ketessipszilon

[ketessipszilon]

[ketessipszilon]

Érintés

Cirmos éj szuszog fáradtan a fülébe, némán adja át magát a derengésnek. Árnyak sziluettje kúszik a szobába, a nap első sugarai tükröződnek lelkében. Nedves kis orr bökdösi arcát, fülébe nyávog az éhező.  Ahogyan másik oldalára fordul, egy forró leheletet érez, mely csókot nyom ajkaira. Mély lélegzet, felül az ágyban. Az apró szeretetlények árgus szemekkel lesik, hogy mikor indul meg a konyha felé. “Éhes vagy?”-kérdezi, mire nyolc tappancs dobban a padlón, futnak előre. Mozgó testét követi lelke, minden nap ugyanolyan örömmel tölti meg a két gyermek tálkáját, miközben a kávé forrón csepeg bögréjébe. Ez a reggel mégis más. Visszabotorkál az ágyba, a téli csillogás elől a takaró alá bújik. Ekkor felé fordul az arc, ölébe fekszik, lényét melegen oldalába fúrja. Miközben hátát gyengéden simogatni kezdi, érzései észrevétlenül elszabadulnak. Puha arcát szemlélve vallja be magának:  A felszálló hajnali köd vörösen dereng a horizont felett. A valóság, mint a jeges szél, csontig hatol. A csókot adó orcán a hajnali fények tükröződnek lelkéből. Mi baj lehet?

[ketessipszilon]

Démonjárás

Belém vágtál. Démonjárás. Ereszd rám félelmid. Te nem bírod.

Édesgettél kebleiden, Ölelgetted mivoltom. Most megrettensz a valóságtól? Belém vágod mivoltod.

Dermesztő végtelenben Felsejlik kik voltunk. Gyermekek az éjben. Elmúlt, hogy bóklászunk.

Nem félek a sötétben, Meggyújtom lámpásom. Honnan van? Ne törődj vele! Engedd el! Te kérded, kik voltunk.. Téged nem érdekel, kik vagyunk…

Fényt gyújtok én magam. Megélem mi vagyok. Túl mindenen, Jégmezőkön lángolok.

Északi fény a lelkem. Virágzom.

[ketessipszilon]

Sírva nevetni

Akkor sírok, ha örömöt látok. Egyébként nevetek.

[ketessipszilon]

Akarsz-e játszani?

Forró tekintetét könnyek simogatták, tüzes szemhéja vörösen izzó arcát takarta. Érzelmek ömlöttek lelkéből, melyet környezete egyszerű zokogásként látott. Minden lecsurgó csepp mesélni tudott volna, világok rejlettek apró részleteiben. - Miért sírsz? - kérdezte az értetlen. - Nem tudom. - burkolózott előtte. Ugyan miként mesélhetné el belső regényét, mely kontrollálhatatlan sírásként tört ki rajta. Nem volt szomorú, csak érzett. Mindent. Egyszerre. Egy hete a buszsofőr rádudált, kiabált vele felszállásnál, pedig érvényesen, kulturáltan szeretett volna utazni. Mégis ez a férfi aznap rajta szerette volna levezetni feszültségét, kutatta létében a hibát. Biztosan túl boldognak, túl könnyednek tűnt bőrében. Túl. Túl? Aznap pont őt választotta lábtörlőnek. Ugyan már, hisz ez nem érdekelte, nem vette a lelkére. Ezért jut most is eszébe. Túl érzékeny? Nevetséges. Nyelvén sós terült el. Belégzés. Orrát az égnek emelte. Arcára különös vicsor ült ki, ajkai felfelé görbültek, fogai kivillantak. Mosolygott. - Akarsz-e játszani? - szakadt ki belőle. Cigarettát nyújtott át neki Ő. Összefolyt arcához emelte a dohányt, miközben tekintetét kémlelte, mint mindig. Izgalmas, a léte bukfencezik néha tőle, olyan erővel hat rá ez a szempár. Ő a zsebében kotorászott pár másodpercig, majd könnyed mozdulattal tüzet nyújtott felé. Mintha nem volna így is elég kettőjük között. Mélyet szívott cigarettájából, a füstöt szinte sóhajként lehelte, egy lámpa fényében játszottak a fehér szemcsék. Lelkét szabadjára engedte.

[ketessipszilon]

Ringató

Csókokat szülnek holdfényes álmaink, elringatjuk egymás lelkét a Dunán. Bármely sötétben fényt gyújt szerelmünk. Elbújunk együtt a Hold túloldalán.

[ketessipszilon]

Lélektánc

Vörösen kúszó borcseppek simulnak a napmelengette élethez. Egyenként isszák magukat a papírba nyomot hagyva a lélekben.

Szőrös szörnyeteg közelít, formázza az eddig életlent. Rettegve távolodsz a képtől. Mit hoz magával a véletlen?

Rím vége.

Korty levegő süvít a tüdőbe. Tompa fogát feni a mély. Kifeszített kötéltánc az élet. Légtelen e világban. Kilégzés.

2022, Párizs

[ketessipszilon]

Leszakad a pongyvába gyűlt víz. Elönt a rejtett érzelem. Fájdalmasan markol gerincedig a szorító. Hová tűnt a gyűlölt félelem?

