#karomat

[szottesfolditanyak]

Kedvesem, meghozzam magának a szerencséjét?

- kérdezett be a kocsiablakon a cigányasszony. Egy szokatlanul langyos áprilisi napon álldogáltam leeresztett ablakkal egyik lipótvárosi rendőrlámpánál. A nő nem volt sem fiatal, sem idős. Elegánsan összeválogatott, jó minőségű cigány ruhát viselt, pirosat, hosszú szoknyát, valami piros felsőt, jól állt neki, viselte. Meglepett a nőt körüllengő hangulat -- ahogy megszólított, abban nyoma sem volt a cigányok sokszor szokásos passzív-agresszív, ajánlatnak álcázott kényszerítő kunyerálásának. Ez a nő teljesen rendben volt önmagával és a világgal, harmonikus volt a megjelenése, tiszta volt, lebegett körülötte valami derű, könnyű mosoly. Nem kért tőlem, hanem tett egy ajánlatot.

Drágám, most ezt így hogy? - sóhajtottam a zöldre váltó lámpára mutatva, és egy viszláttal továbbindultam a kocsisorral.

Derű, volt ebben a nőben egy szokatlan, láthatatlan és csendes valami, ami adta neki a derűje alapját, csodálkoztam rá a velem jövő benyomásra. A következő sarokig elérve viszont eszembe jutott egy Popper Péter-történet. A nő aurája és az írás emléke összeért, tettem egy kört a háztömb körül, leparkoltam és odamentem a cigánynőhöz. Meghozzam a szerencséjét? - kérdezte mosolyogva. Hát rám férne valami efféle, válaszoltam vissza vigyorogva. Vegyen elő valamennyi pénzt, szólt. Többet kicsit, mondta, amikor előhúztam egy ötezrest. Mellétettem még kétezret. Nincs több? Mindegy, jó lesz, mondta, vegye a markába. Nyújtsa a karját. Adja ide a pénzt az én kezembe. Akkor megfogta a karomat és elkezdett egy egyszerűsített kis ráolvasásfélét elősorolni a bajaimról meg általában a szerencsétlenségről, a családi ősökről, végül kihúzott pár szőrszálat a karomról és felszólított, fújjam el a szerencsétlenségeket magamtól, fújjam szét a szőrszálakat. Hogy a szerencse hozzám érjen. Szétfújtam őket, ahogy mondta. Most már elér hozzám a szerencse, biztosított mosolyogva. A művelet ezzel befejeződött, a pénzt magától értetődően eltette, barátságosan istenhozzádot mondtunk egymásnak és elváltunk.

Én az egész processzust az elejétől fogva csendben és csodálkozva végigmosolyogtam magamban, sejtettem, hogy valami fentihez hasonló következik - nem véletlenül jutott eszembe az az írás.

Mindez 2010 körül történt. Akkoriban az a válság eléggé megtépázta az én bevételeimet is, a fenti történet idején például az összes pénzem valami harmincezer forint lehetett. Az ügyfelek szépen elmaradoztak az évek alatt, 2010-re ez majdhogynem beteljesedett, ráadásul a megelőző karácsonyi bevétel is siralmasnak bizonyult, pedig az szokta adni az éves bevétel felét. Szóval nem állt túl rózsásan a pénzügyi helyzet, és ezzel most megszépítem a valóságot. Ennek ellenére minden sajnálkozás nélkül adtam oda azt a hétezer forintot ennek a nőnek - ennyit megért ez a történet.

Az életem a fenti eset után a szokásos medrében csörgedezett tovább, áprilisból lassan május lett, közben megkeresett egy ügyfél. Aztán felhívott egy másik. Két hétre rá jött egy megrendelés egy évek óta eltűnt ügyféltől. Ahogy telt az idő, olyan ügyfelek kerestek meg sorban, akiket már régesrég elfelejtettem. Az én munkámban a megelőző húsz év alatt mindig én futottam az ügyfelek után. Ezen a nyáron viszont ők kerestek. Szinte az összes, akivel addig kapcsolatban álltam, hozott megrendelést. Így telt el a nyár és az ősz. Ezek a hagyományosan döglött szezonok most hoztak annyi pénzt, hónapról hónapra, hogy tisztességesen megéltem belőle. Soha a megelőző húsz évben és az azóta eltelt tizenpár évben sem fordult elő ilyen bevételű évközbeni időszak, megközelítően sem.

Hát ez a piros ruhás cigányasszony varázslásának története. Az év végén aztán elkezdtem egy másik munkát, amiből ma is élek. A régi megrendelőim pedig egy év elteltével visszaálltak egy amolyan alapjárati szintre, azóta is ott ketyerésznek. ______________ A Popper-történet:

A fiatalasszony lelke nagyon beteg volt. Annyira beteg, hogy Nyíregyházáról járt fel hozzám pszichoterápiára. Persze csak szombatonként tudott jönni, s akkor két órát dolgoztunk együtt. Egy éve tartott már közös munkánk, vajmi kevés eredménnyel. 

