Tumgik
#túllépni
Text
Ha túléled a saját gondolataidat, bármit túlélhetsz.
1K notes · View notes
fuckinglove77 · 2 years
Text
Szeretném, hogy akarj, hogy küzdj értem/ értünk, hogy érezzem a szereteted/szerelmedet.., szeretném azt is, hogy nyálazz nekem hosszú perceket anélkül, hogy mondani kelljen.. és közbe hozzám bújj..
Már rég túl kellene lépnem rajtad, de ahogy megláttalak, bevillant összes közös emlék, amikor még szerettél..🖤
2 notes · View notes
csacskamacskamocska · 5 months
Text
Na, egy érdekes felvetés, a nem enyhülő sértettségről
Amúgy is azon gondolkodtam mostanában, hogy egyrészt miért hagy annyira mély nyomot, sérülést az, amit az ember gyerekkorában megél, másrészt, hogy az aktuális jó kapcsolatot milyen borzalmas módon rongálják a múltban megélt sérelmek. Konkrétan: Logan többször megbántott az ismeretségünk során és hiába vagyunk most szenzációsan jóban, ez újra meg újra feljön bennem, és már nem is a jelenre reagálok, hanem a múlt sérelem kezd el dolgozni bennem. És hiába látom, hogy ez történik, nem tudom értelmezni, nem tudok mit kezdeni vele. Eszembe jut és jönnek a negatív közhelyek: aki egyszer megtette, megteszi újra, ha igazán szeretne... sose tett volna ilyet, aki bánt, az nem szeret, stb, stb. (Nem párkapcsolatról van szó, ezek a dolgok bármilyen érzelmi kapcsolatban valós aggodalmak) És próbálok dacosan szembemenni a saját gondolataimmal, reálisan értékelni azt, amit a jelenben megélek, de utálom amikor felbukkannak bennem ezek a gondolatok mert nem tudom, hogy védenek vagy akadályoznak valójában. Lépj túl – jön a világ legostobább tanácsa, aminél már csak az – engedd el – okosság bosszantóbb. Azért nagyon fontos ez, mert ez több kapcsolatomban is jelen volt, hogy a sérelmek tovább dolgoztak, elvették a bizalmat és elvették annak a lehetőségét is, hogy a jelent igazán jónak éljem meg.
Szóval épp ezen agyaltam amikor szembejött egy bevezető írás, egy tréning beharangozó. nekem meggyőződésem, hogy maga a tréning sem sokkal több ennél vagy, ha igen, nekem ez is elég gondolkodni valót ad.
Miért maradnak velünk a korábban megélt sérelmek
mindent ugyanúgy folytat, mint korábban,
nem veszi észre, nem érzi át, mit is okozott,
nem képes bocsánatot kérni,
ha kér is, nem olyan súllyal, ami kellően kiengesztelne.
Ha tehát nehezen tudunk túllépni bizonyos dolgokon, nem feltétlenül magunkban kell keresnünk annak okát, mert a hiba olykor a másik készülékében van.
Szóval, úgy tűnik, hogy akár anyámra, akár bármelyik pasimra gondolva, a sérelmek egyszerűen nem lettek egy őszinte bocsánatkéréssel vagy mély ráébredés élménnyel feloldva. Ennyi a megfejtés. Lehet ezt mindenféle empátiahiánnyal meg akármivel magyarázni, a lényeg ez. Megbántottak és nem jött utána soha az a közelség érzés, hogy a másik sajnálja, szeretné semmissé tenni, feloldani azt a pillanatot amikor a megbántás megszületett.
De van még egy nagyon fontos része, én ezen dolgozom ezen a blogon, hogy az ember ráébredjen a saját felelősségére, arra, hogy mivel járult hozzá ahhoz, hogy az adott bántás/ megbántódás létrejöjjön.
Miben voltunk túl elnézőek, engedékenyek?
Mit nem adtunk meg a másiknak?
Mi kellett volna mondanunk vagy nem mondanunk?
