#mint ahogy meg is tettem

[hogy-mondjam-el-neked]

Hogyan mondjam el neked

#47

I would throw anyone under the bus for you?

#mint ahogy meg is tettem

[csacskamacskamocska]

Hogyan...

Az kérte a pszichológus, hogy egy kérdéssel menjek a következő ülésre. Egy olyan kérdéssel, amit talán neked tennék fel, vagy valakinek, akitől segítséget várok, Istennek, anyámnak, barátnak vagy magamnak, de a lényeg az, hogy így kezdődjön: Hogyan… – és egy kérdőjellel végződjön. Egy teljes hónapig éltem a kérdés keresésében, ezzel keltem és ezzel feküdtem. Napok, hetek teltek el, míg az elsőt megfogalmaztam. Hogyan tehetted ezt velem? De aztán elgondolkodtam, hogy az utolsó kérdésem hozzád tényleg ez a vádaskodás lenne? És, ha válaszolnom kéne rá, hisz ki más válaszolna ott a pszichológus egyik székéből a másikba ülve vagy otthon a tükör előtt állva, a választ is tudnám: nem tettél semmit, nem állt szándékodban semmi, nem gondoltad, hogy ez lesz. Folyt a kezemre a meleg mosogatóvíz és gondolkodtam közben. Hogyan…? Álltam a zuhany alatt és gondolkodtam közben. Hogyan…? Szaladtam az esőben, a dudáló autókra sem figyeltem, mert csak az járt az eszemben: Hogyan..? Forgattam a számban a kérdést, az agyamban a gondolatot, míg ki mertem mondani a tükör előtt: Hogyan tudnám visszacsinálni? Te őrült! Eszedbe ne jusson! Hát meddig kínoztad volna még magad a szép szemével, a féloldalas fura mosolyával, az ingéből kikandikáló szőrszálakkal, a gyönyörű kezével, rajta a legszebb körmökkel, amit férfi kaphat a sorstól. Meddig a várakozással, hogy megsimogat, hogy dicsér, rajong, elismer és örül minden percnek, amit együtt tölthettek, ahogy te tetted? Hogyan jutottunk idáig? Hogyan, hogyan? Jó sok melóval. Sok odanemfigyeléssel, felületességgel, közönnyel, elsumákolással, nem szólással, nem simogatással, nem öleléssel. Hogyan tudnálak elfelejteni? Majd elfelejtesz. Idővel mindenki sztori lesz csak, egy anekdota, tanmese, vicc, rémtörténet, szívszorító, jól eladható emlék. Takaró alatt megbújva rágódó trauma, soha be nem teljesedett vágy alig érzékelhető lenyomata egy beadandó dolgozatban, egy könyvben, egy plakáton. Hogyan kellett volna csinálnom? Mindegy lett volna, hogyan csinálom. Vagyok, aki vagyok és amit tudtam megtettem, sőt, azon is túl, a határaim forgáccsá feszegettem, a lelkem meztelenebb volt, mint bármikor életemben, úgy szerettem. Hogyan szerettél volna meg? Sehogy, szerelmem, sehogy. Nem szerettél volna sosem. Se karcsúbban, se feketébben, se sportosabban, se háziasabban. Nem értem fel a szívedig. Hogyan tudtalak volna jól szeretni? Ha elengedlek, ha bízom benned, ha hiszek neked, ha sosem szólok, ha sosem kérek, nem várok el és nem vagyok sosem feladat, sem időigényes, problémás rész, csak könnyű üdítőital, alkoholos koktél, nyalánkság, tartalmas könyv, vidám időtöltés. Hogyan kellett volna elmondanom, hogy boldogtalan vagyok? Nem úgy, ahogy tettem, hanem nap mint nap, mondani: ezt ne, ezt se, ezt nehogy, ez nekem nem jó, kérlek, érts meg, én is értelek téged, kérlek, legyen ez máshogy! Nem lett volna máshogy. Hogyan tudlak elfelejteni? Mint minden mást, gyerekkort és kamasz szerelmeket, amibe nem haltam bele végül, ki érti ezt, és szülést és aggódást, és remegős levélvárást, és szívdobogtató találkozást, és ahogy elfelejtünk tejet venni, aztán a kulcsunkat, hogy hova tettük, hogy milyen sorrendeben panírozunk, hol lakunk, hogy kik a szeretteink, és mi kik vagyunk, majd szépen így. Hogyan töröljelek ki a gondolataimból? Sehogy. Miért félsz velem élni, miért nem hiszed el, hogy el fog múlni a hiány, a harag, a kérdések, a szégyenek, a rossz, és végül csak a jó marad? Miért félsz, hogy ha csak a jó marad, bánni fogod? Lehet, hogy a megbékélés marad. Hát nem ér meg egy próbát? Hogyan tudsz továbblépni? Ahogy te is. Nap, nap után. Másra figyelve. A reggeli kávé ízére, a ruhámat cibáló szélre, a liftajtó csukódásra, az üzenetek hangjára, a néma telefonra, az emberekre, akik mozgatják a szájukat, az ebéd ízére, a napfényre az utcán, a tejre, ami megint elfogyott, a vízre, ami simogatja a bőrömet és megtisztít. Így, hosszú ideig. Hogyan fogok harminc évig nélküled élni? ?

#Álljon meg egy novellára 2024 #05-13

[pokolbol-fel-aztan-vissza]

Te dobtál el, mégis te vagy az, aki nem akar teljesen elengedni. Nem engeded, hogy elmenjek. Azt akarod, hogy továbblépjek, de közben meg akarsz tartani. Az életed részének akarsz tudni.

Hogy szeretetből csinálod-e? Óh...dehogy! Félelelmből. Mert félsz, hogy nem találsz még egy olyan embert, aki úgy szeret majd, mint ahogy én. Aki mindig meghallgat. Aki mindig mindenben melletted áll, és akire mindig számíthatsz. Félsz, hogy nem találsz még egy olyan embert, aki annyira törődik veled, mint ahogy én tettem. Rettegsz...a magánytól.

A magány. Ez az egyetlen ok, amiért még mindig meg akarsz tartani.

#magyar #magyar tumblr #magyar tumblisok #saját #szerelem #nem szerelem #magány #egyedül #félelem #vége #szakítás #emberek #élet #baszd meg

[sztivan]