[ketessipszilon]

Szőrös család

Nem hagy nyugodni az éjjel. Holdvilág sugarai között suhanva igyekszik útjára a rettegés. Mintha szemem erőszakkal sem tudnám csukva tartani, szinte fájdalmat okoz a próbálkozás is. Zihálok. Ahogyan mozdulok, a rettegés árnyékként követi testemet, velem él. Minden porcikám apró rezdülését kihasználja, megragad, sejtjeim szerte szórja a nagyvilágban, nem kegyelmez. Szétesek. Megsemmisítő csapás. Árnyéklét ez, minden vágyam: betölteni a teret. Testet ölteni. Elúszik kutató tekintetem előtt egy lélekfonál, tisztán csordogál a semmiben, apró fényként világít az elme végtelenjében. Utánakapok, de markomból kifolyik a boldogság. Ösztönösen mozgok a sötétben, pattan a gyógyszeres üveg. Fehér pirula keserű ízűen oldódik nyelvem alatt, édes megkönnyebbülés. Kellemesen csordogál végig torkomon az alkohol, a gép végül megadja magát, képzelet nélküli álomvilág. Szívverés dübörög dobhártyámon, tüdőmből felszakadó lélegzet hasítja ketté a csendet. Még élek. Reménytelen a sötétség, pedig hajnali fény dereng odakint. Összeomló elme. Lehetne jobb. Ha nem is lenne? Apró hang sejlik a távolból, érthetetlen melegség támadja szívemet. Szőrös szeretet doromból lelkemben, hideg orrát az enyémhez dörgöli. Zuhanó belsőm két apró lény rántja vissza testembe, tekintetükben közös titkunk lapul. Összeolvadt életek. Féltő gyermekek. Összenőttünk. Családdá.

[ketessipszilon]

Lélegzeteink

Beférkőzöl az álmaimba. Sírva ébredek. A lélegzet, melyet a párnámon hagytál. Szőrösen enyhítik a fájdalmat.

Újra aléltan a levegőt ölelem. Jeges ébredés. Nem vagy mellettem. Neved cseng vissza hangos lélegzeteimből. Bennük élsz.

Rím nincs. Minden sor mégis összecseng. Ilyenek vagyunk mi. Tökéletlenül tökéletesek.

“A vágy burka szétfeszít belülről.” A kezed, a karod, az életed. Az életem. Nélküled is csak rólad szól.

Bárcsak táncolnál velem. Mert én csak veled. Örökké.

[ketessipszilon]

Kétszínű novella

A karjaimban te vagy végtelen. A karjaimban megszólalsz hirtelen. Ez most jó, ez most így jó. Cseng a fülemben.

Kezed simogat, el nem enged. Kezed szorít, lelkedhez ölel engem. Csókollak. Csókolsz.

Ez se nem vers. Se nem novella. Mégis tökéletes, ha boldogságot Látni, érezni vágysz.

Ha tudnád milyen „elhibázott” minden, Velem szomorkodnál. Ha tudnád, mi ez a szerelem, Csak egyszerűen ránk mosolyognál.

Boldognak lenni végtelen, Elmenekülni esztelen. Mégis értelek miért mondasz nemet. Pedig a kérdés egyértelmű: Miért is ne?!

[ketessipszilon]

A fény megcsillan a nő sziluettjén. Táncolni hív. Mosolyog rám, elvesztette gátlásait, nem kellett sok hozzá. Pár ital, éppen csak annyi, feloldotta a szorongásait, a külvilág elvárásaitól való félelemet. Tincsei mintha a zenére lobognának, arcát ösztönösen ejti vállára, ha szeretne, se lehetne vonzóbb. Nem is akar az lenni. Ezért csábít. Hátat fordít nekem, mégis érzem, hogy figyel rám, fél szemével felém sandít. Haja copfban, lelke virágzik. Három perc huszonhárom másodperc, ennyi boldogság jut most nekünk. Őrzöm a képet, a félig háttal álló nő alakját, kinek lüktető teste-szíve vörösen nyílik. Őrzöm őt, hisz én vagyok az.

Szolnok, 2019. december

[ketessipszilon]

Merengő

Bús hajnalra ébred a lélek. Fekete köd kusza karjai ölelnek. Halott magzat. Jeges csápok fonják körül az elmét.

Elbotlanak a gondolatok a kifeszített idegszálakban. Ordítana a mellkas mélyén rejlő massza, de az ajkak némán mozognak.

Halálos ítélet. Boldog mosollyal ringatják magukat. Az ártatlanok. Igazság nincs.

Az áradatban állok, nem lát engem senki. Mellkasom előtt szétnyílik, gerincem mentén összeér a homály.

Láthatatlanul szuszogok. Csukott szemhéjam perzseli egy tekintet. Megadom magam. Kegyetlenül hatol lelkemig.

Ébredj! - ordítja. Bántani szeretnélek. Érzed? Megnyugvás.

Tegnap haragudtam, ma elkeseredetten ver a szív, fájdalmasan húzza bordáim magához. Reménykedve az önzőre pislogok.

Pilláim rebegik: Ugye még alszom?

Barcelona, 2021. december