#8 órát ott ülni

[chatondelune]

2022 - Kezdetek

2022 az az év volt, ami eleinte csodásnak ígérkezett. olyan jól indult, és egyre csak úgy éreztem, hogy minden kezd a helyére kerülni. sőt, úgy tűnt, hogy végre nyugalom és boldogság lesz úrrá az életemen. de mindig visszatért a nyugtalanság, a szorongás, újra és újra felbukkantak. két mosoly között hosszú sírások és rémálmok. tele volt félelemmel, hogy elveszítek embereket. vagyis főleg inkább egyet...

aztán valahogy a születésnap környékén volt egy nagyobb megnyugtatás, és mindenkinek azt mutatta, hogy odaértem, ahova kellett. belül meg majd' szétszakított az az érzés, miszerint már nem sokáig tart majd ez az egész. és nem is tartott. vége lett egy szempillantás alatt, én pedig az első sokk után megnyugodva azt hittem, mehet ez másképp is, csak ne érjen teljesen véget. és próbáltam ehhez tartani magam...

közben emberek jöttek és mentek, már a neveket sem tudom, voltak igazán felejthetők és kevésbé emlékezetesek. persze voltak, akik... nos, nem hagytak épp jó érzést és emlékeket maguk mögött. de emelt fővel tovább sétáltam. voltak, akik több napot is megéltek, aztán eltűntek a ködben, én pedig nem értettem, mit ronthattam el. talán túl sok voltam. vagy épp nem elég...

akadt olyan is, sajnos, aki bár ne lett volna. aki nem értette meg a szavakat és a tetteket sem, mert lényegtelen volt számára. én pedig hirtelen nem tudtam, hogy miért, de lefagytam. aztán rájöttem, hogy azért, mert irányítás alá kerültem, még ha csak a pillanat töredékére is. mert pont ez alól szabadultam, és visszazuhantam a szakadékba, pedig épp csak kimásztam onnan. és fájt...

fájt, mert önmagam csalódása lettem, és csak-csak visszakúsztam a "ne legyen vége, bár soha el sem kezdődött"-höz. ott voltam, de nem maradt belőlem semmi. és megint ott voltam, miközben üressé váltam. és azt hittem, ez már örökké ilyen marad...

akartam valami ugyanilyet, de előre lefektetett játékszabályokkal és határokkal. el is indult valami. de hiába szabályok és határok, ismét úgy tűnt, ez sem így, sem úgy nem megy. és egy kicsit megint elvesztem. lényegében kedvem sem volt tenni már ennyiért sem...

mindig visszakanyarodtam ahhoz a bizonyoshoz, de a legutolsó alkalommal a testem is megálljt parancsolt, nem csak az eszem. sok volt. és nem elég. ezért azóta sem láttattam magam. és ez így a legjobb...

néha-néha azért felbukkantam, de valahogy semmi nem kötött le. semmi és senki. még Te sem. talán csak azért nem, mert én hittem, hogy unalmas vagyok, és miért is érdekelnélek. néha-néha felbukkantam, és Te ott voltál. és kíváncsi lettem. Rád. és kellemesen csalódtam. aztán talán megbántottalak vagy csalódtál, mert nemet mondtam, mert pihenni akartam, fáradt voltam. talán csak én éreztem úgy, de aztán szemrehányásként megjelent a nemleges válaszom. Te pedig mégis jöttél, amikor már ezt hittem, Téged sem érdekellek - csupán azért, mert túl sokszor fájt, és nem akartam fáradtan megint fájdalmat okozni önmagamnak, Neked meg csalódást...

november 7. a kezdetünk dátuma. és azóta is csodának tartalak Téged. bármit is hiszel Magadról, csodálatos vagy. és mindaz, amit másban láttam, vagyis inkább hittem, hogy láttam, megvan Benned. és fogalmad sincs, de olyan földöntúli érzés, amikor a takaró alatt összebújva elalszunk. ahogy Magadhoz szorítasz. teljességgel megszűnik minden probléma, és csak a pillanat van. a pillanat, Te meg én...

és tudod, az, hogy akkor nemet mondtam, mert pihenni akartam... azóta is bánom, de azóta az esetek legnagyobb százalékában Téged választottalak és nem a pihenést. a Veled töltött idő sokkal fontosabb, mint az, hogy aludjak 6-8 órát. fontosabb, minthogy ne pörgessem túl magam. mert imádok Veled lenni. imádok ott ülni Melletted, nézni, ahogy játszol és hallgatni Titeket. imádok a kanapén besüppedve elaludni, miközben sorizunk vagy filmezünk, aztán azt hazudni, hogy nem is aludtam el... annyira. imádom, hogy nem akarok tökéletes lenni Melletted, mert tudom, hogy tökéletlenül is......

nem akarod, hogy megváltozzak. azt akarod, hogy önmagam legyek. és kezdek visszatalálni a hangomhoz is, hála Neked. és Melletted nem is félek önmagam maradni. és ebben Te segítesz nap mint nap.

[csak-egy-mulo-pillanat]

Ahogy telnek az órák és egyre szarabbul leszel.... begörcsöl a fejed... elkezdesz szédülni... érzed hogy szétfeszít a mellkasod.... fojtogat a pánikszerű sírás a sok ember miatt.... kínoz a depressziód ... legszivesebben öngyilkos lennél és azt tervezed hogy kiugrasz az ablakon ,mert úgy sem hiányoznál senkinek...... vagy rögtön nyúlnál a pengéért, de nem tudsz mert napi 8 órában az iskolában kell ülnöd, ahol a tanárok csak kihajtják belőled a lelket és a megfelelési kényszer gyötör....

#depresszio #fájdalom #öngyilkos hajlamok #pánikrohamok #penge #vagdosas #8 órát ott ülni #megfelelési kényszer #sírógörcs #fejfájás #szédülés #szétfeszít a mellkasod #magyar #magyar tumblr

[hicapacity]

14+1 OK, AMIÉRT BEIRATNÁD A GYEREKED EGY FINN ISKOLÁBA:

Tanulmányok szerint a finn kisiskolások a világ legjobban teljesítő tanulói, annak ellenére, hogy kevesebb időt töltenek iskolában, mint más országok tanulói, és maximum 30 percnyi házifeladatot kaphatnak egy nap.

Mit csinálnak másképp?

1. Minden ingyenes.

A finn oktatás ingyenes. És ebbe beletartoznak az étkezések, a kirándulások, táskák és írószerek. Ha a tanuló lakhelye és az iskola között több, mint 2km van, akkor iskolabusz viszi őket iskolába. Minden költséget az állam fizet. A központi költségvetés 12,2%-át fordítják az oktatásra.

2. Egyénként kezelik a diákokat.

Minden tanulónak a képességei szerint kell teljesítenie a feladatokat. Együtt tanulnak az egészséges és a különböző fizikai vagy értelmi fogyatékkal élő gyerekek. Ha egy diák nem tud elvégezni egy feladatot, a tanár különórát ad neki, amit az iskola szintúgy megfizet. És külön figyelmet fordítanak az idegennyelv tanulására is.

Az az elvük, hogy a diákok mindig tudnak választani maguknak hasznos elfoglaltságot. Ezért, ha egy tanóra éppen nem érdekli, akkor olvashat vagy varrhat helyette.

3. Motiváló osztályzás

A finnek 1-től 10-ig osztályoznak. Az első két évben nem kapnak jegyeket, csak szóbeli megjegyzést, ami a ’lehetne jobb’-tól a ’tökéletes’-ig terjed. Harmadik osztálytól kezdve is csak a saját jegyedet tudod, az osztályzatok nem publikusak a többiek előtt. Ugyanakkor a jegyek nem arra szolgálnak, hogy a diákot ’minősítsék’, hanem hogy motiválják a teljesítményét és tökéletesítsék a tudását az egyéni tantervéhez képest.

4. Mászkálhatsz zokniban

A finn iskolákban nincs egyenruha. Úgy öltözködsz, ahogy jól esik. Nincs elvárás ezzel kapcsolatban. Sőt, gyakori látvány, hogy zokniban mászkálnak a gyerekek az iskolában.

5. Nem muszáj a padban ülni. Kültéri órák.

Feküdhetsz a szőnyegre, vagy a tantermekben lévő kanapéra is. Ha az idő engedi, a tanárok az iskolák mellett speciálisan kialakított amfiteátrum formájú füves részen is tarthatják az órát.

6. Kevés a házi.

A finn oktatáspolitika szerint a diákoknak legalább annyi időt kell tölteni pihenéssel, és a családjukkal, mint a tanulással. Ezért egy diák egy napra maximum 30 percnyi házifeladatot kap, ügyelve arra, hogy lehetőleg az is olyan anyag legyen, ami felkelti az érdeklődését. Például a történelem oktatás bevett módszere, hogy a diákok interjúkat készítenek nagyszüleikkel a 40-es 50-es évekről, majd megvitatják velük a régiidők és a modern világ különbségeit.

7. Nincsenek dolgozatok.

Van náluk egy közmondás: „Vagy az életre készülsz fel, vagy a dolgozatodra.” Erre az egyszerű gondolatra hivatkozva, megszüntették a dolgozatírást. A tanár véletlenszerű tesztet irathat, amire nem ad osztályzatot, hanem ellenőrizni tudja, hogy melyik diák hol tart az anyagban. Az első téttel bíró dolgozatot 16 évesen írják, a gimnáziumhoz szükséges szintfelmérőt.

8. Nincsenek tantárgyak!

A legtöbb finn iskolában már megszűntek a tantárgyak, helyette összefüggések szerint oktatnak (Phenomenon Based Learning). Tanórák helyett 6 hetes szekciók vannak, mialatt a diákok egy témát vizsgálnak különböző szempontokból. Például a migráció témakörét vizsgálják földrajzi szempontból (honnan jönnek), történelmi szempontból (mik az előzményei, történelmi hasonlatosságai), kulturális szempontból (milyen tradícióik vannak). Az órák végén a diákoknak kérdéseket kell feltenni, amire meg kell próbálniuk saját maguknak válaszolni. A tanárok ösztönzik a diákokat az órákon belüli kommunikációra, ezért a tanórák inkább hasonlítanak egy egymást véleményét meghallgató beszélgetéshez, mint egy klasszikus tanórához.

9. Hosszú szünetek.

Nem számít, hogy milyen érdekes egy óra, a szünet úgyis érdekesebb lesz. A finn iskolákban minden órában 15 perc szünetet tartanak.

10. Tanárnak lenni menő. + Segédtanár.

A Helsinki-i Pedagógiai Egyetemen húszszoros a túljelentkezés. Felmérések szerint tízszer többen szeretnének tanárok lenni, mint ahány pozíció van. Egy átlagos tanári fizetés 3500 euró. (Ez az ottani átlagkereset másfélszerese, tehát arányaiban véve kb. olyan, mintha nálunk 300.000 forint lenne.) Finnországban tanárnak lenni egy nagyon tekintélyes dolog, hisz ők képzik a jövőt. Nem kell szigorú szabályok szerint oktatniuk. Minden tanár maga választhatja meg, hogy melyik könyvből tanít, milyen programot használ. Minden tanár mellett van egy segédtanár is az órákon, aki segít segíteni a diákoknak a feladatok megértésében.

11. A diákok olyan dolgokat tanulnak, amire szükségük lehet az életben.

Az úszásoktatás azzal kezdődik, hogy mi a teendő, ha valaki fuldoklik. Háztartás-órán főzni, kötni és varrni tanulnak. Külön hangsúlyt kap az oktatásban a természetvédelem. Az informatikaórán honlap és portfolió készítés a tananyag. Az alapgondolat az, hogy képessé tegyék a diákokat arra, hogy megértsék a körülöttök folyton változó világot, és élni tudjanak benne. Semmi fölösleges adat, évszám stb.-t nem kell megtanulni, mert arra úgyis ott van az internet.

12. Nincs minőségi különbség az iskolák között.

Finnországban nincs szükség iskolaválasztásra. Mindenki a legközelebbi iskolába jár, nincsenek ’elit’ intézmények. Nem számít hol él a gyerek, mindig lesz lehetősége jó tanároktól, jó tárgyi feltételek mellett tanulni és a legjobb minőségű menzán fogyasztani.

13. A gyerekek választhatnak, hogy mit szeretnének enni.

A menza ingyenes és változatos. A menü egy hónappal korábban fent van az iskola honlapján. Egészséges étrendre ösztönzik a gyerekeket, állandó vegetáriánus opcióval.

14. Éjszaka a suliban.

Évente néhány alkalommal hálózsákkal mennek a gyerekek iskolába és bent aludhatnak az osztályban tanári felügyelet mellett. Filmeket néznek, játszanak, ilyenkor szokás az is, hogy másnap fagyit kapnak reggelire.

+1 Kutya a könyvtárban

Vannak külön erre a célra tréningezett úgynevezett ’olvasókutyák’, akik szeretik, ha meséket, történeteket olvasnak nekik.

#iskola #finn #finn oktatás #szekuláris oktatás #közoktatás #oktatásügy #iskolapélda #© #cmintcapa #diák #finn modell

[therobiszilagyi]

Kirándulások 1

Olvasási idő - 23 perc

Pálmafák, fehérhomokos tengerpart, náci elnök. Néhány szó, ami szerintem a legtöbbünk eszébe bevillan, ha a Fülöpszigetekről beszélünk. Nagyjából ez is a helyzet az országban, bár az elnök személyével nem találkoztam, de nem hiszem, hogy sokat változott volna 3 évvel ezelőtti énjéhez képest, amikor pont valami általa hozott törvény, meg robbantás miatt nem mentünk át a csodálatos országába. Mert hát meg kell vallani, nem egy rossz hely az a közel 7000 szigetből álló csoportosulás.

Zárójelesen megjegyezném, hogy egészen érdekes, hogy már úgy alkotói válságba kerültem, hogy egy hónapja sincs, hogy elhagytam kis hazánkat. Ezek a gondolatok is igazából egy hídon jutottak eszembe, amint tartottam az ebédvadászatra. Nyilván jegyzetbe fel kellett írnom, mert sajnos biztos, hogy elfelejtettem volna még az ilyen egyszerű szösszenetet is. Majdnem olyan szintű nyomást érzek magamon, mint George R. R. Martin a Trónok harca befejezésével. Szinte ugyan annyian olvashatnak engem is, mint őt, ebben majdnem biztos vagyok. De egyszerűen nem megy, nem megy az ang… akarom mondani írás. Most már értem, miért nem jön ki az új művével. Elég nehezen jön az ihlet az a baj. Pedig nekem még kitalálni sem kell dolgokat.

Tehát vissza az életemhez. Az alap koncepciónk az volt, hogy megyünk és 3 szigetet megnézünk: Boracayt, Cebut majd Palawant. Ebből végül az lett, hogy akarva-akaratlanul 11 lett belőle. (és maradhatott) Persze ebben benne van, a csak repülés miattiak is, de a franc se gondolta volna, hogy tényleg minden különböző szigeten van. Mindenkinek vannak a távolságokról elképzelései. Nekünk is voltak. Sajnos a Fülöp-szigeteken minden az elképzelés ötszöröse. Szerintem. De menjünk szépen sorban.

Boracay

Talán a világon az egyik legszebb hely, ahol jártam. Persze csak az gondolhatja még így, aki nem szereti a hegyeket és a túrákat, mert tök lapos az egész. A sziget nyugati partja végig fehér homokkal van borítva, pálmafák, vendéglátóipari egységek, éttermek sora. Különösen tetszett, hogy egy szálloda sem volt magasabb a fáknál, jól beleolvadtak a tájképbe. Pisimeleg víz, amit pont szeretek, nem vészesen drága, ám nem olcsó ételek. Bár 360 Ft-ért inni fél liter mango/ananász shaket elég jól esett minden nap. 5 napot töltöttünk itt el. Igazából csak fürödtünk és napoztunk, meg hát persze jó fehér emberhez méltón már első nap leégtünk.

Második nap elmentünk egy privát hajókirándulásra. Elég jó élmény volt, főleg a búvárkodás. Mármint nem rendes búvárkodás, csak pipával és szemüveggel (aka Snorkeling). A kis hajókázás egyik állomása a Krokodil-sziget volt, amit először nem értettünk, hogy miért is lett az a neve, mert mindenhogy kinézett, csak krokodil formának nem. Nyilván lefotóztam, hátha belelátom majd később. Itt kaptunk egy kenyér darabot és bementünk a vízbe és etethettünk halakat. Hát valami frenetikus élmény volt. Egyszerre 10000000 hal érkezett meg.  (kíváncsi lennék hányan számolták meg hány nullát írtam le). Aztán tovább álltunk és egy másik nézőpontból már tényleg krokodilnak nézett ki.

A filippínók egyébként nagyon kedvesek. Egyik strandon volt kirakva egy felirat a strand nevével, odamentünk, hogy csinálunk egy képet és egyből jött oda a csávó, hogy hello hello, majd én segítek, adjátok ide a telót. Rendesen mondta a pózokat, meg minden, aztán egyszer csak jött egy olyan, hogy én térdeljek Fanni meg üljön le elém. Mondjuk tök érhető, egy fiú és egy lány kettesben a Fülöp-szigeteken, mi más lehetne, mint egy pár. Na de mindegy is. Felvilágosítottuk, hogy ez nem így van. Aztán kibújt a szög is persze a zsákból, megláttuk a borravaló feliratú dobozt és egyből kezdte árulni nekünk a vizet, sört és üdítőt. Jó magyar módjára tovább álltunk.

Szomorúan kellett konstatálnom, hogy egy nagyon fontos dolgot egyébként otthon felejtettem egy ilyen fürdős kirándulásról. Ezt a millió kép vizsgálatakor vettem észre. A strand testet (beach body).

Visszaértünk a kiinduló pontra, napoztunk még egy két órát, majd én úgy döntöttem, hogy maradok a strandon megnézni a naplementét. Fanni már kicsit unta a banánt, szóval visszament a szállásra. Ez is elég gyönyörű volt, de talán még mindig Tel Aviv vezeti nálam a naplementés szépséget. Ott még hajó sincs a vízen és valahogy a nap is nagyobbnak tűnt. Mindenesetre ez is elég gyönyörű volt még a sok hajóval is a tengeren. Kis meglepetés is volt, mert sikerült helyet foglalnom egy magyar pár mellé, de nem akartam megzavarni őket a nagy romantikázásokban.

Idő közben Fanni összehaverkodott egyik szobatársunkkal, Lee-vel. A név ne tévesszen meg senkit, egy brit úriemberről beszélünk. 33 év körüli srác úgy döntött egy éve, hogy feladja az otthoni életét és elkölti a lakásra félretett pénzét és beutazza Ázsiát. Jó arc volt amúgy a srác, de egyben érdekes is. Ez bizonyára azért is volt, mert egyedül utazni 1 évet elég személyiségváltoztató lesz. Elég hamar, már az első estén megtudtuk a szerelmi életet és a tanácsunkat is kikérte egy komplikált szituban. Nem gondoltam volna, hogy pont itt kell kapcsolati tanácsadást tartanunk majd Fannival, de hát ezért izgi az élet.

Cebu

Oslob - Szintén 5 napra jöttünk ide, fő célunk a cetcápákkal úszás volt. Itt szembesültünk a leginkább azzal, hogy ebben az országban minden mennyire messze van egymástól. A szállásunkat a déli részére foglaltuk a szigetnek és úgy terveztük, hogy majd onnan megyünk minden felé. Hát a reptértől konkrétan 5 órás buszútra volt ez a hely. Azt hittük már sosem lesz vége az útnak, de vicces élmény volt a folyamatosan fel- és leugró árusokkal, akik mindent árultak nekünk a kis döcögés alatt. Itt egyébként becsatlakozott egyik volt kollegám, Nóri is, így már hármasban folytattuk a kirándulást.

Első nap béreltünk robogót, majd elmentünk egy vízeséshez, ami kb 50 km-re volt a szállástól. Ez nem tűnik annyira vészesnek, viszont robogóval azért nem kevés. Útközben csomó helyen megálltunk, láttunk minden szépet. Egyik megálló valami városka volt, ahol tuti esküvőre készültek, mert buli hangulat volt, zenészek és szépen, tradicionálisba öltözött hölgyek.

A vízesés szép volt, jó volt, érdekes volt. Elvileg lehetett ugrani is, de amiket árultak nekünk az csak irgalmatlan pénzlehúzásnak tűnt, szóval gondoltuk majd megyünk és lesz valami. Hát az ugró részt nem találtuk meg, legalábbis senkit nem láttunk ugrani, szóval csak úsztunk a felduzzadt részein a pataknak. A víz egyébként egészen csodálatos színű volt. Nagyon érdekes kék, tuti valami ásvány van benne iszonyat mértékben. És mint a fürdőszobában a kék itt is hideget jelentett. Innen még tovább mentünk egy másik városba, hogy megnézzük ott a strandot, de sajnos nem a jót találtuk meg és indulni is kellett vissza, hogy ne tök sötétben vezessünk. Hát sajnos már így is későn indultunk vissza, a közel 2 órás útra, mert az utolsó 1 óra full sötétben volt. Hasonlóan a buszúthoz, azt hittük, már sosem érünk a szállásra.

Másnap reggelre foglaltunk helyet a cápaúszásra. Reggel fél 6-kor jöttek minket kelteni, majd 6-ra kivittek minket a szállástól 2 perc kocsiútra lévő központba, ahol vagy 1000 ember várakozott, hogy láthassa ezeket a csodákat. Leírni nem tudom szavakkal, amit én ott éreztem. Ezek a hatalmas (akár 10 méteresre is megnőhetnek, de nyilván ezek csak max 4-5 méteresek lehettek) állatok, ahogy úsznak az ember körül, valami fantasztikus. Kettő még hozzám is ért. Imádtam. Már ezért megérte eljönni. Viszont 20 perc után kitessékeltek minket a vízből és 8-ra már otthon is voltunk. 

Rájöttünk, hogy semmi mást nem tudunk csinálni a következő 2 napban, szóval megkérdeztük a recepción, hogy van e valami komp dolog egy másik szigetre. Szerencsénkre volt, és még hely is volt, szóval visszamondtuk a maradék 3 éjszakát és tovább álltunk Bohol szigetére.

Bohol

Ilyen utazást senkinek nem kívánok, bár visszagondolva azért elég vicces volt. Ha kompról beszélünk, mindenkinek egy kb nagy hajó jut eszébe, zárt térrel, ahol le lehet ülni és élvezni az 1-2 órás utat. Ez inkább egy turistahajó volt, ami nem is egy normális kikötőből indult, hanem egy falucska partjáról, amit a helyiek nagyban üzemeltettek és tartották fent magukat. Tök nagy hullámok voltak, ami már a beszállást is megnehezítette, lévén, hogy egy rámpán kellett felsétálni a vízből. Mi nyilván nem erre készültünk, szóval a cipőt gyorsan átcseréltük papucsokra. Sikerült csak derékig eláznom a felfutás közben, ami elég szerencsésnek mondható. Egy orosz férfit konkrétan a vállukon vitték fel, mert el volt törve a lába és a kötés miatt nem tudott felsétálni magától.  Ami ez után történt, egészen életveszélyessé alakult. Full nagy hullámok a hajót dobálták, folyamatosan becsapott a víz, szóval mindenki csurom vizesen érkezett meg a másik szigetre. Ott sem egy kikötőbe, hanem egy random sekély részre. Nem vagyok benne biztos, hogy ez amúgy egy hivatalos társaság lett volna, engedélyekkel és mindennel. A másfél órás út itt is két és fél órássá alakult. Olyan helyen rakott ki, ami vagy fél órára volt a szállásunktól. Egy ilyen helyi tuktukos sem akart minket elvinni, mert hogy az a hely messze van, szóval szerencsét próbáltunk és elindultunk gyalog. Elértünk egy kereszteződésbe, ahol mondták a helyiek, hogy busz megy a városba, majd intsük le. Hát jött is a busznak nem igazán kinéző jármű. Kicsit egy halottaskocsira hasonlított, csak teherautó kivitelben. Hátul egymással szemben ültek az emberek és ha megtelt a plató, akkor középre beraktak sámlikat és arra ültek re az emberek. Vagy csak felugrottak és kapaszkodtak a hátuljában. A cuccaink nyilván nem fértek volna be velünk, szóval azokat feldobták a tetőre és reménykedtünk, hogy megérkeznek velünk együtt a helyre, ahol ki kell szállni. Nagyon vicces élmény volt, igazi filmbe illő jelenettel. Sajnos kívülről nem sikerült lefotóznom, annyira hirtelen törtétnek a dolgok. 