Egy napon felhívott telefonon:

— Ha szabadságot vennék ki, és Pestre jönnék a barátnőmhöz, tudna naponta fogadni?

— Persze. Mi történt?

— Éppen azt szeretném elmondani. Történt velem valami nagyon fontos.

— Jöjjön.           

Az történt, hogy egy délután, amikor a munkahelyéről hazafelé indult, két cigányasszony csatlakozott hozzá. Az idősebbik jósolni akart neki, de ő elutasította. Azonban a cigányok nem koptak le, kísérték és állandóan duruzsoltak neki, illetve csak az idősebbik. A fiatal mindvégig néma szemlélője volt az eseményeknek. Amikor már közel járt a lakásához, azt mondta a cigánynő:

— Kedveském, magának beteg a lelke. Meggyógyítsam?

Erre megtorpant. Mit láthatott rajta az asszony? De aztán továbbsietett. Végül is nem felelhette azt, hogy már jár a Popperhez. A cigányasszony követte. A lakása előtt megérintette a vállát:

— Mondok magának három nevet. A három legfontosabb ember nevét az életében.

És mondott három keresztnevet: a férjéét, a szeretőjéét és az enyémet. Ez úgy hatott, mint egy váratlan égzengés, amikor derült az ég. Megállt. Nézték egymást. A cigányasszony szeméből valami ősi mélység sugárzott, meg egy kis humor, mint amikor egy tó vizén megcsillan a napfény. „Mit fejezhet ki az én tekintetem — gondolta — a fiatalasszony, amit ez a nő észrevett?" Aztán csendben elindultak egymás mellett, kifelé a városból.

Egy elhagyatott horhosnál megálltak.

— Van pénze? — kérdezte a cigánynő.

— Van.

— Mennyi?    

— Talán százötven forint.

— Adja ide!

Kinyújtott tenyerében volt egy barna fakereszt, az alá gyömöszölte a pénzt.

— Most fújjon rá! A világ négy égtája felé... Apád, anyád, testvéreid mind ide gyűljenek!

És akkor elkezdett lassan sétálni a varázslatos találkozástól megbűvölt nő körül. Valamit halkan zümmögött, kántált. A cigánylány messzebbről nézte őket. Úgy látszik, ő még csak tanuló vezető volt. A kliensem észrevette, hogy nem egyszerűen köröz körülötte, hanem nagy spirált jár, s egyre közelebb kerül hozzá. Végül már egészen az orra előtt keringett.

Akkor hirtelen lebukott, felhúzta a nő szoknyáját, lerántotta a bugyiját és kitépett egy marék fanszőrzetet. Olyan fájdalom volt, hogy felordított kínjában. De a varázslónő eléje tartotta tenyerén a véres gyökerű szőrzetet.

— Fújja szét az égtájak felé! Fújja! Fújja!

A szőrök szétszálltak a világba. A cigányasszony pedig megint spirált kezdett járni, de most ellenkező irányban. Zümmögött, kántált. Egyre távolabb került. Végül egyetlen szó nélkül lassan elment. Fiatal társa követte.

A kliensem minden nap eljött, de nem lehetett vele mit kezdeni, olyan álomtorlódásai voltak. Rengeteget álmodott minden éjszaka, egyik álom nyomult a másik nyomába, és nem felejtette el őket. Szótlanul hallgattam, mert nem volt idő beszélni róluk. Iszonyúan nyomasztó, misztikus, szadista, önpusztításról mesélő álmok voltak. Így telt el egy hét. A második héten az álmok ritkulni és szelídülni kezdtek. De álomfeldolgozásról, asszociációról még mindig nem lehetett szó. A hét végére mintha magától rendeződött volna a helyzet, talán kiürült az álomélete.

Hazautazott és megint jöttek a szombati kétórák. Ám egy hónap elteltével azt kellett mondanom neki:

— Drágám, nem vette észre, hogy magát a cigányok meggyógyították?

— Tudom.      

Minden neurotikus tünete elmúlt, férjével sikerült harmonizálni az életüket, a szerető is a helyére került. Rám már nem volt szüksége.

Ritkítottuk az órákat, kéthetenként, majd havonta jött, aztán elköszöntünk egymástól.

Mit tehettem volna? Utazzak le Nyíregyházára? Úgyse találom meg azt a cigánynőt. És ha igen, nyilván nem tanít meg az ősi mesterségre. S ha megtanít, és híre megy, hogy Popper a kliensek fanszőrzetét tépdesi, mikor zárnak ki a Pszichológiai Társaságból?

Soha nem volt annyira mély értelme számomra a mondásnak — Suszter maradj a kaptafádnál! —, mint akkor. Különböző kultúrák nem összekeverhetők.

De egy páciensemet mégis elvették a cigányok és meggyógyították. Vagy rájuk is érvényes egykori sebészbarátom mondata, amelyet akkor fogalmazott meg, amikor egy műtétéhez gratuláltak neki?

