letsdorius-blog - Tumblr blog

letsdorius-blog · 7 years

Text

A tegnapi napra nem terveztem semmilyen kirándulást, aztán végül mégis az elővárosi vonaton találtam magam – amikor felhőtlen az ég és ragyog a nap, nehéz hazamennem négy fal közé. Munka után Daviddal beültünk a Foster’s Hollywood nevű étterembe, hogy előre megünnepeljük a 19-i José-napot (milyen jó is annak, akinek két keresztneve van!), mivel aznap David haverjának a barátnője, Eu lesz velünk, és még nem tudjuk, mi hogy lesz, illetve hogy mikor kell majd kimennie a reptérre. David fogyókúrázik, de minden héten egyszer ehet “normálisat” – ezt a lehetőségét a tegnapi ebédre tartogatta. Már az első alkalommal értettem, miért ez az egyik kedvenc étterme, és most azt is átéreztem, miért volt érdemes egy héten keresztül koplalni a menüért. Ha nem járt volna hozzá kávé, valószínűleg fizetés után rögtön hazamentem volna aludni, így viszont több kedvem volt ahhoz, hogy felüljek a vonatra és csak nézzek ki az ablakon, ahogy Isidoro szokott, amikor felül az íróasztalunkra.

Az állomást El Escorialnak hívták, és hamarosan meg is értettem a különbséget: San Lorenzóba helyijáratos busz vitt. Egy domboldal alján rakta le az utasokat, és akkor már tudtam, hogy aznap is részem lesz egy jó kis tesiórában, de a Foster’s Hollywood kiadós menüje még húzta lefelé a gyomromat, így kivételesen nem volt sok kedvem hozzá. Érezhetően hűvösebb volt itt, a hegyekben, így úgy döntöttem, hogy csak addig megyek fölfelé, amíg nem érek ki a napra.

Párszáz méternyi fölfelé mászás után egy aranyos kis téren találtam magam, ahonnan nagyon jól láttam egy templom tornyait, és a nap is melegített annyira, hogy le tudtam vetni a kabátom. De mielőtt még leültem volna, spanyol gyerekhangot hallottam meg. “Várj! Várj!” Meglepődtem, ki ismerhet itt engem, vagy kinek vagyok ennyire szimpatikus, de aztán csalódnom kellett: a nyolcévesforma fiú és lány két hajjal teli hajgumit próbáltak nekem eladni, darabját egy euróért. Már majdnem megvettem tőlük, mikor emlékeztettem magam, milyen ideges leszek később, hogy ilyen hülyeségre költöttem, gyerekek ide vagy oda, így mosolyogva visszautasítottam. Amikor már egy ideje a padon napoztam, ismét odajöttek, ezentúl akciós áron, ötven centért ajánlva és már csak egy hajgumit, úgy tűnt, a másikon már túladtak. Azt feleltem, hogy engem már kérdeztek, és nem kérek, köszönöm, mire a fiú megpróbálta elvonszolni a lányt, ő azonban nem tágított. “De miért? Miért nem veszed meg? Nekünk ez a munkánk, hogy eladjuk ezt a hajgumit! És olyan olcsó, csak ötven cent… ötven cent szinte semmi, mit számít az neked!” Megkérdeztem, szükségük van-e ötven centre, hogy vegyenek maguknak valamit (bár az öltözékükből ítélve úgy tűnt, hogy a szüleik valószínűleg valahol a téren kávéznak, eleresztették őket, hogy játszanak valamit, és a családból senki nem szorul rá arra, hogy használt hajgumikat adjon el), mire a kislány kijelentette, hogy nem, de mindenképp el akarják adni azt a hajgumit. Dühös lettem az erőszakosságára, és megfeledkezve a koráról, elkezdtem neki magyarázni, hogy velem nincs ám ott az anyukám, hogy akkor kérjek tőle ötven centet, amikor akarok, és például a lakbéremet is ki kell fizetnem minden hónapban, ami nagyon sokszor ötven centbe kerül, és köszönöm, de nincs szükségem hajgumira. Beletelt egy kis időbe, mire megértették, hogy nem mennek velem sokra, és elfutottak. Következő áldozatuk egy középkorű, kutyát sétáltató, teljesen kopasz bácsi volt, és megnyugodva konstatáltam, hogy annyi együttérzés a bácsiban sincs, hogy hajgumit vegyen a két gyerektől.

Amikor a kis térről elment a nap, még mindig emésztettem az ebédet, így a nagy városnézés helyett elindultam keresni egy másik teret, ahova még odasüt a nap. Nem kellett messzire mennem, a főtér egy utcára volt tőlem, a közepén napsütötte padokkal. Sikerült egy olyanra leülnöm, amit kilenc-tíz éves focizó fiúk kapunak használtak, de hamarosan észrevettem, hogy tulajdonképpen az összeset annak használják, attól függően, merre megy a labda, és azért valahol ülnöm kellett. Minden alkalommal, amikor véletlenül nekem rúgták a labdát, kórusban bocsánatot kértek, és néha még mosolyogtak is, úgyhogy rögtön gyanús lett nekem, hogy akarnak valamit.

