#andy “falco” falkous

[sinceileftyoublog]

Mclusky's Good Intentions

Mclusky's Andy "Falco" Falkous

BY JORDAN MAINZER

"Fuck This Band". It's the name of the song Andy "Falco" Falkous and Mclusky have been opening their sets with on their triumphant return to many North American cities, including Chicago last Friday at the Vic. It's an effective calm before the storm of noise and chaos that inevitably enraptures the moshing crowd. And it's an appropriate sentiment, tongue-in-cheek and self-deprecating, referential to the very loud ruckus that presumably caused the initial postponement of these tour dates to begin with. A Molotov cocktail of aural health issues forced Falkous to make fans wait a little bit longer to celebrate 20 years of Mclusky Do Dallas. It was immediately apparent from the opening chords of "Dethink to Survive" that our patience paid off: Falkous and drummer Jack Egglestone donning protective headphones, the band launched into a burst of razor wire guitars and pummeling percussion, and never stopped.

From left to right: Mclusky's Damien Sayell, Jack Egglestone, Falkous

Sayell, Egglestone, & Falkous

The post-hardcore band's influence is wide-reaching. You can hear Falkous' everyman sprechgesang in the cubicle shouts of Pissed Jeans' Matt Korvette, his frantic non-sequiturs in the nervy yelp rock of Squid, both of whom were featured on the house playlist before Mclusky took the stage. But the band continues to be good at its own game, too. Last year, they shared their first new material in 19 years, and they played two of those released songs on Friday, sounding like 2002 just as much as 2023. "Two minutes and forty five seconds is the optimum length of a rock and roll song," Falkous declared, after letting the audience know it was okay not to pretend they like new songs. But "Unpopular Parts of a Pig" is a trademark Mclusky tune, alternating between deceptively melodic shouts and droning chants, plus a loud-quiet-loud dynamic and sardonic lyrics chiding useless platitudes. Thematically and instrumentally, it nestled perfectly between the ugly guitar distortion and Damien Sayell's meaty bass on "Day of the Deadringers", and crowd favorite "Lightsabre Cocksucking Blues". Meanwhile, the blown-out bass of "The Digger You Deep" and unreleased barnburner "Et Tu, Edwards?" gave the crowd a chance to let loose between "She Will Only Bring You Happiness" and "You Should Be Ashamed, Seamus", two The Difference Between You and Me Is That I'm Not on Fire songs that satirize the tortured artist and toxic masculinity.

Sayell, Egglestone, & Falkous

Really, though, to a certain generation of Mclusky fans, Friday first and foremost represented an event we thought would never come. To hear Falkous' introductory chirping on "Without MSG I Am Nothing", Egglestone's brawny thuds on "Chases", and the shout-alongs of "To Hell With Good Intentions" and "Alan Is a Cowboy Killer" was a thrilling exercise in nostalgia for some and disbelief for others. Towards the end of the set, Falkous took the time to thank everyone involved in the show, even those he had met just that night, an act of working class solidarity before his effortless bout of sarcasm: "This cavalcade of sincerity must end soon." Given Falkous' ability to lighten the mood through his well-intentioned derision, it's easy to see why Mclusky continues to be great today.

Falkous

Sayell

#live music #mclusky #andy falkous #damien sayell #vic theatre #mclusky do dallas #andy “falco” falkous #andrew falkous #falco #andrew “falco” falkous #the vic #the victoria theatre #the vic theatre #jack egglestone #pissed jeans #matt korvette #squid #the difference between you and me is i'm not on fire

[iwannapushthebutton]

Teljesen szubjektív zenei lista a 2010-es évekből - külföld

Többnyire magamnak, hogy el ne felejtsem, de lehet titeket is érdekel. Olyan zenekarok vannak benne, akik 2010-2019 között alakultak, még mindig léteznek, vagy tevékenységük véleményem szerinti jelentősebb részét ebben a évtizedben fejtették ki - és én sokat hallgattam őket. (Ja és fontos: nem vagyok zenei újságíró, ha rosszul írtam valamit, akkor bocs.)

KÜLFÖLDI ELŐADÓK 

5. Arabrot 

A norvég Arabrot, bár már a 2000-es évek eleje óta létezik, kétségtelenül ebben az évtizedben ért a csúcsra, mikor elnyerték hazájuk legrangosavv zenei elismerését - ami után el is vált a két alapító tag útja: Kjetil Nernes egy darabig egyedül volt a név birtokosa. Majd a feleségével, az egykori pop ikon Karin Parkkal, újra szervezte a bandát, vettek egy templomot valahol vidéken, ami a stúdiójuk és a lakhelyük is egyben, és elkövették a zenekar életének talán legtermékenyebb öt évét, miközben Kjetilnek még a rákkal is meg kellett küzdenie, ami azzal fenyegette, hogy lehet, hogy soha többé nem fog tudni énekelni. A betegséggel való harc ihlette a The Gospel c. lemezüket, ami szerintem az évtized egyik legeredetibb... lemeze lett. 