Hogyan vállalhattunk volna nagyobb felelősséget a kapcsolatunkért?
És ami fontos még, hogy az amit az ember korábban sérelemként élt meg és nem lett orvosolva, az hozzáadódik a jelenben megélt sérelemhez. Minden, ami ért minket életünk során, az hozzáadódik a jelenben a hasonló helyzetekhez és sokkal nagyobb fájdalmat okoz, így irreális reakciót is vált(hat) ki.
Anyám tévedéseit és bántásait a saját hasonló tévedéseimmel és felismert bántásaimmal tudom feloldani, hiszen vele már nem tudom megbeszélni. Hogy mit lehet kezdeni olyanokkal, akikből nem lehet kicsikarni egy valós bocsánatkérést, mert saját magukkal nem akarnak szembenézni, azt nem tudom. Az jár a fejemben, hogy nekem mennyi embertől kéne bocsánatot kérnem, mennyi traumát hagytam magam mögött életem során. Sajnos, vannak megbántások, amiket csak mély érzelmi kapcsolatban lehet előhozni. Mert hinni kell benne, hogy a másiknak is nagyon fontos, hogy a kapcsolat jobb legyen a mostban és ezért hajlandó bocsánatot kérni valamiért amire ő talán nem is emlékszik, és talán nem is akart bántani, most meg bele kéne éreznie, hogy az mitől lehetett a másiknak maradandóan fájdalmas.
Tudod, akkor évekkel ezelőtt, akkor nagyon megbántottál, mert...
Néha tényleg nem akart bántani, néha meg igen. Néha tényleg nem akarunk bántani, néha meg... néha meg akarunk. :(
Tumblr media
13 notes · View notes
szottesfolditanyak · 4 months
Text
Manfréd
Alex után Manfréd: kutya. A papagáj tudós etológus társa és kísérleti alanya volt, így az emberi elme formális-logikai skilljeire képezték. Manfrédot viszont olyan emberek nevelték fel, akik az emberi észlelés lehetőségit kutatták.
"– Nem kell elmosogatnod az edényeket. – mondta Clara.
Átmentünk a nappaliba, ahol teljes sötétség volt. Meggyújtotta a petróleumlámpát. Még soha életemben nem láttam ilyen fényű lámpát. Ragyogó és hátborzongató volt a fénye, ugyanakkor lágy és finom. Árnyak vibráltak mindenhol. Úgy éreztem, hogy álomvilágban vagyok, nagyon távol a villanyfényektől megvilágított valóságtól. Minden úgy tűnt, Clara, a ház, a szoba, mintha egy másik időhöz, másik világhoz tartozott volna.
– Azt ígértem, hogy bemutatlak a kutyámnak – kezdett bele Clara, ahogy leült a kanapéra. – A kutya családunk teljes jogú tagja. Nagyon figyelj oda, mit érzel vagy mondasz a közelében.
Leültem Clara mellé. 
– Érzékeny, neurotikus kutya? – kérdeztem rettegve, a bejáratot lesve.
– Az igaz, hogy érzékeny. De nem neurotikus. Komolyan az a meggyőződésem, hogy ez a kutya egy magasan fejlett lény, de szegény párának, kutya lévén, igen nehéz, szinte lehetetlen túllépni önmagán.
Ezen az abszurd megjegyzésen hangosan elnevettem magam. Hogyan lehetne egy kutyának elképzelése önmagáról? Vitatkozni kezdtem ezen a képtelenségen.
– Igazad van – mondta elismerően. – Nem kellett volna az önmaga használnom. Inkább úgy mondhatnám, eltévedt saját fontosságánál útvesztőjében.
Tudtam, hogy rajtam csúfolódik. A nevetésem halkabb lett.
– Nevethetsz, de én valóban nagyon komoly vagyok – mondta Clara mély hangon. – Ítéld csak meg saját magad!
