#Andrzej Witold Wajda | Explore Tumblr Posts and Blogs

nemzetinet · 6 years

Text

Egy kelet-európai ország, ahol a fehér partizánok egészen 1963-ig harcoltak

A lengyel földalatti kommunistaellenes ellenállás emléknapján érdekes ténnyel szembesülhettünk. A Budapesti Lengyel Intézet és a Nemzeti Emlékezet Bizottsága által szervezett konferencia, akarva-akaratlanul megadva az összehasonlítás lehetőségét, együtt vizsgálta a lengyel és a magyar illegális mozgalmakat.

Sólyom, Szarvas és társaik bevették magukat a hegyek közé. Sólyomot nem sokkal korábban szabadították ki szovjet egyenruhába bújva a csíkszeredai szekubörtönből. A Jugoszláviába szökés lehetőségéről időközben lekésett társaság egy viharvert román csapattal kiegészülve tartós fegyveres ellenállásra rendezkedett be a havasokban, élelemért portyázva onnan ütve rajta a rendőrökön. Szabó Róbert Csaba 2016-ban megjelent, Alakváltók című regényének főhőseit valóságos figurákról mintázta, az „ozsdolai betyárokról”: Sólyomot, a csapat főnökét a Székelyföldön máig tisztelt Pusztai Ferencről, Szarvast pedig Dézsi Dénesről, akinek holttestét 1954-ben Ozsdolán elrettentésül a hatóságok háromnapos közszemlére tették.

A negyvenes-ötvenes évek Romániájában a körülményekhez képest viszonylag széles, bizonyos helyeken éveken át legyűrhetetlen, ám meglehetősen széttagolt fegyveres ellenállási mozgalom bontakozott ki. (Egy Déli-Kárpátokban működő, a CIA által lőszerrel, puskákkal támogatott csoport például közel tíz esztendőn át tartott ki a román királyi hadsereg egy korábbi tisztje, Toma Arnăuţoiu hadnagy vezetésével.) Hasonlóan akut helyzet alakult ki Ukrajnában, a Baltikumban, illetve a szocialista országok egy részében, leginkább Lengyelországban. Hogy a keleti tömbhöz tartozó más államokban (a három jellegzetes példa Csehszlovákiáé, Magyarországé, az NDK-é) miért nem szerveződött tartós fehérpartizán-mozgalom, annak egymástól eltérő okai voltak. Csehszlovákiában például a kommunista párt viszonylagos népszerűségnek örvendett az ötvenes évek elejéig, 1968-ig szovjet csapatok sem állomásoztak az országban. Az NDK lakossága a totálisan megsemmisített volt Német Birodalomban pedig a túlélés, a megkapaszkodás lehetőségét kutatta. És persze a közelmúlt sem nyújtott számukra vonzó alternatívát. Magyarország helyzete megint csak különböző volt.

Nemrégiben akaratlan összevetés is szembesíthetett minket a tényekkel: az antikommunista ellenállók március 1-jei lengyel emléknapja alkalmából a lengyel intézetnek és a Nemzeti Emlékezet Bizottságának a PPKE pesti bölcsészkari épületében rendezett konferenciáján egyszerre találkozhatott a közönség a lengyel és a magyar rezisztencia módszereivel. (Lengyelországban 2011 óta ülik meg az emléknapot, felidézve, hogy a Varsóban lévő mokotówi börtönben 1951. március 1-jén végezték ki az egyik legnagyobb illegális szervezet, a Szabadság és Függetlenség Egylet vezetőségének utolsó hét tagját.)

http://mno.hu/

A több száz kilométerrel nyugatra tolt lengyel állam területén 1945 és 1947 között változó hevességű ellenállási mozgalom söpört végig több tízezernyi „kiátkozott katona” (az elnevezés a kilencvenes években honosodott meg) részvételével. Az illegális szervezkedést közel kétszázezren segítették közvetlenül, és olyan látványos sikerrel büszkélkedhetett, mint a kielcei börtönben raboskodó 350 ellenálló kiszabadítása. A szám akkor is döbbenetesen magas, ha tudjuk, hogy 1944-ben az illegális Honi Hadseregnek (a „kiátkozottak” anyaszervezete) mintegy félmilliónyi katonája harcolt a németek, illetve egyszerre a Vörös Hadsereg bevonuló alakulatai ellen. A pislákolva a hatvanas évek elejéig kitartó mozgalmat a kommunista fegyveres erők számbeli fölénye mellett két, az illegalitást sikerrel megosztó (a Honi Hadsereg fogságba vetett vezetőivel is aláíratott) általános amnesztiafelhívás gyengítette meg jelentősen – legalább 120 ezer embert „pacifikálva” –, továbbá az az egyre nyilvánvalóbbá váló tény, hogy a Nyugat soha nem fog beavatkozni a partizánok megsegítésére. (A magukat feladókat az ígéretek ellenére nemritkán mégis fogságba hurcolták.)