Nehéz az Arabrot stílusáról írni - a legegyszerűbben a noise rock-val lehetne elintézni, de ennél sokkal bonyolultabb a helyzet. A Solar Anus utáni lemezeken ugyanis megtalálható még a metál hideg keménysége, de a Nick Cave-et idéző sztorizgatós alternatív, már-már folkos, szövegközpontú fejhangon és kiabálva előadott sötét rockzene is (az utolsó lemezükön már-már annyira elmennek ebbe az irányba, hogy kis túlzással majdnem olyan, mint egy Nick Cave lemez -  nem is a kedvencem). Mindehhez egy teljesen egyedi szövegírói világ társul, amiben ott vannak a XX. század eleji bolond avantgárd költők, a sátánizmus, a középkori mesék és legendák egybegyúrva, amiket egy hang maró gúnnyal és szarkazmussal köp néha a hallgatók felé, máskor játékosan már-már incselkedve ad elő, hol pedig minden érzékünkre hatva próbál becsalogatni egy pornográf látomásba.  Nagyon sokáig küzdöttem az Arabrottal, de az évtized végére sikerült megszeretnem őket és már nem is nagyon értettem, hogy korábban mi volt velük a bajom, hiszen pontosan azt az őrületet tolják, amit úgy szeretek. 

(a zenekar teljes katalógusa megtalálható a Spotify-on) 

4. Run the Jewels: RTJ2

Itt a Die Antwoord-nak kellene lennie, de sajnos ők az én szememben nagyon durván lecsúsztak a dekád végére. :( Nagyon bírtam a bolond dél-afrikaiakat, főleg, amikor rájöttem, hogy már hányszor váltottak alakot mire eljutottak jelenlegi formájukba. Azt is bírtam, hogy be volt lőve, hogy hány albumot csinálnak és, hogy vállaltan azt nyomták, hogy nemsokára befejezik. És végül nem igazán tartották be, amit ígértek. A szerepek felfalták a kitalálóikat, a zene, az ötletek, a szövegek pedig egyre gyengébbek lettek.  A Run the Jewels arcokat sokkal hitelesebbnek éreztem, a maguk szintjén elég elcseszett őrületével, ami nem mellőzi az öniróniát, ami vállaltan nem akar semmi komolyat, de ugyanakkor zeneileg elég komolyan megcsinált (figyeld a fúvósokat az albumnyitó számban!) és ha kell szívbemarkolóan őszinte és kemény is tud lenni (ld.: Killer Mike referenciái arra, hogy drog dealer volt, és az a szám, ami arról szól, hogy hogyan adott el egyszer heroint egy terhesnőnek). Ezek a csávók nem szerepet játszanak, hanem önmaguk, és ezt fullba felvállalják. A szöveg csak szöveg, a nagyotmondások mögött mindig van egy kikacsintás, hogy ez csak fantázia. Nincsenek maszkok, ígéretek, csak zene és váratlanul ajiba adott albumok a rajongóknak. Lehet, hogy mindez nem olyan mély vagy rétegzett vagy átgondolt, mint amit a dél-afrikaiak csinálnak, de legalább elejétől a végéig trú, felesleges túlzások n��lkül. 

(minden fent van a Spotify-on) 

3. Repetitor

Európa legjobb gitár zenekara szerb! (Szerintem!!!) Ha a gitár zene most ugyanolyan menő lenne, mint harminc éve, akkor a Repetitor lenne az új Nirvana! Ezek a srácok szétturnézzák Európát, az anyanyelvükön énekelve! (Amúgy nagyon is fasza szövegeket.) Egyszer találkoztam egy belgrádi hangmérnökkel, aki mondta, hogy egy ideig a szomszéd próbateremben dolgozott, mint ahol ők próbáltak - és akkoriban még csak három fura arc voltak, a piszkafa srác, a lány a fekete párduc tetkóval és a kis mosolygós a dobok mögött, akik White Stripes-t játszottak. Iszonyatos milyen koncerteket adnak. Noise-rock? Post-punk? Grunge? Indie? Ez mind egyszerre. Ne tegyél fel kérdéseket. Rázd a segged, ugrálj és imádkozz, hogy a gyerek ne essen le az erősítőkről mielőtt a tömegbe ugrik! Látni és hallani kell őket, legalább egyszer. Ha én, aki évi egy-két koncertre járok, mert amúgy utálom a tömeget képes voltam az elő sorban táncolni, akkor neked is menni fog. 

