#régi én

[egy-senki-oszinte-irasai]

Igazából csak hiányzik az, aki régen voltam.

#magyar #saját #saját gondolat #saját írás #magyar tumblr #nem vagyok jól #hiány #hiányzik #én #önmagam #nem vagyok a régi #faszkivan #régi én

[callmemolly]

#magyar #magyar tumblr #egyedül #magány #versek #én #józsef attila #szomorú #élet #gondolatok #régi

[magyarfilmekatolcettig]

Én és a nagyapám - 1954. Rendezte: Gertler Viktor. Főszerepben: Koletár Kálmán, Gózon Gyula, Ruttkai Éva, Vígh Magda, Balázs Samu. https://anchor.fm/magyarfilmekatolcettig

#magyar #film #régi #retro #mfac #magyar filmek ától cettig #hungarian #movie #én és a nagyapám #1954 #gertler viktor #koletár kálmán #gózon gyula #ruttkai éva #vígh magda #balázs samu

[ajtostolahazba]

Anyuval tegnap este beszéltem, tök boldogan mondta, hogy sokkal jobban vannak, na mondom fasza, végre, akkor holnap tali, megyek haza, lefosom a covidot, ennyi erővel az Árkadban is elkaphattam volna, haza akarok menni. Egyszerre értünk haza a tesómmal. Anyu kint, kerdezzük: apu? Alszik. Ok. Bemegyünk, és ott mindketten padlót fogtunk. Apu holtsápadtan, erőtlenül fekszik, halkan beszél..olyan volt, mintha ott hasba rúgtak volna. Hogy ez a "jobban vagyunk"??? Hát apu konkrétan úgy nézett ki, mint akit kiterítettek. 2 percig sokkolva álltunk, aztán nálam bekapcsolt a robotpilóta. Két napja nem evett, mert nem éhes (wtf?) Anyuval veszekedett, hogy hagyja már nyugton pihenni (nagyon nehéz természet tényleg),de eközben észrevétlenül gyengült le. Igazából nem is az állapota aggasztott, hanem a depresszió, hogy ő feladja. Vittem húslevest, igazit, mondtam kimegyek tésztát főzni bele. Öcsém is kijött, ő sírt, én meg, bár belül bömböltem, csak arra tudtam koncentrálni, hogy ebből az állapotból ki kell hozni aput! Kijött anyu, mondtam ok, akkor megmondom mi lesz. Apu enni fog. Leszarom, hogy nem éhes, ennie kell. Anyu nyisson vizet a kádba, indul a karácsonyi wellness, mosson hajat, be is csavarom. A tesómmal megbeszéltük, hogy aput kiviszi fürödni, hajat mosnak, én lerángatom az ágyneműt, szellőztetek, kitakarítok. Gyönyörű idő volt. Amikor apu kijött, ezerszer jobban nézett ki, megette a húslevest is, jóízűen, vigyorgott, viccelődött is...rendesen érezhető volt, hogy itt nem a húsleves, vagy a tiszta ágy a lényeg, hanem hogy ő érezte, hogy mennyire fontos nekünk. Nem sírtam. Felvidítottam, evődtünk, ahogy mindig, ott csillogott a szemében mindig egy könnycsepp, de tartotta magát. Csak akkor pityergett, mikor azt mondta, ő ezt meg sem érdemli..mondtam neki, hogy szeretem, hogy ebbe a covidba ő nem fog belehalni és ha szeret, miattam akarjon jobban lenni! Mert szükségem van rá! És megöleltem, és olyan jó volt! És úgy jöttem el, hogy 30-án megyek ellenőrizni, hogy betartja-e, amit megbeszéltünk(leszarom milyen messze van, én megyek!) és azzal a régi, huncut mosollyal az arcán mondta, hogy neki ez volt a legszebb ajándék és becsszó mindent betart, amit megígért... És tudom, hogy így lesz!

Aztán este beszálltam a kocsiba, vagy 50km-en át bömböltem, beszéltem a lányaimmal, akik támaszaim most, mert tudják, hogy bár kősziklaként állom a sarat, ez milyen iszonyat nehéz. Hálás vagyok érte!

Most a 2. pálinkát iszom. Rendbe teszem a gondolataimat, kieresztem a gőzt. Én nem adom fel küzdelem nélkül! Nagyon szeretem őket. Megöregedni szar, de mind megöregszünk. Szeretni nem szabad elfelejteni...!

[eltiron2]

Hogyan ért gyors véget az Állatkerti pályafutásom? (Kis Magyarország-bemutató)

1991 óta kisebb-nagyobb kihagyásokkal vendéglátóztam, voltam pincér, kocsmapultos, mosogató, ha mást nem találtam, üzletvezető, séf, kutyafasza. 2-3 éve azt mondtam, elegem van a 12-16 órás műszakokból, a feketemunkából, a hamis mítoszokból.

ÉS MOST SZERETNÉM MEGKÉRNI A SOK FOLLOWERREL RENDELKEZŐ ISMERŐSEIMET, HOGY REBLOGOLJÁK EZT A SZART. Tudom, hogy lehetetlenül hosszú poszt.

Szóval szóltam minden haveromnak, hogy aki tud a képességeimnek megfelelő melót, az szóljon. Sok mindent nem tudtam összeszedni: beszélek angolul, németül, meg még pár nyelvet nagyon alapszinten, van egy esti gimis érettségim, meg egy vödör tapasztalatom mindenféle munkákból, a legaljától a legtetejéig.

Idén tavasszal felhívott a legrégebbi barátom (32 éve ismerjük egymást), hogy őt kinevezték a Fővárosi Állat-és Növénykert (innentől: FÁNK) osztályvezetőjének, és megszervez nekem egy munkainterjút. De (innentől GG lesz a neve) borzalmasan rendes, szabálykövető fickó, tehát nem becsempész a hátsó ajtón, hanem írjak rendes pályázatot, menjek be interjúra, ő támogatni fog, mert tudja, hogy jó vagyok a munkára.

A munka nagyon nehéz és felellöségteljes: kapusnak kell lenni, mosolyogva érvényesíteni a látogatók jegyét és azt mondani nekik, hogy "érezzék jól magukat", naponta 2-3 ezer alkalommal. Ezért ajánlottak garantált bérminimumot. Persze az interjú alatt elmondtam, hogy van kereskedelmis múltam is, szóval végül "kapus-jegypénztáros-jegyellenőr" lett a hivatalos státuszom, ez lett rányomtatva a badge-emre is.

