#mennyi idő még

[udv-wilson]

Ferike

-- így hívja néni a nemrég meghalt férjét, az egykori egyetemi tanárt, valahol egy I. kerületi örökpanorámás társasház harmadik emeletén.

A negyediken van a munkahely, ahol dolgozom, alattunk a budai polgárság krémje, ahol 8-tól 5-ig ezen polgárság része lehetek munkaidőben.

A néni törékeny, alacsony, izléséses szőkére festett hajjal, papírvékony, de éppencsak ráncos bőrrel. Nyolcvan éves, egykori történelemtanárnő. Minden ízében kellemes, idős nő.

Először csak köszöntünk egymásnak, aztán amikor reggelente szinte egyidőben érkezünk a gondozónőjével, aki a bevásárlását intézi, sokszor összefutottunk, és ezek a találkozások egyre szélesebb mosolyt szültek az arcunkra.

A köszönésekből hogy-tetszik-lenni? vált, majd jaj-de-örülök-hogy látom! lett.

Kapcsolatunk fordulópontja talán akkor jött el, amikor egy óriási pálmát kellett a terasza egyik részéről a másikra elvinni. Akkor egy kollégámmal segítettem. A kollégám lelépett, én ott maradtam, mert nem nézhettem, hogy a kiszóródott virágföld a patyolattiszta lakásban maradjon, és összesöpörtem.

A néni azóta szinte minden héten jár föl hozzánk, hol egy csavart kell meghúzni nála, hol a hűtő magasan levő konnektorját kell kihúzni a leolvasztáshoz.

A héten kétszer is volt fönt a néni az irodában, ilyenkor mindig nagyon szabadkozik, hogy már megint zavar, de hát, ugye, egyedül él, Ferike, az egykori egyetemi tanár férj, aki ezeket a dolgokat intézte, nincs már -- mondja kényszeredetten, de nem panaszként, csak magyarázatként.

Az első esetben nem működött a vonalas telefon.

Amikor beérkezem a lakásba, mindig megfutjuk a köreinket a cipővel és azzal, hogy megkérdem, bemehetek-e, illetve elmaradhatatlan a helykínálás is. A cipő mindig marad, és mindig bemehetek a lakás különféle helyeire és helyet sem foglalok.

A telefon süket volt. Tárcsahang (mondhatni, nyomógombhang) volt, de vonal nem volt, így kerítettünk gyorsan egy másik telefont, de az is hasonló hibát mutatott, tehát vélhetően nem a telefonnal van a baj. Újraindítottam a routert, lett vonal és boldogság is. De hát, ha már ott vagyok - kérdi - nem hívnám-e fel a Vízműveket, mert azért szeretett volna telefonálni, mert a vízóraállást be akarja jelenteni, és hát ezt is Ferike, az egykori egyetemi tanár intézte, de ő már, ugye, nincsen és ő még - mondja a néni - főzni sem tud szégyen ide, szégyen oda, ugyanis mindig Ferike főzött, közben meccset nézett, ő gondoskodott mindenről, csak hát, ugye, már Ferike nincs és el van veszve sok dologban, mondja.

Felhívtam a Vízműveket, kiderült, nem most van diktálási időszak, elmagyaráztam mit, hogyan kell, váltottunk néhány kellemes és udvarias, de egyre inkább mélyebb mondatot, és mentünk a dolgainkra.

A második alkalommal a héten a tévével volt baj: nem volt adás.

Lementem a nénihez, megfutottuk a köreinket, cipő, helykínálás, egyebek.

A néni odahordott minden, a lakásban fellelhető távirányítót. Ezeket szépen kiválogattuk, melyik tartozik ide, melyik nem, nézem a készüléket, bekapcsolom, van adás. Kikapcsolom-bekapcsolom, van adás. Megint, megint és újra. Nyugtázzuk, hogy valószínűleg csak összekeveredett valami valahol, és nem akarom észrevenni, hogy minden jól működött, csak összezavarodott a néni. Telik az idő.

Tudja - mondja az asszony - Ferike intézte ezt, csak ő most már nincs, ő az egyetemen volt tanár -- teszi hozzá. Képzelje - folytatja - a szekrényében most találtunk egy nagy táskát, tele filmekkel, de azok Ferike szobjában vannak, nem is nagyon megyek oda be, de hát az unokák, ha jönnek, ott alszanak, ott néznek tévét, és ha már itt vagyok, megkérhet-e, hogy azt is nézzem meg?

Bemegyünk a kisszobába (Bemehetek? Temészetesen.), ott egy tévé és egy videomagnó. Mutatja a néni, hogy látom-e, hogy mennyi filmet találtak abban a táskában, ami Ferike szekrényében volt, aki az egyetemen volt tanár -- és mutat a polcnyi vhs kazettákra. Nem is tudta, hogy vannak ezek, és az unokák most megnézetik vele mindegyiket, ki fogják kérdezni -- hallgatom a nénit.

Teszek-veszek, dugom össze a kábeleket, kapcsolom a tévét, bejön az M1, helyben vagyunk, van adás.

Kipróbáljuk a videómagnót is? - kérdezte a néni. Hát hogyne, és kicserélem a kábeleket. - Mutassam meg, hogy kell kezelni, vagy tetszik tudni? - Hát, ha nem nagy teher... Mutatom, mondom, többször, és újra és megintcsak. Ezt meg kell nyomni, ezzel állítjuk le, ezzel indítjuk el, satöbb.

Beteszünk egy kiválasztott kazettát, ami ott volt a videó mellett, amit alighanem az egyik ottalvó unoka nézett.

Nyolcvanas évek legvégén- kilencvenes évek legelején vagyunk abban a pár pillanatban. A helyszín egy házasságkötő terem. A névtelen operatőrünk követi a az ifjú párt és a kedves egybegyűlteket.

A néni némán áll mellettem, csak mutogat, az egyik ember ő lehet negyvenévesen, két fejjel magasabban, a másik Ferike, az egyetemi tanár, jovális, szemüveges, középkorú, jó kiállású ember aki az egyetemen tanított, de ő, ugye, már nincs.

A néni megnémult, dől a könnye.

Ömlik, záporozik ebből a kicsi, törékeny, egykori történelemtanárnőből a könny, itt a polgári milliőben valahol az első kerület örökpanorámás, budai hegyekre néző társasház harmadik emeletén.

Gyorsan kikapcsolom a videót, rendezgetem még az elemeket, a néni zokog, rázkódik a sírástól, próbálom egy barátságosan, de nem tolakodóan az együttérzésemet kifejezni azzal, hogy távolról a vállára teszem a kezemet.

Elmegyek, elköszönök.

Zárnám az ajtót kívülről, de a könnytenger között kiszól a néni:

arra kérem, nagyon szeresse a feleségét!

