Text
https://nepszava.hu/3201584_szucs-virag-natalia-szoval-tettel-es-elmulassal
0 notes
Text
Karodba zárva
A vírus második hulláma zajlott éppen. Mármint a covidé, nem a szerelemé. Az afféle gyerekbetegségként élt az emlékezetemben. Az osztályban mindenki elkapta, néhányan pár napot ki is maradtak miatta a suliból, de aztán vége lett. Vagy szelídebbé mutálódott, és nem visel már meg olyan gyakran. G.G. Márquez a Szerelem a kolera idejénben azt írja, a tünetei borzasztóan hasonlítanak a halálos kórságokéhoz. Sajnos erről nem tudok mit mondani, tél volt, a lázamat, ha volt is, nem éreztem, az egyéb tünetek, mint hogy ez az eddig távoli barát mindennél fontosabbá válik számomra, pedig a világ legtermészetesebb dolgának tűntek. (Hallucináció, magas láznál előfordul.)
Esténként, mert az köztudott, hogy olyankor tör rá az emberekre a magány a kulcslyukon és a kávéscsésze repedésein keresztül, és olyankor a leghajlamosabbak valakivel gondolataikon és lakásuk levegőjén osztozni – egyformán zaklatott ritmusban –, az otthonainkat nem volt szabad elhagyni. Amikor délutáni teára indultam Ádámhoz, még fel sem merült bennem, hogy picinyke szobáját nem, őt magát pedig nagyon is el fogom hagyni a következő reggelig.
Azelőtt sosem voltam nála, helyette sétálni jártunk. Azt mondta, a ködnek szép a csöndje, én pedig nem mondtam semmit, de értettem. A termoszból gőz szállt fel a körülöttünk ülő felhőbe. Mi úgy tettünk, mint ha tudnánk, hol ér véget az egyik és hol kezdődik a másik. Ellátni nagyjából ugyanúgy másfél méterre lehetett, mint a szobában, de fal helyett a pára állta utunkat, az azért mégiscsak otthonosabb. Megvan benne a kiváltságosság érzése. Pont itt, pont most. Ha még négyszer átszeljük a parkot beszélgetés közben, akkor pedig pont ott. Mozdítható, puha határok.
A kanapéján ültünk. A nevelőanyjáról kérdeztem, akit rajongásig szeretett, nem is holmi számításból vagy féltékenységből, pusztán azért, mert felragyogott a szeme minden mondat elején, és mindig máshogy. Csendesen figyeltem, és azt is, ahogy a langyos bögrét olyan gyengéden fogja, ahogy a kezemet kellene már régen. Kihűlt már az a fránya tea?
Hogy a szíve mikor, és miért, az legyen mindegy, a hogyan az érdekes. Összevesztünk, ahogy az egymással összeférhetetlen emberek előbb-utóbb szoktak. Aztán elbúcsúztunk, amilyen szeretettel még senki senkitől. Akkor ölelt át először. Majd reggelit készített nekem. Mogyoróvajas-lekváros kenyeret kértem, azt mondta, igazi magyar háztartást vezet, házi gárdonyi szilva van, földimogyoróhoz illő lekvár nincs. Azt mondtam, egy próbát megér, lehet, hogy most, valamiért, mégis jó együtt.
Miután egy kócos hajnalhoz képest emberfeletti odafigyeléssel elkészítette, majd kávéja mögül nézte, hogy jóízűen elfogyasztom, felállt, kikísért, és sohasem köszönt el. Ő nem is evett, pedig amennyire hittem magunkban, az felért volna az úrvacsorával. Mindenesetre, ilyen kedvesen még sosem utált senki. Akkor jöttem rá, hogy az ellentét nem mindig kell, hogy ütközéssel járjon – ajtócsapkodással, átkozódással –, hanem van, amikor távolodunk, gyorsan, aztán folyamatosan lassulva, míg élünk.