A munkainterjún ott volt a "beléptetési csoportfőnök" (innentől legyen a neve PP) is, akinek az volt a két kérdése, hogy 1. Vagyok-e legalább 100 kiló; 2. Tudok-e bánni a cigányokkal?

Igen és igen.

Ez idén áprilisban történt, és aztán elkezdtem élni az áloméletet: kurvaszarul kerestem, de bazi jó helyen dolgoztam, igazából engem a lóvé sosem izgatott.

Aztán bő egy hónap után jött egy koszorúér-görcs, nem sokkal utána pedig meghalt anyukám, de ezekkel együtt is csak 4-5 napot hagytam ki a munkából, mert (figyelem!) SZERETTEM OTT LENNI.

Az állatkerti alkalmazottak közszolgálati státuszban vannak (amit imádtam, és nagyon-nagyon fontos lett volna nekem egy banki kölcsönhöz), tehát nekik nem 3, hanem 4 hónap a próbaidő.

Augusztusban lett időszerű, hogy beszélgessünk a véglegesítésről, GG, aki odavitt, eljött beszélgetni hozzám, hogy bajok vannak, mert a csoportfőnök PP problémázik, hogy én nehezen illeszkedek be és a munkatársak panaszkodnak rám. Nem értettem. Semmi ilyesmit nem tapasztaltam, csak azt, hogy PP kerül velem minden kommunikációt.

Végül a döntés napján (ami megérne egy külön posztot) PP odajött hozzám és közölte, hogy megvétózta a szerződéshosszabításomat, tehát gyakorlatilag ki vagyok rúgva.

Köpni-nyelni nem tudtam - aztán kb két hét múlva GG feljött hozzám és elmesélte, hogy PP-t és vele együtt a fél beléptetési csoportot ki kellett rúgni, mert kiderült, hogy a pénztárosok és a kapusok hosszú idő óta rendszeresen együttműködve LOPNAK. A Modus vivendi lényegtelen, de soksokmillió forinttal károsították meg a FÁNK-ot. Engem pedig azért rúgatott ki PP, mert tudta hogy van egy cimborám a vezetőségben, szóval nem lehet belevenni a buliba, így kockázatos, hogy lebuktatom őket.

Ez még nem a vége a sztorinak. Jeleztem GG-nek, hogy szívesen visszamennék a céghez, mert minden szarsággal együtt igenis imádok ott dolgozni. Egyeztetett az újonnan kinevezett csopfőnökkel, aki felhívott, hogy mennyire örülne ha visszamennék és legyek a helyettese - szóval a bürokrácia miatt újra megpályáztam formálisan a régi pozíciómat, biztosra tudva, hogy visszavesznek.

Pár nappal később hívott GG, hogy nem vesznek vissza, mert a "cég" nem veszi jó néven, hogy favoritizálja a haverját.

Míg ott dolgoztam, rövid negyed évben végig küzdöttem a bürokráciával, lehetetlen sztorijaim lennének még.

De a lényeg az, hogy tökéletesen alkalmas vagyok egy munkakör ellátására, de nem dolgozhatok ott, because fuck you.

Ez a rövid történet.

#énblog #állatkerti sztorik

[diogenesz2020portugal]

Szia! Ne haragudj, h ismeretlenül zaklatlak, de hétfőn Lisszabonba megyek a családommal, és szeretnélek megkérdezni, szted mi az amit feltétlen látni kell/ki kell próbálni/meg kell kóstolni stb. Lesz velem egy 7 éves, szóval ezt is figyelembe véve 😀 Nagyon köszönöm!

Olá @vedernagyur!

Én azt szoktam mondani, hogy Lisszabonban eltévedni a legjobb. Alfama bája felejthetetlen, számomra roppant kedves kis utcákkal rendelkezik. A Bairro Alto ugyanez, nappal teljesen más, mint éjszaka. Napközben szinte kihaltak az utcák, este viszont megtelik élettel (bár egy új szabályozás szerint este 11 után nem lehet az utcán inni). Ahol mi szeretünk enni, az a túlparton van, Casilhas-ban, ahová komppal lehet átmenni. Mindjárt a casilhasi kompállomás mellett jobbra van egy olyan étterem, amit jobbára helyiek látogatnak. Ennek megfelelően elég szakadtnak néz ki, de az ételek - ha szeretitek a tengeri herkentyűket - nagyon finomak. Én soha nem hagyom ki a hallevest, ami szerintem utolérhetetlen. Az adagok bőségesek. A halleves sajnos nem. Az étterem neve Restaurante de Farol (https://www.restaurantefarol.com/) Cascais-ba HÉV-vel lehet kimenni (a Cais do Sodré-ról indul) a végállomáson kell leszállni. A két kicsi strandja nagyon cuki (az egyik az állomás közelében található, a másikhoz, ahol egy óriáskerék is van, kicsit sétálni kell. Onnan érdemes kicsit tovább is menni, Van egy kedves kis öböl egy világítótoronnyal, remek fotótéma. Még messzebb a part mentén telálható a Boca do Inferno (a Pokol Szája), ahol nagy hullámok esetén szintén szép képeket lehet készíteni. Cascais-ból autóbusszal lehet továbbmenni Cabo da Roca-hoz (a kontinens legnyugatibb pontjához), ahol a nagy semmit lehet megtekinteni, de én imádom. Kb. fél órás buszút, a baloldalon érdemes ülni, gyönyörű onnan az óceán. Alfama-t is érdemes megnézni, itt két szép kilátó is van egymás mellett: a Miradouro de Portas do Sol és a Miradouro da Santa Luzia. Pompás kilátás nyílik a folyóra. A Cais do Sodré-n található a Time Out (az egyik fele piac, a másik sok kis étterem egy nagy közös evőhellyel. Itt kapható a város egyik legjobb fagyija is. Én a bazsalikomosat szeretem a legjobban. Híres hely még Belém, ahol a Torre de Belém, a Padrão dos Descobrimentos (Felfedezők emlékműve), a Mosteiro dos Jerónimos található, az utóbbitól nincs messze a Pastéis de Belém cukrászda, ahol az ikonikus süteményt lehet megkóstolni. Sintra is kihagyhatatlan az útikönyvek szerint, sok park és palota van ott. Az én kedvencem a lenti, 1000 éves alapokon álló régi királyi palota (Palácio Nacional de Sintra). Ha strandolni van kedvetek, megtehetitek Cascaisban, ahol védett öböl van, alig hullámzik az óceán. Ha nagy hullámokat szeretnétek, akkor Costa da Caparica lehet a célpont. Igaz, ilyenkor a víz még hideg, most 17 fokos.

