keskenyut

[keskenyut]

Bemutatom Nándi fiamat.

Mivel a szervezetem eléggé kimerült a főiskola miatt, és a hormonjaim sem álltak a legszebben, alacsony dózisú naltrexone-nal kellett kiegészíteni a vérhígítót. Nehéz várandósság volt, amit sürgősségi császár zárt. De megvagyunk.

Köszönöm, Francis atya, Tolya bácsi meg mindenki.

[keskenyut]

A következő kör

Múltkor még azt írtam, nem szeretnék kis korkülönbséget a gyerekeim között, mert láttam a családban, hogy nem könnyű, meg magamat sem érzem alkalmasnak rá. Na de ha Laci betölti a kettőt, már csak a gyes jár, ami azért csekély tiszteletdíj - mondjuk fogjam be, úgy tudom, nincs még egy olyan ország a világon, ahol három évig otthon lehet maradni a gyerekkel.

Úgyhogy újra teljes labor, IR vizsgálat, újabb orvos, mivel akinek Lacit köszönhetem, külföldön van. Megállapította, hogy semmi bajom, az IR nagyon enyhe, felírta a vérhígítót, és újra elküldött hormonvizsgálatra.

Közben - mert hozzászoktam ahhoz, hogy az orvos is csak ember, meghosszabbíttattuk az örökbefogadási határozatot. Mivel időközben vér szerinti gyerek született, újra alkalmassági vizsgálaton kellett részt venni, ami stresszinterjúval kezdődött. Tudom, hogy csak egy teszt volt, de hogy megkérdőjelezték a felétel nélküli szeretetre és elfogadásra való képességemet, nagyon megsebzett.

Reménykedtem, hogy hasonlóan lesz, mint két évvel ezelőtt, azonban nem túl szépek a leleteim. Kevés az ösztrogén, amivel eddig nem volt gond. Sajnos annak a mennyisége az évek előrehaladtával csökken, és nehezen pótolható.

Reménykedtem, hogy élő gyerekkel majd más lesz, ha négy-öt nap késés után beköszönt a sokk, de a krízis az krízis. Én a női identitásom egyik sarokkövének érzem, hogy tudom az életet továbbadni, tehát ilyenkor alapjaimban sérülök. Még az is megkérdőjeleződött bennem, hogy én vagyok-e Laci anyja.

A krízis azonban fejlődést is hozhat magával, tehát érdemes új megoldási stratégiákat keresni. Felül kell vizsgálni, amiben eddig hittem.

[keskenyut]

Segítség az első lépés megtételéhez

Sajnos azt vettem észre, aki hozzám hasonló helyzetbe kerül, nehezen teszi meg az első lépést. Én magam is nehezen tettem meg, majd miután rászántam magam, rossz irányba mentem. Még mindig él az a téves, őskorból magunkkal hozott beidegződés, hogy a meddőség szégyen. Erre sajnos az aktuális magyar kormánypropaganda is rásegít. Emiatt az érintett gyakran még saját maga előtt is fél bevallani, hogy baj van. Könyörgöm, minden ötödik házaspárt érint, akkor hogy lenne már szégyen?

Amikor másfél év házasság után kezdett feltünedezni, hogy baj van, unásig meséltem már, hogy rossz helyen kértem segítséget. Az “Isten akarata a meddőség” mondat miatt a hitemet is elvesztettem. Pedig hit nélkül nem lehet elindulni ebben a csatában. Vagy ha mégis erre vállalkozol, számíts a nagy pofáraesésekre. Próbáltam, nem viccelek. 

Sorstársaknak javaslom tehát, hogy először is tudatosítsák, hogy Isten akarja az ő gyermekük életét, az, hogy nincs, csak és kizárólag rajtuk múlik. Először orvostól kérjenek segítséget, majd kezdjék megerősíteni a lelki oldalt pszichológussal, párterápiával. Lelki segítséget NE családtagtól, rokontól, baráttól kérjenek, hanem teljesen kívülálló szakembertől. Természetesen tájékozódjanak is előtte, hogy a megfelelő segítőt válasszák ki.

Nekem ők segítettek, bátran ajánlom

- Az Oázis Iroda lelkisegély-szolgálatot: https://oazis.jezsuita.hu/

- A következő termékenységi tanácsadókat: https://cikluskovetes.hu/

- A dokit, akinek Lackót köszönhetem. A magánrendelésére jártam, de itt egy szakértői csapattal dolgozik: https://www.pregprogram.com/

[keskenyut]

A szentségi házasságról

Szükségesnek tartom megemlíteni, hogy katolikusként nem promózhatom a válást. Azonban elismerem, hogy vannak olyan szituációk, amikor nincs visszaút. Amikor életek kerülhetnek veszélybe... Nem tudom megítélni az ezt elszenvedőket.

A katolikus egyháznak azt is szeretik az orra alá dörgölni, hogy nem engedélyezi a válást, arra hivatkozva, hogy a házasság szentség. Nem vagyok teológus, sajnos nem tudom szakszerűen, de sekrestyeszag-mentesen sem megfogalmazni, hogy a házasság szentségi mivolta mit is jelent pontosan. Talán azt, hogy valami plusz, valami transzcendens erő járja át a kapcsolatunkat. Ezt a pluszt magam is megtapasztalhattam a meddőség nehéz éveiben.

Nem tagadom le, hogy egyszer én is menni akartam.

A haragosaimnak sem kívánom 2014 nyarát.

Edit néni, akinek az Istenről tett szakszerűtlen és meggondolatlan állításai egy időre elvették a hitem, férjem családjának közeli barátja volt. Nem mertem, de nem is tudtam szavakban megfogalmazni, hogy ez a nagyon tisztelt barát ilyen súlyos fájdalmat okozott nekem. Közben a baráti körben sorban születtek a gyermekek-unokák, és elindultak a találgatások, hogy nekünk miért nincs. Egyesek elképzelni sem tudták, hogy meddőség is állhat a háttérben, hiába tudták férjemről, hogy sugárkezelést és kemoterápiát kapott gyermekkorában, ami az esetek többségében terméketlenséghez vezet. Úgy éreztem, engem tekintenek hibásnak, mert egy ilyen zárt, kisvárosi környezet nehezen tudja megemészteni, hogy egy köztiszteletben álló polgáruk nem közülük választotta élete párját.

Sajnos pap barátaimtól sem kaptam kielégítő választ, még az egyik hittudományi főiskola erkölcstan-tanárától sem. Dörgedelmeket igen, hogy azért vagyok meddő, mert nincs hitem, mert előbb akartam munkahelyet meg lakást, mint gyereket, termékenységi kezelés meg egyenlő lombikprogram, jó katolikus pár nem hallgat az orvosokra, hanem zarándokol és imádkozik. Zarándokoltunk és imádkoztunk, de én egyre üresebbnek és üresebbnek éreztem magam. Pedig még a pápával is találkoztunk Rómában, egy általános kihallgatáson. Közben meghalt férjem keresztanyja, majd Gizi nagynéném, Panni nagynénémről meg kiderült, hogy végstádiumú rákos beteg. Csak gyűlt, gyűlt a feszültség, amit időnként kontrollálatlan dührohamokban öntöttem férjem, de sajnos néha anyósom fejére is.

