#extázisban

[dopeforme]

Édes gyógyszer vagy

Doppingszer

Bódult extázis

Köztünk nem történt

Eddig még

Semmi normális

Benne vagyok

#gondolat #magyar tumblr #magyar tumblisok #hiányzol #magyar szöveg #édes #extázisban #barátság extrákkal #baratsag #benne vagyok #tűz #sajat erzes #erzesek #szex #több mint barát #szeretem #boldogság #boldog vagyok #drog #leszbikus #leszbi

[konyvekkozt]

kis egészségügyi túra

4,5 órát töltöttem ma a Bőrklinikán

ez idő alatt egészen színes szociológiai felmérést végezhettem

voltak türelmetlen betegek, akik a várakozás és az ezzel járó feszültség egy pontján az asszisztensnek üvöltöttek

volt még idegesítően hangosan online tartalmat hallgató

volt egy idős férfi, utazótáskával, aki szentül hitte, osztályra kerül. a szakorvosi vizsgálat után azonban örömmel telefonálta a lányának, hogy kifolyt már a nagyja, mehet haza. türelemmel várja a családi fuvart

voltak időpontra érkezők, akik beelőztek mindenkit

voltak emberek, akiknek a családtagjuk hozott a várakozás idejére ételt és italt

volt egy külföldi férfi, aki nem értette, hogy a sorszámhúzás után még csak a betegfelvételhez áll sorba, nem az orvoshoz. idővel az is kiderült, hol kell előre befizetnie a vizit díját

voltak idővel belazuló betegek, akik végigfeküdtek a padokon

volt portárs, aki végtelenül érzelemmentesen mantrázta, hogy "hosszan nyomja a kijelzőn az első sort", vagy "ha nem tetszett bejelentkezni, nem csoda, hogy nem hívják"

egy ideig próbáltam olvasni, de a sok inger mellett nem ment. aztán csak néztem az órámat, próbáltam belőni, mikor ér véget a jósolt 5-6 óra várakozási idő

minden mellett hálás vagyok, hogy van egy hely, ahol beutaló nélkül is fogadnak. meg a munkarendemnek, ami kellően rugalmas

mire végre hallottam a nevemet úgy megörültem, hogy teljes extázisban kiabáltam, hogy "itt vagyok!", nehogy valaki bemenjen elém

a vizsgálat öt percig tartott. a diagnózis Lyme-kór. vár rám 3 hét antibiotikum kúra

akármilyen fura, nekem sokat jelentett ez a mai nap. 4,5 óra nem is sok. ráadásul a patikussal hosszan volt szerencsém megvitatni, melyik probiotukomot tudom megfizetni, s még azt a kérésemet is megértette, hogy a teljes végösszeget halkan közölje

[avgdvl]

Ismeretlen galamb beletojt a balkonládába, Jeromos teljes extázisban figyeli napok óta.

#jeromos #neveket várok

[csaktekelleszneki]

Porszem a végtelenben

Némán lépkedünk a homokban. Az égen cikázó sirályok hangját vadul próbálja meg túlharsogni a tenger, ahogy hullámaival a partot mossa a távolban. Gyors lépteiddel időnként elhagysz, amit egy pillanatig sem bánok. Lenyűgözve nézek szüntelen körbe, igyekezve az agyamba vésni minden egyes apró részletét a látványnak és a bennem tomboló érzéseknek. Szürreálisan tökéletes ez a borongós februári nap. A testem extázisban van, miközben a létezés csodáját boncolgatom fejben, majd a tájról a tekintetem a távolodó alakodra téved.

Igazad volt. Il faut profiter de la vie!

És tudod mit? Élek! Itt vagyok, lélegzek, megélem a boldogságot, és örökre megőrzöm ezt a képet a szívemben. Mi ketten, a végtelen, mint aprócska porszemek egy vihar közepén.

[bonesteve]