Még 2 fontos dolog:

1. Mindenképpen érdemes kényelmes cipőben jönni.

2. A repülőtéren, ha lementek a metróba, odalent lehet "jegyet" váltani. Itt elektronikus jegyek vannak, értelemszerű lesz, hogy hol kell érvényesíteni. A metróból kijönni a jegy használatával lehet (ilyenkor természetesen nem von le pénzt). Nektek a Zapping-ot ajánlanám, azzal nem kell figyelnetek, hol ér véget az ún. belváros, és kb. 50 km-es körben bárhova jó. Annyival töltitek fel, amennyivel akarjátok. Egy út kicsit több, mint 1,60 euró. A metróról-metróra való átszállásnál nem kell külön érvényesíteni, nagyjából egy órás utazásra érvényes. Van ugyan Lisboa Card is, de az 24 órára 27 euróba kerül, igaz, pár múzeumba ingyenes belépést biztosít, de gőzöm sincs melyikbe lehet bemenni vele. 72 órára 54 euró.

[mirabellomonferrato]

A kezdet

Ez az első bejegyzés, a többi ilyen regényes nem lesz publikus, innentől csak a házak jönnek (meg az emberek) :)

A ház távol tartotta a kabócák hangos zizegését és döglesztő nyári napsütést. A falai még álltak, a tető is, de a födémnek csak a fa gerendái voltak meg. Ezeken ugráltam, gerendáról, gerendára. Hogy hol voltak a szüleim miközben ezt a hülyeségt csináltam? Ők a lakókocsiban aludtak, ahogy aludt az egész kis falu, ahol megálltunk a nagy olaszországi körút közben. 14 éves voltam, valakibe nyilván szerelmes, mert azt hiszem egész életemben szerelmes voltam, és a gerendán ugrálás közben azon gondolkodtam, hogy szabad-e arról álmodozni, hogy ez az én házam, vagy ez éppen olyan képtelenség, mint az, hogy Gulyás Csaba egy nap a szemembe néz, megcsókol és kimondja, hogy szeret. Lent, a szoba padlóján törmelék, újságpapír, lomok töredékei, festett fal és csempedarabok. Valami nagyon régi dolog nyomai, és én képzeletben régész voltam, felfedező, kalandor egy izgalmas életben. Nem lehet tudni, hogy az a ház, azok a gerendák vagy az utazás vagy a nyár vagy a kabócák rabolták el a szívem egy részét Gulyás Csabától, de örökre belém költözött a vágy, hogy egyszer nem csak utazó leszek Olaszországban.

Eltelt harminc év és csak utazó voltam, a felnőttség megtanított, hogy azt kell akarni, ami adódik, még azért is rengeteget kell melózni, a gyerekkori álmokból csak sóhajok lettek. Gulyás Csabát más férfiak sora váltotta, szerelmek, szexek, házasság, válás, más szerelmek, és én Portugáliában sétáltam az aktuális szerelmemmel és azon sóhajtoztunk, hogy milyen csodás a tenger, milyen jó is ez a mediterrán hangulat, milyen kár, hogy az ember nem itt él. Ha az „ember” már túl van azon, hogy egy férjnek és egy élettársnak is kimondja, hogy vége, akkor már tud súlyos döntéseket hozni. És a tengert bámulva rájöttem, hogy ez is csak egy döntés. Hogy akarsz venni egy lakást vagy házat egy másik országban. Ha akarod, megteheted, az álmokat nem kell letenni a határon. 2019 volt akkor, és nem volt egy fillérem sem. A gyerekeimet már hat vagy hét éve egyedül neveltem, megtakarításom annyi volt, ami vészhelyzet esetén pár hónap túlélést biztosít. De megszületett az akarás, a bizonyítási vágy, hogy meg lehet csinálni. Nekivágok az útnak, és meg tudom csinálni, mert bármire képes vagyok, hiszen lám, mennyi mindenen vagyok túl – egyedül. A Férfi kétkedően mosolygott, hogy na persze.

Az a férfi sincs már, csak a szerelem maradt és az elhatározás, hogy nem csak utazó leszek Olaszországban.

#Piemonti kalandok 01 #A kezdet

[rblc]

Teri néni

Ismét tropára ment a hátam. Ma itthonról dolgozom, fekve, pihentetve.

Délutánra egész jó volt, úgyhogy diclofenakkall felpumpálva leszaladtam Kumisszal sétálni, ahol belefutottam a tűző napon kerítésbe kapaszkodó nénibe.

Köszönte, nem kellett neki segíteni, egyszerűen csak túlvásárolta magát és nem bírt hazamenni. Csak egy picit pihenne. De azért ha ráérek és visszamegyek később, lehet, hogy megvár.

Hazahoztam a kutyát. Vittem a néninek egy pohár vizet. Pihent egy kicsit majd elindultunk.

92 éves. Elmondta, mi minden volt rossz ebben az életben. Leginkább Budapest ostroma. De a kajáért sorban állás, a bombázások voltak a legborzalmasabbak. Nem is érti, miért élt ennyi ideig.

Megkérdeztem, hogy azért a 92 évbe nem fért-e bele valami jó is. Megállt, elgondolkodott, és azt mondta, hogy rengeteget utazott. Amerikába nem jutott el, hogy lássa azt a nagy szakadékot (sic!), pedig szerette volna nagyon, de a hetvenes években személyesen látta a piramisokat Egyiptomban. Az valami csoda!

Nincs senkije. A szomszédja fogja eltemetni. Van telefonja, amin fel tudná hívni a szomszédot, ha baj van, de amikor beírja, hogy 0630, mindig valami félremegy, úgyhogy a szomszédot se hívja.

A háza az a régi ház ott, ahol a fehér kocsi áll. Bár annyira nem lehet régi, mert 1931-es, pont mint ő. Az összes többit lebontották a környéken és lakópark épült a helyén. De az övék egy hűvös kis oázis kerttel. Tudom, hol volt régen építőanyag-kereskedés, kik hogy ültették azokat a fákat, amiket az utcában látok. És azt is, hogy a szomszéd utcában van két egymás melletti ház, aminek ha leül a kerítésére pihenni, azonnal kikopognak, hogy menjen onnan. A szemközti házban van egy nagy ugatós kutya. Amikor meghalt a gazdája a kórházban, a kutya egész nap ugatott. Honnan tudta vajon?