Közelebb hajolt, suttogóra halkítva hangját:
– A háta mögött sapónak hívjuk, ami spanyolul varangyosbékát jelent, mert úgy néz ki, mint egy óriási varangyosbéka. De ezt nehogy a szemébe mond, mert megtámad és darabokra tép. Ha nem hiszel nekem, vagy olyan vakmerő és ostoba vagy, hogy kipróbálod és a kutya megőrül, csak egy dolgot tehetsz.
– Mit? – kérdeztem ismét humorizálva, de már az igazi félelem árnyalatával.
– Nagyon gyorsan azt kell mondjad, én vagyok az, aki olyan, mint egy fehér varangyosbéka. Ezt nagyon szereti hallani.
Nem fogok bedőlni a trükkjeinek, gondoltam. Sokkal értelmesebb vagyok annál, hogy ilyen képtelenségeket elhiggyek.
– Talán betanítottad a kutyádat, hogy a sapo szóra negatívan reagáljon – vitatkoztam. – Van egy kis gyakorlatom a kutyanevelésben. Bizonyos vagyok benne, hogy a kutyáknak nincs elég intelligenciájuk ahhoz, hogy megértsék, mit mondanak róluk az emberek.
– Jól van, próbáljuk ki. Csináljuk a következőt – javasolta. – Először hadd mutassalak be neki. Aztán megkeressük az állattani könyvben a varangyosbékákat, és megjegyzéseket teszünk rájuk. Majd egy idő után nagyon csendesen azt mondod nekem, ez a kutya tényleg úgy néz ki, mint egy varangyosbéka. Majd meglátjuk, mi történik.
Mielőtt elfogadhattam vagy elutasíthattam volna a javaslatát, kiment az oldalajtón és ott hagyott egyedül. Biztatgattam magam, hogy ura vagyok a helyzetemnek és nem hagyom, hogy ez a nő olyan lehetetlenséget beszéljen belém, hogy egy kutyának magasan fejlett tudata lehet.
Próbáltam meggyőző érveket keresni, mikor Clara visszajött a legnagyobb kutyával, amit valaha is láttam. Masszív kan volt, akkora mancsokkal, mint egy csészealjtányér. Fénylő fekete volt a szőre, sárga szemeivel úgy bámult, mint aki halálosan unja az életét. Kerek fülei voltak, a pofája kidudorodott és ráncos volt. Jól mondta Clara, valóban nagyon hasonlított egy óriási varangyosbékára. A kutya egyenesen hozzám jött, aztán megállt, majd Clarára nézett, mintha arra várt volna, hogy mondjon neki valamit.
– Taisha, hadd mutassalak be Manfréd barátomnak. Manfréd, ő pedig Taisha.
Ki akartam nyújtani a kezem, hogy megrázzam a mancsát, de Clara egy kézmozdulatával nemet intett.
– Nagyon örülök, hogy találkoztam veled, Manfréd – mondtam, ügyelve, nehogy elnevessem magam, vagy komolytalannak látsszak.
A kutya közelebb jött és szagolni kezdett a combtövemnél. Undorodva hátra ugrottam. A kutya egy pillanat alatt megfordult és meglökött a hátsó felével, pontosan a térdhajlatomnál, mire elvesztettem az egyensúlyomat. Térdre estem, aztán a kezeim is lent voltak és az állat nyalogatni kezdte az arcomat. Mielőtt felkelhettem volna, vagy arrébb gurulhattam volna, a kutya éppen az orrom alá szellentett.
Visítva felugrottam. Clara annyira nevetett, hogy szóhoz sem tudott jutni. Megesküdtem volna rá, hogy Manfréd is vele nevetett. Áradóan jókedvű volt, Clara mögé trappolt és onnan kukucskált rám, a padlót kaparva óriási mellső mancsaival.
Annyira sértve éreztem magam, hogy azt ordítottam: – Te átkozott, bűzlő varangyosbéka!
