beathotelvs

[beathotelvs]

Megdöbbentő tények és titkok a Salinger-aktából

A Zabhegyező és Holden Caulfield. A mítosz. A remete. Dokumentumfilm készült Salingerről, a legendás amerikai íróról. Egy nem hétköznapi személyiség titkai. A visszavonult öreg író fiatal lányok bűvöletében. 1951: Zabhegyező. 1961-ben a Time címlapjára került. 1965-ben publikált utoljára, az utolsó interjúját pedig 1980-ban adta. Salinger négy éve halott, és azt hittük, hogy 40 évig hallgatott, de tévedtünk. Jövőre újabb fordulatot vesz karrierje, szép sorban megjelennek Salinger kiadatlan könyvei.

Kilenc évig készült és öt éven át titokban tartották azt a különleges dokumentumfilmet, amely a huszadik század egyik legnagyobb és legrejtőzködőbb amerikai írójának ered a nyomába. Shane Salerno Salinger című portréfilmjéről néhány nappal a Zabhegyező írójának 91 éves korában bekövetkezett halála után, 2010 januárjának végén számoltak be először a külföldi lapok, ám a megtekintésére még néhány évet várnunk kellett, most azonban végre lehullt a lepel.

A több mint kétórás dokumentumfilm bepillantást enged Jerome David Salinger megdöbbentő titokban és elképesztő történetekben bővelkedő írói karrierjébe, de a legendásan visszahúzódó szerző magánéletének zavarba ejtő részleteiről is bátran fellebbenti a fátylat. Az egyszerre oknyomozó és spirituális hangvételű mozi egyetlen pillanatra sem ereszti el nézőjét, a lehengerlő film exkluzivitását pedig csak fokozzák a korábban sosem látott videofelvételek és fényképek, illetve az olyan szupersztárokkal és pályatársakkal készített interjúk, mint Philip Seymour Hoffman, Martin Sheen, Edward Norton, John Cusack, Tom Wolfe, E. L. Doctorow vagy Gore Vidal.

A kezdetek és az első megjelent novella

Salinger a harmincas évek elején lett a Valley Forge Katonai Akadémia diákja, itt kezdett el novellákat írni, éjszakánként a takaró alatt zseblámpája fényénél. Az évtized végén került a Columbia Egyetemre, ahol beiratkozott Whit Burnett novellaíró osztályába. Eleinte nem nagyon erőltette meg magát, de a második szemeszter végére csak befejezte három korábban elkezdett novelláját. Ezek közül az egyiket legnagyobb meglepetésére 1940 tavaszán le is közölte Burnett, aki a Story magazin szerkesztője volt. Így lett a

The Young Folks

Salinger első nyomtatásban megjelent novellája, amelyért még 25 dollár honoráriumot is kapott.

Harc a The New Yorkerrel

A fiatal Salinger azonban ennél sokkal többről álmodozott. Ő ugyanis a rangos The New Yorkerben akart publikálni, ahová köztudottan nagyon nehéz volt bekerülni. Ezzel egy több éven át elhúzódó publikációs harc vette kezdetét közte és a magazin szigorú szerkesztői között, aminek a végén Salinger a The New Yorker egyik állandó szerzője lett. Habár már 1941 decemberében elfogadták közlésre az egyik nekik küldött novelláját, az írás a második világháború kitörése miatt végül csak öt évvel később látott napvilágot a magazinban. Itt jelent meg aztán 1948-ban az Ilyenkor harap a banánhal című írása is, és ez a lap közölte az életében megjelent utolsó novelláját is 1965 júniusában. Innentől kezdve Salinger mintegy ötven éven át semmit sem volt hajlandó publikálni.

“Kedves Mr. Salinger, sajnálom, de ez nem megfelelő.” John Mosher szerkesztő Salingernek írt elutasító levele, 1941. március 21.

Salinger 1941-ben kezdett el járni a Nobel-díjas amerikai drámaíró, Eugene O'Neill akkor mindössze 16 éves lányával, Oona O’Neill-lel, aki korábban már kavart többek között Orson Welles-szel is. Románcuk jól indult, de Salingert 1942-ben besorozták, és miközben ő Európában harcolt, sokat leveleztek. A fronton kellett megtudnia, hogy gyönyörű szerelmét lecsapta a kezéről az 53 éves Charlie Chaplin, akihez Oona 18 éves korában feleségül is ment. Salerno szerint ez a magánéleti trauma Salinger egész hátralévő életére óriási hatást gyakorolt, és ennek tudható be, hogy még öregkorában is bonyolult kapcsolatok fűzték 14-18 éves lányokhoz, melyek közül a legnagyobb nyilvánosságot a Joyce Maynarddal folytatott románca kapta.

„Látom őket otthon esténként, Chaplin őszen és meztelenül guggol a komódja tetején, bambuszpálcájával pörgetve feje körül a pajzsmirigyét, mint egy döglött patkányt. Oona pedig akvamarin köntösében vadul tapsol neki a fürdőszobából.” Salinger levelének részlete

Joyce Maynard

Otthon a világban

A 18 éves Joyce Maynard 1972-ben szűrte össze a levet az akkor 53 éves íróval, aki előbb csak levelezni kezdett a kamaszlánnyal. Huszonöt levelet váltottak, aminek a végén Maynard otthagyta az egyetemet, majd beköltözött Salinger Cornish-beli otthonába. Tíz hónapig voltak együtt, románcukról pedig az írónő a sokat vitatott Otthon a világban című önéletrajzi regényében számolt be a kilencvenes évek végén. Elmondása szerint kapcsolatuk azért ért véget, mert Salinger nem akart tőle gyereket, mivel túl idősnek tartotta már magát hozzá. Maynard csak később szembesült azzal, hogy Salinger rajta kívül rengeteg más fiatal lánnyal is levelezett, köztük leendő harmadik és egyben utolsó feleségével, a nála 40 évvel fiatalabb ápolónővel, Colleen O'Neill-nel, aki 1988-ban ment hozzá feleségül. Joyce Maynard egyébként szorult anyagi helyzete miatt később árverése bocsátotta Salinger hozzá írt leveleit, amiket a szoftverfejlesztő Peter Norton vásárolt meg több mint 150 ezer dollárért, így juttatva vissza azokat az írónak.

„De a csalódás nem múlt el nyomtalanul – Salinger egész életében azokért a fiatal lányokért epekedett, akik Oonára emlékeztették. Megszállottja volt a vélt vagy valós ártatlanságuknak. Ezt kereste, ezt üldözte. (…) A fiatal lányok visszatérő motívumai voltak az életének. Salinger a háború előtti ártatlanságot kereste megrögzötten. Azt az ártatlanságot, amit a 16 éves Oona O'Neill jelentett számára.” Shane Salerno a Magyar Narancsnak

Oona 

D-nap, Hemingway és a koncentrációs tábor

A második világháború Oona O’Neill váratlan elvesztése mellett azonban számos további életre szóló és felzaklató élményt is tartogatott Salinger számára. Az író nemcsak a normandiai partraszálláson vett részt, hanem több más véres ütközetben is, amelyek annyira megviselték, hogy később idegösszeomlást kapott. Párizs felszabadításakor találkozott példaképével, Ernest Hemingway-jel, aki el volt ragadtatva fiatal pályatársa egyedülálló tehetségétől. 1945 áprilisában Salinger bajtársaival együtt jutott el a dachaui koncentrációs tábor egyik altáborába, a rémisztő élményről pedig egyik levelében is beszámolt: „Az égő hús szagát valahogy sosem tudod teljesen kiölni az orrodból, akármeddig élsz is.” Németország legyőzése után Salinger nem hagyta abba a harcot, egyenruhás nyomozóként vett részt a „nácítlanítási programban”. Ekkor ismerkedett meg Sylvia Welterrel, akit 1946-ban vett feleségül, majd magával vitt Amerikába is, de miután fény derült az asszony náci múltjára, elváltak, Welter pedig visszaköltözött Németországba.

„Jézusom, milyen pokolian tehetséges!” Hemingway Salingerről

A Zabhegyező

Salinger már a második világháború idején elkezdte írni főművét, a Zabhegyezőt, ami végül 1951 nyarán jelent meg. A regény egy csapásra híressé tette, és habár két hónap alatt nyolcszor kellett újranyomni, illetve 30 hétig tanyázott a New York Times sikerlistáján, alaposan megosztotta a közvéleményt: szabadszájúsága miatt több országban és egyes amerikai államokban is betiltották. Ma már igazi kultuszkönyvként tartják számon, amely nemcsak egy generáció életérzésének adott hangot, hanem óriási hatást gyakorolt az amerikai kultúrára is. A számok önmagukért beszélnek: mostanáig 60 millió példányt adtak el belőle és évente még mindig 250 ezer darab fogy el belőle világszerte.

„Soha senkinek ne mesélj el semmit. Ha elmeséled, mindenki hiányozni kezd.” Salinger: Zabhegyező

A felszívódás és a Salinger-spotting

Salinger a növekvő népszerűséget nem igazán viselte jól, és végül 1953-ban költözött el New Yorkból a New Hampshire államban található Cornishba, ahol élete hátralévő részét a nyilvánosságtól egyre inkább elszigetelve töltötte. 1955-ben másodszor is megnősült, felesége egy fiatal egyetemista lány, Claire Douglas lett, aki két gyermeket szült neki, és akitől 1967-ben vált el. Salinger ezekben az évtizedekben is folyamatosan írt egy bunkerben húzva meg magát, ám a rajongók nem hagyták békén. Ekkoriban vált divattá a Salinger-spotting, a fanatikusok ugyanis gyakran utaztak Cornishba abban a reményben, hátha sikerül megpillantaniuk az idős mestert, aki azonban utálta, ha zaklatják. Salinger rejtélyes felszívódása az irodalmi közéletből egészen a haláláig foglalkoztatta a világot, ő azonban mindvégig szigorúan kerülte a nyilvánosságot. Nem engedte, hogy lefotózzák, nem nyilatkozott senkinek, utolsó interjúját 1980-ban adta.

Fényképfóbia?

„Ő megveti az irodalmi díjakat, a kritikusokat, a New York-i értelmiséget. Gyűlöli az irodalmi mesterkéltséget, írói allűröket, és azokat a szerzőket, akik egy mozisztár számító módján kelletik magukat könyveik borítóján: a sportzakós férfiak lezserül szivaroznak, a nők érzékenyen néznek a világba fekete garbópulóverükben.” Joyce Maynard: Otthon a világban

Önkéntes száműzetésébe vetett hitét minden bizonnyal tovább erősítette, hogy legfőbb műve John Lennon meggyilkolása és a Reagan ellen elkövetett merénylett miatt is a címlapokra került a nyolcvanas évek elején. Az elkövetők, Mark David Chapman és John Warnock Hinckley Jr. ugyanis a Zabhegyező bűvöletében éltek, félreértelmezve azt, ennek pedig hangot is adtak. Salingert mindkét eset jócskán megviselte. 1953 és 1963 között mindössze három újabb könyvvel jelentkezett, az írást azonban az elkövetkező évtizedekben sem hagyta abba.

„Szó szerint egy regény belsejében éltem. J. D. Salinger Zabhegyezőjében. Holden nem volt erőszakos, de voltak erőszakos gondolatai arról, hogy lelő valakit.” Mark David Chapman

Mark David Chapman

A dokumentumfilm másik nagy szenzációja, hogy Salinger 1965-től kezdődően írt prózai művei napvilágot látnak majd 2015 és 2020 között az általa 2008-ban létrehozott alapítvány felügyeletével. Ezek között találhatunk második világháborús naplóregényt, az első feleségével való kapcsolatát feldolgozó művet, újabb novellákat a Glass-család történetéből és további Holden Caulfield-történeteket is. A Zabhegyezőmegfilmesítésére – amivel az elmúlt évtizedek során megpróbálkozott többek között Billy Wilder, Elia Kazan és Steven Spielberg is - azonban továbbra sincs semmi esély, ezt ugyanis megtiltotta.

„Csodálatos békét rejt magában, ha nem publikálsz. Szeretek írni. Imádok írni. De csakis magamnak írok, csak a saját élvezetemre.” Salinger egyik utolsó interjújának részlete, New York Times, 1974

#jerome david salinger #salinger #Holden Caulfield #mark david chapman #oona chaplin #Shane Salerno #zabhegyező

[beathotelvs]

A csurgó, a torzonborz és a harcsa – a legvadabb magyar íróbajuszok

A bajusz, aminek nem tudtak ellenállni a nők. Arany János, a vastag. A fazon, amiről ivás után lecsurog az ital. A reformkor legáramvonalasabb bajsza. Egy torzonborz a Gillette-castingon és a bajuszszkander győztese. Magyar irodalmi bajuszgeometria Herman Ottó tipológiája alapján. Avagy ment-e bajszok által előbbre a világ?

Babits Mihály, a nyírott

Típus: nyírott Definíció: “alapjában tóth és oláh, de kor és divat szerint sokszorosan a magyar középrendnél is”

Babits Mihály nem feltétlenül nőcsábászként él a köztudatban, de az életrajzában számos gyanús hódításra bukkanhatunk. Ady Endre halála utána Boncza Berta (a.k.a. Csinszka) Babitsnál talált vigaszra, később pedig Tanner Ilona (a.k.a. Török Sophie), akinek eleinte a mester lakásában élő fiatal titkár, Szabó Lőrinc csapta a szelet. Valami biztosan volt ebben a nyírott bajuszban, aminek nem tudtak ellenállni a nők.

“Ifjú tolla Ámor nyilának, Serdűlő bajusz! idvez légy! Sok szerelmes csókok párjának Felibe prémkoszorút tégy; Míg a finnyás nyári lepkéket Torzos tarlód el nem inti, Vagy míg a göndör szőröcskéket A tél dérrel be nem hinti.” Fazekas MIhály: A serdülő bajuszhoz

Arany János, a vastag

Típus: vastag Definíció: “ez az a forma, a melyről a népies szólásmód így emlékszik: ‘mintha varjút nyelt volna’ hozártve: ‘és csak a szárnya maradt volna künn’”

A balladai homály legnagyobb magyar mesterében nemcsak a megbecsült költőt tisztelhetjük, hanem a fáradhatatlan műfordítót is, aki egyaránt fordított Shakespeare-t, Goethét, Horatiust, Byront és Arisztophanészt, utóbbinak ráadásul az összes komédiáját magyarra ültette. Ki büszkélkedhet még rajta kívül a magyar költők közül azzal, hogy Kanadában iskolát, a világűrben pedig egy kisbolygót neveztek el róla? Komoly és megfontolt karakteréhez tökéletesen illik ez az elegáns és konzervatív bajusz, ami időskorára jócskán elveszítette tartását és csurgó típusúvá konyult.

“Megsodorta bajszát, de az visszahajla S mely elébb volt csákó, lett belőle kajla” Arany János: Toldi estéje

Mikszáth Kálmán, a csurgó

Típus: csurgó Definíció: “ez is alapjában véve ‘vastag’, de egészben lefelé szegeződő forma; az a melyről ivás után lecsurog a folyadék, a mit azután úgy szokás leszedni, hogy az ember a közép- és nevendékujj futtatja meg a bajuszt”

Ha egyetlen magyar írót küldhetnénk egy nemzetközi anekdotapárbajra, akkor az biztosan Mikszáth Kálmán lenne. Vajon a Parlamentben gyakorolt rá olyan nagy hatást Deák Ferenc csurgó bajusza, hogy végül ő is emellett a fazon mellett döntött vagy a korcsmában irigyelte el ennek a típusnak az előnyeit? Bármi legyen is az igazság, Benczúr Gyula nem hangsúlyozta ki eléggé nagyszerű festményén ezt a praktikus ereszcsatornát.