A házban egyre több fiatal van, akik átalakítják a lakásokat amerikai konyhássá, ami nem való egy magyar lakásba. És a kert sem érdekli őket, ami odalent van a közös udvaron.

Le akart még ma menni kertészkedni, de lehet, hogy már nem fér bele az idejébe, hiszen még fel kell menni az emeletre. De nyugi, ha megkapaszkodik a korlátba, akkor simán felhúzza magát is és a banyatankot is (direkt lecseréltette a kerekeit nagy kerékre, hogy lehessen vele lépcsőzni). És valóban simán felhúzta magát. (Most attól tekintsünk el, hogy a kocsit én vittem fel később, őt meg a két hóna alatt megtámasztva emeltem fel a lépcsőfokokon.)

Egy dologra kért még meg csak, amit ő nem tud megcsinálni és a legtöbb gondot okozza: ha esetleg elfordítanám a kulcsot a zárban.

A konyhában leült a sámlira. Most ott pihen egy kicsit, hagyjam. A szomszéd majd később biztos átmegy. Meg a ház cicája, aki többnyire nála eszik. Ki is van neki készítve a kaja meg a víz.

Ne pakoljak ki a táskából, mert ő szeretné majd. Fölösleges telszámot hagynom, mert úgysem tud felhívni.

Nagyon hálás, remélem, nem tartott fel semmilyen munkában és be tudom fejezni időben, amit kell. Ja és Teri néninek hívják. És fog figyelni, hogy lát-e még.

Én meg hazajöttem, és úgy érzem, kicsit mintha valami belement volna a szemembe. Majd arra fogom, hogy megy ki a diclofenac.

[pappito]

elmesélem, mert látom érdekel

Van nekem egy fűnyíróm, illetve kettő, de a másik az elég hassle free, elemes. De Ez. Ez benzinges damilos fűkasza vagy mi a neve (line trimmer, weedeater, bushcutter, whatever) és amúgy nincs vele baj brummog és pörgeti (vagy ahogy unokaöcsém mondaná: pörgettye!) a damilt, szóval működik. De. Van neki a pörgettyűje közepén egy ilyen gomb-izé, ami, ha a földhöz csapkodod a masina elejét (Tap 'N Go), kienged még több damilt az elkopott, leszakadt helyett. Na ez a gomb-izé ez a használatban elvásott, elkopott, a teteje lemállott, így a földhözcsapkodás nem működik már. Na jó a csapkodás igen, csak nem lesz tőle hosszabb a damil. Ez, az múgy is utálatos fűnyírás élményén csak ront.

Na, gondoltam magamba' ennek van gyárja, majd veszek bele másik plasztik bigyót mibe kerülhet az, legott írtam is a gyártónak, hgoy hellóbelló, monnyad meg a cikkszámot vagy valami és már rendelem is az egyetlen alkatrészt ami _hótziher_ h elkopik a(z amúgy oké) szarotokon. Veszek hármat, évekre le van tudva. Az a kis izé a piros körben, na az az.

Kaptam vissza egy cirkalmas levelet, hogy nagyon örülnek, hogy elégedett vagyok a termékkel, de ez a filléres plasztik bigyusz bizony külön nem cikkszám, csak az egész damilos fej-bigyó egyben az, rendeljem azt. Anúgy nem vészesen drága, csak megsértődtem (ami ingyen van) hogy minek nekem egy egész új fej amiből csak ez az egy bütyök kell. Amúgy a damilcserebere része nem a legokosabb, a Husquarna sokkal jobb ebben, de a husky 10 munkaóra után meghalt. Ezt a szart online csak Invercargillból tudom megrendelni, akasszátok fel magatokat, van nekem 3D printerom, majd csinálok én magamnak ilyet, ha elvásik, printolok újat. Easy as.

Izé, szóval az van, hogy egy OctoPrintet futtató RPI volt ráakasztva a printerre, de a történelem fordulatai miatt az RPI kellett máshova, a printer is kicsit kiment a napi-heti használatból és bement a sarokba, de hát nem vagyunk állatok, hogy SD kártyán szaladgáljunk a gcode-al egyből kiokoskodtam, hogy végül is van itt egy öreg laptop, csak ül a polcon, de amúgy nincs baja, arra feldobok egy Octoprint, az majd USB-n megizéli a printert és kész. Aha.

A masina egy 2015-ös MB Air amin Monterey fut, mi baj lehet? A töltője is meglett egy óra alatt, egy másik alatt meg updételte magát amennyire tudta. Azt is mondja, hogy vigyem az akkuját szervizeltetni, de pár órát kibír azért. Erre nem érünk rá most, dolog van. Gyorsan elolvastam hogy kell OctoPrint tenni a macOS-re, nem bonyi, itt el van mesélve, töviről hegyire.

Miután ezt a laptopt a gyerek használta az isiben, nincs rajta semmi, gyári installt csináltam rajta amikor megkapta. Ezért elébb kell egy Xcode-ot telepíteni theát, sebaj, pikkpakk. Ja, nem, a mostani Xcode nem megy a Montereyen, kell egy régebbi változat, de azt csak akkor kap az ember, ha feliratkozik apple fejlesztőnek. Voltam én már mindenféle, ez is belefér, feliratkoztam. Találtam egy régi verziót (a 13-as jó) leszedtem a tíz gigát, kicsomagoltam, feltelepítettem. Kell még command line tools, azt is. Eltartott egy ideig, de sebaj, heg nélkül gyógyul.

Aztán kell egy Python, úgyhogy - követve a javallatokat - felinstalláltam a HomeBrew-t, azzal felraktam a Pythont, örvendeztem. Aztán kell egy virtualenv, de az ugye már nem kunszt, van pip, azt is felbigyóztam.

Aztán felraktam az OctoPrintet ami eleinte nem indult el, aztán meg de, nem értem se azt miért nem ment, se azt mitől megy most, de nem is érdekel, lényeg, hogy fut meg megy a kis webszervere is, lehet nyomkorászni az UI-ját. Igen a printert Elemérnek hívják.