Abban a pillanatban a kutya rám ugrott és a fejével a földre döntött. A padlóra estem és a kutya rám állt. Az állkapcsa csak néhány centiméternyire volt az arcomtól. Dühöt láttam sárga szemeiben. Kellemetlen szájszaga bárkit hányásra késztetett volna, magam is közel álltam hozzá. Minél hangosabban sikítoztam Clarának, hogy vegye le a kutyát rólam, az annál vadabbul morgott és vicsorgott. A félelemtől már az ájulás határán jártam, mikor meghallottam Clara kiáltását a kutya morgása és az én visítozásom közben.
– Mondd neki, amit neked mondtam, mondd neki gyorsan!
Túlságosan rémült voltam ahhoz, hogy meg tudjak szólalni. Clara dühösen próbálta a füleinél fogva lehúzni a kutyát rólam, de ez csak még jobban felbőszítette az állatot.
– Mondjad neki! Mondjad neki, amit mondtam! – kiabálta.
Legnagyobb rémületemre nem emlékeztem, mit kell mondanom. Már majdnem elájultam. Hallottam saját sikoltó hangomat.
– Nagyon sajnálom, Clara az, aki egy varangyosbékára hasonlít.
A kutya azonnal abbahagyta a vicsorgást, és leszállt a mellkasomról. Clara felsegített, és odavezetett a kanapéhoz. A kutya úgy követett bennünket, mint aki segíteni szeretne. Clara megitatott velem egy kis meleg vizet, amitől még jobban hányingerem lett. Alig tudtam a mosdóházig elérni, szörnyen rosszul lettem.
Később, amikor már a nappaliban pihentem, azt javasolta Clara, hogy nézzük meg Manfréddal együtt a varangyosbékákról szóló könyvet és így alkalmam lesz ismételgetni, Clara az, aki úgy néz ki, mint egy fehér varangyosbéka.
– Ki kell törölni minden zavart Manfréd agyából. Kutya léte nagyon kicsinyessé teszi – magyarázta Clara. – Szegény pára nem akar ilyen lenni, de nem tud magán segíteni. Kirobban, ha azt érzi, hogy valaki kicsúfolja. Azt mondtam, hogy az én mostani állapotomban nagyon gyenge alany vagyok a további kutyapszichológiai próbálkozásokhoz. De Clara kitartott amellett, hogy a végsőkig játsszam ki a helyzetet. Manfréd odajött megnézni a képeket. Clara kötekedett és viccelődött, milyen furcsák ezek varangyosbékák, némelyikük egyenesen undorító. Én is belementem a játékba. A spanyol sapo szót és a varangyosbékát képtelen beszélgetésünk alatt olyan sokszor és hangosan mondtam ki, ahányszor csak tudtam. De semmi reakciót nem váltott ki Manfrédból. Úgy tűnt, ugyanúgy unatkozik, mint mikor először megpillantottam.
Aztán, ahogy megegyeztünk, jó hangosan azt mondtam, Clara valóban úgy néz ki, mint egy fehér varangyosbéka. Erre Manfréd azonnal csóválni kezdte a farkát és teljesen felélénkült. Ezt a kulcsmondatot számtalanszor megismételtem és minél többször ismételtem, a kutya annál izgatottabb lett. Aztán egy pillanat alatt azt mondtam, hogy én egy sovány varangyosbéka vagyok, aki azon igyekszik, hogy olyan legyen, mint Clara. Erre a kutya akkorát ugrott a magasba, mint aki elektrosokkot kapott. Clara azt mondta, hogy egy kicsit túl messze mentem, de szerintem Manfréd annyira fellelkesedett, hogy nem bírt magával, és kirohant a szobából.
Zavartan hátradőltem a kanapén. Mélyen magamban a nyilvánvaló bizonyítékok ellenére sem tudtam elhinni, hogy egy kutya így reagáljon egy lekicsinylő gúnynévre, mint Manfréd.
– Mondd Clara, mi ebben a trükk? – kérdeztem. – Hogy tanítottad be kutyát, hogy így viselkedjen?