— Én megoperáltam, a Jóisten meggyógyította, csak a Jóisten tudja, hogy hogyan.

_________

Praxis, 2007   Az ősi gyógymód

#varázslatos

[bereczkytamas]

Kurvanagyot estem a biciklivel.

Holnaptól vagyok szabadságon, rengeteg izgalmas tervem volt. Ehelyett most felpolcolt lábbal borogatom a megzúzódott karomat.

[sonnenscheinmano]

Ma volt az első olyan gondolatom, hogy tán jobb lett volna, ha januárban hagynak meghalni. Mert az nem élet, hogy orvostól orvosig járok. Tegnap befeküdtem egynaposra az érsebészetre, két és fél óràn keresztül műtötték a karomat, reggel negyed hatkor ébresztettek, hogy menjek fel egy emellettel feljebb dialízisre, utána kicsit rosszul voltam, húzódik a karom, a nadrágomat is alig bírtam felvenni, és jöttem le a lépcsőn a kórházban, vettem még egy kólát és láttam az embereken a sajnálkozást, hogy szerencsétlen fiatalember mankóval meg egy agyonfáslizott balkarral próbál fizetni az automatànál; a sajnálkozást utálom a legjobban; eleve hendikeppel indultam, nagyjából negyvenévesen elértem, hogy ugyanolyan ember legyek, mint bárki más, erre itt vagyok 45 évesen lepusztulva.

Holnapra ez persze elmúlik, ugyanaz a lendület visz majd előre, mint idáig. Mert sosem adom fel.

#wegenersgranulomatosis #crigler najjar #sopron #az élet szép

[sronti]

Mai túrában volt szarvasfeszkó a Richmond parkban, meg temetői vásár, meg persze erdő is. Nagyon sajnálom, hogy vége a nyárnak, végre sikerült idén felfedezni néhány helyet és a karomat se törtem el, mint tavaly.

Nagyon szerettem a folyópartot Greenwich-nél, a Chase-hez vezető utat és a Chase-t magát Dagenhamben, ahogy ezt a Richmond parkot is, meg Epping Forrestet (az odautat nem mindig).

Jövőre Dél-Londont és az azon túli részt kéne jobban felfedezni, meg talán kicsit feljebb lehetne menni északra.

[angelofghetto]

sunny

Egyszer dolgoztam egy helyen amolyan recepciós-asszisztens-féle munkakörben egy nagyon jó csapat tagjaként. Mindenki hozzátett valamit ahhoz, hogy jó hangulat legyen a munkához, mert naponta nehéz emberi sorsokkal kellett szembenézni, és kellett meríteni valamiből, hogy adni tudjunk.

Akkor még olyan kis zenei szignálok szóltak, mikor az ember bekapcsolta a számítógépét, be lehetett állítani, mit halljon az ember. Én egy olyan szignált választottam, amiben nagyon kicsi gyerekek kacagtak. Aztán beraktam egy zeneszámot, hogy amíg ráhangolódom a munkakezdésre, kapjak tőle egy kis lendületet.

Ez a szám általában ugyanaz volt, de időről időre másikra cseréltem, ne váljon unalmassá. Ez afféle reggeli rituálé volt, a kollégáknak is tetszett.

A Harmadik műszak sorozat egyik részében találtam egy nagyon jó hangulatú számot vége-főcím aláfestésként, lenyomoztam, és most az a reggeli indító dalom. Nem foglalkozom a szövegével, csak beszívom a zenét, és hagyom, hogy hasson rám:

Napsütéses kora reggel van, egy autóban ülök, valami országúton hajtok, gyér a forgalom. Az ablak letekerve, árad be a hűs, friss levegő, az autó siklik, nyugodt és derűs vagyok, az útmenti fák árnyéka furcsa rajzfilmet vetít a motorháztetőre. A testem még emlékszik az előző éjszaka örömeire, a lelkem felszabadult, és csak vezetek, a karomat melegíti a nap.

#reggelindítók #látható zene #Youtube

[cintia12]

°Fél karomat adnám azért, ha visszamehetnék

Ha volna rá esély, hogy a jövő szebb is lehet még

Mert ha más a kezdet, más a vég, más lesz a folytatás

Csak egy apró szárnycsapás - Pillangó-hatás°

#magyar #idezet #thegrenma #pillangohatas #zene

[homancsb]

05.25

Kattogó agy zörgése:

Tudod mai napig mikor felhoznak téged, úgy emlegetlek, hogy az első igazi nagy szerelmem. Akiért a karomat oda adtam volna, sőt az életemet áldoztam volna ha az megment.

Fáj a tudat, hogy szeretlek, de nem lehetek veled, hiszen megfogadtam, nem hagyom, hogy több sebet ejts rajtam/bennem.

Azt a csókot keresem ami tökéletesen passzol az enyémhez, de egyenlőre úgy néz ki nálad hagytam.

Sokat gondolok rád, de gondolom ez feltűnhetett, hamár csak miattad van lent a tumblr.

