#Semmi sem jó

[usayblablabla]

Mindenki azt mondta, túlstrapálom magam és álljak le ezzel. Most meg azzal jönnek, miért szarok bele mindenbe?

°

Mert rájöttem, az életnek kurvára nincs értelme.

#magyar #magyar tumblisok #magyar tumblr #gondolatok #éjjeli gondolatok #hungary #változás #minden megváltozik #nincs mit tenni #Nincs értelme #Rájöttem #leszarom #már mindegy #legyen már vége #Elegem van #mindenki #Vélemények #Semmi sem jó #Nem lehet megfelelni #Megfelelés #barátok #Emberek

[nlghgmare]

Napi 12 órát dolgozol: Nincs élet.

6 órát dolgozol: Nem lesz semmid az életben.

Nem dolgozol: kár vagy.

A szüleiddel élni: Hagyod magad utoljára.

Bérelt ingatlanban élsz: Idegeneknek adsz pénzt.

Saját házad van: Nem tudod egész életedben kifizetni.

Vállalkozó vagy: kihasználsz más embereket.

Alkalmazott vagy: Hagyod magad kihasználni.

Új autóm van: milyen vicces, vegyél egy házat.

Nincs autód: Milyen vicces, vegyél egyet.

Nyaralni mész: Ő biztos nem tudja mit kezdjen a pénzzel.

Nem mész nyaralni: Neki biztosan nincs rá pénze.

Fényképet tett közzé: Szereti felhívni magára a figyelmet.

Semmit nem fogsz nyilvánosságra hozni: Bizony, van rejtegetnivalója.

Egyedül vagy: senki sem akarja őt.

Kapcsolatban élsz: Lássuk, meddig tart.

Hízott: Egészségügyi problémái lesznek, vagy előbb-utóbb lesznek.

Fogyás: Egészségügyi problémái lesznek, vagy előbb-utóbb lesznek.

Van egy tetoválásod: erőszaktevő vagy.

Nincs tetoválásod: Nem tapasztaltál semmit.

Házas vagy: ki vette rá erre?

Szingli vagy: Még mindig szingli?

Sok gyereked van: mennyit szeretnél? Ki fogja őket etetni? Ez teljesen felelőtlenség.

Ne legyen gyereked: terméketlen vagy, vagy mikor szeretnél egyet?...

Ez a mi társadalmunk és különösen az internet és a közösségi média.Az embereknek mindig lesz miről beszélniük és kritizálniuk.Ezért amíg magadnak örülsz, addig minden más, főleg mások szavának, menj a pokolba .... Webváros

#magyarorszag #remenytelen #magyar tumblisok #magyar #magyar tumblr #tarsadalom #elbaszott tarsadalom #büszkeség #semmi sem jó

[zoeeozzoeeoz]

A szomszédomban lakik két idős nő. A fiatalabbik 65 éves, az idősebbik az Ő Anyukája, aki 85 éves. Az idősebbik néni már nagyon rég óta nem járkál ki a házból sem, a lánya szokta a teraszra kiültetni néha, mikor jó idő van. A fiatalabbik, a múlt héten rosszul lett, pont akkor értem haza, mikor elvitte a mentő. Két napig semmi mozgást nem tapasztaltam tőlük, de aztán megláttam az idősebbik nénit leselkedni a függöny mögül. Átcsengettem hozzá. Nagyon lassan nyitott ajtót, nem is engedtem hogy lejöjjön a lépcsőn nekem kaput nyitni, inkább vissza mentem, és kerítésen keresztül kérdezgettem. Kiderült, hogy a lánya enyhe szélütést kapott, saját maga hívta ki a mentőket, nem tudja mi van vele, mikor jön haza stb. Nem tudom a telefonszámát, a néni azt sem tudta melyik kórházba vitték. Kiderült azóta nem evett, nem ivott Ő sem. Megkértem, dobja át a kulcsokat, hogy át tudjak menni hozzá. Átmentem. Találtam a hűtőben neki zöldséglevest, megmelegítettem neki, megette. Megnéztem a hűtőjét, szendvicsnek valók voltak neki, kidobáltam amik lejártak, és vittem át neki friss kenyeret is. Van egy kutyájuk is, kértem, hogy engedje ki őt a kertbe, el lesz majd ott, ne legyen láb alatt, és majd etetem kerítésen keresztül, amíg haza jön a lánya. Eltelt 2 nap, ismét semmi mozgás. Csengetek, semmi. A kulcsokkal bemegyek, néni ül az ágya szélén, valamit motyog. Feleszmél hogy bent vagyok, megörül nekem, kiderült azóta nem evett, hogy én 2 napja átvoltam. Csináltam neki szendvicset, majd segítettem neki fürdeni, rendbe tenni magát, meg közben kérdezgettem, hogy hol van a telefonja. Gondoltam azon csak megtalálom a lánya telefonszámát, és valahogy előkerítem. Meg is mutatta hol van, szerencsére nem volt lezárva,sem lemerülve, viszont volt kismillió nem fogadott hívása. Tudtam hogy hívják a lányát, és tőle is volt sok nem fogadott, uh felhívtam. Szegény lánya annyira megörült a hívásnak, hogy sírva fakadt, aztán aggódni kezdett hogy én szóltam bele, elmondtam neki mi a helyzet anyukájával, mondta hogy pont ezért aggódott, mert tudja hogy csak akkor eszik ha adnak neki, meg tjdkpn semmit nem tud egyedül megcsinálni. Ekkor mondta nekem hogy Ő meg enyhe szélütést kapott, de hogy elvileg pár nap múlva haza jöhet. Megadtam neki az én számomat, azon elér, én is őt most már. Szóval onnantól , mostanáig minden reggel munka előtt átmentem a nénihez, megreggelizttettem, rendbe tettem, bekapcsoltam neki a tévét, tettem be neki a hűtőbe ebédet, amit sajna soha nem evett meg, hanem este vacsira én melegítettem meg neki, megfürdettem, lefektettem. A gyógyszereit és adagolását megtaláltam az egyik szoba asztalon, arra rákérdeztem a lányánál, hogy valóban az, és hogy adhatom neki. Ma reggel jött haza a lánya, pont mikor jöttem el a nénitől. Nagy volt az öröm köztük, sírva köszönte meg, hogy segítettem anyukájának. Mondtam neki hogy kajára ne legyen gondja még, főztem friss húslevest, meg a néni tökfőzeléket kért, uh az is van a hűtőben, jut mindkettejüknek. Potyogtak a könnyei. Mondtam vásárolni se menjen, írja össze mi kell, és meghozom este neki, csak küldje majd át a listát telón. Mikor mondtam h ne zokogjon, mert felmegy a vérnyomása, azt mehet vissza a kórházba, akkor abba hagyta, megölelgettük egymást, elköszöntem, este jövök. Egész jó állapotban volt a fiatalabbik néni, uh szerintem ezután már csak majd a bevásárlásban kell nekik segíteni, de ez csak tipp részemről. Szokott netezni/rendelni/stb, uh lehet abban sem kell. Majd kiderül. Szól segítek. Ha nem szól, rákérdezek. Majd este beszélgetek vele, hogy rendezzünk valami szociális ide járó segítő ápolót nekik. Bár régebben mondta nekem a fiatalabbik néni, hogy ha úgy hozza, beköltözik a közeli idősek otthonába, de amíg él az anyukája nem fog. Majd ha egyedül marad. Na majd este szóba hozom ezt a témát is neki.