Siri és Dire Straits

Egész kamaszkorom a Dire Straits bűvöletében telt. A suliban csak nekem tetszett, a többiek mind Nazareth, AC/DC és Iron Maiden rajongók voltak, csak nekem jött be a brit minőségi gitárzene a dallamtalan nótázással. Amikor Anyám, aki egy iskolai mellékintézmény vezetője volt pályázott a fiatalok nevelését elősegítő Akai videómagnóra és megnyerte azt, egyszercsak megjöbb a videó egy nagyon nagy dobozban, dobozszínű csomagolásban. Rajta a gyönyörű míves kontrasztos betűk, hogy AKAI. Akkoriban még nagy márka volt a japán hifi és videóipar középvonalát képviselte. Szóval megjött az AKAI, kibontottuk, csodálatos finom japánműszer illata volt, aki akkoriban bontott ki japán műszaki cikket, pontosan tudja, miről beszélek. Bedugtam a konnektorba, a LED kijelzők felizzottak. De nem volt videókazettánk, amit bele tudtunk volna dugni. Ezért bebuszoztam az Intercom kölcsönzőjébe a Majakovszkíj utcába és kivettem az Alchemy videót. Az Alchemy a Dire Straits művészi csúcspontja volt, az azonos nevű  koncettel turnézták körbe a világot. Mindez 1984-ben történt. Én mondom, a zenéjük bűvöletében éltem évek óta már. Minden dalukat betéve tudtam, minden gitárszólamot tudtam léggitáron játszani, többek szerint elég jól. A szaxofon szólóktól elaléltam, az ének pedig belül rezgette a láthatatlan húrokat. Arra gondoltam, kamaszkorom megkoronázása lenne egy élő koncert a Dire Straitssel. És egy évvel később felléptek Budapesten. A Sportcsarnokban volt a koncert, én már két órával a kezdés előtt ott tusakodtam a többi rajongóval, hogy minél jobb helyet kapjak, a színpadhoz közel. 17 voltam akkor, a csöves farmerhoz barnás, hajszálcsíkos zakót vettem alatta fehér póló, betűrve a farmerba. Fekete öv szorította el az akkor még kockás hasamat. A nyakamon piros kendő, szorosan összehajtva négy centis csíkba, fulladásig rásimogatva a nyakamra. Ezt gondoltam, hogy majd leveszem koncert közben és felkötöm a homlokomra, amikor majd Mark is felköti homlokára, hogy ne zubogjon a szemébe az izzadság. Úgy éreztem, béklyózott vad vagyok, éppen szabadulóban, még három mozgás és odahagyom a köteléket és a fejemet dobálva, fújtatva fogadom be a szabadság igéző csodáját. A koncert minden várakozásomat felülmúlta. Minden pontosan olyan volt, mint az Intercomos videón, amivel kipróbáltuk az AKAI videót. A Majakovszkíj utcából hazafelé egész úton, a villamoson, a metrón, a buszon forgattam és olvasgattam a gyári kazetta dobozát, értetlenkedve, hogy hogy a csudába fér rá egy ilyen apró kazettára zene és kép egyben. Ahogy betoltam a magnóba, megjelent a kép, felhangzott a Sultans of Swing, én pedig elvesztem. Délután nyomtam be először a kazettát, majd egész éjjel néztem, mindig vissza-visszapörgetve türelmetlenül, figyelve, ahogyan a japán mérnökök ügyes megoldásaként az AKAI előbb lassan, majd fokozatosan egyre gyorsuló sebességgel pörgette a kazettát az elejére. Igazából miután lejárt a kazetta és ütközött az orsó a végén, szalagfogytán, automatikusan visszapörgette, de én az első lejátszás kábulata után, ahogy lement a Going home, a zárószám, nem vártam, meg a stáblistát, hanem felülbírálva a szigorú arcú fekete búrahajas japók széndékát mindig stoppoltam és mengnyomtam a visszát. Szóval tudtam, mire számíthatok a koncerten. Volt Sultans of Swing, volt Romeo and Juliet, volt Tunnel of love, volt Telegraph road, minden kedvencem. Kb. a mennyekben jártam. És akkor történt valami, ami váratlan volt. A ráadásokat követő legeslegutolsó dal a Going home volt. Pont ahogy a kazettán. A Going home instrumentális dal, egy béna film , a Local hero zenéje volt, de annyira szép, hogy betették búcsúdalnak. És elkezdték játszani a Going home-ot és én a katarzis katarzisa után patakzó könnyekkel üvöltöztem artikulátlanul teljes boldog extázisban. És ekkor a Sportcsarnokban felkapcsolták a lámpákat. A színpad és a nézőtér is fényárban úszott. És megláttuk egymást, sírő kamaszokat, síró felnőtt férfiakat, zokogó nőket, akik mind a kokainként tiltott, mégi szabaddá tett nyugati csodazene hatása alá kerülve nem tudtunk mit kezdeni az évek során felhalmozódott érzelmieinkkel, a kinevetett, megmosolygott rockzene csodáját befogadva, felitatva, magunkévá téve robbantunk ki csodálatosan ügyetlen, röfőgő, szégyellt boldogsággal, nem szégyellve, hogy az arcunk könnyben ázik. Néztük egymást, közel és távol, mindenkire azonos hatással volt a zene csodája. Én már láttam ezt videón, fel voltam készülve, de akkor láttam, hogy mások nem. Ahogyan én sem igazából. Senki nem lehetett felkészülve ilyen zenei élményre. Nem, tudom, talán ez volt az első igazi nagykoncert, nagy sztárcsapattal. Addig LGT-re mentünk és Omegára. De ezek, ezek a profi technikával és a semmihez nem hasonlítható zenével áthúzták az addigi koncertéélményeinket. Szóval felkapcsolták a lámpákat a Sportcsarnokban, furcsa húzás volt ez, de felemelő. Az emberek, a rajongók, akik mind a Dire Straitsért voltunk ott meglátták egymást és amit láttak, az kedves volt számukra. Az összetartozás, a közös akol melege úgy működött, hogy mindenki megérezte, mindannyian kis sziget vagyunk, de a víz szintje alatt mind össze vagyunk kötve mégis, a kitüremkedő látvány nem számít, egyek vagyunk. Máig emlékszem az érzésre. Ma elmentem bringázni, a Szilas-patak melletti kerékpárút csodálatosan zöldellt, mezőillat töltötte be a levegőt, a Synthesisben ittam egy belga szűretlent és valahogy eszembe jutott ez az élmény. Az új, teljes fület takaró fülesemen át szóltam Sirinek, hogy Hey, Siri, play Going home from Dire Straits at Spotify, Siri pedig szolgaian visszamondta, hogy Playing Going home from Dire Straits at Hammersmith, én megnyugodtvan konstatáltam, hogy eltelt negyven év a Majakovszkíj utcai Intercom kölcsönzőből kölcsönzott gyári dobozos videókazetta és Siri között, minden iszonyú gyors lett, minden azonnali és hirtelen lett, én már nem töprengek, hogy a csudába fér rá egy fekete szalagra kép és hang, ami a kedvenc együttesemet mutatja koncert közben, immár tudom, hogy a teljes koncert egy gibabájt a torrenten, HD-ban akár. És nem kell buszra szállni, metróra, villamosra, nem kell kölcsönözni és nem kell háromezer forint depositot hagyni a kazettáért, ami fél havi fizetés volt akkor. Siri betette nekem a Going home-ot, én pedig hazáig tekertem a pedelecet a zenére, nem kellett volna, de kiállva a nyeregből nyomtam teljes erőből, átléptem a negyvenes sebességet és csak bőgtem ahogy bírtam a zenére, nem törődve a szembe jövők megütköző pillantásaival. Sirattam a negyven évet, ami kettő darab szemhunyás volt, a várható élettartamom bő felét, a kazettát, a zenét, a gitárt, a szaxofont, az ismerős szólamokat, talán kicsit Sirit is. És most megkerestem a Going home-ot a Youtube-on két kattintással, kimásoltam a linket és beteszem ide. Majakovszkíj pedig forog a sírjában, nem tudva, miről is van szó most. Itt a dal.

[oszodi-beszedeim]

Az ember azt gondolná, hogy a bosszú azért 'édes', mert olyan jó gonoszkodni. A nagy szart. Az emberből mindig elvesz egy keveset, amikor látja, hogy a másikba sikerült oda rúgni, ahol igazán fáj. Amikor én bárkin bosszút álltam, az leginkább arra volt jó, hogy könnyítsen azon a sok terhen, amit azok raktak rám. Akik előtte engem átbasztak, kitapostak, aztán teljes nyugalommal, semleges tekintettel továbbléptek. Éldegéltek békésen. Én meg magamra maradtam azzal a disszonanciával, ami aztán a hónapok-évek alatt szépen feldagadt bennem. 'O' esetében ez patológiás mértékre dagadt, 3 évig vártam az alkalomra, hogy egy keveset törlesszek neki abból a teherből, amit ő 'dolus eventualis' jelleggel rám pakolt. És amióta ez megtörtént ezerszer könnyebb. Sokkal kevesebbet járok ide. De azért még jócskán maradt inaeqilibrium.