A legendás lovassági kapitányt, Witold Pileckit 1947-ben fogták le a belügyi szervek. Igaz, Pilecki nem az amnesztiafelhívásra jelentkezett: a nyugaton tartózkodó lengyel főparancsnoknak, Anders tábornoknak gyűjtött adatokat a szovjet és lengyel kommunista hatóságok lengyelországi kegyetlenkedéseiről. A kapitány egyébként – mint ezt Jacek Pawłowicz előadása is megerősítette – az egyik legérdekesebb alakja volt az ellenállásnak. Még érettségi előtt álló ifjúként részt vett az 1919–1921 közötti lengyel–szovjet háborúban, miután pedig 1939-ben Németország és a Szovjetunió térdre kényszerítette Lengyelországot, az illegális Honi Hadsereghez csatlakozott. 1940-ben álnéven – azt követően, hogy egy varsói razzián hagyta magát elfogni – beépült az auschwitzi koncentrációs táborba, ahol ellenállási csoportot épített ki, azon keresztül pedig több-kevesebb rendszerességgel informálta a lágerben történtekről a lengyel földalatti mozgalmat, vagyis közvetve a szövetségeseket. Azt követően is tette ezt, hogy a wannseei konferencián az iparszerű népirtás megindításáról döntöttek a náci vezetők. Pilecki 1943-as (önmagában is rendkívülinek tekinthető) szökése után hiába biztatta mind a lengyel ellenállást, mind a szövetségeseket a tábor elleni közvetlen támadásra, a fellépést a Honi Hadsereg főhadiszállásán legalábbis túl kockázatosnak tartották. Pilecki részt vett az 1944-es varsói felkelésben, majd a német hadifogolytáborból kisebb kitérővel titokban hazatérve tovább folytatta az illegális munkát. Elfogása után egy esztendővel, 1948 kora nyarán végezték ki.

http://mno.hu/

A Honi Hadsereg és Pilecki kapitány tevékenysége, az antikommunista fegyveres mozgalom lassan nyolc évtizede szerves alakítója a lengyel nemzeti öntudatnak. Az 1945 utáni partizánharc a kezdetektől hangsúlyos beszédtéma volt az országban, újságok írtak róla elítélőleg vagy éppen felemelő hangon, számtalan nyilvános pert tartottak, utóbb jobb-rosszabb művészi alkotások születtek. Az első között kell megemlíteni Andrzej Wajda nemzedékek számára meghatározó, 1958-as Hamu és gyémánt című moziját Zbigniew Cybulskival a főszerepben. (Amikor a Wajda-filmet bemutatták, már alig működött ellenálló csoport az országban; a megmaradtakat pedig a hatvanas évek elejére felszámolták. Az egyik utolsó partizánt, Józef „Lalek” Franczak őrmestert 1963 októberében lőtték agyon tűzharcban a belügyi alakulatok.)

Magyarországon nemzeti öntudatunknak nemhogy alakítója, szinte nem is része hasonló méretű és kiterjedésű illegális mozgalom. Egyrészt a lengyelhez vagy akár a baltikumihoz mérhető szervezkedés, mint említettük, nálunk nem létezett. Ami volt, az a fenti példákhoz képest jóval elszigeteltebben, kevésbé látványosan működött. Másrészt politikai téren az ötvenes évek elejéig a magyar társadalom jóval megosztottabbnak tekinthető annak betudhatóan, hogy a háborúnak deklaráltan és persze szomszédainkhoz képest is mi voltunk az abszolút vesztesei a Kárpát-medencében. A tény pedig éveken át bénítólag hatott minden nagyobb hatásfokú illegális tevékenységre.