#napi én off

[konyvekkozt]

vallomást teszek

mégpedig azért, mert most érzem készen magam erre. az elmúlt hetek vihara, fájdalmas saját élmények tépése után ma érzem készen magam a "vallomástételre". beszélni már régóta vágyom, de eddig túlzottan fájt

nevelő voltam Böjte Csaba szovátai házában, ott, ahol kiderült, a házvezető szexuálisan bántalmazott legalább egy neveltet

én az első házban éltem, semmi közöm nem volt a hátsó "kamaszházhoz" és nem is ért el hozzám semmi hír, mi zajlik "hátul"

de volt kilenc "fiam". azaz kilenc fiúval alkottunk egy "családot". mesterdiplomásként érkeztem, Magyarországról. mindvégig én voltam a "tápos". de semmi nem érdekelt, szeretni akartam a fiúkat, gyarapítani akartam őket

visszagondolva életem második leghosszabb bántalmazási időszaka volt az, mikor nevelő voltam. a lakásban nem volt fűtés és melegvíz. kreatív voltam. vettem víforralót, nagy locsolókannát és tálat. a két kicsi a tálban pancsolt. a nagyok locsolókannával fürdették egymást párban. mindig abban a szobában aludtak együtt, ahol a legmelegebb volt. heti kétszer fürödtünk (én is), túl nagy mutatvány volt. szombaton mindig, mert vasárnap misére kellett menni

a fiúkat nagyon szerettem. tudtam, hogy édeskevés vagyok, nem hogy a traumáikat nem tudom helyretenni, a tanulmányi előmenetelükhöz is kevés voltam. de voltak örömök. a minden ellenére fejlődtünk

ami ott volt, az értehetetlen, elmondhatatlan. két hónap után fele akkora voltam, mint az érkezésemkor. péntekenként a gyerekek nekem kenték először a vinettás kenyeret, hogy egyek valamit. az ételek romlottak voltak, tápanyaguk nulla

azt hittem, lesz segítség. pszichológus, fejlesztőpedagógus. semmi nem volt. én voltam ott, s igyekeztem jól szeretni, jól segíteni a tanulásban. s mellettem sem volt senki, nem adott választ senki a kérdéseimre

így éltünk mi. tudtam, hogy ez nem jó. de azt is tudtam, ezek a gyerekek szinte meghalnának, ha nem a házban lennének

utáltam Böjte Csabát, mint ahogy a házvezetőt is. tudtam, hogy a házvezető lop, tudtam, hogy lehetne fűtés a lakásunkban. de nem tudtam semmit tenni, mert magam is alig éltem

minden történet, ami előkerül, ami most kering, megráz. mert megéltem, ott éltem, kilenc fiúért felelős voltam. éheztem és fáztam, ahogy a fiúk is

nem vagyok rendben ezekkel a történetekkel. de a feldolgozásban eljutottam odáig, hogy el merjem mondani, ott voltam, nevelő voltam Böjte Csaba szovátai házában

közben mérhetetlen kettősség van bennem. szerettem a fiúkat, rengeteg jó élményünk volt együtt. de a sok pozitív élmény mellett ott van a tehetetlenség. nem tudom megfogalmazni miért és hogy nehéz ez

[nyeznajka]

Na bazmeg, ilyen szarul már ezer éve nem szerepeltem állásinterjún.

Nagyon rossz passzban voltam, és bizony egyáltalán nem készültem fel, volt pár hónapja egy másik interjú, ahol egész jó voltam, bár az állást persze nem kaptam meg, de most teljes katasztrófa.

Makogtam, nem találtam a szavakat. Feltettek kérdést, nem értettem, másodszor sem értettem, harmadszorra értettem, de nem tudtam rá válaszolni, mert nem jutott semmi eszembe.