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Ezt csak azért rakom ide, mert ez a poszt a legalkalmasabb arra, hogy zanzásított módon egyfajta leképeződést nyújtson az oldalamról. Hogy miről írok. Az az egy-két ember, aki időről időre kipécézi az ilyen idézeteket az életemből, azért teszi, mert csak a szavakat látja. Érzelmes, grandiózus, pátoszos mondatokat, amiktől elérzékenyül, eszébe jut a crusha, vagy valamilyen szerette. Aztán reblogol.

A valóság az, hogy az oldalamon lévő ilyen idézetek többsége mögött pontosan az ellenkezője húzódik annak, mint amit gondolnak. A nagyon komoly, reményt keltő szavak mögöttes tartalom nélkül való mértéktelen és gátlástalan használata.

Cyntia volt a legjobb példa az ilyen grandiózus mondatokkal való tét nélküli és ész nélküli dobálózásra. A maga módján ő egy sokkal gátlástalanabb és elvetemültebb picsa volt, mint O., gyakorlatilag az egyik nap még közös gyerekeket tervezett az emberrel, a következő napon ghostingolta azzal, hogy 'találkoztam valakivel és inkább ő az igazi' (ezt minden humor nélkül írom). Ez az, ami belőlem egy olyan választ váltott ki, ami miatt ő maga keresett fel ismét és rögtön a rendőrségre akart menni. Rendkívül mókás. Nem arról van szó ilyenkor, hogy azért lépem át a határt, mert elvesztem a fejem - ha nem gondolnám át a dolgokat kellőképpen, akkor biztosan bevinnének a törvény elé. De eddig kellő mértékletességet tartottam ahhoz, hogy a szürkezónában maradjak (ezért lehetek biztos, hogy amikor a másik rendőrért kiált, az csak üres fenyegetőzés) és ezért nem is írom ki ide, hogy konkrétan mi történt.

O. közel sem volt annyira gátlástalan és nyílt, mint Cyntia. Ő annyiban volt más, hogy egy teljes évig aszalt. Intelligens volt, ravasz és rendkívül pontosan, patikamérlegen adagolta nekem a 'szeretetteljes', illetve a 'megvonásos' epizódokat. Miközben én azt hittem, hogy virágzom.

Nehéz feldolgozni, amikor valakiben a megváltót látod és a végén kiderül, hogy nem hozott mást, csak kárhozatot.

És persze egy nagyon fontos tényező az is, hogy ebben a sorban ő volt az 'első'. Mire kikecmeregtem a lángjából, már nem voltam ugyanaz. Egy nagyon-nagyon megégett ember voltam, gyakorlatilag nem maradt rajtam ép felület. Persze két hétre rá megtaláltam Manót - hogy egy plasztikus hasonlattal éljek - fél évre biztosította nekem az ópiát fájdalomcsillapítót. Őt tényleg szerettem, sőt, most is szeretem és hiányzik. Extázisban voltam tőle. De a valóságban szanaszét voltak már égve a receptoraim. Még egy darabig égtek, de abból a tengernyi neurotranszmitterből, amitől zsongtam, már egy sem volt fiziológiás. És ma már nem feküdnék le vele és talán az is benne van a pakliban, hogy mai fejjel már nem jönnék vele össze. De ezalatt a 3 (2 és fél) év alatt már minden égésnyom besarjadt rajtam. Nem maradt semmi, csak az a rengeteg elhalt szövet, amit cipelek. Az, hogy O.-nak törleszteni akarok, az nem más, csak egyfajta 'sebkimetszés' (debridement). Hogy könnyebb legyen a lelkem. És egy-egy ilyen alkalom tényleg érezhetően elvisz belőlem egy darabot, utána mindig kicsit könnyebb.

#őszödi #miket nem találok a tumblrömben... #o #cyntia #bosszú #január5 #napsütés

[vvliverecap]

2022.11.24 (csütörtök) Hajnali Live Recap

A villába megérkezett ugyebár a szülinapos Kriszti! A bentlakók feldíszítették a házat, volt torta is, és szerintem most először volt olyan, hogy mindannyian a kertben várták, hogy Kriszti belépjen az ajtón.

Kriszti nagy extázisban volt hosszú ideig miután belépett de mindenkihez odament bemutatkozni és köszönni. Bibi és Lissza egy idő után bementek a fürdőbe ahol Bibi azt mondta, hogy neki Kriszti sem szimpatikus mert ő is szőke de lehet majd ez változik, Lisszának pedig azt mondta, hogy “te valamit jól csináltál” meg, hogy “bizonyított, ” mert őt bírja annak ellenére is, hogy szőke a haja.

Bent a nappaliban most is körbeült mindenki Krisztivel szemben, most kérdezz-felelek helyett viszont csak mindenki elmondta, hogy mi a neve, mi volt a foglalkozása kint és hogy hány éves. A beszélgetés közben felnyílt a kamra ajtaja, Kriszti megkapta a cuccait + kaptak (kevés) alkoholt, zenét is indítottak nekik, tehát indult a buli.

Piros Kriszti érkezése előtt ugye Barnával volt randin a nyugiszobában, ők ott megittak 1 üveg bort ezért Piros már kicsit bevolt csiccsentve és a bulin jól be is rúgott.

Sokáig végig Krisztit mutatta a kamera szóval láttuk, hogy körbevezették, Laminnal és Melivel viszonylag sokat beszélgetetett, mindenki kereste a társaságát (Bibin és Sajtin kívül) tehát liveban mutatták, hogy majdnem mindenkivel vált 1-2 mondatot, megy jobbra-balra, koccint a többiekkel, ilyesmik.

Egyszer váltott a kamera Sajtira és Barnira, Sajti kérdezte Barnától, hogy mit gondol az új lányról, Barna azt mondta szerinte sokáig bent lesz a játékban. Sajti nem igazán értettem mit mondd mert hangos volt a zene, de valami olyasmi hangzott el, hogy ő szeretne majd Krisztitől 1 dolgoz kérdezni mert valami neki nem tiszta abban amit mondott (?) de nagyon sokat mondták közben, hogy ‘naker’ szóval zavaros volt a dolog.