Az ajtó becsukódik, magára maradt a néni Ferikével, az emlékekel és ezzel a feloldhatatlan, megérthetetlen idő múlásával.

[csacskamacskamocska]

Házvásárlás Olaszországban (első lépés konklúzió)

Volt az a nagyon szuper ház (5.), ami nagyon tetszett. Okozott álmatlan éjszakát. Mert nagyon tetszett. De megjelent a lelki szemeim előtt a barátnőmék jelenlegi terasza, ami egy okádék. És felrémlett előttem, hogy mennyire hanyagok és rendetlenek. És, hogy az álomszép kert meg a terasz vajon mennyi idő alatt lesz tele lommal, a lelkünk frusztrációval. Hogy ki nyírja a füvet, ki nem takarította ki a medencét (amit majd építünk), hogy ki mennyi áramot, gázt, vizet használt mert mellékmérők nincsenek a lakásokhoz. Kinek mi a költsége, ha meg nem tesz bele pénzt akkor használhatja-e vagy mi lesz? Amikor jönnek hozzájuk a gyerekeik és én hallgathatom a beszélgetésüket a teraszon, amire nem vagyok kiváncsi vagy jönnek a barátaim bulizni és akkor őket, a másféle barátaimat meg kell hívnom vagy nem? És majd akkor ők hallgatják ahogy mi röhögünk? Viszonylag könnyű szívvel elengedtem azt a házat, pedig nagyon tetszett. Voltál már így, hogy randiztál valakivel és tényleg jól néz ki, tetszik is, és mégis azt hazudod, hogy nincs meg a kémia, mert tudsz egy valamit, ami miatt nem mész bele. (mert mondjuk a lelked mélyén még mindig mást szeretsz). Na ilyen érzés ez a ház. Tetszett, jó lenne, de egyedül nem tudom megvenni, közösen meg nem jó. Kell találnom egy faszit, akivel ez a ház egyszerűen tökéletes lenne. :) A vele való munka is két embernek könnyű, szórakoztató, egy embernek már picit feladatos. És felmerült, hogy a városkában eladó a hercegi palota is ami a város közepe. Nagyon sok üres ház volt, az aktuális ingatlan kürül 3 is. Lehetséges, higy ez egy kihalófélben lévő település, ahol az ingatlan nem lesz értékálló? Nade ez csak egy részlet, megpróbálom pontokba szedni a tapasztalatokat. Az ingatlanos oldalakon gátlástalanul kell kérni még képeket, alaprajzot, tanusítványokat energetikai meg földhivatalit. Ha nem adnak, az ingatlan kuka. van egyébként olyan szolgáltatás is, hogy kimennek helyetted az ingatlanhoz, és mindent megnéznek, leellenőriznek, mintha te lennél csak még hozzáértően is. Mindenről küldenek fényképet, videót, stb. Az árát nem tudom, de a kiutazásnál és csalódásnál szerintem olcsóbb.

Az ingatlanosokkal időpontot egyeztetni csak úgy szabad, ha még előző este ráírsz, rátelefonálsz, hogy fixáld az időpontot és a helyet (az irodában vagy a háznál találkoztok) Az árak nagyon változóak. 13-16000 euróért kapni minilakást a városban (ne feledjük, hogy Olaszországban a 12000 fős városok teljesen jól működnek, mondhatni nagyvárosi hangulattal, szóval nem érzed azt, hoyg itt a fű se nő. Egy nagyobb városról meg nem mondanád meg, hogy nem főváros, annyira nyüzsis minden tekintetben. Nem mondom, hogy sok ilyen olcsó lakás van, de akad. Persze ezek félszuterén vagy tetőtéri lakások, támfalra néz az ablak, stb, stb. A házaknál akkora az árban a szórás, hogy semmi rendszert nem látok benne. Amikre mi próbáltunk figyelni: milyen állapotban van a ház (felázás, beázás, nyílászárók, fűtési rendszer, melegvíz, és a külső fal állapota. De amiket el tudtunk engedni, az a burkolatok, festés, mázolás 0 ha ezekkel van munka, az nem gond) Van-e parkolási lehetőség Az Olaszok a mindenhova is kocsival járnak. Kurvasok kocsi van és kevés parkolóhely. Kisebb településeken van közösségi parkolóhely, ami nem fizetős a helyi lakosoknak. Mert a házaknál sokszor semmilyen módon nem lehet megállni, ha nincs a saját telkeden parkolóhely. Milyen üzletek vannak a közelben Mert az oké, hogy nagybevásárlást bárhol csinálsz, hazaviszed vagy házhozszállítják, de egy sörért vagy egy kifliért nem mindegy milyen messzire kell elmászni. Milyen a település Ez majdnem az első pontban volt amúgy. Mert olyan helyet kerestünk ahol örömmel él az ember. nem elég, hogy a házadat szereted, de akartam, hogy szeressem a települést. Akár turistaérzéssel, akár később már megszokott érzéssel, de kell, hogy tetszen. Milyen nagyváros van a közelben Bevásárlás, kórház, látnivalók, ez mind fontos. Hogy mennyire expedíció valamihez hozzájutni. Milyen messze van a tenger Nagyon fontos nekem, úgyhogy 60 percben maximáltuk az elérést. Mennyi idő Magyarországra jutni 12 óra alatt jöttünk haza, autópályán. 14 óra még talán bevállalható, meg váltott sofőrökkel talán több is. Utasként teljesen kényelmes volt a 12 óra, néha örültem ha vezethettem volna mert net nem volt, néha uncsi volt bámészkodni. VAN-E SZÉLESSÁVÚ INTERNET ennek utána kell néznünk. mert sok helyen mondták, hogy van, nem probléma és talán kábelen valóban van, de mondjuk mobilnet nem volt az egész településen, hiába próbálkoztunk, és ez többször előfordult. És wifi sincs csak úgy mindenhol nyakra főre. Ez nem jelenti azt, hogy nincs, csak azt, hogy más szokások vannak. A bárokban nem feltétlenül basztatják a telefonjukat az emberek. Nem tudom. Volt ahol igen, volt ahol senki. Mennyire megközelíthető a ház Van amelyik csak lépcsőkön elérhető, kocsival még a közelébe se lehet menni. A belső lépcsők sokszor nagyon meredekek vagy szűk csigalépcső, hát nem egy életbiztosítás a magamfajtának, akinek egy évben négyszer kimegy a bokája és elterül, mint egy béka. :( Az árak... Egyszerűen nem tudom mi határozza meg viszont az Idealista.it oldalon, ahol legfőképpen keresgéletm, mivel ez egy gyűjtőoldal nem egyetlen iroda kínálata lehet kérni online értékbecslést, ami megmondja, hogy mennyire reális az ár. Ez az értékbecslés csak az adatok és a környező árak és gondolom mindenféle drágító és olcsító tényezők beszámolásával történik, szóval nem megy ki senki megnézni. Ennek a becslésnek az ára 10 euro. Egy komolyabban elgondolkodtató ingatlannál teljesen megéri. 23000 eurótól lehet házat venni. Hogy mennyire felújítandó az változó. Nekem az is befolyásoló tényező, hogy egyedül kell megoldanom a felújítást, szóval arra is kell figyelnem, hogy mi az ami a tudásomba és az erőmbe belefér. Mások irányításához, a szervezéshez az anyag és egyáb vásárláshoz is kell idő meg erő. Mindezt külföldön... húzós.