Amúgy tök fasza itt németbe, de hogy 6 év után is alig tudok néha épkézláb mondatokat eszkábálni, az sajnos elég szar.

Akinek van valami tényleg konkrét, jó ötlete, hogy miféle állást lehet 50 év felettiként, egyáltalán nem acélos némettudással, mint Quereinsteiger, azaz tök más szakterületen találni, az ne tartsa magában. Igen, szeretnék valami tök mást csinálni, mint a rendszergazdáskodást, ha lenne olyan valami, ahova ilyen erős hendikeppel felvennének.

[kampeszino]

József Attila: Levegőt

Ki tiltja meg, hogy elmondjam, mi bántott   hazafelé menet? A gyepre éppen langy sötétség szállott,   mint bársony-permeteg és lábom alatt álmatlan forogtak, ütött gyermekként csendesen morogtak   a sovány levelek.

Fürkészve, körben guggoltak a bokrok   a város peremén. Az őszi szél köztük vigyázva botlott.   A hűvös televény a lámpák felé lesett gyanakvóan; vadkácsa riadt hápogva a tóban,   amerre mentem én.

Épp azt gondoltam, rám törhet, ki érti,   e táj oly elhagyott. S im váratlan előbukkant egy férfi,   de tovább baktatott. Utána néztem. Kifoszthatna engem, hisz védekezni nincsen semmi kedvem,   mig nyomorult vagyok.

Számon tarthatják, mit telefonoztam   s mikor miért, kinek. Aktákba irják, miről álmodoztam   s azt is, ki érti meg. És nem sejthetem, mikor lesz elég ok előkotorni azt a kartotékot,   mely jogom sérti meg.

És az országban a törékeny falvak   - anyám ott született - az eleven jog fájáról lehulltak,   mint itt e levelek s ha rájuk hág a felnőtt balszerencse, mind megcsörren, hogy nyomorát jelentse   s elporlik, szétpereg.

Óh, én nem igy képzeltem el a rendet.   Lelkem nem ily honos. Nem hittem létet, hogy könnyebben tenghet,   aki alattomos. Sem népet, amely retteg, hogyha választ, szemét lesütve fontol sanda választ   és vidul, ha toroz.

Én nem ilyennek képzeltem a rendet.   Pedig hát engemet sokszor nem is tudtam, hogy miért, vertek,   mint apró gyermeket, ki ugrott volna egy jó szóra nyomban. Én tudtam - messze anyám, rokonom van,   ezek idegenek.

Felnőttem már. Szaporodik fogamban   az idegen anyag, mint szivemben a halál. De jogom van   és lélek vagy agyag még nem vagyok s nem oly becses az irhám, hogy érett fővel szótlanul kibirnám,   ha nem vagyok szabad!

Az én vezérem bensőmből vezérel!   Emberek, nem vadak - elmék vagyunk! Szivünk, mig vágyat érlel,   nem kartoték-adat. Jöjj el, szabadság! Te szülj nekem rendet, jó szóval oktasd, játszani is engedd   szép, komoly fiadat!

#vers minden mindegy #józsef attila

[bugajakab]

Merevedési probléma

Erről a témáról aztán szinte senkivel sem tudok beszélni az egyik legnagyobb férfi tabutéma.

45 évhez közel engem is elért, eddigi kapcsolataimban ezt megoldottam mint utóbb kiderült erőből de ez az erő mára elfogyott, mondjuk ehhez kellett egy elég zűrös elmúlt négy évnyi magánélet és egy olyan mostani partner aki szinte mindent megtett hogy ez kialakuljon én meg abszolult partner voltam ebben.

 Az első randin elmondta hogy ő az elmúlt másfél évben talált magára szexuálisan jobbnál jobb partnerei voltak jobbnál jobb szexuális élményekkel. Ugye azok a magunkkal szemben támasztott elvárások szinte lebénítottak az első együttlétünkkor de ezt akkor még rá lehetett fogni az alkoholra. Viszont utána ha volt is kezdetben erekció az aktus közben megszűnt de valahogy csak sikerült a végére érni, míg egyszer egyik reggel egyáltalán semmi altesti reakció pedig volt ingerlés, teljes csőd ekkor jött a megjegyzés hogy lehet hogy le kellene cserélni engem egy fiatalabbra. Mint férfi itt teljesen összeomlottam hihetetlenül a szívemre vettem, napokig teljes letargia az okok keresése. Valami gyors megoldás kellett hát rendeltem a netről potencianövelőt. Nagy reményekkel bedobtam egy felet, a kezdeti hatás mindenhol vérbőség, szinte éreztem hogy zakatol a fejemben a vér de a hatás odalenn sem maradt el viszont a szex valahogy nem volt jó. Ez igy ment pár hétig aztán már a potencianövelővel is egyre bizonytalanabb lett az erekció és ekkor jött a következő felütés, megkérdezte hogy mit szólnék ha nyitott lenne a kapcsolatunk mert neki ez a szex nem kielégítő neki ettől többre jobbra van szüksége amit egy előző 30 év körüli partnerétől megkapna. Itt jött a következő összeomlás ekkor már jött a depresszió és a szakítás. Itt éreztem hogy ebből egyedül nem fogok kimászni.Hetekig szinte semmi életjel nem jött lentről se reggeli erekció, se magamnak ingerlésre semmi.

Kezdtem vérvétel,urológus,hormonszintmérés,ultrahang minden a legnagyobb rendben találtak. Az urológus mondta hogy a vérképem hormonszintem mint egy 25 évesé túl jó értékek hogy ilyen problémám legyen. Ő nagyon mást nem tudott csinálni mint receptre felírt potencianövelőt. Mivel rendszeresen sportolok súlyfelesleg sincs. Szóval a testi okokat kizártuk.