“Ő volt a legnagyobb demokrata a Házban, valamikor a szélsőbalhoz tartozván…, de hiába, minthogy a bajusza még nagyobb volt a demokrataságnál, a nagyobb megölte a kisebbet.” Mikszáth Kálmán: A demokrata

Jókai Mór, a csákós

Típus: csákós Definíció: “erős, inkább egyenes, de mégsem sugár; természetesen összeálló”

A reformkorban nagy volt a verseny a legáramvonalasabb bajusz címéért, de Jókai Mór biztosan a dobogóra állhatott volna artisztikus és jól formált csákós bajuszával. A nagy magyar mesemondó több mint 140 kiadott művel a legtermékenyebb hazai szerzők közé tartozik, aki mellesleg hobbikertésznek sem volt utolsó. A Chrysler régi emblémáját idéző ívelt bajuszával biztosan jól hasíthatta a levegőt, miután a 12 pont felolvasása után forróvá vált a lába alatt a talaj.

“Ül a vendéglőben a vén huszárkáplár egy kancsó bor mellett, hosszú két bajusza lóg kétfelől, mintha varjút nyelt volna le, s a két szárnya kimaradt volna száján.” Jókai Mór: A huszárkáplár

Vajda János, a torzonborz

Típus: torzonborz Definíció: “erős, melynek úgyszólván minden szőre másképpen görbül s így folyton kuszálódik”

Vajda János híd volt Petőfi Sándor és Ady Endre között, de arcszőrzetén átkelni nagy dzsungelharc lehetett. A torzonborz viseletnek hiába volt Munkácsy Mihály a másik ismert reklámarca, egyiküknek sem lett volna sok esélye egy Gillette-castingon. Bár Vajda János úgy él emlékezetünkben, mint aki egész életében Gina után vágyódott a vaáli erdőben bolyongva, az már ritkábban kerül szóba, hogy 53 évesen egy 19 éves lányt vett feleségül.

“A vörös bajuszok között vannak mindenféle jellegűek. A legtöbbje mérges, rosszindulatú, elhanyagolt férfijelvény, amely éppen színe miatt nem érdemes az ápolásra.” Krúdy Gyula: A hírlapíró és a halál

Madách Imre, a harcsa

Típus: harcsa Definíció: “mindkét oldalt hosszan lelógó, vékony, természetesen összeálló”

A rossz nyelvek szerint Az ember tragédiája talán túl sokat is köszönhet Arany János szerkesztői sasszemének, de egy bajuszszkanderen Madách könnyedén lenyomta volna vastagbajszú kollégáját. A csendes életet élő írónak csak egyszer volt része nyilvános ünneplésben, de mi egy harcsapaprikás mellett ülve nyugodt szívvel ajándékozzuk neki a legtisztább geometriájú bajuszért járó díjat.

“...a magyarság nemcsak bajuszos, hanem bajuszára büszke, ebben tisztességének és tekintélyének egyik nélkülözhetetlen elemét ismeri föl.” Herman Ottó: A magyar nép arca és jelleme

#bajusz #babits mihály #arany jános #vajda jános #herman ottó #jókai mór #mikszáth kálmán #madách imre

[beathotelvs]

Hat ütős koktél, amiket íróknak köszönhetünk

F. Scott Fitzgerald és a szagtalan gin titka. A koktél, amivel James Bond koccint. A csavarhúzó fordul egyet. Jack Kerouac rum-tequila kombója. A Bloody Mary rémkoppantós változata. Igazságszérum az android-teszthez. Irodalmi koktélajánló következik fülledt nyári estékre.

Gin Rickey

2 rész gin 1 lime leve 4 rész szóda. A dzsesszkorszak királya, F. Scott Fitzgerald a főiskolás éveiben lett alkoholista, mértéktelen italozása pediga húszas években vált hírhedtté. A nagy Gatsby szerzője a ginre esküdött, ugyanis meg volt róla győződve, hogy ennek az italnak a szagát nem érzik meg a leheletén. Az emléke előtt tisztelgő gin alapú citromos és hűsítő koktél nem is lehetne egyszerűbb, de ne becsüljük alá, mert frissítő erejének bódító mellékhatása a kánikulában pillanatok alatt térdre kényszeríthet bennünket. Maga a szerző is megfogalmazta intelmét a rátöltés veszélyéről:

„Először csak te iszol egy italt, aztán az ital tölt még egyet, végül az ital iszik meg téged.”

Fitzgeraldék Párizsban, éjfélkor

Vesper Martini

3 rész gin 1 rész vodka fél rész Lillet. Ian Fleming 1953-as Casino Royal című regényének nemcsak James Bond megszületését köszönhetjük, hanem a Vesper Martini receptjét is. A 007-es ügynök kedvenc koktélja Vesper Lynd után kapta a nevét, a gyönyörű kettős ügynökért pedig legalább annyira rajongott Bond, mint ezért az italért. “Rázva, nem keverve”, a szállóigévé vált mondat a regényben még nem ebben a formájában hangzik el, de koccintani kötelező, amikor Eva Green (nosztalgiázóknak Ursula Andress) megjelenik a filmben.

A csavarhúzó fordul egyet

1 rész Smirnoff No. 21 vodka 4 rész narancslé. Ez a keverék minden tóparti házibuliban felbukkan előbb vagy utóbb, annyi különbséggel, hogy a Smirnoff helyett Royal kerül bele, és egyszerűen csak vodkanarancsként emlegetik. De ha Henry James hátborzongató kisregényének, az 1898-ban megjelent A csavar fordul egyet szereplőihez hasonlóan kísértethistóriákkal szeretnénk feldobni az estét, akkor stílusosabb a Smirnoffot választani csavarlazító helyett. A hatás kifinomult és elegáns, a szeánsz sikerét pedig nagyban befolyásolja a koktél összetevőinek aránya.

The Jack Kerouac

2 rész rum 1 rész tequila 3 rész narancslé és/vagy vörös áfonyalé 1 szelet citrom. Mi lenne stílusosabb annál, ha egy tóparti fesztiválra stoppolva ezt a koktélt dobnánk be a teherautó platóján a közösbe? Ennek a bitang keveréknek a tökélyre fejlesztéséhez valószínűleg Kerouacnak is jó néhány mérföldre szüksége volt, és az is sejthető, hogy az alkohollal már szoros kapcsolatban állt, amikor eljutott a rum-tequila kombóig. Haladó utazóknak ajánljuk, akik készek magukkal cipelni az írógépüket és egy végtelen papírtekercset, hogy akkor is el tudják foglalni magukat, ha a Balaton-part helyett egy búzamezőn találják magukat az út végén.

Bloody Stephen

2 rész vodka 4 rész paradicsomlé 2 öntet Worchester-szósz 1 öntet Tabasco 1 öntet citromlé 1 csipetnyi őrölt fekete bors + 2-X rész vodka a King-faktor növelése érdekében. Stephen King 18 évesen, 1966-ban egy osztálykiránduláson rúgott be először, alkoholizmusa pedig a hetvenes évek során vált egyre súlyosabbá. 1974-ben édesanyja temetésén például részegen mondta el a gyászbeszédét, az 1981-ben megjelent Cujo című regényének megírására pedig saját bevallása szerint nem is emlékszik. A nyolcvanas évek végén tette le végleg a poharat, amiben sokszor kavargott a koktélok vörös horrorkirálynőjének King-módon felturbózott változata. Ha nem akarjuk, hogy álmunkban egy veszett és vérengző bernáthegyi támadjon ránk, akkor a plusz vodkát azért óvatosan adagoljuk a Bloody Mary rémkoppantós változatához.

Szárnyas fejvadász

3 rész sárgabarack-likőr 5 rész bourbon 1 rész grenadin 2 rész citromlé. Jó választásnak tűnik, hogy a koktél nem Philip K. Dick regényének, azÁlmodnak-e az androidok elektronikus bárányokkal címét örökölte, hanem Ridley Scott a könyvből készült filmje után keresztelték el egy android-partin San Franciscóban. Ha meg akarjuk tudni, hogy valóban emberek vagyunk-e, vagy csak humanoid robotok, nem kell a történet legendásVoight-Kampff tesztjének kérdéseihez fordulnunk, elég, ha megiszunk néhányat ebből a koktélból, és megpróbáljuk kimondani a könyv címét. Ez bizonyítottan csak androidoknak sikerülhet.

#koktél #szárnyas fejvadász #fitzgerlad #stephen king #jack kerouac #henry james #philip k. dick

[beathotelvs]

Rossz szex az irodalomban és egy kis magyar pornográfia

Létezik egy irodalmi díj, amit a legbénább szexjelenetért kaphatnak meg az írók. A díjnak van magyar vonatkozása is, ennek kapcsán összegyűjtöttünk néhány emlékezetes példát a magyar irdalomból olyan íróktól, akik bátran bevállalták, hogy megírják iszapbirkózásunkat az ösztöneinkkel és lerántották a leplet az ölelések ártatlanságáról. Beat Hotel unrated, csak felnőtteknek.

1993 óta osztja ki a Literary Review brit irodalmi magazin a legbénább szexjelenetért járó Bad Sex in Fiction elnevezésű díjat. “Gyorsan élveztem el, egy olyan lökettel, amely úgy ürítette ki elmémet, mint ahogy egy kanál kaparja ki a lágy tojás belsejét”, írta Jonathan Littell a Jóakaratúak című regényében, aki az ehhez hasonló mondatok miatt végül el is nyerte az irodalmi Arany Málnát 2009-ben. A Rossz szex az irodalomban díjat rajta kívül megkapta már többek között Sebastian Faulks, Tom Wolfe, Norman Mailer és John Updike (ő egyedüliként életműdíjat kapott), a jelöltek között pedig olyan további neves írókat találhatunk, mint Murakami Haruki, Stephen King, Philip Roth, Nick Cave, Chuck Palahniuk, Salman Rushdie, Irvine Welsh vagy az idén elhunyt Gabriel García Márquez. A jelek szerint tehát sok ismert írónak beletört már a bicskája a méhecske és a virág nászának megírásába, de vajon hogyan teljesítenek hazai íróink? Ölelés & paskolás Móricz Zsigmond 1911-ben megjelent első regényét, a Sáraranyt a korabeli katolikus kritika piszkos ponyvairodalomnak nevezte, holott az író a naturalista leírások helyett eufemisztikus megoldásokkal kerülte ki a pásztorórák részletezésének buktatóit. Ölelés, kéjes csók és paskolás - Móricz ezekkel a hétköznapi és ártalmatlannak tűnő szavakkal intézi el az aktus bemutatását. Azonban ez a megoldás véletlenül sem az író viráglelkűségéről árulkodik, hiszen a félreérthetetlen utalásokból elég könnyen összerakhatjuk a vályogházban zajló domincia-játék menetét. "Átölelte az asszonyát, leszorítva két karját, s az izmos, szívós asszony érezte, hogy ereje a férjéé mellett semmi, mint az ő kezében a gyerekéé. Úgy bánt vele, ahogy akart. Odaszorította az ölébe, lefektette a vállára, s megpaskolta a hátát.”

“Milyen megható, hogy ősz fejemmel fiatal lányt leltem, aki úgy néz rám, mintha fiatal legény volnék.” Móricz Zsigmond Csibéről A szerelem műszere Dr. Brenner József (a.k.a. Csáth Géza) 1912 és 1913 között vezetett karcsú naplója bővelkedik a zavarba ejtő aktusokról szóló feltárulkozó vallomásokban. A fürdőhelyek morfinista lidérce élvezettel forgott a labilis idegállapotú nők között, egy-egy átlagosnak induló vizsgálat pedig könnyedén egy-egy bizarr szanatóriumi castinggá alakulhatott nála. A bestiális étvágyú orvos-író nemi életének katalógusát tárgyilagos élveboncolás, szépelgő szóhasználat és olyan fülledt atmoszféra jellemzi, ami után egy darabig biztosan nem vágyunk a gőzfürdőbe.  “Hamarosan az ágyban feküdtem. A "szemtelen"-ezést nem szüntette be egy pillanatra sem. Még akkor sem, amikor a szerelem műszerét már behelyeztem kelyhébe, és az ágy ritmikus csikorgásai jelezték, hogy a kölcsönös megértés percei közelednek. Ezalatt taktikát változtatott az asszony. Mozdulatlanul feküdt továbbra is, anélkül, hogy igyekezett volna megkönnyíteni a munkámat, vagy elárulta volna, hogy az élvezet a legcsekélyebb mértékben is ínyére van. Ellenben férjét kezdte emlegetni. "Pfuj szegény Ármin, szegény Férjem, ó, istenem, milyen vagyok, istenem, no és szegény Ármin", így beszélt meghatott hangon és őszinte hangsúlyozással. Én azonban nem kegyelmeztem neki, és bár ezek a közbeszólások semmiképpen sem voltak alkalmasak reá, hogy a tökéletes élvezet kéjében részesülhessek, közepes orgazmussal betetőztem a harcot.”

Csáth Géza (balra) elkalandozik a társalgás témájától Gyorsuló ringásban A Jadviga párnája Kossuth-díjas írója, Závada Pál a móriczi ösvényen járva szintén nem viszi túlzásba az explicit leírásokat sőt, mintegy főhajtásként Móricz Zsigmond előtt ő is az ölel szóra bízza az olvasók erotikus fantiázájának stimulálását 1997-ben megjelent, leghíresebb regényében. Jadviga a szexualitás pórázát a kezében tartva uralja kiéhezett férjét, akinek kínjait emlékezetes, suspense-szel telített jelenetekben érzékelteti, ez pedig nagyban hozzájárul a regény olvasása közben érzett izgalomhoz. “De hát én, természettől fogva érthető, alig-alig bírtam már magammal, és amikor ő azt érezte, hogy légzésem mind hevesebb, és igen erősen tapadok már a csípőjére, átfogta derekamat, még közelebb szorított, lassan ringatni kezdte magát és engem is, azt lihegte, hogy hagyja csak!, nyugodtan, Drágám!, takto, takto!, így!, s miközben én remegő kézzel sodorgattam lejjebb a derekán a bugyikát, hogy legalább a csupasz bőréhez tapaszthassam merevedésemet, addig szorítottuk egymást gyorsuló ringásban, amíg vágyamnak nedve ki nem folyt a csípőjére.”

Jadviga párnáján A zónapörkölt szaga 2005-ben jelent meg három kötetben Nádas Péter gigantikus terjedelmű nagyregénye, a Párhuzamos történetek, amelyben az évek óta Nobel-díj esélyesként emlegetett író a kritikusok szerint teljesen új nyelvet alkotott a testiség leírására. Teljesítményével azonban nemcsak a stockholmi jelölőbizottság tagjainak figyelmét keltette fel, de a Rossz szex az irodalomban díj jelölését is bezsebelte vele 2011-ben. A regény hírhedt, 120 oldalas szexjelenetét Nádas két évig írta, és ennek egyik hosszú részletét olvasta fel székfoglaló beszédeként a Széchenyi Művészeti Akadémián. Ágost és Gyöngyvér együttléte ugyanúgy bővelkedik a hol naturalisztikus és gyomorforgató, hol pedig költői szépségű és filozofikus leírásokban, mint a margitszigeti vécében történt homoszexuális óriásjelenet, aminek kellemetlen ízei és szagai még sokáig kísértik az olvasót. 

“Szájüregem érdes ordításra tágult volna az absztrakt gondolkodással összecsúszó érzetektől, a bajuszos segédje azonban nem csak a feltárulkozásomat fogta fel a hússal teli ajkán, hanem a kemény nyelvét döfte le. Nyála ízén át éreztem, hogy Munkást szív, savanykás, homoki borból iszik fröccsöt, közvetlenül előttem valakinek a faszát már a szájába vette, és annak előtte hagymásat, talán egy zónapörköltet evett.”

Pörkölt zóna Szürreálpornó a lakókocsiban Cserna-Szabó András, a kortárs magyar próza gasztro-fenegyerekének első, Fél négy című novelláskötetében is elszabadulnak a testnedvek. A Cirkuszhercegnő címet viselő novella szürreális pornográfiájából még Kovinak is lenne mit tanulnia. 