– Ez nem trükk – válaszolta. – Manfréd egy titokzatos, ismeretlen lény. A földön csak egy ember van, aki sapónak, sapítónak, vagy kicsi varangyosnak hívhatja, anélkül hogy haragra gerjesztené. A napokban te is találkozni fogsz ezzel az emberrel. Ő az, aki ismeri Manfréd titkát, és az egyetlen, aki el tudja mondani neked.
Hirtelen felállt. – Hosszú napod volt – mondta, odanyújtva a petróleumlámpát. – Azt hiszem, itt az ideje, hogy ágyba bújjál.
... [pár hónappal később] ...
Clara a következő nap sem jött még vissza, így a szokásosnál egy kicsit később mentem a barlangba. A visszafelé vezető utamon azt a feladatot adtam magamnak, hogy csukott szemmel menjek vissza a megszokott, mindennapos utamon. Kíváncsi voltam, hogy képes vagyok-e botladozás nélkül haladni, mert tegnap este nagyon furcsának tűnt, hogy a barlangból hazafelé tartva egyszer sem botlottam meg. Most, hogy nappal, csukott szemmel gyalogoltam, többször megbotlottam a sziklákban és fatörzsekben és csúnyán felhorzsoltam a lábszáramat.
A nappali szobában ültem a földön, épp a sebtapaszt ragasztottam a horzsolásaimra, amikor Clara váratlanul belépett az ajtón. 
– Mi történt veled – kérdezte meglepődve. – Verekedtetek a kutyával?
Ebben a pillanatban Manfréd baktatott be a szobába. Meg voltam róla győződve, értette, mit mondott Clara. Morózusan ugatott, mint aki megsértődött. Clara megállt előtte és derékból könnyedén meghajolva, mint ahogy az ázsiai tanítványok szoktak a mesterük előtt, a lehető legtekervényesebb kétnyelvű bocsánatkérésbe kezdett. 
– Rettenetesen sajnálom, kedves senor, hogy olyan könnyelműen szóltam az ön feddhetetlen viselkedéséről és kitűnő modoráról, és mindenekfelett az ön legfőbb meghatározójáról, ami önt un senor entre senores, el mas ilustre entre todos ellos – a fejedelmek fejedelmévé teszi, az összes közül a legkiválóbbnak.
Teljesen összezavarodtam. Azt hittem, elment az esze Clarának a háromnapos távolléte alatt. Még sohasem hallottam így beszélni. Nevetni szerettem volna, de a komolysága a torkomba szorította a nevetést.
Éppen egy másik bocsánatkérési sorozatba akart belekezdeni, amikor Manfréd ásított egyet, unottan ránézett és kivonult a szobából.
Clara leült a kanapéra és egész testében rázkódott a visszafogott nevetéstől. 
– Mikor meg van sértődve, csak egyféleképpen lehet megszabadulni tőle: halálra kell untatni a bocsánatkérésekkel – mondta bizalmasan.
Azt reméltem, hátha elmondja, merre volt az elmúlt három nap alatt. Vártam egy kicsit, de hiába. Én elmeséltem neki, hogy távolléte alatt Manfréd mindennap meglátogatott a barlangban. Olyan volt, mintha időről időre ellenőrzött volna, hogy jól vagyok-e.
Ismét azt szerettem volna, ha mond valamit az útjáról, de helyette azt felelte: 
– Igen, ez a kutya nagyon gondoskodó és rendkívül tekintettel van másokra. Éppen ezért ugyanezt várja el másoktól is, és ha úgy érzi, hogy nem kapja meg, megvadul. Mikor ilyen hangulatban van, halálosan veszélyes. Emlékszel arra az estére, amikor majdnem leharapta a fejed, mert varangyosbékának hívtad?
Témát akartam váltani. Nem volt kedvem Manfrédra, mint egy őrült kutyára gondolni. Az utóbbi időkben egyre inkább barát volt, mint állat. Az egyetlen olyan barát, aki bizonytalan bizonyosságával igazán megértett és teljesen magával ragadott.