Renit és Melit is mutatta a kamera, ők Pirosról beszélgettek, de a zene miatt ismét nehezen lehetett hallani amit mondanak. Reni itt mondta, hogy “egy sorozatból ismeri aminek nem mondhatja ki a nevét de karaktert kellett benne alakítani” (ÉNBP?) viszont nekem itt furcsa volt az, hogy ezt úgy mondta mintha nem magáról beszélne, illetve mintha Pirosról mondta volna mert utána rögtön azt kezdte el mesélni, hogy Piros mit mesélt neki a Barnás randijáról, de nem fejezte be a mondatot mert valami zenére felugrott táncolni és énekelni. Kriszti beköltözése előtt mutatták azonban, hogy Piros azt mondja Reninek a kertben, hogy Barna azért őt hívta a randira mert állítása szerint ő az egyetlen akivel nem tudott még kettesben beszélgetni. Reni erre neki azt mondta kint, hogy ez teljesen jogos.

Piros így részegen 1x-2x mondta Barnának, hogy aludjanak ketten a nyugiszobában, később pedig letagadta, hogy ilyet mondott volna, viszont szerintem nála kezdődött az alvós vita. Barna kérdezte Renitől, hogy mit szólna hozzá ha Pirossal aludna a nyugiban, Reni erre azt felelte, hogy akkor kidobja Barna összes cuccát az udvarra.

Reni és Meli megbeszélték, hogy Piros teljesen máshogy viselkedik részegen (ez mondjuk nem meglepő), illetve Reni azt mondta, hogy Piros elsírta magát neki de ezt nem fejtette ki. Reni egyébként egész éjszaka kb. csak Melivel beszélte meg ezeket a dolgokat, úgy tűnik most jóban lettek és elmúlt az első napos balhé teljesen.

Kriszti és Lamin sokat beszélgettek bent a szobában, én nem tudtam eddig Laminról semmit de kiderült, hogy 19 éves kora óta volt együtt az exével akitől van a 2 hónapos kisfia. 2 éve cryptozásból él. Az exe Lengyel állampolgár, 6 éves kora óta lakik Angliában, Lamin pedig 11 éve él kint de szeretne hazaköltözni Győrbe a vv után ha lesz rá lehetősége, az exe pedig szeretne visszamenni Lengyelországba. Azt mondta, hogy csak 4 óra lenne neki Győrből az út Lengyelországba így sokat tudna találkozni a kisfiával. Kriszti kérdezte, hogy miért jött el ha csak 2 hónapos a baba, Lamin erre azt felelte, hogy megunta Londont és azt, hogy 11 éve nincs változás az életében ezért kellett neki valami új impulzus és remélte, hogy a valóvilág ezen kívül majd nyújt neki új lehetőségeket is amiket megragadva segíteni tud az exének és a kisfiának. Lamin még azt is elmesélte, hogy megbánta nagyon azt ahogyan viselkedett az első két napon és tanult a büntetésből amit kapott, megfogadta magának, hogy többet nem süllyed le ilyen szintre és szeretné ha látnák az emberek, hogy amúgy rendes és normális ember. Ezeken kívül elmesélte Krisztinek az egész Bibis dolgot is, azt mondta, hogy neki az elején nem tűnt fel Bibi milyen ember és az, hogy milyen csúnyán beszélt másokkal.

A kamera váltott a szaunára ahol Henrik és Sajti beszélgettek négyszemközt. Amikor a kamera odaváltott akkor szerintem Bibiről volt szó de a mondat eleje lemaradt. Henrik azt mondta nem érti miért szól bele mindenbe és miért kötözködik mindenkivel, szerinte inkább azzal kéne foglalkoznia, hogy most bejött egy erős versenyző. Sajti erre azt mondta, hogy szerinte Kriszti nem veszélyes játékos, szerinte színész és felfog venni egy szerepet amiből ő majd kibillenti. Kiderült, hogy Sajti és Kriszti beszélgettek négyszemközt a szaunában és Sajti azt állította, hogy ő már ott kibillentette, de ezt a liveban egyáltalán nem mutatták, nem tudom mi lehetett izgalmasabb…

Na hát ezek után viccen kívül kb. 3-4 órán keresztül csak arról volt szó, hogy ki hol alszik. Barni a nyugiban akart aludni Pirossal és Renivel. Ákos elvileg napokkal ezelőtt mondta, hogy ő alszik a nyugiban, Henrikkel megbeszélték, hogy ketten alszanak ott. Piros Barnának és Ákosnak is mondta külön, hogy velük alszik a nyugiban. Henrik Krisztinek is mondta, hogy ők aludjanak a nyugiban. Szóval tényleg akkora kavarodás volt, hogy kb senki sem tudta mi történik. Mindegy, egy ponton úgy volt, hogy Reni, Piros, Barna és Ákos alszanak a nyugiban de Barna középen akart aludni a 2 lány mellett és nem Ákos és Reni mellett ezért Reni azt mondta neki, hogy akkor aludjanak hármasban és Barna reggel majd megtalálja a cuccait az udvaron 😭 Végül fogalmam sincs ki hol aludt de nagyon nagy parádét rendeztek.

1-2 dolog ami nekem feltűnt: Bibi visszahúzódott kicsit, nem kereste Kriszti társaságát, csak úgy elvolt egész este. Sajti szerintem vele nagyon szorosan áll, úgy érzem, hogy mivel Bibi a legfiatalabb Sajti kötelezettségének érzi, hogy figyeljen rá meg óvja-védje, tanácsokkal lássa el. Reni most nem úgy hisztizett mint első nap amikor féltékenységi rohamot kapott, inkább ilyen “leszarom, azt csináltok amit akartok” stílusa volt és hülyéskedett végig. Lamin is picit normálisabb volt mint az eddigi napokon. Úgy tűnik kezdik magukat összeszedni!

#vv11 #valovilag #valovilag11 #liverecap #vvliverecap #valovilagliverecap

[bdpst24]

Thomas Bach: A magyar sportolók és szervezők is sokszor bizonyítottak 

Thomas Bach: A magyar sportolók és szervezők is sokszor bizonyítottak

Thomas Bach, a Nemzetközi Olimpiai Bizottság elnöke Budapestre látogatott a 19. FINA vizes világbajnokság alkalmából. A NOB első embere beszélt a magyar fővárosban szerzett tapasztalatairól, a magyar szervezők rátermettségéről, valamint arról, milyen vizes sportágban indulna a vb-n.  Elnök úr, itt vagyunk a Duna Arénában. A közönség teljes extázisban. Ön milyennek ítéli meg a hangulatot?  Örömmel…

View On WordPress

[bajinthings]