Hát itt a kilencedik ironman! Vannak mondatok, amiket nem szeretek leírni, például négy nappal Nagyatád előtt az, hogy hőemelkedésem van, pont egy ilyen. Semmi igazán durva, egy ilyen bármikor máskor két-három edzés nélküli napot meg pár forró teát jelentett volna, viszont most nyilván szörnyen stresszessé tett. Úgyhogy a versenyem hete arról szólt, hogy tömjem magam vitaminnal, pihenjek, amennyit csak tudok, és reménykedjek. Szerda után már nem volt hőemelkedésem, péntek reggel éreztem magam teljesen gyógyultnak, hát akkor hátha. Persze az is fontos része volt a versenynek, hogy Nagyatádon nem tud kicsit rossz idő lenni: amikor épp nem a nyár legforróbb napján van az ironman, akkor a leghidegebben, szakadó esőben. Két egymást követő évben is esős verseny, idén ráadásul 20-22 fokos napi maximumon - hát oké, nem teremsport. Jól megadta az alaphangot, hogy már amikor megérkeztünk a rajthoz, a depót át kellett a szervezőknek rendezniük, mert az eredeti bejáratát elárasztotta a hajnali vihar. Aztán egyébként is szinte végig esett az eső. A 3,8 km úszás 1:45 alatt lett meg - finoman szólva sem voltam elégedett vele. Nagyon rosszul navigáltam, gyakorlatilag mindvégig arról szólt az úszásom, hogy kinéztem, láttam, hogy már megint elmentem mindenki mástól balra, visszaküzdöttem magam a jó vonalra, pár karcsapás, kinéztem, és megint balra voltam mindenkitől. Jó sok energiámat elvitte ez, pedig amúgy lendületesen tudtam menni. A stabilitásomat viszont egész jól mutatja, hogy a három kör közül az első és a harmadik másodpercre pontosan ugyanannyi lett. Aztán jöhetett 180 km bringa, és ezen gyakorlatilag minden úgy jött össze, ahogy szerettem volna. (Pedig előtte még morogtam magamra egy sort - általában büszke szoktam lenni arra, hogy mennyire hatékonyan depózok, most erre elindultam rossz irányba elsőre, majd persze azért is sokkal lassabb voltam, mert most nagyon alaposan kellett megtörölköznöm, nem mondhattam azt, hogy majd az első húsz kilométeren megszáradok.) A nagykör 92 km-je 3:28 alatt volt meg, már itt is kimondottan jól éreztem magam, lendületesebben tudtam menni, mint sokszor máskor, így, hogy végre egyetlen kalóriányi energiát sem kellett arra elpazarolnom, hogy lehűljek. Úgyhogy a szokásosnál kicsit bátrabban mentem, nagyon sok energiát tudtam megspórolni a nap második felére. A kisköröket átvariálták, idén a Nagyatád körüli elkerülő úton mentünk oda-vissza (és be a versenyközpontig) nyolc 11 km-s kört. Féltem attól, hogy ez demoralizálóan monoton lesz, de egyáltalán nem így történt, hamar hatalmas rajongójává váltam az új vonalvezetésnek. Ki a városból, 39-es táblától 36-os tábláig, 36-ostól 39-esig, be a városba, és juhé, ez így tökéletesen átlátható és feldolgozható volt, mentálisan milliószor könnyebbé tette, hogy nem 30 kilométeres túrákra küldtek el minket, mint eddig, aztán majd a fák hiányára visszatérünk az első olyan évben, amikor újra tűző napon kell versenyezni ott. Nagyon-nagyon stabilan tudtam haladni, az első hét kiskörből ötöt ugyanazon a 25:50-26:11 közötti szűk sávban tettem meg. A nyolcadikra már lejjebb vettem az intenzitásból, akkor már egy könnyebb fokozaton pörgettem kicsit, hogy előkészítsem a lábaimat a futásra. 7:01 lett a 180 km, másfél percen múlt a hét órán belüli idő, de úgy voltam vele a végén, hogy ellenállok a csábításnak, semmi értelme küzdeni a hatossal kezdődő bringás időért, sokkal fontosabb a futás. De előtte még egy kicsi becsületbeli elintéznivalóm volt - tavaly poénkodtam azon, hogy ha külön versenyt tartanának a második depózásból, akkor majdnem benne lettem volna a korosztályos top10-ben. Na idén gyorsan leadtam a biciklit, be a depóba, cipőt, kesztyűt, sisakot le, másik cipőt, sapkát fel, és ki - korosztályos kilencedik hely. Jó, azért nem ész nélkül csináltam, futólépést ilyenkor már csak babonából sem teszek meg egyet sem, mielőtt odaérnék a futás kezdetét jelző chipszőnyegre. És akkor kezdődhetett a 42,2 km futás. Óvatosan indultam el, de az első körön éreztem már, hogy tök könnyen tudok haladni - persze ilyenkor már minden ilyesmi megállapításhoz hozzá kell tennem, hogy ahhoz képest. Egész meglepő módon még az sem zavart meg, amikor a harmadik körön jött a brutális felhőszakadás. De komolyan, én ehhez foghatót nem nagyon láttam még, az embernagyságú árkok is megteltek esővel, a csatornából már kifele folyt a víz, a parkban pedig a szervezők már megint óriásit mentettek, miután menet közben átvaritálták az útvonalat, mert az eredeti vonal víz alá került. De ez nem vetett vissza. Annál inkább a gyomrom a negyedik körben. Na az nem volt vicces, teljesen fellázadt ellenem a szervezetem, ráadásul olyan részén a futókörnek, ahonnan még nagyon sokat kellett vánszorognom a következő toi-toi-ig. Szép nagy harcot folytattam az emberi büszkeségemért, de amikor végre túl voltam rajta, akkor visszatért az erőm is, mint ha mi sem történt volna, újra önmagam voltam. És onnantól kezdve már jól tudtam futni: nagyon stabilan hoztam szinte pont ugyanolyan, 36-37 perc körüli köridőket mindvégig, és egész lendületesnek éreztem magam (igen, ahhoz képest). Egy kicsit benne hagytam ebben azért, valamivel tudtam volna gyorsabb lenni, ha nagyon-nagyon akarok - de amikor tudtam, hogy egyéni csúcs biztosan nem lesz belőle, ezt az extra motivációt nem tudtam megtalálni magamban ahhoz, hogy szenvedjek egy 10-20 perccel gyorsabb teljesítésért, inkább folytattam egy kellemesen haladós tempóban, amiben végig élveztem a futás minden percét még a táv kétszázadik kilométere után is, és a frissítőkön meg a családdal találkozáson kívül egyetlen sétálós lépést sem tettem meg. 14:14 lett összesen, nincs nagy okom panaszra. Ilyen előzmények után szépet kellett harcolni, hogy itt legyek - de a lényeg, hogy itt vagyok.

[n-y-c-t-0-p-h-0-b-i-a]

Sziasztok! Kérem akinek van pár perce olvassa ezt el. Figyelmeztetés, sajnos van egy veszélyes ember itt tumblrön akibe én is belebotlottam❗

Nem szoktam ilyet csinálni, alaptalanul pláne nem mocskolnék be senkit mint ahogy ő engem, érdekes hogy mielőtt frissíteni akartam ezt a posztot megnéztem az oldalát és ő is kitett egy üzenetet rólam csak nyilván utánam posztolt, ironikus az én szavaimat használva (május 31. 12:24kor, míg én 12:08kor tettem ki ezt, ott van a bizonyíték is csatolva). Az a különbség kettőnk között hogy én legalább az igazságot írom le és nem hülyítek embereket hamis állításokkal hogy védjem magamat. Undorító világban élünk. Ami most történt velem azt nem tudom hova tenni és úgy érzem jobb ha leírom és ezzel majd esetleg más tanul az én hibámból és átgondolja hogy kinek ír Tumblrön vissza, ha szán erre a posztra egy kis időt.

Még mindig nem tudom elhinni hogy miért vannak ilyen alattomos emberek? Elkezdtem nemrég valakivel itt beszélgetni, egy lánnyal. Lelki problémái vannak, depressziós és segíteni akartam neki most is mint ezidáig bármikor. Egy ideje nem beszéltünk napokig nem válaszolt mert mint kiderült elvileg idő kellett neki hogy feldolgozza ami bántja őt bár már akkor is furcsa volt a viselkedése mindenesetre megértettem türelmesen, semmiféle rossz gondolat nem volt egy percre sem bennem vele kapcsolatban, gondoltam mindenkinek van magánélete, mindenkinek lehetnek rossz napjai, meg a beszélgetésünk elején nagyon kedves volt, talán túl kedves is de akkor még nem tulajdonítottam ennek az egésznek jelentőséget. Rosszul tettem. Nemrég írt, most én voltam az aki mindössze kb 10 percig nem nyitottam meg az üzenetét itt tumblin mert egy fontos dolgom akadt, mire ő kikelve magából felháborodott, elkezdett sértegetni és alaptalan dolgokat feltételezni rólam, elnézést a kifejezésért de mint valami tébolyult követelőző úgy írt nekem amikor próbáltam tisztázni a dolgot. Bármi történt vele ebben a kb 2 hétben mióta beszéltünk, én csak őszintén segíteni akartam neki hogy jobban legyen.. szóval már egy ideje beszélgettünk, anno megsajnáltam és egy askot írtam neki hogy érezze nincs egyedül mert a posztjai elég depressziós hangulatúak voltak, el is telt azután pár nap majd rám írt. Segítséget kért, azt szerette volna hogy meghallgassam elmondhassa a problémáit, én minden fajta jó tanácsot adtam neki hátha tényleg jobban lesz. Most pedig kikelve magából nekem állt hogy mi az hogy én nem írok vissza neki, rendesen ijesztő volt ahogy számon kért, pedig csak 2 hete ismertük egymást, már amennyire 2 hét alatt meg lehet "ismerni" a másikat. Tényleg félelmetes volt, így a legjobb barátnőmmel sem beszélnék mint ahogy ő tette. Nem akarok belegondolni hogy mi lett volna ha egy olyan helyzetben lettünk volna hogy ez esetleg személyesen történik meg.

Már itt sem lehet pozitívan hozzá állni az emberekhez, és őszintén segíteni valakin vagy csak ismerkedni? Mi történik az emberekkel?

Nem szoktam ilyet csinálni, minden tiszteletem mindenki felé, de nagyon rossz tapasztalatom volt most ezzel az emberrel, szóval őszinte jótanácsnak szánva, ha valaki felvenné a kapcsolatot @konnyeknelkul nevű felhasználóval kérem hogy gondolja meg, mert ijesztő, furcsa és veszélyes a viselkedése, ilyet eddig még itt nem tapasztaltam. Szóval csatolom hogy mit írt és hogy hogyan kezdődött a beszélgetésünk. Vigyázzatok hogy kivel kezdtek el beszélni. Akikkel jelenleg innen beszélek ismernek jó páran. Kérem legyen mindenki tényleg körültekintő, mert ő egy labilis veszélyes ember. Vigyázzatok magatokra! Köszönöm!

[dajkag]

A mai első szentélyem a Sukunahikona Jinja volt. Egy aranyos kis szentély, ami modern irodaházak közt bújik meg. Itt Sukunahikona-no-Mikoto és Shinno-Entei, a gyógyítás és a gyógyszerek Kamijai laknak. Ez a hely nemcsak azért volt különleges, mert 300 yenért nagyon szép goshuint kaptam, de azért is, mert konkrétan egy kis csoda is történt velem.

