#ez lennék én

[kinlodok]

Mert igenis, vannak olyan emberek, akiknek nem jár a boldogság.

#ez lennék én #magány #boldogtalanság #fájdalom #halálvágy #meg akarok halni #öngyilkos gondolat #öngyilkos gondolatok

[ultra-foreveralone111-things]

Ez lennék én aki egy pillanat alatt tönkre tudja tenni azt amit a legjobban szeret. Magam vagyok a káosz

#saját #gondolatok #erzesek

[stickalittle]

most lesz ez a nemzeti inzultáció, ugye.

ha én ellenzéki politikus lennék, akkor fognám a papírost, és a rajta szereplő kérdéseket egy az egyben benyújtanám népszavazásra. nézzük meg, hogy átengedi-e a választási bizottság! ha nem engedi át, akkor kiderül, hogy baromság az egész, és lehet hivatkozni a vb döntésére. ha átengedi, akkor meg kiderül, hogy érvényes lesz-e a népszavazás, vagyis a válaszok tényleg a lakosság többségének véleményét tükrözik-e.

[csacskamacskamocska]

Önállóság

Beszélgettem egy ismerősömmel tegnap és két dolgot mondott. Egyrészt megkérdezte, hogy hogy a fenébe nézek ki jó tíz-húsz évvel fiatalabbnak a koromnál. Az arcplasztikáról tud, azt mondta, hogy nem arra gondol, hanem összességében. pfff. Szerintem nem nézek ki fiatalabbnak, hanem fiatalabb érzetet keltek. Az nagy különbség. A lendületesség, a gondolkodásmód, a nem szokványos érdeklődések vagy egyáltalán a nyitottság megmaradása az új dolgok felé, ez adja ezt a hatást, nem teljesen a megjelenés. Amúgy persze nagyon jólesett, pedig tudom, hogy ez is egy sérülés, hgy az ember fiatalabbnak szeretne látszani a koránál. Mert azt gndoljuk, csak akkor lehetünk/voltunk vonzók. Erre azt mondta, hogy ahogy ezt a dolgot kezelem, ahogy beszélek róla, neki az is egészen elképesztő. Másrészt, azt is mndta, hoogy túltolom az önállóságot, nálam túl dominánsan jelenik meg, hogy jól érzem magam egyedül.

Heverésztem tegnap a szállodai szobámban (még mielőtt a haverfőnökkel beszéltem volna) és határozottan emlékszem, hogy azon merengtem, hogy ha mos pasival lennék itt, akkor szívesen elszerelmeskednék egy félórát, egyébként meg biztos neki is tetszene az egész, olyan kis modern meg luxus meg streil, és élveznénk a lelassulást, a feladat és sürgetésnélküliséget, a meleg időt, a bájos várost, kávét, fagyit, a füvészkertet (az kurvajóhely). Eszembe jutott, és tudom, hogy jó lett volna, de mivel egyedül voltam, ugyanezeket egyedül élveztem. Viszont, az tényleg érdekes, hogy ha egy férfi van egyedül, és ügyes, talpraesett, fúr-farag, utazik, megszervez, megold, épít, gyarapít, de még ráadásul főz, takarít, mindent csinál az fantasztikus, nagyszerű, értékes és rohadtul vonzó, addig egy ugyanilyen nő, mint egy megközelíthetetlen, zárt világ amibe egy férfi nem tudja hova helyezkedhetne. Mondta a haverfőnök. Nincs rá szüksége a másiknak, nem fogják értékelni, nem érezheti magát pótolhatatlannak. És, hogy ez rajtam nagyon látszik, hogy én egyedül száguldok. Bántott és dühös is lettem. Hogy van az embernek egy nyomora, hogy nem talál magának társat, és elkezdi megoldani az életét, hiszen nem tehetem, hogy lekuporodok egy csendes sarokba és sirdogálok, hogy de szar, nincs senkim, megáll a világ, hát egy fiókot nem tudok kihúzni egyedül, milesz velem... szóval az ember elkezdi megtanulni a dolgokat és elfogadni, hogy lehet, hogy nem tökéletesen oldom meg, de működik, halad, elpöfög az életem, néha lejtőn meg még tényleg száguld is. Erre azt mondja valaki, hogy ha csendben ücsörögnék jobb esélyeim lennének. Igen, valamelyest igaz, mert alig van szabadidőm, mert azért sem társkeresőzök, mert még az appot sincs időm megnyitni, annyira meg nem feszít a dolog. Biztos túlzás egy ennyire kicsi kínálatban további elvárásokat támasztani, és nem úgy gondolkodni, hogy jajdejó, hogy valaki rámnézett, hát hova ne szarjak örömömben. Közben érteni is vélem amit mond a haverfőnök, mert kicsit én is megijedek, ha egy férfi mindent jobban főz mint én (ami nem nehéz amúgy mert nem igazán izgat fel a főzés), mert eleve vesztes megmérettetésben az ember nem szívesen indul. És még sütni is tud (miért ne tudhatna) akkor ezeket az elemi dolgokat, hogy mi is vagyok én a kapcsolatban ezt kihúzhatjuk. Nem szakács, a gyomrán keresztül már nem fogom megfogni. Szóval, a talpraesett, önálló és nem kiszolgáltatott nő, bár elismerésre méltó sok férfi szemében, de nem annyira vonzó, mint amelyik nő láthatóan nem boldogul egyedül a konzervnyitással.

Pedig, pont ugyanannyira össze tudunk törni.

#önállóság #lendület #magány #kapcsolatok #társ #04-07

[ajtostolahazba]

1 perc hiperventillálás következik.