Férjem látta, hogy nem vagyok képes tisztán gondolkodni, ezért nagyon atyáskodón kezdett velem viselkedni. Főleg azután, miután egy ilyen rohamom során elszakítottam a kedvenc esernyőjét. Közeledett a karácsony, amit én fájdalmam körül pörögve töltöttem, mint a láncra vert kutya. Ekkor vágtam a férjem fejéhez, hogy én megyek. Ő frappánsan válaszolt: a házastársam szeretne lenni, nem pedig egy fedezőkan. 

Isten ekkor nyúlt utánam. A szintén végstádiumú rákos beteg Francis George bíborost küldte. A törékeny főpap képzeletbeli gondozásában kiélhettem anyai ösztöneimet, de közben tanított is. Főként azt, hogy vannak olyan orvosok, akik tényleg gyógyítani akarnak, hogy elengedhetetlen a pszichológus segítsége is, illetve azt, hogy az anyasághoz egészséges önértékelésre van szükségem, ehhez pedig elengedhetetlen a végzettségemnek és érdeklődésemnek megfelelő munkahely, ahol kiteljesedhetem. És a nem hívő katolikusoktól sem kell félnem, lásd csernobili történetem. Ez az út öt évig tartott és Lackóval végződött.

Számomra mit is jelent a házasság szentségi mivolta? Ezt a bizonyos utánam nyúlást. És szerintem ez a kegyelem. A hittudományi főiskolán megtanultuk, hogy Isten kegyelme ingyenes, mindenkinek jár, de ahhoz, hogy befogadjuk, mi is kellünk. Fel kell rá készülnünk, észre kell vennünk, ha jön, kinyitni az ajtót, vagy éppen vízre lépni hozzá, mikor mi szükséges. És nemcsak egyikünknek, a házaspár mindkét tagjának. Esetünkben férjem volt, aki türelmesen várt, és én voltam, aki elzárkóztam, mert annyira féltem Istentől.

Egy transzcendens erő járja át a kapcsolatunkat - persze ha a szándék is komoly. 

[keskenyut]

44. A csoda

„Na, most már folyhat a magzatvíz!” – mondtam a 37. hét végén, mikor kikísértem Jutit a vasútállomásra. Csodás hétvégét töltöttünk együtt hármasban-négyesben, főztünk, báboztunk, röhögtünk nagyokat. És pityeregtünk. Juti nagy álmát teljesítettük ugyanis: együtt elmentünk misére. Ahová barátnőm oly sokszor elindult, csak belépni nem mert, mert félt, hogy kinézik… Fogtuk egymás kezét, és bőgtünk, hiszen egyikünk fejébe sem fért a csoda. Az aznapi evangéliumban a vízen járás története volt, és mindkettőnk szívébe talált, hogy talán sosem találkoztunk volna, és Lackó sem lenne sehol, ha nem engedtünk volna Isten hívásának, hogy mind a ketten (táp)vízre lépjünk. Mertünk kezet nyújtani a reaktorrobbantó csernobili helyettes főmérnök felé. Mertük őt a szívünkre szorítani. Mertük őt imáinkkal elvinni Jézushoz, hogy ő se essen ki a kegyelem piksziséből. És ezen az úton Juti testvérre talált, nekem gyermekem fogant.

Augusztus 13-án korán reggel kellett mennünk ctg-re, ahol a magzat mozgását ellenőrzik, Lackó azonban puccsolta a vizsgálatot. Orvosom nyugodt volt, ám a biztonság kedvéért áramlási ultrahangra is elküldött. A szonológus dühöngött: minek jön ide egy panaszmentes kismama? A lelettel visszamentem a dokimhoz, aki felkészített rá, a gyanús lustálkodás oka, hogy Lackó valószínűleg már a születésére tartalékolja az energiáit. A méhszájamat is nyitva találta. Talán órák kérdése, és újra találkozunk…

Mire hazaértünk, csillagokat láttam a fájásoktól. Felhívtam a szülésznőt, szerinte csak jóslófájások. Nemsokára dőlni kezdett belőlem a vér. Orvosom kérte, hogy azonnal jöjjek a kórházba, mert ez tágulási vérzés lehet… Befeküdtem a vizsgálóba, majd elfolyt a magzatvizem. Felkészültem a hosszúnak ígérkező procedúrára, azonban Lackó véletlenül sem akarta megkínozni az anyukáját. Mire felhívtam a családtagjaimat és Jutit, hogy már a szülőszobán vagyok, Lackó már rúgta is magát kifelé. Férjem meg majdnem lemaradt a hülye parkolójegy-automata miatt.

Fájt. Fájt mint a veszedelem, meg sok vért is veszítettem, de már röhögve gondolok vissza rá. Azért nem semmi volt végre a karomban tartani az élő, egészséges, vér szerinti gyermekünket.

A kalandnak még nincs vége. Csupán egy új fejezet kezdődött az életünkben. Szeretném, ha abban is kapnál szerepet, Frannie.

[keskenyut]

43. ...akinek két anyja van!

Kótyagosan, görcsölő hassal, sok fekvéssel láttam neki az előttem álló maradék nyolc hónapnak. Bár mozognom lehetett volna, fel sem mertem kelni az ágyból. Társaságom a telefonom volt, és annak segítségével Juti. Lelki ikertestvérem nem győzött naponta többször is a padlóról felvakarni, hogy gyermekem él és épségben meg fog születni.

Bár saját gyermeke még nincs, Juti tapasztaltnak mutatkozott: édesanyja is sok komplikációval küzdött a várandósság során, sőt, Juti maga is végigcsinálta már ezt egy régi barátnőjével, aki szintén elvesztette az első babáját, majd a másodikkal végigaggódta a kilenc hónapot. „Nem lehet baja a kisbabádnak, hiszen Anatolij Gyatlov ajándéka – ismételte el nekem nap mint nap. – Erős, sugárzásálló szibériai vér csörgedezik az ereiben, hidd el, akkora hangja lesz, hogy az egész kórház meg fogja tudni, hogy megérkezett!”

Elérkezett a rettegett tízhetes kontroll. Amelyiken egy évvel korábban megtudtam, hogy Misike már nincs velünk. Az üres méhem helyett azonban egy rúgkapáló kisbabát láttam a monitoron, aki a doki szerint már mindent tudott, amit egy tízhetes magzatnak tudnia kell. „Tiszta ember formája van!” – ujjongtam fel. Gond nélkül jutottunk el az első genetikai ultrahangig, ahol életrevaló kisbabám a nagy ugrándozás közepette szinte meg sem engedte, hogy megmérjék… Kislány, de még nem biztos – zárult a vizsgálat. „Éljen a kis Mása!” – mondta Juti, tudván, ha lányom lesz, Máriának fogom nevezni hálából.

Így, ugrándozva, gondtalanul töltötte Mása a heteket a méhemben, mit sem tudva a koronavírusról, a karanténról, meg a folytonos hülye parázásomról, melyet Juti igyekezett oldani, sikeresen. Nemsokára érezhettem is az első mozgásait, majd elérkezett a következő genetikai ultrahang, melyen jól megtréfált: megmutatta a kukiját.