Ursula K. Le Guin: Akik elhagyják Omelaszt

Omelasz fényes tornyú tengerparti városába fecskéket riogató harangzúgással érkezett a Nyárünnep. A kikötõi hajók árbocán zászlók lengedeztek. Emberek vonultak az utcán a vöröscserepes, festett falú házak alatt, réges-régi, mohával benõ tt kertek és fasorok közt, nagyszerû parkok és középületek mentén. Némelyek csendesen haladtak: öregemberek, nehéz mályva és szürke színû talárokban, tiszteletreméltó mestereek, gyermekkel ölükben sétáló beszélgetõ asszonyok. Máshol pergõ zene szólt, csörgõdobok és cintányérok remegtették meg a levegõt, az emberek táncra perdültek, és így haladtak tovább. Gyerekek szökdécseltek, vékony hangjuk, mint a fecskék szertelen röpte, szárnyalt a magasba a zene és az ének fölé. A menet a város északi vége felé tartott, a Zöldmezõnek nevezett nagy rétre, ahol a friss levegõn kecses karú, sáros lábú meztelen fiúk és lányok türelmetlen lovaikat járatták a verseny elõtt. A lovakon nem volt szerszám, csak egy zabla nélküli kötõfék. Sörényükbe arany, ezüst és zöld szalagokat fontak. Kitágult orrlyukakkal prüszköltek, táncoltak és ágaskodtak, különösképp izgatottak voltak, mint az egyetlen állatfaj, amely tökéletesen elfogadta és magáévá tette az ember szertartásait. Messze északra és nyugatra a magas hegyek félig körülkerítették Omelaszt és az öblöt. A reggeli levegõ olyan tiszta volt, hogy a Tizennyolc Csúcsot koronázó hósipka fehér-arany tüze mérföldekre lángolt a levegõben a mélykék ég alatt. Épp csak annyi szél volt, hogy a versenypályát kijelölõ zászlócskák néha csattogjanak és meglebbenjenek. A tágas, zöld rét csendjében hallani lehetett a városban szárnyaló zenét, hol felerõsödött, hol meg elhalkult, de folyamatosan közeledett, érezni lehetett a levegõ derûsen enyhe édességét, mely idõrõl idõre megremegett, összesûrûsödött, és végül nagyszerû, ünnepi harangzúgásba csapott át.

        Ünnep! Hogy is beszélhetnénk az örömrõl? Hogy lehetne Omelasz polgárait lefesteni?