A tapasztalat Akarok Olaszországban lakni. Meg fogom találni a megfelelő házat, de bele kell tennem még több időt meg energiát. Nem költözünk össze, de egy településre költözünk, vagy nagyon közel. Marad Ligúria és Toszkána a célpont. Ebben az évben még egy látogatás csak akkor fér bele, ha valami nagyon konkrétan KELL és valakit be tudok fűzni, hogy sofőrködjön oda engem, jövünk-megyünk 3 nap max az egész. Biztos lesz akinek ez a kaland belefér az életébe. Ha találok olyan valamit... Már máshogy nézem, már nézem a tengerszint feletti magasságot is, és már tudom, hogy 500 méter az sok kanyar, olyan utakon ahol én nem biztos, hogy akarok kanyarogni. Szép kilátás viszont ott van, a hegyoldalban. Minden egyes ingatlan egyedi elbírálás alá esik, de lesz egy, amit tökéletesnek fogok érezni. Megérősnek. A tenger az nekem elmondhatatlan mágnes. Nem a napozás, nem a tengerparton fekvés, jajj azt alig bírom, hanem a tengerparton gyaloglás, a víz látvány és a tengerben úszás. Nem akarok e nélkül élni, ha megtehetem, hogy élhetek vele is.

#Olaszország #ingatlan #1. konklúzió #07-17

[papirszivek]

Hosszú idő óta először aludtunk együtt. A puszta jelenléte, forrón égő testének érzete, erős kezének simogatása és szívének erősen dobogó hangja egyszerűen álomba ringatott. Régen éreztem magamat ekkora békében.

-Alszol mano?- kérdezte halkan.

-Üm- nyöszörögtem, amennyire a torkom engedte.

-Ezt leveszem, jó?- kérdezte, majd ovatosan levette a szemüvegemet miközben az éjjeli szekrényemre rakta. -Alig volt szívem felébreszteni. Olyan aranyosan aludtál.

Vissza feküdtem a mellkasára, ezúttal még szorosabban ölelve. Kezemmel egészen a háta alatt bujkáltam, lábaink pedig összegabalyodva szanaszét az ágyon. Mikor már azt gondolta vissza aludtam folytatta a hátam simogatását és a homlokom puszikkal való belepését. Éreztem mindent, éreztem ahogyan éjszaka a takaró neki szánt részét inkább rám terítette, mikor az enyém a földön hevert. Éreztem a félálomban váltott csókjainkat. Éreztem ahogyan egy percre sem volt hajlandó elszakadni tőlem éjszaka. Éreztem a szerelmes csókjait a tarkómon, a vállamon, a nyakamon amikor hátat fordítottam neki. Éreztem ahogyan takargatott mindíg. Éreztem ahogyan a lábaimtól felsímított a hátamíg, minden alkalommal amikor megébredt. Éreztem ahogyan szinte a bőröm alá bújt vólna legszívesebben. Régóta nem voltunk ilyen békében egymás mellett. A büszkeségünk és egónk a földön hevert, önmagunk legtísztább verziói voltunk. Nem veszekedtünk, nem vitáztunk, csak két ember voltunk akik rettegnek attól, hogy újra megsérülhetnek. Vajon mennyi fájdalom kellett hozzá, hogy ilyen gyengéd legyen valaki?

#szerelmes #nagyon fáj #szomorú #sajat #saját gondolat #szöveg #fájdalom #szerelem #soundcloud #saját idézet

[megtudommagyarazni]

Rückwärts

A kamionos munkának az egyik fontos (és látványos) skillje a tolatás. Kívülállónak néha leesik az álla, pedig ugyanúgy tanulható, mint mondjuk egy péknél, hogy mennyi liszthez mennyi élesztőt tesz, vagy egy irodában dolgozónak excellel bűvészkedni. Nyilván érzék, térlátás, ügyesség kell hozzá, de nem egy vasporral kivert feketemágia. Persze, a sokéves gyakorlat szükségeltetik a gördülékeny végrehajtáshoz, az elején évekig magam is többször kiugráltam megnézni, hol tart a pót vége, pláne, ha szar szögben, szűk helyre, sötétben, hóviharban kellett gépészkedni, de most 40 év után is szinte bárhová betennék egy 13,6-os pótot.

Marseille-be vittem motyót Roskildéből (DK), valami fenntartható energiáról szóló expo volt. Renault Magnummal, Mack motorossal jártam akkoriban, imádtam. Ajtótól ajtóig felegyenesedve lehetett sétálni benne, beforgatható ülések, motoros függönyök, ágyból vezérelhető rádió meg tetőablak, külön italhűtő a sofőrülés mellett, pár mozdulattal széthajtható ágy, hatalmas asztal, úgynevezett 'konferencia-fülke' (egyszer majd talán a kamiontípusokról is írok, koptattam jópárat). Már a bevezető út is para volt, egy idő után térköves sétányon mentem, szemben, közel a városháza, kétoldalt belógó fák. A csarnok bejárata is igen passzentos volt. Már vártak, leraktak hamar, jó szűk hely volt. Félreálltam üresen, vártam a visszfuvart. Megérkezett egy lengyel is, új FH Volvo, vadi új Kässbohrer pót. Forgolódott egy darabig, névtábláján "Paweł" állt. Fiatal srác volt, sejtettem, hogy annyira nem penge még. Az úttörő ahol tud, segít, kérdeztem tőle, hogy 'Pomoc?', 'Nie, dziękuję'. 'Dobry.'