Nem csodálkozhatunk hát, hogy a hazai társadalom nagy része nem tud arról, hogy nálunk is volt fegyveres szervezkedés a negyvenes-ötvenes években. Hogy ellenállás valóban létezett – véli Bank Barbara –, azt pontosan mutatja a Rákoskeresztúri új köztemető 298-as és 301-es parcellájában felállított kopjafák sokasága. Az a több száz ember pedig, akiket 1947–1972 között végeztek ki hazaárulásért, kémkedésért, a „népi demokratikus államrend elleni szervezkedés” vezetéséért vagy abban való tevékeny részvételért, a diktatúra ellenállójának tekinthető.

Az egyik legfontosabb előzmény, hogy a háború utolsó hónapjaiban a honvédség hírszerző szerve a németekkel együttműködve titkos fegyverraktárakat létesített a szovjet megszállás alá kerülő országban, és Korponay Miklós vezérkari százados vezetésével megkezdődött a szovjet erők elleni diverzánsakciókra vállalkozó Kopjás-mozgalom szervezése. Korponay felettese (utóbb a hazai szabotázsakciókat és felderítést külföldről szervező Magyar Harcosok Bajtársi Közösségének vezetője), Zákó András vezérőrnagy 1946 januárjától illegálisan Magyarországon tartózkodva próbált életet csiholni a Kopjás-mozgalomba, valószínűleg nem sok sikerrel. (Zákó végül állítólag öregasszonynak öltözve menekült át Ausztriába.) Tevékenységük összességében leginkább a kémkedésről szólt.

http://mno.hu/

Hogy a kopjások által hátrahagyott fegyverarzenállal mi lett, azt pontosan nem tudni. Közvetett úton valószínűleg juthatott belőle azoknak a (konferencián is előadást tartó Őze Sándor történész által kutatott) dél-alföldi lázadóknak, akik köréből 1949 nyarán a Blahó János gyümölcskereskedő vezette Fehér Gárda kihajtott. Az egyre elviselhetetlenebb paraszti terhek ellen tiltakozó gárdisták a kardoskúti pusztaságban több titkos kiképzésen vettek részt, utóbb próbatámadást is rendeztek. A szervezkedést egy beépített ügynök (nem mellesleg volt csendőr) buktatta le. A vezetőket kivégezték.

A Békés megyében nem sokkal később részben a Fehér Gárda maradványain született Sárréti Brigádokat (későbbi nevén Sárréti Sasokat) jóval kezdetlegesebb állapotban számolta fel az egyik leleplezett „összeesküvő”, egy megzsarolt katonaszökevény információi alapján az Államvédelmi Hatóság. A tagok összejöveteleiken megbeszélték a híreket, együtt hallgatták az Amerika Hangját és a Szabad Európát, ám fegyverekkel nem rendelkeztek. Igaz, a korábbi földesúr ígért nekik. A lefogottak közül egyébként senkit nem végeztek ki.

A gyors lebukás, a konspiráció hiányosságai, az eredményesen alkalmazott spiclik és provokátorok szinte állandó kísérői a többi ügynek is. A nagy múltú rongyosgárda például az új nemzedék képviselőivel kiegészülve 1945 után a gellérthegyi felszabadulási emlékmű felrobbantására és a Pálffy (ma: Bem) téren álló Radetzky-laktanya elfoglalására készült. (Hamar elkapták őket, 1948-as, 28 főt felvonultató monstre perükben ötüket ítélték halálra.)

Képletszerű a lelkes fiatalokból álló, konspirációs hibák, illetve besúgás miatt lebukott, 1950 szeptemberétől decemberig működő, Vas megyei Antibolsevista Gárda sorsa is. Tagjainak egy része katonai titkokat próbált gyűjteni, hogy nyugatra juttassa őket. Fegyvereket is szereztek, a tanácsválasztások előtt rendszerellenes falfirkákat készítettek, röplapoztak. A gárda vakmerő tevékenységét Széll Kálmán kutatásai alapján ismerhetjük részletesebben. Felgyújtották a szombathelyi lengyár lenkazlait, felrobbantották az Eplény és Veszprém közötti vasúti pályát, fegyverszerzés céljából tűzpárbajba keveredtek rendőrökkel. Közülük viszont éppen azokat végezték ki származásuk miatt – Gyimesi Szilárdot, egy csendőr fiát és Matók Leó hadapródot, akinek édesapja őrnagy volt –, akik a diverzáns akciókban nem is vettek részt.

