(a 444-en megjelent UP féle szokásához híven összeszedetlen Palotai-nekrológ kommentszekciójában feltűnt még két írás amiket nem olvastam, sok-sok újat nem találtam bennük meg nem is untatlak benneteket, illetve igen, a hajtás alatt)
az egyik a telex megemlékezése:
A másikat Podlovics Péter 'a Quimby menedzsere' (ezt gugliztam ki faszom se tudja mi az a quimby :D ) osztotta meg de nem az ő írása, hanem Vasák Benedeké, aki meg valami kommunikációs valami:
"Vasák Benedek barátom tavaly előtt a Fater születésnapjára olyat írt, aminél én csak bénábbat tudnék.
Valamiért nem lehet megosztani, szóval copy paste
Zsolti legutóbbi szettje, amit hallottam ugyanígy 2021-es. (jajj de szégyellem magam, hogy nem használtam ki minen lehetőséget!) Bulizni indultam akkor de végül a kordonra könyökölve leesett állal hallgattam végig az első sorból!
Benedek ezt írta, nehéz ennél jobban összefoglalni.
Palotai Zsolt volt a legbiztosabb zenei ízlésű ember, akit valaha ismertem!"
---
…Ezt tavalyelőtt írtam, a hatvanadik születésnapján. Azóta leszedtem, most felrakom újra.🖤
Ha van valami értelme a Facebooknak, akkor az az, hogy egyszer csak szembe jött ez: hogy a Palotai 60. Ez az, amit nem ír meg az újság, mert ha valamelyik újság megírná, az már rég megszűnt, vagy ha valamelyik újság megírja, azt én már rég nem olvasom.
Nagyon fura érzés ez, mert 2021-ben a Palotai 60 azt jelenti, hogy már akkor is rohadt öreg volt (30!), amikor kezdte, és amikor nekünk, hol csillogó, hol fátyolos szemű késő-tizenéves fiataloknak betolta a bomba csajozós vagy énelvesztős zenéket a Tilosban.
Szóval szembejött ez a Palotai 60, gyorsan át is pörgettem a nekrológszagú megemlékezéseket itt a Facebookon. Mindegyikben az volt az érdekes, hogy az Öreg már mindegyikben "Az Öreg" volt, sokezer szettel, partival, mix-szel a háta mögött, de mindegyikből csak az derült ki, hogy ő az "Öreg", de egyikből sem az, hogy miért lett ő az "Öreg".
Nehéz is ezt megmagyarázni. Akik a szubkultúra részei, azoknak egyértelmű. Akik meg kívül esnek a szubkultúrán, sosem fogják megérteni.
Ha én behunyom a szemem, és a 90-es évek elejére gondolok, akkor a csodálatos csajokon, Hazai Attilán meg Tódoron kívül egyvalakit látok magam előtt: ezt a hórihorgas, atlétába öltözött, szélsőségesen mesterséges fényben, kontrasztos árnyékokban úszó, görnyedten koncentráló alakot a Tilos az Á galériáján. Palotai Zsolt maga volt a DÍDZSÉ allegóriája, long before, jóval azelőtt, hogy Fatboy Slim lett azzá (pont úgy néztek ki egyébként, csak amikor Zsolt már menő lemezlovas volt, Fatboy Slim még egy közepesen béna gitárzenekarban bohóckodott 😀 )
Az ember gyakran töpreng olyan problémákon, hogy miért pont Palotai lett ÉLETE LEMEZLOVASA. Soha senkinek nem táncoltam annyit, nem voltam annyi szettjén, nem hallgattam annyi mixét, mint Palotainak, így hát elég gyorsan megfejtettem a talányt. Soha, senki mástól nem hallottam annyi számot ELŐSZÖR, mint Palotaitól. Amit ő művelt, az nem diszkó volt, hanem népművelés.
Persze, a kései, manierista, megélhetési évek Rewind-jai már a megszokásról, és a popkultúra átkáról, az önismétlésről szóltak, de Palotai számomra mindig is az a radikális eklektika volt, amely elemi erővel határozta meg felhőtlen ifjúságunkat a boldog kilencvenesekben.