“Az ondó csak folyik-folyik, már úsznak benne mind a hárman. Lassanként a lakókocsi padlója is csillogó fehérré válik Makkai által, akit nem ereszt a beszélő punci. Csavarja belőle a levet, mint citromból a facsaró, szabadulni szeretne, de örül, hogy nem eresztik. Xallé Oszkár lép közbe, Makkai hímtagját damillal köti el.”

Cserna-Szabó András Keserű testnedvek Spiegelmann Laura nemcsak szabadszájú és bevállalós blogjával, majd a Magvetőnél megjelent könyvével, az Édeskevéssel keltett óriási feltűnést, de a kilétét övező találgatások is hozzájárultak a könyv kultuszához. Az éveken át elhúzódó rejtélyt végül a szerző maga leplezte le, méghozzá elegáns módon: Kabai Lóránt (a.k.a. Spiegelmann Laura) Avasi keserű című verseskötetének fülén coming outolt mindenki nagy meglepetésére. Már a könyv nyitányában is egy erősen korhatáros és a gyomrunkat kellőképpen megfekvő szexjelenetet kapunk, ami pedig a folytatást illeti, később sem fogunk csalódni, mert Kabai a női szemszögből megírt aktusok érzékeltetését nem a virágnyelvre bízza. 

“...amikor beleélvez a számba, nem nyelem le rögtön a gecijét, elterítem a nyelvem teljes fe­lületén, élvezem az ízét, bal kézzel simogatom a faszát, már csak néhány másodpercre van szük­ ségem, finom gecije van, pici kesernyés mellék­ ízhez valami különös édesség, a ma esti első vodkáknak volt hasonló, ettől én is elélvezek, felsikítok, a gecijébôl valamennyi visszacsorog a már lankadó faszára, lenyalom, nem hagyom ott, véres és iszamós kezemmel megfogom a seg­gét, és mielőtt megszólalhatna, határozott moz­dulattal tövig belenyomom az ujjam a lyukába, ettől megint merevedni kezd, próbálok rásegíte­ni, elkezdem felszopni, de mielőtt elérné embe­res méretét és keménységét, máris telelőtte a szá­mat újra, ezt egybôl lenyelem, de már fordulok is vissza, mert nem bírom visszatartani, tényleg lehányom azt a megkapó faszát...”

Spiegelmann Laura

#szex #rossz szex #spiegelmann laura #kabai lóránt #cserna-szabó andrás #móricz zsigmond #jadviga párnája #édeskevés #nádas péter #párhuzamos történetek #sárarany #csáth géza

[beathotelvs]

Tengerünk nincs ugyan, de jó verset azért lehet róla írni

Ady Endre tengerparti kalandozásai. Szabó Lőrinc emléktáblái az Adrián. A költő, akit piros delfinek vonszoltak. A jegenyéket elsodró özönvíz. Kisfiú a tengerparton. A befagyott tenger Havanna partjainál. A hat legnagyobb magyar vers, amelyet a tenger ihletett.

“Tengerpart, alkony, kis hotel-szoba”

Ha külföld, akkor Ady Endre költészetéről mindenkinek Párizs ugrik be először, pedig földközi-tengeri utazásainak élményei szintén fontos szerepet játszottak lírájának megújulásában. Milyen kár, hogy nem kísérte el egy filmes stáb tengerparti kalandozásaira, mert nagyon szívesen megnéznénk egy dokumentumfilmet, miként dúlta fel például a kaszinót San Remóban, ahol egy verset is írt a „fázó pálmák alatt”. Egyedül a tengerrel című művének a legnagyobb slágerek között van a helye: egyszerre idézi fel a hullámok ringását és az önmarcangoló szerelmi magányt egy hotelszobában.

„A daloló, vad tengert hallgatom És álmodom az ócska pamlagon És álmodom az ócska pamlagon.”

“Boldogtalan hullámok a szerelmes tengeren”

Szabó Lőrinc utazásainak nyomát három dél-európai város is őrzi: az olaszországi Avelengóban és a horvátországi Dubrovnikban, illetve Korčula szigetén is találhatunk neki állított emléktáblát. Nemcsak az Adriai-, hanem a Földközi-tenger is megbabonázta, mint azt az Óda a genovai kikötőhöz című verse is tanúsítja. Tenger című költeménye egyszerre eleveníti fel a hullámok és a szerelmes testek ölelkezését, miközben mitikus távlatokat nyit, és abba a korba repít bennünket, amikor a szárazföldek még nem bukkantak elő az óceánok mélyéről.

„hullám alatt s hullám felett örök-sóváron s meztelen hullámok úsznak, testtelen gondolatok, szerelmesek”

“Vonszolnak piros tengerek koromtengeren éjszaka”

Kormos István nem hagyta, hogy megszelídítsék a nők. Első házassága négy év után, 1952-ben ért véget bohém életmódja miatt. Második feleségétől, Rab Zsuzsától nyolc év után, 1964-ben vált el, miután nem tudott azonosulni műfordító felesége fegyelmezett életmódjával. A válásban szerepet játszott az is, hogy Kormos nem sokkal korábban ismerkedett meg Nagy Cécile Franciaországban élő műfordítóval, Rab Zsuzsa szigora elől végül hozzá menekült ki 1963 tavaszán Párizsba. Csak néhány hónapot töltöttek ott együtt, mert Nagy Cécile ekkoriban egy amerikai egyetemen tanított. Kormos barátai közül többen el sem hitték, hogy Cécile tényleg létezik, akinek kényszerű távollétében összeszűrte a levet az asszony húgával, Évával. Vele az Északi-tenger partjainál, Normandiában romantikázott titokban, ez az élmény pedig mély nyomokat hagyott szürreális tengerbiológiai látomásában, a legszebb magyar szerelmes versek egyikében.

„s kezek kezek kezek kezek küldő kezek taszítanak hangtalan hang eresszelek hangtalan hang elhagyjalak”

“Halak robbantak, pikkelyük az égből hullva ragyogott”

Szoros lehetett a kötelék Nagy László és a Fekete-tenger között. Fatal költőként egy műfordítói ösztöndíjnak köszönhetően jutott el Bulgáriába, ahol a negyvenes-ötvenes évek fordulóján mintegy két évet töltött el. Később is gyakran visszalátogatott ide, a műfordítói munkák végeztével pedig minden bizonnyal gyakran szakított időt arra is, hogy csobbanjon egyet a tengerben. A bolgárok is nagyon szerették Nagy Lászlót, a hetvenes évek közepén Szmoljan város díszpolgára lett, ahol neki szentelt emlékmúzeumot is találhatunk. Miután 1968-ban átvette a Sztrugai Nemzetközi Költőfesztivál nagydíját Macedóniában, biztosan leugrott az Adriai-tengerre ünnepelni egy görbe hétvégére. Nagy László ebben a nyolc sorban egy egész cunamit szabadít ránk, a lekaszált jegenyéket elsodró özönvíz képe pedig még a Noét forgató Darren Aronofsky szívét is megdobogtatná.

„Tenger, pokoli tündöklésed hasogatta a hegyeket”

“Egy egész tenger zúgja mégis vissza”

Pilinszky Jánosnak bőven jutott lehetősége a tengerpartokon strandolni, ugyanis az itthoni mellőzöttség évtizedei után a hatvanas évektől kezdve rendszeresen hívták meg külföldi fellépésekre. Bár fiatalkorában, a negyvenes évek második felében egy olasz ösztöndíj révén már láthatta a tengert, húsz évet kellett várnia, mire a tengerparti kikötők újra megnyíltak előtte. Az Egy szenvedély margójára hangulata inkább a gyerekkori, balatonkenesei nyaralások emlékét idézi, akárcsak az alámerülés legnagyobb himnusza, az Éjféli fürdés, de egy tó víztömege kevés lenne ennek a versnek a zúgásához. Ebből a néhány sorból sós víz csap ki, és tonnás tolóhullámok görgetik vissza azt az elhajított kavicsot.

„Egész szive a tenyerében lüktet, oly egyetlen egy kezében a kő, és vele ő is olyan egyedűl lett.”

“A betapasztott fülű tengerészek sírjanak a gyönyörűségtől”

Takács Zsuzsa nem feltétlenül az a kortárs költő, akit egy kubai bárban könnyen el tudunk képzelni, pedig a Kossuth-díjas költőnő a hatvanas évek első felében a havannai egyetemen dolgozott lektorként. Biztosan szép emlékeket őriz Fidel Castro országáról, ahol magyarra tanította a kubai diákokat, pihenésképpen pedig a Karib-tengerben mártózott.Takács Zsuzsának ez a verse azonban nem a trópusokat idézi meg, sokkal inkább a Jeges-tenger jégtábláinak rianása hallatszik ki belőle, de sci-fi versnek sem utolsó, hiszen kevesen jövendölték meg így a Nagy Fagyok eljövetelét.

„Mielőtt megdermedne a fű és letörne. Mielőtt összekoccannának a hidegtől az asztalon a poharak. Mielőtt kihűlne a Nap.”

#tenger #ady endre #szabó lőrinc #kormos istván #pilinszky jános #nagy lászló #takács zsuzsa

[beathotelvs]

Öt könyv, ha igazán keménynek hiszed magad

Vannak felemelő és szívhez szóló regények, amelyekből bármikor erőt meríthetünk. Ez az öt könyv viszont felzaklató és zsigeri olvasmány. Ezeknek a regényeknek a szerzői nem az élet napos oldalára kalauzolnak bennünket, hanem a legmélyebb sötétségbe, ahová azonban legalább akkora élmény belépni, mint onnan kiszabadulni.

Jerzy Kosiński: A festett madár A Lengyelországban született, de az ötvenes évek második felében Amerikába emigrált írónak 1965-ben jelent meg részben önéletrajzi ihletésű regénye, amihez fogható felkavaró könyvet nem sokat tud felmutatni a 20. századi amerikai próza. A bestiális borzalmakban tobzódó mű a második világháború idején játszódik, és egy árván maradt kisfiú négy éven át tartó pokoljárását meséli el Kelet-Európa elhagyatott tájain. Diabolikus kóborlása során olyan állati kegyetlenségeket kell végignéznie vagy elszenvednie a parasztok részéről a falvakban, amelyek alaposan próbára teszik az olvasót. A karcsú könyv felvonultatja a legbrutálisabb kínzások és testi-lelki megaláztatások bosch-i karneválját, akad benne állatokkal való fajtalankodás, vérfertőzés és nemi erőszak, a regény egyik legsokkolóbb fejezetében pedig egy pöcegödörbe lökik a szerencsétlen kisfiút, amitől megnémul. Az író szenvtelen, tárgyilagos elbeszélésmódja nagyban fokozza a történet letaglózó hatását, a szürreális és költői látomások pedig egyenesen hátborzongatóak. A nyolcvanas évek elején Kosińskit plágiummal vádolták meg, és azt állították, hogy regényét eredetileg nem is angolul, hanem lengyelül írta szellemírók közreműködésével, George Reavey orosz-ír költő pedig azzal az elrugaszkodott feltételezéssel állt elő, miszerint valójában ő A festett madár szerzője. Mindezek alaposan megviselték Jerzy Kosiński egészségét, aki 57 évesen öngyilkosságot követett el.

„Megálltunk a gödör szélén. Ráncos, barna, bűzt lehelő felszíne akár a forró pohánkakása undorító bőre. Köröm hosszú kis fehér hernyók miriádja tekergett rajta. Felette fürtökben dongtak a legyek, szépséges kék meg viola testük csillogott a napfényben, össze-összeütköztek, zuhanórepülésben közeledtek a gödör felé, majd felhúztak a levegőbe. Öklendeztem. A parasztok kezemnél-lábamnál fogva meglóbáltak. Fakó felhők úsztak szemem előtt a kék égen. Behajítottak a barna mocsok legközepébe, és az szétvált a testem alatt.”

J. G. Ballard: Karambol A 78 éves korában, 2009-ben elhunyt James Graham Ballard a hatvanas években három apokaliptikus regénnyel kezdte írói pályáját, amiket ma már a new wave sci-fi klasszikusaiként tartanak számon. A hazai olvasók az önéletrajzi ihletésű A Nap birodalma című történelmi regényéről ismerhetik még, amiből Steven Spielberg forgatott filmet a nyolcvanas évek második felében. Alkotóként jelentős fordulatot hozott életében, amikor megismerkedett William S. Burroughs-zal, aki nemcsak a párizsi Beat Hotel lakóit inspirálta, hanem őt is. Burroughs hatását érhetjük tetten 1973-as Karambol című regényén, ami vadságában simán felveszi a versenyt Burroughs legelszálltabb vízióival. A Karambol egy végtelenített road movie teletömve bizarrabbnál bizarrabb szexuális aktusokkal, ahol a szereplők nemcsak szupersztárok autóbaleseteit játsszák újra, hanem patologikus pontosságú leírásokban lépnek nemi kapcsolatba a lóerőtől duzzadó gépjárművekkel. Az ellentmondásos megítélésű regény cselekményénél jóval fontosabb a sivár és technokrata autópályák lélektelen atmoszférája, ahol hosszú órákon át száguldoznak felajzva halálos közúti balesetekre vadászva. Mi más fejezné ki jobban ennek a könyvnek az elborultságát, minthogy az egyik szereplő Elizabeth Taylor megszállottja, és ennek örömére a legendás színésznővel egy autóbalesetben akar egyesülni? David Cronenberg 1996-os filmfeldolgozása csak lazán kapcsolódik a regényhez, ezért aki látta a filmet, annak is mindenképpen ajánljuk ezt a hasonlíthatatlanul fullasztó látomást.

“Ez a kedves fiatal nő a maga hétköznapi szexuális álmaival újjászületett összeroppanó sportkocsijában. Három hónappal később gyógytornásza mellett ült új, mozgássérülteknek készült autójában, és erős ujjaival úgy fogta a krómfogantyúkat, mintha csiklója meghosszabításai lennének. Sokatmondó tekintetéből úgy tűnt, nagyon is tudatában van annak, hogy ez az izmos fiatal férfi rálát a rokkant lábai közötti térre. A férfi szeme a nő szeméremtájának nedves terepére tévedt, miközben az sebességet váltott, és a kar elmozdult a foglalatban. A sportkocsi összepréselődött karosszériája nyitott és perverz szexuális lénnyé változtatta, elgörbült válaszfalain és szivárgó hűtővizén keresztül felszabadítva benne nemiségének deviáns részeit. Rokkant combjának és vádlijának elsorvadt izmai elképesztő perverzitások mintái voltak.”

Iain Banks: A Darázsgyár Ha valaki azt gondolná, hogy eltévesztettük a kultikus sci-fi szerző, Iain M. Banks nevét, mert kihagytuk belőle az “M.” betűt, akkor van egy jó hírünk a számára: az 59 éves korában, 2009-ben elhunyt Banks ugyanis kettős életet élt. Akik eddig csak a Kultúra-sorozat darabjaiért lelkesedtek tőle, most Iain Banks személyében megismerhetik az angolszász “szépirodalom” (fiction) fenegyerekét, aki az első, 1984-es regényével beírta magát az irodalomtörténetbe. A két szerző természetesen azonos, hiszen Banks a rejtélyes “M.”-mel különböztette meg acscience fiction és a fiction írói énjét, így nyújtva támpontot műfajfüggő rajongóinak. A Darázsgyár - első regény létére - bekerült a The Independent szavazásán a huszadik század 100 legjobb angol nyelvű regénye közé, mi pedig egyszerre borzongtunk a gyönyörűségtől és az undortól, amikor ezt a könyvet olvastuk. Ha az alig kétszáz oldalas regényt pusztán családtörténetnek olvasnánk, akkor azt kellene mondanunk, hogy utoljára A texasi láncfűrészes mészárlásban láttunk ennyire beteg és bomlott famíliát, melynek sötét pszichológiáját Banks félelmetesen biztos kézzel festi meg. A történet egy szigeten játszódik, ami egyszerre testesíti meg a vidéki Skócia zord szépségét és a főszereplők pszichéjének alvilági bugyrait. A Darázsgyár maga is egyszerre valóságos és szimbolikus hely, egyfajta "kézműves" okkult szentély, ahol egy fiatal fiú sajátos fekete mágiáját űzi. A regényt végig az idősebb fiútestvér baljóslatú érkezésének előérzete lengi be, ami hihetetlenül feszült atmoszférát ad a történéseknek, miközben egyre többet tudunk meg a főszereplők gyerekgyilkosságokkal és vérfertőzéssel terhes múltjáról. Az olvasók várakozása pedig nem marad kielégítetlenül, mert a tékozló fivér hazatérése még olvasva is a retinánkba ég.