Ezután kezdtem el keresni szexuálpszichológust, mivel a város ahol élek itt nincs ilyen igy olyanok jöhettek szóba akikkel online lehet konzultálni. Érdekes hogy a szexuálpszichológusok nagy százalékban nők akikről eleinte azt gondoltam hogy ezekre a problémákra teljesen máshogy látnak rá mint a férfi kollégáik. Nagy gonddal kiválasztottam két férfi szakembert mivel telefon szám nem volt csak email cím igy emailben kértem időpontot semmi válasz nem jött aztán írtam még kettőnek onnan sem jött semmi válasz aztán akik szóba jöhettek írtam mindnek ebből kettő válaszolt hogy nincs időpontja végül sikerült időpontot egyeztetni egy tündéri kedves közvetlen szexológus nővel. Az első feltáró beszélgetés nagyon jól sikerült, szorongásos erekciós problémával küzdök. Ezt a szorongást próbáljuk feloldani a jövőben különböző módszerekkel. Már az első beszélgetés után éreztem hogy mintha valamennyit leraktam volna a lelki teherből. Visszatértek a reggeli merevedések és kezdek benne hinni hogy egy megfelelő partner mellett újra az lehetek aki régen voltam.

Szóval kb itt tartok most hosszú még az út mire minden rendben lesz. Kedves férfitársaim ne féljetek segítséget kérni mert még mindig jobb felvállalni ezeket a rázós beszélgetéseket mint nulla önbecsüléssel élni.

[ajtostolahazba]

Októberben apukámnak volt egy életmentő műtétje, ileus. Hálistennek időben elkapták, mondjuk a 24.órában, de sikerült. Kivettek egy nagy daganatot, amiről nem is tudtunk, néhány nagyon nehéz nap után végül annyira jól van, hogy szinte ugyanolyan jól van, mint azelőtt, jó az étvágya, semmi nem fáj, jó a kedve, nagyon akar élni. Ma megjött a citológia, találtak 2 közeli nyirokcsomóban elváltozást. Hétfőn befekszik kivizsgálásra, hogy eldöntsék kemo, vagy sugár...kurvára próbálok pozitív lenni, de be vagyok szarva, ismerve a kezelések mellékhatásait. Apám nagyon erős, 77 éves, de aktív, szellemileg friss, jó fizikai kondícióban van. És nem akarom betegen, elesetten látni, októberben is majd' belepusztultam, hogy fürdettem, borotváltam, lelkileg támogattam, miközben halálra voltam rémülve, hogy ilyen lerobbant állapotban kellett látnom... nem vagyok felkészülve arra, hogy elveszítem, még nagyon nem. :(

Most jól kibőgtem magam, aztán holnap mosoly fel, csak pozitívan, utazom 4 órát inkább, csak ne legyen megrémülve annyira. Fasz kivan már ezzel az évvel, legyen már minden jó, nem akarok félni, félni szar! És mostanra találtunk vissza egymáshoz, sok évig eltávolodtunk, de mostanra nagyon szoros lett a kapcsolatunk. Évek óta tudatosan elmondunk mindent, nincs olyan, amit ne beszélnénk meg, de még olyan sokmindenről akarok beszélni vele, tudva, hogy jól van, nincsenek fájdalmai, nem szenved semmitől. Sem betegségtől, sem kezeléstől...

Be vagyok szarva.

[sztupy]

Noname

Jó régen házasodtunk, külföldön, úgyhogy csak külföldi házassági kivonatunk volt nagyon sokáig. Nem is nagyon kellett semmire, nevet sem akartunk váltani, mert hát nem birtokoljuk egymást, aztán idővel el is felejtődött az egész, amíg ugye nem jött a baba, igazából még itt se volt szükség rá amíg nem akartuk, hogy a babának legyen magyar útlevele.

No de ne haladjunk ennyire előre, szóval megjött a trónörökös, és hát ilyenkor ugye neki is kell valami vezetéknevet adni, de úgy voltunk vele, hogy adunk neki egy harmadikat (ami amúgy szépen harmonizál keresztnevével), ha valamelyikünk vezetékneve később esetleg megtetszik neki, akkor majd később felveszi, az már az ő döntése lesz.

Tekintve addigra már volt skót állampolgárságunk, plusz ő is kint született, ezzel nem volt semmi gond, szépen bementünk a hivatalba születése után két héttel, mondtuk hogy én vagyok X, feleségem Y, a gyerekem viszont Z lesz, mondták teljesen oké, nincs ezzel semmi gond, megkaptuk szépen a papírokat, pár hét múlva meg már jött az útlevele is, benne a nevével.

Aztán mentünk csináltatni magyar útlevelet neki.

HátHogyAztÚgyNemLehetKéremSzépen!!! HátMilyenHülyékMárASkótokHogyEztHagyják!!! IlyenIttNemLesz!!! AMagyarNeveSemmiképpsemLehetMásMintValamelyikSzülőé!!! AmúgyisHogyKépzeljükHogyMégMindigNemRegisztráltukBeAKülföldiHázasságunk!!! MertAkkorKellettVolnaMegmondanunkHogyAGyereknekMiLeszAVezetekéneve!!! StbStbStb...

Erre mondtuk, hogy itt a skót útlevele, benne ez a név szerepel, itt az anyakönyvi kivonat, minden már le van papírozva, innen vissza már nem lépünk.