A hazai viszonylatban utolsó, egyben legjelentősebb fegyveres ellenállás az 1956-os forradalom napjaiban, illetve november 4-e után szerveződött, és tartott ki – például a mecseki „láthatatlanok” esetében – 1957 márciusáig.

A hatvanas évektől jelentősebb próbálkozásra nemcsak Magyarországon, de a „béketábor” nagy részében sem találhatunk példát. Az elsősorban a polgári lakosság szenvedéseit növelő fegyveres ellenállásnak ekkoriban már nem volt értelme. Hamar rádöbbenhettek erre, akik mégis próbálkoztak a reménytelen helyzetben. Ahogy az Alakváltók egyik partizánja, Dumitru megfogalmazza: „Másfél éve bujkálok előlük, és lassan nem érzem, mi különböztet meg tőlük. Mitől vagyok különb, mint egy szekus. […] Egész falvakat semmisítenek meg. Érted te ezt? Hogy ki okozza a szenvedést, az szinte mindegy annak a szempontjából, aki elviseli a szenvedést. Számukra nincsen különbség köztem, aki miatt agyonverik, és egy szekus között, aki agyonveri.”

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2018.03.10.

Egy kelet-európai ország, ahol a fehér partizánok egészen 1963-ig harcoltak a Nemzeti.net-en jelent meg,

#kémkedés #Magyarország #szökés

1 note · View note

en-staraochota · 7 years

Text

Resistance in (un)freedom

After nearly a month and a half in Poland, one thing has really caught my mind’s eye: the completely different way of thinking on the common past. There is a big awareness of Polish culture, and not merely the ghost of Communism. In the streets of Warszawa the aftermath of the Second World War still lingers on every day.

On a superficial level this isn’t hard to understand: whole streets still haven’t been rebuilt (in certain blocks it is completely normally to see bullet hole-covered appartment buildings), and the Stalinist-Gothic of the Palace of Science and Culture dominates the skyline of the city. But more recent history has also left an indelible mark that further sharpens people’s political awareness. It was only 30 years ago that the country lived under a military dictatorship, after the December Coup of 1981 (a hideous situation, regardless of how ‘benign’ that coup was supposed to be). The revolution of Solidarność is only a generation old. Almost everyone who holds an influential or powerful position in Polish society today, is in one way or another linked to the trade union movement in the 1980s (Adam Michnik for example, editor-in-chief of Gazeta Wyborcza; Jarosław Kaczyński, chairman of the rightwing-conservative PiS; ...).

The Polish people have a long tradition of resistance that goes back to the Polish partitions at the end of the 18th century. With figures like Tadeusz Kościuszko, Jacek Kuroń, Adam Michnik and Lech Wałęsa, the country possesses an impressive pantheon of national heroes fighting for freedom. Characteristic of this Polish tradition is the relatively big importance of writers and artists in the struggle for freedom and independence. Between 1795 and 1918, especially after the failed uprisings of 1861-63, virtually all institutions supporting Polish culture and the Polish language were closed. Teaching Polish in middle and higher education became illegal in large parts of the former Commonwealth (an important exception is Austrian-administered Polish Galicia, but I am leaving that aside for this post). The twin pressures of Germanification and Russification were designed to assimilate the peoples of the Polish partitions to the dominant cultural/ethnic group of respectiviely the Prussian (later German) and Russian empires, wiping out any trace of their former Polish (or Ukrainian, Jewish, ...) heritage. Under heavy pressure of the censors of the three Empires it became impossible to discuss the Polish Question within the borders of the former Commonwealth, which resulted in Polish literature assuming a disproportionately important role in preserving the nation. Adam Mickiewicz, Juliusz Słowacki, Stanisław Wyspiański, Bolesław Prus, are just some of the names everyone in Poland knows because of their contributions to Polish literature - and therefore implicitly also to the struggle against foreign occupation and cultural homogenization.

This tradition was continued in the course of the 20th century, as the from 1918 newly-independent Second Republic had to cope with both Nazi- and Soviet-Occupation, and after that a Soviet-imposed Communist regime. Not only authors like Czesław Miłosz, Wisława Szymborska, Ryszard Kapuściński and Witold Gombrowicz, but also theatre artists such as Tadeusz Kantor, Jerzy Grotowski and Krystian Lupa, or film directors like Andrzej Wajda, can be seen as belonging to that tradition.