Ezek után rájöttem, hogy fingom sincs milyen beállításokkal ment az OP a RPI-n, úgyhogy beléptem az RPI-be ami mással foglalkozik egész nap, megizéltem az izéjét, hogy két webszerver is fusson rajta anélkül, hogy idegesítenék egymást, így elértem a régi OP-t a régi, jól bevált settingeket tudtam backupolni, a backupot leszedni, rárakni egy USB-drájvra. (amit kerestem egy fél órát, ki használ ilyesmit). Ugyanezt megcsináltam a prusaslicerrel is, ha kéne a printert rángató szaron valamit kicsit újraszlájszolni meglegyen, de az nem volt nagy kunszt, config ki, config be, szivárványok, egyszarvúak. Aztán rákötöttem az öreg macet a printerre, látták és szerették egymást, minden fasza, elő a sublert.

A vacak elvásott darabot lemértem, Fusion-ban rajzoltam egy ugyanolyat mint emlékeim szerint eredeti állapotában ez volt (na jó, nem emlékszem jól, de mindegy a méret stimmol és nem egy komplikált alkatrész), stl ki, stl octoprintbe be, nyomtassunk. Az első print egy fos, a filament eléggé rottyon van, de sebaj, legalább a méretet le tudtam csekkolni, szépen passzol a fűnyíróba.

Nyilván amíg ezt gépeltem már eszembe jutott, hogyan lehetne ezt sokkal jobban csinálni, majd mindjárt újratervezem az egészet, mert nekem nem kell költséget csökkenteni, mint a gyárnak és nem számít, hogy 11g vagy 20g anyag megy bele a darabba, nem kell, hogy üreges legyen, csinálok jó masszív, tömört valami sűrű vagy full infillel.

Persze az egész kaland nem tartott volna ennyi ideig, ha van összerakva egy hálózatra kötött printer, vagy csak rájövök, hogy be van-e az sd kártya olvasó konfigurálva azon az SKR3 Mini E3 printer control boardon amire lecseréltem valamikor a gyári creality-t. Meg találok egy SD kártyát amit éppen nem használ semmi. De halvány lila fingom sincs, hogy amikor a firmware-t feltettem akkor megcsináltam-e ezt, sose kellett. (érdekes módon 3 éve a v1.2 board akkor 28 usák dollár volt, a mostani v3 meg hatvan. (le van ócsítva most 32-re de sokkal többet tud mint a v1.2 anno. Dual Z-driver, jobb hűtés, 3fan viszont ugyanazok a TMC2209 motorvezérlők vannak benne)).

Na mindegy, végül ilyen lett, nagyon szépen passzol, bár kicsit nehéz, 59.9g lett (phat boi) ami lehet, hogy kicsit zavarni fogja a masinát. Bár elég közel van a forgás közepéhez, úgyhogy úgy döntöttem, megbírja ez, megbírja. Most sajnos nem tudopm kipróbálni, mert nincs kedvem rossz az idő, de majd tán holnap.

#3d printing #lawn care #replacement part #dac #functionalprint

[nitta86]

Elhanyagolás

Tegnap a férjem segített kiszelektálni a régi kinyúlt zoknijaimat és közben volt egy felismerésem a szüleimről, ami miatt most enyhén ki vagyok borulva. Szóval pakoltuk ki a zoknikat és a kezembe akadtak a régi, de még mindig használható, nagyon jó minőségű, gyapjú túrazoknijaim, amiket a szüleimtől kaptam még 10-20 évvel ezelőtt. És mondtam a férjemnek, hogy igazából hálás vagyok a szüleimnek, hogy ennyi minőségi meg tartós cuccot vettek nekem, pl. bakancsot, hátizsákot, korcsolyát, de konkrétan nem értem, hogy miért nem voltak nekem hajlandóak hétköznapi zokniból, bugyiból, pólóból újat venni, amikor már kinőttem azokat, meg rongyosak voltak. És azt válaszolta, hogy azért mert ezek a nagyobb és tartósabb ajándékuk kapcsolódtak az aktuális projektjeikhez, pl hogy együtt túrázzon a magashegyekben a család, a hétköznapi dolgok meg nem. És az a baj, hogy igaza van. Minden ajándék vagy ilyesmihez kapcsolódott, vagy oda lehetett adni az egész rokonság előtt, amiből látszott hogy ők gazdagok és gondos szülők. Egy csomag bugyi vagy póló a 10 éves gyereknek az nem ilyen, azért nem jár ováció, szóval olyat nem vettek csak ritkán, mert nem fűződött hozzá érdekük.

És igazából igen, az is baj, meg rossz emlék hogy minden fehérneműm rongyos volt gyerekként amíg nem lettem elég idős hozzá, hogy vegyek magamnak a zsebpénzemből, és az is hogy folyton ki volt száradva a bőröm, mert nem törődtek vele, hogy nem tesz neki jót a lúgos szappan, amit ők szeretnek, és itt is az hozott megváltást amikor kamaszként vettem a zsebpénzemből tusfürdőt. De nem is ez volt igazán rossz, hanem a rémálmok amiatt, hogy 9 éves koromtól rám volt bízva a húgom, meg hogy 11 éves koromtól rendszeresen egyedül voltunk hagyva napokra. Meg az, hogy a húgomat én neveltem 5 éves korától, nem túl jól, mert túl kicsi és ijedt voltam hozzá, és ez valószeg hozzájárul ahhoz, hogy nem szeretnék saját gyereket.

És igazából bőven lett volna pénzük bébiszitterre, sőt a rokonok is szívesen vigyáztak volna ránk akár gyakrabban. Jellemző, hogy mikor egyszer anyám fontos előadásra készült, és itthon szerette volna ezt tenni mert a munkahelyén zavarták, akkor arra a hétre felfogadott egy au pair-t, aki vigyázott ránk és főzött, pedig előtte 2 hétig magunkat láttuk el, amíg elmentek apámmal kettesben nyaralni. Szerintem azért nem fizettek bébiszittert máskor, mert akkor kevesebb pénze maradt volna apámnak a drága extrémsportjaira, és nem azért mert nem tudták volna kigazdálkodni.