Volt fiúnevünk is, Miklós. Az is hálából, hiszen decemberben Szent Miklóst kértem, hogy ne csak a cipőmbe hozzon ajándékot. Legjobb barátunk, Miki azonban beelőzött minket a névválasztással, ők is kisfiút vártak, aki édesapja nevét kapta. Újratevezés: az Anatol túl idegen hangzású, a Benke Ferenc mekeg, kiegyeztünk tehát a Lászlóban, férjem kedvenc szentje után, utalva egy évvel azelőtti erdélyi utunkra, ahol Ferenc pápa mellett középkori Szent László-freskókra vadásztunk. Juti ujjongott: imádott nagypapáját is Lászlónak hívták.

Lacika tehát két anyukával kezdte meg életét: velem, aki hordoztam őt, és Jutival, aki biztatta, imáival erősítette, hogy meg fog születni épen, egészségesen.

[keskenyut]

42. Vér szerinti – ismét

Másnap bizonyossá is vált, hogy 2020 folyamán valóban hárman leszünk, azonban kérdéses volt, hogy milyen módon. Január 2-án ismét megtekinthettük egy gyermek iratanyagát a Tegyesznél. Kimondottan szimpatikusnak, családunkba illeszkedőnek találtuk a kicsit, igent azonban nem tudtunk rá mondani, mert egyre feltűnőbb volt, miért késik… Hazafele úton vettem egy tesztet, de nem használtam fel, gondoltam, megvárom vele a férjemet. El is feledkeztem róla… Aztán este együtt megcsináltuk, pozitív lett. Bár kissé halványabb volt a második csík… Jól van, nem kapok sírógörcsöt, ha csak hormonok játéka, nem pedig élő baba. Sokkal jobban gyötört inkább a lelkiismeret-furdalás… Ilyen helyzetben a vér szerinti gyermeket kell választani, mert ez a normális. Én mégsem éreztem annak: mondjak le egy élő gyermekről egy bizonytalanért? Aki lehet, nem is baba, csak hormonok játéka? Másnap vérzés is jelentkezett, görcsölve, felpolcolt lábbal töltöttem a hétvégét. Hétfőn eljutottam az orvosomhoz is, aki megerősítette: megint babát várok.

Ez a várandósság azonban más volt, mint az első: se hányinger, se ólmos fáradtság, se hidegrázó rohamok, volt helyette viszont görcs, gyakran elviselhetetlen. Nem adtam túl sok esélyt gyermekemnek a túlélésre, el is gyászoltam őt, amikor egy újabb vérzés után a sürgősségin várakoztam. Fiatal orvos vizsgált. Nem hitt a szemének: az öt hetes embrió szívműködést mutatott! Idősebb kollégáját és egy szülésznőt is odahívott, hogy megerősítést kapjon. „Hát ez a kisbaba nagyon élni akar!” – biztatott a szülésznő. Nyolc hónappal később ugyanebben a rendelőben folyt el a magzatvizem.  

Következő héten újabb vérzés jelentkezett, újra felkészültem a legrosszabbra, azonban újabb örömhír ért: szabályos szívműködés volt észlelhető, ráadásul már végtagkezdemények is mutatkoztak az embrión. Az orvos veszélyeztetett kismamának nyilvánított. Főnököm üdvözölte döntését, és az egész szerkesztőség nevében imáiról biztosított, hogy gyermekem megszülessen.

[keskenyut]

41. Ikertesósodom

December 21-én, a vizsgáról hazafele Szolnokon keresztül vezetett az utunk. A Széchenyi-lakótelep mellett elhaladva újabb ismeretlen érzés kerített hatalmába: itt valaki vár ránk. Akkor még arra gondoltam, talán egy örökbefogadható gyermeket fogunk látogatni, aki a lakótelepen található Gyermekvárosban él.

Anyósomnál töltöttük a karácsonyt. Bár a hasam görcsölt, vérzésnek nyoma sem volt, sőt, kedvenc diabetikus édességemről is észrevettem, hogy múlt héten még ízlett, most meg milyen keserű. Sógorom a kólát érezte keserűnek: azt mondta, olyan íze van, mint a heréletlen kandisznó húsának. Furcsamód én semmit nem vettem rajta észre… Megkaptam a Csernobilt DVD-n meg A Nagy Szovjet Fazék című szakácskönyvet, telis-tele hamisítatlan keleti blokkos sztorikkal, amiken óriásiakat nevettünk férjemmel, különösen is az anyáékhoz vezető hosszú úton. Otthon anya megjegyezte, úgy nézek ki, mint aki babát vár. Mondom, a nagy fenéket, tök szarok voltak a leleteim a november végi hormonvizsgálaton, férfihormonok az egekben, vastag szőr a karomon, progreszteron alacsony, meg különben is görcsölök, mint az állat. Meg fog jönni, csak késik, mert a mio-inozitol most állítja be a hormonjaim.

Aznap este különleges karácsonyi üdvözlet várt a rongybabás tumblimon. Egy magyar lány, Judit köszöntött, mint Gyatlov kedvelőjét. Mint említettem, kilábalóban voltam a Csernobil-fandomból, azonban Judit kedvessége és lelkessége magával ragadott. Levelezgetni kezdtünk, bár kissé fenntartásokkal közeledtem felé. Említette, hogy gyengénlátó… Vajon hogy küzd meg e sérültségével? Frannie-n kívül addig nem találkoztam olyan emberrel, aki sérültségével emelt volna másokat Istenhez. Szinte csak olyanokkal, akik belénk törölték a lábukat, mert nekik nem jött be az élet: például Edit néni, aki gyermeke halálát akarta azzal megtorolni, hogy mi, a szép fiatal pár is mondjunk le a gyermekáldásról, mert „nem az az úr akarata”, vagy az az édesanyja által pici korában elhagyott kolléganőm az előző munkahelyemről, aki folyton emlékeztetett arra, hogy én „csak egy titkárnő” vagyok, és soha sem lesz se szakmámba vágó munkám, se gyerekem. Talán ez a tündéri, mosolygós lány is hozzám fogja vágni, hogy Isten tette őt gyengénlátóvá, engem meg meddővé, és ne pattogjak, mert nincs apelláta?

De nem, Juti emelt. Bár nincs megkeresztelve és templomba, hittanra sosem járt, hisz Istenben, és sokszor hangsúlyozza az elkeseredő sorstársaknak, a vakságot nem Isten adja, hanem a világban jelenlévő rossz, mert Isten végtelen jóságába nem férhet bele, hogy szándékosan okoz fájdalmat az embereknek. Legyen ez akár vakság, akár gyermek elvesztése.

Nem csak az kötött minket össze Jutival, hogy mindketten megszerettük és a szívünkre szorítottuk Anatolij Gyatlov helyettes főmérnököt Csernobilból. Történelemszemléletünk hasonlóan rajongó, szeretjük a komolyzenét, a Csengetett Mylordot, a Nap, széna-vígjátékokat, a régi magyar filmeket, a macskákat, sőt, még a darás tésztát is sósan, savanyúsággal esszük. Hányszor írtuk röhögve egymásnak messengerben, hogy jé, ebben is, abban is ikrek vagyunk… Főleg abban, hogy Juti is babába önti kedvenc történelmi személyiségeit, és bábozik velük, de mivel szeme miatt varrni nem tud, ő ebayen veszi ezeket a figurákat. Varrtam is neki egy ZsebGyatlovot. Néhány hónap múlva adtam át neki lakóhelyén, a szolnoki Széchenyi-lakótelepen.

