#ventillálok

[csacskamacskamocska]

Ahol ennyi trágya van, ott póninak is kell lenni!

Tulajdonképpen be is fejezhetném a mesélést ezzel a viccel, ami amúgy arról szól, hogy a pesszimista és az optimista kisgyereket próbálja kezelni a pszichológus, és a pesszimista kisgyerek kap rengeteg csodás ajándékot, az optimista meg egy nagy kupac lószart. A pesszimista kisgyerek csak nézi, höh, ez se jó, az se jó, szar ez mind :( Az optimista meg mint a címben... Persze, az a fajta optimizmus kurvára bosszantó, ha valaki egyszerűen letagadja, hogy rossz dolgok is léteznek vagy dolgok egyes embereknek rossz is lehet. Nade van aki élvezi az edzést, a fizikai erőkifejtést, az abban való fejlődést, én meg a másféle kihívásokat élvezem. Most például a tervezgetés izgalmát, és mindazt amit már megcsináltam és amiket még a következő hetekben csinálnom kell, és ott, utána, ott van a póni! Úgyhogy csinálom, igyekszem, örülök, tervezek, mintha minden kurvára csodás napfényes és ragyogó lenne. ja, belül azért kurvára szorongok olyasmiken, hogy orbán kiviszi az EUból az országot, hogy végleg és visszavonhatatlanul elszigetelődünk Európától mint egy kis rákos szemölcs éldegélünk majd a gyűlölet közepén. Félek, hogy bezáródnak a lehetőségek és nem tudom kitenni a lábam innen. Félek, hogy a kormány felemészti azoknak a vagyonát is akik még éppenhogy a szar felett tudják tartani a fejüket, és amikor ilyenek jutnak eszembe, akkor persze félek attól is, hogy azt sem látom tisztán, hogy mennyi ilyesféle stresszt bírok még el. Többször jártam Romániában, Lengyelországban azokban az időkben amikor egy kiló cukrot kitettünk az asztalra és a néni elsírta magát mert nem tudja mikor látott ilyet, hogy valaki csak úgy kibasz az asztalra egy kiló cukrot. Ennyiért nőt lehetett venni. Két liter benzinért szállást kaptunk. Mi vehettünk benzint, ők csak felváltva járhattak az ilyen meg az olyan rendszámú autókkal. Általános volt a nyomor, nem csak egy rétegé. meg volt azoknak a nyomora, akiknek már semmi se számított. A magyar romáktól mit lehet még elvenni? Idén már vagy nyolc ember halt meg azért mert valami szarral fűtöttek. Nem akarok rémhíreket terjeszteni, gondolkodom, hogy ki mondta ezt nekem ezzel a konkrét számmal. És stb és stb. Van szar bőven, aztán póni meg sehol. Egy olyan kerületben élek, amelyik próbál egyensúlyban maradni. nem csak pénzügyilag, hanem emberileg is. Egészen elképesztő az igyekezet, hogy valami élhető létet demonstráljanak. Hm. ez itt belbuda. Búra alatt élünk. Benne vagyok a TUDOSZ szakszervezetben. Höh, tegnaptól ellenörzőbizottsági tagként. Azt mondja az egyik faszi, hogy azzal kéne meggyőzni az embereket, hogy lépjenek be, hogy nem kell csinálniuk semmit, lehetnek nyugodtan passzívak, de az aktív tagok csak úgy tudnak eredményt elérni, ha sokan állnak mögöttük, mert a szakszervezet csak úgy tud kikerülhetetlen tényezővé válni. Ültem ott, hogy én ezt az egész kínlódást már nem egyszer végigcsináltam. És nem értik az emberek az összefogás lényegét, de talán tényleg passzivistákat kéne gyűjtenünk nekünk is. Talán azon is csúszott el minden, hogy nálunk a fennen hangoztatott összefogást már a kommunisták lejáratták. Nem tudom, nem értek a politikához, meg mint mondtam a történelemhez sem (ah, Rácz András, ah!). Én mindenbe csak ezt az optimista csinálást bírom beletenni. na, ennek a mai posztnak túl sok értelme nincs, csak ventillálok. Nekem kell az a póni az élethez!