Boholra a nagy gülüszemű majmokért, alias koboldmakikért és a Csokidombokért jöttünk. Ezeket meg is néztük, a maki aranyos volt és sokkal kisebb, mint képzeltem. A dombok pedig lényegesen jobbak, mint előre gondoltuk róluk. Azért csoki dombok, mert elvileg valamikok az évben bebarnulnak a levelek és akkor úgy néznek ki mintha csokik lennének. Ezek is amúgy másfél órára voltak a szállástól robogóval, ami még inkább megerősítette bennünk, hogy ezeken a szigeteken minden iszonyat messze van egymástól.

Voltunk masszíroztatni is, ahol kicsit megtört bennem a kép a filippínókról. Kiválasztottunk egyet, kb a legolcsóbbat, aztán mondták, hogy hát az nincs, hanem csak egy másik, ami amúgy 600 Ft-tal volt csak drágább. Így is 2400 Ft-ot fizettünk egy egyórás masszázsért, de azért na, mégiscsak kicsit turistalehúzásnak érzem. Hogy fogyhat el egy masszázs egyáltalán amúgy is?

Boholról már egy normális komppal mentünk vissza Cebu városába, ahol megaludtunk egy éjszakát, majd reggel fél 6-kor keltünk, mert mentünk nem a reptérre, hanem egy helyre, ahol Fanni szeretett volna egy képet csinálni. Sajnos én nem aludtam kifejezetten jól, valami - nem korona - vírust elkaptam. 4-szer hánytam az éjszaka folyamán, így sokat sem tudtam aludni. Végül azért rólam is készült itt is kép, még ha akkor mindenhol akartam is lenni csak ott nem.

Palawan

Palawan szigetére 2 napra jöttünk, mert egyébként csak átszálló helynek gondoltuk, így volt kb a legolcsóbb visszarepülni Taipeibe. Sajnos nagyon rosszul tettük, hogy csak 2 napra, mert mint később kiderítettük a Fülöp-szigetek egyik legszebb régiója pont ezen a szigeten van: El Nido. Mint mindenhol, itt is iszonyat messze van minden mindentől, így a 4 órás buszút sajnos nem fért bele az időnkbe - pláne kétszer - így csak a repülőtér városában, Puerto Princesában töltöttük el azt a 2 napot, amink volt. Kicsit jobb szállást foglaltunk, még medence is volt, ami amúgy hasznosnak is bizonyult, mert a strand, ami a szállás mellett volt sajnos elég puttó hely. Itt találkoztunk egyébként egy magyar csoporttal, amiben 3 idősebb, nyugdíj körüli pár volt. Kicsit már spiccesek voltak, mire odaértünk, de beszélgettünk velük egy 20-25 percet. Minden februárban elutaznak valahova 2 hétre, mint megtudtuk tőlük. Én is ilyen idős kort szeretnék majd, hogy bejárom a világot.

Nagyon muszájnak éreztük, hogy itt is elmenjünk egy kirándulásra, szóval jelentkeztünk a Honda-öböl Egésznapos túrára. Az egésznapost azért emelném ki, mert a program nevében is így volt, és mert fél 8-ra jöttek értünk, viszont fél 4-re már otthon is voltunk. Nem értettem a teljes koncepciót, hogy miért rakták ezt hozzá. Egyébként nagyon szép szigeteken jártunk, négyen is. Az egyik a Starfish Island volt (Tengericsillag-sziget). Nagyon nagyon sok tengericsillag volt itt, ahogy a nevéből is sejteni lehet. Sok hallal, korallal és minden félével. Volt valami párduc mintás angolna is, 2 is, amitől kicsit meg is ijedtem, nem is mertem közelről videózni, nehogy megtámadjon. Elég gonoszan nézett és nyitogatta a száját. De voltak rosszabbak. Egy szemét kis halfajta folyamatosan próbált megtámadni minket. Mármint nem ugyanaz a hal, hanem több, de ahogy úsztunk, próbáltak elkergetni a területükről. Vicces is volt egyben, meg érdekes érzés is.

És hát itt a vége a kis kirándulásunknak. Másnap indultunk vissza Taipeibe, azonban olyan fordulatokat és érzelmi hullámokat hozott a hazaút, amit nehéz lenne leírni. Életem egyik legrosszabb utazása volt talán. Volt egy átszállásunk Angeles városában, Clark nemzetközi reptéren. Nyilván senki nem tart magánál több ezer forintnyi kpt az adott pénznemből, amikor már utazik hazafelé. Hát mi is csak éppen valamennyit hagytunk kajára. Ott megtudtuk, hogy kell fizetnünk azért, hogy bemenjünk a reptérre. Egy átszállásnál. 3600 Ft fejenként. És csak készpénzben! Hát mi ez?! Nem is volt elég, szóval kellett átváltani. Bent a reptéren belül nem lehetett kártyával fizetni, így enni is alig tudtunk valamit, ami az 5 órás várakozásnál nem túl jó. Majd a boardingnál is problémáztak, hogy mutassuk meg mikor megyünk el Taiwanról, miért nem mentünk oda a check in counterhez, stb. Na mindegy. Ez már csak hab volt a tortán. Nem is feltétlen kellene, hogy nekem legyen repjegyem el Taipeiből, azért van a vízumom. Még szerencse, hogy már van haza is.

Összességében jónak értékelem ezt a két hetet, azonban jobb lett volna pont fordítva csinálni a helyeket. Lehet azért sem tetszett annyira Puerto Princesa, mert Boracay után elég nehéz szép tengerpartot mutatni. Persze, ha eljutunk El Nidoba, akkor lehet más lenne a véleményem. 

Gasztronómiát tekintve nem nagy eresztés ez az ország, nem nagyon volt olyan katartikus érzésem, mint mondjuk Taipeiben van a kajával. Mondjuk sikerült egy elég rossz ebédet is enni. Tésztának gondoltuk, hát nem az lett. Vagyis a tészta forma megvolt, azonban olyan állagot képzeljen el mindenki, mint otthon a burgonyaszirom chips. Ez volt leöntve sajtszósszal, ami amúgy nem is lenne rossz egy mozi mellé, de ebédnek azért elég erős. El is ülte a hasunkat. Mindenesetre, ha valaha visszatérek a Fülöp-szigetekre, akkor biztos, hogy El Nidot útba ejtem és Boracayra visszamegyek.

P.S. Tök fura, hogy 3 éve, mikor 1 évet Ásziában voltunk egyedül Balin találkoztunk egy magyar lánnyal ugyan azon a szálláson, ahol voltuk. Most meg ez alatt a 2 hét alatt 12 emberrel.

[rakiasanitablog]

Róma

Szeretném megosztani a római utunk által szerzett tapasztalatimat / tapasztalatainkat, hogy Neked, aki most olvassa, minden gördülékenyen menjen, és egy csodás, stresszmentes utazásod legyen!

Az első kettesben eltöltött külföldi utazásunk és első közös repülőutunk volt,  a Wizz Air-rel utaztunk. (érdemes online elintézni a becsekkolást)  Az olasz repülőtéri sztárjk miatt késett a gépünk 4 órát --> ennek ellenére a Wizz Air késéssel, de indult, viszont az olasz légítársaság "ALITALIA" törölte járatát) Olaszországban a Róma-Fiumicino nemzetközi repülőtéren szállt le a gépünk. Innen ugye el kellett jutnunk a szállásunkra, ajánlották a buszos közlekedést a repülőn mellettünk ülő magyar pár, sajnos nem tudtuk kipróbálni a késés miatt, mert 6 óra után a repülőtérről nem indult több busz.   Óriási segítség volt ezért a "Google Térkép", hisz többféle megoldást mutatott számunkra. Viszont sajnos, amit a Google Maps írt vonatjáratszám SOSEM volt azonos a számunkra szükséges járattal. Mivel nem volt kedvezőbb más választás (taxi árak minimum 50/70 euro) a vonattal közlekedést választottuk (8 euro/fő). Kerestünk egy "Vonatjegy automatát"- illetve a kijáratoknál mindenhol volt a külföldieknek/turistáknak segítő informátor, akinek elmondtuk hova szeretnénk eljutni, bepötyögte a gépbe, meg is lettek a jegyeink, mehettünk a vonathoz. Nem nagyon találtunk semmit sem angolul kiírva egyébként, ami picit nehezítette a dolgunkat. Nade amikor már átmentél egy "kapun", tudod, mint a repüléteren, amikor a vonalkódot kell mutatni, utána mindenféleképpen a vonatra szállás előtt ÉRVÉNYESÍTSD a jegyedet, ez sem volt kiírva, csak láttam, hogy valami körül tömörülnek az emberek, megnéztem és KÉT kis gép volt, amit az érvényesítésre szántak. A kétemeletes vonaton a  felszállást követően egy idő után jött a kalauz és ellenőrizte az érvényességet. 

Furcsa dolog történt a megérkezésünk után, elment a mobilnetünk (T-mobile) egészen pontosan a visszautazásunk napjáig, nem azért volt furcsa, mert ne lettünk meg volna nélküle, hanem maga a tény, hogy pontosan érkezéstől- visszautazásig. (a szállásunkron Free Wifi volt)

 Írnék pár hasznos tippet, ajánlanék pár éttermet kávézót, nevezetességet, amiket ne hagyj ki semmiféle módon! 

Fontos telefonszámok: Római Magyar Konzulátus: Elérhetőség: 00198 Roma Via Messina, 15 II. em. Telefonszám: [phone] Fax: [phone] E-mail: [email protected] Olaszország előhívószáma: 39 Róma körzetszáma: 06 (Róma hívása tehát: +3906 ...) Rendőrség: 113 Carabinieri: 112 Mentők: 118 Tűzoltók: 115 ⦁ Érdemes ide felírni egy szülők vagy egy családtag / barát / ismerős telefonszámát, aki olaszul- vagy nagyon jól angolul tud - bármi történhet ..! :)

Szállás:  

Itt nem szeretnék név szerint megnevezni szállást (persze segítek benne vagy megadom a mi szállásunk adatait, ha nem találsz sehol), hisz mindenkinek más az igénye. Viszont azt szeretném kiemelni, hogy amennyivel többe kerül egy belvárosi szállást (nem vészes), annyival többet spórolsz  az utazási költséggel (mi nem költöttünk a rómapass-ra), a tömegközlekedés helyett válaszd inkább a gyalogos túrát, hisz az olasz "dolce vita" életérzést így fogod jobban megélni, a macskaköves utakon való barangolással könnyen bejárható a város, és ez nem csak a testünknek jó, hanem környezetünknek is (!), fedezd fel a város szépségeit, csodás- monumentális nevezetességeit, szűk utcácskáit! Vedd észre az építészetet, a stílust, a tájat, illetve ülj be valahova egy pohár házi borra.. néha nem árt csak csendben ülni és észrevenni, hogy mi vesz minket körül…

Megnézendő nevezetességek:

A kirándulásunkat egész egyszerűen úgy kezdtük, hogy a szállásunktól legtávolabb eső nevezetességet néztük meg először, ami számunkra a Colosseum-Capitolium körüli helyeket jelentette.

Egymáshoz közelebb lehetséges helyek:

1.nap:

⦁Capitolinum:

Marcus Aurelius lovas szobra (nem eredeti)

⦁Piazza Venezia:

Legforgalmasabb tér. Érdemes megnézni a csodálatos hatalmas emlékművet, amely a Monumento a Vittorio Emanuele II --> nyitás: 9:00, a II. Viktor Emánuel király nevét viselő hatalmas emlékmű fehér alakjával élesen emelkedik ki a Piazza Venezia hátteréből. Itália egyesítésének emlékére emelték, hogy dicsőítse a haza és a nemzet legszentebb értékeit, valamint a szabadságharcot és a katonai hősiességet. A széles középső lépcsősor a haza oltárához vezet, ahol az ismeretlen katona sírja van.A sír mellett állandóan két katona áll díszőrséget. Fölötte, a szentély fülkéjében Róma szobra áll, tőle balra a munkát, jobbra pedig a hazaszeretetet dicsőítő menet. --> itt olvashatsz róla: https://roma-szenvedely.eu/latnivalok/piazza-venezia/ Megragadnám az alkalmat, minden történelmi helyről olvastunk az utazásunk előtt.

Tipp: A következő 3(+1) helyszínhez cselesnek ítéltük a bejutást. Hisz ha elmész a Colosseumhoz (időpont úgy gondolom nem számít), látni fogod, hogy millióegy ember várakozik és ha saccolni kellene egy laza 2-3 óra várakozás minimum --> szokták mondani, ha nem veszel előre online jegyet (4euroval egyébként drágább online)! Mi nem vettünk előre online jegyet - egy másik szuper bejutást ajánlunk számodra! Fél 9-re odaérsz a Forum Romanum jegypénztárjához  (9 kor nyit) garantáltan elsők között jutsz be, és ami a hab a tortán, hogy ezt a 3(+1) nevezetességet ennél a pénztárnál (azaz egy helyen) megtudod venni a legolcsóbban és leggyorsabban (mi csak 20-25 percet álltunk sorban)! )..

A kombinált jegy a Colosseumhoz (+ látod Constantinus Diadalívét), Palatinus dombra, a Forum Romanumhoz való belépésre jogosít. (a szuper ár 14 euro/fő)

Fontos!! : a jegyen rajta van az az időpont, hogy mikor tudsz belépni a Colosseumba, csak akkor! se előtte, se utána! azaz először megnézed a F.R-ot, aztán a Palatinust és utána tudod a Constantinus Diadalívét majd a Colosseumot, utóbbi kettőt fel is cserélheted, ahogy időd engedi.

⦁ Colosseum: Piazza del Colosseo, 00184 Róma, Olaszország A Római Birodalom legnagyobb és legjobban megőrzött amfiteátrumja, hihetetlen látni a római építészet egyik legjelentősebb alkotását. A hely elsődlegesen a gladiátorharcok és más játékoknak adott otthont. Nyitás: 9:00 ⦁ Forum Romanum: Piazza Santa Maria Nova, 53, 00186 Róma, Olaszország Nyitás: 9:00 ⦁ Palatinus domb Piazza Santa Maria Nova, 53, 00186 Róma, Olaszország Nyitás: 9:00 ⦁ Constantinus diadalíve: Via di San Gregorio, 00186 Roma RM, Olaszország Nyitás: 9:00 

2. nap:

⦁Pantheon: (Piazza della Rotonda, 00186 Róma, Olaszország) A főépület előtt oszlopcsarnok áll 16 oszloppal. Kazettás beton mennyezet fedi, közepén kilenc méter átmérőjű kör alakú nyílással.   Nyitás: 8:30 (vasárnap: 9:00) ingyenes a belépés!

⦁Piazza Navona:

00186 Róma, Olaszország Egy tér, amelyet három barokk szökőkút díszít, tényleg magával ragadó művészet ez. A középső és legnagyobb kút, a Fontana dei Quattro Fiumi, vagyis a Négy folyó szökőkútja a kút négy férfi alakja négy kontinens folyóit jeleníti meg: a Nílust, a Gangeszt, a Dunát és a Rio de la Platát.A tér északi felén található a Neptun-kút - tengeri nimfákkal (Fontana di Nettuno), a délin a Mór-kút -delfin (Fontana del Moro).

⦁Campo dei Fiori- legrégebbi piac

Piazza Campo de 'Fiori, 00186 Roma RM, Olaszország Nagyon vártam ezt a "kis programunkat", aminek ajándékoztunk egy kora reggeli fél hetes indulást, hisz úgy tűnik, hogy az olvastam blogja érdekes korábban odaérkezni, ott reggelizni egy zűrzavarban, friss alapanyagokból készült szendvicset, friss. Érkezésünkkor láttuk, hogy kicsit elnézhettem ezt az időpontot, az árusok épphogy kipakolták, előkészítsék és kezdjék meg egy nyüzsget. Nem tudom, hogy csak mi képzeltük-e bele, de egy képet lehet visszanézve ugyanaz, hogy véleményt keltsen a termékek magas minőségéről, imádtuk. Nem mellesleg jegyezném meg, tehát érdeklődik a reggeli levegő és csönd miatt a korábban felkelni és úgy tűnik, hogy meglesni egy várost.

⦁ Trevi-kút: 

Piazza di Trevi, 00187 Róma, Olaszország) Aki vissza szeretne térni Rómába, az dobjon ebbe, egy kútba egy kútnak háttal állva egy aprópénzt! a hiedelem szerint .. nem lehet ember lábán, aki egy tömegben odajut egy kúthoz .. (nyilvánosan odajutottam haha) Mindenesetre, csak egy egyedülálló képet képzel el, és csodáld meg egy barokk stílusban kialakított szökőkutat.A tisztelet, zöldeskék víz alján apró pénzdarabok csillognak.Ide szerintem a legeslegkorábban kell érkezni, azt szeretnéd, hogy senki ne legyen rajtatok kivül ott :)

⦁ Spanyol lépcső:

(Piazza di Spagna, 00187 Róma, Olaszország) A Fontana di Barcaccia-t előtt egy érzéki elsődleges látod meg egy spanyol lépcső előtt. (márvány szökőkút) Nem szeretném lelőni a poént. Erre valószínűleg helyet talált (esetleg fizetősre, esetleg nem) csak mert neked épp kiválasztott lenne rá.

Bor Villa Borghese:

A Piazza del Popolo térről egy egyedülálló parkoló, mi péládul kifogtunk egy csokifesztivált van, itt egy egyedülálló mezõ található, ahol a csónakázva megpihenhetünk, és élvezzük az idillt! :) Ingyenes.

3.nap:

⦁ Vatikán:

(Piazza San Pietro, 00120 Vatikán, Olaszország)

https://roma-szenvedely.eu/latnivalok/vatikan/

Nem hagyhatja ki a szent Péter teret, a Szent Péter bazilikát belülről (Michelangelo tervezte csodálatos kupoláját, ahonnan csodás kilátás nyílik Rómára, külön kell választani.) - kápolnát. (Rövidnadrágban, szoknyában, fedetlen vállakkal a nem lehet belépni!)⦁ Mi nem vettünk előre online jegyet, fél 9 kor érkeztünk és 9-re már bent voltunk. Úgy gondolom érdemes olvasni  minden "turisztikai látványosságról", mielőtt oda érkezünk, ha nem fizetünk be egy idegenvezetőre, vagyis mindenesetre kinyomtatni róla az információkat, mi is így tettük és szuperül eligazodtunk, elcsodálkoztunk minden, a kis belső múzeumokba pedig tessék bemenni, csodás élmény. -->     Szent Péter tér: mivel nekünk 600 méterre volt a szállásunk és e tér esett hozzánk a legközelebb minden nap ezen a téren keresztül vettük az utunkat, még akkor is ha ezzel plusz km-ereket tettünk meg, lenyűgözö hatással volt ránk.

Angyalvár: (Castel Sant'Angelo) Ez az egyedüli nevezetességet csak kívülről néztük meg. (reggel-napközben és este, hisz mindig előtte mentünk el) Más nevezetességek hajtottak minket, napi 10-15km-ereket sétáltunk.

Trastevere: az este megtekintendő! (00153 Róma, Olaszország) Ha igazi római hangulatra vágyunk, látogassunk el a Teverén túlra, azaz az élelmezés és az érzés eljut a városba, ahol egy szűk utcácskákon végigsétálva újra tudunk menni! Hagyományos és innovatív trattoriák, kézműves sört kínáló kocsmák és kézműves termékekket árusító boltok. (mi minden nap mentünk)

4.nap (utolsó):

Önfeledten átadtuk magunkat annak a hangulatnak, amibe csak szerelmesnek lehet lenni, sőt a kirándulásunk végére oly mértékben, hogy mi is sziesztáztunk egy kicsit már az utolsó napunkon! A vacsorát illetően választuttunk egy előételt, egy első fogást (náluk ez egy tészta ételt jelent), egy második fogást és egy desszertet is, illetve egy óriási romantikus esti sétát ejtettünk (passeggiata), hogy úgy igazán kereken zárjuk le a napot :) Fontos szavak, kifejezések:

Ezeket kigyűjtöttem különböző oldalakról .. komolyan próbálkoztam vele, minden helyen találhatólték! :)

⦁ Vino della casa - házibor :)

Üdvözlet! (szalúte) - Egészségedre! (koccintáskor és tüsszentéskor használók)

Buon appetito! (buonappetíto) - Jó étvágyat!

⦁ Scusa! (szkúza) - Bocsánat!

⦁ Buona notte! (buonánotte) - Jó éjszakát!

⦁ Grazie! (grácie) - Köszönöm!

⦁ Prego! (prégo) - Kérem!

Di niente! (diniénté) - Nincs mit!

Ia Ciao! (csáo) - Szia!

(érkezéskor és távozáskor használók, informális köszönés)

⦁ Ci vediamo (csivediámo) - Majd találkozunk! / Viszontlátásra!

(elköszönéskor használják, informális köszönés)

⦁ Buon Giorno! (buondzsorno) - Jó napot!

(reggeltől egészen dél-2-3-ig használják, érzéskor és távozáskor)

⦁ Buona Sera! (buonasérá) - Jó estét!

(3-tól estig felhasználóknak, érkezéskornak és távozáskornak van.)

⦁ Érkezés! (arrderdercsi) - Viszontlátásra!

(távozáskor használják)

⦁ Scusi, dove si trova il ristorante? (szkúzi, dové szitróvá il risztoránté) – Elnézést, hol van az étterem?

⦁ Sí (szi) – Igen

⦁ No (no) – Nem

⦁ Bene, grazie! (béné, grácie) – Jól, köszönöm!

⦁ Sono ungherese. (szono ungeréze) – Magyar vagyok.

⦁ Non lo so. (nonloszo) – Nem tudom.

⦁ Non capisco. (non kápiszko) – Nem értem.

⦁ Non parlo l’italiano. (non párlo litáliáno) – Nem beszélek olaszul.

⦁ Mi dispiace. (midiszpiácsé) – Sajnálom.

⦁ Come stai? (kome sztái) – Hogy vagy?

Venni valamit :

I. Quanto costa? (kuánto kosztá) – Mennyibe kerül?

II. Un cappuccino, per favore! (un kappucsínó, per fávore) – Egy kappucsínót, legyen szíves!

III. Un bicchiere di vino rosso/bianco, per favore! (un bikkiére di víno rosszo/biánko, per fávore) – Egy pohár vörös/fehér bort, legyen szíves!

IV. Due biglietti per l’autobus, per favore! (due biljetti per láutobusz, pe fávore) – Két buszjegyet, legyen szíves!

V. Il conto per favore! (il konto per fávore) – A számlát legyen szíves!

Ajánlások: étterem és kávézó

Mindenféleképpen fordulj meg a csodálatos Trastevere negyedben , ami egyértelműen a város legizgalmasabb kerülete, itt érdemes elveszni, szó szerint!!!Mindenféleképp ülj be egy tradicionális olasz étterembe, ahol az asztal egy nagy “agora”, nincs telefonozás, csak beszélgetés, örömködés vagy panaszkodás, alapvetően hangos mondatok, nevetés, sírás összessége, haha én ezzel abszolút tudok azonosulni  + a már korábban említett "dolce vita" érzéssel... (a barátaim akik ezt most olvassák biztosan nevetnek)

Ezeket mind szívvel ajánlom/ajánljuk!