Valamikor nagyon szerettem a lengyeleket, Lengyelországot. A fura de szép 70-es években intellektuális kalandszámba ment kivonatozni, kistoppolni Krakkóba, mindig volt valami jazzfesztivál. A dollárboltban (asszem Pewex) megvettük a Colgate fogkrémet, meg 5 nyugatnémet márkáért a laposüveges High&Dry gint, este összegyűltünk a főtéren a szökőkútnál, ha volt, akkor mentünk a jazzkoncertre. Odafelé a vonaton (gőzmozdony, baszod!) éjszaka mentek a hírek, állítólag holnap ott lesz a Namyslowski, talán a Garbarek is, meg ilyenek! Meg a sok gyönyörű búzaszőke, kékszemű lengyel csaj, ahh. Aztán teltek-múltak az évek, a lengyel sofőrök, mikor rászabadultak az unióra, a szakma legalja lettek, kulturálatlan, erőszakos, primitív köcsögök (tisztelet a kivételnek), sok helyről ki is tiltották őket, német autohofból, de az ír kikötöben, Rosslareban is volt a falu elején tábla, áthúzott PL-el.

Pawel nekiállt. Első nekifutásból letarolt két neonzöld műanyag terelőbabát, aztán erővel próbálta, a bejáratnál lévő sín szélességjelzőnek nekidurrantott, az új pót aláfutás-gátlója panaszosan megnyekerdült. Többszöri előre-hátra tolatás után annyit tudott felmutatni, hogy meglökött egy nagy zöld kerekes szemétkonténert, amely lassan nekigurult egy ott parkoló suv-nak, majd a ponyva jobb oldalát akasztotta meg egy formára vágott fával, úgy 3 méternyi szakadást vágva a zsír új ponyván, aztán a túlságosan betört traktorról a töltő légkábel beleakadt a pót első sarkába, hatalmas süvítéssel távozott a levegő, mikor visszavette.

Ennyi elég is volt a műsorból, megjött a kommunikátorra a felrakó, valahol nem messze, talán Aubagne-ban raktam dél-olaszt. Milyen érdekes a véletlen, a lengyellel legközelebb ott, Bari mellett találkoztam, ugyanazt a cuccot hozta, ugyanonnan. Ott viszont nem vártam, az is szűk hely volt, és már ismertem a repertoárját, üresen kerestem helyet a hosszú hétvégére, közel a tengerparthoz.

#kamion #terápiás emlékezések

[dopeforme]

Megrekedt lélek vagyok, nehezen telnek a napok.

Szarul voltam most még szarabbul vagyok, ez van az élet igazságtalanul oszt lapot…

Olyan jó volt gyerekként nem gondoltam, hogy fájni fog minden emlék.

Egyre rosszabbak az esték.

Semmihez sincs kedvem,

Erős voltam sokáig aztán én is gyenge lettem!

Nem tudom mit tegyek, hogy a múltamat felejtsem.

Túl sok idő telt el, hogy ami menthető azt mentsem.

Mennyi barát volt mögöttem, most pedig egy sem.

A depresszió mély gödör en pedig bele estem.

Régóta nem találom a kiutat, amit mutatok az csak kirakat.

Most pihennem kell kicsim egy kicsit, de te ne várj meg.

Látom a szemed most is kisírt, de ne bánd meg…

Nem akarom tönkre tenni a te életedet is.

Tudom egyszer jól vagyok aztán meg nem is.

Ne aggódj jó helyre kerülök biztos vagyok benne, a Földön nekem ez az élet már csak szenvedés lenne. 🖤

Most azt kérdezed, hogy téged miért nem nézlek? Erre az elmém válaszol: öld meg magad, itt egy kész terv.

Megpróbáltál meggyógyítani egy szívet amit nem te törtél össze.

Most az egyszer nem kérdezem meg, hogy velem jössz-e…

Több mint ezer traumát láttam gyerekkoromban.

Mindenki azt gondolta: ezt már feldolgozta.

Mégis megzuhantam a mélybe vagyok megint,

Ismerős ez a hely jó párszor jártam már itt.

Nem vagyok jól ezt mindenki tudja,

De mégis a karját csak kevés ember nyújtja.

Istenem ,vajon miért fordult el mindenki tőlem?

Magamba nézek az én hibám, mindenkit ellöktem!!

Szenvedtem eleget..igen tudom, más is.

Ne csak nézz körül, hanem láss is!

Mentális betegség sajnos népbetegség.

Annyit kérek a sírom ne -e földre temessék.

Az élethez vagy a halálhoz vagyok a gyengébb?!

Nem tudom eldönteni, de mostmár nagyon mennék…🥀

Unknown

#depresszió #gondolat #ongyilkos gondolatok #ongyilkossag #betegség #mentális betegség #mental instability #magyar tumblr #rossz napok #fajdalom #segitseg #egyedul #halálvágy #sötétség #összetörtem #drogok #viszonzatlan szerelem #annyira faj #vége van #bántás #viszlát

[iwillbeasuccessfulwoman1]

“Szerinted túl vagy már rajta?”

Zakatol most ezen egy picit az agyam…

Vajon megtörténhet az, hogy valakin sosem lépsz túl teljesen, hanem csak megtanulsz a hiányával élni?

Valahogy ezt érzem, mármint hiányzol. De ugyanakkor azt is tudom milyen dolgokat tettél ellenem, viszont valamiért még kereslek a város utcáin. Jó lenne leülni veled beszélni a mostani életünkről, aztán nevetni azon, hogy mennyit bújkáltunk ezeken az utcákon. Kibontani egy üveg bort és megbeszélni mi is történt velünk akkor, hogyan maradtak elvarratlanul a szálaink. Hisz sosem volt meg az igazi befejezés. Vicces, mert mai napig emlékszem mindenre és mindenedre. De talán a legmélyebb emlék az, amikor az utolsó napunkon, ridegen ültünk egymás mellett a padon. Az utolsó percekben elkaptad a kezem és összefontad az ujjainkat. Minden falat, dühöt eldobtunk akkor és csak könnyes szemekkel dolgoztuk fel, hogy ez volt az utolsó időnk.

Hiányzol, sok mindent tudnék elmesélni neked. Mennyi mindenen mentem keresztül, hányszor akartam elmesélni a sikereimet, amikhez a fájdalmamból merítettem erőt. Sokszor felakartalak hívni, esetleg tudni mi is van veled. De nyáron, mikor hosszú idő után írtam a névnapodon, jól esett, hogy válaszoltál. Jó volt tudni, hogy magunk mögött hagytuk a mi kis történetünket és valamikor ha esetleg látjuk egymást az utcán, már nem köszönés nélkül és nem haraggal megyünk el egymás mellett.

Tehát a kérdésre a válaszom, sosem leszek túl igazán rajtad. Mindig lesz egy pici dolog amiről eszembe jutsz.