The developing distance and increasing isolation of art from society which we witnessed in the West, is something hardly to be found in Poland. When Tadeusz Kantor for example - in the best avant-garde tradition - pleas for an Artistic Fiction and the Autonomy of Theatre, he doesn’t mean that theatre is entirely isolated from the world in which it is produced. No artist can work in a vacuum. Instead, his concepts carry inside them a dialectic, where the autonomy of the arts, in transcending topicality, actually brings the arts closer to life by carrying out ideas and participating in intellectual debate. Autonomous art creates a space, which can also be political. In the art of Kantor for example a central concept is that of the memory, especially the presentation of memories that aren’t supposed to be there (such as the Polish-Jewish community), from a world that no longer exists: the Second Republic before the large ethnic cleansings of 1939-1948. Just like in Wajda’s Popiół i diament or Człowiek z żelaza, the choice of topic was in itself a big political statement of resistance, by presenting people, memories and narratives that were supposed not to exist.

Today Poland is a free country in the heart of the European Union, and in that capacity it is finally restored to its rightful place as a meeting place between East and West. At the same time the Polish intellectual tradition is under great pressure. While the Russian tanks might have gone, and even though the German Federal Republic is now one of Poland’s stauncest allies (not the least through NATO), Poland now (ironically?) seems to experience a whole host of internal problems. The might and authority of the Roman Catholic Church is unparalleled to anything known in contemporary Western societies. Homosexuality is treated not just as a sin, but as a physical illness. Abortion is de facto outlawed, and women’s rights are in some circles seen as mere theory (and a theory they reject, at that). Begging pensioners has been a normal part of Poland’s public space ever since the collapse of Communism, wages are deliberately kept low and working conditions are abysmal by any standard. The past few years Poland has been host to the largest far-right/neo-nazi demonstrations in Europe - a sad irony for a country that after 1945 has been almost exclusively white, Roman Catholic and Polish (an anomaly in Poland’s multicultural and multi-ethnic history). The current central government seems increasingly nostalgic for the power enjoyed by the one-party state between 1948-1989, and increasingly takes measures to muzzle dissent, turning the public broadcaster TVP into a propaganda station, while at the same time purging the arts - one of the few bastions of the Left in Poland - from most of its critical thinkers. The most remarkable to all these developments is that they aren’t forced by any foreign power: this repression is by Poles, for Poles.

The position of Poland, like Norman Davies wrote, at the heart of Europe, makes the problems of the country urgent for the continent as well. Poland has her own tradition and her own problems, but it is impossible to see those in isolation from developments elsewhere on the continent. The intellectual tradtion of the Polish is unique to the country, but she provides invaluable lessons to a West that is increasingly turning to authoritarianism itself. People like Kuroń or Kantor can’t be seen apart from their Polish context, but they aren’t exclusively Polish: it were the unique circumstances in which they lived that made them develop a more acute and more finely tuned sense of the moral pressures exerted on us in the modern age. Norman Davies compared Poland to the canary in the coalmine, writing that if things go bad in Poland, it is highly likely things are going (to go) haywire on the rest of the continent as well - influencing the world as well. Most circumstances and developments that now seem to be converging on Poland, are present (in different forms) in the rest of the continent and the world as well. To me it doesn’t seem unwise to keep an idea on the canary in the coalmine.

#Kuroń #Jacek Kuroń #Kantor #Tadeusz Kantor #Andrzej Wajda #Wajda #Warszawa #Warsaw #Poland #Polska #Teatr #Theatre #Polish Theatre #art #history #Historia #TVP #solidarnosc

5 notes · View notes

staraochota · 7 years

Text

Verzet in (on)vrijheid

Na anderhalve maand in Polen is er een ding me erg beginnen opvallen: de volledig andere omgang met mens en verleden. Er is een erg groot bewustzijn van de geschiedenis van de eigen cultuur. Niet alleen het spook van het communisme, maar ook van de Tweede Wereldoorlog, waart hier nog elke dag.

