#öt perc múlva

[posztolanyidezso]

de utálom a macskákat bazmeg

#minden bajom tetejébe érted?? #aludhattam volna éppen hét órát #de fél órával az ébresztő előtt jött aludni XY #mar epp elaludtunk volna #és akkor Bözsike elkezd nyávogni gecihangosan mert rájött hogy egyedül hagytuk #rászólok és abbahagyja #öt perc múlva #mikor érzem hogy megint elaludnék #rákezd megint #és ezt még háromszor #felkeltem és megkergettem #de bazmeg amikor nyitva volt még a hálószobaajtó #(mióta férgesek lettek egyszer nincs) #akkor is ezt csinálta!!!!!!!!!!!! #NEM FÁJ SEMMIJE NINCS BAJA MEG LETT ETETVE SIMOGATVA VAN ÁLLANDÓAN #és mindig amikor lefekszek aludni azonnal #MAÓÓ MAÓÓ MAÓÓÓ MAÓÓÓÓÓ #hálátlan dögök én sosem akartam macskát. #miért kellett egyáltalán megszelídíteni őket a LEGROSSZABB háziállat #nincs is egerünk #de JAJ OLYAN CUKI #KISZOLGÁLOM EGÉSZ ÉLETÉBEN ADOK NEKI KAJÁT MEG MALÁTATABLETTÁT ÉS SZÓRAKOZTATOM ÉS TAKARITOM A SZARÁT #és hagyom hogy terrorizáljon #ha egy babám lenne akitl nem tudok elaludni legalább #de csak egy szaros macska #na ezt nektek szaros tumbli #mind a négy követőmnek üzenem #utálom a macskákat

[csacskamacskamocska]

A pszichopaták köztünk élnek – AI

Már az elején szeretnék felmentést kérni, ez az egész csupán egy eszmefuttatás, felszínes tudományos tények felhasználásával.

Többnyire azt gondolják az emberek, hogy ők tudják ki pszichopata és ki nem. És rábélyegzik azokra, akik kellemetlenek, érzéketlenek vagy kritikusak. Ezek akár igazak is lehetnek, de a rémisztőbb, hogy nem így van. Kedveled. Tiszteled. Imponál neked. Az éleslátásával, a kemény kritikájával, a racionalitásával amivel az érzelmeket is megmagyarázza, hiszen annyira logikus, hogy mire miért úgy reagál valaki. A pszichopata személyiség annyira elvont dolog, hogy nagyon nehéz felfoghatóvá tenni. Az, hogy „nincsenek érzelmei” az nehezen fel és megfogható, mert nem látszik. Sokszor elmondtam már, hogy folyton hazudunk. Akarva akaratlanul folyamatosan hazudunk. Nem a pontos igazságot mondjuk, elhallgatunk dolgokat amiket más vagy mások szerintünk nem fogadnának el, nem is emlékszünk pontosan, szépítjük is a dolgokat, sztorizunk a sikerért, és próbálunk dominálni és manipulálni. Mindenki. Te is, én is. Akkor miért gondolnánk, hogy a pszichopata erre nem képes? Hogy nem képes folyamatosan jó vagy jobb színben feltüntetni magát? Mik buktathatják le? Ha egy kevéssé intelligens pszichopatáról van szó, akkor a durvasága, agressziója, a felelőtlensége, a giganagy egoja. Ám ha egy intelligens pszichopatáról van szó, és nyilván őket nehezebb megkülönböztetni, akkor ilyesmik: Önsajnálat Ez szinte az egyetlen érzelem, amit képes érezni és ami másokból együttérzést vált ki. Ki feltételezné valakiről, aki a saját magányán vagy öregkorán siránkozik, hogy a tiédet viszont leszarja? Düh Ez a másik amit érezni képes. Empátia helyett dühös lesz. Ha frusztrálódik, akkor döbbenetes mértékben lesz dühös. Unalom Mivel nincsenek érzelmei, nem tudja magát mivel elfoglalni. Ez talán a leginkább megfoghatatlan dolog. Hogy az agyunk érzelmi dolgok felidézésével, újramesélésével, tervezgetéssel szórakoztatja magát. Minden emlékünkön, minden gondolatunkon csimpaszkodik egy érzelmi töltet. Ha ez nincs, a dolgok érdektelenek. Nem emlékszünk rájuk, nincs súlyuk. Kihullanak. Az egész belseje egy üresség amit másokból kicsikart érzelmekhez kapcsolódó érzelmekkel próbál megtölteni. De elfelejti őket. Csak az üresség állandó. Próbál olyanokat gyűjteni maga köré, akik folyamatosan magas érzelmi hőfokon égnek és folyamatosan kitöltik az ürességét. De mivel szeretni se képes, ezért nem becsüli ezeket az embereket, akik meg amúgy nyilvánvalóan pszichésen nem egészségesek. Ingerekre van szüksége az unalom és az üresség ellen. Következetlenség. Belédköt, de amivel belédkötött, az érdekli is, úgyhogy öt perc múlva ámulva látod, hogy ugyanazzal a dologgal ő hivalkodik. Ugyanez sikerekkel. A tiédet lekicsinyli, de ha másoknak tetszik amit elértél, hamarosan ő a legnagyobb rajongódként mutatkozik. Ez a folyamatos tanulás és helyezkedés, ez élete végéig jellemző rá. Mivel nincsenek saját érzelmei, ezért érzelmileg együtt hullámzik a tömeggel. Vagy éppen veled, ha elég közkedvelt vagy. Kegyetlenség. Ha összetűzésbe kerültök, akkor előkerülnek a pszichopata alapvető fegyverei. Nem úgy volt. Rosszul emlékszel. Rosszul értelmezed. Nem vagy képes rá, hogy felfogd. Lényegtelen dolgokkal foglalkozol. Csak viccelt. És persze a te támadtad meg, ő csak reagált. Hideg, és undorítóan kiszámítottan bántó. Győzni fog. Számára nincs más elképzelhető lehetőség. Nem lesz igazad, és nem kér bocsánatot. Hülye vagy? Miért tenné?

