#rákezd megint

[posztolanyidezso]

de utálom a macskákat bazmeg

#minden bajom tetejébe érted?? #aludhattam volna éppen hét órát #de fél órával az ébresztő előtt jött aludni XY #mar epp elaludtunk volna #és akkor Bözsike elkezd nyávogni gecihangosan mert rájött hogy egyedül hagytuk #rászólok és abbahagyja #öt perc múlva #mikor érzem hogy megint elaludnék #rákezd megint #és ezt még háromszor #felkeltem és megkergettem #de bazmeg amikor nyitva volt még a hálószobaajtó #(mióta férgesek lettek egyszer nincs) #akkor is ezt csinálta!!!!!!!!!!!! #NEM FÁJ SEMMIJE NINCS BAJA MEG LETT ETETVE SIMOGATVA VAN ÁLLANDÓAN #és mindig amikor lefekszek aludni azonnal #MAÓÓ MAÓÓ MAÓÓÓ MAÓÓÓÓÓ #hálátlan dögök én sosem akartam macskát. #miért kellett egyáltalán megszelídíteni őket a LEGROSSZABB háziállat #nincs is egerünk #de JAJ OLYAN CUKI #KISZOLGÁLOM EGÉSZ ÉLETÉBEN ADOK NEKI KAJÁT MEG MALÁTATABLETTÁT ÉS SZÓRAKOZTATOM ÉS TAKARITOM A SZARÁT #és hagyom hogy terrorizáljon #ha egy babám lenne akitl nem tudok elaludni legalább #de csak egy szaros macska #na ezt nektek szaros tumbli #mind a négy követőmnek üzenem #utálom a macskákat

[diogenesz2020portugal]

Április elején érett meg bennem az elhatározás, hogy elhagyom Magyarországot. Az okokat itt most nem fogom hosszan sorolni, mert minek. Ami nem megy, azt nem kell erőltetni. Egy erős fél évszázadot fektettem ebbe a történetbe – akadtak szebb pillanatok, kellemes évek, de az arány egyre inkább eltolódott. És amikor már nem tudtam őszintén örülni egy Felcsút–Gyirmót örökrangadónak sem, akkor úgy döntöttem, hogy agyő.

Az első fogadalmam szerint, ha egyszer már távol vagyok, akkor nem leszek olyan, mint azok az egykori emigránsok, 56-osok vagy 45-ösök, akik aztán a nyugati világ kényelmében mást sem tettek, mint a magyar híreket figyelték, magyar újságokat olvastak, nagyokat sóhajtottak, hogy mi minden történik itt. Néha, amikor hazalátogattak, persze Bécsben bérelve csatahajó méretű amerikai rendszámú autót, mindenkivel közölték, hogy a múlt hónapban kétszer is az angol királynővel vacsoráztak, vagy éppen jövő héten vásárolják meg a Taj Mahalt, mert az asszonynak az nagyon tetszik. Miki egeres filctollat és őrölt kávét osztogattak. Közben persze irigykedtek azokra, akik a kalandot választották és maradtak. És háromévente nézhettek körül a rothadó nyugaton, zokniban kellett kicsempészniük az uzsorás áron váltott schillinget és az egész úton Globus káposztát zabáltak, mert nyilván, hogy is futotta volna kinti vendéglőkre. Ezért el is mondták mindenkinek, hogy a franciák csigát és macskát zabálnak, nyilván hogy mi vittünk magunkkal kosztot, pörköltet is – csak nem eszem meg azt. És máris könnyebb volt elsétálni a terasz előtt.

Közben a visszanéző rokon meg magyarázta: mennyivel jobb nektek itt, mert nekem harmincféle fogkrémből és 50 joghurtból kell választanom – nektek ilyen problémátok nincs. Na és az a csomó újság, mi mindenfélét ír – az ember csak kapkodja a fejét.

Hát én nem akarok így járni. Ha elmentem, hát elmentem. Nem olvasom el, hogy minek mondja ma a teljesen ellenkezőjét a kis vezető, miként próbálkozik szegény ellenzék, vagy hogyan fészkeli be magát a parlamentbe egy náciskodó kis provokátorcsapat.

Tudom, más országban is akad gond és a kerítés sincs kolbászból. De ez nem az én gondom. Csak cicás és kiskutyás posztokat nézek meg és baromira nem érdekel az a volt kollégám, aki mindig megátalkodott antikommunista volt, ha abból lehetett üzletet csinálni, most meg éjt nappallá téve ontja a putyinista háborús propagandát.

Nem érdekel. Vagy csak annyira, mint egy távoli, egzotikus ország hírei – amin elcsodálkozom a híradó képeit nézve, hogy nézz már oda, ott mik folynak. És már kattintok is tovább, mert valaki küldött egy jó kis sri lankai elefántos filmecskét.

Kinek küldjem tovább?