Ahogy indultam el, csecsemő sírt fel a gangon. Pedig halkan léptem, hisz remegett a térdem. És Ádám az ajtót is észrevétlenül csukta be utánam. Milyen triviális szimbóluma az új kezdetnek egy gyermek. Talán csak én hallottam. Ha valós volt, azóta már óvodás lehet. A kezem most is zsibbad, ha arra gondolok, ahogy a korlátot fogva araszoltam le a lépcsőn, és ha némelyik foknál egy kicsivel tovább időztem, deresen magához húzta a tenyerem a vas és nem akarta engedni. Nem úgy zsibbad, hogy érzéketlen. Sokkal inkább, távolinak érződik, és erről rendületlenül, másodpercenként többször jelt ad.
Mint amilyen veled volt beszélgetni. A lelked az ideiglenes tartózkodási helyem volt egy napra. Vagy ameddig ki nem jelentkeztettél belőle. Ha olvasod ezt valahol a villamos vonalán, ami haza vitt tőled, tudd, hogy köszönöm.
0 notes
Text
Minden kezdet
–Ez sem jobb semmivel. Miért van az, hogy minden, ami szép, az szomorú is? Hiszen nem temetés lesz! Bár a rektor bá’… Isten, ha hallasz, csak vicceltem!
Dia összetette a kezét és felnézett, de a próbafülke neonfényeitől rögtön el is szédült.
–Értem ám a tréfát, értem. Nos, kérem a következőt!
A gyerekkorából ismert mese főcímét kezdte dúdolni, közben maga elé tartott egy fehér egyberuhát.
–Talán ez, az előbbi fekete blézerrel. Vagy a Beatles pulcsimmal, kit érdekel? Anya szerint nem felnőttes. Szerintem nem felnőttes huszonöt felett stylist tanácsokat elfogadni anyukámtól. Jó ég, huszonöt. Negyed évszázad! Látod, mégis csak valami reálszakra kellett volna mennem!
Komoly arcot tettetve a tükör felé fordult, mintha farkasszemet akarna nézni önmagával. A következő gondolatig tudott is. Aztán veszített önmaga ellen. Avagy nyert. Nézőpont kérdése.
–Azt mondják, minden vég egy új kezdet, de hogy őszinte legyek, remélem, most az egyszer nem igaz. Bőven elég nekem egy diploma! Egyébként is két képzésnyi idő alatt sikerült megszereznem. Vegyük úgy, hogy kettő. Egy magyarból, egy magyarázkodásból.
A vállfán várakozó ruhákat a karjára terítette, és elindult.
–Állítólag a vitakészségemmel még sokra viszem. De legalább idáig.
A pláza melletti sarkon kis kávézó volt. Semmi köze az üveg épületekben lakozó modern, minimalista, személytelen cafékhoz. Itt ugyan nem írták rá az ember nevét a csészére, és a wifi – aminek a jelszava már két éve 2020 volt – is akadozott, de cserébe kék kockás abrosz és pirospozsgás háziasszony vártak. A hölgy úgy ötvenöt éves lehetett, legalábbis a történetei alapján, amiket a vendégeknek mesélt a napi sokadik kávéja mellett. Az is lehet, hogy édesapjától hallotta őket, és ő maga épp, hogy elmúlt harminc. A kinézete az utóbbit igazolta.
Dia leült. A hátrébb lévő asztaltól Zsuzsi lelkes hangja hallatszott. Épp bodzaszörpöt kínált egy frissen érettségizett baráti társaságnak – sör helyett. Ami a legmeglepőbb, hogy sikerült is őket meggyőznie. Igazi angyal. De ezek szerint ma ebből nem lesz beszélgetés, van elég dolga.
–Szokatlanul üres az utca, de aki mégis megy valahová, az siet. Ez az év legérdekesebb része, az advent után. Akkor az ajándékokat lehet csodálni a buszon, útközben, padon ülve. Ki mit vásárolt, ki mit kapott. Most azt, hogy ki mit hagyott maga mögött. Teher volt-e, fog-e hiányozni.