1. Trattoria Otello Trastevere --> Trastevere negyedben! Via della Pelliccia, 47/53, 00153 Roma RM, Olaszország Imádtuk, igazi tradícionális olasz étterem, egymáshoz közeli asztalok,  sűrgés-forgás a pincérek által, de mégis romantikus egy ablaknál lévő asztalnál - isteni ételek! Itt kipróbáltunk előételként egy óriási mindenes tálat - sonkákkal- sajtokkal- salátával- különleges olivabogyóval, hagyományos bruschettákat.  ( ház ajándékaként ajándék töményt is kaptunk a vacsoránk végeztével)

2. Trattoria Papa Re -> Trastevere negyedben! Via della Lungaretta 149, 00153 Róma, Olaszország Itt csak egy tudományos folyóirat, imádtuk! Egy háromfogásos menüt ettünk 12euro / fő. Itt szerettem megnézni a karamellátást egy karamellás panna cotta előtt 3. Két méret - Római tiramisú: Via del Governo Vecchio 88, 00186 Róma, Olaszország A mogyoróvajas és pisztáciás és epres tiramisut próbáljátok ki mindenféleképpen !!!!!

4. 433 Étterem Via del Governo Vecchio 123, 00186 Róma, Olaszország Hangulatos kisutcában van. A 3 fogásos menü van - nagyon jó áron minden. Nem puccos, inkább autentikus, nagyon finom házi borral.

5. Pastificio Guerra: Via della Croce, 8, 00187 Roma RM, Olaszország Tésztázó hely, frissen ők készítik, de csak különféle különféle Vanímiákban találhatók meg, csak a paradicsomos és kovászosuborkás szószos tésztát kaptunk (nekem bejött), viszont egy spanyol lépcsőig áll egy sor , 4 € / adag! 

6. Sant Eustachio il Caffè

Piazza di Sant'Eustachio 82 Centro Storico, 00186 Róma, Olaszország Rettentő vonzó volt, és ezáltal az emberek kiültek kávévezetékre, és nem voltak képesek ágyneműt megválasztani, és megváltoztatni őket.

7. Pizza zizza Caffetteria Birreria Desszerteria Kedvenc pizzázó helyére kerül, a szeletenként vehettek pizzát, azaz nem kell teljes egészében kikérnetek. (többféle izű szeleteket választhattok össze)

8.Feffo Caffe

Via delle Fornaci, 2–6, 00165 Roma RM, Olaszország Itt van egy lábciklus Canollikat ettük (minden ízt kipróbáltuk, nyilvánvaló volt ami ami kevésbé ízlett) és egy pisztáciás (tele volt) sajttortát kipróbáltuk.

9. Hostaria San Pietro  Via delle Fornaci, 12, 00165 Roma RM, Olaszország Szálláshelyhoz közeli kis teltházas étterem, itt minden más olasz karbonát és egy pár bablevest házi tésztával.

10. Mimi e coco : Via del Governo Vecchio 72, 00186 Róma, Olaszország

11. La Casa del Caffe Tazza d'Oro Via Degli Orfani 84, 00186 Róma, Olaszország

12. I Pizzicaroli: -Via della Fossa, 9, 00186 Róma, Olaszország

3 teljes ott töltött napot ajánlott (vagy ha tavasszal vagy ősszel! Ilyenkor meleg volt), az örök város megnézi, ha igazán nyugodtan, nem sietősen, gasztrotúrával szeretné megkísérlni, hogy megismerni ezt az új kultúrát, egy tényleg kihagyhatatlan helyszínenket emeljön ki, sokkal többet felvegyen. mégis egy csodálatos városban, ha több napot tudsz ott tölteni, kicsit engedd el magad és csak menj tervezés nélkül!

Köszönöm szépen, hogy elolvastad és remélem hasznos tippekkel / ajánlásokkal láttalak el.

KAPCSOLAT:

Több kérdésed lenne nyugodtan keress meg elérhetőségeim egyszerén!

⦁ Instagram: @rakias_anita

⦁ Facebook: Rakiás Anita

⦁ E-mail: [email protected]

Továbbiakban a képeket támasztom aláírva és a szeretetből készített barátságot!

A Fotók felhasználása TILOS!

#róma love kettesben örökváros

[wuhanqueen]

1. 9/2-3

Kábé 8-kor indultunk a reptérre, 9 utánra oda is értünk. 9:40-től volt a becsekkolás, és csak kínai meg más ázsiai nép állt előttünk a sorban. Minden nagyon jó volt, még az is, hogy a bőröndöm 25.2kg volt a 23 helyett, és nem engedték fel, szóval kipakoltuk belőle két cipőmet meg a kabátom, és átraktuk a kézipoggyászomba. Pont 23kg lett, úgyhogy semmi baj nem volt. És senkit nem érdekelt a kézipoggyászom súlya meg mérete, úgyhogy a magyarázkodós kört is megúsztam végig.  Pápát mondtunk a barátaimmal és a fél családdal, aztán mentem az ellenőrző kapuhoz, ami kicsit vicces volt, mert a két táskámat meg minden rajtam lévő-lógó cuccot be kellett pakolni ládába és még a cipőmet  is le kellett venni, mert magasabb volt kicsit a szára, úgyhogy a legcsodálatosabb felemás zoknimban mászkáltam a reptéren.  Visszakapva a cuccaim mindent a kezembe kellet megfogni, mert a laptopom meg az ebookom ki kellett még pakolni a táskából, és nem volt időm ott rögtön visszapakolni, mert gyorsan jöttek a dolgok. Összeszedtem a cuccaim és arrébb mentem pakolászni, aztán mentem a kapukához, ahol be kell majd szállni és igazán szép volt a reptér. Már rég láttam és nem igazán emlékeztem rá. De hamar elment az idő és akkor be kellett szállni. Mentünk a busszal a repülőhöz. ️11:40-kor indult a repülőke. A folyosónál ültem, az ablaknál meg egy emberke, akinek Örkény könyve  volt, de lehúzta az ablakon azt a fehér micsodát, úgyhogy nem láttam ki. De például volt ilyen kamera a repülő alatt lévő dolgokról, és megint láttam a Margit szigetet (igazából ezt tudom felismerni olyan magasról). Amikor majdnem leszálltunk már, csomó fát láttam a repülőről. Aztán később olvastam a repülős újságban, hogy Finnország 75%-a erdővel borított, úgyhogy most már értem miért. Helsinkiben leszálltunk 15:00-kor (ott már plusz egy óra volt) és a 16-os kapuhoz lyukadtam ki, onnan meg jóóóóó sokat kellett sétálni az 50-eshez. Kábé a 30-asnál volt egy ilyen passport ellenőrzés. Be kellett szkennelni egy gépbe az útlevelet, akkor kinyílt a kiskapu, oda bementem, leellenőrizte a fejemet, és kinyílt a másik kiskapu, úgyhogy ki is tudtam menni szerencsére. Huhh. Sétálgattam tovább és láttam Moomin shop-ot meg csomó szépet. Jól meg is találtam a kaput, de annyi ember ült ott, hogy inkább elmentem máshova csövezni a pár órámban, ahol több volt a hely és kisebb volt a népsűrűség. Annyira hideg volt a reptéren, hogy kénytelen voltam felvenni az egyszem pulcsikámat, amit vittem. 17:40-kor volt boarding, és itt már a kínai szagot is éreztem, annyian voltak. Itt már kellett sorban állni eléggé, aztán egy csuklós buszra felszálltunk, ami elvitt a repülőhöz és kicsit esett az eső meg olyan borongós volt, úgyhogy majdnem el tudtam volna aludni, mert éjszaka csak kb. 3 és fél órát aludtam.. 18:20-kor indult volna a csodarepülő, ami elég nagy volt, 3-3-3 szék volt egy sorban és ilyen jóóó naaagy volt. 66.8 m hosszú volt, a szárnya 64.75m, 903 km/h-val tudott menni és max 13000m magasan tudott repülni. (Ami BP-ről ment Helsinkibe az csak 33.8m volt, a szárnya 34.1m, „csak” 840 km/h-val tudott menni és a max magasság a repüléstudásához 11900 m volt.) Szóval hogy nem indult el időben, csak 20 perc késéssel, de nem zavart. A nagy repülőket nagyon szeretem, mert nagyok, és jól otthon tudom érezni magam benne. Gondolom mert kényelmesebb, mint a kicsi. Amikor elkezdett felszállni, akkor jól esett. ️ Aztán a felhők fölött meg annyira sütött a nap, hogy azt hittem délután van. Kicsit felébredtem és elment az aludhatnékom. Szép volt nagyon a felhők ️ fölött. Már elfelejtettem, hogy hívják a különböző felhőket, de majd megtanulom újra, hogy visszafelé felhőszakértsek, mert tuti tök érdekes tudni ilyen dolgokat. (Ablak mellett ültem nagy boldogságomra, és amikor otthon becsekkoltunk vasárnap reggel, akkor még két üres hely volt mellettem, de azokat is megvették, úgyhogy egy kínai lány ült mellettem, aki majdnem végig szundikált és kókadozott lefelé a feje.) Szóval olyan volt a felhő, hogy ha lenéztem, akkor fátyolos volt és tök jó át lehetett rajta látni. Meg volt habosbabos fehér is. Kb. 19 órakor kaptunk vacsorát (rizs, csirke, uborkasaláta). Büdös volt. Nagyon. Nem szeretem. Én nem tudom hol tenyésztik a repülős kaját, de szerintem annyi tartósítószert meg műanyagot ettem, hogy 3 évig nem fog kicserélődni a gyomrom. Valamikor útközben lement a nap, és annyira hihetetlen jó volt a repülőről nézni a csillagokat. Láttam a göncölt is és aaaaaannyira szép volt az egész, hogy nagyon. ️ A hosszú repülőt nagyon szeretem. Tök sok jó dolgot lehet csinálni, például keresztrejtvényt fejtettem, és volt benne egy szamár , meg olvasgattam, és annyi zenét hallgattam össze, hogy annyit már nagyon régen nem. Nagyon tetszett  Köszi mindenkinek, aki valamilyen formában hozzájárult az idei zenehallgatásomhoz!  ️️ Egyébként csodálatos, mennyit tud ülni egyhelyben az ember, ha rá van kényszerítve. Ja és a Finnair jobb, mint a francia nem tudom már micsoda, amivel múltkor mentünk, mert itt sötétkék volt a takaró, amit kaptunk, nem drapp. A sötétkék sokkal szebb. Viszont kevesebb film meg sorozat volt a széken előttem. 2-3 órával rövidebb volt a hosszúrepülő, mint múltkor, de igazából ez annyit befolyásolt, hogy nem néztem meg egymás után 2x valami Disney mesét (ha megnéztem volna, akkor a Zootropolis lett volna a kiválasztott, mert még választani is tudtam volna, olyan kevés volt.) És még aludtam is, mert múltkor azt sem sikerült. Szerintem két órát aludhattam , és tökre olyan volt, mintha tényleg éjszaka lett volna és normális mennyiségűt aludtam volna. Kaptunk csodareggelit olyan 5 körül, az is hasonló műanyag volt, mint a vacsora. Valami ciabatta volt sonkával, sajttal meg paradicsommal és még valami zöldséggel, amit nem ismertem fel. De zöld volt asszem. Lassan felkelt a nap, amire már nagyon kíváncsi voltam. 4 éve vártam arra, hogy repülőről napfelkeltét  lássak megint, de most másmilyen volt, mint amire emlékeztem. De előfordulhat, hogy az emlékeim megszépültek időközben.  Amikor nem volt még nagyon világos, lent a földön láttam egy kupac lámpát, gondolom valami város volt, de a semmi közepén, mert közel s távol semmi nem volt. De a repülőről is elég nagy volt, nemhogy a földről  Tök durva. Meeg az is annyira szép volt, hogy az ablakon voltak jégvirágok és ahogy csillogott a felkelő nap sugaraiban.  A légiutas kísérők is nagyon érdekesek voltak. Mindig mosolyogtak meg kedvesek voltak. Egyszer annyira beszélgetnék egyel, hogy milyen az élete meg mit tud csinálni és mit nem. Baromi érdekes lehet. Vagyis nekem érdekes, nekik nem biztos. Amikor közel voltunk már a leszálláshoz, rengeteg magas épület volt, tiszta Kína. Kajak úgy nézett ki a föld, mint valami profi makett. Élveztem a szelek szárnyát jó sokáig, de aztán a föld megint csak jobban vonzott valahogy.  7:15-kor landoltunk, ügyesen leszálltam és mentem a bőröndömért (Kína, vízum, szigorú, bőrönd le, újra föl macera), vagyis én azt hittem. Először volt egy ujjlenyomatos valami cucc. Az útlevelem mellé kellett raknom az összes ujjam lenyomatát, éljen a Kínába való utazgatás. Kaptam érte egy „OK” cetlit, amivel tovább engedtek a passport meg vízum ellenőrzéshez. Onnan meg metróval vagy vonattal kellett menni a bőröndökért. A lényeg, hogy sínen ment és kereke volt. Tök hosszú ideig mentünk. Mármint ahhoz képest, amit elképzeltem. Olyan 4-5 megálló hosszú lehetett egy otthoni metró viszonylatban a Nagyvárad-Klinikákat tartalmazó útvonalon, mert az hosszú. Leszálltam, elballagtam a kis bőröndömért, ami tök gyorsan jött, utána megkerestem a buszt, amivel eljutottam a Terminál 2-be, mert a Terminál 3-ban szállítottak le. Szóval felszálltam a buszra, és elindultunk. A busz kiment a reptérről, és láttam, hogy mindenféle Csingcsung Road ki van írva, hogy merre van és merre megyünk. Azt hittem rossz buszra  szálltam és kivisz a reptérről és a frász jött rám, hogy nem fogok tudni visszamenni oda, mert oké hogy néhány dolgot tudok kínaiul meg Kínáról, de a közlekedés az nincs a pakliban. (Majd érteni fogjátok.) Aztán kb. 8 perccel később láttam táblákon, hogy a Terminál 2 meg 1 felé arra van az út, úgyhogy megnyugodtam, de már lepergett a szemem előtt a repülő lekésés Pekingben megint. Bementem a Terminál 2-be és ott csak international repülők voltak, de aztán megláttam belföldi repülőket és elindultam arra. Tök jó, hogy amiben nem vagyok biztos mondjuk angolul, akkor azt értem kínaiul, meg fordítva is, úgyhogy ez jó. Elmentem újra becsekkolni, és Mettler-es volt a mérleg, amin a bőröndöket mérték (ez azért jó, mert az apukám ott dolgozott sokáig), aztán mentem megint a megnézős kapuhoz. Ott is laptop, ebook ki, de otthon a kamerát meg a lötyiket nem kellett kiszedni, úgyhogy el is felejtettem, hogy azokkal lehet valami. De itt azt is ki kellett szedni és újra átment a táskám a cuccon. A fogkrémemet és a dezodoromat is megszagolgatták, hogy okésak-e.  És becsipogtam, úgyhogy végigtapiztak olyan észrevevő cuccal, de ott is jó volt minden. Én voltam az utolsó a sorban, mert pont utánam zárták le azt az ellenőrző kapu sort, úgyhogy kedvemre pakolászhattam vissza a cuccaim, mert senkit nem tartottam fel. Elmentem a 39-es kapuhoz, és bő fél órám maradt a boarding-ig, ami 10:10-kor volt. De legalább a VPN működött, aminek örültem, mert. Mert jó volt. Amúgy itt már nagyon kínai szag volt, de így full. Meg a jó kis vízadó gépek előbukkantak (nem iható a csapvíz), rengeteg konnektor meg töltő izébizé. A repülőn már rajtam kívül kábé 2 külföldi volt csak. Ezt az utat végig aludtam, mint múltkor. Ez a Peking-Wuhan ilyen mumus, hogy sose látok belőle semmit. Wuhanban felszedtem a cuccom, aztán elindultam kifelé, de kicsit le kellett ülnöm erőt gyűjteni, hogy menjek tovább. A net nem működött, de nem baj, legalább sok időt töltöttem el azzal, hogy próbálkozom, ami azért volt jó, mert eszembe jutott, hogy kéne pénzt váltani, viszont nem tudom, hol van váltó.  Kicsit körülnéztem, és pont ott volt egy mellettem. Még gyűjtögettem az erőm, amikor láttam, hogy ott van egy lány , szóval odamentem én is váltani, megkérdeztem hova megy, és kiderült, hogy ugyanoda, mint én. Bemutatkoztunk egymásnak és megvárta amíg végzek. Olasz, Francesca, valami menedzsment MA-ra jött, 3 évet lesz itt, amúgy volt már egy évet kint valami városban, amit nem ismerek, meg volt egy táborban Pekingben. Szóval ez tök jó volt, mert ő simán beszélgetett a kínaiakkal. Amit ők mondtak, azt totál nem értettem, de amit a Francesca, azt igen. Szereztünk taxit (inkább ő), ami jó volt. Mert egy ideig követett egy bácsi, hogy hova megyünk, meg taxi, de ő valami 600 yuan-ért vitt volna el minket. Egy másik bácsi meg azt mondta, hogy plusz pénzt kéne fizetnünk nála, mert nagyok a bőröndjeink. Aztán beültünk egy normális taxiba, és akkor az jó volt. Nagyon érdekes volt megint taxizni itt. Elmentünk egy hotel előtt, ahol anno ettünk egyszer. Érdekes volt.  Meg a közlekedés, hogy is mondjam. Nem indexelnek, de össze-vissza váltogatják a sávokat, meg csomószor konkrétan a választóvonalon mennek, amit nem értek, de nem is kell. Ehhez képest senki sem idegbeteg, meg tök higgadtak, hogy minden ilyen random. De mondjuk ehhez vannak szokva, szóval nem csoda. Kb. egy órát kocsikáztunk az egyetemhez, szóval olyan 4 felé értünk oda. A taxis bácsi elvitt minket az épület elé, ahova kellett mennünk. Akkora az egyetem, hogy van három különböző buszjárata, olyan, mint egy kisváros. Rengeteg épület van benne, atlétika pálya, boltok, kajáldák, meg egy csomó minden, amit még nem láttam és nem emlékszem rá. De van könyvtár is sok, de azok nem tudom hol vannak. Bementünk regisztrálni. Csomó ember volt ott, álltak sorba mindenhol. Leraktuk a cuccaink egy terembe, aztán elmentünk sorban állni. Először elkérték a vízumot, fogadó leveleket, útlevelet, ott is vártam egy csomót, mert valami problémájuk volt, de szerencsére nem az én dolgaimmal, csak amúgy. Utána mentem a szobámért sorban állni. Mögém állt egy lány, akivel néha beszéltem. Tök kedves volt, orosz, de full úgy néz ki, mint egy ázsiai. Még nem tudom miért, de majd kiderítem. Itt álltunk sorba a legtöbbet. Szerintem több volt, mint egy óra, de csak tízen voltak előttem kb. Szóval jó volt. Azt hittem, lerohad a lábam.  Közben az orosz lány elment telefonszámért, amikor visszajött, akkor én is szereztem. Csak útlevél kellett hozzá meg 50 yuan (kb 2100 Ft). Aztán visszaálltam a sorba és pont én jöttem. Kifizettem a deposit-ot vagy mi volt az, amit fizetni kellett, és csak 500 yuan (kb 21.000 Ft) volt (máshol 1000 szokott lenni hallomásaimból). Aztán sorba kellett valamiért megint állni, ott visszaadták az útlevelem, amit oda kellett adni a fizetésnél, meg megmondták melyik szoba. Fogalmam sem volt, hogy melyik épületben vagy hol van az a szoba, de pont ott volt egy lány, aki elkísért egy barátnőjével. Két egyenruhás ifjú fiúka meg vitték a bőröndömet. Kedvesek voltak, hogy segítettek. Azt mondta a lány, hogy azért, mert különleges vagyok. Ezért jó Kínban külföldinek lenni.  Kiderült, hogy nincs kulcsom, amikor felértünk. Ez azért volt jó, mert a negyediken van a szobám. Otthagytuk az összes cuccom, és elkísértek kulcsért, mert amúgy nem tudom, hogy szereztem volna meg, mert senki egy szóval nem mondta, hogy azt honnan kéne. De baromi jófejek voltak. Mondta, hogy mesteres, most fog végezni, ez a harmadik éve, és kirgizisztáni. Meg Magyarországot is tudta, hogy van, úgyhogy jó volt. A szoba olyan, hogy be kell menni az ajtón, ott van rögtön jobbra egy konyha, meg szemben egy fürdő, és amúgy nagy előtér, ahonnan nyílik négy ajtó, azok a szobák. Szóval négyen vagyunk, de mégis egyedül. Ami jó, mert egyedül vagyok, és senki nem zavar, viszont rossz, mert igazából tök egyedül vagyok. Mindenki jön megy, de olyan, mint egy hotel. Senki nem mondja, hova megy, mit csinál, és az kicsit fura, amikor este 10-kor még mennek valahova. Ez kicsit szokatlan. Egy ideig nézegettem a szobát, hogy mégis mi ez, mert tök koszos, kellett szereznem ágyneműt, meg ilyen fura volt az egész. Aztán jött egy szobatárs olyan 8 körül, aki a harmadik évét tölti itt, vietnámi, 27 éves és nem tud angolul, ami azért vicces, mert én meg kínaiul nem tudok annyira, hogy így cseverésszek vele. Úgyhogy félig angolul, félig kínaiul társalogtunk, néha szótár, de megoldottuk. Kérdeztem tőle, hogy honnan tudok ágyneműt szerezni, és annyira jóarc volt, hogy elkísért a boltba, ami itt van, kábé két perc séta, de ott nem volt sok minden, úgyhogy mondta, hogy van egy nagyobb bolt, csak ahhoz busszal kell menni. Azt sem szeretem Kínában, hogy nincs menetrend. Jönnek a buszok, amikor gondolják, de van, hogy 20 percet kell várni, mert annyira nem gondolják. Mi is tök sokat vártunk, de aztán jött, és nem tudom időben mennyit buszoztunk , de maybe 10 perc körül volt. Az egyetem másik bejáratához vitt el, nem oda, ahol a taxi bejött. Ott volt egy ilyen tipikus mindenes bolt, ahol vettem ágyneműhuzatot (az volt az utolsó, és csak 99 yuan volt ~~ 4000 Ft) meg párnát és vállfát. Megnéztem a gyümölcsöket, és a kedvencem, ami otthon nashi körte néven fut és nagy ritkán lehet kapni, 12.8 yuan volt fél kiló (itt fél kiló egy egység, nem 1kg), de csak csomagban volt, amiben 4 db volt, de az elvileg egy kiló volt, úgyhogy az 2x annyi, és kb. 1000 Ft-ért nem fogok venni ilyet. Még. Aztán mentünk ki a boltból, amikor eszembe jutott, hogy a vállfát nem is fizettem ki véletlen, mert a kezemben maradt. Csak az volt a fura, hogy nem csipogott be meg semmi, sz��val lazán elmehettem volna fizetés nélkül is. De azért visszamentünk kifizetni, és a pénztáros meg sem lepődött. Aztán mentünk a buszhoz, ahol a vietnámi lány találkozott egy koreai barátnőjével. Tök jót beszélgettek, aztán leszálltunk, és elmentünk még vizet venni, nehogy szomjan haljak. Volt 4 literes vizecske, úgyhogy olyat vettem, mert éljen a környezettudatosság. ♻️ Szóval az jobb, mint a fél literes. Szerintem majd veszek vízforralót és megoldom úgy a vizet, mert nem fogok egy éven keresztül vizet venni. Műanyag palackban. 10 körül értünk vissza, szóval már irtó hulla voltam a 7 óra alvásommal  a nem tudom mennyi idő alatt, de sok. Megterítettem az ágyam (tök vicces, kockás a lepedőm, olyan, mint egy terítő, de nagyon szép az ágynemű, úgyhogy majd hazaviszem, ha elfér), meg közben befutott a másik két szobatársam is, az egyik az orosz lány, akivel sorban álltunk a szobáért, a másik meg beszél angolul és nem tudom milyen nemzetiségű, mert nem kérdeztem. De mondta, hogy nem takarítottak ki, mert vártak minket (??), de majd holnap este kitakarítunk együtt. Felavattam a fürdőt is, elég kevés hely van benne pakolni, de megoldható. kábé 11-kor aludtam. Nagyon jó volt. Kivéve, hogy nem tudom kinyitni az ablakot, és így is jönnek be valahogy a bogarak, de csak picik, szóval nem annyira nagy baj. Meg a légkondi folyton csipog, de az majd nem fog feltűnni egy idő után.

