Amikor meghaltál, azt kívántam bárcsak én mentem volna el helyetted. Könyörögtem, hogy cserélhessek helyet veled.
Aztán rájöttem, hogy milyen önző vagyok. Ha én haltam volna meg, akkor most neked fájna.
165 notes
·
View notes
10 kibaszott év
után, tegnap először fordult elő, hogy felhívtam a kollégámat, csupán azért, hogy csevegjünk. Bár ő gyakran megteszi velem, és eleinte értetlenül álltam a dolog előtt, hogy mi a fasz van, még mondja is, hogy csak szociális életet akar élni, de miért pont velem? Nős ember, a felesége is a kollégám, mitakarez? Barátkozni akar? Minek? Barátkozzon az asszonnyal, hagyjon engem békibe. Nem vagyok én valami szolgáltató, akit felhívsz, hogy értelmesen csevegj valakivel.
Azon túl, hogy tényleg úgy vagyunk, mind a bolondok, akik már minden viccet ismernek és már csak a sorszámát mondják be és röhögnek, konkrétan ezt szoktuk csinálni:
– Elköltözik a fiam egy lánnyal, aki nem a barátnője.
–„merőkanál”?
– Azaz! Hahahahaha!
szóval nem érzem a közelséget. Nem tudom azt mondani, hogy szeretem őt. Nekem ő túlságosan kritikus és túlságosan egoista. Pedig még szereti is az írásaimat. Szóval a baj az én készülékemmel van. Nem találom a szerepemet ebben a kapcsolatban. Nem tudok érzelmi kötődést megélni. Vagy nem akarok.
Az egészet azért mesélem, mert ezen gondolkodtam hajnalban, hogy míg befogadó vagyok mások szükségleteivel, én magam nehezen jutok el oda, hogy egy kapcsolatból „kivegyek”. Nehezen építek bizalmat, gyanakvó vagyok, szorongok tőle, hogy a terhére vagyok a másiknak.
Ezek annyira mélyen gyökereznek, hogy sokévnyi terápia sem tudta feloldani. Ha az anyádnak teher vagy, érzésed szerint mindenkinek teher vagy.
Kimondhatatlanul sérülékeny vagyok ebben a dologban. Erre jöttem rá.
Nem vagyok képes úgy kommunikálni a prolémáimról, hogy utána felszabadultságot érezzek és ne feszültséget. Hogy ne kudarcank éljem meg azt, hogy nem bírom, ne szégyenkezzek miatta, hogy nem voltam elég jó.
És nem akarok senkinek a terhére lenni.
Tegnap végiggondoltam az életem és megállapítottam, hogy nagyon, de tényleg nagyon fasza kis élet, mindent megcsináltam amit akartam, és mindent megcsinálhatok amit csak akarok. Egyszerűen semmi de semmi okom a nyígásra, hiszen olyan tág lehetőségeim vannak, amiért sokan a fél karjukat odaadnák.
Csak ez a nyomorult, kioperálhatatlan, kibaszottfájdalmas szar érzés ne lenne bennem, ez a feloldhatatlan magányérzet.
Gondolom ez az, amit mások alkohollal, droggal vagy szexszel szoktak elnyomni. És nyilván van, aki hírből sem ismeri.
Ezzel kéne valamit kezdeni mert tegnap megint elkaptak a szuicid gondolatok.
Azt is tudom, hogy ha belerohanok valaki karjaiba, az csak ideig-óráig oldja ezt fel. Aztán az első konfliktusnál zsupsz, megint ott állok a hegytetőn a semmi közepén és csak kavarog körülöttem a rémület.
Hogy mit látnak belőlem mások?
Ezt biztosan sosem.
24 notes
·
View notes
Olyan rossz érzés
Hogy nincs kivel beszélni,
Hogy nincs kivel megosztani az örömöm,
Hogy nincs kivel megosztani a bánatom,
Hogy nem érdeklődik senki felőlem,
Hogy senkinek nem tűnne fel ha eltűnnék..
29 notes
·
View notes
Úgy érzem minden pillanatban kell, hogy legyen "mellettem" valaki, mert ha nincs, olyan, mintha megállna a világ.
6 notes
·
View notes
Mi mindannyian csak öngyilkos gyerekek vagyunk, akik azt mondogatják egymásnak, hogy ne kövessenek el öngyilkosságot
34 notes
·
View notes
Annyi szeretném azért tudni, milyen szeretve lenni. Szeretnénk valakit, akitől megőrülök, másra sem tudok gondolni. Pillangókat érezni a hasamban. Szeretném magam teljesen átadni. Jó reggelt és jó éjt üzeneteket küldeni, ha nem talalákozunk, utánakérdezni, hogy milyen napja volt, hogy aludt, evett-e rendesen. Együtt aludni, szorosan összebújva vagy épp csak a karjával a derekamon. Cirógatni az arcát, a karjait, a kezét, játszani a hajával. Apró csókokat érezni a nyakamon, vállamon, mindenhol. Milyen érzés más érintése az érzékeny pontjaimon, a combom belső részén, a mellemen. Milyen érzes valaki miatt hangosan nyögni, remegve elélvezni. Valaki ölébe ülve szorosan ölelkezni, az ilyentől egész biztosan elsírnám magam.
Így is azt szeretnék igazán, sírni, hogy legalább megkönnyebbüljek, de egy ideje nem tudok. A túlzott őszinteség, amivel elijesztek mindenkit, de ha inkább lenyelem a dolgokat, csak, hogy ne hagyjanak el az is majdnem ugyanolyan rossz. Elszomorít és megijeszt, de egyre inkább úgy érzem ettől, hogy magamra maradok. Ha egész idáig nem sikerült összehoznom egy buta kamasz románcot sem, hogy sikerülne majd ez felnőttként?
2 notes
·
View notes