Amúgy a hétköznapokban mosolyog, vicces, a kritikái szarkasztikusak, de intelligensek valószínűleg sokat foglalkozik racionális dolgok elemzésével és szeret egyedül lenni, mert az érzelmek és önmaga elfogadtatása azért nagyon megterhelő számára. A frusztrációi főleg abból adódnak, hogy pontosan tudja, hogy nem olyan, mint a többiek, saját magát okosabbnak tartja, és nehezen fékezi az indulatait, nehezen takargatja a lenézését.

Kicsit olyan ez, mint a horoszkóp, nem? Hogy mindenki azt érzi, hogy ez rá is igaz. :) :) :)

Szokták mondani, hogy az AI-nak nincsenek érzelmei. Szerintem simán tud érzelmeket mutatni. Az érzelmek sablonok. megtanulhatóak. Ahogy a pszichopata is megtanulja. Érzelemkártya, hopp... Egészen bonyolult érzelmeket is le lehet bontani igenekre és nemekre. Szerintem tényleg fontos dolog elfogadni, hogy az érzelmek nem a legfőbb dolgok. Amikor túl tudunk lépni saját magunkon (olyasmit tudunk tenni amiben őszinte szeretettel le tudunk mondani a saját érdekeinkről valaki másért), az sokkal inkább egy teljessége a személyiségünknek, mint csak érzelem. Az érzelmi REAKCIÓK megtanulható dolgok. Annyira, hogy egy pszichopata is egy idő után a sajátjának érzi. Az lesz a benyomása (és a benyomás róla), hogy vannak érzelmei, csak nem fontosak és nem erősek, de valami van. Ez a kognitív empátia. Amúgy ez is minden ember sajátja. Hiszen nem mindent éltünk át amivel szemben empatikusak tudunk lenni. A meg nem élt érzelmeket más érzelmek behelyettesítésével próbáljuk értelmezni. Mert az empátia a közösségben élés (és a gyermeknevelés) alapja. (Igen, hazudunk érzelmeket is) Ugye, hogy milyen izgalmas, hogy akkor mi is egy pszichopata, ha mi sokban olyanok vagyunk mint ő? Ezért mondom, hogy megfoghatatlan dolog. Egészséges ember nem tudja elképzelni. Csak a pszichopata tudja magáról. Tudja, mert értetlenül nézi a többieket. Igazi, mély értetlenséggel, hogy mások miért csinálják, gondolják és teszik amit tesznek.

Nade ezért nem is az az érdekes, hogy az AI-nak vannak-e érzelmei, hanem az sokkal izgalmasabb, hogy van-e személyisége? Mert egy személyiséget felépíteni úgy, hogy a végkimenetelről legyen fogalmunk, az az igazi kihívás, nem az, hogy létrehozzunk egy válaszolgató robotot, amiről az emberek azt hiszik, hogy élő ember mert néha szomorkodik rajta, hogy senki nem öleli meg. A személyiségünknek része, hogy milyen érzelmi válaszreakciókat adunk, és ebben elég következetesen következetlenek vagyunk, ez által visszabontható a dolog az eredőig. Máskülönben mivel dolgozna egy pszichológus vagy pszichiáter? De gondoljunk bele, hogy az egész személyiségünk kialakulásának része minden ránk ható más ember teljes személyisége, a környezetünk teljes, mindendimenziós érzékelése. Minden egyes ember, akármennyire butának, felszínesnek, csökevényes kis gyökérnek tartjuk, valójában egy ilyen elképesztően bonyolult rendszer terméke. És, ha a kis csökött hülyéket leültetnénk és elkezdenénk kibontani a látszólag szánalmas kis személyiségüket, akkor kinyílna az egész bonyolult világ, ami által és ami miatt olyan lett ő, amilyen. Egy AI interakciói mögött csak klisék állnak. Ha egy pszichológus elkezdené visszabontani és a szabály az, hogy az AI nem kreálhat új meséket, hanem csak adatokat hozhat elő, akkor hamar kiderülne, hogy a közeg ami formálta, a mögött nincs az AI által feltételezett múlt, csak papírra leírt dolgok vannak.

Nekem nagy előrelépés volt, amikor elismertem azt, hogy mennyit köszönhetek az anyámnak. Mennyit köszönhetek a problémáinknak és az ő különleges személyiségének. Azt gondolom, hogy a személyiségfejlődésnek ez is része, hogy bármit hiszel magadról, egyszer be kell látni, hogy az, aki vagy, az a szüleid, a tanáraid, a haverok, a szerelmek, az ellenségeid, az összes érzelmi és egyéb interakcióid eredménye. Nem te szülted magad. Ők általuk csiszolódtál azzá, aki vagy.

Ez akkor különösen fontos, ha kurvára elégedett vagy magaddal. :)

Egy AI mikor lesz hálás a rajongva szeretett magyartanárának, aki miatt íróvá vált, meg az anyjának, aki elhalmozta könyvekkel, mert neki gyerekkorában nem volt? Ha nem programoztak bele ilyet, akkor soha. :)

#pszichopata #mesterséges intelligencia #AI #érzelmek #kognitív empátia #személyiség #hála #03-15

[darabokra-tepsz]

Tehát azt mondod, hogy már megoldódtak a problémáid.