(most már minden fenn van tőlük is a Spotify-on) 

2. Christian Fitness 

Ma már látszik, hogy a 2000-es évek egyik legmeghatározóbb angol zenekara a Mclusky* volt - csak sajnos ők annyira kicsik voltak akkor, hogy nem látszottak ki az éppen aktuális brit hullámból (Franz Ferdinand és társai) és egyáltalán nem voltak sem cukik sem szépek (mmint zeneileg). A zenekart vezető Andy “Falco” Falkous nem győzi adni** a Mclusky revival koncerteket mostanában - bár a fanyar és cinikus facebook bejegyzésein látszik, hogy jobb dolga is lenne ennél. Mondjuk gyereket nevelne otthon és lemezeket rakna össze az ágy szélén ülve. Már az évtized közepén is látszott, hogy a Future of the Left (Falkous Mclusky utáni zenekara) megtorpant és kreatív válságba került. Az utolsó lemezük kb. már egy az egyben olyan volt mint  Falco szólóprojektje... bocsánat “one man band-je”, a Christian Fitness. 

Hogy a Christian Fitness unalomból vagy bármi másból jött-e létre nem tudom, csak azt, hogy amikor az első számokat meghallottam, egyből az jutott az eszembe, hogy ezt nekem találták ki. Falkous elbaszott, torz tánczenéje, ami punkos lendülettel hasítja ketté a koponyádat véleményem szerint lélegzetelállító. A szövegek ön- és társadalomkritikus fekete humora elgondolkoztató (számcímek ld.: happiness is not for amateurs, date celebrities or die), és kicsit megrázó is, tudva, hogy mindaz, amit hallunk (többnyire) egy ember munkája, vagyis közben bevon minket egy nagyon is intim térbe. A hallgató közben némileg kiszolgáltatottnak is érzi magát, hiszen az alkotónak nem kell kompromisszumokat kötnie senkivel és természetesen a műfaji szabályokat is magasról leszarja - de ki mondta, hogy öncélúan! Falco radikális húzásai zenei poénok, amiken ugyanúgy nevethetünk, mint a keserű megjegyzésein. (Különösen az utolsó két lemezen dolgoztatja meg a hallgatókat.) Kevés olyan előadó van, akinek közvetlenül (értsd: nem Spotify-on) megveszem az összes  lemezét, és ő pl. ilyen. 

*továbbra is tök szubjektíven

**ha már évi egy van, szerintem az is sok neki

(youtube vagy bandcamp )

 1. Hawks

Ha valaki kicsit követi a sportokat, akkor megérti, hogy miért vicces, ha egy atlantai zenekar Hawks-nak nevezi el magát. A humor pedig velük kapcsolatban itt véget is ér. Nem túl sokat lehet tudni róluk, interjúkat alig találni, sosem voltak híresek, a dalszövegeik pedig egyetlen adatbázisban sem találhatóak meg (amikor nagyon kellett az egyik számuk szövege, akkor írtam nekik és az énekesük bepötyögte nekem messengeren!!!) Ez nyilván azért is van, mert a banda rendkívül analóg volt. Megjelenéseiknél a bakelitre rakták a hangsúlyt- minden más csak azután jött. A távoli rajongóknak így maradt a bandcamp, de ha őszinték vagyunk, akkor a SoulSeek ha valami out of printté vált. Egy ideig majdnem a teljes katalógus elérhető volt Spotify-on, de mostanra csak a leghíresebb nagylemezük található meg.* 

A Hawks teljesen egyértelműen noise-rock-ot játszik, a korai lemezeiken annyira keményen és torzan, hogy az bárkit elriaszt. Nagyon nehéz volt beléjük szeretni és magam sem tudom, hogy miért hallgattam meg újra és újra az ocsmány számaikat.    

A legfőbb indok talán Michael P. Keenan Jr. énekes hangja. A korai lemezeken üvölt, fröcsög, siránkozik és fenyeget, hogy az utolsó lemezre már csak kántáljon, beszéljen vagy néha megemelje a hangját. Magába sűrítve... még túl korai. 

Nem vidám a Hawks zenéje, és kezdetben különösebben invenciózusnak sem tűnik. Amit először realizálunk, azok  az avantgárd zeneműveket megszégyenítő kis átkötők, cezúrák a lemezeken, aztán jönnek a furcsa dalstruktúrák, amik nélkülözik a refrént, vagy néha úgy tesznek, mintha lenne, de aztán még sincs. Ha jobban figyelünk a dobokra rájövünk, hogy a ritmus is bonyolultabb, mint egy átlag punk lemezen. A gitáros pedig a legváratlanabb pillanatban nyom egy látványos szólót. A basszusgitáros szinte észrevehetetlen, pedig nélküle durván szétesnének a számok.   A szövegek pedig...