Egész pontosan annyira tetszett a szentély hangulata, hogy gondoltam, veszek egy omamorit is. Általában ahol eddig jártam, ott egy omamori olyan 600-1000 yen közötti áron volt kapható, szóval teljesen nyugodt szívvel tettem le az asztalra egy ezrest, a miko azonban hatalmas elnézéskérések közepette közölte velem, hogy sajnos keveset adtam, mert a választott omamori 1800 yen. Egy pillanatra kikerekedett a szemem, de úgy voltam vele, hogy hát kellemes a szentély hangulata, kedvesek a mikok és szép goshuint kaptam, szóval egyszer mindenképp belefér. Legfeljebb olcsóbb vacsorát eszek. Ezután elindultam a következő helyre. Úgy öt perce sétáltam, amikor oldalra nézetem és - még most is nehezen hiszem el, de - a csatornában ott úszott mellettem 1000 yen. Felvettem és szétnéztem hogy nem körülöttem hagyta-e el valaki, de csak mögöttem jöttek emberek, akiké nem lehetett, mert hát a víz a másik irányból hozta. Konkrétan annyira meglepődtem, hogy legalább fél percre teljesen lefagytam. Nem tudom szavakba önteni, mennyire boldog voltam, és persze nem amiatt, hogy pénzt találtam, mert nyilván 1000 yen mínuszban is túlélném a hátra lévő 4 hetet. Hanem hát gondolom értitek. Nagyon-nagyon sajnálom ilyenkor azokat, akik a világon semmiben sem hisznek, mert nekem már konkrétan csak emiatt az élmény miatt is megérte volna 9000 kilométert utaznom.

A második szentély a Hirota Jinja volt, ami egy nagyon szép és rendezett szentély. Szégyen és gyalázat, de pontosan nem tudom az itt "elszállásolt" Kami nevét. A pap viszont itt is nagyon kedves volt és még meg is dátumozta a goshuint.

A harmadik szentély az Imamiya Ebisu Jinja volt, ahol Ebessan, a kereskedelem oszakai Kamija lakik, de több Kamit is tisztelnek itt, például Ebisut, a halászok és a jó szerencse Kamiját.

Az utolsó szentélybe teljesen véletlenül futottam bele, de vétek lett volna kihagyni. Az Ooe-Jinja az egyik legcsodálatosabb élmény eddig. Hogy miért? Hát nézzétek meg a mikokat, akik az irodában fogadtak!:3

Rajtuk kívül egy nagyon kedves papnő volt a szentélyben, akitől ezt a nagyon menő cicás goshuint kaptam. Ahogy utólag utánaolvastam, ez egy nagyon régi szentély, amit valamikor a hetedik század végén alapítottak, eredetileg Toyouke-Ōmikami otthona, de többek közt az eredetileg buddhista gyökerekkel rendelkező Bishamonten előtt is tisztelegnek itt. És mint sok más helyen, természetesen egy kis Inari szentély is található a területen.

Végül pedig van egy kakukktojásom, mert szerettem volna megnézni egy kisebb buddhista templomot is. Ez a Toji-ji templom lett, ami igazából egy-két apróságot leszámítva (például a füstölőket) szinte megszólalásig hasonlított egy sintó szentélyhez.

Az alábbi két csodát (ezek nem ám modern printek, hahó!) pedig összesen 1750 yenért vettem egy antikváriumban, ahol rengeteg fametszetet és akvarellt lehetett kapni. Nagyon nagy esélyt látok arra, hogy ha hazamegyek, a lakás tele lesz ukiyo-e képekkel (a belógó zoknimért pedig elnézést kérek).

#Japán #Japan #Osaka #Sukunahikona Jinja #Hirota Jinja #Imamiya Ebisu Jinja #Toji-ji Temple #Ooe Jinja

[darkbabygirl30]

OLVASD VÉGIG ... :/

Ott akarok melletted lenni, mikor reggel van, csak nézni, mikor nyújtózol egy nagyot, ásítasz és félálomban megölelsz, s hozzám bújsz; mindezt ébren- éberen akarom végignézni. Majd kiszáradt száddal, gyengéden adsz egy puszit a homlokomra és a fülembe durmolsz, mint egy maci. Ott akarok lenni melletted, mikor kijössz a zuhany alól és vizes, félig pucér testeddel mögém állsz és a nyakamat puszilgatod, mikor én a kávét csinálom a reggeli zűrzavarban. Ott akarok lenni melletted, miközben elmész és nézni akarom, ahogyan becsukod az ajtót. Ott akarok lenni melletted, mikor hazajössz, megölelsz és elmondod, hogy milyen volt a napod. Ott akarok lenni melletted és nézni, hogy miként nézel rám. Melletted akarok lenni, amikor álmosan iszod a kakaódat, miközben a TV- ben agybutító műsorokat nézünk és hozzád bújni, akkor, amikor semmi dolgom sincs és érezni, hogy biztonságot adsz, biztonságot ad tested melegsége és lágysága. Melletted akarok lenni, miközben nevetsz és együtt akarok veled nevetni és egymáson nevetni; egymás butaságán. Veled akarok lenni, mikor valami fáj, vagy ha megbántott valaki. Veled akarok lenni, moziba menni, eljátszani hogy hogyan ismerkedtünk meg, újra, s újra .Melletted akarok lenni minden este és reggel, melletted elaludni, hozzád bújni, "miért"- eket feltenni , mint egy 5 éves kisgyerek. Magabiztosságod mellett eljátszani egy kislányt, aki semmit sem ért, csak azt tudja elmondani, hogy mennyire szeret és becsül. Nézni akarom nap mint nap, ahogy megmosod a fogad, ahogy felöltözöl, befújod magad a parfümöddel. Veled akarok lenni, amikor beteg vagy és megcsókolni téged és nem érdekelne, ha elkapnám; még ha halálos beteg is lennél. Ha az lennél, akkor addig csókolnálak, míg el nem kapom, hisz ha elvesztenélek, akkor nem lennék senki sem. Veled halnék meg, hisz az életem nélküled semmit sem érne. Nem tudnám elviselni a hiányodat, hisz akkor minden nap arra gondolnék, hogy veled akarok lenni, minden áldott nap és nézni, hogy mit- miért- hogyan csinálsz. Veled akarok lenni ráncosan, öreg, ráncos bőröddel is bearanyoznád minden napom, hisz arra emlékeznék mindig, amikor megismertelek.- Fiatalon. Egyszer, mikor ott voltál nálam, csak néztelek. Veled akartam lenni, de te nem velem. Néztelek, mikor felkeltél, nem adtál puszit a homlokomra, nem bújtál senkihez, hisz egyedül feküdtél az ágyadban és nem velem. Az ajtó küszöbén álltam és félve kukucskáltam befelé. Eszembe jutott a múlt, s még sok más egyéb. Végig néztem ahogy fogat mosol, s közben én a napi rutinommal csináltam a kávét. Veled akartam lenni, s addig veled is voltam, s néztem, miként az utolsó bőröndödet viszed ki az ajtón. Néztem mikor kimentél, s nem tettem semmit, nem akadályoztalak meg utadban. Néztelek mikor visszaadtad a kulcsod, halkan, síros hanggal megköszöntem. Majd kiléptél az ajtón, s néztelek, ahogy örökre becsukod azt.

[masodik666]

Az életem adtam volna érted. És Te eldobtál. Nem kellettem neked. Ezzel nem is lenne semmi baj,ha nem építettél volna körém egy tökéletesen tökéletlen illúziót amibe belerángattad az érzéseidet. Elhittem,hogy szeretsz,elhittem,hogy lesz valami belőlünk,lesz köztünk több is. Végül lett. Távolság. Soha egyik férfiért sem tettem annyit,mint érted,és nem is fogok. És összetörtél,eldobtál. Valójában próbálom magam összeszedni,de mégis annyira szégyenlem,hogy valaha közöm volt egy olyan emberhez,aki semmit nem tudott értékelni. Kaptam a kérdéseket,a savazásokat,a külsőmre,a törődésemre,a belső értékeimet kérdőjeleztem meg miattad. És most pár hónappal később felhívsz,hogy hogy vagyok. Őszintén? Próbálom összeszedni azt amit Te basztál el. Amit neked kellett volna bennem felépíteni,félig meg is tetted,csak könnyebb volt ledózerolni az egészet egy hajnal alatt,mint folytatni. De nem haragszom. Nem haragszom,mert sokmindent köszönhetek neked. Például,hogy mégegyszer nem adok lentebb az elvárásaimból. Soha többet nem dobom félre az önbecsülésem,és soha senkinek nem fogom megengedni,hogy olyan tiszteletlenül besz��ljen velem,mint ahogy te tetted minden nap. Nem fogom megkérdőjelezni az értékeimet,nem fogok nem enni hónapokig,hogy Neked,vagy bárki másnak megfeleljek. Soha többet nem hagyom hogy egy hozzád hasonló ember alázzon meg és taposson el!

[greenteaforbreakfast]

[Ezt úgy kell olvasni, mintha nem felejtettem volna el december végén posztolni]

Rendhagyó módon

két év lesz most egyben, hiszen a tavalyi még az ideinél is megterhelőbb volt, semmi mentális kapacitásom nem maradt olvasni. 2023 egy fokkal jobb volt, szinte már-már a pár évvel korábbi szint, pláne ha figyelembe vesszük, hogy a húszból 10 könyv legalább 5-600 oldalas. (Összehasonlításképpen 2017-ben majdnem kétszer ennyi könyvet olvastam ki, ami összességében csak 200 oldallal volt több.)