Palotai szettjei az "anything goes", a "minden mehet" végtelenül felszabadult, életérzéssé nemesült esztétikáját hirdették. Ugyanazt, amit mondjuk Rajk László építészete, a kései Tandori irásművészete, Ács rendezései vagy Bódy filmjei hirdettek.
Palotai szettjei a radikális eklektika sújtó megtestesülései voltak. Sem a szüleink, sem a gyerekeink nem fogják megérteni, hogy mit jelentett az, hogy a kádárizumus összeomlásával egyszerre hullott a nyakunkba az összes létező szubkultúra, irányzat, stílus, műfaj, ideológia, manír és üzenet. Az aluljárók tömve voltak 160 forintért árult paperback Bakunyinokkal és Szolzsenyicinekkel, a mozik tele voltak 30 forintért árult Derek Jarmanekkel és John Watersszekkel, bárhová nyúltál, ömlött rád az O története, a Tizenegyezer vessző, a Nietzsche- és Hamvas-összes, Foucault, Heidegger és kibaszott ostoba Castaneda.
A kilencvenes évek eleje brutális kultúrkáosz volt (pedig hol volt még a kereskedelmi televíziózás!), amire a belpesti értelmiség egyetlen értelmes önvédelmi reakciója a totális bezárkózás volt. Bezárkóztunk egy nagyjából három háztömbnyi területre, a Tilos, a Zanzibár, az Egocentrum, a Totálkár (vagy ez a kettő ugyanaz?) által kijelölt területre, amely bármelyik ELTE bölcsészkari épülettől biztonságos sétatávolságra volt. Popkulturálisan pedig a Velvet Uderground/Lou Reed-David Bowie-Talking Heads-gettóba szorultunk bele, amit magyar vonalról még valahogy kiegészített a Cseh Tamás-Bizottság-Kontroll/Európa Kiadó vonal.
Tényleg annyira szűk volt a világunk, mint egy Bereményi-Cseh Tamás-dalszöveg, teljesen elveszve kóvályogtunk a nyakunkba szakadt, értelmetlen szabadságban.
Na, ebben az elveszett világban mutatott utat az a vékony, hórihorgas, görnyedt, atlétatrikós csávó, ott, a Tilos galériáján. Ő mutatta meg, hogy itt az új esztétika, hogy minden mehet. Konkrétan tőle tanultam meg, hogy a Besame Muchóra (ikonikus Palotai kezdőtrekk!) simán rá lehet keverni Renegade Soundwave-et, arra meg lazán jöhet Buddy Rich, amit magától értetődően lehet átfolyatni valami sosem hallott dárenbézbe, hogy aztán kötelességtudóan berakjon valami Iggy Popot, de az egész Ian Dury perverz funkjába, vagy a Sonic Youth paródia-sideprojektjébe, a Ciccone Youth-ba fulladjon...
Tizenöt évet húztam le az A38-on, és ha valamit megtanultam, akkor az az, hogy a közönség mindig UGYANAZT akarja. Ez Palotai pokla is, ha az Isteni színjátékban jutna egy bugyor az Öregnek, az biztosan a Mindig Ugyanazt Játszók Bugyra lenne. Palotai számára nincs nagyobb büntetés, mint Ugyanazt Játszani.
Eleve a DJ-karrier nem a karrierek csúcsa. A Tilos az Á mutatott ezer utat, a főhősök egy része kurva menő japán meg szingapúri nagykövet lett, vagy elenpés médiamegbízott, vagy közepesen menő budai kricsmik üzemeltetője.
A Tilos az Á vége iszonyat szomorú lett, levitézett baller kommunikációs tanácsadók pimpelik újra BMW X-valahányasokból az egykori mítoszt (Tilos a Tilos, Jézusom!). Palotai eufórikus szettjeinek vállán, a meggondoltan árazott boroskólák bevételéből sok-sok kis senki kapaszkodott fel a harmadvonalas politikai nirvánába.