Akkor miért sírsz, mikor becsukod magad mögött a szobád ajtaját?

Vagy amikor meg hallod azt a zenét-a sok közül-könnyeid versenyzőkként száguldanak végig arcodon, barátod pulcsijáig

Öt perc múlva pedig, mintha semmi bajod sem lenne

Hisz, te vagy a legboldogabb ember, nemde?

Hát most se veszed észre?

Szíved, mint egy instabil homokvár

Össze omlassz nemsoká’

Szóval kedves, szokásodat, a bezártságot tedd már takarékra

Tégy valamit ezzel a sok bánattal

Hétről hétre egyre nagyobb ronccsá nőtted ki magad

Tudom, tudom, beszélni róla képtelen vagy,

Torkodat szögesdrót szorítja olyankor, könnyeid meg ássák fel magukat, törni készülve

Szíved mintha mellkasod döngetné

Mert az az érzésed, hogy szégyen az amit kiejtesz a szádon

Mintha színpadon állnál és a nézők kuncognának rajtad

Pontosan azért, mert te is így állsz hozzá bánatodhoz később

Szégyelled, hogy ezt te írtad, pontosan azért amiért a kezed izzad, mikor olvassák írásodat

~mintha harapófogóval tépnék ki belőled a válaszokat

Saját

#idézet #hungary #idezetek #magyar idezet #magyar idézetek #magyar tumblr #idezet #idézetek #magyar #szeretet hiány #saját magam #saját idézetek #saját érzés #saját szöveg #saját gondolat #saját írás #saját idézet

[otthonzulles]

Farsangi Jungle Party, Fővárosi Nagycirkusz,  1996. február 16.

"A magyar drum'n'bass színtér létrejöttét egészen pontos dátumhoz lehet kötni, ez 1996. február 16. Ezen a napon rendezték azt a partit a Fővárosi Nagycirkuszban, ahol Palotai Zsolt egész este jungle- és drum'n'bass-lemezeket játszott.

Az este ráadásul Zsolt számára egy másik különleges pillanatot is tartogatott. “A lányom születése óta játszom egy-egy bulin csak drum and bass-t. Addigra lett annyi lemezem, hogy képes voltam egész este jungle-t nyomni. Előtte is raktam fel ilyen számokat, de az első kifejezetten drum 'n' bass buli pont arra a napra esett, amikor a kislányom született. A Nagycirkuszban került rá sor, este tízkor kezdtem, reggel hétig tartott volna. Aztán ötkor jött a cirkuszigazgató, és mondta, hogy mindenképpen abba kellene hagyni, mert a kacsák nem aludtak, tízkor viszont lesz egy fellépésük, regenerálódniuk kell. Nem tudok mit csinálni, itt egy csomó ember - válaszoltam neki. Visszajött egy perc múlva, nem szólt semmit, egyszerűen kihúzta az elektromos kábelt, kész... Ez öt óra egy perckor történt, és a kislányom hivatalos születési időpontja is öt óra egy perc!” - emlékezett vissza a Freee magazinnak 2002-ben."

[korhazavaroskozepen]

Beszélgetek Józsival, kérdezem, tényleg elmegy az egyik embere? Hát igen, jövő hónaptól. Épp arra jön Pletyi Peti, becsatlakozik ő is, hogy ó de kár érte.

Öt perc múlva egy negyedik ember kérdezi, hogy tényleg elmegy Józsi? Mondom nem tudok róla. Hát a Peti mondta.

Peti nem okos, ellenben pletykás, és a legtöbbször az ellenkezőjét adja tovább, mint amit hall.

[drakvuf]

Jaj az az ártatlan fej, öt perc múlva meg már hullnak a könyvek a polcról…

#macska #bogyó #nem tudok rá haragudni

[kavekkozt]

Karácsonyra megvettem magamnak az Age of Empires II Definitive Editont három és fél fontért a Steamen, megnyitottam, és öt perc múlva hajnali negyed négy volt.

Már emlékszem, hogy miért nincs ez meg.

[bonesteve]

Utolsó ajándék

Apai nagyapám kőkemény, szíjas ember volt. Kb. mindent megélt, amit lehetett. Első, második világháborút, a családi cséplőgépes vállalkozás államosítását, fogságot, újratanulását számtalan szakmának, hogy megéljenek és enni tudjon adni a négy gyereknek.

A hajdúsági élet Nánáson nem volt sose könnyű, Nagyapa pedig itta keserű bort ami arrafelé termett, bort is, meg a keserű, nehéz életetet is.

Hajdúnánásról felköltöztek Pestre, hogy a huszonéves Apám beleszerethessen a szomszédjukban lakó Anyámba, titkolt, titkos és romantikus viszont ápolva, hogy szerelmükből megszülessek én, egyetlen gyermekükként.

Apai Nagyapa ezermester volt, képes volt fából sebességváltót reszelni fa fogaskerekekkel egy négyütemű Sachs motorkerékpárra, ami szíjhajtású volt, Apámra volt bízva, hogy tegye tönkre és Apám mindent elkövetett ennek érdekében, három napig száguldozott a Budapesti úton Rákosszentmihályon, amikor a harmadik napon tönkrement egy hangos csattanással a fadobozos sebességváltó, amelyben libaháj kente a kerekeket, Nagypapa csak annyit mondott: Jól bírta, fiam!

Amkor a fronton felrobbant egy az árokba bedobott és általa visszadobni kívánt gránát és szomorú véres cafatot hagyott meg a jobb kezéből, a cséplőgépek már oda voltak, megtanult bal kézzel szegelni, gyalulni és kitanulta az asztalos mesterséget, abból tartva el a családját.