Szívem szerint oda mennék, átölelnélek, és utána adnék egy pofont, hogy végre szedd össze magad teljesen, nem áll jól a káosz, még ha mindig is az volt az életed.

Látom ahogy az emberek megbámulnak engem, de egyik sem kelti fel a figyelmem, ha meg igen hamar el is múlik.

Nem vagyom túl rajtad még ha az ellenkezőjét is mutatom a külvilágnak.

Ha nem félnék attól, hogy nem lesz jobb csak rosszabb, vissza mennék, mert gyenge vagyok.

Kérlek legalább azt had lássam mikor mész be dolgozni, hogy minimálisan is boldog vagy.

[senki-hercegnoje]

Azt mondta nekem: Ha vágni akarod magad vedd el az én karomat, nézz a szemembe és vágja annyiszor, ahányszor vágnád magad, mondtam neki,hogy nem tudnám őt soha bántani, aztán megértettem.

#magyar #tumblr #magyar tumblisok #szerelem #szerelmem #magyar tumblr #gondolatok #szeretem #őszinte szeretet #őszinteség #penge #köszönöm a figyelmet #boy #te vagy a mindenem

[rinyo]

ezt a történet két évvel később egy rövidre nyírt hajú lány viszi tovább, képletesen és szó szerint is, de ahhoz, hogy megértsd, ott kell kezdenem, hogy a doktornő aznap épp egész éjjel ügyeletes volt, és a délutáni időpontunkra elaludt, pedig én készültem, égette a zsebemet a kinyomtatott papírlap, amin rajta volt ez a szenny történet, mert már megint megnehezítette az elalvást, úgyhogy tudtam, hogy beszélnem kell erről ismét, de egyszerűen nem akartam végighallgatni magamat, amint belekezdek megint, úgyhogy a legokosabbnak azt láttam, ha elviszem neki, hogy elolvassa, állok a klinikán, és felhívom, hogy jónapotdoktornő, megérkeztem, ő meg sajnálja, ügyelt, elaludt, ahogyan már azt az előbb is mondtam neked, és hirtelen vagy húszkiló lett a lap, kirepesztette a zsebemet, folyt le a lábamon, átütött a nadrágomon, és akkor tocsogó cipőben hazakullogtam, és tudod, hogy színházjegyeket, képeslapokat, szerelmes leveleket, mindent elteszek emlékbe, beraktam ezt is egy borítékba a többi közé, a komód felső fiókjába, hát végül is emlék ez is, akármilyen is legyen, majd ott jók lesznek együtt, aztán pár napig csend is volt, még azt is mondhatnám, hogy meg is feledkeztem róla, aztán később hirtelen kopognak, határozottan, meg ritmusosan, nyitom az ajtót, nincs sehol senki, biztos felment a vérnyomásom, a dobhártyám szórakozott, a komódon lévő cezanne festmény is eldőlt, még jó, hogy nem fogta üveglap, és akkor megint kopogtak, most már gyorsabb ütemben dörögtek, jobbról is, balról is, és akkor tudtam, hogy ez így nem működik, kihúztam a fiókot, és a borítékért nyúltam, amiben valahogy fejjel lefelé állt a papíros, én nem így tettem bele, kiegyenesítettem, folyt le róla a tinta, csak a szememmel tudtam megállítani a folyást, az lett az új szivacs, aztán belekerültem ebbe a nagyon kiszolgáltatott helyzetbe, amit nem én irányítottam, egy olvasásért cserébe kaptam egy kis csendet, hol ebben a logika, aztán hónapok múlva elegem lett ebből a túl szigorú bécsi keringőből, és mentem oda, ahova mindig járok gyászolni, fővámról néztem a dunát, zsebemben a mázsás lappal, majd ott megmondja, hogy mit csináljak, mi legyen a következő lépés, tisztára stockholm szindróma, elváljunk, vagy együtt menjünk el innen, kérdeztem a zsebemtől, aztán ültünk ketten a kövön, jól a fejembe húztam a baseball sapkámat, néztük egymást sok órán keresztül, be is sötétedett, mi legyen, már égett a szemem, vert a szívem, nem tudom hanyadik cigarettánál jártam, a lábam is zsibbadt, így néztem egyszer balra, és akkor láttam meg a külvilágot, egy lány meg egy fiú ültek tőlem pár méterrel arrébb, na itt a pillanat, jövök harmadiknak én, még ha csak egy pillanatra is, indultam feléjük vasgolyóval a bokámon, köszöntem és aztán mondtam, hogy sokat jelentene, ha valamelyikőtök elvenné a kezemből ezt a papírt, a fiú lovag volt, mert biccentett a rövidre nyírt hajú lány felé, ő kihúzta a kezemből a lapot, és akkor tudtam, hogy én végre hazamehetek és otthon igazán csend lesz, gyors léptekkel mentem fejet lehajtva a metróhoz, remegtek a lábaim, még a korlátot is megmarkoltam, aztán megálltam stabilan a peron szélén, még négy perc, aztán hallom, hogy szűköl valaki mellettem, liheg, meglátom a rettegést a rövidre nyírt hajú lány arcán, akinek a kezében zörög az én lapom, hát ezt nem hiszem el, visszahozta baszdmeg, pedig még végig sem olvashatta ilyen gyorsan, te adtad a kezembe ezt a lapot ugye, kérdezi, én, igen, válaszolom, ugye nem akarsz most a metró elé ugrani, nem, válaszolom, ne haragudj, hogy remegek, csak elolvastam az első négy sort és rohantam utánad, mondja, én nem válaszolok, azt hittem, hogy meg akarod ölni magad, nem, ezt válaszoltam, megvárom veled a metrót, mondja, ha a metró elé akartam volna lépni, akkor most megmentetted volna az életemet, úgyhogy ezzel a tudattal feküdj ma le, mondtam, aztán széttártam a karomat és belebújt az ölelésembe, az egész teste remegett, úgyhogy ezt a történetet pont ez a rövidre nyírt hajú szent lány viszi tovább, remélem megbocsát érte, legjobb lenne, ha el sem hinné, ezen gondolkoztam, amikor becsukódott mögöttem a metróajtó