Juti mindig is szeretett volna testvért… Én is, korban közel állót. Az is megtörténhetett, hogy méhen belül volt is egy ikertestvérem, csak Misikéhez hasonlóan ő is elhalt pár hetesen… Hiszen Juti pontosan két hónappal fiatalabb nálam… Nem is gondoltam akkor, hogy Jutira nemsokára komoly feladat hárul az életemben, mely során tényleg a vér szerinti lánytestvéremmé kellett válnia.

Újév reggelén brutális fejfájással ébredtem, pedig egy kortyot sem ittam. Gyanús lett, hogy nem a mio-inozitol miatt késik. Szilveszter éjszakáján nem véletlenül kívántam: jövőre ilyenkor hárman szeretnénk itt állni.

[keskenyut]

40. Hormonok játéka

2019 decemberében úgy éreztem, eljött az a fájó pillanat, amikor úgy tűnt, búcsút kell mondanom kedvenc mérnökeimnek.

Kicsit ráuntam már a környezetem megjegyzéseire, hogy a rongybabák, a beöltözés meg a rajongó szeretet miatt „nem veszem elég komolyan” Csernobilt. Mintha egy 16 éves kis liba lennék, akinek élete legnagyobb vesztesége, hogy nem kapott ájfont karácsonyra. Tudom jól, hogy itt emberek haltak meg. Apák, férjek és fiúk. Most az, hogy én rajongó tisztelettel közelítem meg ezeket az apákat, férjeket és fiúkat? Az én történelemszemléletem ilyen, nem tudom rideg távolságtartással megközelíteni kedvenc történelmi eseményeimet – ezt Mara nagyon irigyli is tőlem. Én „beleszeretek” a kedvenc történelmi eseményembe, mert szerintem máshogy nem is éri meg történészkedni a 21. században.

Ettől függetlenül még át tudom érezni, mit érezhetett Vera Toptunova, amikor látta a fiát élve elrohadni. Kábé nekem is annyi maradt a gyermekemből, mint Leonyidból. Pár, emberre nem emlékeztető, véres húscafat. Annyi különbséggel, hogy a 25 évesen meghalt reaktorirányító mérnök rendes sírt kapott, az én gyermekem, mivel a beteg embrió felszívódott és csak az üres petezsák meg a méhlepény maradt utána, a kukában végezte. Még sírja sincs, ahol megemlékezhetek róla.

Úgy éreztem, már nem térülnek meg a beléjük fektetett energiáim. Hiába gondoltam úgy, hogy (az orvosom szerint több) vetélés és egy meghiúsult örökbefogadás után már felnőttem ahhoz, hogy történészként Csernobillal foglalkozzam, ezt nem tudtam kellően bizonyítani. Nem volt elég nyomós érv, hogy nekem is meghalt a gyermekem, csakúgy, mint Vera Toptunovának, Zinaida Akimovának, és a többi anyának, akik ott álltak az utolsó pillanatig fiuk halálos ágya mellett. Csernobil egy olyan történelmi téma, amihez mindig kicsik leszünk, és soha nem fogjuk megtudni a teljes igazságot.

Visszatértem tehát a gyökerekhez. Muszáj is volt, hiszen szeptembertől férjemmel folytattuk a hittudományi főiskolát egy másik szakon, elérkezett a vizsgaidőszak, ahol a szentekről szerzett tudásomról is számot kellett adni. Többek között Szent Ágoston püspökről. Gimiben unásig olvastam ez ókeresztény szent életét, még a Vallomásokat is, amiből ugye 17 éves kis libaként semmit sem értettem, sőt, láttam a róla készült, szintén „maradandó” élményt okozó Sugárzó életek-filmet is. Egy valami viszont elkerülte a figyelmemet: Ágoston hozzám hasonlóan eleinte szintén emberekben kereste Istent: jó beszélőkéjű papokban, akikben ugye hamar csalódott, mert mégiscsak emberek. Most fogtam fel igazán, mit is jelentett megtérésének különös története, amikor egy fa alatt heverészett és titokzatos hangot hallott, hogy „vedd és olvasd”, ti. a Bibliát. Talán nekem is a Szentírást kéne olvasnom, abból is az evangéliumokat, amik minden bizonnyal hiteles leírások a közénk lépett szerető Istenről, Jézus Krisztusról. Jézus pedig mit csinált földi élete során? Tanított és gyógyított. Egy nőt sem tett szándékosan meddővé, mert „az az úr akarata”.

Csak az a baj, hogy engem annyiszor próbáltak bibliai idézetekkel „vigasztalni”, hogy úgy begőzölök a Bibliától, mint harapós kutya a postás táskájától. Összeszorított foggal tehát újra kezembe vettem a Szentírást.

December 21-én vizsgáztunk a szentekből. Azon a napon kellett volna megjönnie. De késett. És hiába közeledett a meddő nők rémálma, a karácsony, egy ismeretlen érzés kerített hatalmába: a belső béke.

[keskenyut]

2020. augusztus 13-án megszületett a fiam... Na de ne szaladjunk így előre!

[keskenyut]

39. Kiderül, hogy mi a bajom

Említettem, hogy 2019 nyarán felkerestem azt a nőgyógyászt, akit évekkel azelőtt ajánlottak nekem, csak én gőgösen és dacosan nem mentem el hozzá “mert én nem adok pénzt azért, ami más nőnek ingyen jár, mégis elveteti.” Na de amikor már hónapok óta görcsölt a hasam, amire az ingyenes doki azt mondta, természetes dolog, és hogy fiatal vagyok, kinövöm, anyósom sírva kiabált a telefonba: ő ad pénzt, csak vizsgáltassam ki magam végre normálisan, nem akar engem is eltemetni. Az nem számít, ha nem lesz belőle gyerek, mert ha nem lesz, legalább a fájdalom elmúlik, rákos sem leszek, és nyugodt szívvel állhatunk az örökbefogadás elé: megtettünk mindent.

Ez a doki a Magyarországon kevésbé ismert NaPro technológia szerint gyógyít, aminek annyi a lényege, hogy a létező összes termékenységhez köthető vizsgálatot meg kell csináltatnod, majd személyre szabott gyógyszeres kezelés és diéta kíséretével elkezdődik a várakozás, ami nem egy-két hónap. Ezért nem is nyomatják a NaProt, mert nincsenek azonnali látványos eredményei, mint a mesterséges megtermékenyítésnek, és elég “csak” a vérvételek, konzultációk árait kifizetni a párnak, nem milliós összegeket beültetett babánként.

Mivel a Keresztény Családi Centrumban korábban alaposan kivizsgáltak, az új dokimmal már csak két genetikai vizsgálatot kellett már megcsináltatnom. Az első a trombocita vizsgálat volt, viszonylag elfogadható áron, de az alloimmun kivizsgálással (ami azt nézi, tolerálja-e egymást az örökítőanyagunk) megvártam inkább a karácsonyi jutalmat, ugyanis családbarát ország ide vagy oda, mindig hatszámjegyű összegbe kerül. 