Első fcking napom 2 hét szabi után. Konkrétan húztam a belemet, hogy utolerjem magam. Előzmény sztori, hogy a szabim előtt 4x mondta el az új góré, hogy "nem fogunk zavarni ", ehhez képest a hazautazás előtt 2 nappal rám írt egy faszsággal, hogy neki ez most eletbevágó és küldjem el a vevő telefonszámát. Kb.5perc kurvaanyázás után ( semmi heló vagy köszönés), átküldtem. Ma megjelent 4-kor, hogy "na mesélj milyen volt?,- majd nyilván lenyomta a "nagyon kell a sok megrendelés, mert nagyon rosszak a számok" dumát ( jelképesen kihajolva a 40 millás merciből) Faarccal meghallgattam, mindez zárás előtt 7 perccel, majd rákérdeztem, hogy ha megígéri, hogy nem hív, és én 1000km-el arrébb vagyok, akkor kérhetem-e, hogy ezt többet ne. Aszongya: ez egy vállalkozás, itt nem vonhatod ki magad, és csak egy telefonszámot kértem. De mondom szerinted miért mentem egyedül? Miért nem vittem gyereket, unokám, pasit, munkát...? Szerinted én hogyan töltődhetek fel, ha rakétaként lő ki a vérnyomásom, csak mert nem hagytok pihenni? -hát ez van, mondta.

Jóvan bazmeg, fogd meg a söröm! Ez egy vállalkozás, de a tiéd. Én alkalmazott vagyok, fix bérért, jutalék a holdba, mert minden bejövő lóvét kivesztek, én csak a jogosan nekem járó szabadságomat vettem ki, szóval a "ne zavarjanak" funkciót beélesítettem, oszt rohaggyatok meg!

A kurvaanyátokat!

Köszönöm, hogy elmondhattam! Ugyanitt: komolyan elgondolkodtam, hogy élesitem a CV-met oszt elhúzok a gcibe, csak ne lennék egy vén szar! :(

[sztivan]

évezredeken át imádkoztak emberek csodákért, hogy gyógyuljanak meg gyógyíthatatlan emberek és múljon a sima fájdalom is

erre ez megtörténik, évtizedekkel tolódik ki a várható élettartam, gyógyíthatóvá válnak addig halálos betegségek, járványokat törölnek el a föld színéről, és nem, az orvos- meg oltásellenes retardáltak tobzódnak

én értem, hogy az, amikor megnyílnak a felhők és egy szakállas öregúr rámutat beteg emberekre, hogy tessék, meggyógyulsz, az sokkal jobban marketingelhető, mint az, hogy okos emberek baromi sokat tanulva kitalálnak dolgokat, amik ugyanúgy a gyógyuláshoz vezetnek el, de nem tudom, ha vallásos lennék, akkor ugyanígy csodaként fognám fel valószínűleg, hogy ennyi tudás összeállt, hát mi a csoda, ha nem ez

na mindegy, amúgy csak egy nagyon durva fejfájásomra kezd beütni a gyógyszer, és már ilyen gondolataim vannak, még csak nem is halálos betegségből jövök kifelé, de akkor is

[dallam-a-holdfenyben]

Szeretném ha tudnád, hogy nem a te hibád.

Te csak azt tetted, amit jónak éreztél, még ha számomra ez radikális cselekedet is volt.

Próbáltad szépen intézni, tudom. Ezért volt még az utolsó pillanatáig is olyan keserédes.

Nem a te hibád.

Számomra annyira új volt ez az egész, hogy talán nem tudtam kezelni. Talán nem tudtam megadni azt, amire szükséged van és a legrosszabb, hogy ezt észre sem vettem.

Látod, nem a te hibád. Mert bár tettél dolgokat, amellyel megnehezítetted a helyzetünket, te is csak ember vagy. És az emberek hibázhatnak. Ezért hibáztam én magam is.

Szeretném tisztességgel lezárni a fejezetünket, elbúcsúzni. Bár Te már a múlt vagy, én néha azt hiszem, lennék a jelened.

Lennék az, aki jobban figyel, lennék az, aki

nem a te hibád.

#magyar #magyar tumblr #filozófia #szerelem #elengedés #szakítás #fájdalom #depresszió #magány #búcsú

[pajjorimre]

Én őszintén kíváncsi lennék hogy Tiszaföldvár-Cibakháza-Martfű környékéről Lukácsné

hogyan jut odáig, hogy embereket toborozzon metrótakarításra heti kifizetéssel, majd

szóval igazából arra lennék kíváncsi hogy a BKK hogyan válogatja ki az alvállalkozóit. Egy kupleráj ez az egész ország bmeg.😀😀

[meg-megbanom-ezt]

Hogy milyen érzés majdnem négy év után csókolózni? Mint a viccben:

milyen volt? Jó. És bővebben? Bővebben? Nem jó. :T Vagyis fizikailag kicsit jó érzés, persze, de közben fejben nem tudok elvonatkoztatni, hogy ez mégis milyen... kínos és undorító is... Most ennyire elfelejtettem volna, ennyire béna lennék és/vagy ő is az? Hogy bírják ezt mások? Vagy hogy bírtam ezt én még annak idején? Sokkal kívánósabbnak és/vagy szerelmesebbnek kéne lenni?

Csak tudnám, mi a faszért kérte el a számomat, ha utána úgyis ghostolt. Mondjuk én is éreztem, hogy ez nem az igazi, aláírom, de ha ő is, akkor mégis miért kellett ez? Ez valami elbaszott power play?