“- Úristen, mi ez? - lihegte apám, reszkető fejét az ablak felé fordítva. Hátraléptem, és az ágy lábát megkerülve kinéztem az ablakon. Úgy tűnt, a borzalmas hangzavar és a fény a dűnék túlsó oldaláról felénk közeledik. Fényudvar magaslott a ház mögötti nagy dűne fölé, a Koponyák Földje irányából; vibráló és sárga, füstcsóvákkal csíkozva. A hang olyan volt, mint amilyen a felgyújtott kutyákból tört fel, csak felnagyítva, megsokszorozva, újra és újra és újra ismételve, és valahogy másfajta hatást keltett. A fény egyre erősödött, valami felénk rohanva megjelent a magas dűne csúcsán, valami, ami égett, sikoltott, és a Koponyák Földjének otthont adó dűne tengerre néző lejtőjén rohant lefelé. Juh volt, és jött utána a többi. Először még kettő, aztán vagy fél tucat vágtatott át a füvön és a homokon. A domboldal pillanatok alatt megtelt lángoló juhokkal: gyapjuk fáklyaként égett, tébolyultan bégettek és rohantak le a lejtőn, felgyújtva a füvet és a gyomokat, amelyek lángba borulva mutatták a tüzes rohanás útvonalát.”

Jack Ketchum: A szomszéd lány 1989-ben jelent meg Jack Ketchum hatvanas években játszódó lélektani horrorregénye, ami szintén nem bánik kesztyűs kézzel olvasójával. Az amerikai író hírhedt könyvében valós eseményeket dolgozott fel: Sylvia Likens 1965-ös brutális gyilkosságát, aki 16 évesen lett halálos családon belüli erőszak áldozata Indianapolisban. Ketchum regényének központi szereplője a tinédzser Meg, akinek a Chandler család pincéjében kell válogatott fizikai és mentális kínzásokat elszenvednie saját őrült nagynénjétől, Ruthtól és annak fiaitól, akiknek kegyetlenkedését nem csupán jóváhagyja, de még biztatja is őket, hogy minél több fájdalmat okozzanak a lánynak. Rémisztő tortúrákban ezúttal sincs hiány, a regény egyik legdurvább pillanata az, amikor Ruth, miután egyik fia megerőszakolta Meget, megcsonkítja a lány nemi szervét. Jack Ketchum erőteljes stílusú kertvárosi könyve olyan, mintha az Amerikai szépség  cenzúrázatlan horrorverziója lenne, egy negatív nevelődési történet, ahol a felnőtté válás ideje egybeesik az embertelen poklokkal való kényszerű szembesüléssel. A szomszéd lány borzalmas beavatási szertartás a látszólagos idill mögött megbújó gonoszságba, melynek stációi még sokáig kísértenek majd. A regény 2007-es filmfeldolgozását nem ajánljuk, hagyjuk inkább, hogy Ketchum vezessen le bennünket abba a sötét pincébe.

“Ezt nem fogom elmondani. Megtagadom a mesélést. Vannak dolgok, amikről tudod, hogy előbb fogsz meghalni, mintsem elmondanád, és vannak, amikről tudod, hogy előbb kellett volna meghalnod, mintsem lásd őket. Néztem és láttam.”

Takami Kósun: Battle Royale 1999-ben jelent meg a japán író mindmáig egyetlen, sodró lendületű regénye, amely világszerte alaposan megbotránkoztatta az olvasókat. A gyerekhalál - néhány extrém kivételtől eltekintve - még a horrorfilmekben is tabunak számít, Takami Kósunt ez azonban egyáltalán nem izgatta. Könyörtelen történetében negyvenkét kilencedikes középiskolai tanulót kényszerít élethalálharcra egy távoli szigeten, akik között az elején véletlenszerűen sorsolnak ki fegyvereket a konyhai evőeszköztől kezdve a golyószórón át a kézigránátig. Az ismeretlen szigeten a diktatórikus Nagy Kelet Ázsiai Köztársaság által bevezetett Program szigorú szabályai szerint kell végezniük egymással, és csak egyetlen túlélő lehet a győztes. A 21. századi Legyek Urá nak nevezett könyv nemcsak egy kivételes erejű disztópia, hanem egy letehetetlenül izgalmas túlélőregény is, pattanásig feszült helyzetekkel és meglehetősen véres epizódokkal, amelyek miatt jogosan került a borítóra a 18-as karika. A legendás japán rendező, Kinji Fukasaki 2000-ben filmesítette meg a könyvet, ami azonban a közelébe sem megy az alapjául szolgáló műnek, mi pedig csak remélni tudjuk, hogy a pokoli osztálykirándulás története után a 45 éves Takami Kósun íróként nem némult el örökre, és megajándékoz még bennünket további könyvekkel.

“Az ütő vége telibe találta Tadakacu fejét. Az orrporca eltört, és néhány fogat magával rántva leesett az állkapcsa. Micuko érezte az ütőn keresztül. Tadakacu megszédült, és ott helyben elesett. Micuko azonnal lesújtott újra, most a homlokára célozva. Tadakacu homloka behorpadt. A szeme félig kiugrott, és a teste mellett mindkét keze ökölbe szorult. Még egy csapás, ezúttal megint az orra feletti részt vette célba. az ezer csapás! Na most figyelj, a következő középre megy! Szóma Micuko speciális tréningje, az ezer csapás! Ettől az ütéstől fröcskölni kezdett a vér Tadakacu orrából. Micuko leengedte a baseballütőt. Tadakacu egész arcát vér borította, és már nem élt. Eltorzult orrához hasonlóan, a füléből is széles vérpatak ömlött.”

#Jerzy Kosiński #J. G. Ballard #iain banks #jack ketchum #takami kósun #könyv

[beathotelvs]

Csirkeszárnyat zabálni orális szex közben - A legjobb zenészéletrajzok

Halálának negyvenedik évfordulóján megjelent magyarul Jimi Hendrix önéletrajza, amelyben a 27 évesen elhunyt gitáros flessein keresztül követjük végig, hogyan morzsolódik fel egy zseni a zeneiparban. Van azonban két másik önéletrajz is, amely nélkül nehezen érthetjük meg a rock fénykorát. Az egyiket ráadásul egy szabad szájú jazztrombitás írta, aki egy ideig striciként dolgozott. Folytatódik a Beat Hotel.

10 perc egyedüllétre vágyott

Ha valaki azt reméli a Nulláról indulva című önéletrajztól, hogy fény derül Hendrix halálának pontos körülményeire, vagy szeretné, hogy a legenda életének ellentmondásai végre megnyugtatóan feloldódjanak, az csalódni fog. A Nulláról indulva egyrészt kevesebb egy életrajznál, hiszen valójában Hendrix naplójegyzeteinek, leveleinek, interjúinak és feljegyzéseinek kronologikus sorrendbe állított és ügyesen szerkesztett gyűjteménye. Másrészt viszont sokkal több egy átlagos életrajznál, mert bár a dögös történetekkel sem fukarkodik, a hangsúly mégis inkább a forradalmi gondolatokon, őrült terveken, soha be nem teljesülő álmokon, egyszóval a flesseken van, amelyek megelevenítik Hendrix varázslatos személyiségét.

Bár Hendrix valódi karrierje csupán négy éven át tartott, az ezekben az években született feljegyzései pontos látleletet adnak az addigra már iparosodott zeneművészet árnyoldaláról, az egymást érő kényszerturnékról, a gátlástalan lemezkiadók és menedzserek hatalmáról, és persze az egészet mozgató piszkos pénzügyekről. Az utóbbiakról Hendrixnek nem sok fogalma lehetett. Hiába vált kora legjobban fizetett előadójává, a Nulláról indulva végkicsengése anyagi szempontból mégis az, hogy ugyanoda érkezett meg, ahonnan elindult, és bár közben minden elismerést megkapott, 27 éves korára teljesen felmorzsolódott az élete. Nem véletlen, hogy az utolsó időkben már arról ábrándozott, hogy mi mindenre lenne képes, ha kapna napi tíz perc egyedüllétet a tizennyolc óra munka és a rajongók folyamatos ostroma között. Úgy tűnik azonban, hogy a gondolatait papírra vetni nem sajnálta az időt. Jimi Hendrix elképesztő sikerei ellenére sem kelti azt a benyomást, hogy megrészegült a népszerűségtől. Önmagát inkább egy olyan médiumnak tekinti, aki zenéjével örömöt hoz a világba. Egy spirituális gondolkodó alakja rajzolódik ki vallomásai mögül, aki a hangokat eszközként használja arra, hogy megnyissa az emberek szívét mondanivalója előtt. Nagy sci-fi rajongó volt, ezért nem véletlen, hogy dalszövegeiben gyakran bukkannak fel kozmikus elemek, amik tökéletesen ágyaznak meg sorai transzcendens olvasatának.

A filozofálgatás mellett azonban az elektromos gitársámán vadulásának hátteréről is pontos képet kaphatunk, és megtudjuk többek között, hogy miért is gitározott például a fogaival, hány hangszert zúzott össze a koncertjein, vagy éppen azt, hogy mit gondolt a divatról, aminek különc ikonja lett.

Mindezek ellenére Hendrix egy megejtően gyermeki figura maradt, aki éppen úgy tudott lelkesedni a csöves erősítők gerjedéséért és a marihuánáért, mint a télen is rövid szoknyát hordó angol nőkért vagy a csirkepaprikásért és a bluesért, ami rajta kívül sok más rockzenésznek - köztük Keith Richardsnak - is a bibliája volt. A Rolling Stone magazin a világ legjobb gitárosának kiáltotta ki Hendrixet, aki fiatalon bekövetkezett halála miatt a 27-esek klubjának első tagja lett. És még ahhoz is vette a bátorságot, hogy jóslatokba bocsátkozzon, bár a marihuána legalizálását illetően nagyot tévedett, amikor azt mondta, hogy szerinte 5-10 éven belül nem fogják törvények tiltani a fogyasztását.

Izgalmak a taxi hátsó ülésén

Miles Davis 65 éves korában bekövetkezett halála előtt mindössze egyetlen évvel, 1990-ben jelent meg a tengerentúlon több mint 400 oldalas önéletrajza, a Miles, ami a valaha született egyik legforróbb és leghevesebb könyv a jazzről. Az excentrikus Davis nem fáradozott kendőzetlen és provokatív memoárjának papírra vetésével, hanem a munkát barátjára, Quincey Troupe költőre, újságíróra és egyetemi tanárra bízta, aki lejegyezte elképesztően hosszú, szabad szájú és részletgazdag monológjait, amiket hosszú órákon át rögzítettek a közös munka során. Éppen ennek a bátor szerkesztői húzásnak köszönhető, hogy ez az autentikus önéletrajz egyedülálló és különleges műnek számít nem csak a jazzről szóló irodalomban, hanem a rengeteg zenei önéletrajz között is.

Miles Davis a rá jellemző gátlástalan módon egyáltalán nem kötött kompromisszumokat, amikor felelevenítette közel fél évszázados pályafutásának legeuforikusabb és legsárosabb emlékeit, ami pontosan egybeesett a modern jazz megszületésével és a műfaj fénykorával. Davis lenyűgöző visszaemlékezésében saját élettörténetén és zenei fejlődésének stációin túl zenésztársainak alakját is meglehetősen erős ecsetvonásokkal rajzolja meg, emiatt aztán könyve a jazz műfajának enciklopédikus igényű arcképcsarnokává is válik. Itt aztán tényleg nincs hiány felejthetetlen anekdotákból, piszkos sztorikból és bennfentes információkból. Szemrebbenés nélkül mesél négy éven át tartó heroinfüggőségéről, ami miatt egy ideig a trombitálás helyett striciként dolgozott, Juliette Gréco francia színésznőhöz és sanzonénekesnőhöz fűződő szenvedélyes románcáról, akivel nem értették egymás szavát, és rossz életű cimboráiról, akikkel kivette részét az önpusztításból.

Ahogy nem finomkodott, amikor saját magáról volt szó, ugyanúgy fellebbenti a fátylat társai bűneiről is. Keményen osztja például az örökké mosolygó Louis Armstrongot, de mesterét és példaképét, Charlie Parkert sem kíméli, akinek elszállt zsenialitásához őrült viselkedés és mértéktelen önpusztítás társult: a taxi hátsó ülésén ülve például csirkeszárnyat zabált, miközben egy prostituált orális szexben részesítette. A megrendítő pillanatok közé tartozik, amikor elmeséli az elektrosokktól leépült zongorista, Bud Powell egyik utolsó, balul sikerült európai fellépését, vagy John Coltrane váratlan halálát, de legalább ilyen emlékezetes Gil Evans portréja is, aki mindig sózott retket falatozott, miközben ők a lemezfelvétel után szétcsapták magukat a lakásában.

Davis számára fontos a feketék polgárjogi mozgalma is, emiatt aztán nem bánik kesztyűs kézzel az őket sokáig kiközösítő, rasszista zeneiparral és a rendőrséggel sem, ami rendszeresen zaklatta őt és barátait. Miles Davis Louis Armstrong, Jelly Roll Morton és Billie Holiday mellett azon kevés jazz-zenészek közé tartozik, akit beválasztottak a Rock & Roll Hall of Fame-be. Nem véletlenül. Egy örök lázadó, elkötelezett útkereső és folytonos újító volt, könyve pedig mindennek a letaglózó erejű mementója.

A legnagyobb himnuszt álmában írta

Keith Richardsot a negyediknek kiáltotta ki a Rolling Stone magazin, amikor a világ száz legjobb gitárosát gyűjtötték össze, és tizennégy - Mick Jaggerrel közösen szerzett - dala is helyet kapott a minden idők 500 legjobb számát felvonultató összeállításukban. A 70 éves gitáros-dalszerző élete maga a színtiszta rock & roll, 2009-ben adta ki közel hatszáz oldalas önéletrajzát. Merész húzás egy memoárnak az Élet címet adni, de a Rolling Stones alapító tagja kétségkívül megengedheti magának, ugyanis bőven kijutott neki mindenből. James Fox brit újságíró segített összerakni neki ezt a vaskos kötetet, ami nemcsak saját életének és a Rolling Stones több mint fél évszázados történetének kendőzetlen memoárja, hanem a rockkorszak cenzúrázatlan irodalmi emlékműve is.

Keith Richards sok más rocksztárral ellentétben nem alakoskodik, stílusa pedig lazább már nem is lehetne, miközben feleleveníti életének legfontosabb pillanatait. Ha pedig a helyzet úgy kívánja, más forrásokat - évtizedekre elkallódott leveleket, elfeledett naplófeljegyzéseket vagy éppen mások visszaemlékezéseit - is segítségül hív a pontosság kedvéért, a tárgyalótermi jegyzőkönyveket idéző, dialógusformában szedett beszélgetésekről nem is beszélve, amelyek szintén sokat dobnak az összképen.