HátDeAztAkkorSeLehet! Menjünk szépen vissza a skótokhoz és mondjuk nekik, hogy változtassák meg a gyerek nevét!

Erre mondtuk, hogy nem, úgyhogy más módszer lesz itten. Kicsit ekkor már örlődtek, de aztán jött a nagykövet maga (vagy ő csak kiskövet volt nem tudom), és kiötöltük a Megoldást™:

Anya felveszi a gyerek nevét, mondjuk művésznévként úgyis a médiában dolgozik (ezt amúgy tervbe volt már véve, pár brit iraton már így szerepelt a neve, ezeket csatoltuk is a kérvényhez)

Küldünk egy névváltoztatási kérvényt, a kisnagykövet majd ír hozzá egy ajánlást is vagymi

Anya ezután kap új anyakönyvi kivonatot a magyaroktól

Az alapján kapunk új házassági kivonatot amiben már rendesen szerepelhet az, hogy a gyerek neve Z lesz

A gyereket ezután be lehet már rendesen anyakönyveztetni

És kap útlevelet is az igazi™ nevével

Ezután elmondták vagy 3x hogy nagy szerencsénk, hogy Edinboróban csináltattuk ezt a kisnagykövettel, mert Londonban a nagynagykövet ilyet nem csinálna meg, legyünk hálásak, stbstb., kifizettünk vagy £100-ot, egy hónap múlva jöttek az új papírok, hogy a névváltoztatás engedélyezve, a gyerek most már legálisan létezhet, jött az útlevele is meg miegymás.

Már csak az hiányzott hogy az új házassági kivonattal felvegyem feleségem új nevét, de aztán jött a Covid úgyhogy ezt nem sikerült. Mondjuk a skót papirokon már persze ott is ott az új nevem, mert azt egyszerű elintézni, de majd egyszer rászánom magam hogy a magyarokkal is elintézzem ezt valamikor.

#selectedpost #selectedsztupy

[zoeeozzoeeoz]

Kb 3 napja fut itt a tumblrelen a két idős nénin segítő posztom. Csodálkozom, hogy ennyire fel lett kapva, hisz véleményem szerint, semmi olyat nem tettem, ami különleges, vagy ritkaság, egyedi lenne. Még is reagálnék pár reakcióra:

1, Nem vagyok hős!

2, Ugyan olyan hétköznapi ember vagyok, mint Ti!

3. Azért írtam ki ide, mert Én ezt a blogomat arra használom, hogy kiventilálom magamból a dolgaimat. Ez nekem annyiban jó, hogy nem belül rágódóm dolgokon, segít az elengedésben. Nem vagyok lájk vadász. Szerintem a több mint 10 év alatt, mióta tumblizok, ez az első posztom, ami "elszállt". Kellemetlen is most ez számomra. Nem tudom kezelni az ekkora figyelmet.

4, A fiatalabbik néni, mikor elvitte a Mentő, abban reménykedett, hogy az anyukájával majd telón tartja a kapcsolatot, és majd így tudja őt utasítani arra, hogy menjen a hűtőhöz, és csináljon magának kaját/szendvicset, igyon, akármit csináljon, stb. Ezért nem szólt a Mentősőknek sem, hogy gond lesz. A kórházban meg Őt vizsgálták, kezelték, stb, és mikor másfél napja nem tudta utol érni anyukáját, akkor szólt is a dokijának/ápolóknak, akik első reakciónak azt tanácsolták neki, hogy próbáljon utolérni rokont/ismerőst/szomszédot/akárkit, de ez sem sikerült neki, és már intézőfélben is volt a kórház részéről a dolog, mikor én előkerültem.

5, A két néni jelenleg jól van :) A fiatalabbik, mivel saját maga miatt is jár házi orvoshoz, a kórház után meg kell is, így vele elindította a folyamatot, és rendez kijáró segítőt maguknak. Egyelőre Anyukája ápolásában fog neki segíteni, mert úgy érzi, még bírja a többit. Mindent intéz, bevásárlást, főzést,dokikat,gyógyszereket, orvoshoz járást stb. szóval Ő még tényleg jól van. Megígérte, szól ha kellek én is, de azért Én ezek után sűrűbben fogok rájuk nézni, és kérdezni is. Azóta már ezerszer megköszönték, amit értük tettem.

6, Fura hogy egy poszt miatt, kb 40-en bekövettettek, SZIASZTOK :)

[stickalittle]

- Szeretsz az új lakásban lakni?

Ilyenkor nem tudom, mit feleljek. Nem tudom, milyen szeretni egy lakásban lakni.

1. Az első ház, ahová születtem a nagyszüleim udvarában volt egy külön álló szoba-konyha. Nincs túl sok emlékem róla. Sőt, semmi emlékem nincs róla. Egyetlen momentum jut eszembe, az út, amin nagymamám visz az építkezésre a szüleimhez, amikor a saját házukat építették. Erre is csak azért emlékszem, mert elfáradtam az úton, és a nagymamám nem akart felvenni, hogy vigyen.

2. Szüleim háza a második, amiben laktam. Innen már vannak emlékeim kisgyerekkoromból is. A konyha-főzőfülke, ahol lavórban mosakodtunk, mert a fürdőszoba még nem volt kész, aztán a testvéremmel közös szobánk, az akvárium a folyosón... (Erre tisztán emlékszem, mert akkor kezdett el foglalkoztatni, hogy létezik az agyam, mégsem emlékszem semmire, és az akvárium minden részletét megjegyeztem, hogy tudok-e rá emlékezni később.) Ebben a házban töltöttem a tinédzserkoromat, így vannak jó és rossz emlékeim abból az időből. Szerettem ott lakni? Rámondhatom, hogy igen, bár természetesen nem volt választási lehetőségem, így az ott lakás egy alapadottság volt. Ragaszkodtam az ottlakáshoz? Nem. Az első adandó alkalommal el is költöztem onnan egy örökölt sorházba.