De legalább nem vagyok szomorú, inkább csak mérges, másrészt meg az kicsit aggaszt, hogy azt hittem, izgatottabb leszek, hogy valaki felszed ennyi idő után. Mert nem arról van szó, hogy ne tetszene a srác. Csak valahogy már annyira... kiégtem, hogy csak mérsékelten örültem az egésznek. Hurrá, végre kipipálhatom a listámon, hogy volt egy próbálkozás.

És akkor mégis miért adtam volna esélyt neki? Mert volt egy olyan benyomásom, hogy csak túl gyors volt ez az egész. Teljesen elszoktam attól, hogy hozzám érnek így, és újra kell tanulni. (Egyébként nem-erotikus módon sem szeretem, ha hozzám érnek, kivéve a Kiválasztottakat(TM).) Persze, neki meg nem volt türelme ehhez. Nem baj, az ölelés azért jólesett, meg az önbizalmamat kicsit megdobta. Lehet, hogy csak ennyire volt szükségünk épp egymásra. Na mindegy.

#a társkeresés pokla #na mindegy #gif #valaki mindjárt beírja hogy 'ez a legszomorúbb poszt evör' 3... 2.. 1...

[zoeeozzoeeoz]

Lépd át! Nem érdekel ez téged!

Oké hogy nem vagyok szabvány méret, de:

Vettem egy nadrágot : Levarrtam a zsebeit elől, svéd zsebes, utálom a svéd zsebeket, tudoooooom, miért vettem meg, mert tetszett. Kiszedtem a zsebtasakokat, mert minek legyen benne, ha a zsebet sem használom. Most már csak az a a bajom vele, hogy ilyen most divatos, mintha kinőttem volna hosszúságú, vagyis bokáig ér, és ha leguggolok, vagy leülök, ez még feljebb csúszik, ráadásul fázik benne a lábszáram. Viszont!!!!! Kurva kényelmes, az anyaga is bőrbarát, és már most imádom. Még a hosszával kéne valamit kezdenem.

Vettem egy farmert is. Végre találtam egy olyan farmert, ami nem csipő naci, de nem is jön fel a mellemig. Övet én mindig hordok, uh azt elengedtem már hogy nekem minden nadrág eláll hátul a derekamnál, ez is. Nincs végig szaggatva, ergo nem úgy néz ki, mintha az utcában lévő összes kutya szétrágta volna, vagy beakadtam volna egy drótkerítésbe. Nincs agyon koptatva, tehát nem olyan mintha a dédim télire elrakott kerti csapjának körbekötözésére használta volna,majd én elkunyiztam volna tőle h dejóóóóóóóóó. Cserébe viszont kb 20 cm-rel hosszabb mint én, és mivel nem találtam egyenes szárút, mert vagy cuppanos nacik vannak, ami még a vérkeringésemet is elszorítja vádliban, vagy annyira trapéz szárúak, hogy térdtől lefele olyan a lábam benne, mint a lovaknak, amelyiknek térdtől lefele hosszú szőre van. Szóval találtam olyan farmert, ami csak enyhén trapéz szárú, és leegyenesítettem egyenes szárúra, és levágtam/felhajtottam a hosszát is a nekem megfelelőre. A színe nagyon tetszik !

Vettem egy tréning nacit is, alul szűkített, és lent passzés. Ezzel csak az a bajom , hogy lent vádliban lehetne kicsit bővebb, és a passzé sem az én világom lent, de ezzel már úgy vagyok, hogy itthonra elnézem ezt neki. Max ha megint bezizzenek, akkor kezdek vele valamit, ami nehéz lesz, mert hosszban meg tökéletes, uh ha leszedem a passzét alulról, akkor meg rövid lesz. Valszeg ez így marad.

Szerencse, hogy vannak gépeim, és tudok varrni, meg tudom ezeket csinálni magamnak. De én vagyok csak ilyen szerencsétlen, hogy a kis bojler testemre nem kapok normális ruhát? Az hogy minden hosszú, az nem érdekel, mert tudom hogy kicsire nőttem, bár fent is megemlítettem h találtam egy nacit, ami bokámig ér még nekem is, de hogy így szabásilag, meg érzésvilágilag, meg tetszésileg semmit??? Mindenhez hozzá kell nyúlnom még igazítani??? Nem hinném hogy nagyon válogatós lennék, de olyan érzésem van sokszor, hogy az üzletekben olyan ruhák vannak most, amit sehol máshol a világban nem tudtak eladni, és most ide, ránk öntik a szart, cserébe méreg drágán. Én sajnos vagy nem sajnos, nem vagyok az a tipikus nő, aki órákat/napokat el tölt vásárlással, mert nincs türelmem hozzá, meg kedvem, meg nem vagyok pláza cica, de azért vannak igényeim az öltözködésemre, meg magamra, de kvázi én ezt a 3 nacit kb 15 perc alatt vettem meg, úgy hogy végig néztem az üzlet készletét, próbáltam is, és fizettem. Egy üzletben vettem meg mindegyiket, mert már tudom, hogy az az adott üzlet kielégíti az én méret és tetszés igényeimet, tehát minek túrjam át a létező összes üzletet, ha tudom, hogy úgy sincs azokba olyan amit én meg is fogok venni. Barátnőimmel sem járok már el vásárolni, mert én vagyok az, aki kb az 2. üzletnél leül a gyerek megőrzőben mesét nézni, hogy ne türelmetlenkedjek látványosan. Hát ki a fenének van türelme ehhez????

#napi felesleges off. #napi nyüsz off #napi én off

[stickalittle]

Ha én lennék MP kampánytanácsadója, most azt a tanácsot adnám neki, hogy szedjen elő egy volt vagy mostani barátnőt, aki egy interjúban tök az ellenkezőjét állítaná annak, amit Varga Judit állított, és MP-t odaadó társnak fesse le.