Továbbra is azért olvasok, hogy kikapcsolódjak, az elmúlt években sikerült teljesen elengednem, hogy mindenképpen komoly irodalmat, vagy szakirodalmat is kell olvasnom. Nem kell, csak lehet, ha van kedvem. Idén úgy tűnik nem volt.

Gondolataim minden könyvről a keep reading alatt.

Backman: Anxious People az előző évből csúszott át, asszem akkor írtam is, hogy annyira nem tetszett, mint bármi, amit addig olvastam tőle. Ez a véleményem megmaradt.

Patrick Ness nagy kedvenc YA íróm, nagyon ügyesen és okosan felépített világokat teremt, hihető karakterekkel. A More Than This egy régebbi könyve, nem is most olvastam először. (Bár angolul asszem igen.)

Murakamit szeretem, Tzukuru pedig az egyik legjobb, amit olvastam tőle eddig.

Na és akkor Expanse. Januárban végeztünk a sorozat nézésével, szóval gyorsan amíg meleg, végigtolom a könyveket. Gondoltam én. Egy kicsit elhúzódott :D Pont mire odaértem, ahol a filmek végetértek, addigra fáradtam bele nagyon, meg addigra ült az agyamra a rengeteg nehézség, a környezet amiben éltünk, meg hát az élet úgy általában. Szóval ritkán, de néha elővettem. Tulajdonképpen nem tudom, mitől nem jók úgy igazán ezek a könyvek, de valami volt velük, ami miatt nem ajánlanám jó szívvel senkinek. Pörgősek voltak, az igaz, a sztori is rendben volt, még a vége is tetszett, csak valahogy kicsit olyan suták voltak a karakterek, vagy nem is tudom, hiányzott belőle az élet. Mindegy, örülök, hogy a kíváncsiságom győzött, és végül leküzdöttem őket.

Még úgy is, hogy az amúgyis megszakadt lendületet év elején (már költözés után, hiszen januárban semmi időm nem volt) még félbetörtem az új Strike-kal. Igen, ciki JKR-t olvasni, de ha ez bárkit megnyugtat, a könyvet a zlibrary szolgáltatta. Az van ugyanis, hogy nagyon sajnálom, hogy ez a nő ennyire gyökér lett irl, de ez a sorozata fantasztikus. És ugyanúgy, ahogy Knut Hamsun is egyszerre volt a legnagyobb náci akit valaha hátán hordott a föld és az egyik legnagyobb írói tehetség evör, ugyanúgy ketté tudom választani az embert és a művet, persze úgy, hogy közben tisztában vagyok a háttérrel. Ami egyébként csak hozzátesz a könyveihez. Szóval ja, Strike meg Robin egy ilyen guilty pleasure nekem, és ez a rész is teljesen rendben volt, az 1200 oldal ellenére is. A könyv kb negyede különböző social media platformokon játszódott, amit sokan kritizáltak. Nekem nem volt sok, tök jól belevont a történésekbe, de értem, ha valakinek nem annyira jön be csetbeszélgetéseket olvasni. Amúgy 6 nap alatt végeztem vele, ami önmagában is elég sokat elmond.

Miután elolvastam az Expanse utolsó három könyvét (amivel sokkal gyorsabban haladtam, mint az első kötetekkel), valami ismerősre vágytam. Rájöttem, hogy a Medvék harmadik részét még nem olvastam, és hát Backman mindig jó, a Björnstad amúgy is kiemelkedően tetszett, mi baj lehet. Hát, hiba volt. Én nem tudom, hogy csak az angol fordítás volt-e ilyen szar, de én ennyire élvezhetetlen Backman könyvet még nem olvastam. A történet lezárása sem sikerült olyan jóra, valahogy már nem volt hihető az egész. Kár, mert az első kettő nagyon jó volt.

A Csikk régen a listámon van, szeretem ezt a Scolar YA sorozatot. Magyarul olvastam, mert németül nem tudok, de bár ne tettem volna. Ha rengeteg időm lenne, meg maga a sztori lett volna annyira jó, akkor eskü letolnám angolul is, csak hogy kiderüljön, hogy a how do you do fellow kids jellegű szöveg miatt volt-e béna a könyv, vagy amúgy sem egy nagy szám.

Két csalódás után már végképp szerettem volna valami igazán beszippantós-élvezeteset. A Shades of Magic trilógia szintén régi listás, barátnőm nagy kedvence, mióta az első kijött, azóta minden évben rákérdez, hogy elolvastam-e már őket. Na most elolvastam, és tetszett. Jól felépített világok, emberi karakterek, pörgős, izgi. Szeretem, mikor olyan a fantasy/sci-fi, hogy nem kell benne értetlenkedni, meg nem merülnek fel "most akkor ez hogy is van" kérdések, csak olvasod, és olyan, mintha minden furcsaság a legtermészetesebb lenne, mindezt úgy, hogy nem is magyaráz túl semmit. Ez ilyen volt, és mind a három könyv tartotta a szintet.

Aztán mivel minden évben megfogadom, hogy klasszikusokat is be fogok pótolni, elővettem a Mester és Margaritát. Annyira emlékeztem, hogy mindenki hogy szerette gimiben (én basztam elolvasni, akkor épp az angol nyelvű féltégla Gyűrűk urával feküdtem és keltem, nem volt időm ilyen hülyeségekre, mint orosz mágikus realizmus). Hát baszki, én ilyen borzalmasan szar könyvet régen tartottam a kezemben :D Nem az a baj, hogy mágikus realizmus, meg hogy macska meg sátán meg váratlan dolgok. Hanem hogy egy buta, értelmezhetetlen katyvasz az egész. Értem és elismerem a regény világirodalomban elfoglalt helyét, de ez egy kész katasztrófa volt, az első 20-30 oldal után (ami viszont kifejezetten tetszett!) borzalmas szenvedés minden perce. Soha többet.

A Shock of the Fallt nem tudom már hogy választottam, tudtam hogy nehéz téma, de jókat hallottam róla. Tényleg nem volt rossz, bár túlzottan nem maradt meg.

A Heart of Darkness annyiszor szembejött itt már a tumblin, hogy nagyon kíváncsi voltam rá. Persze pont egy olyan periódusban sikerült nekiállnom, amikor nem volt hozzá agyam, nem tudtam rá rendesen figyelni, túl sok minden zajlott a való életben hozzá. Kb 20 oldal után elengedtem, de elő fogom venni megint, mert a 20 oldal nagyon ígéretes 20 oldal volt.

Zafónt most olvastam először. A Szél árnyéka kifejezetten jó volt, intelligens, izgalmas, érdekes, sok helyen vicces. Én nem tudom miért olvasni mindenhol azt, hogy nem jó a könyv, ha nem ismered a történelmi hátteret. Ha valaki emiatt nem állt még neki, az ne halogassa tovább. A második rész is tetszett, és hát vonhatnék párhuzamot a korábban olvasott mágikus realista "a sátán saját szórakoztatására baszakodik egyszeri halandókkal" sztorival, de egyszerűen nem lehet a kettőt egy mondatban említeni sem. Ez egy teljesen követhető, az embert az előtérbe helyező, értelmes történet, amiben értelmetlen/megmagyarázhatatlan dolgok (is) történnek. Mindemellett krimi, szociográfia és valláskritika, de egyikből sem túl sok. A harmadik rész ugyanígy zseni, még ha kicsit más stílusban is, de teljesen jól illik a másik kettő mellé. A negyediket viszont már csak elkezdtem, mire a harmadik végére értem, úgy éreztem épp eleget olvastam már ezekről az emberekről. Meg amúgyis megnyitott közben a little free library az utca végében, amitől nagyon megjött a kedvem norvégul olvasni.

A sort a Méhek történetének eredeti kiadásával kezdtem. Olvastam már, jó könyv, remélem a sorozat harmadik és negyedik része is felbukkan majd a telefonfülkénkben, azokat még nem olvastam. (Ha nem, hát kénytelen leszek könyvtárba menni. Oh well.)

Utána a Vega című YA sci-fi-szerűséget olvastam, amit egyébként egy norvég tumblis 2 éve elpostázott nekem, mikor néhány könyvét felajánlotta a langblr közösségnek. Persze otthon elő sem vettem, úgyhogy most bepótoltam, ha már itt is itt volt a polcon. Rengeteg potenciál volt az alap ötletben, nagyon érdekes is lehetett volna, de sajnos egy buta karakterekkel operáló, rosszul megírt történet lett, idióta párbeszédekkel, tele plothole-okkal, és egy idegesítő "szerelmi háromszöggel", aminek az lett a vége, hogy a főszereplő csaj dobta a kedves és figyelmes, de az apja miatt kicsit megzavarodott fasziját egy olyan csávóért, akinek hiába mondta el minden alkalommal, hogy van pasija és nem érdekli, folyamatosan nyomult rá, meg így lesmárolta mikor nem figyelt meg ilyenek. Én nem is értem, hogy lehet tizenéveseknek szóló könyvbe ilyet beleírni. Namindegy. Ne adjátok a gyereketek kezébe ezt a könyvet.