Biciklis gyerekek húztak el a fasor fái közt szlalomozva.
–Van még otthon egy csomó teendőm, de valahogy nem akarózik felkelni. Megnyugtat ez a csend. Milyen furcsa lenne, ha gombnyomásra le lehetne halkítani a várost, akkor is, amikor nyüzsgés van. Csak a madárcsicsergést hagynám meg. Meg néhány autódudát, a hangulat kedvéért. De szigorúan csak a megfelelő ritmusban. Ha Budapest egy játéktábla lenne, eleve sokkal kevesebb autót tennék rá. És többen ülnének le pihenni a nagy sietség helyett. Mi van, ha a vakáció idejére valóban csak játék az egész? Talán ez a kávézó is egy babaház?
Az egyetem udvarát visszhangozva töltötték be az aktuális slágerek, felváltva latin nyelvű, ballagáskor szokásos énekekkel. Az egyetlen csendes szegleten kis színpad volt felépítve. A rektor úr a mikrofonnál állt. Diát szólította, aki odalépett hozzá ünnepélyesen kezet fogni, majd leült és átengedte neki a mikrofont. Dia mondani szeretett volna valamit, de nem jutott eszébe. Csak mosolyogva nézett a levegőbe hosszú másodpercekig, édesanyja legnagyobb örömére, aki ez idő alatt folyamatosan igyekezett elkészíteni a tökéletes fényképet.
–Kicsim, itt az ideje indulni, ma ballagsz és még meg sincs a ruhád! Bianka! Bia, ébren vagy?
Bia úgy hagyta az asztalt, ahogy volt, és szaladt le az emeletről. A játékfigurák precízen behajlított térddel, előrefelé nézve ültek kis székeiken. Egy a színpadon állt. Most már tudta, mit szeretne mondani, de még várnia kellett rá egy kicsit.
1 note
·
View note
Photo
Megjelent a Kaptár antológia! A tartalma 21 kortárs magyar dráma, köztük az Esztétikai beavatkozás című abszurd egyfelvonásosom, rengeteg ötlet, ihlet, és a Fiatal Drámaírók Háza rengeteg befektetett energiája, ami remélem, minden lapból érződik. Köszönöm a lehetőséget az FDH-nak Horváth Benjivel az élen! Abszolút hiánypótló kezdeményezés. 🙏
0 notes
Text
PUBLIKUS FÓRUM
Csehov panaszkönyve alapján
Az internetnek azon a részén, ami az embert megállásra készteti, hogy –régen holt– édesanyja fel ne fedezze, már megint azon a nyavalyás gépen lóg, szóval azon, amin még gyerekkorunkban fórumoztunk különböző felnőtt alteregók képébe bújva, leledzik ez az oldal. Direkte megtalálni nem is igazán lehetséges, én is egy cikk alatti linkben láttam, bélyegkép sem volt, csak szöveg, arra is véletlenül kattintottam rá törött telefonkijelzőmön*. Mivel maguk nem találnák meg, hacsaknem hozzám hasonló módon, inkább pillantsunk bele most.
"Ez meg mi?!" –első komment, a kíváncsiság. Antropológiai utazásunk méltó kezdete.
"Ja, mi a fasz...?" –a fejlődéstörténet hamar elérkezik a genitális szakaszba.
Név nélküli felhasználó: "VILLANY BOJLER ELADÓ!" Telefonszámot azért mellékelt hozzá. Én nem fogok.
"ÜRES TELEK ELADÓK. :))"
"Nagyon klassz! Sry, elsőre nem küldte el."
"Miért nem küldi el, amit írni akarok??"
"Miért nem küldi el ez a ******????????????!!!!!!!!!!" –a mesterséges intelligencia ezt az iménti egyszótagú szónál cifrábbnak ítélte, és cenzúrázta is. Esetleg a kolléga maga cenzúrázta manuálisan. Amennyiben így van, az igazán megfontolt emberre vall. Kompjutere szintúgy megfontolhatta a hozzászólásai elküldését.