Op een oppervlakkig niveau is dat niet moeilijk te begrijpen: hele straten van Warschau zijn nog steeds niet herbouwd (in hele wijken zijn kogelgaten doodnormaal), en de stalinistische-gotiek van het Paleis voor Wetenschap en Cultuur domineert de skyline van de stad. Maar ook de gebeurtenissen van de afgelopen decennia hebben een grote stempel achtergelaten die het politieke bewustzijn aanscherpen. Amper dertig jaar geleden leefde het land nog onder een militaire dictatuur, na de December Coup van 1981. De revolutie van Solidarność is nog maar een generatie oud. Bijna iedereen die een invloedrijke positie bekleedt in de Poolse samenleving vandaag, was op een of andere manier gelinkt aan de beweging in de jaren ‘80 (Adam Michnik bijvoorbeeld, hoofdredacteur van Gazeta Wyborcza; Jarosław Kaczyński, partijvoorzitter van de rechts-conservatieve PiS; ...).

De Polen hebben een lange traditie van verzet die teruggaat tot de Poolse delingen aan het einde van de 18e eeuw. Met figuren als Tadeusz Kościuszko, Jacek Kuroń, Adam Michnik en Lech Wałęsa, is het pantheon aan Poolse verzetshelden erg groot. Kenmerkend voor die Poolse traditie is het relatief grote belang van schrijvers, filosofen en kunstenaars in de strijd voor vrijheid en onafhankelijkheid. Tussen 1795 en 1918, zeker na de gefaalde opstanden van 1861-63, waren er quasi geen instellingen die de Poolse taal en cultuur ondersteunden. Onder druk van Germanification en Russification werden er in de drie bezettingszones sterke inspanningen gedaan om de Poolse bevolking cultureel gelijk te schakelen met de etnische of culturele meerderheid/dominante groep in de hen bezettende rijken (uitzondering hierbij is Oostenrijk in de tweede helft van de 19e eeuw, maar dat laat ik hier even buiten beschouwing). Onder zware druk van de Russische en Pruissische (later Duitse) censoren werd elke vorm van politiek debat over de Poolse kwestie onmogelijk gemaakt, waardoor de Poolse literatuur een buitengewoon belangrijke rol kreeg. Adam Mickiewicz, Juliusz Słowacki, Stanisław Wyspiański, Bolesław Prus, zijn maar een greep van de namen die iedereen kent vanwege hun bijdragen aan de Poolse literatuur - en daarmee impliciet aan het verzet tegen buitenlandse bezetting en cultureel uitsterven.

Die traditie zette zich voort in de 20e eeuw toen het land bezet werd door de ‘broedervolkeren’ van de Sovjet-Unie. Niet enkel auteurs zoals Czesław Miłosz, Wisława Szymborska, Ryszard Kapuściński en Witold Gombrowicz, maar ook theatermakers zoals Tadeusz Kantor, Jerzy Grotowski, Krystian Lupa, of filmmakers zoals Andrzej Wajda, kunnen tot die brede traditie gerekend worden.

De ontkoppeling die we de afgelopen decennia in het westen zagen tussen kunst en maatschappij, is onder andere daardoor bijna niet terug te vinden in Polen. Wanneer Tadeusz Kantor bijvoorbeeld - in de beste avantgardistische traditie - pleit voor een Artistieke Fictie en de Autonomie van het Theater, bedoelt hij daar niet mee dat het theater los staat van de wereld waarin het gemaakt wordt. Geen enkele kunstenaar werkt in een vacuum. Het gaat om een dialectiek, waarbij de autonomie van de kunsten, die ervoor zorgt dat de actualiteit overstegen wordt, er net voor zorgt dat de kunst ideeën uitdraagt en deelneemt aan het intellectuele debat. Autonome kunst creeërt een ruimte, die ook politiek kan zijn. Bij Kantor ging het vaak om herinneringen die er niet mochten zijn, zoals de verdwenen Joodse gemeenschap, uit een wereld die definitief vergaan was: het Polen van voor de grote etnische zuiveringen en volksverhuizingen van 1939-1948. (Net zoals bij Wajda’s Popiół i diament of Człowiek z żelaza waren de gekozen onderwerpen al een sterke vorm van verzet.)