3. Fiatal felnőtt éveimet ebben a sorházban töltöttem. Nem volt semmi különös. Se kiemelkedően boldog éveim nem voltak, se katasztrófálisan rosszak nem voltak. Semmi különös emlékem nincs róla, talán csak azok a helyek, ahol dugtam. Szerettem ott lakni? Hát, teljesen közömbös volt.

4. Aztán lett egy hosszabb kapcsolatom, így néha nála laktam, néha otthon. A barátnőm lakásához sem fűznek komolyabb emlékek. Unalmas, budapesti panellakás. Szerettem ott lakni? Hát, nem igazán. A panelt nem nekem találták ki.

5. Később szakítottunk, majd új kapcsolat jött, akit el is vettem feleségül. Hozzáköltöztem. Küzdöttünk a penészes fallal és az egerekkel. Nyilván nem szerettem ott lakni, amikor nekem volt még egy sorházam, aminél semmi ilyesmi problémák nem voltak, csak ahová valamiért ő nem akart költözni.

6. Eladtam a sorházat, hogy az árán elkezdhessünk építeni egy közös házat. Szerkezetkészen vásároltuk, csak be kellett fejezni. 4 szoba volt benne, két fürdőszoba, hatalmas amerikai konyhás nappali. Akkora volt, hogy gördeszkázni lehetett a nappaliban. Plusz kandalló, kurva nagy terasz, három autós garázs és 1000 négyzetméteres udvar. Mivel szerkezetkészen vettük, így adottsága volt a nagy tér, és bár felesleges volt, nem lehetett vele mit kezdeni, de jó áron jutottunk hozzá, mert nem kellett senkinek, mivel talán csak a jóistennek nem volt rajta jelzáloga. Nekem sem kis utánajárás volt mindet leszedetni. A kilátás pedig... az egész Zsámbéki-medencét be lehetett látni. Ennek ellenére nem szerettem ott lakni. Túl nagy volt, és az embert a rabjává tette egy ekkora ház. Ekkor vettem a citromfámat. A citromfa ebben a házban sokszor próbált meghalni, néha egyáltalán nem volt rajta egyetlen levél sem, de valahogy mégis mindig túlélte a dolgot.

7. Úgy alakult, hogy elváltunk. A házat meghirdettük, de nem jelentkezett rá vevő. Külön-külön albérletbe költöztünk. Én a I. ker. Vízivárosba, egy 100 négyzetméteres albérletbe. A mérete ellenére nem volt drága, 160 ezret fizettem érte még egy fél éve is. Azért volt olcsóbb, mint a hasonló lakások az I. kerületben, mivel eléggé lepukkant állapotban volt. Az egyik szobát egyáltalán nem lehetett használni, leszakadóban volt róla a tapéta is. Én meg nem reklamáltam a tulajnál, egyedül éltem, elég volt nekem egy szoba is, és nem akartam, hogy az árát felbassza az égig. Kis vállvonogatással mondhatom, hogy szerettem ott lakni, mert közel volt mindenhez. De határozottan erre sem mondanám, hogy szerettem ott lakni, mert tulajdonképpen nem hiányzik. Zajos volt, szar ablakokkal, poros volt mindig minden. Ez jut eszembe róla, de szinte soha nem gondolok azokra az időkre, amikor ott laktam. Mintha valami álomkép lett volna. Jó hely volt, de semmi különös. Apró erkélye volt, a citromfának pont elég. De ő sem szeretett ott lakni, ezt láttam a beteges-sárgás levelein.

8. Közben mégis sikerült eladnunk a vidéki házat, persze szarér-húgyért, és még azt a pénzt is ketté osztottuk a volt feleségemmel, így OTP barátom segítségével vehettem egy saját lakást Pesten a XIII. kerületben. Felújítottam, mindent a saját kényelmem és elképzelésem szerint. 7. emelet, de ezt már tetőtérnek hívják, hatalmas terasza van, aminek egy részét beépítettem elhúzható üvegfallal. Ez egész nyáron nyitva van, télen majd ide költöznek a terasz többi részéről a növények. Ezt a teraszt szereti a citromfa. Ilyen egészséges zöldnek még soha nem láttam a leveleit. A lakótér loft lakás szerűen egybe van nyitva, plusz fürdőszoba pezsgőfürdős káddal meg gőzkabinnal. Sokat dolgoztam rajta, és dolgozom rajta még most is. Egyszer majd rámondhatom, hogy kész lett. Szeretek-e itt lakni? Jobban, mint az albérletben, és kényelmes, meg ellazít a közeg, de négy hónapja lakom itt, még nincs meg igazán hozzá a kötődésem. Úgyhogy amikor megkérdezik, azt válaszolom, hogy szeretek itt lakni, és remélem, egyszer majd úgy is érzem.

És tudom, hogy nem itt lesz a vége. Lesz még egy házam valahol Olaszországban. Akkor, amikor már nem kell anyámról gondoskodnom, és nem köt ide semmi. Lesz egy házam Olaszországban, egy kis kerttel, ahová a citromfámat kiültethetem a szabadba. Ott fogok meghalni.