Zsoltiabena: "@zsuzsicica88 miért nem 69, ha ha ha"
"rendszerüzenet: zsoltiabena felhasználó a fórumról kitiltásra került"
Reklám: "Facebook.com - REGISZTRÁLJON MOST!"
Reklám egy hirtelen villanás után ugyanabban az oldalsó sávban: "Szexi6macak9.hu - iratkozz fel MOST!"
"Kösz, Zsolti."
"Szívesen haver! LOL"
"Profilkép nélkül, napersze..."
"Na nehogymár. OMFG ez most komolyan az? Küldd már át nagyobban Iwiwen!"
Az eredeti kép helyén szürke négyzet hibakóddal, ki tudja már, mióta. Vagy szándékosan távolították el, vagy az éterben oldódott fel az elmúlt húsz év valamelyik pillanatában. Valamilyen keresőszóra, valamikor, valamelyik keresőmotor biztosan megjelenítené. De minek pazaroljam rá a billentyűzetet, ha a maguk agya eddigre már ezer másikat mutatott helyette, írni pedig amúgy is jobb?
* A szerző telefonja a valóságban hibátlan állapotban visszaérkezett már a szervízből, vagy két hónapja. -a szerk.
0 notes
Text
ISTEN A NEGYEDIKEN LAKIK?
Gangos házban lakom. Mondanám, hogy körfolyosó, de nem ér körbe. Ami azt illeti, az egész épület mintha kettőből volna összerakva: Egyik oldalt hosszú, ráccsal zárható teraszokra nyílnak a lakások. Szemben kis U alakú erkélyek, amik a lépcsőházból az ajtókig vezetnek. Lépcsőház is kettő van.
Velem szemben egy néni lakik, minden reggel és este kijön meglocsolni a virágait. Ahogy a napfény reggel építészt játszva tervez, álmodik, és emeli őket egyre, egyre magasabbra, az is szép, szabályos vonalakat és háromszögeket villant fel a tűzfalon, további részletekre bontva ezt az amúgy is furcsa házat... De a napnyugta a legszebb. Olyankor a vörös és rózsaszín virágok mintha megnyugodnának az ég színeiben magukra ismerve, és lejjebb hajtják fejüket.
„Még várok.” –gondoltam. Aztán meghallottam a harangszót. Hetet harangoztak. „Most megy le a nap.” Lesiettem a magas lépcsőn. Át az udvaron, középen megállva. Egy nagy téglalapot vágott ki a tető az égből, mint egy születésnapi csomagolópapír. A másik lépcsőház szűkebb, óvatosan léptem, na meg nem is szerettem volna megzavarni senkit. Noha három éve itt lakom, velük mégsem ugyanúgy vagyok szomszédságban, mint az alattam lakókkal, akikkel halljuk egymás dúdolását főzés közben a lichthofon keresztül. Ha egyszerre érkezem egyikükkel, mindig tartjuk egymásnak a kaput, de amint ténylegesen hazaértünk, csak távolról nézzük az ablakokban a suhanó fényeket, mint plázában a kiállított televíziók képernyőit.
Még nem halkultak el a harangok, amikor a kezem alatt megnyikordult a nehéz padlásajtó. Hogy őszinte legyek, sosem értettem meg a kerület anatómiáját, ma sem tudom, hogyan lehet két utcával lejjebb ellátni a mi tetőnk apró ablakaiból. Csak azt tudom, hogy a legnagyobb gerendától balra lévő pont a közeli templomra néz. Már több, mint száz éve ott áll, éppen felújítják. Az állványzatból csak a vörösréz borítású torony látszik ki tetején a kereszttel. Szórta szét a fényt a környező házakra, míg végül az egész ég rézszínbe borult. Az ablak rácsozatát fogtam egy kézzel, a másikat a szám elé kaptam. Valamilyen megmagyarázhatatlan oknál fogva a város mindig tudott nekem egy fajta már-már megdöbbentő békességet ajándékozni, minden forgalomzaj és nyüzsgés ellenére. Saját sóhajtásomat egy halvány zörgő hang visszhangozta, olyasmi, mint amilyennek azt képzelném, ahogy egy bagoly leszáll kedvenc pihenőhelyére az esti vadászat után. Lehet, hogy csak galamb volt, de az is, hogy a szél, mindenesetre ahhoz, hogy én visszaereszkedjek a valóság talajára, elég volt.