[lilgilberry]

Borka, a világ legnagyobb csodája

2018 november végén, december legelején tudtuk meg, hogy kisbabánk lesz. Életünk leggyönyörűbb időszaka kezdődött meg azzal a két pici csíkkal, ami megjelent a teszten, amit (rendkívül stílusosan) egy szombati munkanapon, a borászatban végeztem el. A jóhírt azonnal közölni szerettem volna Balázzsal, annak ellenére is, hogy tudtam, nincs időm semmiféle kreatív közlési mód kiötlésére, nincsenek eszközeim, hogy a különbözőbbnél különbözőbb cuki módszerek közül válasszak, hogy hazavárjam egy babaruhával, vagy átállítsam a telefonja háttérképét egy apás idézetre. A telefonomon kihangosítva Szabina barátnőmmel beszéltem, miközben ücsörögtem a mosdóban remegő hanggal. Alig bírtam kimondani: pozitív. Kisbabánk lesz. A vonal túlsó végén Szabina (szintén a munkahelyén) nem fogta vissza magát, örömkönnyekkel küzdve gratulált. 10 óra volt, tudtam, hogy fél 12-től dűlőtúrát vezetünk Balázzsal, ami legalább 2-3 órán keresztül tart majd. Tudtam, hogy nem bírok ki vele úgy órákat, hogy ne oszthassam meg Vele életünk legszebb hírét. Így maradt az egyszerűség. 11 órakor találkoztunk, hogy összeszedjük a borokat, a poharakat és a piknikhez szükséges alapanyagokat, majd a borház előtt vártuk vendégeinket. Miközben ott álltunk, természetesen az én fejemben teljesen más gondolatok cikáztak, így nem is vártam tovább: megöleltem a férjemet és a fülébe súgtam, “kisbabánk lesz”.

Balázs meghatódva nézett a szemembe, egy szót sem szólt, csak újra megölelt és sóhajtott egy óriásit, amolyan megkönnyebbülős-húdeizgalmas félét. Ebben a pillanatban megérkeztek a dűlőtúrázók, és mi, a saját kis titkunk birtokában, kézenfogva, könnybe lábadt szemmel indultunk el a Nyulászó sorai közé.

Karácsony környékén a szüleinkkel is megosztottuk a hírt: 8 hetes pici, dobogó szívecske dobog az enyém mellett, augusztus elején kisbabánk születik. Idővel, a 12. betöltött hetet követően a barátainknak, ismerőseinknek is elújságoltuk, bővül kis csapatunk. Ettől fogva teljes mértékben átadtuk magunkat az új helyzetnek: kismama vagyok, szülők leszünk. Szépen lassan én is felfogtam, átálltam ebbe a tudatállapotba. A boldogság ellepte a szívünket.

Egy-két “pánikfaktort” leszámítva a várandósságom fantasztikus volt, tünetmentes és eszméletlenül boldog. Nem voltak reggeli rosszulléteim, nem kívántam, vagy undorodtam ételektől, az első 3 hónapot leszámítva energikus voltam és jókedvű, izgatott. Ugyanakkor az alaposság kedvéért, orvosom utasítására jártam Debrecenben genetikai ultrahangon a pici agyában észlelt cysták miatt, és a gyomorfunkcióit is duplán ellenőrizni szerették volna. Hála az égieknek minden, ami aggodalomra okot adhatott volna még azelőtt elmúlt, felszívódott, hogy igazán aggódni kezdtünk volna. A 30. hét körül Sándor főorvos úgy ítélte, a kismanónk kisebb, mint az “átlag” 30 hetes magzatok, így újra szedni kezdtem a várandósvitaminokat, fehérjekúrára fogtam magam és hetente jártam a kórházba ultrahangra- és áramlásvizsgálatra. Mindig mindent rendben találtak, a baba - bár továbbra is egy- másfél héttel kisebbnek látszott a méretei alapján - szépen növekedett hétről hétre. A 36. hét előtt, június utolsó hetében levetettük az utolsó laborvizsgálathoz szükséges vért, mely alapján az eredményeim továbbra is tökéletesnek bizonyultak, eltérés, rendellenesség nélkül.

Július 10-én, szerdán éjszaka nehézségeim akadtak az alvással, arra ébredtem, hogy a jobb- és bal kezemben hetek óta jelenlévő zsibbadás elkezdett felfelé terjedni, így az egész vállam, nyakam, mindkét karom és a hátam is befeszült. Aludni nem tudtam, csak összesen másfél órát, ültem az ágyban és sírtam, vagy épp különböző jógapózokban próbáltam lazítani az izmaimat. A görcs lement egész a lábaimba is és a pocakom is többször keményedett, így az éjszaka folyamán többször hittem, hogy ez már az indulás pillanata. Reggelre lázasnak éreztem magam, olyan érzésem volt, mintha izomgyulladásom lenne és az ízületi fájdalmaim miatt felmenne a testhőm. Mindezt az előző napi óriási cipőpakolásnak, szelektálásnak tudtam be, biztos voltam benne, hogy túlterheltem magam és megfogadtam, mostantól visszafogom magam.

A délelőtt hidegrázással és görcsökkel telt, Balázs bekente az egész testem izomlazítóval, ami picit segített, és meleg levegővel fújtam magam, amitől sikerült elaludnom is 2 óra hosszára. 1 órára időpontom volt a védőnőhöz, aki, miután beszámoltam neki a panaszaimról azonnal áthívta a háziorvost. A háziorvos azt tanácsolta, “bírjam ki” a fájdalmakat, elmondta, hogy 39 fokos láz fölött bevehetek egy Algopyrint, és ha nagyon rosszul vagyok, ajánlaná, hogy csináltassak egy vérképes labort, de a várandósság ilyen, vannak az embernek fájdalmai amiket érdemes elviselni. A délutáni órákban Balázs beszerzett egy lázmérőt, és mivel 38 fokos lázat mértem, befeküdtem egy kád langyos vízbe. Ez olyannyira helyretett, hogy rendet pakoltam a konyhában, vacsoráztunk Balázzsal és végre tudtam, hogy egy jót fogok aludni. Így is lett, péntek reggel tünetmentesen ébredtem és elindultam a heti NST vizsgálatra. (Bár ez az információ eddig nem volt fontos, itt mégis megemlítem, a fogadott orvosom ezen a héten Olaszországban nyaralt, és a rákövetkező 2 hétben is szabadságra volt kiírva.)

9 óra körül hazaértem a családi házunkba Miskolcra, ahol az amerikai mamám és Mariann vártak rám. Megígértem nekik ugyanis, hogy elmegyünk a hazautazásuk előtt egy utolsó nagybevásárlásra. Jártuk hát a várost, eégszen délutánig úton voltunk, de nem voltak fájdalmaim, rendben éreztem magam és energiával is telve voltam. Imádtam az emberek arcán megjelenő mosolyt, amit a szép nagy, kerek pocakom váltott ki, így szerettem emberek között lenni. Délutánra megbeszéltük Balázzsal, hogy elmegyünk a Media Marktba, ahol a névnapi ajándékomat venné meg nekem, de szeretné, ha közösen választanánk ki. Sajnos épp az induláskor érkezett meg Gica barátnőm látogatóba, és vele egyidőben ismét elkezdett fájni a hátam. Először tűrhetően, majd egyre erősebben, így a barátnős programunk körülbelül abban merült ki, hogy a nappaliban a padlószőnyegen feküdtem, kínlódtam, miközben Ági és anya felváltva masszírozták a hátamat, próbáltak segíteni abban, hogy levegőhöz jussak és enyhüljenek a fájdalmaim. Gica még illóolajat is szagoltatott velem, és az egész törődésért hálás leszek életem végéig, olyan nagyon jól esett minden, és olyan kitartó és elnéző volt velem annak ellenére, hogy nyilván nem erre a programra érkezett. Az éjszaka azonban szörnyen sikerült. Este 9-10 óra körül kezdődtek a fájdalmaim, amiktől egyáltalán nem tudtam feküdni, ülni, állni, felváltva simogatta a hátam Balázs négykézláb-pozícióban, álltam a kiságyra támaszkodva, vagy végeztünk közösen légzőgyakorlatokat törökülésben. Éjfél körül, miután mindenféle cikket elolvasott Balázs is és Ági is az online fellelhetők közül, már anyukám is ébren volt és kérte, menjünk át hozzá aludni, hogy Gica barátnőm legalább nyugodtan pihenhessen. Sajnos a fájdalmaim továbbra is maximum 40 percenként 10 perc erejéig csökkentek, majd hatványozott formában tértek vissza. Az éjféli sms-emre, amit Beának, a szülésznőmnek küldtem, azonnal válasz érkezett. “Szia! Lapocka közé szúró, el-elmúló fájdalmaim vannak 5 órája. Nehezen kapok levegőt és sehogy nem jó. Nem tudom, mi lehet ez, mit csináljak? Köszi, Lili. Szia! Nem tudom mi bajod lehet, ha rosszul vagy, menj be a kórházba, hátha ott megmondják!”.

Hajnal 2-kor Balázs úgy döntött, nem szenvedhetek tovább, főleg úgy, hogy nem tudhatjuk, a kisbabánk rendben van-e, azonnal menjünk be a kórházba, vizsgáljanak és nyugtassanak meg. Sírtam, könyörögtem, hogy ne menjünk, olyan szörnyű emlékeim voltak az éjszakai kórházról, féltem, hogy nem vagyok felkészülve eléggé, ilyen fájdalmakkal én nem tudok szülni sem, ha esetleg arra kerül sor, féltem, hogy rossz híreket kapok, féltem, hogy baj van, féltem attól a hangulattól, ami a kórházban várt. Mégis bementünk. A szülőszobán pont Bea volt az ügyeletes szülésznő, így nagyon megnyugodtam, az ügyeletes orvos viszont egy fiatal rezidens volt. Megvizsgált, meghallgatták a kisbabám szívhangját. Picit gyorsabbnak bizonyult, amit a lázas, hőemelkedéses állapottal magyaráztak, viszont a méhszájam továbbra is fent volt és zárt, szülészetileg rendben találtak, megnyugtattak: még nem szülünk. A fájdalmaimra azonban nem tudtak megoldást találni, felajánlották a kórházi éjszakázást, ám elmondták azt is, legkorábban hétfőn lenne lehetőség teljes kivizsgálásra. Ennek tudatában elutasítottam a bentmaradást, és egyeztettük, milyen gyógyszerrel enyhíthetném a fájdalmaimat. Megígértem Beának, ha másnap reggel rosszul vagyok, azonnal visszajövünk. A Panadol, amit hazaérvén bevettem azonnal segített, a nappaliban töltöttük az éjszakát Balázzsal, hogy ne zavarjunk senkit, aki aludni tudna az emeleten. Reggelre minden panaszom elmúlt, kiizzadtam a hőemelkedést is, úgy éreztem magam, mint aki újjászületett (leszámítva a tényt, hogy összesen 3 órát aludtam). Írtam is Beának, hogy minden rendben, köszönöm a segítségét. A lelkemre bízta, ha ismétlődne a dolog, jelentkezzek. A szombat nyugodtan telt, még Mamát is elmentem meglátogatni anyával.

Július 14-én, vasárnap a Wimbledon döntőjének köszönhetem, hogy Balázs egész délután otthon volt velem ahelyett, hogy dolgozott volna a szőlőben. Koradélután azonban újrakezdődött a tortúra. Jöttek az ismerős tünetek, szép lassan a lapockám közt beszúrt, egyre nehezebbé vált a légzés, egyre magasabb lett a testhőmérsékletem, amellett, hogy továbbra sem ment 37.5-38 fölé. Ekkor azonban már nem vártam meg, hogy ne kapjak egyáltalán levegőt, bevettem egy panadolt. A kisbabám tornamutatványozást tartott egész nap, ami nagyon megnyugtatott. A Panadol hatását élvezve a szopipárnával körbepárnáztam magam és “hasonfekve” pihentem. 2 óránként azonban kiment a gyógyszer hatása és hatványozódtak a fájdalmaim, így jutottam el addig, hogy 3 gyógyszerrel sikerült kihúznom az éjszakát. Beát tájékoztattam a helyzetről, és az alábbi üzenetet kaptam Tőle: “Szia! Engem zavarnak a bizarr tüneteid. Az meg főként, hogy a háziorvos gyakorlatilag azt mondta, hogy semmi bajod. Tudom, hogy rossz a kórházi bentfekvés, de tuti hogy végére járnának a bajodnak. Nem kellene szülésig bent lenni, csak ameddig meggyógyítanak. Holnap reggel szerintem jelentkezz a várandós ambulancián a panaszaiddal.”

És jelentkeztem. Július 15-én, hétfő reggel, a csomagtartóban már a szüléshez szükséges kis táskámmal, mellettem Évivel, az anyósommal begurultunk a kórházba. A várandós ambulancián jelentkeztem, elmeséltem, mi volt pénteken. Azonnal felküldtek a szülőszobára, hiszen onnan engedtek haza. Innen viszont visszaküldtek az ambulanciára, mondván, majd ott vizsgál meg a doktornő, aki a szülőszobán ügyel jelenleg. A várandós ambulancián továbbra sem vették el a leleteimet, megkértek, először üljek be egy NST-re. Ekkor Bea kezébe vette az ügyet, betelefonált, mire 5 perc elteltével behívtak az ambulanciára és a doktornő alaposan megvizsgált, kifaggatott, felvett az osztályra. Elfogadtam, hogy bent maradok, amíg meg nem válaszolják, mi lehet a problémám. Azt ígérték, 1-2 nap alatt megleszünk. 10 óra körül NST-re kötöttek, ahol a kisbabám teljes mértékben inaktívnak bizonyult. Nem csoda, aznap még nem ettem és nem ittam egy kortyot sem. Felküldtek a terhespathológiára, és felvettek az osztályra. Levették az első laborhoz szükséges vért, majd elküldtek áramlásvizsgálatra. Mindent renben találtak, Katika, egy régebbi, ultrahangokról ismerős asszisztenshölgy még poénkodott is a láttamra, hogy mégsem vagyok képes megvárni Sándor doktor urat. Mondtam neki, hogy ez csak egy előjáték, ne aggódjon, megvárjuk a főorvost. Mire visszaértem az osztályra és átöltöztem a kórházi hálóingbe, várt az NST ismétlés, tökéletes eredményeim lettek, a kisbabám felébredt és végigtáncolta a fél órát. Nagyon büszke voltam rá. A szobámba visszaérve ismét jött a főnővér aki közölte, muszáj még egyszer vért vennie tőlem, az első eredményem nem lett túl jó. Addig is, legyek kedves menjek le mellkas röntgenre, hogy kizárhassák a tüdőgyulladás lehetőségét. Egy kedves, első napját a kórházban töltő, fiatal nővérke kíséretében lesétáltam a földszintre a szobatársamtól kölcsönkapott köntösben, nálam ugyanis pizsi és köntös nem volt, hiszen a szülőszobára összekészített táskában ez nem lehetett. A mellkasröntgen gyorsan lezajlott és az eredménye -valószínűleg- negatív lett, ugyanis azóta sem kaptam róla különösebb hírt. Az érdekesség az itt töltött időben az volt, hogy várakozás közben egy idős, szülész-nőgyógyász főorvos sétált el előttünk. Visszafordulván odaszólt a kísérő nővérkémnek: “Őt majd fel kéne kísérni a szülőszobára.” És ezzel elment. Nevetve néztünk egymásra: ezt nekünk mondta vajon? Ugyan minek mennék én a szülőszobára? Milyen vizsgálat van még, amit máshol nem tudtak elvégezni, vajon mit akarnak velem csinálni? Abban maradtunk, biztos a szülőszobán tartózkodik a nőgyógyász, és ott akar velem találkozni.

Miután visszaértem a terhespathológián a szobámba, a kedves szobatársaim vártak a hírrel: pakolj össze, menned kell a szülőszobára. Rengeteg kérdőjel jelent meg a fejemben és valószínűleg az arcomra is kiült az értetlenség: oké, de miért? Nem tudják, felelték, csak ennyit üzent a főnővér. Pár perc elteltével jött is a kíséretem, ami gyanúsan nagy volt, ugyanis hárman kísértek át a szomszéd osztályra. A szülőszoba ajtajában összefutottam Évivel, aki épp akkor ért vissza a boltból, hogy vizet hozzon nekem. Kételyek között annyit tudtam csak mondani neki gyorsan: mennem kell a szülőszobára. Kérdezte Ő is, hogy oké, de miért, erre azonban nem tudtam válaszolni. Bementünk az osztályra.

És innen eszméletlenül felgyorsultak az események. Hirtelen körülbelül 6-7 ember kapott körbe, köztük a terhespathológiát vezető osztályos főorvosnő, és a mellkas röntgenen látott szülész főorvos, Dienes József. A doktornő a leleteimet mutogatta, és felemelt hangon, felháborodva ismételgette, ilyen leletekkel, ilyen eredményekkel már hetek óta itt kéne feküdnöm (hozzátenném, a 2 és fél hetes laboreredményeim tökéletesek voltak), Ő nem is érti ki volt ilyen felelőtlen, betűket és számokat mondott, amiből semmit nem értettem. Elmondta, hogy az egyik értékem ilyen alacsony, a másik olyan magas, a vizeletem négy keresztes, jelentsen is ez bármit. Majd elhangzott az a két mondat, amit soha, de soha nem felejtek el: “Most azonnal be kell fejezzük a terhességet. Meg fogjuk operálni.” Ahogy ezt leírom, könnyek gyűlnek a szemeimbe, eszembejut, mit éreztem akkor ott, megsemmisülve a szürke folyosón, alig hallva a körülöttem zsibongó szülésznők és orvosok utasításait: Vegye le az ékszereit!, Itt ez a zacskó, pakoljon bele mindent!, Vegye le még a gyűrűjét is!, Vegye le az ékszereit hölgyem!, Ki a fogadott orvosa?, Ő szabadságon van!, Jaj Ő a Beáé!, Engem nem érdekel, nincs időnk!, Mikor készül el a műtő?, A férje itt van? Nem baj, nincs idő. Mennyi idő alatt érne be? Hívja fel. Készítsék elő. És én sírtam, és sírtam. Nem értettem, mi történt, miért történik és hogyan lehet. Pánikolni kezdtem.

A szülőszobába vezettek, ahol egy ágy volt és semmi más. A szülésznők körém gyűltek, és elmondták, hívjam fel a férjem, hátha beér. Azonnal tárcsáztam Balázst és sírva annyit mondtam neki, nem tudom hol van és mit csinál, most azonnal üljön kocsiba és induljon el, mert szülünk. Állítólag anyukámat is felhívtam, aki nagyon boldog volt, nyugtatni próbált, hogy hamarosan lesz egy kisbabám, minden rendben van, Ő is császárral szült, nem fog fájni, nem lesz baj. Bekötötték nekem a katétert és rámtették az NST-t, bevezettek egy infúziót és közben megtudtam, Sándor főorvost felhívták, és már itthon van, azonnal indul, Ő fog megoperálni. Megnyugodtam, mert így esélyt kapott az is, hogy Balázs beérjen Miskolcra, mielőtt betolnak a műtőbe.

Ebben a pillanatban csörgött a telefonom, Sándor Zsolt hívott. Őszinte leszek, nem nyugtatott meg, viszont a Tőle megszokott módon kegyetlenül őszintén és kendőzetlenül elmondta az igazságot. Bár 2 héttel ezelőtt a labor eredményeim tökéletesnek bizonyultak, és egyáltalán nem produkáltam a megszokott tünetekből semmit (magas vérnyomás, extrémen ödémás végtagok, gyomorfájdalom, stb), úgy tűnik, néhány nap alatt kialakult nálam a szindróma, ami a kismamák 1%-át érinti (kezdem megszokni, hogy én vagyok a “kivétel”, és ezt az orvosom is többször hangoztatta már: “Lili, magából értekezést lehetne írni”), HELLP szindrómás lettem. Bár semmit nem értettem ebből a kifejezésből, a doktor úr nem volt rest és elmondta, a thrombocyta számom vészesen leesett (normálérték 150e-400 e, az én jelenlegi értékeim 50e alatt), így a vérem képtelen az alvadásra, a májenzimeim extrém módon elszabadultak, magyarán a testem méreganyagot kezdett termelni, ezzel életveszélybe sodorva a kisbabánkat és engem is. Ha nem lett volna még elég információm, Zsolt azt is elárulta, nagyon kockázatos ilyenkor, alvadásképtelen vérrel nagy hasi műtétet végezni, és nem tudja, mi lesz a végkimenet, sajnos nincs más választásunk. Azt hiszem amit ekkor éreztem, arra nem ismerek megfelelő szót. Az biztos, hogy a Balázzsal folytatott (ezt követő) telefonbeszélgetésünkből a férjem nem sokat értett a szipogásomtól. 

Balázs és a doktor úr egyszerre futottak be a kórházba, így a civilruhás főorvossal váltott néhány szót követően kórházi, kék ruhában a férjem érkezett a szobába, ahonnan egy gyors puszit követően meg is indítottak a műtő irányába. Kedves volt a műtősfiú, kedvesen jelezte Balázsnak, míg előkészítenek, legyen kedves a bemosakodóban várni, jelezni fogják, ha jöhet.

Bár remegtem teljes testből (ami miatt folyamatosan kaptam is a leszúrásokat, mert nem mért a vérnyomásmérő, próbáltak motiválni is,  “ideje megnyugodni anyuka, hamarosan a világ legnagyobb csodáját élheti át és találkozhat a kislányával” de nem tudatos mozgás volt ez), a műtőbe érve iszonyatosan pozitívan hatott rám, amit láttam: mosolygós nővérkék, szülésznők, aneszteziológusok és asszisztensek köszöntöttek, mind úgy beszélgettek velem, mintha a világ legtermészetesebb dolgára készülnénk és a lehetséges veszélyek meg sem fogalmazódtak volna senki fejében. Sütött a nap, amitől derűsebbnek láttam a világot, nyitott voltam a beszélgetésre. A kedves aneszteziológus főorvosnő kérésére felültem az ágyon, és megpróbáltam “megadom magam” pózba helyezkedni, hogy megkaphassam a gerinccsigolyáim közé az ilyenkor esedékes szurit. Spinális érzéstelenítést használtak, amiről máig sem tudom pontosan, micsoda, az viszont biztos, hogy így egy tűszúrásnál nem volt többre szükség, egy pillanatnyi feszítés a gerincemben, és meg is indult a lazulás. Továbbra is sírtam, annyira hirtelen zajlott körülöttem minden, hogy nem volt egyszerű minimálisan megnyugodnom sem, de bíztam benne, ha Balázs végre mellettem lesz, minden helyreáll. A Doktor érkezett, hogy fertőtlenítse a pocakomat, majd arra kértek, emeljem meg a derekamat. Félelmetesen rémisztő érzés volt a saját testem mozgatásának képtelenségét érezni (pontosabban nem érezni), úgy éreztem, egyáltalán nem vagyok befolyással saját magam felett, deréktól lefelé kiszálltam a játékból. A körülöttem mozgó személyzet viszont örült a hírnek, így én is elkönyveltem, ez valószínűleg várt hatás volt, elkezdhetjük a műtétet. Próbálgattam az agyamban helyet adni a gondolatnak: anyuka leszek. Perceken belül megszületik a kislányom, a babánk, akivel olyan rég egy testben élek, akiről annyit fantáziáltunk, akit annyiszor elképzeltünk, akivel annyit beszélgettünk. 