[csacskamacskamocska]

A marketing csodálatos világa

Volt egy cég, ami azzal foglalkozott, hogy adott egy tanúsítványt arról, hogy a céged megbízható, nem folyik ellene eljárás, sem emberek sem cégek nem emeltek ellened panaszt. Anyám minden évben kifizetett nekik közel 20 ezer forintot és cserébe kapott egy oklevelet meg egy fém érmet. Az oklevélen az állt, hogy ez a hangzatos nevű, de amúgy teljesen ismeretlen cég, tanúsítja, hogy anyám cége teljesen rendben van. Anyám úgy gondolta, hogy ez az igazolás érték. Próbáltam megkérdezni tőle, hogy ha megmutatná ezt az igazolást vagy érmét bárkinek, akkor az az ember mit mondana? Lenne bárki, aki azt mondaná, hogy hűha, én is akarok ilyet? Az ő szava is érne annyit, mint az üzletkötőé, aki elmagyarázta ennek a dolognak a nagyszerűségét? Majd akkor lesz fontos, amikor ez a cég nagy lesz és számítani fog, hogy kinek van igazolása és kinek nincs. Ismételte anyám az üzletkötőt, legalábbis szinte teljesen biztos voltam, hogy ez a csodálatos érv, az olyan klub tagja lehetsz amivel hosszú távon nyersz – ez az üzletkötő szövege. Ki ne akarna nyerni, de pláne okosabbnak és előrelátóbbnak látszani másoknál? Ez a logikai érverés amúgy hibátlan lenne, ha a cég csinálna bármi olyat amit nem lehet két kattintással megtalálni a google-n. Vagy a cégadatbázisban. Nem vártam anyámtól, hogy belássa, hogy egy jól felépített marketing áldozata, mert ismerve őt, soha nem látta volna be, úgyhogy inkább azon dolgoztam, hogy úgy gondolkodjak, hogy az ő 20 ezer forintja, ő kereste meg, azt csinál vele amit akar. De épp tegnap találtam meg a holmija között az érméket 5-6 évre visszamenőleg. A cég semmi szabálytalanságot vagy tisztességtelenséget nem követett el, nem mondtak olyat amit nem csináltak meg, és végülis kitehettük volna bekeretezve az igazolást az irodában. (meg is bolondultam volna, ha naponta néznem kell) Azt hiszem, igazán az zavart, hogy sok év magyarázat után sem lett ebben anyám okosabb, ugyanúgy átejthető volt, mint bárki más (bár magát nagyon éleslátónak tartotta), és leginkább fájt nézni azt, ami belülről mozgatta. Kellett a lelkének az a papírra írt igazolás, hogy ő rendben van. És az neki megért évi húszezret. Franc se érti, hogy én minek baszódok fel ezeken a kurva érméken, de amióta megtaláltam folyton az eszemben van. Lehet, hogy azért mert én a jó dolgokat sem tudtam soha ügyesen eladni, nemhogy a szart. Vagy a miatt, hogy anyám az én szavamra nem adott, egy idegenére meg igen. Nehéz dolog mások szabadságát belátni, hogy mindenki úgy hülye, ahogy neki jólesik. Szeretnénk, ha azok, akiket szeretünk, nem lennének hülyék. Gondolom, én is azt hiszem, hogy nem vagyok hülye :DDD

#marketing #értékek #manipuláció #kognitív disszonancia #03-31

[ultramegatroutman]

:D

Nem tudom ki ez a faszi, de a könyv alapján egy félkegyelmű analfabéta, aki gecihülye az egészhez. Az egész könyv hemzseg a hibáktól, kb. úgy néz ki, hogy fogta a 2006-os ebayt, letöltötte a fotókat, mindenféle szerkesztés nélkül mellérakta a termékleírásokat (amit ilyen amatőr kereskedők készítettek), és csók. Flavio Pozzi az nemtom kicsoda, de az üvegművész az Poli, A Guzzi az Moto, a lámpás brigád az Guzzini, Rena Rosenthal az életben nem tervezett semmi, de főleg sk. nem készített egy darab szobrot sem, mivel forgalmazó volt, a képen egy Richard Rohac bronz van (jó esetben, rosszabban egy Fabrica Patria knockoff az '50-es évekből), csak ez nincs odaírva. Egyiknél sem. A Lalique-macskánál nem az a fontos, hogy maga köré tekeri a farkát, hanem hogy 1970-ben Lalique már halott volt, miről ismered fel az ilyet, meg mérnemér annyit. Faszomat se érdekli, hogy a Gallé vázán milyen gazok vannak, ha nem írod oda, hogy kámeaüveg, egy Daum párnavázánál nem az a lényeg hogy naplemente, hanem hogy zománcfestett. Omar Khayyam Rubaiyat első kiadása az 1922. Meg még egy csillió ilyen.

De van lejjebb, mert a magyar fordítás (Szilágyi Ágnes és H. Prikler Renáta munkája) valami egészen fantasztikus. Szerintem teljesen egyedülálló, hogy bazmeg angolul se tudsz, magyarul sem rendesen, a szakmához meg semennyire sem, és mégis könyvet fordítasz. Jó, mondjuk a hozott anyag is kemény, de attól függetlenül Magyarországon nincs cinkszobor, itten ónszobor van, a tangerine glass az nem tangeri üveg bazmeg, hanem narancssárga színű, ezüsttel futtatot az Jókainál van, szakkönyvben ezüstözött, az open face zsebóra az nem felül nyitott, hanem nincs fedele, de meg sem említjük, ha képaláról van szó, mert lássuk a szemünkel. Meg egy rakás ilyen. Meg magyartalan mondatok garmadája. Szóval nagyon fasza kiadvány, képeket most nem rakok be, mert nem szabad reprodukálni még részleteteket sem, elektromos formában sem. Jó, egyet iderakok, mert az tényleg egy orbitális faszság, és remekül jelzi, hogy a könyv is egy orbitális faszság.