#e. #rózsa #fájdalmas boldogság #b.e. #hiányzol #2018.04.11. #fájdalom #első szerelem #vadász les #jenő #terep #érzelmek #magyar tumblr #élet #lelkifájdalom #magyar tumblisok #viszonzatlan szerelem #szerelem #emlékek

[algebraicvarietyshow]

a 40 éves puf összes lemeze sorbarakva

szombaton lesz a parkban a pál utcai fiúk 40. szülinapi koncertje, ami... durva ha arra gondolok, hogy igazából nekem az aktív puf-ismeret kezdőpontja a "közönséges" című koncertalbum és a 20. születésnap, és hogy akkor már bizonyos értelemben nagy öregeknek számítottak, most pedig ezek szerint azóta még ugyanannyit léteztek. de így a kispál-újrajátszás és a hiperkarma/amondó 20. születésnap után - persze még a mostani koncert előtt, ami aztán lehet, hogy felülírja ezt - határozottan az az érzésem van, hogy ők nem öregedtek olyan rosszul, még azt is figyelembe véve, hogy a populáris és az alter határán, rövid ideig a rendszerváltás fő zenekaraként talán inkább egyensúlyoztak a ciki és a vállalható közti szűk mezsgyén, mint az előbbiek. de, ahogy azt a 444/jó mai hírlevele is megjegyzi, "szemben sok kortársukkal, azóta sem csináltak magukból hülyét", a stadionrockos imidzsből szándékosan is visszavéve játsszák a saját klubkoncertjeiket, igazából megbízható módon.

a szombati koncert előtt végighallgattam a puf összes sorlemezét, ami mondjuk nem annyira nehéz, mert a 93-ig tartó üstökösszerű felívelés után az elmúlt három évtizedben pontosan három új album jött ki, ezek viszont elég sajátos helyet foglalnak el a zenekar életművében: ha a legnagyobb, még a demóidőkből lévő első slágerek - utolsó év, bál, nehéz idők stb. - színvonalát nem is ütik meg, ahhoz azért elég kiérleltek lettek, hogy beépüljenek jól a koncertprogramba (ellentétben a korai kilencvenes évek egyes lemezeinek töltelékdalaival). szóval a 7 lemez:

7) szerelemharc (1993): hát ezen mai füllel elég sok az értelmezhetetlen a dolog, ki gondolta volna például, hogy volt egy "teljes gőzzel" című puf-szám

6) a nagy rohanás (1992): kb. mint az előző, de kicsit kevesebb az értelmezhetetlen dolog ("amikor átszakad a gát" wtf), és több ami azóta is rendszeresen megjelenik a koncerteken (első dal, hajsza, visszafordulnék)

5) igazán ez minden (2019): talán ez nem teljesen fair itt, mert nem látszik, hogy az első öt és a 6-7. közt mekkora a szakadék (=az első ötből igazából bármelyiket meghallgatnám többször is), meg még nem volt idő annyira hozzászokni

4) ha jön az élet (2000): érdekes, talán legkevésbé pufos hangzású lemez, még ha jónéhány szám róla azóta tipikusan pufos dallá is érlelődött. volt most csomó interjú lecsóval, pl. itt, és ezt többször elmondja, hogy neki az egyik kedvence és például a bowie: earthling meg általában a drum and bass inspirálta, illetve részben ehhez "igazoltak" dobost a colorstarból. hát nem tudom, ebből mennyi hallatszik, de van pár szám, amit szeretek róla.

3) legelő (2008): biztos az mr2-hullám miatt is, de ez egy jókor jövő erős lemez volt, ráadásul erős slágeres címadó számmal. nem állítanám, hogy sokszor hallgattam volna az utolsó 10 évben, de most megint ahogy végigmentem rajta, ez még mindig teljesen oké, persze kicsit a késői gyurcsány-korszak lenyomata, ami vicces, hogy egy ilyen, alapvetően nem (vagy kevéssé direktbe) politikus zenekar életművéből is lejön, de néha egy-egy kicsúszott szó ("kordon és barikád") többet ad vissza a hangulatból, mint az azóta már ezerszer elfelejtett precíziós utalgatások

2) ha jön az álom (1990): ha nem lenne a címadó dal feleslegesen 8:28 hosszú, akkor ez nyerne nálam valószínűleg. slágereket, koncepciót tekintve még mindig üt, az utolsó év pedig nemcsak a puf legjobb dala, hanem az egyik legerősebb magyar nyelvű szám az elmúlt negyven évből

1) a bál (1991): jó, hát ez nyilván a rendszerváltás zenéje. van egy ilyen emlékem amúgy bőven az aktív puf-hallgatási időt megelőzően, hogy nagyszüleimnél vagyok, korai kilencvenes évek, és sokszor lement a tévében a puf klipje. sajnos már nem tudom biztosra megmondani, hogy a bál vagy az utolsó év, de asszem a bál. nem teljesen világos amúgy, hogy a neked írom a dalt miért kellett rá, de ez legyen a legnagyobb baj

#puf #pál utcai fiúk #40 év

[konyvekkozt]

S. halála után került a kezembe ez a könyv. szinte sorsszerűnek tartottam, hogy a saját gyászom módjának megtalálásakor egy olyan könyvbe futok bele, ami valahogy a halálról-gyászról szól

a könyv főszereplője egy idős aneszteziológus, aki idősotthonban élő édesanyját megy meglátogatni és egy kollégája kérésére egy fiatal lányt is fuvaroz. az autó megcsúszik a jégen, az orvos nem tudja életben tartani a lányt

ami számomra nagyon érdekes volt, hogy a főszereplő pont úgy egy idegen embert próbál gyászolni, mint ahogy nekem is "idegen" volt S. - vagy inkább az a helyes, hogy nem definiált, hogy kell/lehet emlékeznem

az aneszteziológus úgy dönt, fél év szabadságot kér a kórháztól és eleget tesz egy régebbi felkérésnek, s könyvet ír a fájdalomról és az aneszteziológiáról. pár rész olvasható a könyvéből, de nem is az a releváns, hanem hogy milyen utat talál a feldolgozáshoz. és közben átgondoltam, mennyi mindent sikerült nekem is feldolgoznom azzal, hogy kiírtam magamból, s mennyire vágyom most is arra, hogy megtaláljam a szavakat ahhoz, hogy utat találjak magamnak, magamhoz, a gyászomhoz

főhősünk két felnőtt gyerek édesanyja. a lányával nagyon szoros a kapcsolata, a fiával lazább. emellett gyerek is, miután visszaköltözik a szülői házba írni, hetente többször látogatja az édesanyját, akinek állapota lassan, de biztosan romlik. megérintett ez a rész is, mert nem tudom, milyen lesz és hogy lesz az, amikor az anyám haldoklik. nem tudom, meg tudok-e bocsátani, tudom-e kísérni, tudok-e békét teremteni

Cecilie Enger saját élményből ír és ettől nagyon eleven a könyve, még akkor is, ha egy aneszteziológus bőrébe bújik. a szakterület nem az övé, de a halállal, haldokló kísérésével, a feldolgozás vágyával és a gyerekek elengedésének kérdéseivel érezhetően már találkozott és így hiteles érzéseket fogalmaz meg

nekem most sokat adott ez a könyv, a vége pedig egy nagy csokor kérdést és gondolkodni valót is. az Anyám ajándékait is ő írta, ami szintén emlékezetes olvasmányélményem

[redmatyi]

Milyen ironikus az élet rovatunkban ma:

Kollégám írt, hogy kéne 10 évesekre vadászni fortniteban. Ez általában úgy jelezzük hogy: "Ugrunk?" Én meg pont anyámnál voltam még, nagy nyugiban, hogy van még időm elindulni, de megnéztem a mentrendet, hogy mennyi idő alatt érek az albiba. Aztán kiderült, hogy délután rosszul néztem szóval hamarabb indul.

