna, ha mindenki iszik egy jót, és beteszik a We are youngot, a FUN. előadásában. És mindenki ordítja a dalszöveget, és-és-és szinte láttam magam előtt az alkoholgőzös embereket. Aztán elfelejtik, hogy volt ilyen, és én is csak egy ilyen apró kis reflex leszek, ha valakinek néha eszébe jutok.

De aztán rájöttem, hogy olyat nem lehet, hogy csak egy reflex legyek, olyat nem lehet, hogy én eltűnök teljesen.

Ott vagyok az Anyám összes ráncában, meg a dédanyám reumás ujjaiban, amivel keni a zsíros kenyeret.

Ott vagyok Apám kihullott hajszálaiban. Meg ott voltam a nagybátyám kék szemeiben is. Mindig véreresek voltak az éjszakai tivornyáktól de ott voltam, és mindig mosolyogtak azok a szemek.

Eltűnt az a részem, elégett, a testével együtt. Fáj a hiánya. Nincs több nyúletetés, nokedliszaggatás, fenyőfafaragás, de még pacalvacsora sincs többé. Elégtek mind. Hamuvá változtak, belesöpörték őket egy csinos meggyfa urnába, aztán… “az anyaföld befogadta”.

Utálok sírni. Mert nem engedi elfelejteni, hogy félek a sötétben, félek a veszteségtől, félek a hazugságtól. Félek attól, hogy elhagy, hogy elhagysz, hogy elmentek mindannyian.

Én meg itt maradok egyedül, nyálas, vicsorgó vadak között. Félek, hogy egyszer megunom ezt a sok elém görgetett követ, és nem megyek tovább az úton.

Pedig akarok menni. Törtetni, futni, rohanni. A szerelmemért, a szemem fényeiért, a szüleimért, az Istenemért. Értetek. Érte. Érted.

De most nagyon elfáradtam.

Nem baj, ugye? Nem tudom, hogy meg akarom állítani ezt a hajszát, vagy inkább az lenne jó, ha te érnél ide hamarabb. Vagy már így is rohansz? Ki tudja.

Tudod mostanában elkap ez az érzés, hogy közeledsz. Szinte már felbukkanni látszol az utcasarkon. Vagy valami ilyesmi. Nem tudom leírni, és ez benne a legjobb érzés.

Micsoda káosz. Gyönyörű, nem igaz?