Mivel a bal karomból szoktak vért venni (itt vannak jól látható vénáim), sok heg van a vénámon, nagyon fájnak a szúrások. Ezért a vérvétel alatt végig szorítottam a kezdemben az Anatolij Gyatlovról mintázott rongybabát. “Csak hozzon szerencsét!” – jegyezte meg a nővér. Tényleg szükség volt a transzcendens beavatkozásra, ugyanis a leleteimet elfelejtették kiküldeni, úgy kellett utánuk telefonálnom, majd a dokimhoz is nehezen kaptam időpontot. Így értettem meg, hogyan mesterkedik az álnok kísértő, aki azt akarja elhitetni velem, nem érdemes próbálkozni saját babával, mert “isten akarata”.

A leletekből kiderült, olyan vérképzési zavarom van, ami trombózisra hajlamosít. Valószínűleg ez a fokozott vérrögképződés okozta Misike halálát is: egy mikrotrombózis, amit én meg sem érzek, egy alig néhány miliméteres embriónak végzetes. Kezelni nagyon könnyű: ellenszere a vény nélkül kapható Aspirin Protect, a várandósság alatt pedig vérhígítót kell szedni. 

El sem hiszitek, mekkora kő esett le a szívemről: meg tudtam bocsátani a gimnáziumi éveimért, az engem bántalmazó pedagógusoknak és meg nem értő diáktársaknak, hiszen akkor is meddő lettem volna, ha anyáék éppen egy menő állami gimnáziumba íratnak. Meg Misikém, ha életben marad is betegen született volna – kell ez nekünk? Napokig a fellegekben jártam a felszabadító élménytől. 

A doki azonban felkészített, nem kell már a következő ciklusban eredményeket várni, akár hónapokig is eltarthat a várakozás. Felkerestem tehát szüleim új plébánosát, Lali atyát, adja fel nekem a betegek szentségét, hogy legyen türelmem a hosszú várakozáshoz.

[keskenyut]

38. Az anyai szerep

Mint említettem, a Csernobil sorozat rajongóinak csoportjában széles körből gyűltek össze emberek. Különösen is jó barátságba kerültem egy fiatal édesanyával, akinek a Stalker videojátékok keltették fel a téma iránti érdeklődését. Kapcsolatunkban sok nehézséget okozott a részemről érkező irigység, mivel én is annyi idősen szerettem volna édesanya lenni, mint ez a fiatalasszony – őt pedig feszélyezte, hogy előttem nem beszélhet rajongva szeretett gyermekéről, mert én is elkezdek sírni, hogy Misikém már ennyi idős lenne, és ezt meg ezt csinálná.

Irigységem nemsokára mély megszégyenültség váltotta fel: a fiatalasszony elmondta, lánykorában súlyos depresszióval küzdött – de fel tudott állni, szerelembe esett, férjhez ment és még gyermekük is született. S mindezt tette úgy, hogy nemcsak kapcsolatban nem volt soha intézményes vallással, de mereven el is zárkózott tőle. “Én az életben hiszek.” – összegezte röviden talpraállásának történetét. Elszégyelltem magam. Végiggondoltam, mégis miben hiszünk mi, katolikusok? Mert az biztos, hogy nem az életben: karba tett kézzel, jóért-rosszért egyaránt Istent okolva várjuk az életünk végét, hogy majd odaát, abban a másik dimenzióban, amit üdvösségnek nevezünk, majd örök boldogság vár ránk. És további gyermekért sem érdemes tovább küzdeni a földi életben, mert a mennyben újra a miénk lehet, akit elvesztettünk. Pedig Jézus egyátalán nem erre tanított, sőt.

Rájöttem, én csak vallásos vagyok, de nem hívő. A vallás csak egy élettelen magatartásforma, ami azonos az evangéliumban szereplő farizeusok viselkedésével: görcsösen ügyeltek az “Istennek tetsző” életmódra, apró szabályok betartására, miközben elfelejtenek élni és tisztelni a másik embert. Csakhogy Istennek nem ez az életmód tetszik. Jézus síroknak nevezte ezeket az embereket, Ferenc pápa pedig nem egyszer hangoztatta, a farizeusi lelkület meddő. A szív meddőségét pedig részemről követte a test meddősége is.

A vallást meg kell tölteni élettel, különben nem lesz termékeny. Ez az élő dolog pedig, ami megtölti, az a hit. A hit kegyelmében akárki részesülhet, ahogy részesült ez a templomot csak ablakból látó fiatalasszony is. “Rájöttem, igazából te vagy a hívő és én a hitetlen, mert ha te az életben hiszel, valójában Istenben hiszel. Isten maga az Élet” – mondtam neki, megköszönve, hogy ő, aki ateistának vallja magát, mutatta meg, hogyan kell hinnem Istenben. Ezt mutatta meg nekem Jézus Medjugorjéban, hogy ott keressem őt, ahol végképp senki nem számít rá... s ki számítana arra, hogy éppen egy ateista fogja megtéríteni...

Jól meg is bántottam a csajt ezzel a szöveggel. Azzal is, hogy éreztettem vele, akkor se feledje, micsoda kegyelem a család, amikor gyermeke kiveszi minden energiáját, és nem marad elég énidője. Úgy letiltott Facebookról meg Instáról, mint a sicc, én csak ne térítgessem és ne ébresszek benne semmiféle lelkiiismeretet, szolidaritást. Fájt ejtenem egy ilyen embert a baráti körömből, akitől három nagy ajándékot kaptam, legelőször is a hit kegyelmét.

A másik, amire ez a fiatalasszony megtanított, az anyai szerep elfogadása volt: attól, hogy gyermeked születik, nem kell szakítanod önmagaddal, feszülős műszálas ruhákat hordanod magassarkú cipővel, lehetetlen színűre festeni a hajad, úszógumikat ereszteni és elfelejteni játszani... Eltemetni magadban a homo ludenst, a játékos embert, mert csak akkor van tekintélyed a gyermeked előtt, ha beszürkült felnőtt vagy és viszont. Ez a fiatalasszony ugyanúgy hordja rockerbakancsát babakocsitologatáshoz, ahogyan alvásidőben leül az Xbox elé játszani. A világ legtermészetesebb dolga, hogy az embernek gyereke születik – csak ha távolinak érzed magadtól, soha ne félj segítséget kérni.

Az édesanya harmadik ajándéka éppen a segítségkéréssel kapcsolatos volt: meggyőzött arról, ha a gyermekem életéről van szó, semmi sem lehet drága. Ez feloldotta bennem a “miért nem jár nekem ingyen”-görcsöt. Már nem szégyelltem tovább, hogy a tb-támogatott doki nem tudott nekem segíteni.

[keskenyut]

37. A meglepetés-zarándoklat

Én is kaptam jelet. Mégpedig azt, hogy ne ott keressem Istent, ahol evidensnek tűnik. Szorosabbra fűztem a kapcsolatot nem hívő barátaimmal és továbbra is imádkoztam a csernobili reaktorrobbantókért.

Botrány! Medjugorjéban járt a szkeptikus és tradi katolikus blogger

Nem a gyerek miatt mentem, tudósítottam – nyilatkozta Benke Zsuzsa saját blogjának.