Na de a lényeg az, hogy a Fortnite-os buszból való ugrás megakadályozta hogy lekéssem az utolsó buszom.

Lehet ezzel még a hírekbe is bekerülhetnék.

[csacskamacskamocska]

SLOW FADE

Most olvastam erről egy cikket és elgondolkodtatott. Slow fade a lassú eltávolodás a szakítás helyett. Párkapcsolatban, barátságban, bármilyen kapcsolatban. A lényege a konfliktuskerülés. És, hogy az adott emberben ne dőljön meg az önmagáról alkotott kép, hogy ő jó ember, aki nem okoz másnak fájdalmat. A drámája: a hosszú bizonytalanság az elszenvedőben, a lassú felépülés, és a felismerés okozta trauma. Ultraröviden: a helyett, hogy valaki lezárná a kapcsolatot, elkezd kiszorítani az életéből. Nem vagy sokára válaszol az üzenetekre. Nem reagál a feldobott közös programokra. Nem von be az életébe. És kifelé is megszakít minden kommunikációt arról, hogy közötök van egymáshoz. Elsorvasztja, elszürkíti, elködösíti a kapcsolatot, egész addig, míg egy nap rá nem jössz, hogy el vagy hagyva, ki vagy dobva valójában. A gyors szakítás fájdalmas, mint letépni egy ragtapaszt. Így is hivatkozik rá a cikk. A kapcsolat mélységétől függ, szerintem, hogy az ember mennyi idő alatt épül fel egy gyors szakításból. Mennyi idő alatt talál magyarázatokat és sikerül helyreállítani az önértékelését és a bizalmat a világ és más emberek felé. A slow fade mindezek mellé adja (szerintem) az "úristen mekkora balek voltam" megalázó érzését. Ami sokkal károsabb, mint a gyors szakítás fájdalmai. Mert pontosan emlékszel rá, hogy te még hordtad bele a kapcsolatba az érzelmi energiát, a figyelmet, a törődést, de a másik embernek már nem csak nem voltál az élete közepe, de olyan szinten sorolt hátra, hogy a szereteted utólag szánalmas kapaszkodásnak tűnik a szemedben. Nem vetted észre, nem jól ítélted meg, nem jól, nem helyesen értékelted a dolgokat, önmagad "fontosságát", a kapcsolat mélységét. Ezekkel mind meg kell birkózni a veszteségérzet mellett. A saját, látszólagos csökkentértékűségünkkel.

Hogy ne legyen egyszerű az élet, ezt tedd párba azzal, hogy a másik ember nem akar elhagyni, csak fel se fogja, hogy mit tesz. Egyszerűen vak a saját individualizmusára. Vak a kapcsolatra mint élőlényre.

Lehetnek-e elvárásaink? Ezt a kérdést önmagában ki lehetne vesézni. Bár a felvilágosultságban tetszelgő emberek folyamatosan harsogják, hogy nem lehetnek elvárásaink (amennyiben mások kapcsolatairól van szó), de folyamatosan szenvednek a saját kapcsolataikban a saját elvárásaik kudarcaitól. Valójában vannak elvárásaink, akárminek is nevezzük őket. Az elvárásaink azok a támpontok, amikhez viszonyítva hozzuk a döntéseinket és éljük az életünket. Elvárom tőled, hogy hűséges legyél, mert a saját hűségem így válik értékké. Elvárom, hogy támogass, mert a saját támogatásom feléd, így válik értékké. Elvárom, hogy őszinte legyél velem, hogy ne vigye el az energiáimat a felesleges védekezés. Vagy éppen elvárom tőled, hogy "ismersz már" alapon kitaláld a gondolataimat is, toleráld a hangulataimat. Vannak elvárásaink. Mások elvárásait nyilván nem annyira szeretjük, a sajátjainkat teljesen jogosnak gondoljuk.

A kapcsolataink értékek. Erre jöttem rá az elmúlt egy évben. Amíg az anyagi javainkat rendezgetjük, figyelemmel kísérjük az adatokat, igyekszünk jó döntéseket hozni és benne látjuk a jövőnk anyagi biztonságát, addig a kapcsolatainkat valami tőlünk független dologként kezeljük. Mintha nem azokban lenne folyamatosan a jövőnk, az érzelmi életünk biztonsága, hanem csak így jön-megy és a siker mint a lottósorsolás. Jó kapcsolatok, tartalmas kapcsolatok, érzelmi alapokra épülő szeretetkapcsolatok jobban biztosítják a jövőt, mint a pénz. Ez ijesztő lehet azoknak, akiknek nincs ilyen vagy nem tudnak ilyesmivel zsonglőrködni. Pedig nem lehet megvásárolni. Ha gazdag vagy és törődést vásárolsz, a lelked mélyén ott lesz a tudat, hogy nem magad miatt kaptad. De a kapcsolatok törődést igényelnek. Borzasztó sok törődést. Azok leginkább, amiknek tágak a keretei és se vér se szerződés nem kényszerít bele senkit.

És az érzelmi deficit: úgy érzed sokat adsz és keveset kapsz vissza. 1. valóban sokat adsz és valóban keveset kapsz vissza 2. a saját segítségedet te magad értékteleníted mások szemében 3. mások segítségét értékteleníted a saját szemedben 4. nem is kérsz segítséget, nem tudják viszonozni 5. elvárod, hogy kitalálják a gondolataidat, tanácstalanok 6. rossz embernek segítesz 7. a segítséged üzleti és nem érzelmi alapú, de a másik ezt nem tudja 8. olyasmit vársz, amit lehetetlenség megadni 9. többnek érzed magad, ha mások a lekötelezettjeid 10. valójában egyenlő a mérleg, mindenki a saját tudása szerint adott.

Most ne kérdezd meg, hogy a fentiek tükrében lehet-e az exed a jóbarátod, mert ezt még át kell gondolnom.