Miután felhúzták a bordáim környékén a “válaszfalként” szolgáló mobil függönyt, behívták a műtőbe Balázst és helyet adtak neki a jobb oldalamon, közvetlenül a fejem mellett. Oxigéncsövet tettek az orromba, vérnyomásmérőt a jobb karomra, EKG-t a mellkasomra, és valami apró csipeszt a bal kezemre (ami folyamatosan leesett a véget nem érő remegésnek hála). Elképzelni sem szeretném, mennyire voltam megnyugtató látvány, Balázs jelenléte cserébe legalább rám nyugtató hatással volt. Remegett, és látszott rajta, Ő sem igazán tud mit kezdeni a helyzettel, de legalább itt van. Gyönyörű dolgokat mondott nekem, és iszonyatosan büszke vagyok rá, amiért utolsó erejét és motivációját összegyűjtve folyamatosan biztatott, a kisbabánkról beszélt. Kifejezetten emlékszem arra a pillanatra, hogy a folyosóról beszűrődő babasírást követően Balázs a fülembe súgta, “perceken belül mi is meghalljuk a saját babánk hangocskáját”. Többször elismételte, hogy itt van velem, nyugodjak meg, minden rendben van, nem sokára vége lesz, lesz egy kisbabánk. 

A faliórának hála tudom, hogy pontosan 15 perccel az érzéstelenítő “sokkoló” hatása után Sándor főorvos szólt hozzám, kiemelte a kisbabát, gyönyörű kislány, formás és egészséges. 5 perccel ezután már az arcomhoz tették, igaz, nem hosszú időre, mégis adhattam neki néhány puszit, és Balázs alaposabban is megcsodálhatta Őt. 

A férjem -és a körülöttem lévő 10 fős brigád- elmondásából tudtam meg, gyönyörű, egészséges, 2400 grammos kislányunk született, akinek a hangja szebb volt minden addig hallott dallamnál. 47 centijével tudtam, ez a kis manócska lesz a legfontosabb, majd’ 2 és félkilós csomag, aki az életünkbe érkezhetett. Ekkor azt hittem, minden rendben, összevarrják a pocakom, és távozhatunk. 

A remegésem továbbra sem hagyott alább, a boldogság amit éreztem viszont teljesen elterelte a figyelmem arról a fura, megmagyarázhatatlan érzésről, amit a “bennem motozásból” éreztem. Nagyon érdekes érzéstelenítésben “érezni” a saját tested, olyan, mintha teljesen kívülállóként, valahonnan távolról figyelnéd azt, ami történik veled. Mintha jobbra, balra mozgatnának, néha mintha széthúznának, mint egy zsákot. Semmi fájdalom, mégis megmagyarázhatatlan, és kicsit kellemetlen is. Bár Balázs, és az asszisztensek, aneszteziológusok folyamatosan szóval tartottak (megbeszéltük, ki mit és hol dolgozik, kinek mi a kedvenc bora, sőt, az asszisztens hölgy esküvői előkészületeinek részleteivel is elszórakoztatott- amiért örökre hálás leszek, így ugyanis csak néhány apró részletet fogtam fel abból, ami a “falon túl” történt), mégis -bár kicsit homályosan, de- sikerült realizálnom, valami nem úgy halad, ahogy kéne, hiszen a főorvos, akire az életemet bíztam rá már második alkalommal, segítséget kért, az asszisztensnőt kérte, szóljon az ügyeletes szülészorvosnak és még valakinek, aki a komplikált esetekben bent kell, hogy legyen, mert nem tudják elállítani a vérzést. Hallottam, ahogy hangosan számolnak, 3, 13, 23, 33, 43.. Gondolkodtam, mi lehet, mit számolnak, csak nem az öltéseket? Később megtudtam, a véres, elhasznált törlőkendőket kellett rendszerezniük annak elkerülése érdekében, hogy valami műhiba történhessen. Ez a mennyiség igencsak soknak számít. 

További másfél óra tudatlanság, kisebb pánikhangulat (csak körülöttem, nem rajtam) után rákérdeztem, mi történik éppen, szerencsére pont jókor: ekkor már a pocakomat varrták össze, megnyugtattak, mindjárt készen vagyunk. Levettek rólam minden ketyerét és háromnegyed 6-6 óra környékén végre kitoltak a műtőből. Balázs mellettem, a csapóajtón túl az anyukám és az anyósom mosolyognak. “Gyönyörű a Borka, le is fotóztuk!” mondják, majd arra kérik őket, egy másik ajtón keresztül jöjjenek be hozzám az őrzőbe. 

Az őrzőben egy fiatal anyuka mellé toltak, aki boldogan nyomkodta a telefonját. Meg is nyugodtam, biztos én is mindjárt ilyen jól leszek. Balázs, Anyukám, Évi, a Balázs anyukája, Apukám, a főnővér és Sándor doktor úr percek alatt körém gyűltek. Őszintén megmondom, már most elhomályosodott az emlék (valószínűleg az agyam tudatosan törli a negatív dolgokat), de abban biztos vagyok, hogy nagyon morcos voltam amiatt, hogy nem érzem a testem deréktól lefelé. Úgy éreztem, be vagyok süppedve az ágyba 2 méter mélyen, fel szeretném emelni a fenekemet, de képtelen vagyok, fel akarom húzni a lábaimat, de nem bírom. Anyáink segítségével sikerült térdnél behajlítva talpra állítani mégis az alsó végtagjaimat. Ebben a pózban mesélte el a főorvos, milyen helyzet állt elő, mennyire ritka ez, és mennyire bizakodnunk kell a most következő “kritikus 48 órában”, amikor is “bíznunk kell benne, hogy az égiek is velem vannak”. Bár a családom szemében láttam a teljes kétségbeesést, én csak napokkal később fogtam fel ezeket a szavakat, két dolog járt az eszemben: hol a kislányom, mikor láthatom már? És persze, hogy mikor fogom végre újra érezni a saját testem. :) 

Eszméletlen fejfájás tört rám, Balázs masszírozta, sehogy nem volt jó, a főorvos kérésére megmérték a vérnyomásom: 210/160. “Látják, erről beszélek. Milyen aljas ez a szindróma, nem előzőleg produkálja a tüneteket, hanem a terhesség befejeztét követően.” A nyelvem alá egy keserű vérnyomáscsökkentő gyógyszert kaptam, ami körülbelül negyed órát követően már hatott, és lenyomta a kiugrásomat 150 köré. Ettől fogva negyedóránként mérték a vérnyomásom. Közben megérkezett a nekem rendelt vérplazma és thrombocyta szállítmány is, így az infúzióm mellé további zacsikat lógattak fölém és vezettek belém. A testem alsó feléből kivezető 3 cső egyébként 1-1 (nem túl szerencsés módon) áttetsző zacskóban végződött. Inkább nem gondoltam bele, melyik cső melyik részembe lett bevezetve. (Mint utólag kiderült, a sebem alatt, a hasüregemben, és a hólyagomban végződtek. Az eltávolításuk egy sóhajtásnyi pillanat volt, bár a hasüregi hosszúsága miatt három “au”zást is elbírt.)

Miután helyreállt a vérnyomásom és végighallgattuk a diagnózist, illetve miután a szüleim egyesével, külön-külön elvonultak különböző beszélgetéseket folytatni a főorvossal, a családom hazaindult. 

Balázs viszont ott maradt mellettem, és perceken belül megérkezett Borka. Gyönyörű volt, nyugodt, és békésen pihegett. Soha nem fogom elfelejteni a pillanatot, amikor magamhoz öleltem, beszívtam az illatát, és örökre szívembe zártam azt a képet is, amikor először láttam kislányunkat a férjem kezében. Azt hiszem, ennél több szerelem nem fér el a szívemben, túlcsordultam az érzelmektől. 11 óra környékén, sikeres első szopizását követően Borcit aludni vitték, Balázs velem maradt a laboreredményeim érkeztéig, majd hazament lepihenni. Szerencsére nekem is sikerült elaludni. Azt hiszem mosolyogtam. Azóta is mosolygok!

#szülés #szüléstörténet #hellp #babygirl #babyboom #pregnancy #terhesség #37hét #borka #gilberries #gilbertborka

[szasza-chan]

Cső! Ez itt egy blogsorozat lett volna a Japánban tett utazásomról, mert milyen tök jó muri eljutni a világ másik végére és leírni a kalandjaid, hogy mindenki irigy lúzer legyen.

De no para, ez végül egy RAGE conpilation lett és csak annak a lenyomata, milyen szánalmas vagyok. Please enjoy!

A következő írás két külön este és egy délelőtt  terméke, amit végül nem fogalmaztam át utólag. Ezért tűnik az eleje még vidámnak és reménnyel telinek, mert akkor még azt hittük, menni fognak a dolgok, majd egyre mérgesebbe a hangvételre csap át, ahogy kiderülnek a dolgok. Szóval ezen ne csodálkozzon senki, aki véletlenül elolvasná.

Augusztus 7-8-9

Az utazás két napja.

Avagy ez a szakasz számít a blog szempontjából a legunalmasabb résznek. Merthát na, nagyon nem lehet erről sokat írni (egyik gépről le, a másikra át, itt-ott várakozás), sajnos olyan jó író pedig nem vagyok (még?), hogy kellően szórakoztatóan adjam elő, miként jutottunk el Bivajbaznád széléről a repülőtérre. Annyi biztos, hogy hiába indultunk el időben, így is utolsókként estünk be – amihez rájött még, hogy első nekifutásra rossz terminálhoz mentünk, szóval ez rontott az időnkön.

Talán utolsók lettünk, de semmiről se maradtunk le. A csomagleadás amúgy is nevetségesen sokáig tartott, szerintem sikerült a leglassabb sorba beállnunk, ehhez képest az átvilágítás már szempillantás alatt lement, pedig azzal el szoktak tökölni egy darabig. Aztán jön az újabb uncsi rész, vécé keresés, gépre szállás blablabla. Ennél fontosabb, hogy már amikor megérkeztünk figyelmeztettek, hogy a tokiói gép valószínűleg késve fog indulni, mire pedig felszálltunk az isztanbuli gépre már úgy állt a dolog, hogy valószínűleg hotelben fogunk aludni, mert a rossz időjárás miatt eltolták jóóóóóó sok órával a gép indulását. Igazából annyira nem néztem utána, mikor hova hányra kellett volna megérkeznünk, de így végül úgy jött ki az utazás, hogy este 8 óra körül indultunk el Budapestről és időeltolódással meg mindennel együtt éjfél volt, mire megérkeztünk az ideiglenes megállónkra… vagy nem is tudom, hogy hívjam?

Mikor megérkeztünk Isztambulba, még mindig nem volt biztos, mi lesz a sorsunk, szóval végigjárattak bennünket az egész repülőtéren – ami kicseszett nagy, már elnézést a kifejezésért – mire végre elnavigálódtunk egy információs pulthoz és ott félreállították a csapatunk, hogy várjunk, amíg intézkednek hotel ügyben. Tehát ja, végül úgy alakult, hogy Tokió tényleg nem adja könnyen magát, Isztambulban kell egy éjszakát töltenünk. Ennek részben nem örültem, mert így nyilván tolódott a megérkezésünk és az a kisebb baj, hogy az Otaku Mennyország elérése messzebb került, de így várhatóan totál hulla állapotban landolunk majd és alig tesszük le magunkat a hotelban, már mehetünk is városnézni. Másrészt viszont elmondhattam így magamról, hogy voltam már Isztambulban is és láttam belőle valamit. Az már részletkérdés, hogy épp csak átvágtattunk busszal, éjszaka közepén a külvárosi részen, de akkor is láttunk valamit.

Ahhoz, hogy idáig eljussunk azonban egy órát kellett várnunk. Az infós pult mellett volt egy Starbucks, szóval le tudtunk volna ülni meg elütni az időt (és itt végre valahára volt normális Wi-Fi), csak mi naiv lelkek azt hittük hamarosan sorra kerülünk és addig nem vágjuk kényelmesbe magunkat. Szóval végigácsorogtuk azt az egy órát, mire végre ugrasztottak bennünket a buszhoz. Ez idő alatt igazából egy érdekesnek mondható dolog történt. Ahhoz, hogy kaphassunk szobát, mindenkinek le kellett adni a repülőjegyét, majd miután elrendezték a dolgokat a szobával, szépen elrokkantották a nevünk (ergo hívtak bennünket) és visszavehettük. És ugye nyilván mások is akadtak, akik a mi útvonalunkat választották Japánba menet, így japánok is jöttek. Akadt köztük egy nagyon közvetlen és kedves pasas (nem, nem onnan tudom, hogy én beszéltem volna vele mert I don’t sprehenzi nihongo, hanem egy utastársával dumálgatott, aki látványosan nem ázsiai származású volt és nem is ismerték egymást… najó, a lényeg), akit Abe Shinzounak hívtak. Ugye így hívják a japán miniszterelnököt, de ő nyilván nem president-san volt, csak ugyanaz a nevük. Amikor Abe-sant hívták, páran – nyilván azok, akik kicsit képben vannak Japánnal – nevettek az úron, Abe-san meg így „igen, igen, utálom is (a nevem)!”. XD

Fővágány! Az egy óra várakozás után buszra pakoltak minket és elvittek a hotelba. 16 emeletes, mi a 12.-re kaptunk szobát és amennyire tudom, kis csapatunkból mi kerültünk az egyik legmagasabb szobába (ez igazából nem fontos, csak a cégeknél is mindig a főnök van a legtetején, szal gondoltam azért megjegyzem). Ismét elnézést a kifejezésért, de olyan vidéki parasztlánynak éreztem magam a szobától, hogy nagyon! Érintős kártyát kaptunk a szobához és ugyan már voltam ehhez hasonlóban, így sem jutott el azonnal a tudatomig, hogy az ajtó melletti kis tartóba (vagy mibe) kell betenni és akkor minden működni fog a szobába. Ehhez képest megjöttünk, és az első 2-3 perc a különböző gombok nyomogatásával ment el, hogy fényt varázsoljunk, és ha össze is jött, pár másodperc múlva minden kikapcsolt. Aztán leesett a tantusz és onnan nagyjából elvoltunk. A Wi-Fi persze nem működött, pedig vagy húszszor megadtam a születésnapom meg a szoba számát, de az nem akart indulni. De aztán felfedeztem, hogy a tévé csatlakozik a netre (okostévé, vagy minek hívják ezt?) onnantól meg lepottyantottam a nyamvadt kis telefonos internetet. Azért banyek, nagyképernyőn hülye YouTube videókat nézni nem kis élmény. Az már megint más kérdés, hogy párszor neki kellett futnom, mire kibogarásztam, hogyan lehet írni ezzel a vacakkal. Hát… modern technológia meg minden anyám kínja, de azért még mindig nevetségesen macerás és lassú tévén böngészni.

Még ami nagyon tetszett és poén volt, az a fürdőszoba. Eleve szerintem ezt úgy tervezték, hogy párok hmmm… ki tudják élvezni, ugyanis a fürdőszoba nem sima fallal, hanem üvegfallal van elkülönítve, szóval az ágyban fekve, a szád szélét nyalogatva premier plánba tudod nézni, ahogy a párod fürdik, ha úgy van kedvetek. Ha meg nincs, akkor le lehet húzni a rolót és éljen az édes magány. Még a zuhany is olyan, amit így pornófilmekbe tudnék elsősorban elképzelni. Nincs kád, vagy zuhanytálca, hanem itt is csak egy üvegfal különíti ez a zuhanyrészt a vécétől és a mosdókagylótól.

Amikor fürdeni akartam, Thomas Sanders egyik Vine-ja jutott eszembe. Az volt a lényege, hogyha a barátainál alszik, akkor a zuhany használata már-már olyan, mintha valami űrlény technológiát kellene elsajátítania. Na, én is így éreztem magam. Vagyis a víz bekapcsolása meg hőmérsékletének állítása még nem akkora kunszt, de óvatosan kell tekergetni azt a vackot, mert lassú csöpögésből pillanatok alatt Niagara-vízesést lehet kicsikarni. Így sikerült szépen képen csapnom magam egy adag vízzel és majdnem beiktattam egy újabb hajmosást, pedig indulás előtt ezt direkt letudtam.

A wtf rész előtt még egy kis kitérőt tennék a Budapest-Isztanbul repülőútra. Elég jól haladtunk, bár késve indultunk, de nem is ez a lényeg. Kaptunk kaját a repülőn: tonhalas szendó, feta sajtos saláta, meggyes süti és egy csomag víz. Igen, csomag víz. Ilyen kis cuki tasakban volt. Nem is tudom, mihez tudnám hasonlítani, de a lényeg, hogy nem üvegben, hanem valamilyen csomagban volt. Kaptunk másféle innivalót is, de ugye én édesre szeretek vizet inni, így tök jól jött. Tanács: ha a Turkish Airlines-szal utaztok, ne igyatok ebből a tasakos vízből! Gusztustalan! Olyan rossz mellékíze van, a testetek minden ki- és bejárata összeszorul tőle. Fúj!

Szóval ja, igazából csak ennyi. cuki a tasak, meg melegbe el tudnám viselni a nyakamon, de ízileg szar.

 Eddig tartott a jópofizás, jöhet a feketeleves.

A következő nap egy Pokol volt a bizonytalanság és a rengeteg időpocsékolás miatt. A módosított „eredeti” tervek szerint szerdán helyi (isztanbuli) idő szerint 13:00-kor indult volna a gépünk. „Volna”, tehát sejthetjük, hogy nem jött össze. A reggeli még egész jó hangulatban telt, mert azt hittem, végre célegyenesben vagyunk, erre amikor már összekészülődtünk és leadtuk a szobakártyánkat közölték velünk, hogy ismét nem fogunk felszállni. Hogy mikor megyünk? Jó kérdés! Legjobb esetben egy esti géppel, rosszabban másnap indulunk. Jó hír (lol), hogy visszakapjuk a szobáinkat. Na igen, de ez is tartott vagy két órán keresztül, addig a hotel előterében ücsörgött a kis csoportunk és vártuk a csodát. Csapatépítésre jó az ilyen, de nem akkor, amikor már mindenki atom ideges a késés miatt és kényszer miatt vagyunk egy légtérbe ragadva. Minden esetre idővel végre visszakaptuk a szobáinkat.

Az idegenvezetőnk aztán úgy vélte, hogyha már így kiszúrtak velünk, akkor minimum egy isztanbuli városnézést kijár nekünk. Ezt elég nehézkesen, de fogjuk rá módon teljesítették is. A buszút a Kék Mecsethez és a Hagia Sophia-hoz fejenként 5 euró volt. megjegyezném, hogy mivel nem számítottunk törökországi tartózkodásra, nem volt mindenkinél euró (pl. nálunk), török líra meg végképp nem, szóval itt ment az osztás-szorzás és kölcsönadás a csoporton belül. A busz kettő órakor, azaz 14:00-kor indult volna. Addig még volt kb. másfél óránk, szóval akinek volt eurója, elmentek egy közeli étterembe kajálni – mert ebéd nem járt nekünk – akik meg olyan szerencsétlen hülyék voltak, mint mi, hogy vagy forinttal vagy jennel fizethettek és ciki lett volna még kölcsön kérni, maradtak otthon és az előző napi maradékon és rágcsákon éltek.

Eljött a buszozás ideje, de a busz még sehol sem volt. De jó hír (mega lol), hogy ebéd mégis jár nekünk! Szóval legalább mi éhes lelkek meg tudtunk kajálni, míg akik már külön fizettek az ebédért máshol főhetett a fejük, mert már jóllaktak és fölöslegesen dobtak ki X összeget. az ebéd legalább finom volt, még ha nem is túl eredeti módon bolognai spagettit ettem és a végén egy csokis pudingot is benyomtam, mert why not? Viszont hiába ettünk kényelmesen, a buszra még így is várnunk kellett, miután végeztünk a kései ebéddel.

Ami ezután jött, az… wáó! Maradjatok velem! A busz nem elég, hogy késve jött értünk, egy 12 fős minibuszt kaptunk, miközben mi 17-en voltunk. Így 11+1 fő tudott leülni (mert valakit sikerült betenni az anyósülésre), négyen pedig vagy álltak vagy a földön ültek. Az út maga kb. másfél óra volt, csúcsforgalomban. ahogy beértünk a belvárosba (? lehetett annak nevezni?) csak araszolgattunk. Aki pedig még nem járt török földön, akkor annak mondom, hogy nem egy életbiztosítás itt közlekedni. A gyalogosok össze-vissza cikáznak a kocsit között, az autók előbb dudálnak, aztán fékeznek, mindenki mindenki elé bevág és egyéb nyalánkságok.

Így kicsit tudtunk „gyönyörködni” Isztanbulban, de őszintén szólva én totál kiábrándultam belőle. Mármint sose voltam nagy szerelmese ennek a városnak, nem különösebben érdekelt a létezése, eljutni se akartam ide annyira, de azért volt egy elképzelésem a kinézetét illetően és valamilyen gyönyörű világvárost képzeltem el, ami ha nem is minden szegletében fényűző, összességében szép látványt nyújt. Hát nagyon nem! Iszonyú sok lepukkadt, ronda épület csúnyítja a látképet, a modern épületek szépek, de valahogy totál elütnek a város képétől és ott vannak még a kisebb szépséghibák, mint a „minden fa alá jutó részeg vagy sziesztázó emberek” látványa se túl vonzó. Banyek, az egyik forgalmas utca sarkán a járdán egy pasas feküdt olyan pózban, mintha nekiment volna a gyalogosátkelő táblának és azt találgattuk a buszból, hogy vajon részeg-e, beteg vagy hát… halott, vagy mi. Mondjuk aztán mozgatta a karját, meg felült, szóval tuti nem az utóbbi. (Vagy elkezdődött a zombiapokalipszis a tudtunk nélkül)

Szóval végre megjöttünk a mecsetekhez, csak ugye volt egy bibi. Vagyis sok bibi. Ekkor még úgy tudtuk, hogy az esti repülővel végre eltűnünk innen, szóval jó lett volna időben visszaérni a szállóba egy zuhanyra, összepakolásra meg anyám kínja, fapapucs. DE, eleve késve indultunk, az út hosszabb lett a dugó miatt, szóval elviekben nem volt olyan sok időnk a nézelődésre. Komolyan azon gondolkoztunk, hogy nem szállunk ki az autóból, de hát hülye fejjel ezt is megetették velünk, mert a vezetőnknek máshova kellett mennie, de majd ne aggódjunk, értünk jön a barátja (azaz SOFŐR 2). Mindenki mást, aki taxival vagy ilyen busszal jött, ugyanaz a sofőr vette fel, csak minket nem! Értünk a „my friend”-nek (aka SOFŐR 2) kellett volna jönnie, ahogy az egyik csoporttárs viccesen elnevezte a képzeletbeli új vezetőt. Minden esetre meg lett mondva a srácnak, aki elautózott velünk a mecsethez, hogy mi egy óra múlva már mennénk vissza a hotelba, szóval jöjjenek értünk. Jöttek? Hát nem! De mi naiv hülyék (újfent) hittünk nekik és ott voltunk a megbeszélt időpontra. Egy óra alatt semmit se tudtunk megnézni a mecsetekből, csak kívül készült pár fotó szóval nagyon sok értelme volt eljönnünk. Mondjuk ezt most úgy adom elő, mint nagy veszteséget, de shame on me, őszintén szólva ha azt nézem, hogy nekem ebben az időpontban Ikebukuróban kellett volna kószafaszálnom és csorgatnom a nyálam mangákra meg helyi kajákra, de én mecseteket nézegettem, amik nem érdekeltek és megnézni se tudtuk őket, mert nem volt idő, meg az egyikbe be se mehettünk… hát ja, pont leszartam a mecseteket! Mondjuk az tetszett, mikor müezzin rázendített a napi ötszöri ima egyikére, az egész utca harsogott az énekétől, a tömeg meg ott kavargott a mecset körül. Hangulatos volt, na.