Vandaag is Polen een vrij land in het hart van de Europese Unie, en daarmee op zijn rechtmatige plaats als ontmoetingsplek tussen Oost en West. Tegelijkertijd staat de Poolse intellectuele traditie vandaag onder sterke druk. De Russische tanks zijn misschien verdwenen, en Duitsland is nu een bondgenoot in plaats van een traditionele vijand, maar (ironisch genoeg, of misschien net dankzij?) leidt de nieuwgewonnen vrijheid tot een hele reeks interne problemen. De macht en de autoriteit van de katholieke kerk is - naar hedendaagse westerse normen - ongekend groot. Homoseksualiteit wordt gezien als een ziekte, abortus is quasi verboden, en vrouwenrechten worden in sommige kringen gezien als pure theorie. Bedelende bejaarden zijn al twintig jaar een normaal onderdeel van het straatbeeld, de lonen zijn bewust laag en de arbeidsvoorwaarden rampzalig. Al enkele jaren kent het land de grootste extreemrechtse betogingen van Europa - ironisch genoeg in een land dat sinds 1945 homogeen blank, katholiek en Pools-talig is (een unicum in de Poolse geschiedenis). De huidige regering lijkt erg nostalgisch naar de éénpartijstaat van 1948-1989 en neemt steeds meer maatregelen om pers, media, kunst en cultuur in het gareel te laten lopen. Het opmerkelijke bij dit alles is: er is geen buitenlandse inmenging meer; de repressie is door Polen, voor Polen.

Door de positie van Polen - zoals Norman Davies schreef - als het hart van Europa, zijn de problemen van het land extra urgent voor de rest van het continent. Het land heeft een eigen traditie en eigen problemen, maar die zijn niet los te zien van wat er gebeurt op de rest van het continent. De intellectuele traditie van Polen is specifiek, maar niet uniek aan het land, en biedt belangrijke lessen voor een westen dat zelf steeds meer een autoritaire kant opgaat. Figuren als Kuroń en Kantor zijn niet los te zien van hun Poolse achtergrond, maar zijn niet exclusief Pools. Het zijn eerder de unieke omstandigheden waarin ze leefden - die vaak een grotere bedachtzaamheid en grotere morele gevoeligheid nodig maakten - die voor hun andere inzichtingen en handelingen zorgden. Norman Davies vergeleek Polen daarom met de kanarie in de koolmijn: gaat het slecht met het land, dan kan je er prat op gaan dat er iets grondig scheef zit op de rest van het continent - en de bredere wereld. De meeste omstandigheden, discussies en problemen die nu in Polen samenkomen, zijn ook op andere plaatsen op het continent en de wereld terug te vinden. Het lijkt me niet onverstandig om die kanarie scherp in het oog te houden.

0 notes

thongtinhocduong-blog · 7 years

Text

Top 5 lí do vì sao các bạn trẻ nên đi du học Ba Lan

Sở hữu 400 trường đại học, cao đẳng với tổng số sinh viên lên đến gần 1,5 triệu người. Mỗi năm, nước này thu hút hàng trăm nghìn bạn trẻ từ khắp các nước trên thế giới nhập học, vì sao du học Ba Lan lại có sức hút lớn đến vậy?

Mặc dù có vô vàn những lí do khác nhau nhưng 5 lí do sau đây mà du học CHD đưa ra được các cựu sinh viên du học tại Ba Lan đồng tình nhất khi chọn Ba Lan làm nơi khám phá tri thức:

1. Hệ thống giáo dục chất lượng cao

Hệ thống giáo dục đại học Ba Lan có lịch sử của 650 năm giáo dục chuyên nghiệp chất lượng cao. Nó mang lại lợi nhuận không chỉ cho Ba Lan, mà còn cho nhiều quốc gia trên thế giới. Hệ thống giáo dục đại học Ba Lan phát triển tốt. Chất lượng giáo dục được theo dõi và đánh giá thường xuyên. Các tổ chức chính của Ba Lan chịu trách nhiệm về đảm bảo chất lượng trong giáo dục đại học là: Ủy ban Công nhận Ba Lan, Hội đồng Khoa học và Giáo dục Đại học và Hội nghị các Nhà khoa học của Ba Lan. Có hơn 5000 khóa học có sẵn tại Ba Lan và mỗi trường phải được Hội đồng Công nhận của Ba Lan phê duyệt.