A modern kori búcsújárásról, valamint Szűz Mária és a kegyhelyek fogyasztói társadalom általi kiüresítéséről alkotott véleményem ismert. Az ördög ott rombol, ahol csak tud. Ahol az Úr vet, nemsokára megjelenik a gonosz is, hogy konkolyt hintsen a búza közé. Így alacsonyodik Szűz Mária holmi Disney-jótündérré, aki bizonyos települések felkereséséhez és giccses, kommersz kegytárgyak megvásárolásához köti Isten segítségét – és ha nem segít, a hited is eldobod. 

A boszniai, főként horvátok által lakott Medjugorje különösen is ki van téve ennek a veszélynek, ugyanis az atomkorban vált zarándokhellyé: a kisvárost világhírűvé tevő állítólagos Mária-jelenések 1981-ben kezdődtek. Mivel fogyasztói társadalomban élünk, a hely nem hétköznapi kisugárzására egyből ráharaptak a pénztárcák csapolására szakosodottak, és hirdetik a világban, ha ide elutazol, életed minden gondja egy csapásra megoldódik. Nem véletlenül óvatos a Vatikán, bár Ferenc pápa 2019 tavaszán engedélyezte a hivatalos zarándoklatok szervezését, a Mária-jelenések továbbra sincsenek elismerve, Medjugorje nem kapott kegyhely minősítést, sőt, szigorú vatikáni megfigyelő is őrködik a közösség fölött Henryk Hoser érsek személyében (aki egyszer azt nyilatkozta, Szűz Mária Istenszülő és nem postáskisasszony).

Én speciel öt éve hallgatom, hogy akkor lesz majd gyermekünk – akár saját, akár örökbefogadott –, ha medjugorjei zarándoklatra vállalkozunk. Ez dacossá tett, és nagy pofával hirdettem, akkor vagyok hajlandó Medjugorjéba utazni, ha megajándékoznak vele. Még szeptember 11-én reggel is ezt fejtegettem pszichológusomnak, majd a munkahelyemre beérve azzal köszöntött főszerkesztőnk, hogy szeretné, ha én kísérném sajtósként a Misszió Tours utazási iroda medjugorjei különvonatos zarándoklatát. Férjestül, mivel Tibi nem akart egyedül elengedni Boszniába. Természetesen nagyon boldog voltam, de rettegtem is a feladattól. Főleg attól, hány sztorikát kell meghallgatnom az út során, hogyan fogant gyermeke/fogadott örökbe sikeresen az ismerős ismerősének az ismerőse medjugorjei zarándoklat után.

Sztorikát egyetlen egyet sem kellett meghallgatnom, Székely János szombathelyi püspök építő elmélkedését azonban bőségesen, amiért hála és köszönet. Püspök atya szinte minden beszédében azt hangsúlyozta, hogy nem kell a csodára várni, vegyük észre, hogy Isten végtelenül szeret minket - de ezt bővebben megírtam ebben a cikkben. Hasonló gondolatokat fejtegetett Marinko Sakota ferences szerzetes, Medjugorje plébánosa is, kiemelve, maga a teremtett világ a csoda. Jézus volt a középpontban, az Eucharisztiában mindig jelen lévő és velünk lévő Isten, nem a sokak által kifogásolt és az egyház által sem elismert Mária-jelenés.

Összességében milyen is Medjugorje? Korrekt hely. Bár a bazársor valóban gusztustalan, a templom és környéke nagyon szép, szolid és igényes kialakítású, a keresztút stációi, stb. egyházművészetileg is kiemelkedők. Sehol egy csicsás hálatábla: nem tudom, ez horvát szokás, vagy egyszerűen Medjugorjéban nem engedik. Emiatt irigységet, elégedetlenséget szító atmoszférája sincs a zarándokhelynek, hogy mások imáit bezzeg meghallgatja Isten. Mindenhol, még a mosdóban is tisztaság, sehol egy zugárus, kéregető. És a legfontosabb: a sok zarándok ellenére nagy a csend. A liturgia is igényes. Egyszerű de nagyszerű - fogalmazott zarándoklatunk egyik lelkivezetője, Ernő atya. 

A Krizsevác hegy tényleg különleges, végre tudtam úgy imádkozni, hogy az imára koncentráltam. Felismertem, azért vagyok meddő, mert én szabok feltételeket, milyen legyen a gyermekünk. Még férjnél sem voltam, de már néven szólítottam. Már a házasságkötés előtt rápakoltam egy nehéz küldetést, hogy ő lesz, aki befoltozza a családunk életét megnehezítő generációs szakadékot. Emellett továbbra is néven nevezem, megszabom, hogy fiatal anyuka akarok lenni, nagyszülőket és korban közel álló unokatestvéreket is akarok a gyermekünknek (apósom halála csak felerősítette ezt a görcsöt), és férjem öccse, a fiatalabb testvér se legyen hamarabb szülő, mint mi. Amíg ezt nem tudom levetkőzni, nem lesz az a gyógyszer, ami rendbe rakja a hormonjaimat, és a telefonom sem fog megcsörrenni, hogy vár ránk egy egészséges kisfiú vagy kislány. Már az is csoda, hogy ezt felismertem: iránymutatást kaptam, melyik cekkereket kell lepakolnom a lelki békém érdekében.

A másik nagy dolog, amit a zarándoklaton tanultam: senkit sem ítélhetek meg a hitélete miatt. Átéreztem, mit is jelent valójában XVI. Benedek pápa általam sokszor idézett mondata: Istenhez annyi út vezet, ahány ember van a világon. Sokaknak ezen az úton a Mária-szobrok vannak segítségére, de vannak, akinek meg Benedek pápa teológiai szakkönyvei. Fő, hogy imádkozik, “addig sem iszik” – mondaná kedvenc humoristám.

Jól éreztem magam. Köszönöm a főnökömnek, hogy megint megérezte, mire van szüksége a lelkemnek. Köszönet a Misszió Toursnak a profi szervezésért, a színvonalas programokért és ellátásért, de főként a fantasztikus lelkivezetőkért, akik nagyszerűen formálták a zarándokok szemléletét. Ja, és Bosznia gyönyörű!

[keskenyut]

36. Csernobil tanulsága

“Mi a hazugság ára? – kezdődik kedvenc sorozatom a baleset körülményeit vizsgáló Valerij Legaszov professzor örök érvényű szavaival. – A legnagyobb veszély nem az, hogy elhisszük, hanem az, hogy ha rendszeresen hazugságokat hallunk, akkor már egyáltalán fel sem ismerjük az igazságot. És akkor mit tehetünk? Mi mást tehetnénk, mint hogy lemondunk a valóságnak még a reményéről is, és egyszerűen beérjük történetekkel. Ezekben a történetekben nem számít, ki a hős. Az egyetlen, ami érdekel minket, az, hogy ki a hibás.”

Mi is beérjük történetekkel. A történet főszereplője a szenvedés, felelőse pedig nem más, mint Isten.

Öt évvel ezelőtt hosszú vándorútra indultam a mozgássérült Francis George bíboros lelkisége nyomán, hogy együtt felfedezzük, kicsoda Isten. Mesébe illő körülmények között vettek fel a hittudományi főiskolára és találtam pszichológust, majd együttműködésünk gyümölcseként született egy szakdolgozat, amiből megtanultuk, Istent csak mi öltöztetjük kicsinyes földi fogalmainkba, mert lusták vagyunk megkeresni az igazságot, és ahogyan Legaszov professzor mondta, beérjük történetekkel, ahol nem számít, ki a hős, csak az, hogy ki a hibás.