#szorongások #politika #póni #szakszervezet #12-07

[fubenalvo]

Ventillálok

Kicsit sokkos is vagyok. Nemrég mutatták meg a laporoszkopos mûtét felvételeit. Egyszerûen leírhatatlanul dühös és szomorú vagyok egy kis meltdownnal megspékelve.

Egyszerûen nem akarom elhinni, hogy évekig nem vette ezt senki észre és hagyott ezen a rettenet mentális és fizikailag se éppen leányálom hullámvasúton szenvedni. Fôleg, hogy az itteni doki már ultrahangon is látta, hogy valami nagyon nem stimmel, de már a petefészkeim helyzete is meg a kórtörténetem is eléggé erre mutatott.

Horror showt hagytak odabenn a magyar orvosok a perforált vakbélmûtétem után. Az osztrákokat meg szimplán nem érdekelte, mert majd az ivf megoldja. Hát nem. Fôleg, hogy a vakbeles oldalon a petevezeték rettenetes állapotban van és volt is, kivenni lehetetlen, maximum a méhemmel együtt, amit hát nem szeretnénk. Már csak ez az egy dolog is elég lett volna, hogy ne jöjjön össze a baba. Emellé még másik 5 dolgot találtak és tettek rendbe. Meg arra is megvan a magyarázat, hogy miért szenvedtem azóta, hogy menstruálok.

Egyszerûen nem hiszem el, hogy ezért Athénba kellett repülnünk és privátban késalá feküdnöm. Szerdán még a korábbi fos tapasztalataink miatt féltem, hogy hirtelen a korábban mondott vizsgálatok mellé hozzácsapták a hystot es a laporoszkopot, amikkel csak a kétségbeesésünket akarják meglovagolni ezekkel a beavatkozásokkal. Hát tévedtem és minden pénzt megért.

Közben dühít, hogy mindenhol máshol már lemondtak rólam és olyanokat mondogattak, amit senkinek se kívánnék, hogy átéljen.

Az is dühít, hogy ennek ekkora privilégiumnak kell lennie és mindent is magamnak kellett átverni, kierôszakolni.

Emellé itt összekötöttek egy endokrinológussal is, akinek végre lett ötlete más peoblémámra és hogy miket kell megcsináltatnom hozzá. Szuper hogy ebbôl is valami ritka speciális esetbek kell lennem és 8-9 éves korom óta két országban senki nem említett ilyet. 

Nem szabad hagyni, ha valami nem stimmel és érzed, hogy nem oké és fáj és nincs értelme. Akkor addig menni, amíg ki nem derül.

Ui: ha esdig elolvastad, megköszönöm ha senkit sose nem kérdezel meg, hogy jön e már a baba, vagy kínosban nem adaz tanácsokat és végképp nem mondani olyanokat, hogy csak kicsit el kéne engedni a dolgot és akkor magától jön vagy ne sportolj annyit, ne csináld ezt vagy azt, egyáltalán azt feltetelezni, hogy biztos valamit rosszul csinál az illetô. Köszi!

[bythevayviktoria]

huszonközép

Huszonkép-Huszonközép

Nemsokára 25 leszek ami azt jelenti hogy 5 év múlva harminc. Mármint hogy öt év múlva  már valamilyen érett nő kategóriába fogok tartozni, lgalábbis ha majd kimondom a számot tematikusan oda sorol majd a soroló. A sorolónak meg nem mondom el hogy körülbelül 15 évesen okosabb voltam és érettebb mint most. Ha visszagondolok hogy mit gondoltam tizenpár évesen egy 24 évesről akkor kinevetem magam. Mert azt gondoltam hogy tudni fogom mi történik majd. Spoiler alert a gyengébbek kedvéért, nem.

Érdekes dolog ez itt középen és szeretném tudni hova lehet küldeni a hivatalos panaszlevelet, mert valahogy nem erről volt szó. Mármint bárcsak valaki a 18. születésnapomon felbukkant volna a ‘felnőttek hivatalából’ és a két whiskys-kóla hányásom között kicsit felvilágosít hogy mire ne számítsak.