A szomszéd néni még kitöltötte az utolsó cseppet az öntözőkannából, –én nem mentem tovább, mintha tudtam volna, lesz hozzám kérdése– majd felém fordult. Jó estét kívántam, de közben a gondolataim már bűvész trükköket gyakoroltak... „Mi van, ha nem ismer meg? És ha azt hiszi, betörő vagy?” Ő is köszönt. „Mit keres ilyenkor odafent, miért éri meg ilyen magasra felmászni?” –kérdezte. „Látszik a naplemente meg a templom az ablakból. Ugyanilyen magasan lakom, csak szemben.” –mondtam teljesen értelmetlennek érezve minden szavamat, de legalább tárgyilagosan. „Tudom. Melyikből?” –kérdezte. „Amelyik Önök fölött van, nyugat felé.” –mondtam. „És van ennek valami jelentősége?” Gondolkodtam. „Igen, az, hogy nagyon szép!” Amennyire őszinte és aduász válasznak éreztem ezt, annyi értetlenséggel találkoztam a tekintetében. Az enyém ugyan még mindig ragyogott az ártatlan örömtől, úgyhogy nyugodt lelkiismerettel kívántam további szép estét és indultam el, de valamit kezdtem minden lépéssel egyre inkább nem érteni... Ha neki nem elég ok a padlásra felmenni egy naplemente, és még mindig azt gyanította, hogy rosszban sántikálok, akkor ő sosem nézte még az esti fényeket a saját nappalija feletti gerendán állva? Pedig mikor beköltöztem, már itt lakott, és előtte pedig még ki tudja mennyi ideje...
Lehet, hogy anélkül is tudta, milyen szép? Lehet, hogy a Mennyig el sem kell menni, mert Isten a negyediken lakik? Vagy lehet, hogy csak az ő lakásának is van nyugatra néző ablaka...
9 notes
·
View notes
Text
Wildalpen
Ez olyasmi történet, ami a szavakon túlcsordul, és elmesélni nem elég, olyasmi továbbá, ami valaminek az eleje, ezért lehet a közepén kezdeni. Önellentmondásokkal tele szálltam vízre – nem csak valami metaforikus vízre, hanem név szerint a Salza folyóra az Alpokban. Az első métereken még az volt a legnagyobb gondom, hogy túl meleg a nap és hogy túl hideg a víz, és hogy melyik a jobbra és melyik a balra... Aztán már egyáltalán semmi gondom nem volt. A jobbra és a balra egységesedett abban a kifejezésben, hogy "tartani az irányt" és abban a fogalomban, hogy "mozgás". A tudatom olyan áttetszően tiszta lett, mint a folyó vize, amivel együtt haladtunk. Ellentétek megszűntek létezni, csak fokozatok voltak. Érezni és reagálni, ennyi alkotta a lényemet. Aktívan. Ha visz a sodrás, akkor is mozdulni kell, és ha nem, akkor is. Nem volt kedvem, nem volt értelme azon agyalni, hogy erősebben vagy gyengébben evezzek, hanem pont annyi erővel húztam a lapátot, amennyit a víz kívánt. A természet őszinte. Nem játszik rá semmire és nem tart ellene semminek. Ami van, az úgy van. És aki a természetben van, az is csak van. Egyetlen ellentétpár maradt meg... Az igen és a nem. Amik a létező lénynek a reakciói az ittésmostra. Az igen: egy vagyok vele, belehelyezkedem, örülök neki, az örömemet hozzáteszem. A nem: egy vagyok vele, elfogadom, de nem hagyom, hogy hasson rám – a helyzet a kezdeményező, ő vezet, de