Nem is kellett sokáig várnom. Mivel gyakorlatilag én voltam a kapu, a legidősebbnek tűnő, rózsaszín pólós csatárnak nem kellett különösebb indok, hogy felém közeledjen, azonban ahelyett, hogy a lábam mellett a pad alá rúgja a labdát, megállította a lábával, megállt előttem, és előkapott a zsebéből egy papírfecnit. “Nézd, ez egy utazási kupon! Ezt a kódot kell beírnod ezen a honlapon, és ha nyersz, te magad választasz egy utat a nyárra, oda, ahova menni akarsz, ráadásul két fő részére, tehát viheted a férj… barátodat! És csak másfél euróba kerül!” Mire végigmondta, már az egész focicsapat ott termett körülöttem, és nagy szemeket meresztve szuggerálták, hogy “vedd meg!” Elhatároztam, hogy mielőtt visszautasítom őket, felteszem a “cseles” kérdést, azaz, hogy mire kell nekik a pénz, azonban a kis ravasz divatdiktátor erre is tudta a választ: arra gyűjtenek, hogy el tudjanak menni a nagy iskolai kirándulásra, amit az iskola szervez nekik a ballagás utánra. Mivel Davidnak köszönhetően már ismertem a spanyol iskolarendszert, és azt is tudtam, milyen sokba kerülnek ezek a kirándulásnak, akár még igaz is lehetett, amit mondtak. Megsajnáltam őket, és elővettem a pénztárcámat, abban azonban csak egy ötveneurós volt. Előző nap Guadalajarában, amikor szintén a főtéren egy padon élveztem az utolsó erős napsugarakat, egy latin-amerikai babakocsit toló nő kezdett el velem ismerkedni, aminek persze az lett a vége, hogy legyek szíves adjak neki kölcsön öt eurót, nem tud enni adni a gyerekének (bár mindketten nagyon jól voltak felöltözve), és mivel öteurós nem volt nálam, a maradék apróimat adtam oda neki, még örültem is, hogy nem húzza tovább a pénztárcámat. Így végül azt kellett mondanom a fiúknak, hogy ne haragudjanak, de adják el a kupont – ha valóban az volt – valaki másnak, biztosra véve, hogy nem tudnak ötvenesből visszaadni. Ők szó nélkül elsomfordáltak és folytatták a focizást, én pedig azon gondolkodtam, hogy a spanyol válság vajon már ott tart, hogy a zsebpénzért kunyeráló gyerekeket a szülők azzal küldik el, hogy “fiam, nem tudok adni, menj ki az utcára, fogd meg a leghaszontalanabb kacatot, amit találsz, és próbáld eladni minél drágábban az első külföldinek, akit találsz”? Milyen kár, hogy még így, lebarnulva is süt rólam, hogy nem vagyok spanyol…

Végül a tesiòra aznap sem maradt el. A város legmagasabb pontjára olyan meredek út vezetett, hogy többször hittem azt, hogy minden akaratom ellenére nem fogom bírni se lábakkal, se tüdővel. Végül aztán csak felküzdöttem magam, és a látvány mindenért kárpótolt.

San Lorenzo de el Escorial A tegnapi napra nem terveztem semmilyen kirándulást, aztán végül mégis az elővárosi vonaton találtam magam - amikor felhőtlen az ég és ragyog a nap, nehéz hazamennem négy fal közé.

0 notes

letsdorius-blog · 7 years

Text

Másnap tehát felültem ugyanarra a vonatra, amivel előző nap is utaztam, csak most a végállomáson szálltam le. A tavaszi meleg, napsütéses idő visszatért végre, és most egy egészen más háttérrel nézhettem végig ugyanazokat az állomásokat, városokat és domboldalakat, amelyeket előző nap a viharos ég alatt láthattam.

Az aranjuezi vasútállomáson felültem egy helyijáratos buszra, és úgy döntöttem, hogy amint meglátok egy szép teret, folyópartot vagy épületeket, leszállok. Őszintén szólva fogalmam sem volt, mit érdemes megnézni Aranjuezben, de azt tudtam, hogy valami miatt biztosan érdemes, hiszen annyiszor hallottam emlegetni a nevet. Baloldalt ültem az ablak mellett, így amint megláttam magam mellett egy tágas, napos teret, gyorsan átfurakodtam az embertömegen és leszálltam a buszról. A tér mellett egy széles, fehéren virágzó fákkal szegélyezett út vezetett valahova – azon nyomban meggyőztem magam, hogy biztosan valami szép helyre.

Végül nem így lett; az utcának és a környéknek leginkább a fák adták a hangulatát, de látnivaló nem sok akadt, és én kezdtem kicsit megijedni, hiszen egyértelműen ez tűnt a város központjának. Végül ismét csak a Google vezetett rá a megoldásra: Aranjuez legfőbb látványossága a királyi palota volt a kerttel, ami a fehér fással párhuzamos utcának pont a másik végén helyezkedett el.

Azt hiszem, egész eddigi kirándulásaim közül Aranjuez volt a legkellemesebb hely, ahol jártam. Szinte leírhatatlanul nagy a kontraszt a madridi forgalom, az ottani magas kockaépületek, a tömeg és az aranjuezi csend, nyugalom és zöldellő táj között. A kastély kertje olyan hoszú volt, hogy azt hittem, végig sem fogom tudni járni aznap; aztán egyszer csak kiértem egy folyópartra, ahol a fű már nem volt olyan rendezett, mint előtte, és nem láttam sem íves kapukat, sem szökőkutakat. Azon az oldalon, ahol én sétáltam, az utat és a vizet egy hosszú, meredek partszakasz és egy kerítés választotta el, a túlparton viszont kisgyerekes családok ücsörögtek pokrócokon és horgásztak. Ahogy mindezt megláttam, hirtelen előjött belőlem a balatoni lány, és elhatároztam, hogy abba a vízbe én bele fogom lógatni a lábam.