#térképem

[aosmccoy]

Szia! Bocsi, a zavarásért. Nem tudom, hogy végül tervezel-e menni, de én ma este voltam a Kőszívű - A Baradlay legenda musical ősbemutatóján és let me tell you... It was the wildest trip. És nincs is kivel megosztanom, hogy milyen teljesen unhinged módon volt jó és rossz is egyeben...

NEM MONDOD KOMOLYANNNN AAAAAAAAAAAAAAAAA listen én a fél karomat is eladnám hogy láthassam de valszeg úgysem fog összejönni 😭 DE ettől függetlenül/pont ezért, teljes nyugalommal oszd meg velem a véleményed róla, mindent amit akarsz, i Want to hear everything!!! TELL ME

#im over here like 👁️👄👁️👂🏻 #a kőszívű ember fiai #zsófi rambles

[aranysziv]

az bánt, hogy nem tudod megérteni, hogy nekem sem leányálom semmi, és lelkiismeret-furdalást okozol. mert nekem is van szívem, de nem tudok a felszínen maradni én sem. magam is alig tudom fent tartani, nemhogy mást - ezeket mondtad. ha éppen el is foglalom magam valamivel, ez a pár mondat folyton beugrik, újra és újra. értem én, minden szavadat. tényleg értem. egy az anyanyelvünk, szóval persze, hogy értem. tisztában vagyok a jelentéssel, sőt még azzal is, hogy talán ezeket beismerni sem volt túl könnyű neked. de valahogy mégis úgy érzem, hogy talán inkább te nem értettél meg most engem. talán kivételesen hozzád nem jutottak el a szavaim. mert eszem ágában sem volt neked bűntudatot okozni. én csak azt próbáltam neked elmondani, hogy szükségem van rád. nem kicsit van rád most szükségem, hanem nagyon. ami engem nyomaszt, az nem egy hétköznapi dolog, és igen is felülírja az életet szó szerint. és a szükségben nem elvenni akartam belőled, hanem kiteljesedni... veled. és ez azért nem ugyanaz. olyan volt, mintha ezt valahogy nem értenéd meg, nem akarnád megérteni, és ahogy telnek a napok, egyre inkább érzem, hogy tényleg nem.

mert megint csend van. ha rákérdeznék, biztos azt mondanád, hogy csak nem akartál zavarni, meg hogy azt gondoltad, hogy majd úgyis írok, ha tudok. te engem még sosem tudtál zavarni, ezt már számtalanszor elmondtam. és most is tudnék írni neked. mégis csak ide írok. nem azért, mert nem akarok neked igazából, hanem mert ez az egész olyan, mint ahogy apát is vesztem el. fokozatos, folyamatos. de pont ugyanolyan halálos, és a vége ugyanaz. néha azt gondolom, hogy még bírok küzdeni, hogy még van bennem muníció, és ki tudok tartani melletted. de néha csak lemondó vagyok, és keresem a jeleket, hogy miért kellene felhagynom minden próbálkozásommal és reményemmel. és te mindent úgy teszel, hogy ott is legyenek. nem próbálkozol, nem keresel, pedig tudod, hogy arra várok. nem jössz, pedig én hívlak, és tényleg kellenél. te vagy az egyetlen, aki tudna enyhíteni a fájdalmaimon, és ezt tudod, mégse jössz. biztos sok a dolgod, hiszen mondod is. semmi időd, hát persze. már kívülről tudok minden mentséget, minden magyarázatot. és így hullunk szét, éppen így. egy kapcsolat sem működik, legyen az bármilyen is, ha csak az egyik küzd. egy sem. és te nem teszed. már nagyon rég nem.