A coming of age filmek, az ütős pársorosok dialógusok a felnővésről de még egy biztonságos közegben a szárnypróbálgatások bájos zavara.  A kapitalista társadalomba beilleszkedés vagy az elleni tiltakozás, a könyvekben és filmekben egy  stilizált hangulat társul a sorok és jelenetek mellé. Holden Caufield, akinek belelátunk az életét meghatározó pár napjába, Franny és Zoé-ból Franny küszködése a jövőjét illetően, vagy Greta Ladybirdje ahol nézőként sosem tudjuk meg hogy igazából hogy folytatódik a történet. Egy kis bepillantást nyerhetünk. 

A való életben ez inkább valahogy úgy történik mint a Girl’s című sorozatban, Hanna Horvath rájön a doktor úr ágyában hogy igazából, nem különleges. Hogy ez az út amit eddig bejárt, nem teszi boldoggá, nem teszi csak úgy különlegessé. Egy nagy városban igyekszik megcsinálni... a mit? A Mit is? Hirtelen a gazdag doktornál beismeri hogy igazából csak egy teli hűtőre vágyik és egy otthonra. Elég volt a sok történetből, élményből, megakar pihenni néha. Úgyanígy érzem magam az elmúlt félévben, csak én nem gazdag Doktorok ágyában hanem a rokonaim kanapéján ventillálok.

Az utóbbi években a film szakmában helyezkedtem el mint asszisztens és ahogy egy normális forgatáson napi 14 órákat dolgozik az ember átlagban. Mert ez, ugyebár a coming of age film vége utáni első jelenet. A főszereplőnk munkába áll és rendszerető polgárrá válik, aki egy cukorral issza a kávéját, és morgolódik a politikán, hétvégente barátokkal szórakozik, vasárnap családdal ebédel. Erről nem igazán születnek filmek, senki nem akarja magát így visszalátni.

És boldogan élem én is a mindennapokat mert nem élek hanem csak igyekszem menekülni a saját életem, és saját kis terveim elől. Nem kényelmes magunkkal foglalkozni ugyebár? Egyszer egy reggel, 3:45-kor forgatáshoz készülődve, a zuhany alatt átfutott az agyamon hogy miért is csinálom ezt? Mármint, nem retorikus a kérdés tényleg tudni akarom hogy miért ezt csinálom. A fejemben dramatikusabban hangzik a kérdés, de legitim hogy azon kívül hogy pénzt keresek hol vagyok én és vágyaim meg az álmaim a folyamatban, mert sajnos nem látom tisztán hogy ez csak egy híd lenne, azt látom hogy ez az élet. 3:45-kor kelés, 9 kor fekvés és a kettő között pedig őrült rohangálás. Na még egyszer megkérdezem magamtól: Hol vagyok én a dologban? És a pillangó effektus elindul. Egy kis szárnycsapás hurrikánt indít el.

Amikor vége lett a hat hónapos filmforgatásnak, a stáb buliból hazafele sétálva, már józanodva fogalmazódott meg a kérdés? Még mennyi filmet kell leforgatnom asszisztensként hogy felfogjam hogy nem ezt akarom? Vagy nem most? Leforgassak még négy filmet vagy elkezdjek végre a saját dolgaimmal és céljaimmal foglalkozni? Miután minden idézeten átgörgettem instagrammon amik megnyugtatólag hatnak éjjel 3-kor, felindulásból bevágom a mobilomat a sarokba mert igazából akik ezeket az idézeteket posztolgatják, fogalmam sincs hogy kik írták, nekik se hogy én min megyek keresztül, hát kit hülyítünk? Miért segítene rajtam egy Rupi Kaur idézet? Miért oldaná meg egy insta vers, egy végtelenített Ted Talk az én quarter-life krízisemet?  