Bár magam körül nem láttam egy hidat sem, elindultam előre, a vasúti sín felé, remélve, hogy ahogy közelebb érek, találni fogok valamit, ami alkalmas lesz az átkelésre. Már a füves út végén jártam, amikor egyszer csak megláttam egy hatvanévesforma bácsit, aki a hídra vezető kitaposott útra kapaszkodott fel, és megkérdeztem, át lehet-e itt kelni a túlpartra. Mondta, hogy nem túl szabályos, de ő itt szokott átkelni, ha akarok, tartsak vele.

A felkapaszkodás még egészen könnyen ment, de aztán egy kerítésen kellett átmászni, ami nekem nem nagyon akart sikerülni, főleg ott, a bácsi előtt, így aztán egyszer csak felkapott a derekamnál fogva és átemelt. Egy kicsit meglepődtem, zavarban is voltam, de örültem, hogy nem kell tovább küzdenem. A bácsi fölajánlotta, hogy elkísér a túlsó parton odáig, ahol egy messzi hídon át lehet kelni, így tudni fogom, hol kell visszamennem a vasútállomásra, de egyrészt elkezdtem félni, hogy kicsit félreérti a helyzetet, másrészt már nagyon szerettem volna lábat lógatni, így azt feleltem, hogy inkább kicsit ott maradok a parton.

Az az igazság, hogy balatoni lányból is csak olyan vagyok, aki szinte mindig csak a kijelölt helyeken fürdött. Ezért aztán a láblógatásból mégsem lett semmi, mert ahol a lábam a vízbe ért volna, ott mindenhol sűrű hínár szegélyezte a partot, és mit szépítsem: undorodtam. Elindultam hát azon az úton, ami a bácsi és a Google Maps szerint is a szabályos átkelőhely felé vitt, mivel minden jel arra utalt, hogy elég hosszú utam lesz.

A folyó itt már nem látszott, de embereket sem láttam magam körül, és élveztem a hirtelen beállt teljes csöndet. Egészen addig, amíg egy kutya éles, hörgéssel vegye ugatása nem szakította azt félbe hirtelen. Ott volt előttem pár méterre, az utat szegélyező fák közül bújt elő, amitől nekem az az érzésem támadt, hogy nincs gazdája. Bár az eszemmel mindig is tudtam, hogy kutya elől futni nem a legjobb ötlet, de ösztönösen megfordultam és rohanni kezdtem visszafelé. Ezzel persze a kutyát csak még jobban felhergeltem, és mivel tudtam, hogy hamar be fog érni, kétségbeesetten elkezdtem segítségért kiabálni.

Legnagyobb szerencsémre néhány száz méterrel odébb ott állt egy autó, aminek a sofőrje meghallotta kiabálásomat. Amint a kutya a hallótávolságába ért, erélyesen rákiabált, hogy nyugodjon le. Az állat abban a pillanatban megállt és elhallgatott.

Az ötvenévesforma férfi kinyitotta a kocsija ajtaját, hogy leülhessek. Pár perc múlva, mikor a kutyák gazdája odaért (mert hogy kettő volt belőlük, és őszintén szólva nem tudom, hogy csak az egyik futott-e utánam vagy mindkettő), kiderült, hogy ismerték egymást a sofőrrel, és hogy előbbi nem is látott abból semmit, hogy a kutyái megfuttattak. “Ó, ezek nem bántanak”, jött a szokásos reakció. De legalább az aranjuezi kirándulásomból sem maradt ki a sport.

Egy aranjuezi szép nap Másnap tehát felültem ugyanarra a vonatra, amivel előző nap is utaztam, csak most a végállomáson szálltam le.

0 notes

letsdorius-blog · 7 years

Text

A magyar Google szerint – ami az új környezetből kifolyólag az utóbbi hetekben szó szerint a legjobb barátom lett – a mai napon Madridban túlnyomóan napos az idő. Nem tudom, hány spanyol értene egyet ezzel a kifejezéssel a mai napra alkalmazva, már ha a hiteles fordítás nem úgy hangzik valójában, hogy “¡uyy que frío, madre mia!” Viccet félretéve, és elvonatkoztatva attól, hogy a Google mennyire hiteles meteorológus, még mindig meg tudok lepődni, amikor aranyos kis bárányfelhők úsznak az égen, és David úgy kel fel, hogy “omg, another day like this, where is the sun??” Még egy dolog, amit minden újabb Spanyolországban töltött nappal egyre jobban értek.

Amit még nehezebb volt feldolgoznom ma reggel, az a hideg és heves szél volt, a városnézésnek nem feltétlenül szükséges hozzávalója. Elhatároztam azonban, hogy aznap sem fog elmozdítani semmi a tervemtől. Munka után hazamentem, átöltöztem, és már majdnem indulásra készen álltam, amikor egyszer csak David kivette a füléből a fülhallgatót, és közölte, hogy a Free Your Stuff Madrid Facebook-csoportban egy srác nemrég posztolt egy fehér fiókos szekrényt, már beszélt is vele, másfél óra múlva mehetnénk érte. Mivel – női becsületemre mondom – minimális mennyiségű ruhával érkeztem meg Madridba, de a Davidéival együtt még így is alig férnek el az egyetlen szekrényben, ami a szobánkhoz tartozik, az ingyen komód hirtelen sokkal fontosabbnak tűnt, mint az aznapi kirándulás.