Ennyi pozitívumot tudok mondani, mert mondom: BAROMIRA nem volt nekem kedvem/hangulatom a városnézéshez. A kevés idő meg egy dolog, de ugye a mecseteket belülről kizárólag cipő nélkül lehetett megnézni, meg kendőt kellett a fejünkre tekerni, úgyhogy talán hülye voltam, de én ezeket kihagytam. Mendokusaaaaaaaaaaaaai! Bár kendőt vettem magamnak és anyának, bár a nagy kapkodásban igazából egy kendő és egy szoknya lett belőle, de ez nem állított meg abban, hogy a fejemre tekerjem egy időre. Anyám meg még annyira se akarta a kendőt (vagy a szoknyát) viselni, mint én, szóval mikor egy óvatlan pillanatban letette a földre, egy helyi kóbor kölyökmacska betámadta és eldöntötte, hogy mostantól ő azon fog aludni. Nem zargattuk, ott hagytuk.

Szóval a lényeg, hogy egy nagy rohanás volt a program – ami annyira nem is érdekelt – és mikor a megbeszélt időre visszaértünk a találkapontra, a busz nem volt sehol. Az egy dolog, hogy az egyik csapattársunk is jól eltűnt az éterben, mert meglett és még az ő előkerülését követően is vagy két órát vártunk a buszra. Egész nap nagyon nyafis voltam, de itt már kezdett teli lenni a nem létező tököm mindennel. Melegem volt, ragadtam mindenhol és ugyebár már második napja voltam ugyanabban a ruhában (zoknival, fehérneművel, mindennel együtt, szóval fúj). A buszok jöttek-mentek, csak a mienk nem jött. Az idegenvezetőnk meg egy csapattársunk is folyamatosan hívogatta a hotelt, de mindenki gondolhatja, mennyire csipkedték magukat, ha nem jött a „my friend”. A kedvencem az volt, hogy ha amúgy önmagában nem sültünk meg majdnem, egy autó közvetlenül mellettünk az út közepén parkolt, benne a vezetője ott ült és járatta a motort, hogy menjen a klíma és amíg ő kényelmesen elvolt bent, minket kívülről fűtött a kocsi.

Mindenki nagyon fáradt és feszült volt, mire megjött a busz. A visszaútra nem emlékszem, mert bealudtam. Csak három dolog biztos: 1) visszafele úton csak ketten álltak, tehát nagyobb buszt kaptunk *taps-taps* 2) valaki hányt 3) nem My Friend aka SOFŐR 2 jött értünk, hanem SOFŐR 3. Bonyolult.

Visszaérve a hotelba érdeklődni akartunk a repülő felől a recepciónál, de jól el lettünk küldve, hogy csak két ember maradjon, mert ekkora tömeg – ezt figyeljétek, gigalol – zavarja szegény recepcióst. És megint hülye fejjel úgy ugráltunk, ahogy ők fütyültek. Közben kiderült, hogy vacsorát is kapnunk kellett volna, de ciki, arról lemaradtunk, bezárt a konyha. Szóval ezen sorok írásakor jelentem, hogy utoljára 2 óra környékén ettem, azóta Győri kekszen és narancson élek. Mondanám, hogyha növény lennék, valószínűleg nagyon igénytelen fajta lennék, de azért nem ennyire. Éhes vagyok és már nagyon bánom, hogy tegnap (vagy már tegnap előtt?) puszta unalomból és falánkságból megettem a reptéri tonhalas szendvicseket.

Mindenki, két embert leszámítva visszament a szobájába és a következő találka negyed óra múlva volt megbeszélve, hogy akkor értesítsenek minket a fejleményekről. Aztán utána lett egy húsz perces csúsztatás, mert az első időpontra még nem volt semmi infó. A második lemenetel sokáig tartott. Én még kómás voltam az úttól meg alaposan le akartam zuhanyozni, szóval anya ment le mindkét alkalommal és másodszorra éjfélig a hotel előterében ragadt a többiekkel együtt, mert úgy alakult, hogy a tervekkel ellentétben továbbra se szállunk fel és elkezdtek tanácskozni, hogy mi a picsa legyen.

 Atya. Úr. Isten! Oké, a tájfunról senki nem tehetett, de azok a vendégek, akik velünk együtt kerültek ide ugyanabból az okból, már rég elmentek, mi meg még mindig itt basszuk a rezet. A járatok már járnak, de minket még szívatnak. Kaptunk egy olyan opciót, hogy majd 11-én mehetünk, de hát lófasz a seggükbe, már csak azért is, mert nekem aznapra közös szülinapozás van betervezve Ash-sel és még egy ilyen lehetőség nem lesz az életben! A másik lehetőség, hogy holnap… vagyis már ma, 9-én csütörtökön, késő délután megyünk, de akkor se közvetlenül Japánba, hanem mondjuk Pekingbe.

 Update!

Nagyon szar hangulatban kezdtem a napot. Reggeli közben félig-meddig sírtam és étvágyam sem volt. A társaság úgy gondolta a gép esti indulásáig plázázik, szóval megindultunk, de féltávig jutottunk, mikor az idegenvezetőnk közölte velünk, hogy akkor a napokban megyünk vissza Budapestre. ég nem tudni, ki mikor ér haza, csak annyi tuti, hogy Japán kilőve.

 Elmondani nem tudom a csalódottságomat. Az egy dolog, hogy régóta vágyam Japán, de ez most nagyon-nagyon különleges lett volna. Fél éve találtam rá a Banana Fish-re és elmondhatatlanul beleszerettem ebbe az agyondramatizált gay shit cuccba és olyan tökéletesen jöttek össze a dolgok, hogy az hihetetlen! Tokióban lett volna egy ingyenes képkiállítás, lehetett volna az anime karakterei által ihletett kaját venni. Volt egy Ash x Eiji gofri, ami iszonyú undorítóan nézett ki, de totál megettem volna! És ha időben kiér az ember, elvileg lett volna elővetítés a következő részből. Mindennek a tetőpontja, hogy Ash szülinapja augusztus 12-én van, az enyém meg 10-én, ez a buli meg 11-én lett volna. Már elképzeltem, hogy Ash szülinapi kajáját is megrendelem a gofrival együtt, lefotóztam volna és azzal a szöveggel tettem volna fel, hogy: „Tegnap volt a szülinapom, Ash-é holnap lesz. Isten éltessen minket!”. De ez nem fog megtörténni. Soha sem fog megtörténni, mert valószínűleg ez csak egy egyszeri alkalom volt.

Az az érzés, mikor szembesülsz vele, hogy egy ilyen, semmiből az öledbe pottyant lehetőség kicsúszik a kezeid közül, az elmondhatatlan. Még rosszabb, mikor anyukádat látod sírni, mert annyira örömet akart volna neked okozni és nem jött össze.

 Szóval: NE menjetek Turkish Airlines-szal, mert ezek szerint beleszarnak a bajodba. A Japán Specialistát se erőltessétek, ha nem muszáj, inkább vállaljátok be egyedül vagy pár haverral az utat, hagyjátok ki az utazási irodát. Folyton csak panasz van rájuk és lám!

#personal #nyafi és egyéb sirámok

[thecamellie]

8

Napokkal később, vasárnap mikor már Zorka magával vitt mindenhova szemtanúja lettem a Yeremaw család véres kezű uralkodásáról.

Zorka a hátára kötött egy vékony anyagú sállal, hogy a hátán lógva mint egy kis majom egész nap vele legyek. Kora délután volt, olyan idő tájt mikor Rosalin teázni szokott így Zorka az egyik személyi cselédje készítette elő egy díszes fém tálcán a hozzávalókat a konyhában, mikor az emberek érezhetően nyugtalanok lettek.

Zorka a tálcával a kezében kilépet a konyhából és elindult a folyóson a, hogy a földszinti teázóba készítse el Rosalin teáját. Ámde a hallba lépve ember sereglet fogadott minket. Mindenki egy embert állt körbe a helységben nem sokkal messzebb a bejárattól. Nora állt ott rongyos ruhájában, feje tetején kócos kontyba fogott hajjal és ijedt arckifejezéssel. A fő család tagjai a lépcső előtt helyezkedtek el a személyes szolgálóikkal. A családban jelentősebb helyet elfoglaló emberek közel a fő családhoz a kör belső részén voltak, míg a szolgálók majdhogy nem a falaknak húzódva álltak. Zorka ahogy meglátta Rosalint egy széken ülni a családtagjai közelében elindult felé. Megállva mellette egy kézzel a tálcát tartotta míg másikkal a teát készítette el. Rosalin türelmetlenül nyújtva a kezét érte, miközben két őr megragadta Norat és a terem közepére húzták, majd mind két kezét hátra fogva lenyomták a padlóra térdelő helyzetbe.

Sarah volt az első aki megszólalt.

- Yeremaw család elleni cselszövés résztvevőjének gyanúsítunk. Van valami amit mondani akarsz mielőtt kiszabjuk a büntetésed? - kérdezte.

A kihűlt szobában még a levegőt is elfelejtettek venni. Nora a fogva tartói kezében remegve nyeldekelt párat, hogy beszélni tudjon.

- Én nem...Ne-nem az enyém a gyerek! Es-esküszöm! - dadogta. - Sose merném e-elárulni a cs-családot!

- Hagytuk, hogy a városba költőz az édesapád jó szolgálata miatt és te ezt tetted velünk. - szólalt meg Peterson. - Elárulsz minket! Ezt érdemeljük mert kedvesek voltunk hozzád?

- Sose tennék ilyet! Sose árulnám el a családot! - ellenkezett Nora.

- Akkor mégis mi ez? - dobbantott a lábával Sarah ahogy rám mutatott.

Alig látszódtam ki Zorka háta mögül, épphogy csak kiláttam a válla fölött, mégis minden jelenlévő szeme rám pillant. Nora maga elé meredt.

- Nem az enyém a gy-gyerek! - kiáltotta rám sem nézve.

Sarah arca kipirult dühében. Nagy léptekkel oda sétált Norahoz és megragadta a haját.

- Akkor mégis kié?! - ordította az arcába.

Senki sem mert közbe lépni, mindenki csak nézte vagy rettenettel vagy élvezettel ahogy Nora arcán könnyek kezdtek folyni. Alig halhatóan a pozíció miatt suttogott valamit Sarahnak. Nem értettem mit mondott de nem tetszett neki amit hallott. Arca undorba fordult miközben mélyen Nora szemébe nézett. Rám nézett mielőtt elengedte Nora haját és a szüleihez sétált.

- Mit modott? - kérdezte Rosalin a teáját kortyolva.

Sarah először apjához majd anyjához hajolva a fülébe suttogta a választ. Mind a ketten megmerevedtek és feldühödtek. Rosalin annyira kijött a sodrából, hogy felállt és Nora irányába dobta a csészéjét.

- Te áruló! - kiáltotta. - Kapcsolatba lépett veled és nem mondtad el? Azonnal el kellett volna jönnöd hozzánk te semmirekellő! Ez kellett volna lennie az első dolgodnak, nem rejtegetni a fattyát!

Zorka is hallhatta mit mondott Sarah a szüleinek mert még jobban próbált úgy állni, hogy takarjon a kíváncsi szemek elől.

Peterson határozottan előlépet feleségét átkarolva.

- Ezek után is azt mondanád, hogy ártatlan vagy? - kérdezte. - Mi a fő család nem hagyhatjuk ezt annyiban. A büntetésed... - itt rám nézett össze szűkült szemekkel. - Mennyi idős a fattyú?

Zorka azonnal válaszolt: - Három lesz valószínűleg.

- A bűntetésed tízszerese az életévének, harminc korbács ütés gyógyító nélkül és senki sem segíthet neked, mert akkor ők is erre a sorsra fognak jutni! - jelentette ki. - A Yeremaw család nem tűri az árulókat.

Nora maga elé suttogva ismételgette:

- Nemnemnemnem... - mintha ő maga sem hinne az történéseknek.

Az egyik őr lánccal megkötötte mindkét kezét, előre feszítve őket míg a másik elvette a felé nyújtott tálcáról a barna bőr korbácsot. Mozgolódás támadt a szolgálok között mielőtt lecsapott volna először a korbács. Rosalin újra helyett foglat, hogy kényelmes kilátásban nézhesse végig a műsort. Kezét nyújtotta Zorka felé aki kérdés nélkül adta a kezébe a következő csésze teát. Majd szabadon vált kezével igyekezett eltakarni előlem a látvány, sikertelenül. Újai között kilesve láttam Nora fájdalmában eltorzult arcát, Sarah élvezetét és az emberek éles tekintetét. A padlóra fröccsenő vért, Rosalin nyugodt kortyolgatását. Hallottam a zokogást, a fájdalmas kiáltásokat és ahogy Sarah hangosan számolja az ütéseket.  

Nem hittem a szemeimnek. Senki sem csinált semmit a bámuláson kívül. Talán nem ugyan azt látják amit én? Miért nem tesz valaki valamit? Mégis miért tűrik ezt? Hogy hagyhatják, hogy így bánjanak velük? Erről, hogy nem tud senki sem az országban, a király, más vezetők? Vagy csupán nem vesznek tudomást róla?

Ahogy végig néztem a jelenlevőkön nem láttam mást mint beletörődést. Mintha az életük nem lehetne más mint ez ami a szemünk elé tárul. Mintha maga a lehetőség sem létezne nekik, hogy ne egyszerű pótolható eszközök legyenek. Mindannyian Norat nézték, várva a jövőt, hogy valamelyikük átvegye a helyét.

Tekintetem a Yeremaw fő család tagjaira siklott. Sarahra aki egy lépéssel előrébb állt a többinél. Arcán diadalittas mosollyal, bogár szemei csillogtak. A közvetlen közelében Petersonra aki lánya kiköpött mása volt. Nyúlánk magas férfi, sötét egyenes hajjal és szemekkel, cappuccino színű bőrrel. Érdektelen arckifejezéssel a  ráncos arcain. Mélyen üllő szeme baljóslatúak voltak vastag busa szemöldöke alatt. Vékony karjait mellkasa előtt össze vonva állt. Mellette a kényelmesen elhelyezkedő karosszékben Rosalin, aki még így ülve is magasnak tűnt nő létére. Állig érő sötét egyenes barna haja kihangsúlyozta ovális arcát, amin keskeny  rúzsozott ajkain halvány mosoly féleség játszott. Hosszúkás orra felett a csokoládé barna szemei büszkeséggel tapadtak időseb lányára és férjére. Enyhén ráncosodott arcán maszk szerű sminket viselt ami szinte taszította a sötét bőrszínét. Idősebbnek tűnt tőle mint aminek gondolnám.  Minden egyes  úján gyűrűvel is üzente a világ felé milyen státuszban él.

A család tagjaitól hátrébb húzódva Bella állt a legfiatalabb lány a testvérek közül. Inkább menedéket keresett a személyi cselédje mellé húzódva majdhogynem háttal mintsem a látványra koncentráljon. Ő különbözött a többiektől. Apró termetű, teltebb fiatal hölgy, kinek fekete haja csigákban hullott alá a hátán. Kerek arcán félelem ült, telt ajkai között gyorsan vette a levegőt. Barna szemei ide-oda ugrott, világosabb bőrén innen is látszott a veríték. Kezeit mellkasához emelve tördelte ujjait. Ő tűnt a legemberibbnek mindenki közül.

Viszont a harmadik lányt sehol sem láttam. Lehet neki nem tartozott érdeklődési körében az emberek kínzása.

Ezt a pillanatot sosem fogom elfelejteni. Az agyamba égtek az arcok, Nora sikolyaival, Zorka feszültséggel telt érintésével. Ezt az érzést ami eltöltött sokáig fogom még a számban érezni.

Sarah a huszonhatodik ütésnél elájult, így a cuppogó csattanásokon kívül nem lehetett mást hallani. Nora élettelenül hason elnyúlva feküdt a kőpadlón. Hátán a ruha szét hasadt és vér áztatta ahogy körülötte mindent. A harmincadik ütés után az őr undorral nézte vértől pettyezett selyem ruhájára, majd gyengéden feltekerte a korbácsot és rátette a tálcára amin egy bordó bársony kendő volt. A szolgáló magától eltartva elvitte magával a családnak megmutatni mint valami kibaszott ereklyét. Peterson helyeslően biccentve elvitték a korbácsot és elengedték Norat.

Rosalin felállva megigazította mély lila szoknyáját.

- Folytassátok a munkátokat különben mindenki kap egy plusz órát. - jelentette ki.

Az emberek érzékelve, hogy vége a műsornak és hallva Rosalin kijelentését mozgolódni kezdtek. Lassan szét oszlottak munkájukat folytatva. Az elsők között Bella és szolgálói voltak, majd a család többi tagja is elindult a lépcsőn fel.

Zorka most már mindkét kezében fogva a tálcát mereven megmozdult, de mielőtt kettőnél többet léphetett volna mellé állt egy férfi szolgáló, hogy Rosalin székét a helyére tegye. Alig észrevehetően egymásnak súrlódott a karjaik és találkozott a tekintetük. Kedves kisugárzása árasztott. Világos barna haj és szem, arca inkább fiús volt mint férfia, nem sokkal magasabb termettel mint Zorka. Alig lehetett több ez a meghitt pillanat öt másodpercén mikor Rosalin vissza szólt a válla felett. A férfi abban a pillanatban tovább állt.

- Hideg volt a tea, többet ne forduljon elő Zorka. Nem szeretnélek újra megbüntetni. - mondta rúzsozott ajkaival.

Minden más érzelem volt az arcán csak az nem amit mondott.

Zorka kissé meghajolva bocsánatot kért, addig így maradt amíg Rosalin felért az emeletre, ezután vissza indult a konyhába elpakolni a tálcát és a következő feladatát elkezdeni. Mielőtt a folyósora értünk volna hátra néztem Norara. Egy lélek sem foglalkozott vele, még azok sem akik a közelben ablakot pucoltak. Ott hagyták a hideg padlón feküdni a saját vérében. Nem láttam megmozdulni sem. Ezt jelentette a "segítség nélkül"-i rész? Ott hagyják meghalni?

A nap további részében is ugyan azt a zsibbadtságot éreztem. Egyszerűen nem tudtam megemészteni a történteket. Zorka és a többi szolgáló is úgy tett mintha ez minden napos lenne. Mégis milyen életük lehetett?  Ki volt az aki miatt ennyire bedühödtek Norara? Ő lenne az anyám ebben biztos vagyok, mivel jeleztek rá. Talán Mirella? Őt egyáltalán nem láttam még itt. Vissza gondolva elégé hasonlított Sarahhoz az emlékeimben. A sötét hajával, szemével és bőrével. Mirella talán előlük menekült? Megakarta dönteni az uralkodásukat és elárulni őket a világnak ezért szednie kellett a sátorfáját mielőtt bármit is csinálhatott volna? Viszont akkor én is a főházhoz tartozok, mégis fattyúnak neveztek. Valaki olyantól lehetek akit a Yeremaw család ellenségének tart? Vagy miért hagyott magamra és bízott Norara ha tudta, hogy ilyesfajta büntetést hordoz a tette? Vagy miért nem jött még értem?

Azonban Zorkat figyelme korainak láttam kérdéseimmel bombázni őt, így a hátára kötve csendben maradtam és a saját gondolataimba mélyedtem. Hátha kiötölhetek valamit a jövőmre nézve.

[ciganyolga]

TOP 6+1 élményem a romantikus kirándulásunkon Szarajevóba

#1 Buszozás.

A repülőtérre érkezve felszívtuk magunkat, hogy minket aztán nem fognak a bosnyák taxisok lehiénázni, mi TUDJUK, hogy van busz a belvárosba! Igaz, a buszmegállóig kicsit menni kellett az autóút szélén néhány kilométert a kamionok mellett a kisbőröndömmel, és a buszmegállókat is nagyjából saccoltuk, mert se tábla, se lófasz, meg először el is basztuk az irányt, de aztán egy óra múlva már rajta is voltunk a 103-as buszon, kényelmesen az ablakhoz szorítva a tömeg által. Kerestük a buszon is a megállókat felsoroló táblát, hogy legalább kábé lássuk, hogy jó irányba megyünk-e, meg is találtuk, hosszasan tanulmányoztuk, hogy itt valami nem stimmel, és aztán észleltük is a jobb alsó sarokban a közlekedési társaság logóját. A GENFI közlekedési társaság logóját. Ezek a cukrok szereztek buszokat Genfből, és még a táblákon belül a genfi megállókat mutató papírt is baszták kicserélni.  ❤︎

Az út egyébként 45 perc volt, mert a busz bement az összes (kb. 20 db) lakótelepre útközben. (Mint megtudtuk, a taxi mindössze 8 euró lett volna, és 15 perc, de velünk aztán nem basznak ki!)

#2 MINDENHOVA becigizés.

Fodrászüzlet? Pattan a dauerwelle mellé a Szopiáne. Kocsma? Neviccelj. Ruhaüzlet? Nem lesz a bugyogóknak semmi baja. Állomáson jegypénztár? Ott a dekk. Szállásunk? Hamutartó akkurátusan odakészítve. Taxi? Legjobb hely cigizni egyet. Már el is felejtettem, milyen volt, amikor a suliban a tanáriból dőlt ki a füst értekezlet után, meg mikor bementem a mama munkahelyére, és ott bagóztak az asszonyok az alumíniumkanalas kávéhoz. Mióta hazajöttünk, többször is rágyújtottam, pedig nem is cigizek elvileg. 

#3 Elképesztően csúnya épületek.

Nem a húsz évvel ezelőtti szétlövések, felgyújtások végett, hanem építészetileg, meggyőződésből. Vannak kifejezetten új építésű házak, amiken látszik, hogy na itt most ez nagyon ki lett gondolva, hogy jól fog kinézni, és azok is kibaszott rondák. ❤︎ 

#4 Vonatozás. 

Bosznia-Hercegovina vasúti közlekedésének menetrendje ráfér egy A4-esre, 36-os betűmérettel (egészen pontosan 11 db járatot számlál). A vonatozás a következőképpen történik: beállsz a sorba a pénztárnál, megmondod, mit kérsz, előrelátóan retúrt kérsz, hogy ne kelljen ezt még egyszer megtenni, te ám tapasztalt utazó vagy, te jobban tudod. A bajszos ember (mellette égő Szopiáne) kitölti neked a jegyet, lepecsételi, majd egyenként kitölti a helyjegyeket is, azokat is lepecsételi, aztán egy fénymásolt lapon ilyen lottószelvény szerűen kiikszeli, hogy akkor neked eladta a 60-as és a 61-es helyeket. Majd beütögeti a számológépbe, hogy akkor az mennyi konvertibilis márka, aztán összeerősíti a köteget és a blokkot egy tűzőgép segítségével. Ez kb. 6-8 perc. Ki is derül, hogy semmi értelme nem volt a retúrt megvenni, mert a helyjegyért úgyis sorba kell állni a másik városban, hiszen annak a vonatnak a fénymásolt lapján csak ott tudják kihúzni, hogy melyik helyeket adták el neked.

Aztán amikor ezzel megvagy, akkor van a beszállás. A beszállás a vonatba távolsági buszos módszerrel, EGY ajtón keresztül történik, amely előtt egy kalauz lukasztgatja a jegyeket. Tudodám, ki fog fel-alá járkálni út közben! A beszállás így kb. fél órát vesz igénybe. (Mondjuk nagyon nagy fennakadás nem lesz egy késésből, figyelembe véve, hogy pl. Szarajevó és Mostar között összesen KETTŐ járat van egy nap. Nem lesz ilyen, hogy a celldömölki személy meg áll a pusztában, mert be kell várnia szemből a Lővér IC-t, az meg késik.)

Viszont vannak mindehhez indokolatlan méretű vasútállomások, ahol tudjátok, mit lehet? CIGIZNI.

#5 A világ 13. legérdekesebb csavart tornya.