Mert csak egy másik nő tudja felvenni annak a harci kesztyűnek párját, amit az előző nő már felhúzott. Egy férfi nem.

És ez egy másodperc alatt kiütné, lenullázná a Varga Judit-interjút.

[csacskamacskamocska]

Kamra

Tegnap azon gondolkodtam, hogy talán ideje lenne bevallanom Logannek, hogy hazudtam neki. Vagy mondjuk úgy, tévedésben tartottam. Hogy én egyáltalán nem vagyok egy beszélgetős ember. Hogy amit látott, azt csak a szerelem tette velem. A valóság az, hogy egy csendes, molyolós valaki vagyok, aki mindig is jól elvolt egyedül. Aki nehezen is teremt kapcsolatot. Aki nem kér segítséget, és egyáltalán nincs mindenre embere, akit ugraszthatna. Nagyon sok dolgot rettenetesen nehezen oldok meg. Gyakran szorongok és fáj a gyomrom attól, hogy valamit el kell intéznem vagy beszélnem kell valakivel. Persze, félelmetes nekem az is, hogy egyszercsak felnézek a kis dolgaimból és ott állok teljesen egyedül. Igyekszem ápolni a kapcsolataimat. De mindig rettegek tőle, hogy aznap lesz-e majd kedvem a találkozáshoz. Amikor benne vagyok, akkor már jó, de amíg odaérek... uh. :( :( :( Szóval minden menjünk ide vagy oda vagy csináljunk ezt vagy azt, az nekem feladat. A kérés is. És a visszautasítások nem az egomat sértik, csak a készségemet koptatják. Nem ilyennek ismernek. Egyszer egy játékban az volt a kérdés, hogy milyen része lennék a lakásnak... Az győzött, hogy a nappali. A család héderel, jönnek a vendégek, stb, stb. Persze, volt, aki szerint a hálószoba.... :D És volt egyetlen ember, aki azt mondta, a kamra. Őszinte felháborodással magyarázta a többieknek, hogy de nem látjátok? Odamész, kinyitod és MINDEN van benne. Valahogy így van ez tényleg. Bárkivel találkozom, szívesen mesélek arról, amiket látok vagy amiken gondolkodom, amin nevetek. De csak egy szerelmes kamra megy utánad, hogy néééézd, néééézd mennyi minden van itt, egyél, vegyél, a tiéd! Kedves embernek tartom magam, szívesen segítek, együttműködöm, támogatok és lelkesítek. Azt gondolom, hogy erre szüksége van az embereknek. Ezért gondolják azt, hogy én mindent el tudok intézni, mindenhol ott vagyok, folyton nyüzsgök és nagykanállal habzsolom az életet. El kéne mondanom, hogy nem így van. Vagyis nem kéne elmondanom mert teljesen mindegy, hogy hogy van. Inkább csak magyarázatként. Hogy nem azért nem írok, mert már nem szeretem. Vagy nem érdekel, hogy mi van vele. Elfáradtam a színlelésben. Elfáradtam a kivett és visszarakott dolgok sokaságában. Hogy nem kell semmisem, nem jó semmisem. Azt gondoltam, hogy talán, ha hálószoba lennék, jobban szeretnének. Vagy ha konyha, enni mindenki szeret, vagy a nappali, a dolgozó, a TERASZ. De ne már egy kamra, kicsi, hűvös, senki sem büszkélkedik vele, hogy van egy KAMRÁja. Pedig van itt minden, a porszívótól a kagylókonzerven és aprószögön át a baracklekvárig. Kamra vagyok. Nem túl nagy és elég csendes. Jó, néha tényleg elég nagy a rumli idebent. De ha valamit betettél, meg fogod találni.

#kamra #07-25

[szottesfolditanyak]

Kaktuszok

Egy ericksoni történet:

"Az alkoholista pácienseket általában elküldöm az AA-ba, mert ők jobban csinálják, mint én. A múltkor eljött hozzám egy, és azt mondta: „A nagyszüleim mindkét ágon alkoholisták voltak; a szüleim alkoholisták voltak; a feleségem szülei is alkoholisták; a feleségem is alkoholista. Nekem pedig már tizenegyszer volt delíriumom, mert alkoholbeteg vagyok. A testvérem szintén alkoholista. Ez tehát az ön számára egy pokoli munkának ígérkezik. Mit gondol, tud tenni valamit?" 

Megkérdeztem, mi volt a foglalkozása. „Amikor józan vagyok, egy újságnál dolgozom. Az alkohol nálunk foglalkozási ártalom." Azt mondtam, „Rendben van, azt akarja, hogy tegyek valamit — ezzel az előtörténettel. Nos, az, amit most szándékozom javasolni önnek, nem fog úgy tűnni, mint ami a leghelyesebb ilyenkor. Menjen ki a Botanikuskertbe. Vizsgálja meg az ott levő kaktuszokat, és csodálkozzon el azon, hogy ezek a kaktuszok három éven át is életben maradhatnak eső nélkül. És ezen jó sokáig gondolkozzon."

Sok évvel később eljött hozzám egy fiatal nő: „Dr. Erickson, ön ismert engem még három éves koromban. Akkor elköltöztünk Kaliforniába. Most Phoenixben vagyok és eljöttem megnézni, milyen ember ön, hogyan néz ki." 

Azt feleltem neki, „Hát akkor jól nézzen meg, de azért kíváncsi lennék, miért akar megnézni."

„Egy ember, aki egy alkoholistát elküld a Botanikuskertbe, hogy nézzen körül ott, megtudni, hogyan lehet meglenni alkohol nélkül, és hogy ez még működik is, ezt az embert látnom kell. A szüleim azóta józanok, amióta ön elküldte oda az apámat." 