[a-kaosz-istene]

Tudnál mondani pár szakítás utáni tanácsot? Kilátástalan vagyok mert nagyon hiányzik az illető, ő már szinte én voltam.

Mindig mielőtt szakítottunk valakivel, én már lezártam magamban a dolgokat. Ez egy lelki folyamat, amin át kell esni. Sokan csak a szakítás után kerülnek oda, mert gyakran így hozza az élet. Én gondoltam a jó pillanatokra. Sőt, néha a mai napig gondolok, de kimondottan nem hiányzott senki, akivel elváltak az útjaink.

El kell fogadunk, hogy az életben senkit sem birtokolhatunk, mindenkit csak kölcsön kapunk. Ajándék. Ezt gyakran mondom az embereknek, mert meg vagyok győződve róla, hogy ennek a tudata megoldja a legtöbb modern kapcsolati problémát. Sok dologra ráébreszt, többek között, hogy semmi sem magától értetődő. Ezáltal jobban megbecsülünk másokat.

Meg kell tanulni elengedni az embereket, ha már nem szolgál minket egy adott kapcsolat. Ha nem kellene, hogy vége legyen nem lenne, mert tettetek volna érte, hogy ne legyen. Ebben mi döntünk. Persze, egy ember nem elég…

Emlékezz erre és a jó időkre! Bízz magadban, hogy képes vagy arra vezetni az életed amerre mennie kell és amerre akarod, hogy menjen! Másokkal, vagy egyedül. Te vagy a kapitánya ennek a hajónak.

#szakítás

[ajtostolahazba]

Kikopott mellőlem mindenki. Egy barátonőm volt, 20 éve, akivel jóban-rosszban, akire számíthattam, akiben megbíztam. Gyanúsan ghostolt hetekig, de volt már ilyen, betudtam annak, hogy sok a családi probléma, hogy néha sok vagyok és van, hogy nem érünk rá. Egy igazi barátság kibírja ezt, a miénk is sokmindent kibírt már 20 év alatt. Nem. Ő úgy zárta le ezt a 20 évet, hogy elfelejtett szólni. Most azt érzem, hogy használtak, majd eldobtak, már nem kellek, ahogy írta: "változnak a dolgok, változom én is". Most az a John Travolta mém vagyok, aki ott áll tétován, hogy mi a fasz, és nem akarom elhinni, hogy 50 évesen nem lehet ledobni már a jatszmákat és megbeszélni, ha valami bánt. És eszembe jut persze, hogy vak vagyok-e, vagy naiv, vagy mindkettő, de én nem dobok el barátsagot se szó se beszéd, én nem akartam megint magamban kételkedni, mert én tényleg hittem, hogy jó ember vagyok. És főleg gyászolni nem akartam a barátságot, amiben hittem és azt érezni, hogy megcsócsáltak és kiköptek, mert eddig kellettem és már nem kellek, és köszöni, hogy megértem, de nem szeretne beszélni sem erről.

És ne érezzem, hogy senkinek se kellek, de érezzem, hogy fontos vagyok, hogy értékes vagyok, és amúgy köszi, hogy megértem, de 20 év elég volt, csá.

Szóval szerintem kurvára el vagyok tájolva, semmi sem evidens, és erre most kell rájönnöm. És lehet, hogy mégse vagyok jó ember. Mindenesetre gondolkodhatok rajta, de ez már nem változtat semmin.

Asszem még nem éreztem ennyire nyomorultul magam sose.

[angelofghetto]

dezsavű

Az öregségben az a jó, hogy az ember emlékezetből válaszolhat a történelmi kérdésekre. Emlékszem a rendszerváltás előtti időszakra, hogy majdnem kirúgtak a fősuliból, mikor azt találtam mondani politikai gazdaságtan órán, hogy mi itt nem a szocializmust építgetjük, hanem egy fura kapitalizmust, amiben amúgy mi leszünk a munkásosztály.

Aztán jött a peresztrojka meg a glásznoszty, és úgy hullott szét a keleti blokk mint kiszakadt zsákból a pingponglabdák. A volt szoci országokban egymásnak feszültek az összezárt nemzetiségek (azóta is képtelen vagyok megjegyezni az utódállamokat), néhol fegyverek nélkül, máshol véresen. Volt, ahol lecsukták a korábbi fejeseket, másokat kivégeztek, nálunk semmi ilyesmi nem történt.

Kádár utolsó beszéde egy öreg, megbomlott elme hablatyolása volt, és mindenki döbbenten hallgatta. Emlékszem az öreg nénik sopánkodására, "jaj mi lesz velünk Jani bácsi nélkül". Aztán Pozsgai derült égből bedobta, hogy az '56-os ellenforradalom valójában forradalom volt, ami önmagában jelezte, hogy a hatalom már nem az a hatalom, mint azelőtt. A főmuftiknak két komoly választása volt: vagy megkockáztatják hogy megdádázzák őket, vagy az élére állnak a folyamatnak, és átmentik amit lehet. Láttuk, melyiket választották. Azóta sem változott lényegileg semmi: aki a tűz közelében van, az tovább lophat, csak a léptéke más. A közvagyonra, ahogy a szoci viccben volt, ma is "elvi szemmel" tekintenek. Nemigen lehetett előre látni, mikor és mitől borul a bili, de valami volt a levegőben, amiből tudni lehetett, hogy valami más lett, valami készül. Most ugyanezt érzem.

De talán majd ti, gyerekek, nektek sikerül. Csak az a szép zöld gyep, csak az fog hiányozni...