Van egy 35 emeletes toronyház, fel lehet menni bámészkodni, van üvegfalú kávézó is legfelül, ahol lehetne sörrel gyönyörködni a panorámában, de 50 fok van benne, és tele van cigizve, úgyhogy borzalmas ott lenni, és sajnos nem nagyon lehet a füsttől kilátni se, de biztos szép. A toronyban vannak kirakva érdekességek a falra, amelyek validálják, hogy miért kurva jó itt ez a torony. Ezekhez valaki fáradságos munkával kigyűjtött érdekes adatokat a Google-ről, leprintscreenelte őket, és nagyon szar felbontásban lementette, majd kinyomtatta, így teljesen elmosódott, és nem lehet elolvasni lófaszt se. Az épületben pedig büszkén hirdetik a 26. emeleten lévő Panorama Restaurantot, ahová be akartunk ülni kávézni, de a Panorama Restaurantot hirdető táblán kívül semmit sem találtunk azon az emeleten, csak a csupasz falat. Még egy ajtót SE. Ez kicsit twin peakses volt azért.

Cserébe találjátok ki, mit lehetett a liftben. Úgy van! Cigizni!

#6 Szakirodalom.

Vittünk magunkkal ‘79-ben kiadott útikönyvet, amelyben nem ilyen praktikus wikipédiásan voltak megfogalmazva az információk, hanem így:

“Az Öreg Híd egyetlen merész ívvel szökken át az alant surranó Neretva fölött.”

# 6 + 1 Hajszárító.

Hajszárítót nem találtam a szálláson, csak ezt:

(Sajnos nem vitte a 10 éves írott CD-ket, amikből két fióknyi volt. :()

[mindennapokegyenruhaban]

2. A kezdetek

A történet hogy én a piros kék céghez akarok tartozni már nagyon régen 14 évesen elkezdődött bennem. Anyám tiltott és apámnak nem is mertem mondani, hogy nekem mi is a szándékom.

Anyám eltépte a jelentkezési lapot és nem engedett a pálya közelébe mert “én is olyan hülye leszek mint apám!” .... apám gázórafestő volt most raktáros.

Bár anyám se vitte sokra.... valami lepattant tanyán él. (Sajnos él) de mindegy is....

Nos mivel ezen álmom nem sikerült akkor így úgy döntöttem elmegyek és jelentkezem kicsit vénebb komolyabb fejjel, egy gyerekkel a hátam mögött a vendéglátás legsötétebb bugyrát félre téve, várni a szebb jobb “gazdagabb” jövőt.

2016 tavaszán beadtam a jelentkezési lapot minden orvosi vizsgálattal és egy erkölcsi bizonyítvánnyal és egy részletes szakmai önéletrajzzal aztán vártam a csodát.....májusban megérzett a várt válasz: Felvettek!

Ohh szuper akkor irány előre. Már csak egy fizikai és egy pszichológiai vizsgálat vár rám.... Aham. Hát nem teljesen így van. De igen.

A fizikai vizsga áll: 2000m futásból fekvőtámasz, felülés, függeszkedés, fekvenyomás, helyből távolugrás és inga futás kombinációjából. A lényeg legyen meg a 80 pont. Aztán minden király. Igen ám de fel is kell készülni rá, ugyan már én nem vagyok lekvár... Csak meglesz ez. Még előző nap is mikor mentem csak ezt mondtam....

Hozzáteszem meglett, de másnap “kicsit” izomlázam lett... Konkrétan nem bírtam felkelni az ágyból. Aztán az öröm után jött a nagy hívás.

Az üveges házból hívtak, be kellene jönni elbeszélgetésre. Ok persze csak egy laza beszélgetés semmi extra. Aham. Hát ez sem “laza” de igen beszélgetés.

Két nap múlva megjelentem az üveges házban ahol nem én voltam az egyetlen jelentkező a nagy aulában. Belépve neztem hogy anyám.... sosem voltam még itt. Mekkora hely ez... Egyszer én is itt akarok dolgozni.

(Ezen mondat :Jelenleg még mindig álom de már a processzor elkezdett dolgozni érte hogy meg is legyen)

Hát megérkeztek sorra a people manager hölgyek és urak akik elkezdték darabolni a brigádot mint a kenyeret, és 8 ember került egy managerhez aki elindult velünk a végtelen labirintusba az üveges házban.

Ezen épület 8 emelet magas (mint később kiderül 2 emelet mély) és a harmadik emeletre vittek egy számítógépes terembe. Ahogy helyet foglaltunk kaptunk egy kissebb “révai lexikon” mennyiségű papírt ami feladatlapokat és egy rövid tájékoztatót tartalmazott. Még fel sem eszméltem a papirkupac mögött mikor bejött egy mogorva nő és elmondta hogy a papirkupacot 60 perc alatt takarítsuk el az asztalról (oldjuk meg) majd az előttünk található számítógép 572!!!! kérdést tartalmaz amire igennel nemmel vagy talánnal kell válaszolni. Erre szintén 60 percünk van. Sok sikert. Na igen. mint kiderült arra voltak kíváncsiak hogy mekkora ész maradt a sokk után a kisagyamban. (később kiderült nem is vagyok buta) Majd miután kitöltöttük a papírokat és elkezdtük a gépen a teszt kitöltését ami a személyiséget mutatja meg egyessével szólítgatja a mogorva nő a körülöttem ülőket akiket kikísérnek egy másik szobába ahonnan 5 perc után mindenki izzadtan jön vissza és folytatja a tesztet. Ott már valahogy nem tudtam elképzelni mi történik. Mondom most kapunk valami igazságszérumot... Mondom akkor most fogják aláíratni velem a halálos itéletem is 2x! Ahogy már szinte mindenki volt már csak rám kerül a sor. Remegve állok fel a székből és azt érzem a labaim mintha súlyok lennének és nem akaródzik odamenni. Bátor vagyok csak nem halok meg. Hisz mindenki itt van mindenki vissza is jött. Elmegyünk abba a bizonyos szomszéd szobába ahol van egy gép. 10x10 pont van rajta és villog. Azt mondja a másik nő aki velem szemben ül és bámul: csak egy kézzel csinálhatom és 3 percem van rá. ahol a gép felvillan nyomjam meg a gombot. Áhhh mondom ez piskóta. Könnyű. Aztán kiderül hogy nem mert csak 5 hiba lehet benne és 200 fölött kell teljesíteni ahhoz hogy megfelelt legyen. (A nő azt nem is mondta hogy ez a szerkezet gyorsul is...) De ez is meglett. Egész szép eredménnyel. Visszamentem a tesztet kitölteni ami már ezek után gyorsabban ment. Ahogy végeztünk visszajön a manager és mondja hogy most pedig 5 ember menjen vele. Ahogy sorolja a neveket benne van az enyém is. (nem tudtam hogy ez most jó vagy sem. Aztán jó lett a hír mert nekünk lett jó a tesztünk.) Most pedig elkísér minket egy agyturkászhoz aki beszélgetni fog velünk és azzal az eredménnyel menjünk fel a 8. emelet 801 szobájába. Na itt már kínosan sokat kellett várni. Volt aki 10 percet volt benn volt aki másfél órát. Én elég későn kerültem sorra. Ahogy bemegyek a mókushoz aki egy nagy ZEN szobában ül a kezembe ad egy papírt és elkezd beszéltetni.... mondván csak meg akar ismerni. Kb 20 perc után a kezembe ad egy borítékot és megköszöni a beszélgetést majd elküld. Ahogy felmegyek a nyolcadikra azt sem tudom merre forduljak. Már egy egyenes folyosón is képes vagyok eltévedni. Nagy nehezen meglett az iroda majd ahogy kopogok kijön egy hölgy elveszi a papírt és így szól. Üljön le a folyosón és szólítani fogják. Majd mivel nem volt előttem senki hamar sorra kerültem ahol egy nő gratulált hogy sikeresen felvételiztem és üdvözölt a piros kék kereteken belül. Elmondta hogy Novemberben kezdődik az iskola. És megint padba kell ülni és küldik majd a papírokat es minden információt. Hatalmas kő esett le rólam. Ahogy kiléptem az üveges házból első telefonomon kiabáló az itthoni kitartó hősőmnek: Felvettek :)

[thefannis]

Személyiségváltozások

Ha csendben vagy, meghallod magad? Vagy csak némaság a válasz? 

Ha kérdezel, felelsz e rája? Úgy igazán őszintén, hogy hogy érzed magad.

 Ha felszólalsz, ugyan tudod e azt mondani, hogy nincs minden rendben?

Tudsz e valóságot közölni egyszerű szavakkal? 

Tudsz e méltó lenni magadhoz?

Szombat este van és kizártam a külvilágot. A telefonomon kikapcsoltam a wifi-t és a zenét is leállítottam. Csend van. Egy pohár bor a társaságom, hogy feltegyem magamnak a kérdést, hogy mégis mi történik? Mi van bennem? Mit akarok? Merre van az előre és miért érzem magam úgy, mint akit megvertek?

Tudom jól mi a probléma. Tudom, hogy a fejemben elképzelt idilli kép csupán egy illúzió. Tudom, hogy az álarc amit eddig magamra öltöttem kezd elveszni és szétmállani. Ideje volt. Ideje végre önazonosnak lenni. A legérdekesebb az a mostani időszakban, hogy átmenet van. Mintha viaskodnék saját magammal. A gyermeki elnyomott énem és a felnőtt. A gyermek legbelül reszket, mint a kocsonya és felteszi magának a kérdést, hogy de ugye nem lesz baj? De ugye szeretve leszek? De ugye nem leszek egyedül? De ugye törődnek majd velem? De ugye nem taszítanak el? Fél....remeg....a szemeiből könny csordul végig az arcán és a távolba mered. Próbálná a figyelmét elterelni, bármilyen eszközzel, csak ne kelljen önmagával szembesülni. A felnőtt pedig, leül, benne nyugalom és biztos érzés van. Tudja, hogy jól döntött. Ahogy kiállt magáért. Tudja, hogy ismeretlen vizeken fog ugyan evezni, nem a biztos rosszban, és tudja, hogy mindent kezelni fog majd. Meg fog birkózni bármi jön. Megsimogatja a kisgyerek hátát. Ne aggódj. Majd én rendet teszek. Megvédelek. Nem hagyom, hogy bántsanak, hogy kifigurázzanak. Menj csak, aludj. Majd én őrködöm. 

Egy bizsergő érzés járja át a testem. Nem sokszor volt még ilyen velem. nem sokszor tudtam kimondani mit akarok. Csak elvárások szerint éltem. Nem csináltam magamtól semmit ami úgy igazán boldoggá tett volna. Mindig csak a belső ösztönös késztetés, hogy ne legyek magányos. Külső ingerek bevonása. Most pedig, kerülöm ezeket az ingerek. Szombat este van, fél 10 és itthon vagyok csendben. Megszüntettem a kommunikációt erre az estére. Most magamra figyelek. Befelé fordulok, hogy megtudjam, mi az amit tényleg én akarok. Mikre vágyom. Felötlik bennem a munka kérdése. Valóban a következő éveimben napi 8-9 órát akarok monitor előtt ülni és lényegében kapálni? Mert ez biztos megélhetést és jól mutató egzisztenciát sugall a nagy világnak. “Biztonságban” vagyok vele. De emellett boldoggá is tud tenni? Ki tudok benne teljesedni? Miért nem lehet az életet úgy élni, hogy olyan dolgokkal töltöm a napi 8 órámat, amiben azt érzem, hogy igen....ez jó nekem. Nem favágás. Nem Mancikáskodás. Mit akarok csinálni? Mivel tudnék megélni? Szeretnék gyerekekkel foglalkozni. Szeretnék értéket teremteni ebbe a világba. Szeretnék tudatos felnőtt lenni. Szeretnék utat mutatni. Nem akarok szégyenkezni. Nem akarok a múltban élni. El szeretném engedni azokat a dolgokat, amikben hibáztam. Megtanultam, hogy milyen károkat tudok másoknak okozni azáltal, hogy én nem vagyok rendben és a darabjaim szétszórva fekszenek. 

Megváltoztam. Mondják, hogy vissza szeretnék kapni, azt a bohókás kislányt aki voltam. Sajnos azt már nem lehet. Az a kislány meghalt. Szétporladt a változásom alatt. Valami újat építek. Egy sokkal biztosabbat és stabilabbat kreálok, melynek első lépcsője az volt, hogy szakítsak és ne csak kimondatlanul lázadjak fel a terror ellen, hanem tényleges cselekedettel. Nemet mondtam, annak akinek soha sem mertem. Most pedig ott vagyok, hogy egy teljesen új embert faragok magamból. Ami fáj. Rohadtul fáj ezen végig menni és annyira bizonytalan. Rettegek és közben mégis tudom, hogy ez jó lesz nekem. De egyelőre még nem tudok nevetni úgy igazán. Vagy csupán örülni. Fel kell ezt a szakítást dolgoznom. Várom, hogy jöjjön a megkönnyebbülés érzése. Hogy ne fuldokoljak. Hogy ne úgy gondoljak erre az egészre, hogy összeszorul a gyomrom. Hogy nem vagyok szerethető amiatt mert kimondom amit nem akarok hallani és amit érzek. Mert tudom, hogy ez nem így van. 

[fukushimajournal]

Téli vonatozás I. - Aizu

December közepére lehűlt az idő, elő kellett vennem a téli pizsamámat. Keddre kisebb adag hó is esett, így most először rendesen fehérbe borult az egyetem környéke. A nap azonban olyan erősen sütött, a városban délután már alig volt hó, így gond nélkül elbiciklizhettem az egyik használtcikk kereskedésbe. Kabátot akartam venni, mert már gőzerővel tervezgetjük a karácsonytól újévig tartó utazásunkat Yokohamába és Tokióba, az előrejelzés pedig azt mutatja, hogy akkor ott nappal 10 fok körül mozog majd a hőmérséklet. Ehhez a télikabátom meleg, a ballonkabátom pedig kevés, úgyhogy beszereztem egy jó állapotú fekete szövetkabátot. Ezen kívül találtam még két megfelelő árú kisméretű bőröndöt is, amikre lecsaptunk, hiszen jól jöhet még utazás során - mindketten csak a nagy bőröndjeinket hoztuk.

Közben befejeztem életem első pár (ujjatlan) kesztyűjét, úgyhogy már van egy szettem:

Közben egy nyugodt szerda este megszólalt a kollégiumban a tűzjelző. Kimentünk a folyosóra, és bár senki sem tudta, mi történt, lementünk a földszintre. Nem mind, voltak, akikről tudtuk, hogy itthon vannak, mégsem jöttek ki a szobájukból. A kínaiak visongtak az egyik emeleten. A jelzésre jópár perc elteltével megérkeztek a tűzoltók. Valamelyik kínai lány főzött valami felismerhetetlent és az indította be a jelzőt. A biztonság kedvéért a tűzoltók  minden szobát átnéztek, leellenőrizték, hogy jól működnek-e a jelzők, aztán elmentek. Legalább fél órát fagyoskodtunk lent a közös helységben, ahol ugye nincs fűtés, felöltözni pedig nem igazán volt idő. Szerencsére senkinek nem lett baja, de aki nem jött le azonnal, mert nem akarta magára hagyni a laptopját, vagy mert nem állt jól éppen a haja, azok nem tudom mit csinálnak majd akkor, ha tényleg kigyullad valami.

A tervezgetés közepette megvettük az első Seishun 18 Kippu nevű vonatjegyünket is, ami egy szezonális akció; évente háromszor kapható és egy hónap alatt öt napig lehet vele utazni, bármilyen elosztásban. A megkezdett napok számítanak, ezen belül annyi kilométert megyünk, amennyit csak akarunk.  A jegyet csak január 10-ig lehet használni, mi pedig január 3-án érünk haza, ezért már ezen a héten elhasználtunk egyet - kicsit aggódom, hogy nehéz lesz belecsúfolni a maradék négy utat abba a kis időbe.

Elsőnek úgy döntöttünk, Aizu felé indulunk. Ahogy már írtam, Aizu a prefektúra legbelső zuga. A régió múltjában több csata és harcosokkal kapcsolatos történet is felbukkan, mi azonban a nagy aizui havazásra voltunk kíváncsiak. Ezzel a Seishun 18 Kippuvel trükkös utazni, mert a legizgalmasabb helyekre alig megy vonat, és a jegy csak a JR vállalat vonatain érvényes, amik lefednek szinte mindent, kivéve olyan kis önálló egységeket, mint Aizu, aminek saját vasútvállalata és roppant drága jegyei vannak. Ezért úgy kellett alakítanunk az utat, hogy legyen is vonat és fel is szállhassunk rá.

Először le kellett utazni Kooriyamáig a fél 8-as vonattal. Igazság szerint a 6:50-essel akartunk menni, de nem sikerült jól elkészülnöm reggel, így pont lekéstük. Szerencsénk volt, mert még a következővel is elértük a betervezett csatlakozást. Kooriyamából Aizu-wakamatsu felé indultunk, ami Aizu központja. Útközben azonban leszálltunk Inawashironál.

Inawashiro egy 15.000 fős kisváros az Inawashiro-tó partján, ami a 4. legnagyobb tó Japánban és telente hattyúk lepik el a partjait. A város büszkesége Noguchi Hideyo orvos és bakteriológus, aki rátalált a szifilisz kórokozójára. Mi első sorban a tavat szerettük volna látni, de már a vonaton észleltük a körülöttünk dúló hóvihart, így nem volt olyan meglepő, hogy az egész város fehér volt. A járdákon húsz centis hó, Japánban senki sem siet letakarítani a járdát, úgy tűnik, itt nem kell. Egyedül a vasút parkolója nem volt havas, de azt sem lapáttal tisztították meg, hanem az utakba beépített öntözőrendszerrel. Kis lyukakon spriccel a víz a betonra, hogy a taxik biztonságban kigördülhessenek az útra. Úgy gondoltuk, közel a tó, ezért nekivágtunk az útnak. A járda használhatatlan volt, az autókkal együtt mentünk - szerencsére kicsi volt a forgalom. A Google térképet követtük, ami hamarosan ki is vezetett minket egy kisbolthoz. A parkolóból láttuk a tó egyik szegletét, vagy húsz méterrel az orrunk előtt. Az utat viszont, ami oda vezetett, teljesen belepte a hó. Egy ideig próbáltunk elindulni, de többször térdig süllyedtem a hóban, és bizonytalan volt, hogy éppen mit találunk a lábunk alatt, mert Japánban sok vízelvezető árok van, amit, ha belep a hó, nem tudunk kikerülni. Beletörődtünk és ittunk egy meleg kakaót a kisboltban, hogy felmelegedjünk.

Ahogy visszafelé baktattunk valahol a semmiben, jobbra-balra rizsföldek, bekanyarodtunk egy kis útra, hogy fotózkodjunk. Zajt hallottunk; egy autó átcsúszott a szemközti sávba és felszaladt az út mentén lévő (havas) padkára. Éppen ott, ahol az előtt két perccel sétáltunk. Nyugtázva, hogy nem veszélytelen az út, tovább indultunk. vonatra szálltunk, kezünkben egy zacskó Haribo gumimacival, amit az utasellátóban vettünk. A csomagolásán az állt japánul, hogy a származási hely Magyarország. Több helyen nem álltunk meg Aizu-wakamatsuig és bár gondolkodtunk, hogy onnan tovább kéne menni valamerre, úgy döntöttünk, megnézzük, mit nyújt a város. Wakamatsuban is van turistabusz, mint amilyennel Sendaiban közlekedtünk. Váltottunk rá jegyet és elbuszoztunk a Kogaikuni szentélyig , ami a selyemkészítők és egyéb mezőgazdasági és ipari munkák védőszentélye. Bár a szentélylátogatást őszi elfoglaltságnak javasolják a vörös levelek miatt, havazásban sem olyan rossz. A torii kapuk mellett volt egy 1000 éves cseresznyefa is.

Utána a várhoz indultunk. Nehéz jól beosztani az időt, mert délután négy körül már sötétedik, és mindent világosban a legjobb megnézni – sötétedés után nagyon le is hűl a levegő. A Tsuruga-jou egy tipikus (rekonstruált) japán vár, fehér falakkal és sok emelettel. 1384-ben épült, de a használatban és a támadásokban megrendült, ezért 1874-ben lebontották, majd a legnagyobb tornyot 1965-ben újjáépítették. Ezt a tornyot jártuk körbe. A falai egészen beleolvadtak a környezetbe. Az előtte lévő parkban a fenyők ágait szorosan kikötötték a csúcsokhoz, hogy ne húzza le őket a sok hó. A vár körül vizesárok húzódik, ami helyenként már kissé befagyott.

A hidegben mindig átfáztunk ezért jól esett ülni egy kicsit a meleg buszon. Bár talán nem is volt olyan hideg, mert láttunk lányokat szoknyában, harisnya nélkül. A maradék időben a város öreg negyedében sétálgattunk, ahol sok régi épület állt. A legtöbb valamilyen üzlet vagy kávézó volt, de a nagy részüket zárva találtuk. Vasárnap délután alig voltak emberek az utcán, pedig addigra már a hóesés is elállt. Az egyik utcát a már említett doktor Noguchiról nevezték el, a lámpaoszlopokat az ő arcképe díszíti.

Betértünk egy szuvenírboltba is, ahol kedvesen forró teával kínáltak minket, majd, amikor megvettük a mütyűröket, megkérdezték, hogy kitöltenénk-e egy kérdőívet. A 2020-as olimpiát Tokióban rendezik meg, így a japánok „olimpia-lázban” égnek. A tévében gyakran mutatnak felméréseket arról, hogyan várja az ország a külföldi tömegeket és a japánok gyatra angoltudása is reflektorfényben van. Ez a bolt is arról kérdezett minket, hogy mit csinálunk Aizuban, hogyan jöttünk, meddig maradunk, mi tetszett stb. A kitöltésért ajándékot is választhattunk.

Már az állomás felé tartottunk, amikor elhaladtunk egy kis szentély mellett, ami előtt négy cica üldögélt. Talán a vacsorájukat várták, de nagyon nyugodtan szemlélték az utcát. Volt, amelyik az utolsó pillanatig a helyén maradt, nem féltek tőlünk, de megsimogatni nem tudtam őket, azt nem várták meg, mire átjutottam a hótorlaszon.

Egy meleg kávé után felszálltunk a vonatra és két órányi utazás után már itthon is voltunk. Kooriyamában nagy szerencsénk volt, mert amikor felmentünk a peronról és leolvastuk, mikor indul vonat a mi vonalunkon, már csak egy percünk volt az indulásig.

Ezzel az ötnapos bérlettel, így, hogy a vonatjegyekre nem kell költeni, nagyon olcsónak tűnik az utazás, könnyebben csábulok el egy-egy apróságra. Szerencsére ebédet készítettem itthon, így élelemben nem volt hiány, de a meleg kakaó, kávé jól esett a hidegben. Végül két apróságot vettem, mindkettőt elég olcsón: egy kitűzőt és egy… fityegőt (a japánok ezt kulcstartónak hívják, de régen, még az okostelefonok ideje előtt ezt simán telefondíszként hordták). 

Mindkettőn ez a vörös tehénke van, akit ’akabeko’-nak hívnak (az aka azt jelenti ’vörös’, a beko pedig az aizui nyelvjárásban a ’tehén’). Az akabeko egy 16-17. századi gyerekjáték, amit a legenda szerint egy valós tehénről formáztak. Ezt a tehenet használták 807-ben, amikor az Aizu régióbeli Yanaizuban felépítették az Enzou-ji templomot. A művelettel a tehén jól járt, lelke a Buddhához távozott, a teste pedig kővé vált. Egy másik verzió szerint csak nem volt hajlandó elhagyni a templomot az építkezés végeztével, és így a buddhizmus iránti elkötelezettség jelképévé is vált. A hagyományos játék papírmaséval borított fából készül, a feje külön darab, mint a teste, így mozgatásra bólogat. Később amulettnek is tekintették, például fekete himlő ellen. A városban mindenütt szembejön ez a figura, az egyik turistabusz piros és tehenes, de a vasútállomás előtt van egy nagy, bólogató akabeko, ami gombnyomásra zenél is.