Jelenleg Tore Renbergtől olvasom a Kompani Orheimet. A filmet szeretem, láttam is már párszor. Nehéz téma, a film sem a legvidámabb, a könyvvel lassan is haladok, mert olvasva még súlyosabb. De jó. Sajnos magyarul az értelmezhetetlen Mégis van apám címet kapta, ami miatt szívesen elbeszélgetnék az illetékessel.

Ezt most mobilról pötyögtem be, linkek nem lesznek. Amúgy sem nektek írom első sorban, hanem magamnak, nekem meg minden ott van a molyon :) szori.

2021-es lista.

#moly #reading list #books of 2023 #books of 2022

[csacskamacskamocska]

Felnőtt ember

Egy rövid időre elkapott az aggodalom, hogy valami baj történt, családi tragédia vagy valami extra, nem várt nehézség és a megszokás már vitt volna, hogy írjak egy gyors sms-t, a találkozót lemondó semmitmondó üzenetre reagálva, de aztán arra gondoltam, hogy ha tudnom kéne, hogy mi történt, akkor tudnám. Felnőtt ember. Tisztában van vele, hogy homályt teremt. Ha homályban akar élni, éljen abban. Ha egy dobozban akar élni, éljen dobozban. Ha barátok nélkül neki boldogabb az élete, miért ne lehetne ő úgy boldog? Ha fél, féljen ahogy neki jó. Úgyhogy végre, rettenetesen sok év után elérkeztem erre a a térre. A barátaim felnőtt emberek. Tisztában vannak a mondataik, cselekedeteik hatásával. Nekem többet semmit, de tényleg semmit nem kell máshogyan értelmeznem, mint ahogy le van írva, vagy ahogy történik. Nem kell mögé tennem semmilyen extra megértést, magyarázatot, dekódolás, tuningot vagy pszichologizáló bólogatást. Minden, amit mögé teszek más valaki mondatainak vagy cselekedeteinek, az én vagyok, nem ő. A többlet is meg a negatívumok is.

Egyszer régen tanultam, hogy azért vagyunk felelősek az érzéseinkért mert a dolgoknak önmagukban nincs semmilyen értéke. Minden attól válik valamivé, hogy mi gondolunk róla, pontosabban milyen érzést társítunk hozzá. Ezek az érzések aztán végtelen láncolatokat hoznak létre mert az érzéseink problémákat vetnek fel, amiket támadjuk a másik embert, amit aztán megoldunk, amik érzéseket keltenek, amikről aztán azt hisszük... és ezek befolyásolják a cselekedeteinket, és akkor is kaotikus az egész, ha azt gondoljuk, hogy mi stabil, kiegyensúlyozott emberek vagyunk, mert érzelmei mindenkinek vannak, legfeljebb nem túl bonyolultak (a hiba inkább az empátiával szokott lenni), és nem érvek, hanem érzelmek ütköznek mindig, akkor is amikor azt hisszük, hogy annyira tárgyilagosak vagyunk, mint egy szemüvegtok.

A felelősség nem azt jelenti, hogy hibásak vagyunk azért, hogy valamilyen érzelmünk van, hanem azt, hogy rá kell tudni látni, hogy az adott érzelem kizárólag a miénk, bennünk keletkezett. Attól, hogy keletkezik egy érzelem, attól még az a dolog amihez kapcsolódik, nem válik normálissá vagy nem normálissá, hogy mi annak érezzük vagy nem. Ezért lenne fontos a kommunikációban azt a vonalat követni, hogy „amit teszel, az bennem ilyen érzést/érzelmet kelt...” Mi is ez? Egy használati utasítás egymáshoz. Ha én ezt teszem, ő úgy érzi magát, akarom-e, hogy úgy érezze magát, figyelembe tudom venni vagy nem, fontos-e annyira, akadályoz-e engem valamiben, ha figyelembe veszem. Néha persze azt kell mondani, hogy sajnálom, hogy így érzed magad ettől, nem állt szándékomban, de ez a dolog ezért meg ezért sajnos ilyen. Vagy elmondani, hogy én mindent megteszek amit tehetek. A másik ember ezt nem tudja. Ha nem mondunk ki valamit, ami a fejünkben van, a másik ember nem tudja. „Mindennél jobban szerettelek, ezért minden nap elolvastam a blogodat. Te cafka mégis hozzámentél valaki máshoz! Nem tudtad értékelni amit érted tettem!”

Mindennek, ami kivált valami érzelmet csak attól lesz valami "értéke", hogy akadályozza vagy támogatja a boldogulásunkat vagy a boldogságunkat (definiáljuk a boldogságot elégedett életnek).

Ez dobol a fülemben: Felnőtt ember. Tudja mit akar. Ha akar valamit, megmondja. Felnőtt ember.

#érzelmek #felnőtt ember #kommunikáció #konfliktus #asszertív #érzelem #felelősség #01-15

[csendetakarok31]

Szia nem tudom hol vagy most, nem tudom merre sodort az élet tőlem de úgy érzem, hogy nics már okom se jogom ezt tudni, tudom hogy figyelsz, távol kerültünk egymástól szeretném ha tudnád hogy nem haragszom rád, nincs is igazából okom rád haragudni belebuktam és belédszerettem sajnos 18 év kellett hozzá hogy megtanuljam, hogy bármekkora játékos és bármekkora manipulátor vagyok az érzéseim azok, amiket nem tudok még irányítani, ahogy leültem ma a teraszomra feltöltődni arra gondoltam amire közel egy éve, rád, hogy milyen hálás lehetek az életnek hogy megismertelek emlékszem minden pillanatra amit eggyütt töltöttünk még ha rövid ideig is tartott, emlékszem a mélyen szántó beszélgetésekre, emlékszem arra, hogy mekkora elmét ismerhettem meg személyedben, hogy rájöttem arra, hogy akkor is tud értékelni valaki ha nem szerepet játszok, hanem magamat adom... Aztán eltüntél, vicces, pont azzal a lendülettel tüntél el mint  amivel belecsöppentél az életembe, hallotam róllad dolgokat ,hogy megint azzal a csajjal próbálkozol, hallotam, hogy nem vagy boldog, hallotam rollad rossz dolgokat, hogy rossz ember vagy ezeket sokáig el akartam hinni csak, hogy megfeletkezzek róllad ,aztán pedig el akartam felejteni, mondván melletem nem így viselkedtél, majd  mellettem te is önmagad leszel, egy ideig tudtam tagadni egy ideig én sem mertem ki mondani szerelmes lettem, hogy lehet ennyitől beleszertni valakibe? tettem fel magamnak sokszor a kerdést, aztan egyre biztosabbá vált, hogy benned láttam meg a csodát a boldogságot akit nekem rendelt a sors egyre biztosabbnak éreztem magamban a dolgot, éreztem hogy egyszer még felbukkansz, ennek köszönhetöen sok mindent felrettettem az eletben minden jelben te voltál...hmm nem minden jelben téged véltelek és akartalak felfedezni, dee végül ugyan oda jukadtam ki arra hogy nem keresel, elkezdtem keresni a hibát magamban talán nem voltam elég jo de ha boldog voltál akkor miert tüntél el? hazudtál? hazudtam? én értettem félre valamit ? volt, hogy több kérdés vetődött fel bennem esténként csak úgy tudtam elaludni, hogy elképzeltem, hogy itt vagy nem azért hogy megcsókoljalak nem azért, hogy oda bújjhassak, egyszerűen annyira jól éreztem magam veled mint még senki mással... embernek, nőnek, őszintének, igazinak, ötleteket dolgoztam ki a miértekre a válaszokra ahelyett, hogy elengedtelek volna aztán elkeztelek téged hibáztatni mert tudom, hogy mindig magamban keresem a hibát, sokan mondták talán jobb is így, nem fogadtam el de ma leültem és arra  gondolkodtam merre jársz vajon? boldog vagy? remélem igen! Remélem ha van valakid az a valaki egész életedben  úgy fog teged látni, mint én most,remélem jól megy a sorod tudd, hogy nem tartozol felelősséggel más érzései miatt, nekem meg kellett tanulnom boldognak lenni nélküled, nekem meg kellet tanulnom újra a szeretet egy bizonyos formája nélkül élni... Nem tudom mi lett volna ha te meg én hmm tudod...szeretlek és a mai napon elengedlek! Remélem boldog vagy remélem megtalálod az utadat remélem tényleg az vagy akinek én hittelek, így a végén csak köszönetet akarok mondani, megtanultam újra szeretni, csalódni, és értékelni. hiszem hogy nem véletlen az hogy mi találkoztunk, örülök hogy az életem részét képezted még ha csak annyira is hogy belédszeressek nem tudok mást mondani... Légy jó és még annyit talán, hogy ég veled!

#köszönet #búcsú #elengedés #köszönöm #G

[senki-hercegnoje]

Szia. Nem tudom hol vagy most, nem tudom merre sodort az élet tőlem de, úgy érzem nincs már okom, se jogom ezt tudni, tudom, hogy figyelsz.