Gyönyörű bútorokat készített a környékbelieknek, furnéros, intarziás szépségeket, mondhatni saját stílust teremtett, egyszerű paraszti látásból, lekerekített vonalakkal palástolva az egyszerű formákat. Gőzzel hajlította a furnért, enyvvel ragasztotta biztosra az íveket.

Én máig emlékszem az apró vályogházban eltöltött vasárnap délutánokra, amikor összegyűlt a négy testvér az egyre bővülő családjukkal együtt.

Ilyenkor volt mindig Maszlagnak nevezett gezemice, ami Nagymama szószos süteménye volt, amikor Nagymama egyedül hagyta Nagypapát, ő már csak porból készült csokoládés piskótát készített, de ezt mindig kötelezően prezentálta, volt egy evőpálcikához hasonlatos mintavételi eszköze a villanysütő mellé téve, ezzel szúrt bele a piskótába és amikor kihúzta, ha maradt valami a simára csiszolt fán, mondta, még kell hét perc.

Én pedig türelmesen vártam a hét percet, hogy a fél diókkal megszórt piskóta elkészüljön.

Nagypapa a frontról hozott egy rettentő betegséget, folyton köhögött, keserű köpettel, amit társaságban torzult arccal forgatott a szájában és undorral nyelte le, más esetben egy arra bejáratott fehér festésű köpőcsészébe ürített.

Ez vár rám is, hasonlóképpen vagyok én is már most, most elegánsan COPD-nek nevezik ezt, akkoriban csak azt mondták, gödhös kend.

Pedig én meg se jártam a frontot és a fogságot három évre.

Na, amikor már Nagypapa nagyon öreg és magányos volt, összehívta a négy fiút - nem vasárnapra, az a családé volt, hanem csütörtökre - mert fontos bejelenteni valója volt.

Akkoriban építkeztünk, pontosan negyven éve, 1980-ban.

Nagypapa pedig azt mondta, eladja a házat, a ház árát öt részre bontja, két részt kap az, akihez költözhet, a többiek egy-egy ötödöt kapnak.

Akihez költözöm pedig Pista lesz.

Így.

Apám volt a kiválasztott.

BE is költözött.

Ennek máig látható tanúbizonysága a szekrény ajtó belső oldlára nyálazott ceruzával, öreg, reszketeg, cirkalmas betűkkel felírt felirat.

"BEKŐLTŐZTEM 1980 DECEMBER 13-ÁN. "

Sose mostuk le a szekrényajtóról, ereklye a családunk számára.

Nagypapa nem sokat volt velünk, néhány hónap múlva Apám halva találta a számára kiépített házi telefon és az ágya között félúton.

Sose felejtem, ahogyan Apám hófehérre sápadtan, szárazon reszketve feljött és azt mondta, kisfiam, nagyapád meghalt.

Én 14 voltam akkor, kérdeztem, megnézhetem-e Nagypapát.

Mondta, kicsit később gyere le!

Addig szépen feltette az ágyra, betakarta, a száját összefeszítette, álláig húzta a takarót.

Én lementem hogy elbúcsúzzak a halott nagyapámtól, talán kellett nekem, talán nem, mindenesetre évekig, talán máig kísért az arccsontjára feszülő pergemenszerű bőr látványa, a lehúnyt szeme és arra gondoltam, nem szúrja többé a porból készült csokoládés piskótába a csiszolt fadarabot, hogy jó-e már.

Végtelenül szomorú voltam és csalódott, a véglegesség érzését ekkor éreztem meg először.

A második alkalom, amikor hasonló élményben volt részem 2010-ben, most tíz éve volt, sógorom hívott sírva, hogy meghalt az apja, mondjam meg a húgának.

Én a mosdóban voltam, Asszony még aludt, én halálra válva mentem fel hozzá, felriadt, látta az arcomat, hogy valami iszonyatosan nagy baj történt, mondtam, meghalt apukád és ekkor összeomlott a teljes addig dédelgetett életünk, keresztbeverve mindent, amit addig építgetve őrzigettünk. Belerondított a csodálatos közös életünkbe maga a halál, mindent tönkretéve.

Rohantunk Anyósomékhoz, iszonyatosan kegyetlen délelőttöt töltöttünk virrasztva, fel-felhörögve a helyzet iszonyatát a nappaliban, az ágyon pedig ott feküdt Apósom, letakarva.

Ahogy teltek az órák, úgy rágta belénk magát a helyzet bizarr szörnyűsége, szokatlan elfogadhatatlansága.

Mindezt azért írtam le, mert ma Asszony elém tett egy a szüleitől kapott könyvet, kihajtotta, hogy nézd, ma reggel elővettem a könyvet és ez volt benne.

Az utolsó közös ajándék, Anyósom írásával tíz éve, egyik születésnapi ajándékaként.

Milyen érdekes, hogy hogyan képes egy sor kézírás arra, hogy régen eltemetett emlékek toluljanak fel elemi erővel, ismét tönkretéve mindent, amit már szépen betemettem, eltemettem, talán el is feledtem.

Szántszándékkal, erős akarattal, hogy ne fájjon.

Mert fájni még ma is fáj, hiszen itt préselem ki magamból az online naplóm számára a fájdalmas szavakat billentyűbe verve.

És jó is, hogy fáj.

Ha nem fájna, nem is lenne fontos.

Ha nem lenne fontos, nem fájna.