Időnként hajlamos vagyok arra visszavezetni a problémáimat, hogy nagyon patriarchális családban nőttem fel. És ez igaz, meg az is, hogy apám elég nőgyűlölő és terrorizálta az egész családot, ami anyám szerint a szeretet jele. Szóval ez szintén hozzájárult a problémához, de sorstársaimnál azt látom, hogy amellett hogy rossz volt nekik, hogy elnyomták őket a származási családjukban, amiatt hogy nők, amellett azért gondoskodtak róluk, meg tanítottak nekik lifeskillek-et hogy később jó anya és feleség váljon belőlük. Nálunk még ezt se, nem tanítottak semmit, csak amihez épp kedvük volt vagy kapcsolódott az aktuális érdeklődési körükhöz. Az hogy alap dolgokról fogalmunk sincs, az nem zavarta őket, sőt sokszor elhajtottak ha érdekelt valami, ami épp őket nem. Jellemző hogy évekig éltünk mirelit és instant cuccokon, 9 éves koromtól kezdve ezeket főztem magamnak és a húgomnak, és csak akkor tanítottak meg rendesen főzni mikor apám kitalálta hogy minden hétvégén hatalmas vendégség lesz nálunk, annyi kajával hogy mindhármunknak (anyámnak, nekem és húgomnak is), folyamatosan főznünk kellett. Nem az zavar, hogy nem kaptam elég tudást a házimunkáról, mert sok más kortársam se, és ezeket később is meg lehet tanulni, hanem inkább az, hogy amikor tanítottak valamit pl. a főzésről azt rögtön 50 főre kellett és ez is eléggé traumatizált, meg hogy alap dolgokat nem magyaráztak el nekünk, és pl. 10 évesen nem ismertem fel a parlamentet, azt hittem rá, hogy egy random kastély, de közben büszkék voltak arra, hogy a mi családunk milyen értelmiségi. És tényleg nagyon sok olyan apróság kimaradt amit mások megtanulnak pl. 4-5 évesen , mert a szülők sokat magyaráznak nekik, pl. illemszabályokról, emberi kapcsolatokról, vagy akár arról mit milyen gyakran érdemes kimosni, én meg 30 felett tanultam meg az internetről vagy terápiában. Mindez igazából néha ad szabadságot is, mert amit felnőttként tanulok meg, azt könnyebb felülbírálni, de összességében azért elég szívás.

#szövegesposzt

[korhazavaroskozepen]

Titkok őrzői

Van nálunk egy nagy és régi óra, amit vissza kéne állítani.

A Villany osztály szerint a Babra (értsd műszerész) osztály dolga. A Babra osztály szerint a Villany osztály dolga. Villany Laci szerint kérdezzem az Ödönt. Ödön azt mondja, Villany Laci szokta átállítani. Villany Laci azt mondja, ő még sosem, de akkor lehet, hogy a dagadt Béla. Dagadt Béla azt sem tudja, hogy hol van ez az óra. Babra osztály azt mondja, oké de milyen típus? Semmilyen, egy sima óra. Akkor ők nem tudják, lehet, hogy a kis Laci (aki 150 centi volt) állította mindig, de ő már nyugdíjas.

Miután meguntam az egészet, megnéztem, és az órát úgy kell átállítani, hogy:

odamegyek

felnyitom az üveg fedelet

visszaterem a mutatót

Szerintem ezt nem fogom senkinek elárulni, így most én leszek a Nagy Tudás őrzője, és amikor sorsom véget ér a kórházban, csak az arra legméltóbbnak fogom átadni a titkot. Addig meg majd azt mondom, hogy a villany, vagy a babra osztály dolga.

[sztupy]

A móros threadben említette meg @k0vasz kolléga hogy miért nem arról cikkeznek, hogy egy random ózdi gyerek jutott el a Yale-ra, úgyhogy gondoltam meg is nézem mi lehet Marcival, az én korom nagy hírességéről, akinek korántsem volt annyira szerencsés anyagi háttere, mint Mórnak

TL;DR: egy átlagos szoftverfejlesztő lett belőle, és a Yale vagy MIT helyett a Miskolci Egyetem jutott neki.

Marcit amúgy személyesen is ismertem, amikor a Földes informatikatanárának a mája végképp feladta a szolgálatot a sok pálinkától, akkor ugye keresni kellett a Marcinak új IT magántanárt, és hát a Herman-ra esett a választás, ahol pedig részben úgy lett megoldva a dolog, hogy "Szilárdkám itt van a Marci, segíts neki te is".

(Arra már nem emlékszem hogy miben korrepetáltam, az egyik régi posztomban azt mondtam a többdimenziós tömbök voltak a téma, de szerintem az valaki mással lehetett, Marcival talán inkább egy ilyen LPT portra szerelhető ledsor kijelzővel játszottunk)

Mindenesetre amire ki akarok lyukadni, hogy lehet, hogy Mór okos gyerek, de az is biztos hogy a szülei nem szoptak soha azzal, hogy a gyereküknek az egyetlen magántanár egy kb. 3 évvel idősebb gyerek lesz csak a környéken. Ha Marci mögött hasonló hátszél lett volna, akkor esélyesebb, hogy az MIT-ra járna ösztöndíjjal.

A Telexnek meg a kurva anyját hogy ilyen nemhírekkel foglalkozik akkor amikor a magyar oktatás még nagyobb hulladék állapotban van, mint amikor én meg a Marci tanultunk benne

[viking84chef]

Vizualizáltam! 🤣🤣🤣

"Tegnap volt az ezüstlakodalmunk. Gondoltam meglepem az asszonyt valami szexi játékkal. Az erre szakosodott boltban nagyon segítőkész hölgyike kalauzolt, gyanúsan jól ismerve minden terméket.

A választásom egy fullextrás vibrátorra és egy csiklóstimuláló zselére esett, amitől a hölgy szerint az asszony automatikusan és sorozatban a mennybe megy majd. Hát ennyi pénzért minimum, hogy sikítozzon...

Eljött a várva-várt este, a gyereket hamar felküldtük az emeleti szobába aludni, mi pedig lent, a konyha melletti vendégszobában vetettük bele magunkat a gyönyörbe. A feleségem igen lelkes volt, mikor kicsomagolta az elemes pasit. Tudott az mindent, amit egy hagyományos broki nem. Tüskés volt és redős, a feje csapkodott és tekergett, mint egy kukacnak: miközben lilán villogott és belül kis golyók szaladgáltak körbe-körbe. Mindezt állítható sebességgel, és egy vízálló hangszórón át halkan nyögdécselt is. Be kell vallanom, az én hagyományos családfám ennek a negyedét sem tudta, megmaradtam a lihegős-lökdösősnél.