        Nem voltak egyszerû népek, de boldogok voltak. Mostantól fogva azonban nem fogunk örömteli dolgokról beszélni. És lefagy az arcról a mosoly. Egy ilyesfajta leírás bizonyos elvárásokat ébreszt. Egy ilyen leírástól elvárjuk, hogy a következõkben bemutassa a királyt, aki fenséges paripán léptet, nemes lovagjaitól övezve, vagy színarany hordszéken viszik dagadó izmú rabszolgái. De nem volt király. Nem volt kardjuk, és nem tartottak rabszolgákat. Nem voltak barbárok, és bár nem vagyok tisztában társadalmuk törvényeivel és szabályaival, bizonyára nem volt nekik sok. Ahogy megvoltak királyság és rabszolgaság nélkül, úgy tõzsdére, hirdetésekre, titkosrendõrségre és atombombára sem volt szükségük. De, ismétlem, nem voltak egyszerû népek, nem voltak bájos szántóvetõk, nemes vademberek vagy szelíd utópisták. Semmivel sem voltak egyszerûbbek nálunk. A baj az, hogy nekünk van egy rossz szokásunk az okoskodóknak és tudálékosoknak köszönhetõen: a boldogságot valami ostobaságnak tekintjük. Csak a fájdalomnak van értelme, csak a gonosz az érdekes. A mûvészek árulása, hogy nem hajlandók elismerni a gonosz banalitását, és a szenvedés végtelen unalmát. Ha nem gyõzheted le, állj át! Ha fáj, csináld újra! De ha az elkeseredést dicséred, kiátkozod az örömöt, ha az erõszakhoz fordulsz, minden mást elveszítesz. Mi, majdnem elvesztettük: képtelenek vagyunk rá, hogy megmondjuk, milyen a boldog ember, és milyen az öröm ünnepe. Hogy is mesélhetnék mi Omelasz népérõl? Nem naiv és boldog gyermekek voltak, bár gyermekeik valóban boldogok voltak. Felnõtt, intelligens, szenvedélyes emberek voltak, kiknek élete nem volt nyomorúságos. Ó, lássatok csudát! Bárcsak jobban el tudnám mondani, bárcsak meggyõzhetném önöket! Omelasz olyannak tûnhet szavaimból, mint egy hol volt, hol nem volt mesebeli város. Talán a legjobb az lenne, ha mindenki saját fantáziájára bízná, feltételezve, hogy azok alkalomhoz illõek, mert nyilvánvaló, hogy nem tudok minden ízlést kielégíteni. Például, mi legyen a technológiával? Azt gondolom, hogy nem lennének autók az utcán és nem lennének helikopterek a levegõben, és ez abból következik, hogy Omelasz népe boldog. A boldogság alapjához pedig különbségtétel szükséges és a szükségtelen, az ártalmatlan, és az ártalmas között. Az középsõ kategóriába azonban - a szükségtelen és ártalmatlan dolgok, a kényelem, luxus és gazdagság kategóriájába - bõven beleférne a központi fûtés, földalatti vasút, mosógép és mindenféle csodálatos szerkezet, és amelyeket még nem találtak fel, lebegõ fényforrás, üzemanyag nélküli energia, gyógyszer a közönséges meghûlésre. Vagy lehet, hogy egyik sem - nem számít. Ahogy tetszik. Hajlok arra, hogy azt gondoljam, hogy az ünnep elõtti pár napban a partmenti városokból az emberek nagyon gyors kisvonatokon és emeletes villamosokon érkeztek, és hogy Omelasz pályaudvara a város legcsinosabb épülete, noha egyszerûbb, mint a káprázatos vásárcsarnok. De még a vonatokkal együtt is, attól félek, Omelasz eddig kissé szemérmeskedõnek tûnhetett fel. Mosolyok, harangok, ünnepek, paripák, hajjaj! Ha így van, kérem, képzeljenek hozzá egy orgiát! Ha az orgia segít, ne habozzanak! De ne mégse olyan templomokra gondoljanak, amelyekbõl gyönyörû meztelen papok és papnõk lépnek elõ félig extázisban, készen rá, hogy közösüljenek bárkivel, legyen az férfi, avagy nõ, szeretõ, vagy idegen, aki egyesülni vágyik a vér istenével, noha nekem is ez jutott az eszembe elõször. Tulajdonképpen a legjobb lenne, ha egyáltalán nem lennének templomok Omelaszban, legalábbis nem ember-mûködtette templomok. Vallás lehet, papság nem. Szerintem a gyönyörû meztelen nõk egyszerûen az utcán is sétálhatnának, mennyei desszertként kínálva magukat a kiéhezettek étvágyának, és a hús mámorának. Legyenek õk is részei a felvonulásnak. Rázzanak csörgõket a szeretkezõk felett, cintányérral hirdessék a vágy diadalát, és (ami nem lényegtelen) a közösség nevelje fel, és szeresse e nagyszerû szertartásokból származó csemetéket. Egy dologban biztos vagyok, Omelaszban nincsen bûn. De mi másnak kellene még lenni Omelaszban? Elõször azt gondoltam, hogy ne legyen kábítószer, de ez álszent dolog volna. A drúzon élõk számára, a szer hosszantartó édes illata tölti be a város utcáit. A drúz elõször végtelenül könnyûvé és csillogóvá teszi az elmét és a végtagokat, majd néhány óra elteltével álomszerû bágyadtságot hoz, és végül csodálatos látomásokban tárja elénk az Univerzum legmélyebb titkait végsõ összefüggéseiben. Mindamellett a szex élvezetét is hihetetlen mértékben felfokozza, de nem okoz függõséget. A hagyományosabb ízlésûek kedvéért kellene, hogy legyen sör is.         Mi kellhet még, mi tartozhat még az öröm városához? A gyõzelem érzése mindenképpen, a bátorság ünnepe. De ha már megvoltunk papok nélkül, ne legyenek katonák se! A sikeres öldöklés öröme nem igazi öröm, nem, mert rettenetes és közönséges. Határtalan és nagylelkû megelégedettség, nemesszívû diadal, melyet nem valami külsõ ellenség ellen éreznek, hanem összhangban a legszebb és legigazabb lelkekkel, a világ nyarának pompájával: ettõl dagad az omelasi emberek keble, hisz a gyõzelem, melyet ünnepelnek az élet diadala. Valójában nem hiszem, hogy sokuknak szüksége lenne drúzrara.         A menet mostanra már elérte a Zöldmezõt. Mennyei ételszagok terjednek a lacikonyhások kék és piros sátrai felõl. A kis lurkók arca szeretetreméltóan maszatos, egy férfi jóságos szürke szakállába zsíros tésztamorzsa ragadt. A fiúk és lányok már felültek a lovakra és a verseny rajtvonala körül gyülekeznek. Egy alacsony, kövér öregasszony nevet és virágokat oszt egy kosárból, és magas fiatalemberek fénylõ hajukba tûzik az öregasszony virágait. Egy kilenc-tíz éves forma gyerek a tömegen kívül ül, és furulyázik. Az emberek megtorpannak, belehallgatnak, mosolyognak, de nem szólítják meg, mert a gyerek úgysem hagyja abba a furulyázást, nem is látja õket, sötét szemében a dallam törékeny, édes varázsa.         Befejezi, és lassan leereszti a furulyát.         Mintha csak erre a kis magányos csendre várt volna, a rajtvonal melletti sátorból egy trombita harsan fel: fenséges, szomorú és átható hangon. A lovak karcsú lábukon ágaskodnak, némelyik felnyerít. A komoly-tekintetû ifjú lovasok megsimogatják lovaik nyakát, és a fülükbe suttognak, hogy megnyugtassák õket: "Nyugi, nyugi, szépségem, reménységem..." Felsorakoztak a rajtvonalon. A pálya mentén annyian vannak, mint mezei füvek és virágok a szélben. A Nyárünnep kezdetét vette.         Elhiszik? Elfogadják az ünnepet, a várost és az örömöt? Nem? Akkor hadd mondjak el még valamit.         Omelasz valamelyik gyönyörû középületének alagsorában, vagy talán egy tágas magánház pincéjében van egy szoba. Ablaka nincsen, egyetlen ajtaja zárva. A deszkák résein belopakodik némi poros fény, másodkézbõl, a pince másik végén nyíló pókhálós ablakon keresztül. A kis szoba egyik sarkában egy rozsdás vödör mellett pár büdös, összeszáradt partvis áll. A földes padló kicsit nedves, mint minden pince padlója. A szoba három lépés hosszú és két lépés széles: csupán takarítóeszköz-raktár vagy használaton kívüli szerszámoskamra. De a szobában egy gyerek ül. Lehet, hogy fiú, de lehet, hogy lány. Hat évesnek tûnik, valójában majdnem tíz. Gyengeelméjû. Talán ilyennek született, de lehet, hogy a félelem, az éhezés és az egyedüllét hülyítette el. Túrja az orrát, néha szórakozottan a lábujjaival és nemi szervével babrál, ahogy görnyedten kuporog a vödörtõl és partvisoktól legtávolabb esõ sarokban. Fél a partvisoktól. Szörnyûségesnek tartja õket. Behunyja a szemét, de tudja, hogy a partvisok nem tágítanak, és az ajtó zárva van, és senki nem jön. Az ajtó örökké zárva van, és soha nem jön senki, kivéve, amikor nagyritkán - a gyermeknek nem alakultak ki fogalmai az idõrõl - az ajtó rettenetes nyikorgással kitárul, és egy vagy több ember áll elõtte. Az egyikük talán bejön és belerúg, hogy felállítsa. A többiek sohasem jönnek közelebb, csak bebámulnak rá rémült, undorodó tekintettel. Ételt löknek a tányérjára, és vizet löttyintenek a kancsójába, az ajtót bezárják, és a szemek eltûnnek. Az ajtóban álló emberek sosem szólnak semmit, de a gyerek, aki nem élt örökké ebben a szerszámoskamrában, és emlékszik még a napfényre és az anyja hangjára, néha megszólal: - Jó leszek - mondja. - Kérem, engedjenek ki. Jó leszek! - De az emberek sosem válaszolnak. A gyerek régebben sokat sírt, és éjszaka segítségért kiáltozott, de most már csak valami furcsa vinnyogást hallat, "eee-naaa, eee-naaa", és egyre ritkábban és ritkábban szólal meg. Olyan vékony, hogy nincs megfelelõ bilincs a lábára, a hasa felpuffadt, napi féltányér zsíros kukoricakásán él. Meztelen. Fenekét és combját gennyes sebek borítják, mivel egyfolytában saját ürülékében ül.         Mindenki tudja, hogy ott van, Omelasz összes lakója. Van, aki eljött megnézni, van, akinek az is elég, hogy tud róla. Azt is mind tudják, hogy ott kell lennie. Van, aki érti miért, van, aki nem, de azt mind felfogták, hogy boldogságuk, a város szépsége, barátságaik gyöngédsége, gyermekeik egészsége, tudósaik bölcsessége, mestereik ügyessége, még a szüret bõsége, és az idõjárás enyhesége is a gyermek förtelmes nyomorúságától függ.         Ezt általában nyolc és tizenkét éves koruk között magyarázzák el a gyerekeknek, vagy amikor már úgy tûnik, képesek megérteni; a gyermeket legtöbben fiatalok látogatják meg, noha sokszor felnõttek is mennek, újra meg újra. Függetlenül attól, milyen alaposan elmagyarázták nekik a dolgot, a fiatal látogatók mindig megdöbbennek és rosszul lesznek a látványtól. Undort éreznek, noha azt hitték, fölötte állnak az érzésnek. Haragot, felháborodást, tehetetlenséget éreznek minden magyarázat ellenére. Szeretnének segíteni a gyermeken. De semmit sem tehetnek. Ha a gyereket valaki kivinné a napfényre, el arról a szörnyû helyrõl, ha megmosdatnák, megetetnék és megnyugtatnák, az valóban jó lenne, de ha megtörténne, azon a napon, abban az órában elhervadna és összedõlne Omelasz gazdagsága, szépsége és öröme. Ezek a feltételek. És Omelas összes lakosának minden jóságát és báját felcserélni erre az egy apró jótéteményre: ezrek boldogságát dobni el egyetlen lény boldogságának lehetõségéért: ez valóságos bûntény lenne.         A feltételek szigorúak és megkérdõjelezhetetlenek: egyetlen kedves szót sem szabad a gyerekhez szólni.         A fiatalok, miután látták a gyereket és szembesültek evvel a szörnyû ellentmondással, gyakran sírva, vagy könnytelen haraggal mennek haza. Lehet, hogy hetekig vagy évekig is tipródnak azon, amit láttak. De az idõ múlásával ráeszmélnek, hogyha a gyereket ki is engednék, nem tudná értékelni szabadságát: kétségtelen, hogy némileg örülne a melegnek, és az ételnek, de sokkal többet nem foghatna fel belõle. Túl fejletlen és visszamaradott ahhoz, hogy igazi örömet érezzen. Túlságosan is régóta él már félelemben, hogy valaha is megszabaduljon tõle. Túlságosan hozzászokott a durvasághoz ahhoz, hogy emberi bánásmódban részesülhessen. És valóban, oly sok idõ után, valószínûleg elveszett volna a védelmet nyújtó falak nélkül, a sötét nélkül, melyhez a szeme hozzászokott, és az ürülék nélkül, melyen ülni szokott. A keserû igazságtalanság miatti könnyeik azonban felszáradnak, mikor belátják és megtanulják elfogadni a valóság szörnyû igazságát. Mégis, talán az õ könnyeik és haragjuk, nagylelkûségük próbatétele, és tehetetlenségük elfogadása pompás életük igazi eredete. Az õ boldogságuk nem üres, öntudatlan boldogság. Tudják, hogy akár a gyermek, õk sem szabadok. Ismerik a részvétet. A gyermek létezése, és az õ tudomásuk a létezésérõl az, ami építészetüknek fenséget ad, zenéjüknek erõt és tudományuknak alaposságot kölcsönöz. A gyermek miatt kedvesek saját gyermekeikkel. Tudják, ha a nyomorult nem nyöszörögne ott a sötétben, a másik gyerek, a furulyás nem játszhatná édes muzsikáját az elsõ nyári reggel napfényében mikor a fiatal lovasok teljes szépségükben rajthoz sorakoznak.         Tehát elhiszik már? Nem valószerûbbek-e így? De még valamirõl szót kell ejtenünk, valamirõl, ami elég hihetetlen.         Néha egyik-másik tinédzser, aki meglátogatja a gyermeket, nem megy haza sírva vagy dühöngve, sõt egyáltalán nem megy haza. Idõnként megesik, hogy öregebb férfiak és nõk is egy pár napra elnémulnak, majd otthagyják otthonukat. Kilépnek az ajtón, és magányosan végigsétálnak az utcán. Továbbmennek, egyenesen kifele Omelasz városából, át a gyönyörû kapukon. Végiggyalogolnak Omelasz földjein. Mindegyik egyedül megy, fiú vagy lány, férfi vagy nõ. Mennek. Leszáll az éj, a vándor végigbaktat a falusi utcákon, a házak közt, melyeknek ablakai sárgás fényt árasztanak, és tovább, ki a koromsötét földekre. Mindegyikük magányosan vándorol északra vagy nyugatra, a hegyek felé. És csak mennek és mennek. Otthagyják Omelaszt, belegyalogolnak a sötétségbe, és nem térnek vissza. A hely, ahová mennek, számunkra még a boldogság városánál is elképzelhetetlenebb. Nem tudom leírni egyáltalán. Lehet, hogy nem is létezik. De úgy tûnik, õk tudják hová mennek, õk, akik otthagyták Omelaszt.