„Mit csinál most az apja'?" 

„Egy magazinnál dolgozik. Az akkori újságot otthagyta. Azt mondja, az újságírók között az alkoholizmus foglalkozási ártalom." 

Hát, ez egy kellemes módja az alkoholizmus kikúrálásának. Rá kell vezetni, hogy tisztelje a kaktuszokat, amik három évig is elvannak eső nélkül. Ezt akármeddig keresheted a tankönyvekben, és átnézhetsz akármennyit. Abban csak azt találod, hogy tedd ezt meg ezt. De amit voltaképpen tenned kell, hogy próbálod kitalálni, milyen alak is ez a te páciensed, aztán úgy foglalkozol vele, ami illeszkedik a problémájához, az ő teljesen személyes, egyedi problémájához. 

Ez a történet gyönyörű példája a jelképesen alkalmazott indirekt szuggesztiónak."

E L Rossi, S Rosen - Milton H Erickson élete és tanító történetei

Azt mondják, hogy százával voltak neki ilyen történetei.

#Erickson

[starmythelonesurvivor]

Holnap hajnalban 23 leszek, tavaly úgy mentem át a 22-be, hogy csak délelőtt realizáltam, pedig fenn voltam. Az elhanyagolt vizsga munkáimat csináltam lóhalálában. Sok tekintetben sokkal előrébb vagyok, több lett az önismeretem, viszont nem mondanám, hogy meghozom a “helyes” döntéseket. Kényelmes, önző és gyáva vagyok, mintha valami filmben lennék, ha egy szent élettörténetét élném már régen nem itt lennék. Jó életem van, utazok, világot látok, nem kell elméletben szoronganom, nagyobb “úriasszony” lettem, mint az anyám valaha is, és úgy vagyok vele, hogy az anyagi indokok nélkül is minden téren csak rosszabb lenne, ha most elfutnék. Megingott a hitem, és most morális dillemában élek Önmagammal, de majd lesz valahogy, nem most szeretném túlgondolni, mikor a legrosszabb napjaimat élem, tisztuljon ki a fejem a nyomástól. Le kell vizsgáznom, hogy tovább mehessek, már ezen kívül csak egy félév és kalap-kabát. Nehéz bármi olyat mondanom az ezen az egyetemen eltöltött 2,5 évemről, hogy pozitívan csapódjon le, elfogadtam, de nem békéltem meg, tulajdonképpen fejlődtem, viszont úgy érzem sokkal többet el is vettek Tőlem, dehát ilyen az élet nem de bár?! Felkészít. Tulajdonképpen ha bejutnék az idén mesterire Budapestre sem az oktatásban bízom, úgy vagyok vele, nem bánom, ha nem lesz “jobb”, önigazolást szeretnék, hogy érek valamit. A faszim azt mondta Nekem nem kell majd dolgozni, lesz férjem, de azért ilyen buta nem vagyok, ez az egész is olyan múlékony, mint a nyár, akár már “holnap” lehet elmegyek. Én Önmagamért szeretném ezt az egészet, bizonyítani szeretnék, nem függni senkitől, csak még egy kis időt, egy leheletnyit, ne most kelljen mindent elkezdenem…23 lettem. Nem történt semmi, nem lettem okosabb. Fel van fújva, csak egy szám, ami akkor zavaró, ha fordul egy számot, vagy ha Leonardo di Caprio barátnője az ember.

[nincsessza]

Én nagyon megismerném a belső értékeid! Kiváncsi lennék hogy mitől tudsz önfeledten mosolyogni. Mik azok amik érdekelnek téged? Mi az a dolog ami szomorúvá tesz? Milyen vagy mikor szerelmes vagy? Milyen lehetsz ha morcos vagy(valószínű cuki)? Mik a céljaid az életben ? Milyen vagy ha rossz napod van? Vajom tudnék e segíteni ? Milyen lehetsz mikor egy ágyban egy éjszakán keresztül átbeszéljük a világ összes dolgát? Nagyon kíváncsi lennék rád ! Ez csak pár kérdés hogy mik merülnek fel bennem mikor látok rólad egy képet…Amin persze gyönyörű vagy mindig !

Közös élmények, programok a megfelelő emberrel. Apró kicsi tettek. Béna viccek.

Sok minden érdekel. Macskák, tetoválások, fotózás, retro cuccok, festészet, sportok, filmek, zenék, koncertek.

Szomorúvá tesz, ha nem úgy alakulnak a dolgok, ahogy elterveztem. Ha nem ugyanúgy viszonozzák az érzelmeimet. Ha romantikus filmet nézek. Szomorú zenét hallgatok.

Én meg vagyok őrülve, ha szerelmes vagyok. Ha lehetne, mindig a másikkal lennék. Érdekel minden, ami ő. Elhalmozom figyelmességgel, apró dolgokkal, amit szeret. Szeretek bújni, együtt aludni. Minőségi időt együtt tölteni, programokat szervezni. Semmit csinálni. Ha meglátom, meghalok. Megdobban a szívem. A hiányától pedig szenvedek.

Kicsit elviselhetetlen vagyok, ha morcos vagyok. Minden idegesít, kicsit bunkó is vagyok. Legszívesebben összetörnék valamit, de sajnálom a cuccaim.🥲

Az elsődleges célom most elvégezni az egyetemet. Rendes munkát találni, tanárként dolgozni. Mellette személyi edzősködni. Fejlődni a tetoválással és szalonban dolgozni. Megtalálni azt a személyt, akivel meg tudom osztani az életem.