Leültem egy kanapéra, baromi kényelmetlen volt, rúgós, zöld és dohos. Tökre nem az a kanapé amin az ember idegösszeomlást szeretne kapni. És elkezdtem ventillálni, egyrészről mert megijedtem hogy a következő 25 évemet így fogom leélni. Munkába temetkezve és céltalanul, barátok és család nélkül.  Másrészről megijedtem magamtól hogy mennyire egybefolyt a személyiségem a munkával. Egy konstans szerep amit már a magánéletemben is szívesen használok. Ki vagyok én? Mi a célja annak az életben a jelenlétemnek azon kívül hogy egy szám, meg terület meg bőr meg csont meg mindenféle szövet vagyok? Nem akarom az élet értelmét inkább csak az én igazságomat szeretném már látni. Lehet ilyet? Kikérni a bizonyítványomat? Mert most egy kicsit megakadtam.  És a válaszok hogy hova tovább ha nem ez, nem egyértelmű. Mert most kell eldönteni az irányt, és a személyes határokat, vagy csak ráébredni arra hogy az amit éppen csinálok nem lehet végcél. Gondolom a pár évvel idősebb korosztály már a felénél abbahagyta az olvasást. Nem baj, én arról írok ami most van. Fél éve tart ez az állapot, hogy megálltam, megállítottam magam mint egy elvonón, jövök le arról a drogról hogy a produktivításom a munkában határoz meg engem. Tehát a felismerés, hogy huszonközepén vagyok, mint egy indiai vonat jött aki nem szándékozik megállni még akkor se ha épp egy megyei fesztivál tartozkodik a síneken. Szörnyű metafora, szőrnyű érzés is. Itt, ráébred az ember hogy a szülei nem istenek, és hogy fogalmuk sincs nekük sem az életről, nagyobb igazságokról, vagy arról hogy a korona vírus idején a ‘ csak kiugrom a boltba’ felelőtlenség, vagy hogy a szülinapomon csak illendőségből jól esik ha felhívnak.  Igen fordul az a kocka, már a szüleink-szülei lettünk, meg a szüleink-szüleinek a szülei és így tovább. És arra hogy egyedül vagyunk. 

Lábjegyzet: Ezt már mindenki tudja egy ideje, de én azt hiszem most fogtam fel hogy soha nem fogom megteremteni azt amit a szüleink tudtak összehozni, hogy bizonyos dolgokról lekell mondanunk és elfogadni hogy másban kell megtalálnunk az örömet. Például én letettem arról hogy 10 éven belül legyen egy saját lakásom, ellenben utazni szeretnék a jövőben és nem folyamat dolgozni. Ez a felismerés könnyít. Könnyíti a lelkemet hogy nem kell szétfeszülnöm. Ez egy millieniál issue amit szerintem jó tudatosítani, hogy más a feladatunk nekünk, máshogyan is lehet elérnünk. 

Mondom, mert van még, mondjuk ezt eddig is tudtam de ennyire tudatosan még sose csodálkoztam el a családi mintákon amik meghatároznak a párkapcsolataimban, illetve a párkapcsolataim hiányában. Mert amikor, valami bánt akkor megtartom magamnak, Anyu is ezt cisnálta. És most én is. Na de ne már hát ez nem is én vagyok. Aztán mégis de. Generációs dinamikákat viselek én is magamon és szeretnék most megtörni, szeretném egy picit jobban csinálni mint a szüleink akiknek esélyük sem volt, mert ők is csak túléltek. De ez a folyamat azt hiszem nem szép, nem egy feminim aktus. Ez egy darabokra szét esés. Amit visszakell majd pakolnom, és kint hagyni belőle azt amit nem akarok. Apu migránsozik, megbocsátjuk neki Karácsonykor, nem szólunk és eszünk tovább, nekünk így kell szeretni Őt, nagyon örülünk hogy van.  Anyu nincs már. De ha Ő itt lenne akkor hallgatna velünk. Huszonközepén már az ember felszólal ha kell, mert már nem kisgyerek, meglepődök amikor kikérik a véleményem hisz én még a szememben kamasz vagyok. Aztán van egy két volt gimis társam aki házasodik, gyereket szül, én meg az elmúlt években nem tudtam komoly párkapcsolatot összehozni, önhibából.