#slow fade #lassú szakítás #kapcsolatok #kommunikáció #barátság #segítség #elvárások #02-25

[sztupy]

Besétálok egy 0-24 éjjel-nappali üzletbe

Hang megszólal a raktárból:

- Bassza meg Marika hát mennyi az idő, miért nem zártad még be az ajtókat?

#valami fél órás technikai zárás előtt 5 perccel érkeztem vagymi

[egy-lany-blogja]

Az ember leél egy életet és néha belegondol abba, hogy élt-e valójában, vagy csak a létezés egy jobb formáját csinálta végig; kisebb boldogságokkal tarkítva. Elgondolkodik, hogy mit is csinált rosszul, mi volt az amit nem úgy kellett volna! Úgy gondolja, már nem tehet semmit, mert eljutott egy pontra amikor a beletörődés kicsit erősebbé vált a változtatásnál, és az idő is elszaladt: nem tudni mennyi is van még hátra.

Pedig pont emiatt kellene átgondolni mindent, szebbé tenni azt a keveset is, mert csak egy életünk van és újjat kezdeni nem lehet! Szeretetben éljünk, legyenek fontos emberek számunkra, akikért mindent megteszünk. De azt ne felejtsük el, hogy a saját életünk a legfontosabb!

Merjünk boldogok lenni: merjünk jól élni! Ez a lényeg, igazán ez számít a legjobban! 💕

Lelki szabadság gondolatai

[angelofghetto]

ami lejön

Találkoztam valahol egy kifejezéssel (akasha), és utána akartam nézni, hogy mi ez. Találtam nagyon okos, fontos és ködös meghatározásokat, de nem vagyok benne biztos hogy pontosan értem. Inkább érzem. Azt mondják, a gyerekek valahol 6-7 éves kor körül becsukódnak, és onnantól máshogyan működnek a világban.

Vajon véletlen-e, hogy pont ebben a korban kezdődik a kötelező közoktatás? Onnantól tömik a fejünket részinformációkkal, mert soha nem az egész világot tanuljuk, hanem matematikát, földrajzot, történelmet, biológiát. Pontosabban azokat a magyarázatokat és hiedelmeket tanítják meg nekünk, ahol a civilizációnk gondolkodása éppen áll (pontosabban attól kicsit lemarad az oktatás, nem annyira naprakész).

Mi van, ha ezzel meglopjuk magunkat? Ha csak az okos eszünket használjuk, és a kész magyarázatokhoz igazítjuk az életünket ahelyett, hogy éreznénk a világot. Talán erre már képesek sem vagyunk. Pedig az ősember valamikor felnézett az égre, beleszagolt a levegőbe, meghallgatta a környezete zajait, és már mindent tudott, amire a túléléséhez szüksége volt. Vajon ma mennyi információ kell a túlélésünkhöz? És információ kell vagy intuíció? Vajon azért kell az eszünk, hogy másoknak nagy profitot termeljünk, vagy ahhoz hogy jól érezzük magunkat az életünkben?

Számomra minden játék. Ha nem az lenne, élni sem tudnék. A munkám is játék, egyrészt mert olyat választottam, másrészt mert nem a pénz a lényeg, hanem hogy miközben tevékenykedem, flow élményem legyen, és szinte el is vesszen a külvilág, az idő. Mondjuk nem is fizetik meg :) Az emberi kapcsolataim is játékok: mesék, vicceskedések, összerakós, mert a világot mindig másképp is megpróbálom összerakni. Nem az érdekel, hogyan KELL, hanem HOGYAN LEHET MÉG. Ettől sokan infantilisnak, naivnak, lúzernek, sőt őrültnek tartanak. Pedig mi másról is kellene hogy szóljon az életünk, hogy ami megtetszik, azt megfigyeljük, kipróbáljuk, és jól érezzük magunkat közben, mint a nagyon kicsi gyerekek, akiket nem érdekel, hogy a repülő valójában egy fotel, a tenger igazából szőnyeg, és Apu nem király vagy hős lovag, csak egy fogaskerék egy multiban.

Hol vesztettük el a fonalat? Az irányítást, a döntéseket a saját életünk felett? Miért az okos eszünk kell hogy irányítson, és nem a szívünk, a megérzéseink, a hitünk a csodákban? Akkor talán nem is kényszerülnénk versengeni egymással, csak néznénk, mit épít mellettünk a másik, és együtt örülnénk neki.

Nagyikám erre azt mondaná: "Akit Isten szeret, megtartja gyermeknek."

[pajjorimre]

"Első lépésben a listaár fogalmát kellene kivezetni az építőiparban"

De ezt hogy? A kalkulációban az anyagárak gyártótól függenek, az említett rendszerben pont annak a módosításával lehet bukni.

A "kiskapu" nem ez, hanem a rezsióradíj. Na, azt a minisztérium mondja meg (ajánlás), amit a kivitelező vagy elfogad, vagy nem, mikor beírja a költségvetésbe.

Viszont ha elindulsz (mondjuk) egy meghívásos pályázaton, akkor ott meg lehet beszélni, hogy ki mennyit ír be - már ha egyáltalán olyan költségvetések készülnek, amik összehasonlíthatóak.

Ui. egy normálisabb rendszerben minden rendszerben van. Ki kell csempézni a fürdőt: X nm, ilyen meg ilyen anyaggal, a gyártó megmondja, hogy mennyi idő 1nm, kijön az összeg, azzal nehéz csalni. De ha beírjuk, hogy "1 db autópálya, 30km hosszan", akkor abba ha nem akarunk, nem tudunk belekérezni. Nyilván két szélsőséges esetet írok, de szerintem így látható (bár gondolom te jobban látod a gyakorlati részét).

Visszatérve az eredeti kérdéshez, hogy honnan szereznek árakat: nos, erre lenne lehetőség, de a NER vállalkozói krémje már túl van azon, hogy ilyeneken megbukjon.

Úgy, hogy Orbán tata listaáron tonnánként 1000 Ft-ért adja a kavicsot monnyuk, aztán jön NerJózsi, megkapja tonnánként 40% kedvezménnyel, NemNerJózs meg csak 25%-ot kap és nem fogja érteni (dehogynem) hogy hogy tudott NerJózsi 15%-kal olcsóbb ajánlatot adni. Most hogy a Tercben milyen anyagárak lesznek MAJD megállapítva azt nem tudom, de tartok tőle hogy aktualizálni fogják.

Ezt úgy tudom elképzelni, hogy a Tercet csak ellenőrzésre fogják használni, pályázói oldalo szabadpiac van, mindenki ott szerzi be az építőanyagot ahol akarja, de a hivatal által kiszámolt összegnél nem kerülhet többe. Namost a Terc már eleve elég vastag ceruza azért, szóval nagy veszteségekkel nem kell számolni, azt meg ne felejtsd el hogy az áfa még mindig 27%.