Innen. 

#irodalom #ursula k le guin #omelasz

[greta9100]

Korán reggel volt még, és igazából éreztem hogy álmos vagyok még kicsit, de egyszerűen már nem ment tovább az alvás, szóval óvatosan ki bújtam a derekamat ölelő karjaid közül, hogy még véletlenül se ébresszelek fel, és átfordultam a másik oldalamra, szembe veled, hogy láthassalak. Szinte alig láttam a sötétben valamit belőled, de arcod körvonalait nagyjából ki tudtam venni. A szoba csendjét csak a halk szuszogásod töltötte be, és a kintről behallatszódó autók zaja. Próbáltam nem mozgolódni, hogy ne keltselek fel, de képtelen voltam kibírni, hogy ne érjek hozzád, így hát finoman megsimítottalak. Bőröd puha volt és meleg, mint mindig. Egy ideig még nézegettelek, aztán a telefonomért nyúltam, hogy megnézzem mennyi az idő. Néma csend volt, amikor váratlanul meghallottam egy ismerős, mély mormogó hangot. Mosolyra húztam a szám, és letettem a telefonom. Ki akartam élvezni amíg velem vagy, így hát vissza feküdtem a párnára, aztán csukott szemmel, halkan hallgattam, ahogy veszed a levegőt, és mennyire nem bántam meg... Körülbelül 8 másodperc telhetett el. Megmozdultál, és mire oda nézhettem volna, fejedet éreztem meg a nyakamnál. Kezeid derekamat simogatták, egész testeddel hozzám simultál és bár alig tudtam megmoccanni, egyáltalán nem bántam ezt a tettedet. Nagy vigyorral az arcomon és zakatoló szívvel figyeltem, ahogy a fejeddel csak bújsz és bújsz hozzám ide-oda, miközben simogatsz. Kis idő múlva felnéztél s megcsókoltál, de én még mindig teljes extázisban voltam. Nem tudtam semmi normálisat reagálni az elmúlt 10 perc eseményeire, csak annyit hogy viszonozzam a csókod, de eszméletlen boldog voltam, és nem tudtam elhinni, hogy ilyen kis idő alatt hogy tudtál ennyire feldobni. Még mindig furcsa belegondolni, hogy az enyém vagy. Hogy itt vagy velem. Hogy pont te.... Pedig így van, és én iszonyatosan hálás vagyok érted. Szeretlek.