Távol kerültünk egymástól, de szeretném ha tudnád, hogy nem haragszom rád, nincs is igazából okom rád haragudni, belebuktam és belédszerettem.

Sajnos 23 év kellett hozzá, hogy megtanuljam bármekkora játékos és bármekkora manipulátor vagyok az érzéseim azok amiket nem tudok még irányítani.

Sosem mondtam ki, hogy szeretlek de, nem is adtál esélyt sem időt arra, hogy ezt bebizonyítsam, vagy kimondjam.

Ahogy leültem a teraszomra ma feltöltődni arra gondoltam amire közel egy éve, RÁD, hogy milyen hálás lehet az életnek, hogy Megismertelek.

Emlékszem minden pillanatra amit együtt töltöttünk még ha rövid ideig is tartott. Emlékszem a mélyen szántó beszélgetésekre, emlékszem arra, hogy mekkora elmét ismerhettem meg személyedben.

Rajöttem arra, hogy akkor is tud értékelni valaki ha nem szerepet játszok hanem magamat adom, aztán eltűntél.

Vicces, pont azzal a lendülettel tűntél el amivel beléptél az életembe, hallottam rólad dolgokat, a barátimtól, hogy megpróbáltad valakivel, aztán visszamentél valakihez, hallottam, hogy nem vagy boldog, hallottam rólad rossz dolgokat, hogy rossz ember vagy.

Ezeket sokáig el akartam hinni csak, hogy megfeledkezzek rólad aztán pedig el akartam felejteni mondván mellettem nem így viselkedtél, majd mellettem te is önmagad leszel.

Egy ideig tudtam tagadni, egy ideig én sem mertem kimondani : SZERELMES LETTEM.

Hogy lehet ennyitől beleszeretni valakibe? Tettem fel magamnak sokszor a kérdést. Aztán egyre biztosabbá vállt, hogy benned láttam meg a CSODÁT, a boldogságot akit nekem rendelt a sors.

Egyre biztosabbnak éreztem magamba a dolgot.

Éreztem, hogy egyszer majd még felbukkansz.

Ennek köszönhetően sokmindent félretettem az életembe.

Minden jelben te voltál, nem, minden jelben téged véltelek és akartalak felfedezni, de végül ugyan ott kötöttem ki, hogy nem keresel.

Elkezdem keresni a hibát magamban, talán nem voltam elég jó? De ha boldog voltál akkor miért tűntél el? Hazudtál? Hazudtam? Én értettem félre valamit?

Volt, hogy több kérdés vetődött fel bennem, esténként csak úgy tudtam elaludni, hogy elképzeltem, hogy itt vagy, nem azért, hogy megcsókoljalak, nem azért, hogy magamhoz húzzalak, egyszerűen annyira jól éreztem magam veled mint még senki mással.

Embernek, nőnek, őszintének, igazinak. Ötleteket dolgoztam ki a miértekre, a válaszokra ahelyett, hogy elengedtelek volna.

Aztán elkezdtelek hibáztatni mert tudom, hogy mindig magamba keresem a hibát. Sokan mondták, talán jobb is így, nem fogadtam el, de ma leültem és arra gondoltam merre jársz vajon? Boldog vagy? Remélem igen. Teljes vagy valakivel? Remélem igen. Remélem ha van valakid az a valaki egész életedben úgy fog téged látni mint én most. Remélem jól megy a sorod.

Tudd, hogy nem tartozol felelősséggel más érzései miatt.

Nekem meg kellett tanulnom boldognak lenni nélküled.

Nekem meg kellett tanulnom újra a szeretet egy bizonyos formája nélkül élni. Jajj, nem tudom mi lett volna ha Te meg Én.. Hmm.. Tudod.

Szeretlek, és a mai napon elengedlek. Remélem boldog vagy. Remélem megtalálod az utadat. Remélem tényleg az vagy akinek én hitelek.

Így a végén csak köszönetet akarok mondani, meg tanultam újra szeretni, csalódni, és értékelni.

Hiszem, hogy nem véletlen az, hogy mi találkoztunk.

Hmm, jajj, örülök, hogy az életem részét képezted, ha csak annyira is, hogy beléd szeressek.

#magyar #tumblr #szerelem #magyar tumblisok #szerelmem #magyar tumblr #gondolatok #este #örök #szeretem #boy #fiuk #fiu #vallomas #Őszinte

[nehezlaberzesnem]

Kedves te!

Az egész csak egy fura kis játéknak tűnt amibe bele mentem. Megígértem magamnak sose leszek olyan amilyen voltam, akin átgázoltak.

Aztán jöttél te. Te aki annyira tisztán látott mindent és annyira türelmesen nyalogatta a kis sebeimet.Döntés képtelen voltam és téged ez sem érdekelt. Rám írtál, nem is úgy indult nekünk ez az egész sőt… amire észbe kaptam csak már nap mint nap beszéltünk és a mindennapjaim része lettél.

Nem tudom mi a rosszabb, az hogy megszerettem a személyiséged, vagy pedig az hogy 2 hónap alatt olyan élményeket kaptam amit akkor abban a pillanatban nem is gondoltam.

Féltem minden érzelemtől egyszerűen csúnya kijelenteni de nem szerettelek de szerettem veled lenni, sokáig így volt ez. Amikor először kiejtetted egy rövid telefonálás közben azt hogy “szeretlek”. Köpni nyelni nem tudtam hisz ez nagyon nagy szó számomra, nem tudtam neked ezt viszonozni akkor abban a pillanatban. Sokszor mondtad nekem utána, és egyszer amikor alváshoz készültünk megint azt mondtad “szeretlek” hosszú gondolkodás után aznap este én is kimondtam neked. Félve, de kimondtam. Annyira gyorsan, de még is lassan történt minden. Kicsit mérges vagyok de egyben hiányzol, az ember nem is gondolja akkor ott hogy mennyire a mindennapjaiddá válik egy ember. Mindennap ahogy a vonatról leszálltam már hívtalak is nehogy el aludj, mióta nem tudok rólad mindennap az van a fejemben “remélem nem aludt el!” Nagyon apró dolgok de az hogy ha elmegyek a Gimipark előtt te jutsz eszembe. Közös cigik. Az igazi de igazi beszélgetések, bármi de bármi bajunk volt akar lelkileg is megtudtuk beszélni és azt érzem azt az ember vesztettem el aki megértette ki vagyok én!

Úgy éreztem menni fog nem lesz baj, el engedlek és megy tovább minden. Az elején egész jól ment… barátokkal voltam, mindig próbáltam jól érezni magam de egyszerűen azt veszem észre jól vagyok és csak rá nézem valamire te jutsz eszembe róla. Ha meglátok egy macskát csak az jut eszembe “ neeezd egy cicó”. Vezettem, besötétedett és felnéztem az égre. Gyönyörű csillagos volt, és az volt a fejembe hogy megint egy ígéret amit nem kaptam meg “nyáron majd kimegyünk és nézzük a csillagokat”. Ez hol marad? Rengeteg minden kavarog a fejemben, mondtál dolgokat és azok mind igaznak tűntek… hol rontottuk el? Mérges vagyok és az agyam állandóan forog,gondolkodik. Vajon mi lehet veled? Megy tovább minden ahogy eddig volt? Néha eszedbe jutok?

Az a találkozásunk van a fejemben amikor elmentem hozzád, és akkor megcsókoltál olyan érzelmes volt. Élveztem, jól esett… csak azért egy szál papucsban,kabátban kijöttél hogy beszéljünk. Ne mondja nekem senki hogy nem okkal volt. Ha nem voltál velem sem érdekelt mert tudtam teljesen mindegy akkor is itt vagy. Közös élmények, bulik, vagy az amikor elmentünk az első bulira és könyörögtél aludjak ott. Nem akartam, de annyira szépen kérleltél hogy ott maradtam. Karácsony ami szerintem nélküled élhetetlen lett volna, most éppen az van meg hogy nálatok a kanapén milyen jót nevettünk vagy csak az hogy ugyan ott feküdtél és nézted ahogy babázom. Azt éreztem te is igazán szeretsz. Újra es újra az játszódik le én valójában tudom mit szúrtunk el és miért, mind a ketten jól tudjuk. Elhidegültünk, én rád hagytam. Te pedig nem is próbálkoztál.

Ahogy telik az idő nem jobb, hanem csak rosszabb. Mindent megadnék azért hogy még egyszer utoljára halljam azt hogy “szio babó” ahogy mondtad nem csak egy átlagos szó volt. Én veled tényleg eltudtam volna képzelni. Dühös vagyok ezt mondja az eszem. Dühös vagyok mert nem lehet igaz hogy ez minden csak kamu volt. Nem lehet az igaz amikor csak össze bújva meséltünk az nem jelentett semmit,vagy az hogy sokszor szerettél volna velem lenni. Lehet kicsit keményebbnek kellett volna veled lennem? De annak meg mi értelme!? Hisz nem tettel semmi olyat,ha pedig igen azt szóvá tettem. A barátaim körülöttem nem értik mik ezek “macs” “Sás” “tiszakécs” de nem is jut eszembe csak amikor valaki kiejti a szót és csak mosolygom magamban mint valami bolond mert az a te rossz vicceid köze tartozott.