Ha rossz napom van morcos vagyok. Arra pedig már válaszoltam.😇 Nem tudom ilyenkor mi a jobb, ha békén hagynak vagy ha megpróbálnak felvidítani. 🤔 (Nyilván a második.)

Éjszaka jut eszembe a legtöbb lényegtelen hülyeség, amihez nagyon jó lenne egy partner, aki reflektál és rámzúdítja az ő összes lényegtelen hülyeségét.

🫶🏻

[annie-lang-azurlany]

Kontrollált erjedés

Kedd van. A Váci úti irodából metróval a klubba megyek, ahol ma filmvetítést tartunk. Három órával nyitás előtt érek oda, ezalatt kitakarítok, és lefordítok még néhány oldalt a vámpíros könyvből. A vámpír mindig egy metafora.

Direkt a nagyon hivatalos, irodai kiskosztümben vagyok, mert úgy gondolom, hogy ebben sokkal stílusosabb lesz megnézni az Amerikai Pszichót. Igazából a sötétben, a füstben úgyse látja senki, mi van rajtam, pedig jó poénnak tűnt. “Egyfajta absztraktcióval állunk szemben valódi én nélkül: egy ősi entitás vagyok, egy illúzió… egyszerűen nem vagyok jelen.” Mire a film véget ér, én berúgok, és hajnali kettőig beszélgetek a többi csontrészeg haverommal. Nem szoktam emlékezni, hogy ilyenkor miről beszélünk, csak a beszélgetés tényére, és hogy jó érzéssel tölt el: jobbal, mintha egyedül maradnék saját magammal.

Hazafelé rossz éjszakai buszra szállok, ami kicsit arrébb tesz le, mint a rendes. Nem vagyok biztos benne, hol vagyok, azt hiszem, az orosz nagykövetségnél, ezért – szokásomhoz híven – odaköpök a rendőrbódé mellé. Kiderül, hogy ez hiba volt. Egyrészt, nem tudok rendesen célozni a sok piától, és nem a bódé mellé köptem, hanem rá; másrészt, nem az orosz nagykövetség volt, hanem a török. Az oroszoknál már hozzászoktak, hogy az ember néha kinyilvánítja politikai véleményét, a törököknél kevésbé, szóval kiabálni kezdenek (“hivatalos közeg elleni erőszak, ötvenezer helyszíni bírság”), és utánam jönnek.

Berohanok egy sikátorba; hirtelen elmúlik a részegség, éles vagyok, mint egy pillangókés pengéje. Felkapom a blézeremet, feltűröm a szoknyámat, és kiengedem a hajamat – ezzel megváltozik a sziluettem. Amikor egy sarokkal odébb visszajövök a főútra, a három rendőr már nem ismer fel. Elsétálok mellettük, biccentek; kicsit még a blézeremet is arrébb tűröm, hogy az oldalamon lógó céges belépőkártyámon megcsillanjon az utcalámpák fénye, ezzel jelezve, hogy én egy komoly, normális, felnőtt ember vagyok, aki csak éppen későn megy haza a munkából. Ők meg beszopják, és viszonozzák a biccentést.

Hazaérek, hajnali három. Felzavarom a pasimat, mert a rendőrök elől menekülés teljesen felajjzott. Ő azt sem tudja, mi van; szerintem azt hiszi, hogy valami erotikus, alvási paralízises álomba csöppent, amikor arra kel, hogy lefogom, és lovaglok rajta. Ő elmegy, én nem. Nem is akarok, a helyzet gyönyörűsége bőven elég kielégülés.

Szerda van, reggel hét. Olyan másnapos vagyok, hogy csoda, hogy nem esik ki az agyam a szemgödreimen keresztül. Reggel megiszok egy energiaitalt, amiből előre be van tárazva ezekre a napokra; végigsimogatom az arcom a mélyhűtőben tartott rózsakvarc arcrollerrel, hogy eltüntesse a karikákat a szemem alól; majd töltök egy pohár barackos kombuchát, hogy rendbetegye a tegnap éjjel szétbarmolt bélflórámat, mert az embernek vigyáznia kell magára, ugyebár. Munkába menet a Lehel piacon veszek egy szendvicset (mert itt csak 300 forint, szemben a céges kantin 1200-as tarifájával), és betántorgok a Váci útra. A légkeringetés nélküli, orosz metrókocsikban kétszer leszek rosszul. Már megtanultam ilyen napokon úgy tenni, mintha normális ember lennék, felvenni a fapofát (“absztrakcióval állunk szemben”), mögötte pedig lábon kihordani a másnapot anélkül, hogy bárki megsejtene bármit. A ma készülő exceltáblákban lesznek hibák, de mivel punci nőtt a lábam közé (ami kicsit még mindig sajog a hajnali menettől), mindenki természetesnek veszi, hogy butácska vagyok, és hibázok néha. Nem keresnek más magyarázatot.

Iroda után nem egyenesen megyek haza, pedig a nettó három óra alvás után nem esne rosszul, hanem utolsó erőmmel bevonszolom magam a Lehel piacra, és veszek két kiló erőspaprikát, és egy dinnyét. Ezekre később még szükségem lesz. Hazaérek, egy darabig rajzfilmet nézek, aztán elalszom. Be kell hoznom az előző nap felhalmozott alvásdeficitet.

Csütörtök van, ma home office- ban vagyok, de mivel éppen nincs feladat, egész nap azt csinálok, amit akarok. És én cuki kis kötényt akarok kötni, háziasszonynak akarom tettetni magam, és erjesztett ételeket és italokat akarok készíteni. Úgy is lehetne mondani, hogy élvezem a rothadást, de ez nem szalonképes kifejezés, úgyhogy általában, ha kérdezik, azt szoktam mondani, hogy a kontrollált erjedés a hobbim.