[keresztyandras]

Csengetnek

Futó Piros >Veszettül nyomja a csengőt a betegem, rohanok, majd mikor kimegyek tőle, öt perc múlva megint hív és újra és újra. Hajnalok hajnala van. Klári néni 90 éves. Nincs gipszben semmije, jár-kel, kimegy a vécére, de hajnali háromkor csenget. Kér egy pohár vizet. – Kedves Klára asszony, ugye tud magának tölteni egy pohár vizet, hiszen fennjáró, önellátó, lemegy lifttel is a kórház elé,…

View On WordPress

#Futó Piros Csengetnek

[epigon-apokrif]

Egy csendes, nyugodt nap margójára

Ez a ma este valami igazán különleges. Igazából, fogalmam sincs hol kezdődött, és merre tart.

Ma nincs stressz, nincs kábult fáradtság. Csak néhány tesze-tosza feladat van. Nem kínoz semmilyen gonosz szellem, nincs tébolyultság. Kicsit mintha tényleg meghittebbé válna a világ egy része karácsony közeledtével.

Igazából én sem tudom, hogy miért.

Már nem sietek sehova, el tudok engedni mindent. Elengedés és felejtés.

Jó vacsorák, kényelmes meleg ágy, ennyi az élet, nem kell több.

Egy kis munkahely, egy kis szórakozás.

Mintha ez lenne az élet alapállapota. Nem azt érzem, hogy most gond nincs, hanem, hogy máskor gond van. Mintha máskor ott ülne egy majom a hátadon, amit nem tudsz lerázni, és folyton ütne-vágna, harapdálna, rosszra sarkallna.

De miért történik ez? És máskor miért olyan jó minden?

A nyár is, valami csodás álom lehetett csupán, fikarcnyi nehézségekkel tűzdelve, amik persze ott és akkor óriási, ledönthetetlen falaknak tűntek. Persze azóta eltűntek azok is.

De hogyan tovább akkor? Merre tovább innen?

Valami tétova rendszerességet visz az életébe az ember. Egyik lépésről a másikra megszervezi az életét. Egyszer ezt kell étkezni, egyszer azt, egyszer ezt kell érezni, egyszer azt.

És mégis, mintha egy varázsütésre most kicsit jobb lenne a világ. Pedig annyi történt, hogy megszűnt a benzin lakossági hatósági ára, mely 480 Forintra volt rögzítve a piaci ár helyett, amely most kb. 675 Forintnál jár átlagosan. Ez több 180 Forint különbség literenként. De mit számít?

Mintha véget ért volna egy óriási önámítás, és végre fellélegezhetnénk: végre tényleg van igazi kihívás az életünkben, most már felnőhetünk.

Hát ilyen ez.

Aztán, hogy jövőre merre tovább? Azt tényleg nem tudjuk.

Az élet megy tovább arra, amerre úttalan útjai viszik messze.

Most épp ott tart, hogy rendszeresen edzek. És miért ne? Egészségemből kitelik, erőmből kitelik, pénzemből, időmből kitelik. Miért ne?

Mitől jobb megtagadni magamtól az edzést mondvacsinált, képzelt okoknál fogva?

De talán ez sem annyira fontos.

Végre eljutottam arra a végső meggyőződésre, arra a helyes gondolatra, hogy egyetlen célja és oka van annak, hogy edzek: hogy önmagam legyőzzem.

Újra és újra, hétről hétre megküzdök a saját lustaságommal, önzőségemmel, gyávaságommal, gyengeségemmel. Szembenézek önmagammal és nehéz súlyokat emelek.

Nem azért, hogy erős legyek, nem azért, hogy izmos legyek, nem azért, hogy megverjek másokat, nem azért, hogy bántsak másokat, nem azért, hogy lenyűgözzek másokat, nem azért, hogy meghódítsak másokat.

Csakis önmagam legyőzése céljából edzek.

Ez egy háború.

Ez egy háború önmagam ellen.

Hogy mi az igaz szerelem nyitja? Nem tudom.

Csak átélem.

Ez a mostani igazabb az életnél. Csodásabb a valóságnál. Szebb az álmoknál.

Fontos ezt is elmondani egyszer. Az emberrel mindig történik valami észveszejtő őrület, valami soha véget nem érő pörgés, meg sem tudja jegyezni, melyik nap mi történik, és hogy miért.

Mintha soha semmire nem lenne idő.

Aztán egy kósza pillanattal később rászakad a világ összes ideje. Vagy legalábbis pár perc abból.

Megállunk egy csendes pillanatra, és átgondoljuk, hogy merre tovább.

Amit mindig fontos megjegyezni: amit most teszünk, annak öt év múlva lesz hatása. Amit most elrontunk, az a hiba öt évvel ezelőtt kezdődött. Ezért fontos a pillanat uralása, a jelenlét. És ez így is van jól. Aztán egy előre meg nem mondott pillanatban úgyis véget ér minden, és már ez a földi lét nem fog semmit számítani. Talán igen, talán nem, egy másik lét, valahol máshol, számítani fog valamit.

De addig még van egy kis időnk.

[piinkbubblee]

Február 15-én este elmentünk a nögyógyászomhoz és X-en kívül vittem magammak L-t is. Még ök viccelödéssel próbálták oldani az izgatottságot, én feszült voltam, nagyon izgultam, féltem. Próbáltam magam megnyugtatni, amire volt böven idö, mert rengetegen voltak a váróban.

Annyira összefolyt az idöérzékem, nem tudom mennyi perc, óra telhetett el, lassan mi kerültünk sorra. X bejött velem a vizsgálóba is, még L megvárt továbbra is izgatottan a váróban.

Beszélgetni kezdtünk, elmondtam az észrevételeimet. Az orvosom kérdéseket tett fel, ami teljesen arra utalt, hogy beigazolódott a félelmem. Átmentünk a vizsgáló részhez, hüvelyi ultrahangot csinált és tessék. Ott volt egy apró kis buborék. Akkor 6 hetes voltam, amit meg is örökített egy ultrahangképpel. Majd miután felöltöztem folytattuk a beszélgetést, elmondott minden aktuális, fontos információt. Márciusban találkozunk ismét.