“Az Úr adta, az Úr elvette, legyen áldott az Úr neve. Ha Isten kezéből elfogadjuk a jót, miért ne fogadnánk el a rosszat is?” – idézzük oly sokszor, s vágjuk szenvedők fejéhez Jób könyvének legismertebb mondatait, megfeledkezve arról, a Bibliának ezen fejezete évszázadokkal azelőtt keletkezett, hogy Isten végtelen és irgalmas szeretete Jézus személyében közénk lépett. Pozitivista emberi természetünk sajnos nem tudja elfogadni, hogy vannak olyan dolgok, amikre nincs magyarázat. S ha nem tudjuk rávágni, hogy a stressz, a chemtrail meg a dihidrogén-monoxid miatt, akkor jön a végső abszolútum: Isten.

S az a baj, hogy az érintettek ezt olyan kurva meggyőzően tudják előadni... Hiába próbáltam Danit vigasztalni, hogy nem Isten tette meddővé és rákossá a feleségét, szerinte hazugságokba menekülök, Edit néni pedig élettapasztalat híján lévő fiatalként tekintett rám. Nem is beszélve az orvosról, aki a vetélésem után kijelentette, “isten nem akarta a mi gyermekünk életét”. Mikor ezt Benedek pápára és egyéb teológiai tanulmányaimra hivatkozva cáfoltam, a doki fölényeskedve hozzám vágta: “beszélje meg a papokkal.” Könnyebb volt tehát egy "hibást” megnevezni, mint ránézni a leleteimre, és abból megállapítani, az értékeim nem voltak alkalmasak egy gyermek kihordására. (Utóbbit új orvosom meg is tette.)

Istennek egy csapat kommunista és Istent tagadó nukleáris mérnököt kellett az utamba vezérelnie, hogy demonstrálja, ő jó. 

Craig Mazin, a minisorozat rendezője egyértelműen kijelentette, nem kívánt “vallásos filmet” csinálni. Mégis jobban sugárzik a Csernobil, mint a Sugárzó életek-filmek, és nem az urán-235 izotóp miatt.

És arra is rájöttem, ez a sorozat valójában nem Csernobilról szólt. Ha csak ezen a síkon nézzük, valóban nem más, mint amit egy csapat nyugati filmes ráaggatott egy titokzatos atomkatasztrófára. (Démonizálva Anatolij Gyatlovot, meg sem kérdezve egykori kollégáit, élő családtagjait, valóban olyan rossz ember volt ő?) A Csernobil a traumáról, a gyászról, a veszteségről szól, öt epizódja nem más, mint a veszteség kezelésének öt állomása – a rothadó Szovjetuniót és a történelem legnagyobb ipari katasztrófáját használva hozzá díszletként. Ahogyan a Titanic is egy felnövéstörténet: nem katasztrófapornó, nem Rose és Jack tragikus szerelme, Rose képében a modern nő születésének lehetünk tanúi.

Mi Csernobil ajándéka? – teszi föl a kérdést az utolsó epizód végén Legaszov professzor. Nekem egy istenélmény, amit többé nem vehet el tőlem senki.

[keskenyut]

35. Kiengesztelődök Gyatlovval

Ahhoz képest, hogy a sorozat végére mennyire megutáltam, nem is kellett sok időnek eltelnie, hogy Anatolij Gyatlov helyettes főmérnök, ez az általam sátáninak kikiáltott alak, akit hiányos családi állapotom elsőszámú felelősének tekintettem, kedvenccé és közbenjáróvá lépjen elő. Már a június végi lelkigyakorlaton utalt rá a szerzetesnővér, akivel beszélgettem, hogy bizony elképesztő ereje van annak, amikor valaki egy bűnös megtéréséért imádkozik - s ez posztumusz is ér. 

“Tudod azt, ugye, hogy Gyatlov miért lett ekkora hülye?” - tette fel a kérdést nekem egy lány a sorozat rajongói közül, s meg is adta rá a választ: meghalt a gyereke.

Tök mindegy, hogy kilencéves gyerek, vagy pár hetes embrió éveken át tartó termékenységi kezelés után, a sorstárs az sorstárs.

2019 januári önmagamra ismertem a Csernobil-sorozat durva parancsszavaiban. Reaktort azért nem robbantottam fel, de mérgezett sündisznóként majdnem halálra szúrtam a lelkiatyámat, a kollégáimat, a barátaimat, de még a házastársamat is. Mély gyásza természetesen nem menti fel Gyatlovot a felelősség alól, de azzal, hogy felismertem közös fájdalmunkat, sokat segített, hogy árnyaljam a róla alkotott képet - és kiengesztelődjek vele, akármit is tett.

Az egyik nyári hétvégén ügyeletes voltam, s elveszve a magyar egyház nyári forgatagában, kissé elpilledtem a gép előtt. Anatolij Gyatlovot láttam magam előtt, amint nyújtja nekem törött szívét, hogy ragasszam meg. Leukoplaszttal, naná. Több sem kellett, pár nap múlva meg is varrtam nem jó, de nem is tragikus helyettes főmérnökünket.

“Nézd, Jézus, ő Anatolij - térdeltem néhány héttel később az Oltáriszentség elé egy kevésbé ismert búcsújáró helyen. - Talán soha nem is ismert téged, de elhoztam hozzád, hogy meggyógyítsd, mert azt mondták, hogy ez a halál után is ér. Egy olyan országban nőtt fel, ahol szándékosan elvettek téged az emberektől, nem is kapott választ, amikor a legnagyobb fájdalmat hordozóvá vált: elvesztette a gyermekét. Talán fájdalomból, talán a környezet hatására hozta rossz döntéseit, amik többek között a történelem legsúlyosabb ember okozta katasztrófájához vezettek. Jézus, kérlek bocsásd meg Anatolijnak Csernobilt. Kérlek, fogadd be őt is az igazak honába!”

Jézusnak nem is kell kétszer szólni. Néhány nappal később valami olyan érzéssel ébredtem, mintha Anatolij Gyatlov már megérkezett volna a mennyek országába. Vagy lehet, hogy én aludtam csak jól, mert elengedtem a haragot az ember iránt, akiről azt tartottam, miatta vannak termékenységi problémáim.   

[keskenyut]

34. Csernobil, mint evangelizációs eszköz

Miután nemet mondtunk a sérült gyermek örökbefogadására, súlyos lelkiismeret-furdalás gyötört. Egy meleg férfi jutott eszembe, akinek volt bátorsága hazavinnie egy sérült gyermeket. Drága fejlesztésekre hordta a kicsit, aki azóta normál nevelési intézménybe járhat. Ő, a liberális szellemiségű férfi meg tudta ezt tenni, én, a nagy katolikus meg megfutamodtam... Hát erre tanított Jézus, amikor az irgalmas szamaritánusról beszélt? Érdekes módon az egyház sietett segítségemre: ahány pappal, szerzetesnővérrel, hívővel találkoztam, mind megerősítettek, hogy jól döntöttem. Hiszen első a házasságunk és a házastársam. “Katolikus vagy, de nem hülye!” - fogalmazott egyikük.