Mivel a Fuencarral utcával a miénknek nincs túl jó összeköttetése tömegközlekedéssel, odafelé is gyalog mentünk. Hirtelen rádöbbentem, hogy annyit kirándultam az elmúlt hetekben, hogy Madridot magát szinte alig ismerem. Dimbes-dombos utcák vezettek a célunkig; a színes házakkal együtt nagyon jól néztek ki, de ami a későbbi cipekedést illeti, egyáltalán nem voltunk boldogok. Végül Google Maps barátunknak köszönhetően nagyon könnyen odataláltunk; váltottunk pár szót a szekrény addigi tulajdonosával, Albertóval, majd betuszkoltuk új lakótársunkat a liftbe.

Már a lépcsőházból kifelé éreztük, hogy ez nem lesz egyszerű. Kivittük a komódot az utcára, menetirányba állítottuk, és próbáltuk megtalálni a legjobb fogást ahhoz, hogy két kilométeren keresztül cipeljük. David elöl fogta a szekrényt, én hátul, elindultunk – barátom azonban egy lépés után szólt, hogy ez így nem lesz jó. Megfogtuk a komódot a másik két oldalán – de David azt mondta, hogy én nem fogom elég erősen, és így nagyon húzódik a karja. Felemelte egyedül a komódot, hogy majd ő viszi, én csak figyeljem, hogy merre kell menni, mire én kivettem belőle két fiókot, hogy legalább ennyit hadd cipeljek. De a szekrény így is túl nehéz volt ahhoz, hogy egyedül cipelje. Visszatettem bele a két fiókot, és javasoltam, hogy cseréljünk, megyek én elöl. Ekkor értettem meg, miért nem bírta a David fél percig sem elöl; az első lépésre a komód alja jó erősen belevágott a jobb bokámba, de csak percekkel később kezdtem érezni, ahogy a kiömlő vér egy ponton teljesen eláztatja a harisnyámat.

Végül a megoldás az lett, hogy két fiókot az út szélén hagytunk, hogy majd visszamegyünk értük; David levette a kabátját, összehajtogatva a vállára tette, arra rá az üres komódot, én pedig egy-egy fiókot vettem a kezembe. Ahogy vonultam végig az utcákon, térdig érő szoknyában, harisnyában, balerinacipőben, a két kezemben egy-egy fiókkal, bármelyik száz évvel ezelőtti feminista felvonuláson megjelenhettem volna. Hamarosan elhaladtunk egy olyan étterem mellett, aminek az utca felőli fala teljes hosszában ablaküveg volt – én egész addig azt hittem, hogy a megállt a szájában a falat csupán egy irodalmi fordulat, de az egyik asztalnál egy spanyol nő amint meglátott minket, bebizonyította, hogy valóban létezik ilyesmi.

A hazáig vezető út sokkal hosszabbnak tűnt, mint odafelé, és Daviddal azzal próbáltuk kellemesebbé tenni, hogy megállás nélkül egymást ugrattuk. Már majdnem az utolsó gyalogátkelőnél álltunk, amikor az egyik hülyeségemre reagálva – már nem tudom felidézni, mit mondtam, de az írás színvonala megőrzésének szempontjából valószínűleg jobb is – megtapogatta belülről az üres komódot, és felkiáltott: “Oh my god, this guy has left a lot of money here inside!” Megmerevedtem a döbbenettől, aztán közelebb mentem hozzá, és halkan megszólaltam: “Really? Show me how much!” David óvatosan tapogatni kezdte a szekrény lapját, majd hirtelen kirántotta a kezét – de pénzköteg helyett csak a felemelt középső ujja volt előttem.

Agyilag és testileg is le voltunk fáradva, mire hazaértünk. Megkértem Davidot, hogy hadd ebédeljek, mielőtt visszamegyünk a két maradék fiókért, mire azt válaszolta, hogy akár háromszor is megebédelhetek, mert ő pedig nem megy ki addig a szobából, ameddig a Walking Dead következő részét meg nem nézte. Végül kitalálta, hogy egyedül szeretne elmenni a fiókokért, mert semmi értelme, hogy ketten menjünk, és különben is szeretne egy kicsit egyedül lenni – így én a kávém után elindutam az aznapi kirándulásomra.

Bár már egészen elállt a szél, és nem is volt kifejezetten hideg, féltem egy kicsit, hogy ahova megyek, ott túl hideg lesz a városnézéshez, netán még esni is fog. Nem volt azonban időm arra, hogy túl sokat gondolkodjak vagy keresgéljek az interneten, mert a nap már nem járt túl magasan. Az aranjuezi vonat tűnt végül tökéletes választásnak, mert bár Aranjuezre valószínűleg már nem volt elég idő, a szerelvény megállt Valdemóróban is, ami bár az előbbinél kevésbé jelentős, de a Wikipédia szerint a madridi Conjunto Histórico Artístico része.

Az aznapi kirándulásom legérdekesebb része valószínűleg az ég színe volt. Ahogy a vonat elhaladt a getafei gyárak mellett – melyeket Toledóba menet is láttam, csak akkor még nem tudtam településhez kötni őket – féltem egy kicsit, hogy leszakad az ég, de az egész lilás szürkeségnek a felhők közül néha elő-előbukkanó nappal teljesen nyári hangulata volt. Valdemoróban aztán rögtön az állomás mellett felszálltam az első buszra, amit megláttam – nem volt kedvem a térképen keresgélni és tervezni, reméltem, hogy valahová majd csak eljutok.