elmentem Macskavárosba, és még egy napot sem voltam ott, de megint egy más emberként tértem vissza, mint ahogy elindultam. gyenge vagyok. elmentem, ott voltam a lakásban, aztán meg a kórházban, és tartottam magam. alvás nélkül is meg tudtam szólalni, mondatok hagyták el a számat, mindent megcsináltam. mint egy robot. ha el akartam érzékenyülni, belül emlékeztettem magam, hogy most úgy kell tennem, mintha látnám magamat kívülről. most nem tehetem meg az összeomlást, most menni kell tovább. egy gép vagyok. most muszáj erősnek lennem. és akkor ott álltam az ágy mellett, és még éppen beszélni is tudtunk, ha ezt beszélgetésnek lehet nevezni. de ha magamra néztem, lábzsák volt rajtam, orvosi köpeny és arcmaszk. csoda, hogy megismert egyáltalán. ott volt a nővérem is, és amikor könnyek szöktek a szemembe, ő látta. én egy gép vagyok, és a gépek nem sírnak. lenyeltem hát mindet és egy szempillantás alatt visszatértem a valóságba. ő nem vette észre, és jól van ez így. mondtam neki, hogy jövök újra pár nap múlva, addig pihenjen. adtam neki puszit, aztán kijöttünk. már a parkolóban sétáltunk a kocsi felé a nővéremmel, meg pár lépéssel mögöttünk anyáékkal, mikor nagyon elkezdtem szipogni a sok visszatartott könnytől. megkérdeztem tőle, hogy van-e nála zsebkendő, és jót akarva megsimította a karomat a kabáton keresztül, és azt mondta, ne sírjak. az érintés pillanatában olyan volt, mintha valaki egyenesen a szívemet ragadta volna meg, vagy a lelkemet, és úgy éreztem, hogy ott most mindent felnyitottak. a zokogás kitört belőlem, és a nővérem ott termett előttem, és megfogott. a vállára borulva sírtam, és őszintén, percekig nem tudtam abbahagyni.

te nem is tudod milyen ez. mármint engem nem láttál még sírni, ilyen keservesen meg pláne nem. hiába tudom, hogy elbírnál, hogy igen is meg tudnál tartani, ha te nem akarsz itt lenni nekem. és én egyszerre búcsúzok két embertől, ha nem rögtön háromtól, és úgy vágynék arra, hogy itt legyél, de nem vagy. most sem vagy, és ostobaság lenne azt hinni, hogy ha bekövetkezik majd a legrosszabb, akkor majd itt leszel. fáj a felismerés. mert mindig ez van, mindig jön egy kritikus pont, amikor bebizonyíthatnád, hogy fontos vagyok, hogy érek valamit, de te mindig, újra és újra azoknál a pontoknál hagysz cserben. amikor igazán számított, sose voltál ott nekem. vajon hány csalódás kell még, hány üres perc, hogy egyszer tényleg, végérvényesen is elfogadjam belül, hogy neked tényleg csak ennyit érek. vajon hányszor kell még neked megmutatnod, hogy igazából te nem vagy itt, hogy te nem akarsz megtartani, hogy neked mindig minden más fontosabb lesz, mint én. és most bárcsak a szomorúság beszélne belőlem, vagy csak az. de ez a fáradtság is, a kimerültség, és nem az a fajta, hogy itt az év vége, és rám férne a pihenés, nem ez. hanem az, amelyiknél belül vagy annyira kifosztva, amit más úgysem ért. amikor valaki ilyen sokat jelent neked, mint te nekem, egyszerűen képtelenség, hogy te neki ennyire semmi legyél, hogy ennyire ne számíts neki.

erős vagyok. de a szívem valahogy hűvösebb. a lelkem apró gyűrődései mintha mélyülnének, kisimítani őket már-már művészet. sosem vágytam arra, hogy megments. az olyan lenne, mintha gombhoz varrnánk a kabátot. én meg tudom menteni magam. de kellett volna, hogy itt legyél. kellene most is. ez a legnagyobb hibám mindközül, ugye? hogy számítani akarok rád, amióta csak ismerlek. a legrosszabb, amit tehetek, úgy tűnik. és hiába van szíved neked is, ha az enyém sajog emiatt, és nem a tiéd. ebbe hogy tudna a tiéd? akkor itt lennél, akkor a szíved idehúzna, de nem teszi. valahogy mindig úgy képzeltem a szeretetet, hogy ami a másiknak fáj, az ha szereted őt, akkor neked is. épp ezért nem bántod. tudnád, de nem akarod. és tudom, hogy sok mindent elrontottam én is, és sokszor nem voltam fair. de én sose akartalak megbántani téged. soha. lehet, hogy te sem engem. de az már kevés ide, hogy te ilyen vagy. mert akkor jobban kellett volna próbálkoznod. sokkal jobban. itt kellene lenned. te vagy az egyetlen, akinek itt kellene lennie. itt kellene lenned. pontosan úgy, ahogy vagy.

[enchanted-22]

1 év elteltével újra megvágtam a karomat.

#magyar #magyar tumblisok #depresszio #ongyilkossag

[utaszigetfele]

Jeleb üzenetben, 1 het leforgasat fogom leirni, picit talán masabb stílusban.