Az Élet csak úgy tobzódik az elképesztő történetekben, melyek közül azóta több is rocktörténeti legendává vált, de Richards attól sem riad vissza, hogy egy-két ilyen eltúlzott sztoriról lerántsa a leplet. Helyreteszi például a legenda szerint Marianne Faithfull vaginájából nassolt Mars csoki sokat emlegetett esetét, és felidézi a Fidzsi-szigeteken, 2006-ban történt pálmafamászós balesetének részleteit, majd az azt követő új-zélandi agyműtétjét is. Ami az arányokat illeti, könyvének első felében kizárólag a hatvanas évekkel foglalkozik, ezekben a fejezetekben pedig nagy hévvel idézi fel a Rolling Stones megszületését, útkeresését és berobbanását, de nem kerüli el az olyan kényes témákat sem, mint a hírhedtté vált altamonti koncertjük, Brian Jones totális szétcsúszása, két hónapos fia, Tara tragikus halála, a Mick Jaggertől való lassú elhidegülése, vagy éppen egyre durvábbá váló drogfüggősége, sikertelen leszokási kísérletei és a börtönbüntetései során szerzett tapasztalatai.

Megismerhetjük nagy szerelmeit, az olyan zavaros nőügyekről nem is beszélve, amikor az együttes tagjaival egymás nőit csapták le a másik kezéről. Richards könyvének legizzóbb pillanatai közé mégis azok tartoznak, amikor az örökzöld slágerek megírásának körülményeit és más rock & roll, blues vagy éppen popzenében utazó sztár alakját idézi fel. A Satisfactiont például álmában, vagy legalábbis jócskán kiütve írta, az LSD-vel megfejelt, John Lennonnal történt autóútjának részleteit pedig még mostanra sem tudta egészen összerakni.

Keith Richards Élet című könyve egy kultikus zenész és zenekar történetét feldolgozó könyvnek is kiváló, de dokumentumértékű korrajznak még inkább lenyűgöző, amiben Richards biztos kézzel vezet be bennünket a szexuális és a könnyűzenei forradalom viharos eseményeibe.

#jimi hendrix #miles davis #keith richards #önéletrajz

[beathotelvs]

A legmenőbb űrhajósnak is van gyónnivalója

Sikerrel vetítik a hazai mozik a Csillagok között című sci-fit, de ezzel egy időben megjelent egy igazi űrutazás krónikája is magyarul. A kanadai Chris Hadfield többet tett az űrhajózás népszerűsítéséért, mint az elmúlt több évtizedben bárki, ráadásul elsőként koncertezett az űrben, feltette a netre az űrvécé hangját, magyarul tweetelt, egyszer pedig bicskával jutott be az űrállomásra. A világ legötletesebb űrhajósa önéletrajzot adott ki. Elolvastuk.

Az 55 éves Chris Austin Hadfield ezredes űrhajós pályafutása több szempontból is történelmi jelentőségű. Az első kanadai, aki űrsétát tett, illetve a Nemzetközi Űrállomás első és a mai napig egyetlen kanadai parancsnoka. Három űrszolgálata alatt összesen 165 napot, 16 órát és 21 percet töltött a világűrben. Két űrsétát tett, összesen 14 órát és 50 percet töltött az ISS űrállomáson kívül. Az Egyesült Államokban és Oroszországban is elvégezte az űrhajós képzést, az ezredfordulót követően pedig két éven keresztül volt a NASA műveleti igazgatója Moszkvában.

1,17 millió követő

Hadfieldet 5330 pályázóból választották ki űrhajósnak a Kanadai Űrügynökségnél, a NASA-hoz kerülése előtt vadászpilótaként pedig már a legjobbak közé tartozott. Ám ahhoz, hogy űrhajós lehessen, a könyv tanúsága szerint minden korábbinál több tanulásra és keményebb munkára volt szüksége, megtanult oroszul, és mérnöki doktorátust is szerzett.

Ennek az (űr)odüsszeiának az emberi krónikája az Egy űrhajós tanácsai földlakóknak című önéletrajz, de jóval több is ennél, hiszen Hadfield egyik célja, hogy az űrhajózás filozófiáját a földi életbe is átültesse.

A több évtizedes pilóta- és űrhajós karrier ellenére Hadfield nevét csak tavaly ismerte meg a világ, miután a Nemzetközi Űrállomáson elkezdte aktívan használni a közösségi médiát. Harmadik küldetése során az űrből lefotózta például az éjjeli Budapestet és a Balatont is, de ugyanígy megörökítette a magasból az ausztrál bozóttüzeket és a pekingi szmogot is. Ezeket a különleges fényképeket aztán a Facebook-oldalán, a Twitter-csatornáján vagy a Tumblr-mikroblogján osztotta meg az érdeklődőkkel, közvetlen stílusával, kedves hangú üzeneteivel és személyes kommentárjaival pedig pillanatok alatt rengeteg rajongóra tett szert.

Nem véletlen, hogy a cikk megírásának idején Twitteren már több mint 1,17 millió követője van, Facebook-oldalát pedig több mint 700 ezren lájkolták mostanáig, de követőinek száma folyamatosan növekszik. Az űrvécé hangja és az első űrkoncert

A kanadai űrhajós hatalmasra duzzadt digitális lábnyoma azonban itt még korántsem ér véget. Hadfield az űrállomáson készített népszerű videóiban megmutatta, hogy miként zajlik az űrben például a körömvágás vagy a kézmosás, de élőben közvetítették az ujjongó iskolások kérdésére választ adó kísérletét is, amelyben az űrben kicsavart törölköző meglepő viselkedéséről hullt le a lepel. Ezeket a főként a Kanadai Űrügynökség YouTube-csatornájára feltöltött néhány perces, érdekfeszítő felvételeket azóta már több millióan nézték meg. SoundCloud-profilja még ennél is különlegesebb élményt nyújt: az itt közzétett hangfelvételek révén ugyanis otthon ülve is belehallgathatunk az űrállomás életének háttérzajaiba. Hadfield az űr és az űrhajózás legkülönfélébb hangjait vette fel az űrvécé lehúzásától kezdve egészen a szivattyúk és modulok zúgásáig.

Ottléte alatt az űrállomáson bőven akadtak további történelmi pillanatok is. Hadfield 2012 decemberében, nem sokkal a megérkezését követően rögzítette az első űrben felvett dalt. A Jewel In The Night című felvételen az ő énekét kíséri akusztikus gitáron az egyik űrhajóstársa, a dalt pedig szenteste töltötte fel YouTube-ra. Az első űrkoncert is Hadfield nevéhez fűződik: 2013 februárjában adta elő a kanadai énekes-gitárossal, Ed Robertsonnal közösen írt I.S.S. (Is Somebody Singing) című számot, Hadfield az űrállomáson, Robertson pedig egy torontói stúdióban énekelte a dalt, amelyben egy ifjúsági kórus is közreműködött.

A Földre való visszatérése előtt, 2013 májusában készítette az űrállomáson azt a felvételt, amelyen David Bowie számát, a Space Oddityt énekli. A videó saját YouTube-csatornájának legnézettebb darabja lett, mintegy 24 millióan látták már.

Bicskával a világűrben

Abban, hogy Chris Hadfield az internet és az űrhajózás új sztárja lett, fontos szerepet játszott két fia, Evan és Kyle közreműködése. Hadfield könyvéből az is kiderül, hogy Kyle ötlete volt a közösségi média felhasználása az űrprogram népszerűsítésére, míg az online megvalósításban Evan segít neki. A Forbes magazin is elismerte a kanadai ausztronauta közösségformáló képességét, amikor a legtalálékonyabb űrhajósnak nevezte, aki valaha elhagyta a Földet. Két fiának és lányának, Kristinnek azonban nem lehetett könnyű gyermekkora, hiszen Hadfield meggyónja a könyv lapjain, hogy a munkája mellett évente mindössze tizenöt hetet tudott csak a családjával tölteni.

Hadfield könyve nemcsak sci-fi rajongóknak kötelező, akik számos bennfentes információt tudhatnak meg a valódi űrrepülésről, hanem lebilincselő lehet azok számára is, akik kíváncsiak például arra, hogy Hadfield miért tért vissza öt centivel magasabban a Földre; hogyan nyitotta ki egy svájci bicskával a MIR űrállomás zsilipjét; hogy mit isznak egy orosz kerti partin a Csillagvárosban; vagy éppen arra, hogy milyen érzés űrséta közben egy apró hiba miatt hosszú percekre elveszíteni a látásodat.

Buzz Aldrin is tweetelt volna, csak 1969-ben sajnos nem volt Twitter

Emlékezetes pillanat volt az is az űrállomás életében, amikor Hadfield a Star Trek stílusában válaszolt William Shatnernek Twitteren, miután a Kirk kapitányként ismert színész azt kérdezte tőle, hogy tényleg az űrből írja-e tweetjeit. A beszélgetésbe rövidesen Spock egykori megformálója, Leonard Nimroy is bekapcsolódott, a Twitter-parádéra pedig maga Buzz Aldrin tette fel a koronát, aki ilyen lazán csapta le a labdát: “Neil és én is tweeteltünk volna a Holdról, ha tehettük volna, de most a Marsról szeretnék tweetelni. Talán 2040 környékén."

Hadfieldnek remek PR-érzékét bizonyítja az is, hogy könyvének magyar megjelenését magyarul tweetelte ki. Ebben a menye segített neki, ő ugyanis magyar.

#chris hadfield #önéletrajz

[beathotelvs]

Ez az ember legalább 73 ájulásért felelős

Chuck Palahniuk katolikus papnak készült, de 13 évesen egy kórházi munka során beleszeretett a vérbe és a kipakolt emberi belsőségekbe, továbbá a drogokba, főleg a fájdalomcsillapítókba. Világában a pokolnak hétmilliárd lakosa van, és élhető hőmérsékletű. Nemrég magyarul is megjelent könyve, a Túlélő apropóján mondjuk el, hogy ki ő, és miért az egyik legtökösebb és legellentmondásosabb élő író.

Mielőtt befutott volna íróként, Chuck Palahniuk dolgozott kamionszerelőként és szociális munkásként is. Retteg a hidaktól, alig mer azokon kocsival áthajtani. Saját bevallása szerint többet iszik a kelleténél, az álmatlanság pedig nem múló, fájdalmas kísérője az életének. Provokatív könyvei miatt tucatnyi eszelős zaklatta, de persze ő is megtesz mindent azért, hogy kiverje olvasóinál a biztosítékot: felolvasó körútjain maszturbálós horrornovellával sokkolja a közönséget, de dedikált guminőket is osztogatott már. Jelenleg a Harcosok klubja folytatásán dolgozik, amely képregény lesz, és tíz évvel később veszi majd fel a fonalat, miután a narrátor feleségül vette Marla Singert.

Bret Easton Ellis mellett a kortárs amerikai próza egyik legellentmondásosabb alakja az ukrán, orosz és francia felmenőkkel rendelkező Charles Michael Palahniuk, aki – Ellishez hasonlóan – szintén nem udvarolja körül olvasóit. Az 1962-ben született író egy lakókocsiban nőtt fel, szülei 14 éves korában váltak el. 1986-ban az Oregoni Egyetemen szerezte meg diplomáját újságíró szakon, de közben egy helyi rádiónál is dolgozott. Az egyetem elvégzése után Portlandbe költözött, ahol rövid ideig egy helyi újságnak írt cikkeket, majd a Freightleiner nevű, dízelkamionokat gyártó cég szerelője lett. Ebben az időben a cikkírást nem nagyon erőltette, viszont rengeteg használati utasítást írt kamionokhoz.

A kakofónia társaság A nyolcvanas évek végén hosszú időre felhagyott az újságírással, és előbb egy hajléktalanszállón vállalt önkéntes munkát, majd egy hospice-alapítványnál, ahol gyógyíthatatlan betegekkel foglalkozott: többek között fuvarozta őket, és csoportos terápiákon vett velük részt. Ezzel a munkával végül azt követően hagyott fel, miután érzelmileg túl közel került az egyik pácienshez, akinek a halála mélyen felzaklatta. Palahniuk ekkoriban lett a radikális szellemiségű Kakofónia Társaság tagja, akiknek azóta is rendszeresen részt vesz a portlandi gyűlésein. Ez a társaság fontos szerepet játszott a Harcosok klubja megszületésében is: a könyvben leírt Mayhem projektet ugyanis a Kakofónia Társaság ihlette.

Chuck Palahninuk a harmincas évei közepén kezdett el regényeket írni, ám első könyvét, a Láthatatlan szörnyeket a kiadók visszadobták, mivel túlságosan felzaklatónak találták. Ekkor vágott bele a Harcosok klubjába azzal a szándékkal, hogy még jobban kiakassza a finom lelkű kiadókat. A kamionszerelés melletti szabadidejében vetette papírra az eredetileg novellának szánt írást, és csak később bővítette ki regénnyé a történetet, amelynek végül a hatodik fejezete lett az eredeti novella. Palahniuk legnagyobb meglepetésére ezt már hajlandóak voltak kiadni, de művének utóéletében fontos szerepet játszott David Fincher 1999-es ütős adaptációja is. A Brad Pitt és Edward Norton főszereplésével forgatott mozi a pénztáraknál rosszul szerepelt, és a kritikusokat is megosztotta, ma viszont már kultikus rajongás övezi, ahogyan az alapjául szolgáló regényt is.

Fred Palahiuk meggyilkolása Ugyanebben az évben jelent meg Palahniuk második könyve Amerikában, a Túlélő, majd néhány hónap múlva a korábban visszautasított Láthatatlan szörnyek is a könyvesboltokba került. De ez az év egy szörnyű családi tragédiát is tartogatott az időközben egyre hírhedtebbé váló szerző számára.

Édesapja, Fred Palahniuk ekkoriban jött össze egy nővel, akivel egy társkereső hirdetésen keresztül ismerkedett meg. Az asszony a feladott hirdetésben a „lehető legnagyobb darab férfit” kereste, mivel rettegett előző partnerétől, akit nem sokkal korábban börtönöztek be szexuális zaklatásért. A nő félelme megalapozottnak bizonyult, a férfi ugyanis megfogadta, hogy a szabadulása után megöli. Így is tett: követte őt és Palahniuk apját az otthonukba, ahol hidegvérrel kivégezte mindkettejüket, majd a holttestükkel együtt felgyújtotta a faházat. 2001 tavaszán a bíróság két rendbeli gyilkosság bűntette miatt első fokon halálra ítélte, Palahniuk pedig ezt követően kezdte el írni az Altató című regényét, ami saját bevallása szerint segített neki feldolgozni a gyászt, illetve azt, hogy halálbüntetést kért apja gyilkosára.

“Tizenöt éve gyilkolták meg az apámat. Ha erről kérdeznek, mindig próbálok valami mélyet és érzelmeset mondani, de ez egyre nehezebb. Mindenesetre nagyon együtt érzek apámmal, mert úgy érzem, egyre inkább hasonlítok rá.”

– Chuck Palahniuk a Guardiannek

Zsigerek és homoszexualitás Palahniuktól sosem állt távol a tabudöntögetés és a provokáció, könyvbemutató körútjain osztogatott már például dedikált guminőket is, de a Zsigerek című írása (itt olvasható el online) is jó példája annak, hogy nem bánik kesztyűs kézzel az olvasóival. Palahniuk 2003-ban a Diary című regényének népszerűsítő turnéján olvasta fel először ezt a maszturbálós horrornovelláját, amely olyan elementáris hatást váltott ki a hallgatóságból, hogy többtucatnyian ájultak el és lettek rosszul tőle. A novellát először a Playboy magazin közölte 2004-ben, majd a 2005-ös Kísértettek című könyvében kapott végül helyet.

A 23 rövidebb írást egybefűző regény legutóbbi amerikai kiadásának utószavában Palahniuk büszkén osztotta meg rajongóival, hogy a Zsigerek– amelyet éveken át rendszeresen felolvasott a körútjain – már legalább 73 ájulásért tehető felelőssé.