én olyan egyszerre lépek vele, hogy csak azt lehet érezni, hogy táncolunk! Nem sokkal később a jelen feldobott a feje fölé és el is kapott. Kikötöttünk egy sziklaszirttel szemben, úgy olyan magas lehetett, mint a házunk. Odaúsztam a túlpartra és felkapaszkodtam rá. Három... (Mi van már? Hol marad a...?) Kettő... (Na már mindegy.) Egy... A lábam alatt egyik pillanatban tömör kő volt, a másik pillanatban víz. Aztán az egész testem körül víz. És a lábam alatt megint kő. Letüdőztem egy kis vizet, de köhögtem kettőt és már működött is minden, mint az új. Érezve és nyugtázva, hogy micsoda remekmű az emberi szervezet, egyetlen egy valami kerített hatalmába. Nem gondolat, mint inkább tudomás. Felismerés. Szavakba nem erőltethető bele, de számokba sem. Csak egy előjel: pozitív. Egy IGEN. Mint aki először jár, úgy remegve és úgy nevetve sétáltam a hajóhoz. Világosság. Minden tajtéktarajban és hegyhasadékban ez jött szembe. A tér is tűnt annyira illúziónak, mint az idő. Valaki egyszer fogta a mindent, és kinyújtotta. Ennyi. Hogy külön-külön megízlelhesd az összetevőket, mielőtt kész lesz a tápláló étel. Az előttünk haladó hajó fara megfeneklett valamin. Az eleje keresztbefordult. Ki akartuk kerülni, de nem volt több hely letenni a lapátot. Merőleges helyett körülbelül harminc fokban nekiütköztünk. Mély levegőt venni sem volt időm előtte. A hajónk azonnal felborult. Beszorultam a pereme alá. Az egyik karomat kinyújtottam, azt kivéve mindenem víz alatt volt. Mondják, hogy ilyenkor lepörög az ember előtt az élete... Nem pörgött le semmi. Sem fény, sem alagút. Sem vége. Éreztem, hogy dobban a szívem. Mintha az engem körülvevő víz is együtt lüktetett volna vele. Hogy van még oxigén a tüdőmben. Hogy élek. És élni akarok. Nem akarok meghalni. A magzatvízben töltött időtől kezdve minden pillanat egyetlen NEM-be sűrűsödve a víz iszonyatos súlya alatt. Ahogy mindkét lábamat sikerült az üléshez tartozó hevederből kiszabadítanom, a másik karommal is belekapaszkodtam a hajóba. Próbáltam közelebb húzni magam, lecsúszott róla a kezem. Távolodni kezdtem tőle, az áramlásban megláttam libegni egy mentőkötelet, azonnal megkapaszkodtam. Partra húztak. Letérdeltem egy nagyobb kősziklára és leültem a sarkamra. A hajam vizesen lógott ki a sisak alól. Minden izmom fáradt volt, a legteljesebb alázattal, félbehajtva néztem magam elé. Az evezőm is náluk volt. Visszaültem a hajóba. Utasításra három mély levegőt vettem. Kérdésre válaszolva azt mondtam: Nem tudtam, meddig leszek lent!... Beeveztünk a célba. A partra tett hajók mellett elnyúltam hosszában. Igen, és igen.–"gondoltam". Halálközeli élményhez közeli élmény. Bepattantam a kisbuszunk hátsóülésére törökülésben, (ablak nyílik, ajtó csukódik, indítókulcs fordul, rádió bekapcsol) és nevetve néztem, ahogy az elöl ülő haverom a jobb karját, a volánnál mellette ülő pedig a balt lógatja ki az ablakon, és egyszerre, lassan csapkodnak, mint ha szárnyunk lenne.