Isten szintén egyértelmű választ küldött, hogy jól döntöttem, hiszen két fesztivállal is megajándékozott. Az első a Gombaszögi Nyári Tábor, a felvidéki magyarok Kapolcsa volt, a másik pedig a képregény-, manga-, anime-, sorozat-, stb. -rajongók országos találkozója, a Mondocon, ahova nővérem két tizenéves lányát kísértem. 

A Mondocon nem éppen katolikus rendezvény, sőt. Azonban lenyeltem a kézen fogva sétáló fiúpárokat, lánypárokat és szivárványos zászlókat, még a sátánista papnak öltözött csávót is, mert Isten meghívott, hogy vízre lépjek. Nehézvíz (hogy az atomerőműveknél maradjunk), de víz. Az evangélium sem azzal van tele, hogyan ájtatoskodik Jézus az ókori Közel-Kelet templombútoraival (szakkifejezéssel a farizeusokkal és írástudókkal), hanem azzal, miként keresi fel az akkori “szentemberek” által megvetetteket, a férjét fűvel-fával csaló asszonyt, a megszálló rómaiaknak adót beszedő vámosokat, és magát a megszálló, pogány római katonát. Mi, katolikusok pedig már azon is megbotránkozunk, ha valaki nem a mi kutyánk kölyke. Mi tehát a bátorság? Eltemetkezni az idegen és sérült gyermek nevelése alá, ami miatt a házasság szentsége fogyatékkal élők rideg bentlakásos otthonává üresedik, vagy tanúságot tenni olyan emberek előtt is Istenről, akik hallani sem akarnak róla?

Azt mondták a papok, vegyek példát Jézusról. Leültem tehát egy asztalhoz az ún. vámosokkal és bűnösökkel (vö. Mk 2,16), ahogyan a ma farizeusai nevezik azokat a fiatalokat, akik nem katolikus ifjúsági találkozókon fesztiváloznak és nem szülnek egy kisbusznyi gyereket 30 éves korukra.

A Mondocon egyik vonzó tulajdonsága, hogy itt be is öltözhetsz kedvenc képregény- vagy filmhősödnek. A találkozóra készülve megtanultam, hogy ez nem egy gyerekes hülyeség, hanem egy komoly hobbi, aminek a neve cosplay. Mivel egy anime- vagy pl. Trónok harca-szereplő “bőre” komoly tízezreket kostál, ezt a hobbit általában biztos munkahellyel és fizetéssel rendelkező felnőttek űzik. Az én jelmezem azonban kijött párezer forintból, ugyanis Leonyid Toptunovnak öltöztem. Társam is akadt a játékhoz, Mara a Csernobil-sorozat rajongói csoportjából.

Vacilláltunk sokat, kegyeletsértő-e fehér sapkát és köpenyt magunkra ölteni, hiszen itt nem csak kedvenc sorozatunkról, hanem valóban létezett és borzasztó kínok között meghalt emberekről van szó... és a történelem legszörnyűbb ember okozta katasztrófájáról, ami miatt százezrek szenvednek a ráktól, meddőségtől, stb. Megbeszéltük Marával, mi most nem játszunk, hanem megemlékezünk. Ha már körbejártuk a fél várost műtőssapkáért és fehér köpenyért, sőt, még műcigit is szereztünk, akkor fel is vesszük a jelmezt. Óriási sikert arattunk.

[keskenyut]

33. „Meghívtál, hogy (táp)vízre lépjek...”

A következő hétvégén egy lelkigyakorlaton vettem részt, amiről cikket is írtam, mert már a beharangozójuk olyanra sikerült, ami miatt érdemesnek tartottam reklámot csinálni ennek a lelkes Balaton-parti közösségnek. Jelen lenni azonban nem tudtam. Egyik felem valahol a felrobbant csernobili reaktorban pörkölődött, a másik pedig éppen különféle fejlesztő foglalkozásokra cipelte örökbefogadott gyermekét...

Igen, megérkezett a várva-várt telefon, be is mentünk harmadnapra megnézni a gyermek iratanyagát, amiből semmi nem derült ki, csupán annyi, hogy “sajátos nevelési igényű” és “kis fejlődésbeni lemaradással” küzd. Szóval se igent, se nemet nem tudtunk mondani. De éppen abban a helyzetben nem is volt kedvem gyesre menni. Éppen egy héttel korábban találtam új nőgyógyászt, aki elmondta, használt a harkányi kezelés: eltűntek a cisztáim. Nem tudtam mást csinálni, csak bőgni. Bőgtem örömömben. Minek szenvedjek akkor egy idegen ember SNI-gyerekével, amikor a doki szerint hónapokon belül lehet sajátom is?

Meg a másik: újra anyuka voltam, kedvenc csernobili “reaktorrobbantómat” fogadtam örökbe. Leonyid Toptunov kora szerint az édesapám is lehetett volna, ám a szívemben hordoztam, hogy elvigyem őt Jézushoz. Vele érkeztem a lelkigyakorlatra, megfogadva, lelke nyugalmáért szeretnék imádkozni. Fantasztikus volt úgy részt venni egy lelkigyakorlaton, hogy nem a magam céljaiért imádkoztam. Leonyiddal végigkövettük a megtérés állomásait, s félretéve a magam veszteségét jobban oda tudtam figyelni Istenre.

A lelkigyakszi következő meglepetése a hűvös fej ajándéka volt, ugyanis a “hat párt ismerek, akinek örökbefogadás után született saját baba is” című standard katolikus propagandasztori helyett két igazán hasznos tanácsot kaptam az előttem álló feladathoz: 1. Ha a doki szerint lehet sajátod, inkább őt preferáld, bármennyibe is kerül. 2. Dönts hűvös fejjel, mert az örökbefogadás örök életre szól.

A harmadik ajándék egy meghívás volt, ami a lelkigyakorlat mottójához kapcsolódott: “meghívtál, hogy vízre lépjek...” A közösségi médiának köszönhetően napok alatt kapcsolatba kerültem a Csernobil-sorozat rajongóival és maga a történelmi esemény iránt érdeklődőkkel. Nem az a klasszikus jézusospólós-hosszúszoknyás társaság, akik málnaszörppel veretik Hillsongra. De nem érdekelt. Van élet az egyházon kívül is. A rajongói csoportban lazán beszéltem arról, hogy katolikus vagyok, és a Csernobil-sorozat bár nem vallásos téma, mégis visszaadta a hitem.

Míg ezeket elmondtam, rájöttem, hogy igazából nem is veszítettem el a hitem. Mert a Szentlélek ott fúj, ahol akar, akkor is, ha egyesek az általuk üzemeltetett búcsújáró helyre akarják befogni és kisajátítani. Istenre találni egy abszolút vallástalan témában - na azt hiszem, ez a kegyelem. Meghívott, hogy vízre lépjek, méghozzá tápvízre, hogy a nukleáris energiánál maradjunk.

Azonban a következő lépés még hátra volt: a hűvös fej ajándékát élesben is be kellett vetnem. A személyes találkozó során a felajánlott gyermekről kiderült, hogy nem pusztán SNI, hanem súlyosan sérült. És te sem vagy konduktor - súgták odafentről. Fájdalmas volt, de kimondtam a nemet. A nemet, ami azóta ért a szívemben, amióta a gyermek nem sok mindent eláruló iratanyagát láttuk...

És egyértelmű jelet kaptam arra, hogy jól döntöttem.