Ugyanebben az évben derült fény Chuck Palahniuk homoszexualitására is, igaz, meglehetősen szokatlan körülmények között. 2003 szeptemberében az Entertainment Weekly készített egy interjút az íróval, minek során Palahniuk bizalmasan elárulta, hogy egy férfival él együtt. A sajtó korábban azt feltételezte róla, hogy nős, ő azonban cáfolta ezeket a híreszteléseket, de egyáltalán nem állt szándékában hivatalosan is coming outolni. Most azonban arra számított, hogy a lap nyilvánosságra hozza majd homoszexualitását, ám végül csak annyit írtak meg róla, hogy nem nős. Palahnuk dührohamában még az interjú megjelenése előtt egy keresetlen hangfelvételt tett közzé honlapján, amelyben nemcsak azt jelentette ki, hogy meleg, hanem az újságírónőt és az egész családját is elküldte melegebb éghajlatra. Később ezt a hangfelvételt eltávolította a honlapjáról, ő pedig bocsánatot kért viselkedéséért.

Palahniuk azóta is vállalja másságát, magánéletéről pedig annyit árult el, hogy párjával – akinek a nevét nem fedte fel – még kamionszerelőként ismerkedett meg, és közel három évtizede élnek együtt egy egykori templomban Vancouverben.

“Mondhatják rám, hogy a lustaság tart a partnerem mellett immár húsz éve. Igazából az összes kaotikus érzésem és zaklatottságom a regényekbe ölöm, így a magánéletem harmonikus maradhat.”

– Chuck Palahniuk a Guardiannek

Túlélő Palahniuk másodikként megjelent regénye, a Túlélő majdnem annyira megosztja a rajongókat, mint amennyire a nihilistának bélyegzett szerző megosztja a közvéleményt. Egy 1999-es, felejthető magyar kiadás után a Cartaphilus a közelmúltban igényesebb köntösben és fordításban adta közre a regényt (akkor Halálkultusz címen adták ki, Szántai Zsolt fordította, az ő szövegét dolgozta most át Sári B. László). Sokan csak a Harcosok klubja receptjének sikertelen újrafelhasználását látják ebben a könyvben, míg mások örülnek, hogy újabb szeletet kaphatnak a Palahniuk-pizzából, amelyen lehet, hogy csak jalapeno és darált marhahús (meg persze némi testnedv) a feltét, viszont így is kegyetlenül ütős. Aki azt várja, hogy Palahniuk teljesen új vizekre evez, és túlszárnyalja a Harcosok klubját, az valószínűleg csalódni fog. De ha egy újabb dögös és eszelős könyvet keres abban a stílusban, ami egyszer már bejött neki, akkor maximálisan megtalálja a számítását.

Palahniuk regényének főszereplője a tökéletesre idomított házi szolga, aki bármilyen eredetű folt eltávolításával megbirkózik, a legegzotikusabb ételekhez kapcsolódó etikettet is ismeri, és közben úgy él együtt a gazdáival, hogy szinte észrevétlen tud maradni. A könyvnek minden vendéglátó- és szállodaiparban dolgozó alkalmazott polcán ott a helye, mert olyan mennyiségű és annyira változatos háztartási tippekkel és trükkökkel szolgál, ami még a Downton Abbey sokat próbált személyzetének is bőven tudna újat mondani.

Sokan nihilistának mondanak, de én inkább romantikusként írnám le magam. Mindig igyekszem olyan narratívákat keresni, ami összehozza az embereket. Sokkal jobban szeretem azokat a regényeimet, amelyek esküvővel érnek véget, nem temetéssel.

– Chuck Palahniuk a Guardiannek

A fiatal komornyik ráadásul egy öngyilkos szekta utolsó túlélője, akire egy komplett iparág épül, saját tévé show-val, imakönyvvel és csodákkal. A kidolgozottságra ezúttal sem lehet panasz, Palahniuk váltott kézzel rántja le az egyik leplet a másik után a vallási biznisz manipulációiról, és annyi emlékezetes házvezetési és médiatitkot zsúfol bele a regénybe, hogy az már önmagában is lenyűgözi az olvasót. Az elképesztő részletgazdagság mellett a Palahniuk-faktort a zabolátlan történet is hozza. A regény szektás komornyikja annyira elüt a már önmagától is elidegenedett fogyasztói társadalomtól, hogy amikor vallási vezetőt csinálnak belőle, a tévézsoltárok népe megbabonázva borul le előtte. A megváltás azonban a Túlélőben egészen mást jelent, mint amihez hozzászokhattunk. Palahniuk terrorista, aki a konzumvilágot támadja. Az ő történeteiben a pokol élhető hőmérsékletűre hűlt, hétmilliárd lakosa van, és nincsen üdvözülés. Legfeljebb túlélők vannak.

#chuck palahniuk

[beathotelvs]

Akik feldúlták a Pál utcát

Az úgynevezett coming of age történetek fiatalkorunk legszebb időszakába repítenek vissza bennünket. Nosztalgiával éljük át újra az ártatlanság elvesztésének éveit, hisz sokkal komolyabb megpróbáltatásokat éltünk át azóta. Csili a vibrátoron, nihilista hideg zuhany, cinkeducogtatás és nyolcasok mindenhol. Ha unja már a Tüskevárat és a Pál utcai fiúkat, akkor mutatunk három új vagány magyar regényt a felnövésről.

Totth Benedek: Holtverseny

Cormac McCarthy, Chuck Palahniuk és Stephen King 37 éves fordítója tavaly jelentkezett első regényével, a Holtversenyen pedig érezhető, hogy többéves műfordítói munkája során alaposan kitanulta a lendületes prózaírás mesterfogásait. A könyvbe belelapozva könnyen elfoghatja az olvasót az érzés, hogy nem is hazai író munkáját olvassa, miközben szereplői magyar középiskolás fiatalok, akik egy meg nem nevezett vidéki városban szakítják le a szex és a drogozás tiltott gyümölcseit. A gátlástalan úszóversenyzők azonban nemcsak a medence klóros vizében, hanem a bűnben is egyre mélyebbre merülnek. A pörgős regény elején olvasható nyomasztó cserbenhagyásos gázolásból egy másik író talán egy egész lelkiismereti sorsdrámát kanyarítana, Totth Benedek hősei viszont másnap szemrebbenés nélkül folytatják ott, ahol előző éjszaka abbahagyták. Veszett bulik és kemény edzések töltik ki mindennapjaikat, miközben a történet egyre eszelősebbé és komorabbá válik, hogy aztán egy horrorfilmbe illő jelenetbe torkolljon. A Derítő nevű mocsaras ingoványban egy hete úszkáló holttest képe még sokáig fog kísérteni bennünket, de bármennyire lelketlennek tűnnek is ezek a srácok, arra mi sem számítottunk, hogy a fináléban hidegvérrel elkövetett gyilkosság tesz majd pontot kamaszkoruk és barátságuk végére. 

A Holtverseny hideg zuhanyként érheti az edzetlen olvasókat, mert Totth Benedek egy nyers és nihilista világot tár elénk, amelyben a gonosz heccnek induló szívatások könnyen elfajulhatnak. Csili a MILF anyuka vibrátorára kenve, titokban egymásnak adagolt potencianövelő szer az úszóverseny előtt, és a véletlenül beűrsütizett apuka fetrengése tévénézés közben – ez csak néhány pofátlan stikli azok közül, amikkel a fiúk unalmas napjaikat igyekeznek feldobni.

Totth Benedek nem moralizál, könyvével mégis erőteljes állítást fogalmaz meg a 2010-es évek magyar fiataljairól. Több mint száz évet kellett várnunk arra, hogy egy regény végre letaszítsa trónjáról A Pál utcai fiúkat, bár jó szívvel azt azért mégsem mernénk javasolni, hogy a kötelező olvasmányok listáján is az élre törjön, és Kacsa, Bója és Zolika vegyék át Nemecsekék helyét a grundon.

Mielőtt azonban azt hinnénk, hogy a Holtverseny a hideglelős uszodai terror és a mélyre ment házibulik elfajzott gyermeke, gyorsan szögezzük le, hogy Totth Benedek korhatáros víziója kellőképpen vicces is, mert a sötét történet hátterében két hatalmas plazmatévén az Amerikai pite és aProject X képsorai is ott peregnek.

Totth Benedek: Holtverseny, Magvető, 2014, 248 oldal

Hartay Csaba: Lerepül a hülye fejetek

Hartay Csabát az elmúlt két évtized során elsősorban mint garabonciás költőt és bloggert ismerhettük meg. Viharsarki Kattintós nevű blogjaméltán egyre népszerűbb a röhögni vágyók körében, legutóbbi, A jövő régészei című 2012-es verseskötetében pedig egymást érik a felfedezésre érdemes lírai leletek, amelyek láttán még Indiana Jones is elégedetten csattintana ostorával. A 37 éves szarvasi szerző 2013-ban jelentkezett első, vállaltan önéletrajzi ihletésű regényével, amelyben nagy svunggal tudósít a Művésztelep nevű baráti társaság látszólag semmittevéssel töltött napjairól. A regény helyszínéül szolgáló vidéki kisvárosban úgy toppan be két rövidital között a szereplők életébe a felnőttkor, mintha csak a kocsma bolondja érkezne. Shado, Zola, Tomi és Laca pedig rögtön hellyel kínálja, majd gondolkozás nélkül fizetnek neki egy törkölyt.

Hartay Csaba könyörtelen nosztalgiatúrára visz bennünket, de anélkül, hogy giccses hatásvadászatba hajlana ez a kaleidoszkópszerűen felépülő regény. Az író kronologikus sorrend helyett egy haveri beszélgetés kacskaringós útját követve, jó ritmusérzékkel villantja fel a kilencvenes évek számára legmeghatározóbb emlékeit és felejthetetlen pillanatait. Bármit is csináljanak, hőseinek be nem áll a szája, legyen szó életveszélyes korcsolyázásról a Körös jegén, éjszakai motorozásról vagy egy kis telefonbetyárkodásról, folyamatosan túllicitálják egymást, mintha a balhékról való sztorizás fontosabb lenne maguknál a csínyeknél is. Különösen hangulatosak a regény horgászfejezetei, melyek még azokat is elvarázsolják, akiknek fogalmuk sincs róla, hogy mi a különbség a süllő és a compó között. Ezeket a nagyszájú srácokat meg sem érinti a rendszerváltás szele, az általuk kifejlesztett “cinkeducogtatás” annál inkább lázba hozza őket.

Ha Tutajos és Bütyök helyett Shadóék töltöttek volna egy nyarat Matula bácsival a Tüskevárban, akkor nemcsak az öregnek, hanem még Csikasz pulikutyájának a feje is biztosan leröpült volna. Habár Hartay szereplői teljesen hétköznapi tinédzserek, a visszaemlékezés mégis megszépíti a kujtorgással töltött éveket, és mire a könyv végére érünk, rájövünk, hogy ebben a mámorító lődörgésben mindannyiunk ifjúsága benne van.

Hartay Csaba: Lerepül a hülye fejetek, Podmaniczky Művészeti Alapítvány, 2013, 258 oldal

Farkas Balázs: Nyolcasok

A könyv fülszövegének tanúsága szerint Farkas Balázs minden létező kritika- és esszépályázatot megnyert a 2010-es évek elején, többek között a Fiatal Írók Szövetségének kéziratpályázatát is, utóbbinak köszönhetően került a Nyolcasok 2013-ban a könyvesboltok polcaira. Aki járt már valaha könyvtárban, azt rögtön beszippantja a regény monokróm hangulata, de az 1987-ben született szerző nem a bibliofil örömök világába kalauzolja az olvasót, hanem a poros raktárak hátországába, ahol Sziszüphoszhoz hasonlóan napról napra meg kell küzdenie a könyvhalmok súlyával és a saját tehetetlenségével. A főszereplő egy helyét nem lelő figura, aki forrestgumpi bájjal ügyetlenkedik a csajokkal, egy dílerrel és a munkatársaival. A regény atmoszféráját és szerethetőségét pont a vizesnyolcas könyvtáros srác személyisége adja, akinek önismereti kalandozásai egzisztencialista mélységekbe vezetnek, de úgy, hogy közben nem kell miatta a Filozófiai Intézet könyvtárában ücsörögnünk.

A három részből összeálló történet egy szakítástól indulva az újjászületéshez vezető nyolc stáción át egy játékfejlesztő vállalkozás elindításáig vezet, miközben a főszereplő végig ugyanaz marad, mint aki az elején volt: a srác, aki nem vágja, hogy mi történik körülötte. Ahogyan a regény címe is ígéri, ezt a könyvet a legjobb mindfuck történetekhez hasonlóan észrevétlenül hálózza be egy titokzatos szám, de hogy pontosan mit is jelent a nyolcas, azt nem rágja a szánkba a könyvtáros, miközben a szöveg egymásba nyíló folyosóin bolyongunk. Aki szereti Camus-t és Woody Allent, a Nyolcasokat is zabálni fogja.

Farkas Balázs: Nyolcasok, Fiatal Írók Szövetsége, 2013, 203 oldal

#Totth Benedek #Hartay Csaba #Farkas Balázs #coming of age #regény

[beathotelvs]

Akik a kivonulást választották

Nemrég Reese Witherspoon Oscar-jelölése egy olyan valós történetre irányította itthon is a figyelmet, amelynek főszereplője egy vadonba tett ezer mérföldes zarándoklattal találja meg a kiutat saját meghasonlottságából és lelki válságából. Nem ő volt az első, aki a kivonulást választotta, hogy megtalálja önmagát. Volt olyan, akinek a története Gandhira és Tolsztojra is hatást gyakorolt, de olyan is, aki belehalt az Odüsszeiájába. Három fontos könyv az igazság kereséséről a vadon bűvöletében.

Henry David Thoreau: Walden, avagy az élet az erdőben

Henry David Thoreau amerikai író, költő, filozófus, rabszolga-felszabadító, adómegtagadó, természettudós, földmérő és történész alig 30 évesen döntött úgy, hogy két évre maga mögött hagyja a civilizált társadalmat. Választása a Massachusetts államban található festői szépségű Walden-tóra esett, ahová 1845. július 4-én érkezett meg. Thoreau komolyan vette a rituális kivonulást a természetbe, hiszen a kunyhóját saját kezűleg építette meg, táplálékához pedig szinte kizárólag nomád módszerekkel, főként gyűjtögetés, halászat és növénytermesztés révén jutott hozzá. Végül összesen két évet, két hónapot és két napot töltött természet- és lélekbúvárkodással a rengetegben, az itt szerzett spirituális élményeit pedig évekkel később legismertebb művében, a Walden, avagy az élet az erdőben című filozofikus hangvételű naplójában osztotta meg.

Az 1854-ben megjelent meditatív és költői feljegyzésekben Thoreau nem kevesebbre vállalkozik, mint hogy leásson az emberi élet alapjáig, és megtalálja az igazi szabadsághoz szükséges tárgyi feltételek minimumát. Vérbeli jenkiként egy pillanatra sem veszíti szem elől a dolgok gyakorlati értékét, és éppúgy ítéletet mond korának piperkőc öltözködési szokásai felett, mint ahogyan pellengérre állítja az egyetemi előadótermekben megszerezhető elméleti tudás értékét is. Ezt persze bárki megteheti, Thoreau azonban nem elégszik meg ennyivel, és az amerikai őslakosok életmódját tanulmányozva alternatívát is kínál. Helyenként szinte megmosolyogtató részletességgel dokumentálja nomád életének körülményeit, ami nagyban megkönnyíti azoknak a dolgát, akik szívesen kipróbálnák, hogy milyen lehet az élet a vadonban. A Walden lapjain részletes leírást találunk rönkház építéséről, a szükséges növények termesztéséről és persze a vadon szépségéről, ami már önmagában is rabul ejti az olvasókat. Henry David Thoreau minden kivonuló őstípusa és atyja, szavai több mint másfél évszázaddal később is érvényesek, az államról és az önkéntes rabszolgaságról vallott nézetei pedig mintha egyre aktuálisabbak lennének.