Akad néhány könyv, pár író, akit továbbra is olvasni fogok, egyelőre persze magyarul. De a világirodalom nagy, a friss és a szabad levegő élénkítően hat a tüdőre és a szellemre. Csak legyintek, ha valaki megint rákezd, hogy a Micimackó magyarul a legjobb – mert nemcsak úgy a legjobb, hanem még eszperantóul is.

"Nem érdekel a naptár képe, sokkal inkább a kaptár népe” – azt hiszem, új hazám nyelvén ez szerepel majd címeremen jelmondatként.

Ahová most kerültem egyelőre minden nagyon jó, kedves, befogadó és tetszik. Nem is értem, miért nem korábban jöttünk ide.

Itt Margináliában, ahol most élek Árkádia és Nakonxipán között, ahogy mi mondjuk margináliául: minden gromek. Ha majd nyáron megyek haza, mesélek.

Dési János jegyzete, a Hetes Stúdió április 30-ai adásában hangzott el.

[nefelejtsvirag]

Nem baj ha nemet mondasz!

Azon gondolkodom a férfiak, miért kapják meg mindig, amit akarnak? Megálljt parancsolnál kezeiknek, s akkor rákérdeznek:"Te talán nem akarod?" - te nyugodt szívvel feleled, hogy de, de nem most. Az ok, hogy miért, igazából nem is fontos. Kezeik még mindig a testedet érintik, de hiszed, hogy mindjárt abba hagyják. Nem teszi. Noszogat, édes szavakat suttog a füledbe és izgat, hátha megjön a kedved s majd ráveted magad. Oh, hogy mekkorát téved. Szembe fordulsz vele eltolod a mellkasát majd elmész fürdeni. Követ, s megint rákezd: "Kérlek, csak egy kicsit!"-ne essen meg rajta a szíved. Ne csináld csak azért, mert most szépen kéri. Később nem fogja. "Azt hittem majd te is vetkőztetsz!" - mondja, de te csak elnézel majd beállsz a zuhanyzóba. Már az ágyban vagytok minden oké egy ideig, közel jön hozzád megöl el, azt hinnéd majd bocsánatot kér, amiért ennyire nem törődött azzal te mit akarsz. De kezét lejjebb vezeti a bugyid szélére majd lehúzná, mikor a kezedet ráteszed az övére és inkább feljebb húzod. Bugyin keresztül izgat, de most egyáltalán nem élvezed. A kezedet ráteszi a farkára utasít, hogy mozgasd. Már a sírás szélén állsz, mikor megkérdezi: "mi a baj? " - "ma csak nem volt kedvem" - mondod, vesz egy mély levegőt majd megfordul aztán alszotok.

#Férfiak #Tagadás #Nem #Ne engedd #Szerelem #Szex #Kapcsolat #Egy kis fájdalom #Szomorúság

[onesadcherrysworld]

Nem hittem volna, hogy egy veszekedés lehet ennyire szívmelengető.

Várom a villamost. Mama érkezik jobbról, maga után húzva három ajándéktasakot meg egy szedett-vedett Papát. Szusszan egyet, ránéz férjurára, majd iszonyatos hangerővel rákezd:

- Gyáááj te jóisten Papa, most látom, hát megint tiszta ránc a gatyád. Igazán kivasalhattad volna.

- Neked meg az arcod ráncos. Legalább összeöltöztünk. - veti oda Papa szinte azonnal.

- Jajj, teee, humorbugyor, a barna gatyádban meg a rózsaszín ingedben maximum egy puncsfagyival öltöztél össze.

Így pöröltek egymással megállás nélkül, én meg nem győztem pötyögni a telefonomba az újonnan tanult beszólásokat. Minden csípős megjegyzésre jutott egy még pirítóbb replika. Hibátlan flow-val, kitűnő összhangban. Olyan volt, mint egy évtizedekig tökéletesített koreográfia.

Kisnyugdíjas rap battle.

Naftalin illatú roast.

Színtiszta művészet.

A villamos végül feltűnt a sarkon.

- Nna, - állt fel a Mama. - szedelőzködjél, papa. Fogjad a botodat te süldő, megint elhagyod, aztán a sarokig nem bírsz majd elsántikálni.

- Majd jól beledugom a botot a valagadba, aztán sántikálhatsz te a sarokig.

- Nem dugsz te már semmit sehova. Na indíts, mert itt hagy a villamos.

Kézenfogva felbandukoltak a hátsó ajtón. Szinte vártam, hogy a Mama még kinyújt az ablakon egy mikrofont és ledobja a földre a szópárbaj végén. De csak leültek, mama ráhajtotta a fejét papa vállára, és egymást ölelve robogtak tovább a körúton. Valahogy így szeretnék megöregedni. Leélni egy életet valakivel, kiismerni egymást a legutolsó porcikánkig, hogy aztán napestig oltogathassuk a másikat a savanyúság és rosszindulat legapróbb szikrája nélkül. A mosolytól megráncosodni. A röhögéstől megsüketülni. Nevetve szeretni.

(Nem saját történet)