Ez alatt a pár év alatt már azért összeszedett ez a milleniál figura annyi tapasztalatot hogy tudja hogy hát így ez az élet. Nemes egyszerűséggel, munka, párkapcsolat, hétvégi buli, kutyasétáltatás, opciónális szórakozás és szabadidős tevékenység. Szerintem nevetségesen egyszerű, annyira egyszerű hogy a szorongás a torkomba felmászik a gondolatától hogy ennyi. Húzhatsz pár kártyát a pakliból, meg választhatsz magadnak pár gombóc fagyit. Citrom? Ne az elfogyott. Van csoki helyette.  Lehet tiltatkozni, meg elszaladni de én még személyszerint nem találtam ki hogy hol van a kijárat, nem beszélve arról hogy jó lenne tudni hogy hova vezet ha létezik. Szóval igy nem nagy misztérium, de ez talán az igazi felnővés. Már nem tart meg a család, nincsen a családi házban szobád, Isten fogalma is csak akkor kerül szóba amikor megigérem hogy nem iszom többet másnap, és végeredményben rájön a milleniál hogy ténylegesen rajtunk múlik ebben a neoliberlaista, post fordista társadalomban a boldogulásunk és boldogságunk. Még ez sem teljesen igaz, de az illúzió hogy ez az egyénen múlik, súllyal rendelkezik és a mellkason pihen.

Elöször azt gondoltam hogy ez a pánik, ez a tehetetlenség ami körbevesz, az rossz és érthetetlen és a semmibe tart.  Egy fél évvel késöbb hálát adok érte, mert végre észrevettem magamat, hogy számítok, hogy van több az életben mint a munka és én dönthetem el hogy mivel töltöm meg még akkoris ha ez a huszonközép nem egyértelmű. És nekem se tiszta hogy merre van előre még teljesen, de körvonalazódik.

[ahogyelkepzeltem]

Nem mindig van minden elbaszva

Mivel itt sokszor ventillálok, legyen helye a jónak is.

Az ilyen hétvégékért, mint a mostani is, őszintén hálás tudok lenni. Nem csak a jóIstennek, vagy bárki intézkedjen is, de a barátaimnak, a családomnak, a nyárinapnak mindennek is.

Béke van meg szeretet!

Marla

[minuszot]

Hoffmann Rózsáéknak és úgy általában a kormányzati bürokrácia döntéshozóinak

egyenként lófasz a seggébe! Eddig sem volt sok köze a minisztériumi munka 80%-nak a szakmához, de hogy leépítik a kevés használható embert is... elképesztő.

Én pedig nem tudok mást tenni, mint együttérezni az illetővel, más nem maradt.

:(((

#énblog #ventillálok

[ahogyelkepzeltem]

Szorongás, vasárnap este a neved

Beszéljünk a szorongásról. És ezer bocs, mostanában sokat ventillálok a hullámzó lelkiállapotomról, de ez egy ilyen műfaj. Ez egy kvázi napló, hát hova ventilláljak, ha nem ide? Ti meg hallgathatjátok, hát ez van.

Szóval.

Világ életemben speciális viszonyom volt a vasárnapokkal. Mikor kicsi voltam, akkor például mindig vasárnap este lett urrá rajtam a halálfélelem. Nem vicc. Amikor négyéves koromban elment a dédimamám, akkor találkoztam először a halállal, és borzasztóan megrázott. Évekig senkinek nem mertem beszélni arról, hogy ez mennyire megijeszt. Kb. 10 éves voltam, amikor egy vasárnap este, vacsora közben kibukott belőlem a zokogás. Anyáék meg nem értették, hogy mi a bajom, akkor meg már muszáj voltam elmondani. Miért állt ez össze a fejemben a vasárnappal...Fogalmam sincs. A hétvége volt a szabadság, amikor mindent lehetett, meg jó programjaink voltak, és akkor jött a vasárnap, hogy ez elmúlik, lehet menni vissza a balettbe ugrálni. És akkor ez a kettő valahogy összekapcsolódott. Mind a mai napig vasárnap tudok a legjobban szorongani. Akkor a legnagyobb a csend. Hétköznap, meg péntek-szombat, mindig van valami, mindig megvéd valaki, vagy valami a féléstől. Aztán jön a vasárnap este és bannnnng. Jön ez a nagy csend, és hallom minden parámat. Extra hangerőn.

Napközben minden szuper, lehet isteni programokat csinálni, jönni, menni jóidőt kihasználni. Aztán esteledni kezd, és tényleg olyan lesz az egész, mintha a kis Piroskára vagy mit tudom én, melyik kislány kolbászolt magában az erdőben, ott állna a sűrű, sötét rengetegben és még be is esteledne. Na, és akkor nesze neked józanész. És ne tegyetek úgy, mintha ti nem lennétek beszarva egyedül egy sötét erdőben. Dehogynem. Na, ugye.