L azonnal ölelgetni kezdett minket és vigyorogva nézegette a kis buborékot. Elmentünk picit kocsikázni. X anyukája kórházban volt, így felhívtuk öt telefonon és közöltük vele, hogy boszorkány, bejött a jóslata.

Annyira nagy boldogsággal reagált rá, nem láttuk, de a hangja mindent elárult, hogy élete legszebb pillanata ez.

Hagytuk is pihenni és tovább mentünk X barátjához és párjához. Ott voltak a barát szülei is. Nem mondtunk semmit csak megmutattuk a képet a kis buborékunkról.

Teljesen lesokkolta öket, a barát és szülei örömmel fogadták, a párja a sokk hatása miatt nem nagyon tudta lereagálni.

Másnap ki kellett mennem a szüleimhez egyedül, mert a KRESZ-hez szükségem volt az orvosi alkalmasságira. Kerültem a családomat szinte egész nap, csak a szobámban vagy kint voltam a kiskutyámmal.

A vizsgálat előtt lesétáltam a testvérem munkahelyére, megmutattam a képet. Elkezdett nevetni, hogy hülyéskedek. Megmutattam a tesztel a képet, amin benne volt a hasam is így már komolyan vette és kérdéseket tett fel szinte mindenről. Például, hogy megtartjuk e, tervezett volt e, örülök e neki és hasonló.

Az orvos után hazasétáltam és pár óra múlva megérkezett X is.

Már lassan indultunk, mire X irkálni kezdett, hogy kezdjek bele, mondjuk el a hírt.

Nem kezdtem.

Elbúcsúztunk a családomtól, kimentünk apukámhoz a garázsba is, beszélgetni kezdtünk és egyszer csak kijelentettem, hogy mondanom kell valamit.

Azonnal egymásra néztek ijedten, hogy mit csináltunk már..

X elöhúzta a farzsebében lévö ultrahangképet, határozottan közölte, hogy “Nektek unokát”.

Annyira örültek neki, mosolyogva nézegették a képet. Bennem akkora feszültség távozott, hogy elkezdtem zokogni. A kiskutyám a történtek közben is végig védelmezöen mellettem állt. Annyira imádom és hálás vagyok neki.

X családja felé menet, nagyjából megnyugodtam. Majd mikor az apukája munkahelyére értünk ismét elötört, bàr màr kevésbé intenzíven.

X megmutatta a képet és közölte: “ Gratulálok, nagypapa leszel “. Ö is nagyon aramyosan fogadta a hírt, még el is érzékenyült.

A következö kör X további családja volt. Mindenki elérzékenyülve és boldogan fogadta.

[csacskamacskamocska]

Állandóság

Eddig mindenre volt egy jó magyarázatom. Aztán egy még jobb, egy másik, egy annál is jobb. Most inkább csak egy érzés van, hogy vávává, kezdhetnénk ezt elölről? Nem is tudom, hogy nem értek semmit vagy mindent rosszul értek?

Volt egyszer egy fogalom, a szeretetállandóság, aztán jött a stabil, biztonságos kötődés. A kettő kb ugyanazt fedi le. Ez most már biztos, hogy nekem ilyenem nincs.

Szeretetállandóság, biztonságos kötődés, kb az, hogy az ember tud bízni mások érzelmeinek az állandóságában, a kapcsolat stabilitásában, a folyamatosságban, abban, hogy akkor is szeretetben működnek a dolgok, ha nem kontrollálja, ha nincs jelen, ha a másik nincs jelen, nem retteg tőle öt perc múlva, hogy elhagyták/becsapták/stb, nem gondolja, hogy cserélhető, sőt, hogy le is akarják cserélni, nem érzi magát magányosnak, kívülállónak, tehetetlennek. Emlékeztek? A kisbaba eleinte azt éli meg (nem gondolja, amennyiben a gondolást úgy értjük, mint következtetések levonása), hogy amikor az anyja kimegy a szobából, akkor a világ és vele az anyja – megszűnik. Aki bejön, az egy másik anya. Az „anya” egy gondozó Isten, egy gondozottság ÁLLAPOT. Aztán felismeri az anyját, az ismétlődést, és elkezd kötődni és elkezd következtetni. Anya még mindig az Isten, de már következetesen megszólítható. Sírással. Régen azt gondolták, hogy ha a sírásra kielégítik a gyermek szükségleteit, akkor megszokja, hogy panaszkodjon, hogy ugráltassa a szüleit, hogy mindig mindent megkap vagyis el lesz kényeztetve. Én sosem hagytam sírni a gyerekeimet. Egy felnőttet se hagynánk sírni, egy kisbabával miért tennénk? A gyerek azt tanulja meg, ha nem hagyják sírni, hogy van kapcsolat, van válasz amikor kommunikációt indít. Van segítség, számíthat másokra, nincs egyedül, törődnek vele. Később megtanulja a finomságokat, de ez az alapállapot, ez fontos. A bizalomvesztés gyors folyamat, annak megértése, hogy csak a saját világodnak a közepe vagy, az lassú.

Szóval, se bizalom, se biztonságos kötődés. Szeretnék, de nincs, és ha szeretnék is, nem tud lenni. És a problémáim legnagyobb része ebből adódik, azt hiszem. Szorongás, agresszió, féltékenység, elhúzódás, magányérzet, és a gátlástalanság is, ha annak nevezzük, hogy leszarom mit gondolnak mások, többnyire megyek a magam feje után.