2. Du học Ba Lan được đào tạo bởi các chuyên gia hàng đầu thế giới

Các chuyên gia Ba Lan của tất cả các ngành nghề được đánh giá cao bởi các nhà tuyển dụng trên toàn thế giới. Đặc biệt là các bác sỹ Ba Lan, kỹ sư, kiến trúc sư và các chuyên gia về CNTT đều được hoan nghênh, nhưng các sinh viên tốt nghiệp khác của Ba Lan cũng được coi là được chuẩn bị đầy đủ để cạnh tranh trên thị trường lao động toàn cầu.

Chất lượng của hệ thống được bảo đảm bởi Ủy ban Chứng nhận Nhà nước, theo dõi tất cả các cơ sở giáo dục đại học Ba Lan. Theo kết quả đánh giá là có hơn 80% các trường đại học Ba Lan có bảng xếp hạng xuất sắc và tốt.

3. Chi phí du học Ba Lan thấp

Mặc dù Ba Lan trải qua một quá trình phát triển kinh tế nhanh chóng, chi phí sinh hoạt vẫn thấp hơn đáng kể so với hầu hết các nước EU. Tổng cộng 200-500 Euro đủ để trang trải chi phí cơ bản về ăn ở, thực phẩm và vận chuyển. Chi phí giải trí và tham gia các sự kiện văn hoá cũng thấp hơn nhiều so với mức trung bình của EU. Chi phí nghiên cứu cơ bản cũng rất cạnh tranh. Tỷ lệ tối thiểu trung bình khoảng 2000-5000 Euro một năm (phụ thuộc vào lĩnh vực nghiên cứu), thấp hơn vài lần so với mức trung bình của EU.

4. Tỉ lệ phạm tội thấp - Độ an toàn cao

Ba Lan an toàn hơn hầu hết các nước châu Âu. Ngay cả những nước Bắc Âu, được coi là rất an toàn, có tỷ lệ tội phạm cao hơn nhiều so với Ba Lan. Du học Ba Lan là một sự lựa chọn tuyệt vời đối với những ai muốn học tập và sinh sống, bạn hoàn toàn có thể làm thêm về muộn mà không quá lo sợ bị cướp hay tấn công như các nước Châu Âu khác.

5. Nền văn hóa và giải trí nổi bật

Văn hoá Ba Lan nổi tiếng trên thế giới, cho di sản lịch sử và những thành tựu hiện tại. Năm nhà văn Ba Lan được khen thưởng giải Nobel. Các nhà soạn nhạc lịch sử như Karol Szymanowski, Fryderyk Chopin và Ignacy Paderewski, Witold Lutosławski hay Krzysztof Penderecki đã viết những chương mới trong lịch sử âm nhạc. Những người đoạt giải Oscar: Andrzej Wajda, Janusz ,Roman …và nhiều nghệ sĩ điện ảnh khác được công nhận trên toàn thế giới. Các tổ chức văn hoá Ba Lan cung cấp giải trí chất lượng cao cho tất cả các thị hiếu. Số lượng các lễ hội, hội chợ sách, hòa nhạc, biểu diễn và các loại hình giải trí khác rất lớn. Cũng có một cái gì đó cho người hâm mộ thể thao.

Không thể nghi ngờ, du học Ba Lan là sự lựa chọn tuyệt vời, mang lại những cơ hội nghề nghiệp hấp dẫn dành cho các bạn trẻ hiện nay. Với ước mơ giúp tri thức Việt Nam bay cao bay xa, du học CHD luôn sẵn sàng sát cánh, trở thành người hướng dẫn thông minh của bạn trên con đường du học khám phá thế giới.

Hãy đăng kí với chúng tôi ngay hôm nay để được tư vấn những thông tin hữu ích cho việc du học Ba Lan của bạn:

Công Ty Tư Vấn Du Học Và Đào Tạo CHD

Văn phòng Hà Nội: 217 Nguyễn Ngọc Nại, Quận Thanh Xuân

Hotline: 19006027 - 0975.576.951 - 0913.839.516

Tel: (04) 6.2857.931

------------------------------------------------------------------

Văn phòng Hồ Chí Minh: 2/79 Phan Thúc Duyện, phường 4, quận Tân Bình

Hotline: 0913.134.293 - 0973.560.696

Tel: (08) 7.3019.686

Email: [email protected]

Website: duhocchd.edu.vn

Facebook: http://ift.tt/2gEzISB

Xem nguyên bài viết tại : Top 5 lí do vì sao các bạn trẻ nên đi du học Ba Lan

0 notes