Teltek gyönyörűen a napok, torhetetetlen volt abban amit szeretne. Nagyon nagyon jól kijottunn egymással. Próbáltam folyamat a kedvében járni, felviditani minden pillanatát ahol rossz kedve volt, vagy ha jó volt akkor meg jobbá tenni.

Ugy érzem, ha nem ismerném úgy mint a tenyeremet, nem látnám előre minden egyes lépését, nem tudnám, hogy milyen, nem csak elnyomva erezhettem volna hogy nem csak szeretem.

Úgy ereztem, hogy soha senkivel nem jöttem ki ennyire jól, úgy ereztem hogy mindenben passzolunk egymáshoz. Érdekelte minden ami velem tortenik, amit csinálok, ahogy csinalom. Szüleimnek is szimpatikus teljes mértékben.

Imadtam, hogy tökös csajszi.

Ő az akit tenylegesen eltudok magam melkett képzelni, akivel még az unatkozast is elvezném.

Olyan volt hozzaerni, nezni, beszelni, simogatni, hozzabujni mint egy téli napon a meleg takaró alá bújni. Otthon ereztem magam vele. Akivel egyszerűen csak azt érzed, hogy szükséged van rá, és pont. Bármi áron, akármibe is kerül, a karomat is odaadnam érte.

A srac megtudta, hogy történtek koztunk dolgok, illetve, hogy nem csak baratsagrol van szó.

Teljesen nekiesett, este pedig vegul szakitottak.

Ez nagyon megviselte, de ez mindenkjt megviselne, kivétel nelkul, nem letezik olyan hogy nem.

Az élet erről szól sajnos, kilepni a megszokottból, a komfortzonából, hogy később jobb legyen.

Eltelt 2 nap, addig vegig hatarozottan ereztem, hogy szüksége van rám, fogja a kezem.

A keddi napon, nagyon rossz érzésem támadt.

Volt egy nagyon rossz megerzesem vele kapcsolatban. Nem tudtunk együtt lenni, ő dolgozott, en pedig uton Miskolcra. Próbáltam a kedvében jarni, küldtem neki hogy most tartoknott ahova megigertem neki, hogy elviszem magammal születésnapjára, stb.

Ahogy beszélgettünk, mondta hogy az exe modnta neki, hogy osszefutott az ismerősével, ebbol adodoan rajott, hogy egy lányról van szó.

Itt mar tudtam, baj van.

Az ember az úgy működik, hogy ha az exet elosszor massal látja vagy tudja hogy van/volt 2 érzést tud kiváltani belőle. Gyűlöletet es bosszú vágyat, vagy pedig azt, hogy visszamenjen hozzá, visszaakarja kapni. Tipikus eset, hogy ami az enyém volt, nem lehet a másé.

Tudtam jól, hogy ő az a személy, aki mindenben 2x kell megbizonyosodnia, mielőtt cselekszik, azelőtt pedig többször.

Tudtam jól, hogy neki most minden neheziti, hogy elengedje, a szülei, az emlékek, a fajdalom, a regi idők mikor még rozsaszin felhő volt, nem szereti a változást, es éreztem, hogy ez az érzés, hogy másé lehet innenstol, ez egy rossz dolog előjele, hiaba mondta, hogy nem baj es nem fáj neki. Hazudhat, de látom a lelkét.

Masnap mentünk Szeged mellé, mivel szerette volna a terdemet kivizsgaltatni a dokijával.

Egész tűrhetően eltelt a nap, a dokija viszont nem olyan volt mint ahogy elképzeltem.

Körülbelül 30masodperc alatt le is tudta a vizsgalatot, 2x megmozgatta a lábam oda meg vissza és mar vegzett is. A ropogassal stb nem is foglalkozott, mrgnyomta egy helyen és megkerdezte, hogy itt fáj? Igen. Jó, szallag huzodas. Kerdeztem, hogy a ropogas is ettol van, mondta, hogy nem, szedjek porcerositot es ennyi.

Teljesen azt ereztem, hogy csak essünk tul rajta, majd lesz valahogy.

Ahogy elindultunk haza megalltunm kajalni.

Vicces mert nyertem egy fogadást, hogy kitakaritja a kocsit... Volt egy megerzesem, hogy ennek mar nem lesz lehetősége, pedig nem adott feltetlen erre utaló jeleket. Ahogy elindultunk onnan hatarozottan látszott rajta, hogy baj van.

Fapofaval előre fele nézett ki a fejéből es gondolkodott, ha veletlen ramnezett, fájdalmat láttam a szemében, es a gondolatait.

Tudtam hogy baj van. Nsgyon nagy baj.

Mikor megerkeztunk a pékséghez, felve nyújtottam felé a kezem. Ahogy megfogta a kezem, tudtam hogy mi a helyzet. Elengedi a kezem, visszafog térni az exehez.

Kiraktuk a szuleit is odebb felrealltam.