Van egy kombuchatelepem a konyhaszekrény tetején. Ez egy gombafajta, ami cukros fekete teában tenyészik. Lefejtem a levet, amiben úszik; a dinnyét ledarálom, és a lefejtett kombuchaléhez adom, majd csatos üvegbe töltöm, és lezárom. Ezután 3-4 napig még erjednie kell, hogy a gomba dinnye cukortartalmát is feldoglozza, mikronutriensekké és ecetsavvá alakítsa, és a lé szénsavas legyen. Ám ezeket a palackokat rendszeresen büfögtetni kell, különben felhalmozódik bennük a széndioxid, túl nagy lesz a nyomás, és az üveg szétrobban. Úgyhogy nagyon gondosan ügyelek rá, hogy a megfelelő időközönként kieresszem belőlük a gázt.

A szárazon maradt gombatelepet felöntöm frissen főzött fekete teával, és hat evőkanál cukrot adok hozzá. Ezzel táplálom, ezzel tartom életben, cserébe ő is életben tart engem minden másnapos reggelen.

A paprikák elkészítése kicsit trükkösebb. Ezeket először le kell darálni, mielőtt csatosüvegbe zárva erjeszteni kezdeném; de darálás közben könnyezni kezd tőle a szemem. A kötényem sarkával itatom fel a könnyeimet, mint valami 60-as évekbeli rajzolt háziasszony egy új generációs sütőkről szóló reklámbrossúrában. Nem kell sírnod, szívem, hogy elégetted a csülköt, azért még szeretlek. Ezzel a csúcsmodern, Dorsia 2000 márkájú gázsütővel ez többet nem fog megtörténni, gyakorlatilag megsüti helyetted.

Az üvegeket szépen felrakom a polcra, csodálom őket egy darabig, majd leülök, és dolgozom tovább a vámpíros fordításon. A vámpír mindig egy metafora. Mielőtt a párom hazajön, bedobok az air fryerbe néhány mustáros karajt (házi sörös mustárba pácolva) és mirelit krumplit, nem fogok én a gázsütővel szerencsétlenkedni, mint egy 60-as évekbeli háziasszony. Az eredményes nap után úgy alszom, mint aki soha életében nem tett még semmi rosszat.

Péntek van, ilyenkor én tartok programot a klubban, méghozzá Művészkört. Már délután háromkor ott vagyok, hogy nyugodtan tudjak fordítani, inspiráló környezetben. Hivatalosan persze ötig dolgozom, de kit érdekel. A vámpír mindig metafora. Gyorsan megy a munka, közben békésen cigizgetek, iszogatom a harmatgyenge fröccsöket, és hagyom, hogy a kreativitásom átvegye az irányítást. (A “kreativitásom”, ja…)

Lassan szállingózni kezdenek a vendégek, és én minden érkezővel egyre inkább elememben vagyok. Egyre jobban otthon érzem magam, egyre élesebbek a színek, egyre harsányabbak a hangok. Ez az én közegem, innen származom, és ide térek vissza; ezen kívül minden más csak színlelés, csak azért létezik, hogy kitöltse a két buli közötti holtidőt. Látom a versek csontszerkezetét, hallom a le nem játszott dalamokat, érzem a prózában szemérmesen körbetáncolt témák súlyát. És minden egyre fényesebb.

Már nem én irányítok. Nem tudom, mi történik. Nem tudom, kivel kiabálok, és miért. Valaki le akar fogni, én megütöm, azt hiszem, ököllel. Abban a pillanatban logikusnak tűnik, de mire kiérek a buszmegállóba, már szégyellem magam. Hazafelé az éjszakai buszon sírva írom meg a haverjaimnak egyesével, hogy túlzásba vittem, ma tényleg túlzásba vittem, valami hatalmas hülyeséget csináltam, de mind nyugtatgatnak, hogy nincs semmi baj, nem történt semmi komoly.

Hazatántorgok, a pasim már rég alszik. Érzem a szagán, hogy részeg. Bebújok mellé, átölelem, ő álmában visszaölel. Igazából mi egy teljesen normális pár vagyunk.

Szombat van, Reggel nyolc. Három óra alvás után felkelek, iszom a dinnyés kombuchából. Összecsomagolom a sátrat, két hálózsákot, véletlenszerű kajamaradékokat a hűtőből, és elindulunk kempingezni, ahogy előre meg van beszélve. És ha valami előre meg van beszélve, attól nem téríthet el az sem, ha tegnap összedőlt a világ. Az út négy óráig tart, a vonat fém teste olyan forró, hogy megégetne, ha hozzáérnék. Izzadok, cipelem a poggyászt a csatlakozások között, ki vagyok száradva, és kimondhatatlanul rosszul vagyok; haldoklom. A halálomat kívánom.

Az alkoholista barátaim és családtagjaim esküsznek arra, hogy a legcsúnyább másnap sem tart délután háromnál tovább – és láss csodát, mire elérjük a délután hármat, az elmém kitisztul. Egy kiránduló vagyok a feltérképezetlen (mi ez a falu, ahova jöttem? Áh, igen) Vinye erdejében. Ez egy kis település a Cuha-patak mellett. Egy barátom szülinapját ünnepelni jöttünk, a patak partján sátrazunk. Tüzet rakunk, megsütjük, ami nálunk van. Körbekínálom az erjesztett spárgát, amiről nem is tudtam, hogy nálam van, arra se emlékszem, mikor csináltam (hiszen pár napja paprikát vettem a piacon, ez meg spárga), de mindenkinek ízlik, és mindenki dicséri. Valaki el is kéri a receptet, de csak annyit tudok mondani, hogy szívből kell csinálni.