A virgoncító zselé olyan picike kapszulában volt, hogy elsőre azt hittem, be kell venni. Szerencsére az asszonyon volt szemüveg, és olvasni is tud. Miután texiltelenítettem a drágát, neki is fogtunk a tutinak. Elvégre egyszer van ezüstlakodalmunk!!

A zseléből egy nyomásnyi kell az ujjra, aztán besimulni a megfelelő helyre, és klikkelni az egérrel... Jöhet a repülés.

Nem is volt gond úgy öt másodpercig. Kérdezem az én életemet, hogy milyen érzés? Azt mondja hideg meg bizsereg. Aztán hogy meleg, egyre melegebb, sőt forró, éget, éget!! -kezdte sikítani, nekem meg eszembe jutott, hogy kora este még összevágtam az alapanyagot a híres, Plutonium becenevű csiliszószomhoz.

Az asszony már bőszen tépte a lepedőt, de nem egészen úgy, ahogyan én akartam. Eszembe jutott egy régi netes sztori, amikor szőrtelenítő krém került egy faszi tökeire... Kifutottam a konyhába, és előkaptam egy adag áfonyás jégkrémet. Kanalat elfelejtettem vinni, kézzel nem nyúlhattam bele, hát fogtam a vibrit, és azzal kentem az asszony lába közé egy jókora adagot. Ő felsikoltott a váratlan hidegtől, és kiverte a kezemből a brokit, ami épp szemen talált. Valahogy közben be is kapcsolt, és most gépkukacként tekeregve, nyögdécselve iszkolt az ágy sarkába. Utánavetettem magam, hogy elkapjam, mikor az asszony fájdalmában felhúzott térde úgy tökön talált, hogy egyik kezemben a bólogató Jancsikával, másikkal a farkamra borítottam a maradék jégkrémet, és fejhangon anyázva hanyatlottam mellé. Ekkor nyitott be a húsz éves lányunk.

Az anyja befeszülve vergődik, az apja mellette lila jégkrém monoklival hörög, és erőből keféli az áfonyás desszertet, lilán villogó, nyöszörgő, körbe-körbe integető műfasszal a kézben, miközben a brokiról, és az anyja p**ájából csöpög az olvadt fagyi.

Azt hiszem, ha eddig nem is, de most sikerült helyrehozhatatlan törést okozni a lelkében. Vagy öt másodpercig meredten bámult, majd csak annyit mondott: Bazdmeg, ti aztán nagyon betegek vagytok... , és másnap a barátjához költözött.

Az asszony egy hete nem szól hozzám, és lett egy könyvtárszobám...

Megérte!"

[tattoodfirewicca]

"De én tudod inkább nem beszélek róla

Ez jobb ha mások szívét már nem nyomja

Így is tele vagyok régi sebhelyekkel

De továbblépek és talán majd egyszer

Minden ugyanúgy lesz mint

Amikor még régen kint

Játszottunk, és nem számított

Hogy ami nem öl meg az fájni fog"

#magyar dalszöveg #dalszöveg #soulwave #Sebhely #fájdalom #depresszió #Nem öl meg #magyar tumblisok

[kezenani]

ez :D <3

/a BRFK fb. oldaláról

Várjál, ezt még elmondom. Izének néztek, lomnak, kidobott játéknak, én nem tudom, fölöslegnek, megunt hogyhívjáknak. Komolyan. Ezt írták legalábbis. Kik, kik, hát az elrablóim. Levélben. Dehogy, nem váltságdíjat kértek. Bocsánatot. Én egyébként nem haragszom, jó balhé volt. Na.

Ücsörgök este kint, ahol szoktam a presszó előtt a székemen, érted, kellemes, tiszta, hűvös idő volt, bírom az ilyet, kicsit emlékeztet a gyerekkoromra, a tajgai tavaszelőre, az erdőszélen birizgálták a bundám ilyen friss fuvallatok. Ez persze totál más, mióta belvárosi medve lettem, elkényelmesedtem, elszakadtam a természettől, de éjjelente, amikor nagyjából elül a zaj, meglassúdik a forgalom, még érzek valamit a régi időkből, mindegy. Ott mélázok magamban, már azt sem tudom, igazából min gondolkodtam, semmi lényeges, nagyívű, annyi csak, hogy veszek holnap mackósajtot, ráéheztem, tudod, milyen nehezen parancsolok a gyomromnak. Na, ebből semmi nem lett.

Megállt egy taxi, kiszállt egy ember, nézegetett. Ebben még semmi nem volt, elvégre azért volnék: látványelem, vendégmegállító, szőrös gesztus, szelfikellék, játék. Megfogott. Ilyen is volt már, én különösebben nem bánom, csak ne a hónaljamnál húzogassanak, ott érzékeny vagyok. Felemelt. Elvitt. De nem csak úgy gyalog, öt-tíz méterre, poénból, olyan volt már, belga bachelorbrigád, lágymányosi lánybúcsús bringák, tudnék mesélni. De eddig mindig visszaültettek a helyemre, fotóhegyek, kész, az élet ment tovább. Most viszont én mentem tovább, jobban mondva vittek, kérlek szépen, méghozzá egy taxiba begyömöszölve. Egyre távolodtunk, végig a Szinnyein, én meg hallgatom, hogy jó leszek otthonra, még tűrhető az állapotom (!), aztán kiszállásnál, hogy kicsit nehéz vagyok, mint a sár, nomost azért érzed a helyzet groteszk mivoltát; majd legközelebb kajak fogyózok, mielőtt elrabolnak, nem? Figyelj, olyan nagyon azért nem estem kétségbe, ahhoz képest, hogy el voltam rabolva, bundám szála nem görbült. A mobilom persze nem volt nálam, de úgy voltam vele, hogy majd csak lesz valami… Lett.