Szóval hétközben nekem is nagyon jól megy a mantra, hogy minden oké, minden rendben, mindent megoldok, mindent is. De most nem érzem. Most azt érzem, hogy bazmeeg. Mi lesz holnap? Mi lesz, ha tényleg repülj páva lesz a melóból? Mi lesz, ha nem találok mást? Mi lesz, ha kicsúsznak a dolgok a kezemből? Mi lesz, ha....?!

Valahol legbelül tudom, hogy nem lesz baj. Vagy, ha lesz is megoldom.

Valahol legbelül azt is, hogy még akkor is, ha úgy tűnik, nem vagyok egyedül, bármennyire is szeretném mélyen sajnálni a kis magányos árva ént. Mert nem igaz. Mert itt egy csomó ember, akiknek ilyen kis babzsákból falat rak a szeretete, amibe bele tudok dőlni, és akkor ott vagyok. És megtart. És megvéd. És tudom, hogy ez van.

De az elvi tudás az egy dolog, a gyakorlati más egy kicsit. Szóval, ez olyan, hogy na, amikor cigiztem, akkor lehetett mihez nyúlni, ha elöntött a stressz, vagy a félelem. Most nincs, most egyedül kell megoldjam, és nem fogok hazudni nektek, sokkal nehezebb. Mikor nem voltam egyedül, mert otthon éltem, vagy Cs-vel voltam, akkor volt egy kéz, amit meg lehetett szorítani, és ami pusztán azzal, hogy ott volt, egy élő, meleg szövet, visszahúzott a saját örvényemből. Mint mikor a lobogó vízbe beleteszel valami hideget és lecsillapodik. Ilyen volt a fizikai közelség nekem is. Bepörgött ez az őrült centrifuga, se lát se hall, és akkor megfogtam azt, aki a legközelebb volt éppen hozzám, és minden kitisztult. Mint az Utas és holdvilágban. Mikor érzi, hogy elsodorja az örvény, és akkor jön Ulpius Tamás és visszatér. Hát most attól tekintsünk el, hogy mennyire volt nagy ötlet Ulpiusékkal barátkozni...Mindegy. Szóval így.

És akkor van a most, mikor kiskutya a legközelebb lévő kis meleg test, aki most épp szénné parázza magát, mert valahol a környéken tűzijáték van. Lehet, hogy pártunk és kormányunk ünnepli választási győzelmének első évfordulóját? Vagy itt vannak a szovjet elvtársak. Nem tudom, a kutya fél. Back to my topic, szóval most akkor az van, hogy ezzel egyedül kell kezdjek valamit. Már csak azért is, mert erről képtelenség normálisan beszélni. Vagyis biztos lehet, meg tudok is, csak olyan fura. Mint amikor egy álmomat mesélem el. Az én fejemben kerek egész. De kimondva olyan...Fura. Nem tudom. Na tehát valahogy meg kell oldani, és nem ér csalni szesszel, cigivel, ezt így kell, ahogy van. Most pl. sokkal jobb, már attól, hogy leírtam. De nyilván ennek nem szentelhetek minden vasárnap egy posztot.

Úgyhogy...Először csináltam egy keepcalm teát, aztán bedobtam a légzőgyakorlatos appot és csodák csodája sokkal jobb lett. Mérsékelten hittem csak benne amúgy, hogy ez önmagában megoldja, de megoldotta. Ahogy megoldja jógán is. Attól kezdve, hogy nem pörgettem a saját feszültségeimet, hogy nem kerestem a bajt minden elméleti bokorban, jobb lett. Mert alapvetően jó. És ez akkor is így van, ha időnként a bágyadtságom akkora paravánt húz elé, hogy nem látom.

És még valami. Évekig nem tisztáztam magammal, hogy egy sor helyzetet, jobb megoldás nem lévén, megoldottam, és láss csodát, lett valahogy utána is. Vagyis a tudás megvan. Ha kell megoldom. Csak most már azt is tudom, hogy nem magamban kell, és így sokkal sokkal jobb.

Hát így megy ez vasárnap esténként. Mire kimondanám, hogy mi bánt, elmúlik.

Jóéjt pajtások!

Marla