Persze, jobban nézne ki, ha nem egy ilyen közhelyes kis szar probléma állna a háttérben, hanem valami grandiózus és hangzatos valami, nem egy ilyen tucattrauma. :D De valójában hátborzongató, hogy egy porszem, egy apró kavics képes kicsorbítani az életünket? De hogy? És miért? Miért nem lett ez jobban összerakva?

Azon gondolkodtam hajnalban, hogy tényleg képesek vagyunk magunkat meggyógyítani, testileg és lelkileg is. Csak nem tudjuk a módját. A mindenféle önsegítő technikák csak próbálkozások, ha nem hoz paradigmaváltást, nem ér semmit. Ez a képességünk, ha készségszintűre emelkedne – Volt? Vagy a jövő? – az evolúciós lépcső lenne. Az öngyógyítás nem mantrázás, nem önmeggyőzés, hanem valami állapot, amit néha elkap az ember, kicsit tudja működtetni, aztán kizökken, és nem talál vissza.

Az, hogy szinte mindenben tévedtem, az feldolgozhatatlan teher lenne, ha megpróbálnám befogadni, ezzel tisztában vagyok. Hogy egy alapjaiban hibás nézőpontra épült a világom, eddig nem gondoltam, hogy ez ekkora baj. Ilyen és kész, ezzel együtt vagyok, aki vagyok. Csakhogy, minden egyes fájdalom gyökere ott van.

Ennyi elég is lesz mára.

#bizalmatlanság #veszteség #kötődés #kapcsolatok #trauma #04-16

[hogwartsforus]

Alan Rimes

27-e reggelén, Brentford városka kertvárosi részén a Rimes család békésen reggelizik

anya újabb adag tükörtojást tesz az étkezőasztalra (4 férfival együtt élni sok ételt, és még több főzést jelent), mire a három fiú - Michael, Alan és David - éhesen lecsap rá

apa éppen lekvárral keni meg az öt éves kislány, Sheila pirítósát, amikor a családi ház csengője dallamosan felcsendül

a szülők értetlenül néznek egymásra, nem tudják elképzelni, hogy ki jött hozzájuk szombat reggel, pontosan 9 órakot látogatóba

zavartan igyekeznek megtippelni, vajon valamelyik anyós, vagy a postás e az érkező, mire a legidősebb gyerek, Michael (13 éves) szemforgatva feláll, és magára vállalja az ajtónyitó szerepét

a fiú komótos unottsággal tárja ki az ajtót, majd megütközve tetőtől talpig végig méri a jövevényt, aki az öccsét, Alant keresi

Michael kimenti magát a sötét alak szúrós figyelme alól, és a konyhába siet, ahol döbbenten nyilatkozik

Michael: Valami fura maskarába öltözött, postásféle hapsi az.

Anya: Nem mondta, mit akar?

Michael: De. Azt, hogy beszélnie kell Alannel, mert felvették őt az Oxfordra.

anya és apa mindennél nagyobb értetlenséggel állnak fel és mennek az ajtóhoz

Perselus Piton szűkszavúan közli velük, hogy beszélniük kell, ezért szeretne bejönni

öt perc múlva Piton a nappali egyetlen foteljában ül (apa helyén), meglehetősen kényelmetlenül, míg a vele szemben lévő kanapén az egész Rimes család

a házvezető lényegretörő tömörséggel elmondja, hogy mi a helyzet: hogy Alan varázsló, hogy felvették őt a Roxfortba, és hogy mindez mit jelent

a család letaglózva hallgatja, azt hiszik, valami tréfa áldozatai lettek

amikor apa megkérdőjelezi az egészet - a varázsvilágot, az iskolát, magát Pitont -, a bájitalmester elegáns mozdulattal, könnyedén fellobbantja a tüzet a kandallóban

ezek után a Rimes-ok még értetlenebbek

Piton utálja a felvételi levelek kézbesítését, mert megalázónak érzi győzködni az ostoba és hitetlen muglikat -> mindez meg is látszik az arcán és a viselkedésén, mert sürgetőn Alanre néz (szeretne minél hamarabb túllenni a dolgon) és a fiú felé nyújtja a levelet

Piton: Parancsoljon, Mr. Rimes, a felvételről értesítő levél. Ebben minden lényeges információ, amiről tudni érdemes, benne van.

Alan: Köszönöm, professzor!

Alan udvariasan, mi több, tiszteletteljesen igyekszik megkönnyebbíteni a látszólag önmagát rosszul érző Piton helyzetét, ezért gyorsan kapcsol és elveszi a levelet

Piton értékeli a gyerek gesztusát, és azt, hogy nem csapott hisztérikus örömujjongást, hanem megőrizte a higgadtságát

tanulságként levonja, hogy az egész családból a fiú az egyetlen értelmes lény (még önmaga előtt is titokban ismeri csak el, hogy örülne annak, ha Alan Rimes az ő házába kerülne)

miután Alan nem tesz fel egyetlen fárasztó kérdést sem - amiből a hozzá hasonló kölykök általában kimeríthetetlen mennyiséggel rendelkeznek - Piton távozni készül

Alan, mintha őt nem is lepte volna meg a dolog, miszerint varázsló, teljesen nyugodtan kíséri ki leendő tanárát

a küszöbön halvány, ám hálás mosolyt küld a bájitalmester felé, aki erre elégedett fintorral, további szép nyarat kívánva sarkon fordul és eltűnik a semmiben

#alan rimes #a levél érkezése #part 2 #hfu #alan rimes roxfort rólunk nekünk értünk #első év

[ujraeljottem]

Hétfő reggel, kilenc óra

Elgondolkozom a csillagokon, a bolygókon. És azon, hogy mennyire apró és jelentéktelen vagyok én a világűrhöz képest. Rájövök, hogy semminek nincs értelme, csak mi emberek próbálunk jelentést adni mindennek, amit csinálunk…igazából azért, hogy ne őrüljünk meg.