A Hawks zenéje voltaképpen egy fejlődéstörténetnek ágyaz meg. A férfivá válást mesélik el a lemezek - egyenként egy-egy külön fázist voltaképpen. Ebben nincs semmi direkt koncepció (legalábbis nem találtam ennek nyomát), de számomra így tűnik. A korai üvöltözést, túl érzékenységet az utolsó lemezen (ami után a zenekar feloszlott) a halk, visszafojtott csalódottság váltja fel, a kiábrándultság mindenből - a feszültség az utolsó számig gyűlik és csak ott robban. 

Keenan a szövegeivel remek portrét fest a modern férfiről, aki a különféle szerepek között vergődik, a toxic masculinty-től megfertőződve keresi önmagát, próbálja szeretni önmagát, és legfőképpen próbálja kimutatni az érzelmeit, ami szinte lehetetlen, hiszen a fejekben folyamatosan szólnak a démonok, a páncél pedig hiába tűnik vastagnak ha valami átjut rajta, az halálos sebet ejt.  

A Pity Party című számban remekül adja elő az igazi seggfejet, aki agresszíven faggatja a csajokat, hogy “Come on! Tell me why?” csak, hogy a refrénben már sírva üvöltse, hogy “I can’t live with this - ALONE! ALONE! ALONE!“ Vagyis, hogy még önmagát is utálja azért, amilyen. A Smile-ban egy alkoholista apával küzdő fiút játszik, és a szám végét azzal a katartikus sorral zárja, hogy “They want to grow us - into them, oh into them!” A No Excersie ámokfutásában pedig listát készít róla, hogy hogyan kell egy férfinak viselkedni a férfiak szerint, hogyan kell megfosztania magát az érzékenységtől és minden kedves dologtól, és ha mégis másképp látná, akkor pedig “You are the problem here!” és miután végig mantrázza a számot a végére már csak azt tudja hajtogatni, hogy “The perfect man! The perfect man! The perfect man!” 

Persze a társadalmi környezet és a világ is beszüremkedik valamennyire , de ezekre is egy rendkívül szubjektív szemszögből tekintünk. A Luckless c. szám, ami az utolsó szám az utolsó lemezen a kiábrándultság himnusza, amiben a történelem és minden ami rossz ismétli önmagát, amire az utolsó mondat még rá is erősít: “Watch and repeat!” Önkéntelenül is rossz viselkedési mintákat tanulunk meg, ha akarjuk, ha nem. 

Hatalmas zenekar voltak, akik később valószínűleg hivatkozási alappá válnak majd. De ezt más is mondta már. Ezt az évtizedet kétségtelenül nekik adom. 

*az előbb kerestem és már az sincs. 

(van bandcampjük meg a kiadóik oldalán lehet őket meghallgatni, esetleg megvenni)

#tldr #noise-rock #blogolok #zene

[fightpicker]

London-based semi-supergroup (the band leader is a member of Stump and latter-day members of Pere Ubu, Scritti Politti, and (This Is Not) This Heat) Prescott play a cool kind of mostly instrumental post-rock in the Tortoise/Salaryman mode (I detect an air of The Chap too) and normally I would be leaping through the air in joy at all the above but something I read just yesterday gave me pause.

I’m probably wrong in this but I always think being an instrumental band is the scam of the fucking century, because you can just come up with interesting music and then not be arsed to take the really difficult step which is producing some kind of melody. I find it a bit of a challenge, particularly now, to try and write vocals over some of the most complicated rhythms I can, whilst still making it cohesive as opposed to just a fucking exercise.

Andy Falkous, quoted in LICHFIELD INTERROGATES: Ten Years of Future of the Left with Falco

On the other hand, I now consider, there is a lot of bad and melodically-and-rhythmically uninteresting music that just has a vocal on it and gets by purely because it has that hook of humanity to hang your hat on.

It is better where possible to fall on the side of kindness and as such this very clever - but also very warm record - deserves a listen, particularly if you’re a fan of any of the aforenamed bands (except Future of the Left).

Thing Or Two has a firm anchor of overt melodic sensibility and fluid interplay, with different instruments and styles of playing bobbling to the surface in a way that keeps the mood shifting through the permanent daylight the recording occupies.

‘Oh Stemona’ jumps the chasm between early-90s Thrill Jockey groups and actual jazz without getting chinstrokey wank all down their shirts. How much you like Prescott may ultimately reside in how much you get along Kev Hopper’s rubbery and percussive bass-playing. And by target-market rock magazine standards of cool this is a desperately uncool record. But I trust you to be bigger than that. (8)

#prescott #thing or two #london #pere ubu #stump #scritti politti #this heat #instrumental #fightpicker #8