Sok mindent nem tudok és nagyon jól tudom hogy el kellene engedném téged és nagyon azon vagyok esküszöm de egyszerűen nem tudlak. Barátaim körülöttem csak látják valami baj van és egyszer megszólalt az egyik “Basszus nagyon megfoghatott valamivel, ilyenkor már rég túl vagy”

Igen, ez így volt sose tartott sokáig de valahogy téged nem tudlak. A szakítás sem volt egyszerű annyiszor vissza húztál,együtt sírtunk. Meg akartalak csókolni és legszívesebben könyörögtem volna neked, “kérlek ne menj el” de tudtam teljesen felesleges lett volna. Én csak annyit tudok nem többet hogy minden egyes nap azon reménykedem neked is faj egy icipicit legalább az hogy én nem vagyok, tettem annyit az életedhez hogy eszedbe jussak. Az elengedése most nem megy, sokmindent tapasztaltam, sok minden volt ami megtörtént. De te vagy az az ember aki akkora nyomot hagyott hogy beletudnék pusztulni. Remelem jól vagy.

#könyvek

[takemetochurch13]

Tényleg nem érted, hogy az ömlengés helyett egyetlen szó volna, amit írhatnál nekünk? Az, hogy „bocsánat”

Bocsánat azért, amit az édesanyátokkal tettem. Bocsánat, hogy megcsaltam, hogy hazudtam neki hónapokon át, hogy az őrületbe kergettem. Bocsánat, hogy durván kirántottam a lábatok alól a talajt, bocsánat minden egyes elvétett dobásért, amit a lelátóról ölbe tett kézzel néztem, bocsánat a sötét hétköznapokért, bocsánat a reszketésért a takaró alatt, bocsánat az összeszorult torkon legyűrt tíz meg tíz süteményért, és az azt követő kínzó bűntudatért. Bocsánat a kiabálás miatt rettegő kutya nyüszítéséért, és bocsánat azért a sok kilóért, ami könnyben olvadt le rólunk. Bocsánat, hogy nem volt hova mennetek, bocsánat, hogy engem soha nem tudtatok felhívni, ha valaki bántott titeket. Bocsánat, hogy egy új nő fontosabb volt, mint a két gyerekem. Bocsánat, hogy annyi szülinap telt nélkülem, bocsánat, hogy nem voltam ott se ballagáson, se akkor, amikor nagyszerű eredményeket értetek el. Bocsánat, hogy apa nélkül kellett felnőnötök. Hol voltál akkor, amikor egyedül álltam a buszmegállóban, és átfutott az agyamon, milyen is lenne most lelépni az útra. És hol vagy most, amikor mindjárt megkapom a diplomámat? Végignéztük, ahogy az anyánk 87ből hirtelen 50 kilós lesz. Ahogy egy nap őrjöngve szaggatja le a függönyt, annyira fáj neki, amiért cserbenhagyták, megalázták. Kétségbeesetten próbáltam jó hangulatot biztosítani a testvéremnek. A húgom imádott téged, és te otthagytad. És te komolyan amiatt aggódsz, hogy minket egyszer bántani fog, amiért elzárkóztunk tőled? Engedd, hogy megnyugtassalak: én nem fogok belehalni. Szóval azért hoztad a „döntést”, ahogy te hívod, mert nem szeretted magad anya mellett. Most szereted magad? Szereted a babakocsit tologató öregembert, akinek folyton ki kell javítania a kisbabában gyönyörködőket, hogy „nem nagypapa, kérem, hanem apuka”? Szereted ahogy az emberek gúnyosan nevetnek össze a hátad mögött, amint kézen fogva járkálsz a 35 éves barátnőddel? Mert jó vagy rossz, az emberek már csak ilyenek. Persze áltathatod magad, hogy nem érdekel. Nem is kéne, hogy érdekeljen, mit gondolnak mások, de te ehhez nem vagy elég szabad szellemű. És persze én is elítéllek, én sem vagyok elég szabad szellemű, hogy ne ítélkezzek, elvégre a te lányod vagyok. Mondd inkább, hogy nem tudtál ellenállni a fiatal nőnek, de ne papolj itt arról, hogy te nem akartál senkit megbántani. Anya már jól van. Látva, milyen erős és független, végre hálás vagyok a sorsnak, hogy minden így történt. Felnőttem, megtanultam eltartani magam, megtanultam szeretni magam, azt az embert, akire mindig számíthatok. Tündérvilágban éltem, minden olyan kényelmes volt, hát most már látom, a valóság nem az. Bizonyos szempontból jót tett, hogy elmentél, és kipukkadt a buborék. De mégis... hogy tehetted?

#apa #utalt #utalat #harag #apa nélkül #nélküle #évek #eltelt #rossz #fajdalom

[aranysziv]

pillanatok. emlékek. töredékek. véletlenszerűen jutnak eszembe, törnek rám, nincs velük mit tenni. mindig miattuk nehéz, ők gyötörnek, mert túl álmodozó vagyok, és mindent úgy megjegyzek, ahogy más senki. most éppen az jár a fejemben, mikor még az ismerkedésnél beültem mellé a kocsiba, behúztam magam után az ajtót, ő pedig nem indult el egyből, hanem azonnal rám nézett, vagyis inkább rám meredt, mintha szellemet látott volna. nem értettem, hogy miért, kérdeztem, hogy mi az, és ő csak annyit mondott: feleségül veszlek. abban a pillanatban elnevettem magam, mert minden válaszra számítottam, csupán erre nem. ledöbbenésemben azért még fel tudtam tenni azt a kérdést, hogy miért, ő meg azzal jött, hogy úgy tűnik, én vagyok az egyetlen ember, aki nem csapja be az ajtót. nevettem, de forgattam a szemem, hiszen az én részemről, ha őszinte akarok lenni, kiábrándító válasz volt ez, mivel mondhatta volna azt is akár, hogy milyen szép vagyok, vagy nem tudom, de valahogy így is jó volt ez a pillanat, csak másképp. azóta sokat mosolygok rajta, milyen egyszerű volt boldoggá tenni. hah, ezt épp ő mondta rólam. amúgy már csak a mondat benne rejlő megfogalmazódása miatt is szerettem, nemhogy a kimondásért. de az később volt, ehhez képest sokkal később. viszont most én is kimondom, még ha akkor nem is tettem, mert rá is igaz volt ez. az ismerkedés más hangulatú volt, más színű. de azt hiszem, hogy ez mindig így megy.

emlékszem arra is - ha már kocsi -, mikor a mozi előtt még elég sok időnk volt és csak sétáltunk, éppen nagyon magyaráztam neki valamit, ő meg egyszer csak félbeszakított és kérte, hogy tegyem el a parkolójegyet. kivettem a pénztárcámat a táskámból, és eltettem oda, ahova a papírpénzeket szoktam, és visszadobtam. ekkor szólalt meg, hogy amúgy adjam már oda - de csak ennyit. gondoltam szórakozik, és kérdeztem, hogy mármint a parkolójegyet kéri-e vissza, de rögtön mondta, hogy nem, a táskámat. először nem is értettem, és azt kérdeztem, hogy miért kell neki az én táskám? azt mondta, hogy viszi ő. őszintén, nem akartam hinni a füleimnek. nem voltam abban sem biztos, hogy ezt most komolyan mondja, vagy talán csak hallucinálok. szinte levette a vállamról, azt mondta, hogy ne cipekedjek, de én próbáltam meggyőzni, hogy csak kívülről nagy a táska, de alig van benne valami, és amúgy elbírom. közben már nála is volt, és ott voltam én, pucéran. legalábbis így éreztem magam. sétáltunk közben tovább a plázában, bár én lassabban lépkedtem, valahogy nehezebbnek éreztem magam táska nélkül és meztelenül, ő meg csak mondta, hogy folytassam. vissza is kérdeztem, mint egy holtkóros, hogy de mégis mit folytassak, és ő meg olyan könnyedén járva mondta, hogy hát, amit elkezdtem korábban. arra sem emlékeztem addigra, hogy én beszéltem azelőtt, nemhogy arra, hogy miről. soha senki nem vette még el a táskámat - csak ez járt az eszemben. nem tudtam eldönteni, hogy ez most jól esik vagy nem. egyébként azóta sem tudom. egy részről imponált a figyelmessége, másik részről meg idegesített, de nem tudnám megmondani, hogy miért. talán csak hogy ennyire törődő. mert ez az én reszortom, és velem nem így szoktak bánni. ezzel nagyon küzdöttem, főleg az elején. nem volt könnyű. de aztán szépen egymáshoz szoktunk, idővel. kialakult a rendszer. így is néha túl impulzív és intenzív voltam neki, láttam, amikor túlléptem a határain, de valahogy mindig nagyon türelmes volt velem. megmutatta, hogy ezt így is lehet. ezt mondjuk mindig sejtettem, sőt szerettem volna, de most általa megtapasztalhattam.