Gazda nagyon keresni kezdett, ahogy észrevette az eltűnésem, Facebook-on köröztetett, a zsaruknak is szólt. Ezt észrevette a rabló is, mérlegelt, sutyorgott a társával, és már nem ért nekik annyit az egész. Mit szépítsem: kitettek a Jósika utcánál, becsületükre legyen mondva: jól bántak velem, nem sanyargattak, tettek rám egy levelet, hogy hát szánják-bánják, benézték, azt hitték, hogy lom vagyok… Phúúú… Jólesett, sejted. Egy közelben lakó srác talált rám, ismert, már a Facebook-ról, tudta, mi a dörgés. Bevitt magához, ne fagyoskodjak, vagy el ne vigyen újra valaki, amilyen kapós lettem… Aztán jöttek a rendőrök, röhögtek, persze, hogy medvementő-akció, ez Budapest, nem ám a New York-i helyszínelők, de atomkorrektek voltak. Odaálltak egy csíkos Skodával, beültettek a jobb egybe, övemet is bekötötték, mondták, hogy ne nyúljak semmihez, majd ők szirénáznak, ha kell, de aztán nem kellett. Az egyik rámhozta a frászt, hogy megyünk a kapitányságra, mert bűnjel vagyok, vagy mi, iktatnak, betesznek egy kamrába… de csak poénkodott. Pár perc alatt hazavittek a kávézóhoz, Gazda már várt, lepapírozták, hogy nem sérültem meg, aztán visszaültem a székembe.

Hát, igazából ennyi volt. Megvagyok.

Bernát

[diogenesz2020portugal]

“Én már nem tudom, vagyis elfeledtem, és akarnom kell emlékezni rá, hogy alig néhány évtizede még nálunk, Magyarországon is szóltak egymáshoz az emberek, tudni akarták, honnan jön a másik, mire vágyik, nyitva voltak az ajtók, feljártunk egymáshoz, a függőfolyosón vagy a kis ház előtt ott volt a hokedli, arra ültek ki az öregek, akik nem is voltak öregek, és mondták, hogy telik az élet, mi a titka a roppanós kovászos uborkának, milyen nóta járja, ki süti legszebbre a szalonnát, hol olcsó a sütőmargarin.

Én már nem tudom, mi lehetett annak a bizalomnak az alapja, hogy bárhol kaptam egy karéj lekváros kenyeret, és az utca tele volt gyerekkel, lábtengóztunk és jártuk a határt, az öregek, akik nem is voltak öregek, dominóztak vagy huszonegyeztek, és valahogy mindig volt min nevetni. El sem tudom képzelni, min lehetett annyit nevetni.

Én már nem tudom, hogy volt, hogy szerettük, vagy ha nem, hát elviseltük egymást, nem kellett kínosan feszengeni a vasárnapi ebédnél, már nem emlékszem, milyen úgy beszélgetni, hogy ha vannak is tabu témák, nincsenek aknák, nem lesz lápos és mérgező a beszélgetés egyik tőzeges szóról a másikra; csevegjünk bármiről: szobafestésről, locsolásról, olvasásról.

Én már nem tudom, milyen az, hagyományról, szokásokról beszélni alanyi jogon, úgy, hogy hiszem, a világ leírható és meghódított, mert a búcsúra hazajön a család és a húszliteres fazékban rotyog a töltött káposzta, és az asztali fehérbor mellett elmeséljük a nagy eposzainkat, mondjuk arról a rémületes inflációról, amikor tönkrement a pengő, és a házra félretett pénzből tata végül egy kenyérvágó kést vett meg egy bilit.

És persze azt sem tudom, honnan vették a régi öregek a derűt, merthogy ezt nem sírva mondták, hanem nevettek, „ma is megvan az a bili”, mondta kacagva tata, pedig nem volt meg, vagy ma nincs meg, ahogy derű sincs, az élet derűje, ami akkor is erősebb volt a türelmetlenségnél, gőgnél, irigységnél, ha nem lett meg a csinos családi ház. Mert volt helyette boldogság, gyerekek, jó szó, és annál nem volt fontosabb.

Úgy hozta az úri dolgom, hogy egy aprócska olasz faluban voltam, amikor itthon megint felizzott a gyűlölet állami ösztökéje, amikor újra irritálni kezdték a magyar emberekben az egyébként is megzavarodott lelket. Próbáltam nem figyelni a hazai híreket, hogy „tudtam-e”, csak ültem, néztem a tengert, és láttam, hogy arrafelé még kiülnek a padra az öregek, akik nem is öregek, dominóznak a tengerparton, nagyot nevetnek a péknél, nem lökik el egymást, nem keresik a konfliktust, nem úgy élnek, hogy azt lesik, min sértődhetnek meg. És nem azért – hiszem, hogy nem –, mert jobb emberek, mint mi. Aztán persze mégis, és mégsem.

Éreztem magamban a kelet-európai rutint, ingert a szorongásra, a félelemre, a türelmetlenségre, „mit lopja a napot?”, „miért nem szól rá a gyerekre?”, „miért nem hozza már?”, de a tenger, a falucska szűk utcái, a mosolygós emberek nem hagyták, minden mozdulat kigúnyolta jól táplált magyar szorongásom. Irigy lettem, bevallom, egészen őszintén irigy. Szeretném én is elhagyni az eredendő sértettségem, ami a Lajtán innen úgy születik az emberrel, mint másutt Ádám és Éva vétke, azt az örökös gyanakvást, hogy engem rá akarnak szedni, meg akarnak károsítani, át fognak verni, megalázó helyzetbe fogok kerülni, és másról sem szól az élet, mint hogy ezekre készülök, és ezeket heverem ki. Mert semmilyen sérelmemre – ahogy az apáméra és az ő apjáéra sem volt – nincs orvosság, jóvátétel, igazság. Ezért mi, magyarok az apróságokat (elénk állnak a sorban, nem engednek át a zebrán) is úgy éljük meg, mintha bedőlt volna a világ, és csak dühöngünk, rágjuk magunkat, pazaroljuk az életet.

Vajon tudtam én valaha bízni, várni? És maga? Maga tudott?

Tudta, hogy bízni, hinni jó dolog, gyógyítja a lelket?

Láttam egy nagyon öreg livornói nénit, járókeretbe kapaszkodva csodálta a tengert, aztán behunyta a szemét, és csak hagyta, hogy simogassa a sós szél. Amikor elfáradt, idős fia és menye visszasegítették az autóba. Néztem az órámat, két és fél percig tartott, mire be tudott ülni az ülésbe. Addig állt a tengeri úton, az egyetlen hegyi szerpentinen a forgalom. Várták, hogy egy idős ember elinduljon haza. Nem dudáltak, nem villogtak, nem mutogattak. Egy idős asszony szerette a tengert. És most hazamegy. Az az idős ember mi vagyunk, a mi múltunk, a mi zálogunk, a mi toleranciánk, a mi szeretetünk.

Ön tudta ezt?”

Grecsó Krisztián