Magamhoz húztam, megoleltem. Megkerdeztem mi a baj es csak annyit válaszolt vissza akar térni a régi életébe. A srachoz.

Hihetetlen mennyire nem voltam meglepodve rajta, viszont annal jobban meglepett, hogy mennyire hihetetlenül fájt.

Mint akinek a szívét tepnek ki.

Mikor hazaertunk, ertelemszeruen probaltam beszélni vele, felkesziteni, hogy ha visszater akkor mi vár rá, milyen lesz es mi fog történni.

Az a baj, a hirtelen jött erzelmei irányítják.

Szeret rossz döntéseket hozni, es vannak helyzetek, amikkr a bdogsagot eldobja, hogy hatha a szarból tud egy várat felepiteni.

Pedig az a vár kellő eső után folyni fog, akármennyire gusztustalan.

Sajnos elengedte a kezem. A szigetre vezető úton, mikor már közel voltunk, az átszálláskor nem egy iranyba szalltunk.

Szomorú a tudat, hogy számára ez csak egy kitérő, a vulkán felé. Előbb utóbb rajon, hogy hova is tart, es lefog szallnk arrol a gépről is véglegesen, mivel nincs jövője.

Kerdes inkabb az, hogy ahova megyek, es ő is megy, talalkozik-e még.

Szoktak mondani, mindenj út Rómába vezet, viszont kérdés, hogy megallunk-e útközben, fáradtan elesni.

Próbáltam erősnek tűnni, de nem birtam.

Annyira látom a közös jövőnket, és fáj, hogy nincs mellettem.

Egyszerűen nem birtam volna elengedni, de tudom jól, hogy szuksege van erre a kitérőre, mivel ő ilyen, ha nem bizonyosodna meg igy es most, végig benne lenne a fajdalom es a kérdőjel, hogy nem próbálta meg újra, es ezzel tisztában voltam elejetol fogva, hogy be fog következni.

Ennyi szerencséje van. Ha nem ismerném ennyire, soha az életben nem kapna több lehetőséget.

Emiatt a dolog miatt, hogy ismerem, adnék neki egy esélyt, hogy bebizonyitsa, hogy tényleg szüksége van rám és, hogy akar engem, amit látok közös jövőkép az valós, nem csak egy álomvilág. Nem tudom elképzeli se mivel tudná bizonyitani, hogy bizhatok benne, senkinek se sikerult még a bizalmamat visszaszereznie, de velem kapcsolatban annyi lehetetlen dologot sikerült megvalositania, hogy tudom ez is sikerulni fog neki ha kellően akarja, es azt akarja, hogy boldog legyek.

Picit később folyt a következő napok esemenyeivel, a mese lassan lezarul. Ezek már az utolsó bejegyzések.

[i-duckinfhatw-you]

Talán, ha elég hosszan bámulom, végül ráunok.

Újra érezni akarom az ízét. Talán, ha eleget érzem, végül az ízére is ráunok.

Meg sem várja, hogy hozzálépjek. Félúton találkozunk. Én az arcát ragadom meg, ő a karomat, és a szánk bűntudatunkkal együtt összeolvad.

Hazudunk magunknak.

#coleen hoover

[eltevedtel]

pázsit

Műanyag széken ácsingózva, recseg-ropog már a láb. Karomat is szúrja a rózsa, egy bornál nem is adom alább.

A tűz is békésen parázslik, már meredten bambulok rá. Fejemben számos tézis játszik, s nincs már mi eloszlatná.

Gyújtok egy keserédes szálat, mi feledteti velem személyed. Lassacskán körbetáncol a bánat, innen felállni elég nehézkes.

Lököm odébb, taszítom magamtól, lefoglal a kettétörött szék. Apránként zuhanok a magasból, alaposan kikészít a kötött lét.

Pottyanás a végén, hátradőlés, nagyokat nézek a csillagos égre. A veszett világ csak várja hősét, bár feledésbe merül bánatos énje.

Fújnám még bőszen, parázsló tüzed, ha látnám lángjaid felém nyúlni. Lobbantanád friss, varázsló füvem, de nem bírsz, csak belém szúrni.

2021 március

#poem

[nam00n]

értettük egymást. összeillettünk. mély megindulással dolgoztunk együtt.

egy átható cirógatás után azonban így szólt:

» mily furcsának érzed majd, ha már nem leszek ott, ahol te. ha karomat már nem érzed a nyakad alatt, se a szívemen el nem pihenhetsz, se ajkam nem tapad szemeidre. mert egyszer el kell mennem nagyon messzire. aztán másokat is ehhez kell segítenem: ez a feladatom. ez ugyan nem valami gusztusos dolog... édes lelkem... «

rögtön megéreztem, hogyha ő elmegy, én az ájulat prédája leszek, s a legiszonyúbb árnyba zuhanok: a halálba. megígértettem vele, hogy nem hagy el. húszszor elmondta ezt a szerelmi fogadalmat. s most éppoly üres volt, mint mikor azt mondtam neki: » megértelek. «

— delíriumok, arthur rimbaud

#✉