Az út felénél körülbelül tőlünk jobbra feltűnt egy óvárosnak tűnő kis dombtető – reméltem, hogy a busz abba az irányba folytatja majd az útját, de sajnos a következő körforgalomnál elkanyarodtunk. Innentől is volt azonban hova bámészkodni, Valdemoro kertvárosában ugyanis a sorházak szinte teljesen ugyanúgy néztek ki; mintha csak valaki fogott volna egy tizenöt kilométer hosszú kőtömböt, és teljesen egyforma ablakokat és ajtókat faragott volna bele. Kétszer is megcsodálhattam ezeket a spanyol környezetben olyan hihetetlennek ható épületeket, ugyanis a busz, amire szálltam, körjárat volt – így aztán le tudtam szállni annál a megállónál, ahonnan előtte a legközelebbnek tűnt az óváros.

Meredek emelkedő vitt fel a dombtetőre. Az első érdekesnek tűnő épület, amit megpillantottam, a Nuestra Señora de la Asunción templom volt – kívül szebb volt, mint belül, de a sok spanyol és portugál barokk templom után, melyeket az elmúlt hetekben láttam, kifejezetten értékeltem, hogy nincs arannyal túldíszítve. Ezt követően megnéztem a Santa Clara-kolostor kápolnáját, majd elmentem a városi színházba, hogy megnézzem az Equipo Sur nevű helyi, két tagból álló művésztársaság realista kiállítását. Ekkor kaptam meg David üzenetét a Facebookon, hogy mikor visszament a két maradék fiókért a Fuencarral utcába, már nem voltak ott. Így hát tegnap este óta az alábbi, stílusirányzatba nehezen sorolható bútordarab ékesíti szobánkat:

Mikor hazaértem, David nem volt otthon, és talán ez is kellett ahhoz, hogy lakótársaink áthívjanak engem a nappaliba, hogy vacsorázzak velük. Mivel a konyhánk olyan kicsi, hogy az edényeink is alig férnek el benne, nekem eddig meg sem fordult a fejemben, hogy bármit főzzek magamnak, David pedig fogyókúrázik, így ő most nem is engedné, hogy bármit készítsek neki, így én a valdemorói szupermarketben vásárolt és három perc alatt megmikrózott omlettemmel ültem be a fotelba. José és Farah meghívták az egyik barátjukat, Eduardót, akiről azóta sem tudom, honnan jött – elsőre elhittem, hogy román, de mint kiderült, a spanyolok (is?) nagyon szeretik viccből vagy kevésbé viccből egymást románozni. Igaz, már abból rá kellett volna jönnöm, hogy Eduardo nem igazán lehet román, hogy mikor megmondtam neki, hogy én Hungríából jövök, láthatóan fogalma sem volt, miről beszélek. Már elsőre feltűnt, hogy bár a kiejtése alapján spanyolnak kellett lennie, teljesen alapvető nyelvtani hibákat vétett – utána mesélték el nekem, hogy pár évvel ezelőtt volt egy motorbalesete, és a memóriája olyan szinten sérült, hogy még mindig nem teljesen tanult meg beszélni. Imádja a kutyáját, és előfordul, hogy háromszor elküldi a barátainak ugyanazt a kutyás képet, mert elfelejti, hogy öt perccel előtte már elküldte. Eduardo egyszerre volt vicces és megható figura, beszéd közben állandóan nevetésre állt a szája, miközben egy súlyos motorbaleset olyan dolog, amin a hallgatóság nem nagyon tud mosolyogni, nekem ráadásul nehézséget okozott az is, hogy megértsem, amit mond – mindenesetre az este egy intenzív nyelvi és kulturális lecke volt számomra.

José megkérdezte, megkóstolom-e a cocido madrileñót, az aznapi vacsorájukat. Én többnyire túl félénk vagyok, hogy elfogadjam az ilyen jellegű felajánlásokat, itt azonban pont az ellenkezője történt: José olyan lelkes arckifejezéssel kérdezte, hogy kérek-e a főztjükből, hogy egyszerűen nem lett volna szívem nemet mondani. Pedig a fő hozzávalók közül – csicseriborsó, véres hurka, kakascomb, kolbász, hagyma, sonka, főtt répa, káposzta, krumpli – elég sokat nem szeretek, és ezt már ránézésre megállapítottam. Kértem Josét, hogy tényleg csak egy kis kóstolót adjon nekem, ehhez képest majdnem egy egész adaggal felért, amit elém rakott – így hát udvariasan félreraktam a jó kis omlettemet, és hősiesen küzdeni kezdtem a cocidóval. Végül csak a kakascomb-darab és a csicseriborsó-adag felét hagytam a tányéron, azzal, hogy nagyon finom volt, de tele vagyok – megfogadtam viszont, hogy cocidót soha többet. José és Farah nagyon büszkék voltak a két kutyára és a macskára, hogy csak néznek az étel felé és nem vetik bele magukat a tányérba – én azonban nagyon jól emlékeztem, hogy próbálta Isidoro elvenni a carbonara spagettimet pár nappal azelőtt… Ezeket a sorokat is nyitott ablakkal írom, ugyanis még mindig elég erős cocido-illat terjeng a lakásban. De hát a társas életnek – a barátságnak? – néha ez az ára.