A társaság egy tagja nagy rajongója a könyvnek, amit fordítok. Néhány órán keresztül vámpírokról beszélgetünk. A harmadik pálinka után már elég bátorságot ittam, hogy elmondjam neki, hogy az egész csak egy metafora. A vámpír mindig metafora.

Kiröhög, kortyol a poharából, és azt mondja, dehogyis, ez csak irodalom. Fantázia. Nem igazi.

Bár besötétedett, amikor odavetődik a tábortűzhöz egy ingatag körvonalakkal rendelkező alak. Fémes szag árad belőle, és azt kérdezi, van-e még piánk. Megmondjuk neki, hogy nincs, menjen máshova kéregetni, és magunkban morgolódunk ezeken a rosszéletű alkoholistákon. Én megyek el lefeküdni a sátramba leghamarabb. Ezek itt mind azt hiszik, az alkoholista az egy építőmunkás kinézetű alak, aki görnyedt háttal, tántorogva közelít az utcákon éjjel, egyik kezében kőbányaival, a másikban töltött cigivel, és torokhangon piát kéreget. És amíg ezt hiszik, én biztonságban élhetem ezt az életet.

Vasárnap van, elindulunk haza. Az út visszafelé sem rövidebb, mint idefelé, de legalább ki tudom pihenni magam. Hazaérve gyorsan bevágom minden cuccomat a mosásba: amiben kempingeztem, amiben előtte nap verekedtem, amiben a paprikát daráltam, amiben az irodában voltam. Mindent. Aztán csak heverek a kanapén, mint egy zombi, és várom, hogy az áttétes mágia így belőlem is kimossa ezt a hetet, ne csak a ruháimból.

Hétfő van, megint home office. Ma jó vagyok. Kitakarítom a lakást, amire a múlt héten nem jutott idő. Dolgozom is, megcsinálok néhány exceltáblát (ez a munkám, exceltáblákat gyártok), aztán felveszek egy olyan ruhát, ami elrejti a sörhasamat, és elmegyek a barátnőimmel vacsorázni.

A kínai negyedbe megyünk a Night Market nevű helyre, ami a túlvilági illataival és a kínai neonreklámokkal olyan, mintha egy másik bolygóra csöppentem volna. Medúzasalátát rendelek, száz napos tojást, és kínai herbállikőrt.

Az egyik barátnőm megjegyzi, hogy mi az a szemem körül, csak nem monoklim van. Mondom, hogy nem, csak nagyon szerencsétlen helyen jött ki egy pattanás – együttérez, neki még ennél szerencsétlenebb helyeken is ki szokott jönni. Kikéredzkedek a mosdóba, és megnézem magamnak: ez tényleg monokli. Nem baj. Ha legközelebb valaki rákérdez, az igazat fogom mondani: részegen verekedtem. Mer majd vajon bárki egy rossz szót is szólni, vagy azt fogják hinni, hogy viccelek?

De nem kérdezi senki más.

Hazaérve még elvégzek egy jógamozdulatsort, 32 perces, stresszlevezetésre való. Majd megiszok egy kis vodkát, hogy könnyebben tudjak aludni, és egy pohár kombuchát, hogy a vodka ne bassza szét a gyomromat.

Újra kedd van. Egy meetingen ülök, a Váci út egyik betonüveg palotájának hatodik emeletén. A főnök épp azt dicséri, milyen jók az excel-tábláim, míg az angoloké mekkora okádék. Nem emlékszem, mikor csináltam meg ezt az exceltáblát… egyszerűen nem voltam jelen. A meeting további részét ennek a novellának a megírásával töltöm. A főnök azt hiszi, hogy szorgalmasan jegyzetelem az elhangzottakat, ezért megkér, hogy majd küldjek neki egy memót a meetingről.

Lehet, hogy majd elküldöm neki ezt az írást.

Ma este nem megyek a klubba, haza kell mennem összecsomagolni a fesztiválra. Lengyelországba megyünk, egy várba, ahol sok hozzám hasonló ember gyűlik majd össze: hasonló módon öltözködnek, hasonló zenét hallgatnak, hasonló módon élnek. Mert nehogy azt hidd, hogy egyedül vagyok ebben a helyzetben.

A vámpír egy metafora. Mindig is az volt. Annak metaforája, hogy úgy nézel ki, mint egy normális ember, úgy jársz, úgy beszélsz, mint egy normális ember, ideig-óráig el is tudod játszani a normális ember szerepet; de belül nem vagy normális. Talán már ember sem igazán. Nem emlékszel, mikor szakadt ketté az életed, de lassan észreveszed, hogy a másiknak már nem elég az éjszaka. Egyre tovább van jelen, egyre több helyet követel magának, néha már nappalodba is belemélyeszti sima szemfogait, és inni akar belőle. Az addigi életedből csak egy maszk marad, egy absztrakció, te pedig többé nem vagy jelen – még megtarthatod a kontroll illúzióját, ki tudja, meddig, de már rég a másik irányít.

Egy héttel ezelőtt a film így végződött: “De hiába nézek farkasszemet ezekkel az igazságokkal, a katarzis elmarad. Nem szerzek általa mélyebb tudást magamról, kimondása nem visz közelebb megértéséhez. Annak sem volt semmi értelme, hogy ezt most elmondjam nektek.”

Ez a novella sem jelent semmit.

#magyar #irodalom #novella #amerikai pszichó #bret easton ellis #vámpír #alkoholizmus #írás #idézet #magyar irodalom #kortárs #metafora