Miközben ez a félelmetes ízlésű, ikonikus jelenség jóformán éhezik. A több ezer buli nem túlzás, és valahol az is sorsszerű, hogy ehhez az ösztönös, de totál önsorsrontó zsenihez fűződik (nagyon, nagyon távolról) a magyarországi partikultúra legnagyobb drámája, a West Balkán-tragédia.
Palotai Zsolt 60 éves, 30 éve tolja a rakenrollt. De ezt a műfajt nem lehet 30 évig csinálni. Még úgy sem, hogy az ország legszélesebb látókörű, legjobb ízlésű, félelmetesen közönségre hangolódott lemezlovasa vagy. Ez nem államilag rommá támogatott, egyetemi tanszékek által kanonizált kulturális értékteremtés. Ez az ifjúságunk, és én igazán örülök, hogy egy fél generációval utánuk még volt valami jelentése és jelentősége, de illúzió azt hinni, hogy bármi nyoma marad, és bármilyen kulturális imprintet hagy az utánunk jövőkben.
Tulajdonképpen az a baj, hogy Palotai szettjein sosem tudtam felszabadultan táncolni. Palotai szettjeire tanulni járt az ember, én legalábbis biztosan, mint ahogy a fiatalabb DJ-k nagy része. Palotai szettjeit én mindig úgy hallgattam, mintha olvasnék, vagy valami nem ismert Mozart-szonátát hallgatnék, hopp, ez milyen jó ötlet, hopp, mekkora átkötés, hopp, erre a pakisztáni világzenére hogy lehetett már rákötni ezt a dél-londoni hiphopot...
Na mindegy. Palotai Zsolt kiválóan példázza, hogy vannak szubkultúrák, amelyek véget érnek, vannak tudományok, amelyeknek nincs módszertana, de legfőképpen azt, hogy nincsenek határok. És az ilyen művészet, abban a világban, amely kizárólag a határokról, megszokásokról, manírokról, modorokról, és az ezeket perverz módon megerősítő iróniáról szól, sajnos halálra van ítélve.
Palotai tragédiája az öregedés és "korszerűtlenség" tragédiája, hogy egyszerűen elfogy körülötte a levegő. Bármennyire is revelatívak voltak a szettjei az én generációmnak a kilencvenes években, az a helyzet, hogy mondjuk a 14 éves lányomat egyetlen nap alatt több és sokfélébb kulturális impulzus éri, mint amennyit Palotai egy hónap 8-10 fellépése alatt adni tud.
Erre a problémára kétféle válasz van: az egyik a totális bezárkózás stratégiája - csak egyetlen kultúra, egyféle zene, egyféle öltözködési stílus, egyféle világ. A másik: temészetesen a jellegzetes tinédzser-cinizmus, minden szar, minden béna, very cringe a világ. Palotai egyikre sem ad választ, nem hajlandó, sosem volt hajlandó beleszorulni valami béna műfai gettóba, mint a dárenbéz, a hauz, a teknó vagy a trep. És nem volt hajlandó ironizálni, ilyen elviselhetetlenül kínos Necc Party-vonalon hirdetni az ultimate nihilt.
Palotainak sosem lesz szobra, sosem fog Kossuth-díjat kapni, mint ahogy azt - ironikusan? - követelte a tömeg annak idején. Készült róla ugyan egy portréfilm, amiből sajnos az égvilágon nem derül ki semmi, készültek vele interjúk, de hát Palotai sosem a szavak, sokkal inkább a szettek embere volt.
Az biztos, hogy nála "dídzsészerűbb" dídzsét sosem láttam. Az biztos, hogy legalább tíz dídzsét láttam felnőni, akik minden mozdulatukat tőle lesték el. Az biztos, hogy ő is azok közé tartozik, akiktől rengeteget tanultam. Azt a zenei, és merem remélni, hogy tágabb értelemben kulturális nyitottságot, amely a mai napig segít befogadni az új dolgokat, hát azt biztos, hogy tőle tanultam. Köszönöm, és boldog születésnapot.
15 notes
·
View notes