0 notes
Photo
#pesti bölcsész#pesti bölcsész újság#újságírás#szabad vers#kortárs költészet#költészet#gólyaszám#special
1 note
·
View note
Text
A szabadságról
(egyetemi esszé)
A szabadságról elkezdeni írni nem kis feladat. Hiszen, a szabadság általában a konklúzió a szokott lenni egy-egy (ha nem minden) szöveg végén. A feloldozás, a tetőpont... Egész addig pedig minden gondosan felépített terelése és gúzsba kötése a tudatnak, hogy mikor palackjából kiszabadul, hirtelen a többszörösére táguljon!
Mint a Világmindenség – kezdetben. Szabadság az entrópia, hogy "Rendetlenség, az én szobámban? Hol? Nem találom!". A szabadság a teremtés. Hogy akár engedelmeskedünk, akár ellenkezünk, alkotunk, ahogy minket is alkottak. Versek utolsó sorának lelke, ami maga után, akár szavalják, akár olvassák, akár írják, mély levegőt, és egy pillanatnyi néma csendet követel, mint a kottában az ütem végi szünet, ami alatt a zongorista is a billentyűk fölött tartja még a kezét.
Szabadság az is, hogy megmozdulhatunk együtt, egyszerre és azt mondhatjuk: harcolunk a szabadságunkért. A szabadság egyenként mindannyiunké. Lemehetünk az utcára, hallathatjuk és hallhatjuk a saját hangunkat, és elengedhetjük magukat, a magunk építette hétköznapokból álló mókuskereket gurulni hagyva, egy jobb célért. Szabadságra mehetünk.
Egyszer, nyáron, egy eldugott, pesti kávézó ajtaján láttam kiírva: "CLOSED BECAUSE OF FREEDOM!"... Nem egy rossz megközelítés. Megteheti. Szabadság, ha azt tehetünk, amit akarunk. Ha nincs bennünk akarás és teljesek vagyunk. Ha olyasmi történik, amire a legkevésbé sem vágytunk – hiszen szabad annak is megtörténnie! Szabadságszagú a kiégettség is. Se ajtó, se ablak nem zárja el a lelket a befogadástól. És ha valaki arra jár, lángra kell gyújtania magát, hogy lásson bent a sötétben, majd ha elégett és kialudt ő is, vázaikat egyként találják meg a járókelők. Az egység is szabadság.
Hogy a tudás almáját elfogyasztva megvilágítódott előttünk az, hogy mi, már eleve mindent tudó lények, lemondhatunk a paradicsomról, és egyenként is ízlelhetjük a világ minden alkotórészét, és alkotóját. Hogy nem a kiűzetés és a nehéz munka terhe alatt görnyedünk, hanem akkor csavarodunk kétrét, ha épp nincs mit tennünk, ha nincsen terhünk. Hogy magunk választhatjuk meg a béklyóinkat, mint ha ékszerek volnának. Hogy nincsenek korlátok, csak mankók. A szabály is szabadság. A függés helyett a kötődés.
Szabadság a felelősség, hogy miénk a döntés. Még a tagadás is: Hogy nem léphetünk kétszer ugyanabba a folyóba; hogy sodródhatunk az árral, hogy fejest ugorhatunk! Vagy csak nézhetjük felülről. Hogy magasabbra törhetünk. Szabadság a híd is, aminek nem csak a neve, de a mászhatósága is jobb, mint a Láncnak.
Szabadság magam lenni, önmagam lenni, átadni magam, odaadni magam. Szabadság a ki-, és a befejezés szabadsága. Mint említettem, lezárni egy szabadságról szóló írást egyszerűbb, mint megkezdeni. Mondjuk, mivel bármeddig lehetne még folytatni, kicsit olyan érzés, mint amilyen mozgó vonatról lehet leugrani – de az még mindig sokkal kevésbé nehéz, mint felszállni egy vonatra, míg mozog.
1 note
·
View note
Link
0 notes
Link
0 notes