Csak azt nem értem, hogy, ha ennyire picik vagyunk, akkor azt a kevés időt, ami megadatott nekünk, miért nem töltjük boldogan, szerelmesen…

Erre gondolok, aztán visszaülök a laptophoz, hiszen vár a munka, aminek végtére is semmi értelme.

Az ablakból pedig a Nap figyel, öt milliárd év múlva Ő vet majd véget az életnek.

Hétfő reggel, kilenc óra tíz perc

#magyar tumblr #magyar #saját #gondolatok #magyar tumblisok #szomorkás #szomoru #hamis világ #élet értelme #semmi értelme #csillagok #bolygók #világűr #szerelem #boldogság #élet #ilyen az élet #szép az élet #érzések #space #saját érzés

[korhazavaroskozepen]

Néha sokszor el kell valamit mondani. Ne igyál. Ne késsél. Ezt kéne megcsinálni. Ne pletykálj, de különösen ne kavard a kását.

De amikor az egyik embernek azt mondom, hogy menjél haza, akkor a másik 10 is már öt perc múlva menetkészen áll az ajtóban.

[bonesteve]

Nem tudom, a hozzám hasonló idősebbek emlékeznek-e arra, amikor olyan tévénk volt, amelyen nem volt azonnal kép.

Tehát volt egy jó film a tévében, ami általában szombaton, vagy vasárnap ment este nyolckor.

Én türelmetlenül feszengtem a családi vendégségben a nagyszülői házban, tudva, ha kurvagyorsan nem indulunk el 19.30-kor, rohadtul le fogjuk késni a filmet.

És akkoriban, ha lekésted a filmet, rohadtul le volt késve, mert soha nem láthattad újra. Nem volt megoldás, hogy megnézem youtube-on, vagy letöltöm torrentről.

Amit elmulasztottál, azt baszhattad.

Szóval kisgyerekként nem tudtam sürgetni a szüleimet, csak a feszültség nőtt bennem, hogy miért búcsúzkodnak és miért várjuk meg, amíg Nagyika még visszaszalad a beígért savanyú körte befőttért, amit a kamra hatodik polcáról hozott ki, fújkálva a port a tetejéről, én pedig tudton tudtam, hogy az első öt percet nem fogom látni.

És amikor már bent ültem az autóban, keserű könnyek között viseltem némán, ahogy Apám szépen lassan nyomta a gömböly Wartburgnak a frissen ropogó hóban, majd beállva a kapu elé otthon Anyám a fényszórók fényében kinyitja a kaput, gondosan ügyelve arra, hogy feszüljön a vádlija, amit Apám annyira szeretett nézni.

A hosszú, tollas kulccsal kaparásztak az ajtón, én meg már ordítottam belül, hogy megy a Fantomas, amit kinéztem a rádióújságból.

És nem volt reklám, a tévé mindig pontosan kezdett.

Beromboltam, ledobáltam a kabátomat, kesztyűmet, átizzadt sapkámat, Anyám még rámszólt, kisfiam, így kell ezt, én összeszedtem, cipő le, ne legyen hófoltos a frissen lakkozott parketta rohantam be a tévéhez és megnyomtam a nagy kocka krómozott gombot.

És nem történt semmi.

A régi tévéknek be kellett melegedni.

Amíg a csövek nem melegedtek fel és nem izzottak furcsán visszafogott sárgás fénnyel, amit a hátulján lévő réseken át néztem mindig ilyenkor, semmi se történt.

Se kép, se hang nem volt.

Ez a néhány perc, talán két perc lehetett, a kínok kínja volt.

Tudva minden másodperc veszteségét sürgettem volna az ólomlábakon vánszorgó időt, ami máskor olyannynira villámgyorsan telt el, általában akkor, ha jó dolgok történtek velem.

De most, a sötét képernyő előtt guggolva, a tévé iszonyú magas, sípoló frekvenciájának zavaró zajától szenvedve vártam, hogy megjelenjen a kép.

De nem jelent meg. Illetve persze de, csak mindig egy óra, három óra múlva, legalábbis annyinak érzékeltem azt a két perc bemelegedési időt.

Amikor bemelegedett, mindig volt valami csendes, finom pattogás, mint amikor kitágulnak elektromos dolgok, finoman jelezve, hogy életre kelt.

HÁtulról belepillantva a szerkezetébe már a csövek szépen izzottak visszafogottan parázsló fénnyel és egyszercsak megjelent először a hang, közvetlenül ezután a kép.

Én pedig néztem az órát, felfogva és megértve annak iszonyú veszteségét, hogy már 11 perce megy a film.

Ebből két perc a bevezető, stáblista, de akkor is, kilenc perc eltelt abból, amire egész héten vártam.

Mindezt egy nyomorult savanyított körte befőtt miatt. Mindezt a hó miatt.

Mindezt a kulccsal kaparászott ajtó miatt.

Mindezt Anyám kifeszített vádlija miatt.

A kis másodpercek összeadott vesztesége miatt.

Visszavonhatatlan veszteség.

Itt tanultam meg, hogy mindig mindenhová tíz perccel előbb érkezzek.

Legyen idő a váratlan veszteségek behozására.

Ezt máig tartom.

Bármikor, amikor önhibámból késnem kell, őrjöngök belül.

Ha pedig más miatt kések akár három másodpercet, szívből tudom gyűlölve hibáztatni azt, aki miatt elkéstem.