#fukushima #exchangestudentlife #aizu #akabeko #inawashiro #aizuwakamatsu #tsurugacastle #magyarblog #magyarokjapánban #留学生 #ハンガリー人 #会津 #福島県 #会津若松市 #猪苗代湖 #赤べこ

[zarojel-hu-online-hirmagazi-blog]

Vecsei H. Miklós: A finnek így csinálják - tényleg, mi miért nem erre törekszünk?

New Post has been published on https://zarojel.hu/vecsei-h-miklos-finnek-igy-csinaljak-tenyleg-mi-miert-nem-erre-torekszunk/

Vecsei H. Miklós: A finnek így csinálják - tényleg, mi miért nem erre törekszünk?

[vc_row][vc_column][vc_column_text]Tanulmányok szerint a finn kisiskolások a világ legjobban teljesítő tanulói, annak ellenére, hogy kevesebb időt töltenek iskolában, mint más országok tanulói, és maximum 30 percnyi házi feladatot kaphatnak egy nap.[/vc_column_text][vc_raw_html]JTNDY2VudGVyJTNFJTNDc2NyaXB0JTIwYXN5bmMlMjBzcmMlM0QlMjIlMkYlMkZwYWdlYWQyLmdvb2dsZXN5bmRpY2F0aW9uLmNvbSUyRnBhZ2VhZCUyRmpzJTJGYWRzYnlnb29nbGUuanMlMjIlM0UlM0MlMkZzY3JpcHQlM0UlMEElM0MlMjEtLSUyMFBvc3QtZWxzJUM1JTkxLXolQzMlQTFyJUMzJUIzamVsJTIwLS0lM0UlMEElM0NpbnMlMjBjbGFzcyUzRCUyMmFkc2J5Z29vZ2xlJTIyJTBBJTIwJTIwJTIwJTIwJTIwc3R5bGUlM0QlMjJkaXNwbGF5JTNBYmxvY2slMjIlMEElMjAlMjAlMjAlMjAlMjBkYXRhLWFkLWNsaWVudCUzRCUyMmNhLXB1Yi0yNjI5NzQ4MjgzNjcyNTEwJTIyJTBBJTIwJTIwJTIwJTIwJTIwZGF0YS1hZC1zbG90JTNEJTIyMTQwMzUyMjM4NSUyMiUwQSUyMCUyMCUyMCUyMCUyMGRhdGEtYWQtZm9ybWF0JTNEJTIyYXV0byUyMiUzRSUzQyUyRmlucyUzRSUwQSUzQ3NjcmlwdCUzRSUwQSUyOGFkc2J5Z29vZ2xlJTIwJTNEJTIwd2luZG93LmFkc2J5Z29vZ2xlJTIwJTdDJTdDJTIwJTVCJTVEJTI5LnB1c2glMjglN0IlN0QlMjklM0IlMEElM0MlMkZzY3JpcHQlM0UlM0MlMkZjZW50ZXIlM0U=[/vc_raw_html][/vc_column][/vc_row][vc_row][vc_column][vc_single_image image=”144116″ img_size=”800×600″ alignment=”center” onclick=”link_image” css=”.vc_custom_1504565237008background-image: url(https://www.zarojel.hu/wp-content/uploads/2017/04/small_header_bg-1.png?id=4336) !important;background-position: 0 0 !important;background-repeat: repeat !important;”][vc_column_text]

Vecsei H. Miklós

közösségi oldala tanulsága szerint egy álmatlan éjszakáján gondolt egyet és lefordított egy izgalmas cikket a finn oktatásról. A címe:

14+1 OK, AMIÉRT BEÍRATNÁD A GYEREKED EGY FINN ISKOLÁBA

Akinek nem ugrana be elsőre, hogy ki is ez a fiatalember, néhány száraz adat:

Junior Prima díjas magyar színész.  2010-ben felvételt nyert a Színház- és Filmművészeti Egyetemre, ahol 2015-ben végzett, Marton László, Hegedűs D. Géza és Forgács Péter osztályában. Játszik, rendez, dramaturgként dolgozik, verset ír.

Térjünk vissza a finn modell fordításához:

Tanulmányok szerint a finn kisiskolások a világ legjobban teljesítő tanulói, annak ellenére, hogy kevesebb időt töltenek iskolában, mint más országok tanulói, és maximum 30 percnyi házi feladatot kaphatnak egy nap.

Mit csinálnak másképp?

1. Minden ingyenes.

A finn oktatás ingyenes. És ebbe beletartoznak az étkezések, a kirándulások, táskák és írószerek. Ha a tanuló lakhelye és az iskola között több, mint 2km van, akkor iskolabusz viszi őket iskolába. Minden költséget az állam fizet. A központi költségvetés 12,2%-át fordítják az oktatásra.

2. Egyénként kezelik a diákokat.

Minden tanulónak a képességei szerint kell teljesítenie a feladatokat. Együtt tanulnak az egészséges és a különböző fizikai vagy értelmi fogyatékkal élő gyerekek. Ha egy diák nem tud elvégezni egy feladatot, a tanár különórát ad neki, amit az iskola szintúgy megfizet. És külön figyelmet fordítanak az idegennyelv tanulására is.

Az az elvük, hogy a diákok mindig tudnak választani maguknak hasznos elfoglaltságot. Ezért, ha egy tanóra éppen nem érdekli, akkor olvashat vagy varrhat helyette.

3. Motiváló osztályzás

A finnek 1-től 10-ig osztályoznak. Az első két évben nem kapnak jegyeket, csak szóbeli megjegyzést, ami a ’lehetne jobb’-tól a ’tökéletes’-ig terjed. Harmadik osztálytól kezdve is csak a saját jegyedet tudod, az osztályzatok nem publikusak a többiek előtt. Ugyanakkor a jegyek nem arra szolgálnak, hogy a diákot ’minősítsék’, hanem hogy motiválják a teljesítményét és tökéletesítsék a tudását az egyéni tantervéhez képest.

4. Mászkálhatsz zokniban

A finn iskolákban nincs egyenruha. Úgy öltözködsz, ahogy jól esik. Nincs elvárás ezzel kapcsolatban. Sőt, gyakori látvány, hogy zokniban mászkálnak a gyerekek az iskolában.

5. Nem muszáj a padban ülni. Kültéri órák.

Feküdhetsz a szőnyegre, vagy a tantermekben lévő kanapéra is. Ha az idő engedi, a tanárok az iskolák mellett speciálisan kialakított amfiteátrum formájú füves részen is tarthatják az órát.

6. Kevés a házi.

A finn oktatáspolitika szerint a diákoknak legalább annyi időt kell tölteni pihenéssel, és a családjukkal, mint a tanulással. Ezért egy diák egy napra maximum 30 percnyi házifeladatot kap, ügyelve arra, hogy lehetőleg az is olyan anyag legyen, ami felkelti az érdeklődését. Például a történelem oktatás bevett módszere, hogy a diákok interjúkat készítenek nagyszüleikkel a 40-es 50-es évekről, majd megvitatják velük a régiidők és a modern világ különbségeit.

[/vc_column_text][/vc_column][/vc_row][vc_row][vc_column][vc_raw_html]JTNDY2VudGVyJTNFJTNDc2NyaXB0JTIwYXN5bmMlMjBzcmMlM0QlMjIlMkYlMkZwYWdlYWQyLmdvb2dsZXN5bmRpY2F0aW9uLmNvbSUyRnBhZ2VhZCUyRmpzJTJGYWRzYnlnb29nbGUuanMlMjIlM0UlM0MlMkZzY3JpcHQlM0UlMEElM0MlMjEtLSUyMFBvc3QtbSVDMyVBMXNvZGlrLXolQzMlQTFyJUMzJUIzamVsJTIwLS0lM0UlMEElM0NpbnMlMjBjbGFzcyUzRCUyMmFkc2J5Z29vZ2xlJTIyJTBBJTIwJTIwJTIwJTIwJTIwc3R5bGUlM0QlMjJkaXNwbGF5JTNBYmxvY2slMjIlMEElMjAlMjAlMjAlMjAlMjBkYXRhLWFkLWNsaWVudCUzRCUyMmNhLXB1Yi0yNjI5NzQ4MjgzNjcyNTEwJTIyJTBBJTIwJTIwJTIwJTIwJTIwZGF0YS1hZC1zbG90JTNEJTIyMjg4MDI1NTU4OCUyMiUwQSUyMCUyMCUyMCUyMCUyMGRhdGEtYWQtZm9ybWF0JTNEJTIyYXV0byUyMiUzRSUzQyUyRmlucyUzRSUwQSUzQ3NjcmlwdCUzRSUwQSUyOGFkc2J5Z29vZ2xlJTIwJTNEJTIwd2luZG93LmFkc2J5Z29vZ2xlJTIwJTdDJTdDJTIwJTVCJTVEJTI5LnB1c2glMjglN0IlN0QlMjklM0IlMEElM0MlMkZzY3JpcHQlM0UlM0MlMkZjZW50ZXIlM0U=[/vc_raw_html][/vc_column][/vc_row][vc_row][vc_column][vc_single_image image=”144115″ img_size=”800×600″ alignment=”center” onclick=”link_image” css=”.vc_custom_1504565250739background-image: url(https://www.zarojel.hu/wp-content/uploads/2017/04/small_header_bg-1.png?id=4336) !important;background-position: 0 0 !important;background-repeat: repeat !important;”][vc_column_text]

7. Nincsenek dolgozatok.

Van náluk egy közmondás: „Vagy az életre készülsz fel, vagy a dolgozatodra.” Erre az egyszerű gondolatra hivatkozva, megszüntették a dolgozatírást. A tanár véletlenszerű tesztet irathat, amire nem ad osztályzatot, hanem ellenőrizni tudja, hogy melyik diák hol tart az anyagban. Az első téttel bíró dolgozatot 16 évesen írják, a gimnáziumhoz szükséges szintfelmérőt.

8. Nincsenek tantárgyak!

A legtöbb finn iskolában már megszűntek a tantárgyak, helyette összefüggések szerint oktatnak (Phenomenon Based Learning). Tanórák helyett 6 hetes szekciók vannak, mialatt a diákok egy témát vizsgálnak különböző szempontokból. Például a migráció témakörét vizsgálják földrajzi szempontból (honnan jönnek), történelmi szempontból (mik az előzményei, történelmi hasonlatosságai), kulturális szempontból (milyen tradícióik vannak). Az órák végén a diákoknak kérdéseket kell feltenni, amire meg kell próbálniuk saját maguknak válaszolni. A tanárok ösztönzik a diákokat az órákon belüli kommunikációra, ezért a tanórák inkább hasonlítanak egy egymást véleményét meghallgató beszélgetéshez, mint egy klasszikus tanórához.

9. Hosszú szünetek.

Nem számít, hogy milyen érdekes egy óra, a szünet úgyis érdekesebb lesz. A finn iskolákban minden órában 15 perc szünetet tartanak.

10. Tanárnak lenni menő. + Segédtanár.

A Helsinki-i Pedagógiai Egyetemen húszszoros a túljelentkezés. Felmérések szerint tízszer többen szeretnének tanárok lenni, mint ahány pozíció van. Egy átlagos tanári fizetés 3500 euró. (Ez az ottani átlagkereset másfélszerese, tehát arányaiban véve kb. olyan, mintha nálunk 300.000 forint lenne.) Finnországban tanárnak lenni egy nagyon tekintélyes dolog, hisz ők képzik a jövőt. Nem kell szigorú szabályok szerint oktatniuk. Minden tanár maga választhatja meg, hogy melyik könyvből tanít, milyen programot használ. Minden tanár mellett van egy segédtanár is az órákon, aki segít segíteni a diákoknak a feladatok megértésében.

11. A diákok olyan dolgokat tanulnak, amire szükségük lehet az életben.

Az úszásoktatás azzal kezdődik, hogy mi a teendő, ha valaki fuldoklik. Háztartás-órán főzni, kötni és varrni tanulnak. Külön hangsúlyt kap az oktatásban a természetvédelem. Az informatikaórán honlap és portfolió készítés a tananyag. Az alapgondolat az, hogy képessé tegyék a diákokat arra, hogy megértsék a körülöttök folyton változó világot, és élni tudjanak benne. Semmi fölösleges adat, évszám stb.-t nem kell megtanulni, mert arra úgyis ott van az internet.

12. Nincs minőségi különbség az iskolák között.

Finnországban nincs szükség iskolaválasztásra. Mindenki a legközelebbi iskolába jár, nincsenek ’elit’ intézmények. Nem számít hol él a gyerek, mindig lesz lehetősége jó tanároktól, jó tárgyi feltételek mellett tanulni és a legjobb minőségű menzán fogyasztani.

13. A gyerekek választhatnak, hogy mit szeretnének enni.

A menza ingyenes és változatos. A menü egy hónappal korábban fent van az iskola honlapján. Egészséges étrendre ösztönzik a gyerekeket, állandó vegetáriánus opcióval.

14. Éjszaka a suliban.

Évente néhány alkalommal hálózsákkal mennek a gyerekek iskolába és bent aludhatnak az osztályban tanári felügyelet mellett. Filmeket néznek, játszanak, ilyenkor szokás az is, hogy másnap fagyit kapnak reggelire.

+1 Kutya a könyvtárban

Vannak külön erre a célra tréningezett úgynevezett ’olvasókutyák’, akik szeretik, ha meséket, történeteket olvasnak nekik.

Tudom, hogy egyes pontoknak egyelőre nincs realitása Magyarországon, de ez kéne, hogy legyen az irány. Mindenesetre én már attól is mosolygok, hogy végigolvastam ezeket a pontokat, és arra gondoltam, hogy milyen kevés lehetőségem volt arra, hogy megismerjem a körülöttem ülők gondolatait, még akkor is, ha sok, kivételes tanárom volt az életemben.

[/vc_column_text][/vc_column][/vc_row][vc_row][vc_column][vc_raw_html]JTNDY2VudGVyJTNFJTNDc2NyaXB0JTIwYXN5bmMlMjBzcmMlM0QlMjIlMkYlMkZwYWdlYWQyLmdvb2dsZXN5bmRpY2F0aW9uLmNvbSUyRnBhZ2VhZCUyRmpzJTJGYWRzYnlnb29nbGUuanMlMjIlM0UlM0MlMkZzY3JpcHQlM0UlMEElM0MlMjEtLSUyMFBvc3QtaGFybWFkaWsteiVDMyVBMXIlQzMlQjNqZWwlMjAtLSUzRSUwQSUzQ2lucyUyMGNsYXNzJTNEJTIyYWRzYnlnb29nbGUlMjIlMEElMjAlMjAlMjAlMjAlMjBzdHlsZSUzRCUyMmRpc3BsYXklM0FibG9jayUyMiUwQSUyMCUyMCUyMCUyMCUyMGRhdGEtYWQtY2xpZW50JTNEJTIyY2EtcHViLTI2Mjk3NDgyODM2NzI1MTAlMjIlMEElMjAlMjAlMjAlMjAlMjBkYXRhLWFkLXNsb3QlM0QlMjI0MzU2OTg4NzgyJTIyJTBBJTIwJTIwJTIwJTIwJTIwZGF0YS1hZC1mb3JtYXQlM0QlMjJhdXRvJTIyJTNFJTNDJTJGaW5zJTNFJTBBJTNDc2NyaXB0JTNFJTBBJTI4YWRzYnlnb29nbGUlMjAlM0QlMjB3aW5kb3cuYWRzYnlnb29nbGUlMjAlN0MlN0MlMjAlNUIlNUQlMjkucHVzaCUyOCU3QiU3RCUyOSUzQiUwQSUzQyUyRnNjcmlwdCUzRSUzQyUyRmNlbnRlciUzRQ==[/vc_raw_html][/vc_column][/vc_row]

#finn modell #Oktatás #tanuló #Vecsei H. Miklós

[keke-en-murcia]

február 26. - II. rész

Bocsánat, abból a 'holnapból' 3 nap lett [khm, azóta tudjuk, hogy sokkal több], de olyan sok mindent csináltunk, olyan sok minden történt itten, hogy egyszerűen nem akadt egy szabad 30 percem, hogy leüljek és megírjam. Igazából azt még hozzá kell tenni, hogy a megírása egy posztnak sokszor kevesebb, mint a feltöltése. A számítógépem már nem egy fiatal darab, és nem igazán hajlandó csatlakozni a wifihez, ha meg mégis csatlakozik, ledob róla 10-20 másodpercem belül, ezzel teljesen ellehetetlenítve, hogy azon írjam a posztokat. Ezért a tableten csinálom mindig, de erről nem olyan egyszerű az ablakok közötti ugrálás és van, hogy négyszer kell újrakezdenem a fényképek belepakolását. A rekord talán 40 perc volt, amennyit szenvedtem, mire sikerült. Jobb esetben csak 6 perc. Ez nem panasz persze, nem is kifogás! Csak szerves része a blognak, ezért elmeséltem :)

Kedd este megérkezett Andris, leugrott Barcelónából (bár igazából Brüsszelen és Párizson át jött), hogy itt legyen a szülinapomon. Másnap én szorgalmsan ültem az egyetemen, miközben a telefonom csak villogott és villogot, annyi kedves ember kívánt boldog születésnapot! Apropó egyetem. Egyre jobb. Sokkal jobban tudok már figyelni, egyre inkább megszokom ezt a 2 órás órát (ami nem azt jelenti, hogy emberinek tartom). Miután megszabadultam attól az órától, amit annyire nem szerettem, a többit is sokkal pozitívabbnak látom. Lassan a bevezetések végére érünk, kezdődnek a rendes tananyagok, és egyre izgalmasabbnak tűnik. Alig várom, hogy végre nekiüljek elolvasni a műveket. Két órám között volt egy óra szünet, amikor is Andris kijött az egyetem terére, hogy igyunk egy sört. Igen. Jól olvastátok. Itt rászoktam a sörre. És amúgy a tapas-ra is, bár ez gondolom senkit nem lep meg. Bár nekem eleinte nem tetszett annyira ez a dolog, én enni akartam, nem nassolni, de aztán rá kellett jönnöm milyen jó dolog is az egy sör mellé. Az egyetem előtt, mellett legalább 7-8 tapas-os kocsma van, és szinte mindegyik állandóan tele van. A La Playa nevű helyen ültünk le és a sört kalamári karikákkal kísértük. Elképesztően jó hangulata volt ott ülni, nézni, ahogy mindenki beszélget és iszogat, délután 1-kor, gyönyörű napfényben sütkérezni ebben a tündér városban. Délután elmentünk bevásárolni a szülinapi menühöz, meg az elköveztezendő néhany nap ételeihez, mert hát ha már ő is itt van, akkor főzzünk jókat... Hip-hop elköltöttünk 40 €-t és 2 hátizsákot és 3 szatyrot pakoltunk dugig az alapanyagokkal. Tejszínes szószos rákot sütöttem szülinapomra, és csodálatosan finom lett. Ez drága jó szüleim receptje és felváltva szokott ez és wellington bélszín lenni az ünnepekkor. A wellington bélszínt természetesen nem mertem bevállalni, Apa annyira csodálatosat csinál, és esélytelennek tartottam, hogy negyed annyira jól sikerüljön. De a rák zseniálisan finom lett! Arra gondoltam, leírom nektek, hogy kell csinálni, mert pofátlanul egyszerű és használjátok fel, amikor legközelebb valakit le akartok nyűgözni. A rákokat fele-fele oliva olajon és vajon addig kell pirítani, ameddig kirózsaszínednek az eredeti szürkéről. (Az enyémek eleve rózsaszínek voltak, úgyhogy addig sütöttem, ameddig picit pirongani kezdett). Ha sok a rák, akkor ezt két külön adagban. Amikor ez megvan akkor apróravágott foghagymát kell mellette pirítani, majd felönteni sok tejszínnel, egy pici paradicsompüré, só, némi bazsalikom, addig főzöd, ameddig kicsit besűrűsödik a szósz. Hozzá meg friss bagett. Ennyi. Az egész kb 15 perc. Zseniális. Egyétek!!

Nagyon aranyos volt az egész szülinapozásunk, vettünk pezsgőt, a lányok hoztak sütiket, meg Andris is sütött egy mangós-kókuszos süteményt, minden nagyon nagyon nagyon finom volt. Énekeltek, volt gyertya, én meg olyan voltam, mint mindig ha szülinapozunk, vigyorogtam mint a vadalma, lóbáltam a lábam és nagyon örültem.

Csütörtökön én sokat ültem az egyetemen, ameddig is Andris itthon egy elképesztően finom rakott krumplit sütött. Mindenképp tipikus magyar ételeket akartunk főzni mostanában, hogy Lucía és Alba végre megkóstolhassák, mi mit eszünk. A tejfölért küzdelem ment... Itt szinte egyáltalán nem használják, bár valami a tejfölhöz nagyon hasonló létezik, ő a nata fresca (ergo 'friss tejszín'). Három boltot kellett végigjárni, mire találtunk, ott pedig felvásároltuk az összeset, mind a négy darab két decis pohárkát. A lányoknak nagyon ízlett a rakott krumpli én meg egészen el voltam ragadtatva az ismerős íztől. Csak akkor veszem észre mennyire más ízeket eszem itt és mennyire hiányoznak a magyar ízek, amikor otthoni dolgok kerülnek az asztalra valamiért. Azért a rántott húsért is mit epekedtem?! Persze nem azt mondom, hogy itt nem eszem jól, nagyon is jól eszem, csak mást.

Délután bejártuk a város egy részét, söröztünk és tapas-oztunk a változatosság kedvéért. Elmentünk a Casino-ba, ami egy félig a csinos idős emberek nagyon menő találkozóhelye még ma is, és félig pedig egy múzeum, amiben a termek a 20. században egymás mellett itt létező építészeti stílusok szerint vannak berendezve. Nagyon jó volt!!

Szinte minden nap órákig sétáltunk ebben a csinos kis ékszerdoboz városban, ami Andris szerint a világ legjobb illatú városa. És amúgy ebben van valami, mert minden nap, ahogy kilépek a kapun, egy mély, jóérzésűt szippantok a levegőből és egy elégedett mosollyal konstatálom ittlétem - ezt a rituális tevékenységem csak azután vettem észre, hogy ő ezt.

Vasárnap elmentünk Cartagena-ba, egy gyönyörű kisvárosba a tengerparton, nagyjából 40 percre innen. Nagyon szépen sütött a nap, csak a szél fújt, úgyhogy mégiscsak rajtunk maradtak a nagykabátok. Ahelyett, hogy ecsetelném a város szépségét, inkább csinálok egy külön fotós posztot róla, hogy ne olvasnotok kelljen, hanem láthassátok. Természetesen itt is beültünk sörözni és tapasozni, és ismét a marinera-ra esett a választás, ami komolyan mondom, hogy addiktív. Később a kikötőben megettük az otthoni 3 napos bagettből készült, (nem volt más otthon és vasárnap nincs nyitva szinte semmilyen bolt) elképesztően száraz szendvicseinket és néztük a hatalmas sirályokat, pálmákat és verebeket, valamint a kutyás hippi csoportot a parton.

Életemben előszor bontottam csirkét. Ugyan csak egy felet és nem egészet, de akkor is: csirkét bontottam, és nagyon jól ment. Ez az zseniális kép készült rólam eme tevékenység közben:

Ez ahhoz az isteni finom paprikás csirkéhez kellett, amit egyik este főttünk, pompás nokedlivel. Mindezt persze az előző napi házi csipetkés gulyás után. És fotó a csipetkegyártásról:

Andris csütörtök estig maradt és elmentünk búcsúvacsizni abba a zseniális sajtos étterem-boltba, ahova anno az olaszokkal mentem. Most is minden íz lenyűgöző és csodálatos volt. 13 €-t fizettünk, amiből mint kiderült 7 volt a két pohár bor (amit mellesleg nem töltött túl a lány). Lehet legközelebb vizet iszom ott.

A pénteket pedig gyakorlatilag átaludtam.