Önkéntes erdei száműzetése során egy másik meghatározó élményben is része volt. 1846 nyarán belebotlott egy adóbehajtóba, aki hatévnyi tartozást követelt tőle, de hiába. Thoreau-ról már évekkel korábban elterjedt egy olyan legenda, miszerint harvardi egyetemistaként nem volt hajlandó befizetni az ötdolláros illetéket a diplomájáért. Ennek tükrében talán nem is olyan meglepő, hogy megtagadta az adófizetést a rabszolgaságot támogató, illetve Mexikóval háborúba keveredett hazájának. Büntetésül egy napot börtönben töltött, majd az egyik rokona a tiltakozása ellenére kifizette helyette az elmaradást. Sajátos társadalmi meggyőződésének az 1849-es A polgári engedetlenség iránti kötelességrőlcímű esszéjében adott hangot, ami később óriási hatást gyakorolt Lev Tolsztojra, Mahátma Gandhira és Martin Luther Kingre is.

A költő Walt Whitman és a transzcendentalista gondolkodó, Ralph Waldo Emerson legfőbb szellemi, illetve kortársaként Thoreau szinte egész felnőttkorában szülei concordi ceruzagyárában dolgozott. Az adózáson túl meglehetősen kritikusan állt a technológiai fejlődés kérdéséhez is, ma pedig már az ökológia és a környezetvédelem előfutáraként tekintenek rá, akitől még a Holt költők társaságában is idéznek. Thoreau 1862-ben, 44 éves korában bekövetkezett halálát tuberkulózis okozta, amivel még a harmincas évek közepén fertőződött meg. „Ideje vitorlát bontani”, így hangzott utolsó mondata a halála előtt, majd még két másik rejtelmes szót is elsuttogott: jávorszarvas és indián.

Jon Krakauer: Út a vadonba

1992. szeptember 6-án az alaszkai vadon mélyén, egy elhagyatott buszban jávorszarvasvadászok egy fiatalember csontsovány tetemére bukkantak. A hálózsákban fekvő férfi mindössze harminc kilót nyomott, és már több mint két hete halott lehetett. Halálának hivatalos okaként az éhezést állapították meg. Hamarosan fény derült a szerencsétlen sorsú kalandor személyazonosságára is: az áldozat az 1968-ban született Christopher Johnson McCandless volt, aki éveken át álmodozott egy nomád alaszkai Odüsszeiáról.

Miután 1990 májusában lediplomázott történelem és antropológia szakon, McCandless megvalósította régóta dédelgetett tervét: 25 ezer dolláros félretett vagyonát jótékony célra adományozta, majd 1982-es Datsunjával nekivágott Arizonának, Kaliforniának és Észak-Dakotának. Később a Mojave-sivatagban a gépkocsijától is megvált, hátrahagyta személyes tárgyait, és elégette maradék készpénzét, majd bevetette magát a Denali Nemzeti Parkba, ahonnan aztán sosem került elő élve.

Jon Krakauer újságíró-hegymászó először egy 1993-as cikkében járta körül McCandless szomorú esetét, az ügy azonban továbbra sem hagyta nyugodni. Három évvel később egy kibővített dokumentumregényben eredt az ellentmondásos megítélésű fiatalember nyomába, aki Alexander Főcsavargónak nevezte magát. Krakauer elég nagy fába vágta a fejszéjét, amikor nyomozni kezdett utána, de mindenre elszánt oknyomozó riporterként nemcsak McCandless végzetessé váló erdei kálváriájának stációit sikerült részletesen rögzítenie, hanem földrajzi és spirituális útkeresésének lehetséges motivációit is.

A friss diplomás McCandless választott hősei, Jack London, Lev Tolsztoj és Thoreau bűvöletében élve kizárólag saját magára támaszkodva igyekezett életben maradni a vadonban. Minimális felszereléssel, mindössze néhány kiló rizzsel és egy puskával küzdött a túlélésért, iránytűje és térképe nem volt. Mint a könyv címe is sugallja, az Út a vadonba elsősorban arra a kérdésre keresi a választ, hogy vajon mi is vezetett el McCandless tragikusan végződő kivonulásáig. 

Megismerhetjük, hogyan távolodott el az évek során egyre inkább a szüleitől, de fény derül arra a kellemetlen, múltbeli családi titokra is, amely csak még jobban elidegenítette őt apjától. Krakauer alapos volt, csavargó főhőse nyomában járva ő is megtette a vadon szívébe vezető archetipikus utat, és még azokat az embereket is felkutatta, akikkel McCandless a kóborlása során hosszabb-rövidebb ideig kapcsolatba került. Hátborzongató élmény a visszaemlékezéseikből azzal szembesülni, hogy McCandless milyen mély és életre szóló benyomást gyakorolt rájuk. 

Krakauer munkáját némileg megkönnyítette, hogy McCandless a vadonban töltött utolsó négy hónapja során naplót vezetett és néha fényképeket is készített, amelyeket már csak a halála után hívtak elő. Beszédesek a fejezetek előtt szereplő mottók is, melyek révén bepillantást nyerhetünk olvasmányaiba, a saját kiemeléseiről nem is beszélve. Az Út a vadonba nem kalandregény, mert a könyv célja az, hogy minél árnyaltabban lássuk McCandless személyiségének alapvető vonásait, döntéseinek lehetséges okait, illetve azok szerencsétlen következményeit. Krakauer nem ítélkezik, de hőst sem farag McCandlessből, ehelyett segít tisztábban látni ebben a nyugtalanítóan homályos történetben. Elgondolkoztató párhuzamokként felvillant más hasonlóan tragikus kimenetelű 20. századi kivonulásokat, de saját életveszélyes hegymászó kalandját is ügyesen beleszövi a történetbe.

McCandless eredeti terve akár még sikerülhetett is volna, ám utolsó hónapjainak egyre megterhelőbb eseményeit több fatális véletlen is szélsőségesen befolyásolta. Habár eleinte sikerült vadásznia és bogyókat szedegetnie, a kevés tápanyagbevitel miatt folyamatosan gyengült a szervezete. Naplófeljegyzései egy idő után szinte már csak a táplálkozásról szóltak, egy július végi bejegyzésében pedig azt írta, hogy szörnyen legyengült a mérgező növénymagoktól. 

Christopher McCandless majdnem 120 napig bírta egyre embertelenebb körülmények között Alaszkában. Halálának lehetséges okait azóta is vizsgálják, Krakauer pedig két újabb cikket is közölt ezzel kapcsolatban a The New Yorkerben. Bármi legyen is az igazság, az Út a vadonba minden kimondatlanságával és sugallatával együtt egy felejthetetlen utazás krónikája, amely két éven át tanyázott a New York Times sikerlistáján, és amelyből aztán Sean Penn forgatott filmet 2007-ben Emile Hirschsel a főszerepben.

Cheryl Strayed: Vadon

„Ezermérföldes utam önmagamhoz”, ez az alcíme a 46 éves amerikai írónő második regényének, amelyből a Mielőtt meghaltam kanadai rendezője, Jean-Marc Vallée rendezett tavaly egy hipnotikus erejű filmet Reese Witherspoonnal a főszerepben. Nem véletlenül csapott le a könyv megjelenése előtt hónapokkal az Oscar-díjas színésznő a megfilmesítés jogaira, Cheryl Strayed teljesítménye ugyanis íróként és fizikailag egyaránt bámulatos. A Vadon 2012 tavaszán jelent meg Amerikában, nyárra felkúszott a New York Times sikerlistájának első helyére, sőt még Oprah Winfrey figyelmét is felkeltette, aki népszerű könyvklubjában ajánlotta a könyvet.

Induljunk ki a tekintélyt parancsoló földrajzi tényekből: több mint 4000 kilométeres hosszával a Pacific Crest Trail (PCT) az Amerikai Egyesült Államok egyik leghosszabb és legveszélyesebb túraútvonala, amely a mexikói és a kanadai határ között húzódik. A meghasonlott írónő 26 évesen vágott neki ennek az embert próbáló útnak, és végül több mint 1100 mérföldet tett meg három hónap alatt egyedül a Mojave-sivatagból indulva Kalifornián és Oregonon át Washington állam határáig. Útját az erős havazás miatt megszakította, és több kitérőt is tett különféle kényszerhelyzetek miatt, ám spirituális küldetését végül úgy is sikerült teljesítenie, hogy meglehetősen felkészületlenül vágott neki a túrának. 

Az eredetileg Cheryl Nyland néven született szerző felvett írói neve önironikus játékot takar, hiszen a strayed azt jelenti, hogy elkóborolt. Az önéletrajzi regény szerzőjének kóborlása a fiatalkora végén, anyja halálával kezdődik, majd egyre meredekebb lejtőkön kanyarog lefelé, hogy aztán a heroinfüggőségben megmártózva végül elinduljon felfelé a PCT túraösvényen, amely viszont sokkal meredekebb a vártnál. Utolsó lehetőségként, mint egy zarándoklatnak vág neki a vadonnak, teljesen tapasztalatlanul, amit jól példáz önironikus bájjal megelevenített felszerelése is: a túrazsákját (neve is van: Szörnyeteg) felesleges kacatokkal pakolja tele, a bakancsa pedig egy számmal kisebb a kelleténél, ami a lábkörmei és a megtett mérföldek közötti egyenes kieséses küzdelemhez vezet – sejthető, hogy milyen végeredménnyel.

Cheryl Strayed azonban nemcsak egy felejthetetlen küzdelem történetével ajándékoz meg bennünket, hanem az ösvényen megtett út közben fokozatosan kibontakozó múlt szakadékaiba is bepillantást enged, méghozzá kíméletlen őszinteséggel. A Vadon Jack Londont idéző kalandregénynek és költői szépségű természetrajznak sem utolsó, de sikerének titka talán pont ez a lelki meztelenség, miközben legtöbbször egyáltalán nem vonzó az a kép, amelyet a szerző elénk tár az életéről és saját magáról. Cheryl Strayed vérbeli spirituális utazó, aki tudja, hogy nemcsak az ördög, de a megváltás lehetősége is a hétköznapi részletekben rejtőzik, ezeket pedig kiváló arányérzékkel adagolja, legyen szó akár az út nehézségeiről, az ösvényen megismert emberekről vagy a szülőkről, akiknek előbb-utóbb mindannyiunknak meg kell bocsátanunk.

#henry david thoreau #jon krakauer #cheryl strayed #vadon

[beathotelvs]

Az új magyar irodalom belovagolt a könyvhétre

Egy könyv, amely egyaránt megdobogtatja a videotékák népének és a finnyás értelmiségiek szívét; a magyar Nullánál is kevesebb; egy kudarc, amely sokáig nem hagy majd minket nyugodni; egy beskatulyázhatatlan szociofantasy; egy regény, amelyből Antal Nimródnak kéne filmet rendeznie. Elkezdődött és vasárnapig tart a 86. Ünnepi Könyvhét. Öt fiatal magyar író frissen megjelent regényét ajánljuk. Érdemes rájuk odafigyelni.

Potozky László: Éles

A csíkszeredai születésű Potozky László két évvel ezelőtt Tarkovszkij sivár vidékein játszódó novelláival keltett feltűnést, amikor második könyve, aNappá lett lámpafény megjelent a Magvető gondozásában. A 27 éves szerző két remek novelláskötet után az idei könyvhéten jelentkezik első regényével, az Éles pedig könnyen egy generáció hiteles krónikájává válhat. A történet főhőse egy egyetemista srác, aki kocsmából kocsmába vetődve keres valamit, ami kitölthetné a lelkében tátongó ürességet, de mivel a világot csak a söröskorsók és felespoharak üvegén keresztül látja, rögös önismereti utat kell bejárnia.

Potozky napjaink huszonéves nemzedékének céltalanságát belülről, önmarcangoló őszinteséggel tárja fel, miközben egzisztencialista súllyal nehezedik ránk a kiüresedett bulik forgatagában tévelygők magánya. A pszichológia szakos hallgató sebészi pontossággal fejti fel személyiségének varratait, de ehhez az élveboncoláshoz csupán egy körömollót használ. Húsba vágóak a regény vagdosós jelenetei: önsebzéssel igyekszik tompítani lelki paráit. A beszédes című Élest egy sötét love story­ként is olvashatjuk, mert a főhős egy olyan lánnyal járja meg a poklokat, aki prostitúcióval keresi meg a tandíjra valót.

A lehúzós történet van olyan karcos, hogy a magyar Nullánál is kevesebbként emlékezzünk majd rá, de a nihilbe azért nem fulladunk bele, hiszen Potozky a szívünket is célba veszi, amikor a démonainkkal való leszámolásról mesél. Moskát Anita: Horgonyhely Moskát Anita első regényével, a Bábel fiaival hívta fel magára a figyelmet 2014­-ben, ami rögtön a fantasy-rajongók egyik új hazai kedvencévé tette. A 26 éves szerző idén nyáron már a második regényét jelenteti meg. Akit eddig azért nem szippantott be a fantasy, mert gyerekesnek találta a világ és a szereplők felosztását világos és sötét oldalra, az bátran vágjon bele Moskát regényeibe, mert az ő könyveit olvasva hamar rá fog jönni: a fantasztikum a legjobb katalizátor ahhoz, hogy egy emberi történet felejthetetlenné váljon.

A Horgonyhely alapötlete szemtelenül egyszerű, a szereplőkre és a történetre gyakorolt hatása azonban szinte felmérhetetlen: képzeljünk el egy olyan világot, amiben a várandós anyákat kivéve senki nem tud néhány száz lépésnél messzebbre eltávolodni a születése helyétől. Moskát Anita ennek minden következményével számot vet, aprólékosan kidolgozott regényét éppúgy olvashatjuk a férfi­-nő viszony újragondolásaként vagy öko­fantasyként, miközben sokkal eredetibb könyv annál, hogy csakúgy hagyná magát beskatulyázni. Mágia, szociológia és anatómia szövi át a Horgonyhely cselekményét, ami egy alternatív, mégis ismerős helyen és korban, az északi fjordok vidékén játszódik, de a biológus végzettségű szerző olyan jó ritmusérzékkel adagolja a történet kellékeit, hogy még az utolsó oldalakra is jut meglepetés. Gerőcs Péter: Győztesek köztársasága Gerőcs Péter prózaírói pályája 2010­-ben indult egy remek novelláskötettel (Zombor és a világ), amit aztán egy újabb novellákból álló gyűjtemény követett két évvel később (Tárgyak). Gerőcs azóta a regényírás területén is bizonyított: 2013­-ban jelent meg első, klinikai precizitású regénye A betegség háza címmel, idén pedig második regényével jelentkezik a Kalligramnál. A 29 éves szerző legújabb munkája kiköpött értelmiségi regény, de ne feledkezzünk meg arról sem, hogy idén nyáron az ő könyve büszkélkedhet az egyik legszebb borítóval. Gerőcs kivételes mesélő, akinek szuggesztív előadásmódja azonnal beszippant bennünket, pedig hosszú ideig ki sem derül, hogy pontosan mire is megy ki a játék, illetve valójában mit is takar a címben megjelölt Győztesek köztársasága.

Gerőcs regénye tulajdonképpen egy titokzatos intellektuális detektívregény, ami egy bizonyos Vincze Sámuel nevű sikeres színházi ember körül forog. A szerző, aki korábban dokumentumfilmet forgatott Mészöly Miklósról, nagy feszültséggel ruházta fel regényét, a szöveg ugyanis kizárólag azoknak az embereknek az aprólékos – feltehetően rendőrségi, netán pszichiátriai – vallomásaiból épül fel, akik ismerték a rejtélyes körülmények között eltűnt Vincze Sámuelt. Ennek a narratív struktúrának köszönhetően a könyv olyan élményt nyújt, mintha egy kihallgatássorozatra ülnénk be, Gerőcs pedig jól kamatoztatja analitikus látásmódját, és fokozatosan tárulnak fel előttünk a főhős személyiségének, emberi és szakmai kapcsolatainak, illetve érzelmi életének árnyoldalai. A Győztesek köztársaságának mibenlétéről pedig egyelőre legyen elég annyi, hogy egy olyan disztopikus társadalmi és művészeti projektről van szó, amelynek kudarca sokáig nem hagy majd bennünket nyugodni.