igazából nincs benne olyan, amit ne szeretnék. vannak hibái, hiányosságai, mint ahogy nekem is, de azokkal együtt is olyan értékes volt nekem. hiányzik. azóta egyszer írtam neki, ami aztán nem jellemző rám. de tanulván a régi dolgokból, már jól tudom azt, hogy nem jó hidakat égetni magunk mögött. bántott, hogy az utolsó beszélgetésünk olyan volt amilyen, tele indulatokkal, feszültséggel, a rossz fajtákkal, minden olyannal, ami egyáltalán, közel sem jellemezte a kapcsolatunkat. nem volt méltó sem hozzá, sem hozzám. úgyhogy mikor már elég idő telt el, és végiggondoltam mindent, írtam neki. azt hittem, hogy nem lesz könnyű, de az az igazság, hogy tulajdonképpen az első pár szó volt nehezebb, de utána a többi valahogy csak úgy jött, a szívem legmélyéről, és megkönnyebbültem. sokat segített az ő hozzáállása is. elmondtam neki, hogy mennyire sajnálom, ami történt. nem akartam játszmákat, nem volt semmilyen szándék az üzenetemben arra vonatkozóan, hogy bármit is kezdjünk elölről, inkább csak könnyíteni szerettem volna az ő lelkén legalább annyira, mint a sajátomon. bocsánatot kértem. elmondtam, hogy végiggondoltam, és sok mindenben igaza volt. azt mondta, hogy nekem is sok mindenben volt. és hogy nem haragszik.

leírtam, bepötyögtem a mobilomba, hogy hiányzol, éreztem, hogy ki akar törni belőlem, de néztem azt az egyetlen szót, a betűket, amiből áll, és valahogy nem tudtam a küldésre nyomni. mindig azt mondta, hogy amikor hiányzik nekem, akkor képes vagyok mindenen veszekedni vele, mindenből problémát csinálni egy pillanat alatt, hogy olyankor hisztis vagyok és makrancos, de soha nem mondanám ki neki ezt az egyetlen szót. hogy legalább kicsit segítsek neki, hogy valójában ez a baj, nem a többi. tényleg nem sűrűn mondtam neki, sőt. jobban belegondolva, mondtam vajon egyáltalán? alkalom az lehetett volna rá bőven, de valahogy nem ment. és most sem. lehet egykor bánni fogom, hogy nem tettem, de nem éreztem helyesnek. tényleg úgy éreztem, érzem most is, hogy hiányzik, nagyon, de nem akarok hiú reményeket kelteni benne. mert ez most nemcsak neki szólna. minden hiányzik és mindenki. még ha ezt nem is értik sokan. ennek én vetettem véget, és nem gondoltam meg magam, nem ez volt a cél egyáltalán. attól tartok, hogy nem úgy értené, ahogy én szeretném. pedig tényleg nagyon.

furcsa ez az érzés. elengeded őket. de aztán elengeded őket újra. és újra. és újra, és újra. elengeded, amikor újra elmész helyekre, ahol legutóbb még együtt voltatok, és ő jut eszedbe, de nem sírsz már emiatt. elengeded akkor, mikor a kedvenc reggelijét készíted el, de már nem neki, hanem magadnak. elengeded, amikor a dalt hallod, amiről mindig is ő jutott eszedbe, hozzá kötöd, de már újra tudsz rá táncolni. elengeded akkor, mikor pontosan tudod, hogy melyik nap beszéltetek utoljára egy éve, két éve, három éve azelőtt, és azt a napot a gyásznak szenteled. megszámlálhatatlanul sok ideje és módja lehet annak, hogy valakit elengedsz. nem mindig olyan könnyű meghozni a helyes döntést, és vissza sem pillantani soha. továbblépni egy kicsit ilyen lépek előre kettőt, meg aztán hátra is egyet néha dolog, legalábbis nekem. és nincs ezzel baj. otthagyni valami csodálatosat az sosem könnyű, hogy is lehetne az? régen többek között mérges voltam, mert nem bántak jól velem bizonyos emberek a múltban, de ma már hálás vagyok, mert az mind egy lecke volt, és sokat hozzátett a személyiségem fejlődéséhez. most szomorú vagyok, mert el kell engednem valakit, aki jó volt hozzám, és aki fontossá vált, ugyanakkor boldog vagyok, mert ezeket az emlékeket nem fogom elfelejteni. főleg azokat, amikről nem beszélek, amik igazán a miénk. és ez jó. vagyis azt hiszem, hogy jó. reméljük, hogy ezek majd nem örökké kísértenek, mert már nincs több hely bennem még egy lidércnek.

[hicapacity]

Ő az édesanyám, aki most már lassan egy hónapja szintén elhagyta Magyarországot. Angliában él mostantól, velünk egy városban. A másfél éve tartó előkészítés végre célhoz ért.

Látom, sokan hazudják, hogy az, ami most történik, a háború miatt van, hogy ezt nem lehetett előre látni. Pedig pontosan ezért adtuk el tavaly decemberben a házat Magyarországon és váltottunk át mindent fontba, euróba, dollárba és svájci frankba. Ezért béreltem inkább édesanyámnak még egy fél évig lakást Budapesten,

mert tudtam, hogy a forint zuhanásával többet keresünk, mint egy budai, panorámás albérlet ára.

Nem a háború, nem a „brüsszeli szankciók”, nem a csúf és gonosz Hókuszpók – hanem az elmúlt évek rombolása vezetett ide.

Aki akarta, már évek óta látta.

Aki nem akarta, annak mostanra nyilvánvaló lett.

Akinek pedig most sem nyilvánvaló… legyen az ő baja.

Ez az egész blog úgy kezdődött, hogy szerettem volna megmutatni édesanyámnak, aki angolul nem tudott, hogy milyen a világ a mentális vasfüggönyön túl. Ezért kezdtem videókat fordítani, írni, megmutatni a világot azoknak, akik a fokhagymaszagú magyar rögvalóságba vannak kövülve.

Most már nem kell írnom neki, mert a saját szemével látja. És borzasztóan élvezi, hogy mosolyognak rá az emberek az utcán, a boltban.

Amikor kivettük neki a lakását, bekopogtunk az alsó szomszédhoz, bemutatkozni. Mondtam:

- Hi, I’m László.

Mondta ő:

- Én meg Dénes vagyok.

Édesanyám mostantól a bristoli magyar iskolában tanít. 40 év tanítónői tapasztalattal. És lelkesen, mert hiába múlt el hetven, anyám még élni akart.

Abban állapodtunk meg egy évvel ezelőtt, hogy ő legyőzi a rákot, én legyőzöm a bürokráciát és az anyagi akadályokat. Mindketten teljesítettük az ígéretünket.

Tudod, ezért sem folytathatom ezt a blogot. Éveken át próbáltam, de a kegyelmi idő letelt. Menteni már senkit sem tudok. A legtöbb, amit tehettem, az volt, hogy csináltam egy tanfolyamot azoknak, akik menni akarnak. Akik belátják.

Valaki azt mondta, egyre agresszívebb és keserűbb, amit írok. Pedig csak azt tükröztem vissza, ahogy egyre távolodnak a nézőpontjaink. A béka nem vette észre, hogy a víz, amiben üldögél, már lassan forráspontra ér.

Sokan vették zokon, hogy én kiáltok, miközben ők zuhantak egyre mélyebbre a szakadékba. Azt mondták, távolodok, miközben én maradtam egyhelyben és a Magyarországot elborító fasizmus tolta őket a szélsőnél is szélsőbb jobbra.

Tudod, mi a vicces? Ebben az országban én jobboldalinak számítok. Hát ennyire van szélsőjobbon a magyar közép is.

Dante írta: „nincsen nagyobb fájdalom, mint a szépre emlékezni a nyomorban”. Én pedig már csak sóval tudom hinteni az egyre mélyülő sebeket.

Az én családom biztonságban van. Édesanyám az utolsó utáni pillanatban kapta meg az előletelepedett státuszát még tavaly, mi másfél év múlva állampolgárok leszünk. Én azt tettem, amit mondtam. Büszke vagyok rá, hogy megtartottam a gerincemet.

Annak, hogy igazam lett, nem örülök. Mindig azt akartam elkerülni, hogy ebben igazam legyen. Azért próbáltam tenni, azért próbáltam felnyitni szemeket.

Az egyik utolsó üzenetem pedig ez legyen: mindig van lehetőséged a saját kezedbe venni az életed. Még hetven fölött is lehet újrakezdeni, persze akkor már sokkal nehezebb.

Csak két dolgot ne veszíts el: az objektivitásodat, és a saját magadba vetett hitedet!

*

Mint láthatod, elhagyom a Facebookot. Ha kapcsolatban szeretnél maradni velem, itt tudsz feliratkozni az értesítéseimre:

https://agostonlaszlo.hu/feliratkozas

Amit a csüngőhasú tett a magyarsággal, az bűncselekmény. Valójában nem is "csak" a magyarsággal tette ezt, hanem az egyetemes emberiség ellen elkövetett, soha el nem évülő gyűlölet-bűncselekményt követett el. Putyinkával pariba.

Pokolra ezekkel a 💩 sátánfattyakkal!

Lógjanak!