[valianthumanoidangelpainter]

Mindenki azt mondja az idő gyógyít

De még ennyi idő után is a lelkem ordít

Miért nincs válasz arra hogy mégis mennyi idő

És miért nem mondják hogy ehhez nem kell más csak erő

Hányszor akartad vissza tekerni

És minden újból átélni

Hányszor akartad megállítani

És örökké egy helyben maradni

Az idő nem gyógyít hanem bánt

És minden alkalommal magával ránt

Az idő tönkretesz

Hülyeség az hogy mindent helyretesz

Az idő egy örökkévalóság

A hely amiben megéled az pedig csak egy fogság

Szeretni valakit életed végéig

Majd őt kívánni mindig éjféltől éjfélig

Az idő gyűlöletet kelt

A szemed pedig könnycseppel megtelt

Olyannal lenni akit szeretsz

De ő az akit legbelül temetsz

Azt hinni hogy minden jó lehet

Ez csak egy nagyon ritka eset

Ölelni, csókolni míg teheted

És érezni hogy mennyire szereted

Majd felfogni azt hogy gyűlölöd is

Rájössz hogy ez már nem csak egy fázis

Elhidegülsz és feladod

Vissza emlékszel hogy ez volt a tegnapod

Rettegni attól hogy mi jöhet még

De biztos lenni abba hogy belőle már tényleg elég

Remélni hogy a visszaesés szóba se jöhet

De àrnyéka minden percben csak téged követ

Szereted de utálod egyben

De mégis róla írsz ebben a percben

Ezt teszi az annyira dicsért idő

Azt üzeni minek ide jövő

Bàrcsak ne múlna az idő

Egyszerűen bárcsak ne lenne olyan hogy idő

Talán sokkal könnyebb lenne nélküled

És ezt a hülyeséget még elis hiszed

Ő mindig is ott lesz a szívedben

Minden szeretetben és gyűlöletben

Félig elengedve de mégis tartva

Reménykedsz hogy nézel még mosolyogva a napra

[starmythelonesurvivor]

Szilveszterkor írtam egy nagy reblogolós posztot, hogy milyen mesés párkapcsolatban élek, és már a tumbli népe, meg azóta 2 barátnőm, és a leendő(most már nem igen) sógornőm reakcióját hallva, már elég egyértelmű a döntésem. Van bennem valami, valami kis hangocska, ami ha nem jó valami, így nagyon halkan susog a fülembe, baj ban, valami nem stimmel, és sose hallom meg, már kb egy hónapja azon agyaltam, hogy bennem van a hiba, hogy Én nem tudom értékelni, hogy milyen szép életem van, el vagyok rontva, és valahogy feltételezni se mertem, hogy nem én vagyok a szégyentelen csődtömeg, de a karácsonykor elindult eseményláncolat óta már nem tudom elhinni magamnak, és valahogy sokkal mellbevágóbb, hogy nem működik így ez a kapcsolat, hogy újra egy adott időegységen belül egyedül leszek, lebegni fogok a semmibe. Sokat elárul, hogy a sörös pohár mellől annyira figyel rám, hogy ebből az egészből nem vesz észre semmit, már el is mentünk egymás mellett, és nem tudom elképzelni hogyan tudnék hozzá, ehhez az emberhez újra kapcsolódni, nyáron annyira bíztam benne, hogy hozzá költöztem. Egészen megszoktam itt, tényleg jó dolgom van, és ha nincs itt, akkor továbbra is elvagyok, de most már számolom hány sört iszik, illetve hány pohár bort, és gyakran, idegesen pillantgatok oda, és rettegek, hogy észreveszi, monitorozom, mennyit iszik. Szóltam 2 sör, és egy pohár bor után, hogy “mostanában kicsit sokat ittunk, nem kéne ennyit” (mi, többes számban, én rá se tudok nézni a piára egy ideje). Hát szerinte meg nincs semmi baj. Eddig is tudtam, eddig is realizáltam, de nem volt agresszív. A szilveszter este hajnalban azt hittem meg fog ütni, a többiek mikor szóvá tették, hogy ne a telefonját nyomkodja, hanem mondjuk figyeljen rám, rájuk, összeszólalkozott K-val, hogy ő igenis csak jól érzi magát, Én is jól érzem magam, és kiabált, éreztem, hogy elkezdem egyre gyorsabban venni a levegőt, és felszaladtam a fürdőbe, régen nem volt velem ilyen, apám meg anyám tudott kiváltani hasonlót, apuka ilyenkor azt mondta, ne színészkedjek, anyuka meg azt, reméli megdöglök, úgy kell nekem. Mire felocsúdtam, kiabálva nyitott be a helységekbe, és nevemet kántálta, “mi a fasz bajom van”. Az egésznek olyan Ragyogásos érzete volt, mintha egy filmben lennék. Tudtam, hogy el fog érni ide is, már az emeleten jár, és nem tudok hova bújni, anyámat, meg apámat kezdtem hívni, nem tudom miért, valamiért mélyen legbelül a mai napig a diszfunkcionális szüleim védelmére, és elismerésére vágyom, pedig már régen realizáltam, hogy ennek nincs értelme, tovább kell menni. Majd 23 leszek ebben az évben, és ha nagy baj van, félek, csak őket próbálom elérni, persze egyik se vette fel. Anyámé Dél-Afrikában ki se csörgött, apám meg amúgy, lábjegyzet reggel visszahívott, de nem vettem fel, felesleges vele számolnom, ő nincs. Elért hozzám, tényleg ideges volt, sose láttam még ilyennek, kértem, hogy menjen ki, kétszer, háromszor, és elment, szentségelve letámolygott, és tovább ivott. Nem tudom mennyi idő után összeszedtem magam, visszaültem társasozni, próbáltam játszani a szerepem, de szólt, hogy menjünk ki, beszélni akar. Olyan volt, vagy legalábbis Én olyannak érzékeltem a hangját, hogy “baj” lesz. Ott volt bennem a felismerés ha fenn nem ütött meg, akkor most fog, és senki nem fog megvédeni, legfeljebb majd ha hallják, hogy csattan, majd akkor körülállnak. A hallba próbáltam irányítani, a nyitott üvegajtó nem hangszigetelő, a lehető legkevésbé messzi alternatívára, biztosítottam róla, hogy az én hibám minden, és hogy hisztiztem, és túlreagáltam, az egész olyan szürreális volt, ahogy beszélt, az egész helyzet, most sem vagyok benne egészen biztos, hogy nem Én vagyok-e a hálátlan, és nem értékelem eléggé, lehet hogy ez belefér? Általában békés, és eddig nem irányult ellenem az agressziója, ha az is volt. Le kell lépnem, de okosan, tervel.