Pék Zoltán: Feljövök érted a város alól

A jelek szerint egy új és örömteli tendencia kezd körvonalazódni a kortárs magyar zsánerirodalom területén: kiváló és nagy teherbírású műfordítóink közül ugyanis egyre többen próbálkoznak meg a regényírással, ráadásul nem is kevés sikerrel. Tavaly Totth Benedek nyitotta meg a sort Holtverseny című első regényével, a sort idén Pék Zoltán folytatja, neki az Agave adta ki bemutatkozó regényét a fülbemászóan dallamas Feljövök érted a város alól címmel. A 44 éves Pék Zoltán neve sokaknak ismerősen csenghet, hiszen a Moly több mint 150 könyv magyarra ültetését társítja a nevéhez: a többi között ő Neil Gaiman, Philip K. Dick, Jo Nesbø, Paul Auster, Dennis Lehane, Ray Bradbury, John Scalzi, Douglas Coupland, William Gibson, Dashiell Hammett, Frederik Pohl és Ámosz Oz könyveinek a fordítója.

A teljesség kedvéért tegyük azért hozzá, hogy nem ez Pék első saját könyve, hiszen 2003-­ban Elbújik a fénybe címmel már megjelent egy visszhangtalan novelláskötete a Kortársnál, az idei könyvhéten viszont már nem kell attól tartania, hogy elsiklik az olvasók figyelme új munkája felett. Pék érezhetően sokat kamatoztatott impozáns műfordítói életművéből, új könyve pedig nemcsak alternatív történelmi regénynek, hanem egy markáns vonásokkal megrajzolt Budapest­-antiutópiának is remek. A kiváló érzékkel lefestett környezet, a világ szokatlan társadalmi­-technikai vetülete, az ötletes névadás és a pörgő cselekmény letehetetlen olvasmánnyá teszi Pék regényét, amelyben a shifteléssel foglalkozó Corvinus­szal együtt mi is nyakig belekeveredünk abba a szövevényes gyerekrablási ügybe, ami elindítja az események láncolatát. A történet a technokrata Pestről a hagyományőrző Budára vezet, mi pedig, akár a legjobb noir krimiknél, csak kapkodjuk a fejünket a simlis dumák és trükkös csavarok közben, hogy aztán egy hatalmas sárga házban kelljen a főszereplővel együtt szembesülnünk egy olyan kérdéssel, amelyre nem létezik helyes válasz. Pék Zoltán könyve megfilmesítésért kiált, a rendezést pedig szívesen bíznánk Antal Nimródra.

Bartók Imre: A kecske éve

Bartók Imre idén ünnepelte harmincadik születésnapját, de fiatal kora ellenére szédítő tempót diktál íróként és irodalomtörténészként egyaránt: mostanáig kilenc könyvvel büszkélkedhet, amiből egy gyerekkönyv és egy színpadi mű mellett az idei könyvhéten jelenik meg korszakeltörlő trilógiájának (A patkány éve és A nyúl éve után) befejező darabja: A kecske éve. Azoknak a könyvmolyoknak, akik most tanácstalanul vonogatják a vállukat, azt javasoljuk, hogy sürgősen szerezzék be a három állatos őrületet, mert az unokáik biztosan nagyra értékelik majd a kultikus első kiadásokat.

Bartók Imre 1600 oldalra rúgó maratoni regényfolyama éppúgy megdobogtatja az egykori videotékák népének zombivért pumpáló szívét, mint a kényes ízlésű intellektuelekét, akik élnek-­halnak a tökéletesen megformált mondatokért, de azért tekintsük át röviden A kecske éve előzményeit.

Három szuperhőssé operált filozófus – a hipszter Karl Marx, a nácigyanús Martin Heidegger és a detektívregényt író Ludwig Wittgenstein – tör­-zúz New York utcáin, hogy fordítson egyet az emberiség történetének kerekén (A patkány éve).

Az apokalipszis nem egészen úgy sül el, ahogyan tervezték, ráadásul nemcsak mindenféle nyáladzó mutáns elől kell menekülniük, de belefutnak még egy másik nagy koponyába is, aki alapos önismereti kurzusban részesíti őket (A nyúl éve).

A kecske évében hőseink maguk mögött hagyják Amerikát és Európába jönnek, hogy a 20. század nagy történelmi emlékhelyeinek romjain átverekedve magukat végül megismerjék saját eredetüket, és szembenézzenek a posztapokaliptikus örökkévalósággal.

Ha ez meredeknek hangzik, akkor eláruljuk, hogy ezzel még szinte semmit sem mondtunk a regényről, hiszen Bartók prózájának burjánzása egy amazóniai őserdőével vetekszik, amely nemcsak elnyeli a meggondolatlan fakitermelőket, hanem rögtön növénnyé is alakítja őket.

#Potozky László #Moskát Anita #Gerőcs Péter #Pék Zoltán #Bartók Imre #regény

[beathotelvs]

A novella fiatal magyar mesterei

Talán pont a történetek rövidsége miatt kapnak gyakran kisebb figyelmet a novelláskötetek, holott a műfaj mesterei, Edgar Allan Poe-tól Jorge Luis Borgesen át a 2013-ban Nobel-díjjal kitüntetett Alice Munróig már régen bebizonyították, hogy a kevesebb is lehet több. Bemutatunk hat fiatal magyar novellistát, akik közül kikerülhet korunk Csáth Gézája, Örkény Istvánja vagy épp Tar Sándora.

Krusovszky Dénes: A fiúk országa

Az eddig elsősorban költőként ismert Krusovszky Dénes tavaly jelentkezett első novelláskötetével, amelyen egyáltalán nem érezni a hirtelen műnemváltásból adódó kezdeti nehézségeket és bizonytalanságot, sőt, egy kiforrott és biztos kezű prózaírót köszönthetünk a személyében. A 33 éves szerző, aki 2012-ben az elmúlt évtizedek egyik legfiatalabb magyar írójaként kapott József Attila-díjat (interjúnk), kilenc történetet gyűjtött össze A fiúk országában, és elmondhatjuk róla, hogy az övé a legütősebb kezdőmondat, amelyet az elmúlt években fiatal hazai írótól olvashattunk:

“Mielőtt apámat kettéfűrészelték, úgy emlékszem, egészen boldog volt.”

A fiúk országa írásainak melankolikus hangvétele és a könyv ügyesen felépített, trükkös szerkezete miatt méltó hazai párja Wells Tower 2009-es Elpusztítva, felperzselve című remek novelláskötetének. A Junior Prima díjas szerző halk szavú, gyengéd és kiábrándult novelláiban visszafogottan, higgadt tárgyilagossággal, szomorú bölcsességgel és nagyfokú érzékenységgel tudósít a férfi lét árnyékos oldaláról.

Szorongások, frusztrációk, bűntudat, szégyen és elidegenedés a legfőbb témák ezekben az érett és keserűen ragyogó történetekben, melyek közül a legfelkavaróbb a címadó novella, amelyhez fogható katartikus történetet nem sokat írtak az abortuszról. Egy másik emlékezetes történetben pedig egy New York-i éjszakai taxizás válik transzcendens élménnyé. A fiúk országa egy nyomasztó és feszültséggel teli birodalom, de a lírikus alapbeállítottságú Krusovszky azt azért sosem hagyja, hogy egészen agyonnyomjon bennünket a kiábrándultság, és a legjobb pillanatokban csempészi be a novelláiba a színtiszta költészetet.

Mán-Várhegyi Réka: Boldogtalanság az Auróra-telepen 

Ha Mán-Várhegyi Réka eddig csak A csatárnő bal lába életveszélyes című novellát írta volna meg életében, akkor is kitörölhetetlenül bevéste volna a nevét az olvasók és a focirajongók emlékezetébe. A Boldogtalanság az Auróra-telepen azonban az említett novella nélkül is az utóbbi évek egyik legemlékezetesebb prózakötete lenne, amit jól mutat a rangos díjak sora, amelyeket a fiatal szerző bezsebelt vele. A 2014-ben megjelent könyv elnyerte a legjobb kéziratért járó JAKkendő-díjat, majd a legrangosabb hazai irodalmi ösztöndíj, a Horváth Péter-ösztöndíj kitüntetettje lett, nem utolsósorban pedig a szerző képviselte hazánkat a 2015-ös Európai Elsőkönyvesek Fesztiválján.

A kötet szereplői egytől egyig kiköpött antihősök, akik szinte minden esetben a környezetük foglyai és a körülmények áldozatai. A novellák sora kiválóan megragadja azt a nemzedéki szorongást, amely a szereplőket elválasztja boldogságuktól, amelynek egyébként a legtöbbször éppen saját maguk állnak az útjába. Mán-Várhegyi Réka pontos látleletet ad arról a generációs tehetetlenségről, amely napi szinten tetten érhető, és nem csak a békásmegyeri HÉV utazóközönségének arcán. A Boldogtalanság az Auróra-telepen hiánypótló a kortárs irodalmi palettán, hiszen amellett, hogy szociografikus érzékenységgel ábrázolja a testi-lelki sivárságot, reagál is rá, mégpedig sziporkázó humorral, tökéletes helyzetfelismerést tanúsító kommentárokkal és emlékezetes kiszólásokkal.

Szvoren Edina: Az ország legjobb hóhéra

A 41 éves Szvoren Edinát már most a magyar novellairodalom klasszikusai között tartják számon, de mivel az első kötete, a felejthetetlen Pertu is csak 2010-ben jelent meg, amelyet aztán két további novellagyűjtemény követett, mindenképpen helye van a legjobb fiatal novellisták között is. Munkásságát számos rangos díjjal is elismerték, 2014-ben József Attila-díjat kapott, Nincs, és ne is legyen című második kötetét pedig az Európai Unió Irodalmi Díjával jutalmazták. Harmadik kötete idén jelent meg Az ország legjobb hóhéra címmel, és máris az év egyik legfontosabb könyveként emlegetik.

Szvoren Edina történetei szívszorítóak és aprólékosak, novelláinak titokzatos ritmusa megfejtésre vár, szereplőit pedig szinte közönytisztaságú empátiával terelgeti szürke útjaikon. Önálló műalkotások ezek, saját világgal és annak törvényeivel, életek, melyekben néhány oldal alatt elveszünk, és újra átéljük a gyerekek idegenségét a felnőttek világában.

Jászberényi Sándor: Az ördög egy fekete kutya és más történetek

A 34 éves, Junior Prima díjas újságíró és fotóriporter járt már Csádban, Jemenben, Líbiában, Nigériában és a Gázai övezetben, háborús élményei pedig erőteljes nyomot hagytak edzett prózáján. Jászberényi Sándor 2013-ban két kötettel is jelentkezett: Budapest–Kairó – Egy haditudósító naplója című könyvében az arab tavaszról tudósított, Az ördög egy fekete kutya és más történetek című novelláskötetében pedig szintén a közel-keleti konfliktuszónák tűzfészkébe repít bennünket.

A gonzó újságírás magyar képviselőjére Hunter S. Thompson mellett Ernest Hemingway férfias és szikár novellisztikája gyakorolta a legnagyobb hatást, akit egyedüli mesterként meg is idéz egy pillanatra az egyik történetben. Jászberényi precízen szerkesztett és sűrű atmoszférájú novelláiban könyörtelenül szembesít bennünket a háború borzalmaival, legyen szó akár az első, testközelből látott kivégzésről, egy asszony megkövezéséről, egy lövöldözésről a menekülttáborban vagy egy újságíró kolléga tragikus haláláról.

Látszólag szenvtelenül, de nagy átéléssel, szuggesztív erővel és rafinált ritmusérzékkel adja elő első kézből származó háborús történeteit, ám nem csak ilyeneket találhatunk a könyvében. Hiszen a Profi gyilkosok vagy A sivatagban reggel hideg van legalább olyan megrázó és egyúttal sokkal személyesebb írások, mint háborús társaik, melyek közül a legemlékezetesebbek és a legnyugtalanítóbbak azok, amelyekben a természetfeletti is fontos szerephez jut (A Blake-szabály, Az ördög egy fekete kutya). A fiatal író nemzetközi színtéren is komoly és egyedülálló sikert ért el, könyvét ugyanis idén Kirkus-díjra jelölték, ahol olyan Nobel-díjas és világhírű szerzőkkel versenyez, mint Alice Munro, Patrick Modiano, Orhan Pamuk, Toni Morrison, Jonathan Franzen, Milan Kundera, Salman Rushdie, Kazuo Ishiguro és Nick Hornby.

Kötter Tamás:Rablóhalak, Dögkeselyűk

Habár Kötter Tamás 45 éves, mégsem hagyhattuk ki összeállításunkból, hiszen viszonylag későn, 2012-ben mutatkozott be íróként a hazai közönség előtt. 2013-ban jelent meg első novelláskötete Rablóhalak címmel, amelyet egy évvel később egy újabb sziporkázó gyűjtemény, a Dögkeselyűk követett. Bret Easton Ellishez hasonlóan ő is könyörtelenül laza stílusban tart görbe tükröt a multinacionális vállalatok elé.

A jogász végzettségű szerző karcos és fekete humorral átitatott írásainak élményanyagát a különféle ügyvédi irodákban és nagyvállalatok jogi osztályain töltött évei során szerezte. Történeteiben nem bánik kesztyűs kézzel sokszor visszatetszést keltő hőseivel, és a lehető legmarkánsabb vonásokkal rajzolja meg kiüresedett viszonyaikat, abnormális értékrendjüket és torz életcéljaikat. A cégek felső vezetőitől kezdve a különféle tehetős üzletembereken át az ügyvédekig mindenki megkapja a magáét ebben a két kötetben, mi pedig a végén nem is tudjuk, hogy sírjunk-e vagy nevessünk az abszurd momentumok és szürreális helyzetek forgatagában.

Kötter Tamás szarkasztikus novellái a szó legjobb értelmében szórakoztatóak, a gunyoros hangnem pedig tökéletes eleganciával szövi át a történeteket. Pengeéles látásmódjához intelligens és könnyed stílus társul, miközben a szemén keresztül egy borzasztóan embertelen világ tárul fel előttünk: kiüresedés, önámítás, alakoskodás, érdektelenség, képmutatás és szélhámoskodás bonyolult rendszere tartja mozgásban hőseit, akiknek életét szép lassan felemészti az üresség. Ezt a nyomasztó világot dögösen és vagányan ábrázolni, ez Kötter Tamás igazi bravúrja.

Hartay Csaba: Nem boci!

Hartay Csaba második prózakötete egzisztencialista tehenésztörténetek gyűjteménye, melyben jól megfér egymás mellett a tizenéves traktoros, a mindent jobban tudó munkaerő és egy hideg szívű apa valaha volt vasszigora. A Lerepül a hülye fejetek kamasztörténetei után ezúttal egy felnőtt világba lépünk, amelyben Shado már Attila, felnőttségével pedig nemcsak azt kapta ajándékul, hogy legálisan berúghat, hanem apja tehenészetét is.

A 38 éves Hartay ízes iróniával és rendkívül mulatságos stílusban rajzolja meg a telep életét, ahol a bocik nem tejelnek, a többnyire csak sopánkodó munkásoknak pedig nemcsak az állatok körüli teendőkkel, hanem a nyelvvel is napi szinten meggyűlik a bajuk. A Nem boci! elkényezteti az olvasót, mert a könnyeden szórakoztató anekdotáknál és szóvicceknél sokkal többet ad. Néhány titokzatos szépségű, prózába tördelt vers is helyet kapott ugyanis a könyvben, amelyek kellőképpen megágyaznak azoknak a megindító részleteknek, ahol a szerető apai törődéstől megfosztott fiú vezekel el nem követett bűneiért.

#krusovszky dénes #mán-várhegyi réka #szvoren edina #jászberényi sándor #kötter tamás #hartay csaba #novella