A fehér foghíjas fiókos szekrény, Valdemoro és a cocido madrileño A magyar Google szerint - ami az új környezetből kifolyólag az utóbbi hetekben szó szerint a legjobb barátom lett - a mai napon Madridban

0 notes

letsdorius-blog · 7 years

Text

A Wikipédia szerint csak Spanyolországban összesen tizennégy Alcalá kezdetű város található. Ezen kívül van még kettő a Fülöp-szigeteken és egy Kolumbiában. A szó az arab nyelvből származik, a jelentése vár – azt hiszem, a városnév-adásnak ezt a logikáját mi, magyarok elég könnyen meg tudjuk érteni. Csak éppen a sorrend más, azaz a spanyol nyelvben a de kötőszó után áll az a szó, ami megkülönbözteti a különböző alcalákat egymástól, mindig az adott hely egy-egy jellegzetességére utalva. Az Henares folyó pedig Kasztília-La Mancha és Madrid tartományokon folyik keresztül, a torkolata Alcalában található.

A magyar szemmel bámulatosan fejlett madridi vasútnak köszönhetően nagyon gyorsan kiértem. Az állomás előtt található Plaza de Estaciónt pontosan három évvel az odautazásom előtt, a madridi terrortámadások tizedik évfordulóján átnevezték Plaza 11 de Marzóra. Hátborzongató volt belegondolni, hogy pontosan tizenhárom évvel ezelőtt hány alcalai indult el teljesen gyanútlanul a madridi munkahelyére, szállt föl ugyanarra a járatra, amivel én jöttem, csak éppen az ellenkező irányban. Az állomásoknak, ahol a bombák robbantak, ma is pont ugyanaz a nevük, mint akkor.

A Google Maps segítségével sikerült kikeverednem az állomás melletti lakótelepről és megtalálnom az óvárost. Alcalá de Henares hangulatát össze sem lehet hasonlítani Toledóéval, leginkább talán azért, mert míg utóbbi dimbes-dombos és kacskaringós, addig előbbi olyan sík, hogy szinte egy buckát sem találni benne.

Alcalá de Henares óvárosát és egyetemét 1998-ban az UNESCO a Világörökség részének nyilvánította. Ami engem a legjobban megfogott, az a Calle Mayor, azaz a főút volt; rózsaszínen virágzó fáival bármelyik japán filmnek tökéletes forgatási helyszíne lett volna. Főterét nem véletlenül hívják Plaza Cervantesnek, ugyanis ebben a városban született a Don Quijote szerzője. Mivel az író szülőházát és a Régészeti Múzeumot ingyen meg lehetett látogatni, így sikerült itt is találnom kifejezetten alacsony költségvetésű egész estés programot.

Alcalá de Henares A Wikipédia szerint csak Spanyolországban összesen tizennégy Alcalá kezdetű város található. Ezen kívül van még kettő a Fülöp-szigeteken és egy Kolumbi��ban.

0 notes

letsdorius-blog · 7 years

Text

Már reggel elhatároztam, hogy munka után elmegyek Toledóba. Huszonhat éven aluliaknak egy igazi kincs Madridban élni, ugyanis a húszeurós havi bérlet, ami a városon belüli mozgáshoz szükséges, egész Madrid tartományban érvényes, sőt még a szomszédos autonóm közösség, Kasztília-La Mancha egy részében is. Utóbbinak székhelye Toledo, a római katolikus egyház spanyolországi központja, 2016-ban az ország gasztronómiai fővárosa. Nem ez az egyetlen érdekesség a bérletem hatáskörén belül, de kíváncsiságom ide vezényelt elsőként.

A sok szörnyűség mellett, amit Franco művelt a spanyolokkal, egy pozitívumot rájuk hagyott: átiratta az országot a greenwichi időzónából a közép-európaiba, ugyanabba, amelyikbe Magyarország is tartozik. Országunk legnyugatibb és Spanyolország legkeletibb pontja között is csaknem 1200 kilométer a távolság, így amíg Felsőszölnökön a mai napon 17:57-kor megy le a nap, addig Gironában 18:52-kor, Madridban pedig ennél is majd félórával később. Azok a spanyolok, akikkel eddig én találkoztam, a legkevésbé a rövid novemberi és decemberi nappalokat tolerálják, ha országuktól keletre vagy északra költöznek – amikor tavaly szilveszterkor meglátogattam Davidot Almuñécarban, nem akartam elhinni, hogy ilyen sokáig világos van az év utolsó napjaiban.

Így hát délután háromkor még bőven megérte felülni a toledói buszra. Magyar fogalmakkal nyári meleg volt, hétágra sütött a nap, a sofőr még a légkondit is bekapcsolta. Az ország számos más tartományához képest aránytalanul tehetős Madrid még a fővárostól messze is bevásárlóközpontokkal és hatalmas, modern gyárakkal van tele, mintegy megkétszerezve az amúgy is tökéletesen sík táj monotóniáját. A verőfényes napsütésben azonban még a csillogó egyenfehér kockaépületek is szépek voltak, a háttérben a felhőtlen kék éggel. Kezdtem megérteni a spanyolok életszemléletét és munkamorálját: kell-e bármitől tartani, akár egy percig is idegeskedni, ha a gyár, az irodaház, az egyetem, ahova dolgozni vagy tanulni jár az ember, egész évben csillog a napsütésben, ha mögötte az ég szinte mindig kék, és este hat előtt sohasem sötétedik be? Vajon hányszor esik meg az emberrel életében, hogy pontosan tudja, mi miatt szorong, vagy mitől felhőtlenül boldog? Vajon én ott, a buszon azért voltam olyan boldog, mert végre eljött, amire úgy vártam: úton voltam Toledóba; vagy azért, mert olyan kék volt az ég, amilyennek előtte ritkán láttam; vagy azért, mert kezdtem megszokni, hogy most egy ideig ez lesz az életem: délelőtt munka, délután kirándulás, spanyoltanulás, éjjel pedig alvás, végre a saját albérletünkben?