03:28

N.M.

[feketenfeherenosztinten]

Hazudok magamnak

Együtt töltöttünk egy hétvégét. Varázslatos volt, néhány apró részletet létszámítva. Például, hogy még ott is eszembe jutottál, mellette, pedig ő egy csoda, egy csodálatos lélek.

Mégis az én fekete részem a te fekete részed után vágyakozik minden egyes kibaszott percben. Félek, hogy ez fog gátat szabni ennek az újdonságnak, pedig érzem, hogy mellette boldog lehetnék végre, és talán teljes is.

Ma is veled álmodtam. Annyira valóságos volt. Szomorúan, könnyek között keltem fel. A csoda ebredesem után annyit kérdezett: jól aludtál? Persze én nem mondhatlm neki erre azt őszintén, hogy álmodok valakiről, aki nem te vagy. Pedig ő mondta az elején, hogy ez így kicsit gyors nem? Én pedig bárgyún rávágtam, hogy nem, de hogy is.

Miért vagyok ennyire oktalanul buta. Pedig tudom, hogy te azóta sem gondoltál rám, és tudom, hogy melletted van újra, akivel te érzed magad teljesnek. De nem raktál közénk pontot, és hiába tudom már, hogy miért nem ment, miért éreztem azt, hogy megálltál félúton...akkor sincs pont ott, ahol msot vessző áll.

A barátaim szerint visszafogsz még térni. Én is ezt érzem lassan egy hete már, hogy valahogy megint utamba fog sodorni az élet... Nem tudom, hogy akarom-e?! De ha őszinte akarok lenni önmagammal, akarom.

De miközben ezeket a sorokat is írom itt van előttem ez a csoda, a csodás lelke, itt lebeg előttem. De mégis, ő nem te. Miért kell mindig ilyenkor kételyek között lebegnem.

Tényleg ön-sors-rontó vagyok. Rettegnék, hogy boldog is lehetnék? Nem tudom. Lehet.

Btw.🖤 Siklósi Örs halála a napokban történt. Vonaton ültem mikor értesültem róla. Imádtam a hangját, és a személyiségét amennyire egy ismeretlen szerethet és csodalhatja az előadót. Teljesen megdöbbentem, és azóta is extázisban vagyok, ha erre gondolok, hogy nincs több AWS koncert, nincs több Örs hang, nincs több Ő. Annyira sajnálom. Maga egy energiabomba volt, és ezt bárki láthatta. Kegyetlen az élet. Tényleg a legnagyobb együttérzésrm, és sok sok erőt kívánok minden hozzátartozójának, barátjának, zenésztársának. 🖤

#el van baszva minden #Csoda #Fekete részem #Hiányzik #Hiányzol #Álmok #Képzet

[veszkijarat]

A régi világban éppen extázisban jönnék hazafelé a Zeneakadémiáról, a Macujev koncertről. Vajon vettem volna még kabátot, a Zeneakadémián megvadult ősemberek módjára lehet csak megközelíteni a ruhatárat. Az biztos, hogy a koncert előtt vagy után titokban megsimogattuk volna a lépcső mellett azt a káprázatos gömbdíszt, amiről különös módon egyszer az jutott eszembe, hogy ha háború tör ki és bombák hullanak majd, akkor ide kell rohannom ezért a gömbért, hogy ezt megmentsem.

A program: Gyenyisz Macujev (zongora) és a Bécs-Berlin Kamarazenekar Mozart: D-dúr divertimento, K. 136 (egy másik Mozart felvételt találtam Youtube-on) Schnittke: Versenymű zongorára és vonószenekarra SZÜNET Dvořák: E-dúr vonósszerenád, op. 22

Csodálatos este lett volna. Az új világban egy Macujev koncertért még a zsúfolt Zeneakadémiára is beülök majd, ha lesz ilyen lehetőség.

#karanténkoncert

[bettifecaquarantineart]

Michelangelo Merisi da Caravaggio: Mary Magdalen in Ecstasy 

Michelangelo Merisi da Caravaggio: Mária Magdolna extázisban

1606

06/04/20

#art #tussenkunstenquarantaine #isolationchallenge #betweenartandquarantine

[lilcantina]

A mindig csendes

kiskutyám, aki csak válságszituációkban vakkantott egyet-egyet, átvette a nagy feladatkörét, és ha szabadlevegőn van, 0-24 kiabálja bele a szélbe a vau-vaut. Trappol a hatalmas mancsain, és ordítja bele a nagyvilágba, ez az én házam, az én embereim, az én kertem, az én macskáim, se élő se holt, se ki se be. Ha alszom, az ajtóm előtt strázsál, és megvéd a gyanús hangeffektekkel járó tumbler posztoktól is, hangosan morogva jár a laptopom körül.

Most idebent van, a szokásos játékidőnk pedig lenullázódott - az egész napos járőrözéstől totálisan kipurcant a drága. Néha felébred, a lábamhoz fekszik, és ha konstatálja, hogy nem megyek el akkor visszakecmereg az egyik kutyaágyba. 50-50%-os elosztásban használja a saját ágyát és Bubuét, esélyt sem adva arra, hogy bármelyiket áthalyazzük a rendelőbe pótfekhelynek. 

Négy napos távollétem után totális extázisban vetette magát a nyakamba, és ma nem akart boltba sem elengedni - meg is értem. Gyűlölöm, hogy egyik napról a másikra kellett felnőnie, nagykutyának lenni, és utálom, hogy Bubu köszönés nélkül hagyott itt minket. 

Mamára vigyáz odaát. Tudom. De közben itt ülünk a kisgombóc Tarával, aki már se nem kicsi, se nem gombóc, és csak nézzük az üres helyet, hallgatjuk a csendet, és kicsit belehalunk abba, hogy már egyikük sem, soha többet nem jön el.