Leszálltam a buszról, és gyors léptekkel elindultam a többi utas után, remélve, hogy van köztük néhány tapasztalt, vagy legalábbis térképet használó turista, akik majd szépen elvezetnek az óvárosba. Az első Erasmusom alatt, Rómában szerettem meg a kirándulásokat, a városnézést; hiszen aki egy egész szemesztert tervez Olaszországban eltölteni, az fel kell, hogy készüljön – többek között – a következő kérdésre hazatérte után: “Na és mit néztél meg?” És ha az ember azt válaszolja, hogy “hát, láttam Rómát, Firenzét és Milánót”, arra valószínűleg ez lesz a reakció, hogy “csak ennyit??” Pedig már a Róma-Milánó távot is nehéz megúszni száz euró alatt. Akkor, huszonegy évesen még nem volt túl nagy felelősségérzetem a pénzt és a takarékosságot illetően, így mentem, amerre láttam – vagyis inkább oda, ahová a római ESN éppen utat szervezett. Eleinte el nem tudtam volna képzelni, hogy egyedül felülök egy buszra vagy vonatra, majd leszállok, bejárom a várost, egész nap nem szólok senkihez, majd este hazamegyek. A nagy csoportos városnézések alkalmával azonban egyre gyakrabban támadt fel bennem az igény, hogy benézzek egy-egy kisutcába, hogy felmásszak egy toronyba vagy egy hegy tetejére, de leginkább, hogy gyorsabban menjek, és ne kelljen állandóan megállnom. Gimnazista koromban, mikor kénytelen voltam minden reggel nyolc előtt tíz perccel beérni az iskolába, szoktam hozzá annyira a rohanáshoz, hogy aztán már akkor is jobban esett, amikor éppen sehova sem kellett sietnem, és azóta sem tudok róla leszokni.

Most, három és fél évvel a római Erasmusom után kifejezetten örültem, hogy egyedül járhatom be Toledót. Elhatároztam, hogy ebédre valami jellegzetes toledóit fogok enni, főként, ha már a tavalyi gasztronómiai fővárosban vagyok, de már a buszállomás mellett száz méterrel győzött az éhségem. Egyik kedvenc spanyol ételem a rántotta füstölt sonkával, sültkrumplival és kenyérrel; egyrészt nem bírok betelni, mennyire jól bánnak a spanyolok a tojással, másrészt főleg a kenyérnek köszönhetően annyira laktató, hogy simán ki lehet vele húzni vacsoráig. Vonzott az étterem terasza is, belépve azonban megláttam, hogy kinn fogyasztva csaknem három euróval drágább minden, így végül a bárpultnál ebédeltem, a nem túl barátságos felszolgálóval szemben, akinek rá volt írva az arcára, hogy “na, ez meg nem elég, hogy külföldi, de még láthatóan Madridból is érkezett”. Alig vártam tehát, hogy folytassam az utamat a dombon fölfelé.

Toledo lépcsői felérnek egy testnevelésórával. Ha az ember hozzászokik a délutáni hőséghez, és ahhoz, hogy kétszer olyan magasra kell emelnie a lábát, mint egy átlagos lépcsőn, az azt jelenti, hogy megvolt a bemelegítés, és egy másodpercre sem szabad megállni. Mivel térkép használata helyett az “amerre látok” navigációs technikát alkalmaztam, első utam egy várnak tűnő épület felé vezetett, amit még vonzóbbá tett, hogy egy gyönyörű és valóban kék vízű folyó túlpartján feküdt. Az oda vezető híd közepén tizenéves lányok szelfiztek, ami azt a hamis benyomást keltette bennem, hogy ez lesz Toledo egyik fő nevezetessége.

Végül az, amit várnak hittem, egy nagyon szigorú fiúkollégium lehetett, ugyanis az összes létező kapuja lakattal le volt zárva, és ki volt írva az is, hogy az épület látogatása tilos. Ezért másztam ennyit, gondoltam, de aztán igyekeztem a dolog egészségügyi vonatkozásaira koncentrálni, és elindultam a dombon lefelé, ugyanis a tábla arra mutatta a központot.

A dombon leérve egy gyönyörű, futónövénnyel szegélyezett kapu jelezte az óváros bejáratát. Ismét elindultam fölfelé egy hasonlóan meredek lépcsősoron, de a lábaim akkorra már hozzászoktak a megerőltetéshez. Először csak betonkorlát szegélyezte utamat, de hamarosan az óváros épületei is fel-feltűntek mellettem.

Annyira élveztem a napsütést, és annyi energiát adott, hogy eleinte csak néha-néha álltam meg fotózni vagy vizet inni. Az egyik kisutcában egy gyerekszoba méretű élelmiszerboltban a korombelinek tűnő ecuadori pénztárosnő szappanoperát nézett a telefonján. Miközben a visszajárót kereste, megkérdezte, hogy mit szólok ahhoz Bianca meghalt a Tiltott szenvedélyben; megpróbáltam azzal kibújni a válasz alól, hogy három hete érkeztem Spanyolországba, nem nagyon vagyok még képben, hogy mik mennek a tévében, mire elkerekedtek a szemei, hogy “de hát ezt minden nyelvre lefordították!” Én sajnos erről lemaradtam, próbáltam kibújni a kérdés alól, aztán megkérdeztem, honnan jön. Szóval tartott egészen addig, amíg ki nem fogytunk a témából, de minél többet beszélt, annál jobban kipirult az arca az izgalomtól, és lett egy olyan sejtésem, hogy egy dél-amerikai valószínűleg még itt, Spanyolországban sem él olyan intenzív társas életet, mint amilyenre igénye lenne. Elmondtam neki, hogy a bérletemnek köszönhetően annyiszor megyek át Toledóba, ahányszor akarok, mire megígértette velem, hogy minden alkalommal meglátogatom.

David még az indulásom előtt megkérdezte, mit viszek neki Toledóból; mikor az édességbolt elé értem, úgy éreztem, megtaláltam a megoldást. Nem túl rafinált módon megkérdeztem az eladót, mi a legtipikusabb helyi készítmény, amit találok, mire felcsillant a szeme, megkerülte a pultot, és odavezetett a legdrágább doboz süteményhez. Mutatta, hogy van kis méretben is, de a nagyobb sokkal jobban megéri, majd várakozóan meredt rám, a kezében tartva a nagy kiszerelést. Megkerültem, és azonnal megpillantottam egy toledanas nevű édességet, ami körülbelül harmadannyiba került, és határozottan a pultra tettem, hogy ezt kérem. Mikor hazaértem vele, tudatosult bennem, hogy David egyébként aznap akarta kezdeni a fogyókúráját, így végül Isidoro, a lakótársaink macskája bontotta föl elsőnek a csomagolást. Mindez nem akadályozta meg Davidot és a haverját abban, hogy másnap a fél dobozt megegyék, ami azért elég nagy büszkeséggel töltött el engem.

Az egyik meredek kisutca egy tágas, napos térre vezetett föl, és már messziről megpillantottam az egyik épületen a spanyol, az EU-s és a castilla-la-manchai zászlót. Nem rossz helyre épült a helyi egyetem bölcsészkara, és mint volt bölcsész, szinte kötelességemnek éreztem, hogy betérjek. A viszonylag kicsi és nagyobb elismertségre vágyó kampuszokra jellemző módon a faliújság tele volt nemrégiben lezajlott és hamarosan megrendezésre kerülő programokkal, melyek között felfedeztem egy filmklubot, ami tizenöt perccel későbbre volt kiírva. Nem annyira a film, mint inkább az helyi egyetemi életben való részvétel vágya győzött meg, hogy beüljek.

Fernando de Fuentes Vámonos con Pancho Villa című filmjét vetítették; engem a Porfirio Díaz elleni mexikói forradalom mint téma különösen érdekelt, hiszen az elsőre elbukott Latin-Amerika nemzetközi kapcsolatai vizsgámnak köszönhetően Forlìban kétszer is föl kellett belőle készülnöm. Azt, hogy legalábbis fekete-fehér film lesz, leginkább abból sejtettem, hogy az átlagéletkort sikerült kb. húsz évvel levinnem – és nem is tévedtem. Ré kellett jönnöm, hogy a harmincas években nem csak az európai kontinensen gyártottak olyan filmeket, amelyekben a színészek azzal fejezik ki az érzelmeiket, hogy kidüllesztetik a szemeiket és kiabálnak, és ha a férfiak ivás közben nevetni kezdenek valami olyan viccen, amit 2017-ben legalábbis már senki nem tart viccesnek, akkor az egyik legalábbis biztosan leveszi a kalapját a fejéről, és jó messzire eldobja (de persze a következő jelenetben már megint a fején van). Mivel többnyire spanyolországi spanyol beszédet hallok magam körül, a mexikói különösen viccesen hatott, főleg egy harmincas évekbeli filmben, amelyben az akkori technikából kifolyólag mindenki úgy beszélt, mintha be lenne fogva az orra. A történet teljesen nem állt össze nekem, főként nyelvi akadályok miatt, de a film utáni eszmecserén elégedetten nyugtáztam, hogy a körülöttem ülő spanyolok sem értettek mindent.

Mikor kimentem a teremből, már teljesen besötétedett, és Google Maps ide, Google Maps oda, elsőre kicsit megijedtem attól, hogy innentől természetes fény nélkül kell eljutnom mindenhova, legfőképp a buszállomásra. Sosem gondoltam volna, hogy egy akkora városnak, mint Toledo, ilyen élénk éjszakai élete van hétvégénként (bár való igaz, Spanyolországban kicsit túlzás az este nyolc órát éjszakának hívni – a délutáni sziesztából mindenesetre a legtöbben már felébredtek), és ezáltal is nagyobb biztonságban éreztem magam. Végül jó magyar módra már kilenckor elindultam a tízkor induló buszhoz, persze a biztonság sosem árt, még akkor sem, ha az ember a Google Maps kék pöttye után megy, mivel az ehhez hasonló, egyébként nagyszerű találmányok a mozgólépcsőt elég nehezen tudják értelmezni. Végül egy nagyon kedves spanyol pár vezetett rá a dolog nyitjára, és kiderült, hogy a kora délutáni hőségben való fölfelé kapaszkodás és lihegés helyett egyszerűen fölállhattam volna egy hihetetlenül hosszú mozgólépcsőre. De csak így válhatott tesiórává a toledói túrám.

Toledo Már reggel elhatároztam, hogy munka után elmegyek Toledóba. Huszonhat éven aluliaknak egy igazi kincs Madridban élni, ugyanis a húszeurós havi bérlet, ami a városon belüli mozgáshoz szükséges, egész Madrid tartományban érvényes, sőt még a szomszédos autonóm közösség, Kasztília-La Mancha egy részében is.

0 notes