...
Hetek, hónapok teltek el. Nem figyeltem az idő múlását, Clara, Manfréd és én tökéletes harmóniában éltünk. Clara nem sértegetett többet, vagy talán én nem éreztem magam megsértve. Minden időmet az összegezéssel töltöttem és kung fut gyakoroltam vele és Manfréddal, aki száz fontnyi csont- és izomtömegével igencsak veszélyes ellenfél volt. Tudtam, ha fejjel nekem rohan, az ugyanolyan értékű, mintha egy kung fu-bajnok ütött volna meg.
Egy ellentmondás bántott, amit nem tudtam megfejteni. Amíg Clara kitartott amellett, hogy az energiám növekedőfélben van, mivel már beszélgetni tudtam Manfréddal, én pont az ellenkezőjét hittem: azt, hogy lassanként a végére érek.
Bármikor, ha Manfréd és én egyedül maradtunk, leírhatatlan vonzalom kerített hatalmába. Valósággal rajongtam érte. Ez a vak szeretet, amit iránta éreztem, hidat formált kettőnk között és ezen át tudta gondolatait és hangulatait felém közvetíteni. Tudtam, hogy Manfréd érzései olyan egyszerűek és közvetlenek, mint egy gyereké. Átélte a boldogságot, kényelmetlenséget, büszkeséget, ha valamit elért és a félelmet, ami nála azonnal haragra fordult. De tulajdonságai között a legbámulatraméltóbbnak a bátorságát és az együttérzésre való képességét találtam. Éreztem, hogy valóban sajnálta Clarát, amiért varangyosbékára hasonlít. Bátorság tekintetében Manfréd páratlan volt. Az ő bátorsága a felszabadult tudatosság bátorsága volt, bár tudatában volt börtönének. Számomra Manfréd túl volt minden felfoghatón. Senki más sem tudott volna úgy szembenézni a magányossággal, mint ahogy ő, ha csak nem lett volna ilyen páratlan bátorsága.
Egy délután, amikor visszatértem a barlangból, leültem a zapote fa árnyékába pihenni. Manfréd odajött hozzám, ráfeküdt a lábamra és azonnal elaludt. Horkolását hallgatva és meleg testének súlyát érezve a lábamon elálmosodtam. Elaludhattam, mert hirtelen arra ébredtem fel, hogy álmomban azon vitatkozom anyámmal, hogy ne kelljen visszatennem a helyükre az evőeszközöket a mosogatás után. Felpillantottam, és Abelar úr nézett rám merőn, félelmetesen hideg szemekkel. Merev nézése, testtartása, különlegesen formált arca és koncentrálása teljesen azt a hatást tette rám, mint egy sas. Tisztelettel és félelemmel töltött el.
– Mi történt? – kérdeztem. Megváltozott a hőmérséklet és eltűnt a fény. Majdnem sötét volt; az alkonyat árnyai átnyúltak a belső kerten.
– Az történt, hogy Manfréd befolyása alá kerültél, aki mint egy megszállott használta az energiádat – mondta széles mosollyal. – Ugyanezt csinálta velem is. Úgy látszik, nagyon őszinte kapcsolat van kettőtök között. Próbáld meg sapito-nak szólítani, lássuk, mérges lesz-e.
– Nem. Nem tudom megtenni – mondtam ujjaimmal végigszaladva Manfréd fején. – Olyan gyönyörű és magányos, hogy lehetetlen, hogy varangyosbékához hasonlítson.
Furcsa volt, hogy kiszaladt a számon ez a szó, mert valami bennem nem akarta megkockáztatni, hogy megsértse Manfrédot.
– A varangyos békák is gyönyörűek és magányosak – mondta egy villanással Abelar úr.
Saját bátorságomon meglepődve hirtelen Manfrédhoz és a legszebb érzésekkel telve a fülébe suttogtam, „Sapito”. Erre nagyot ásított, mint akit untat a rokonszenvem.
Abelar úr nevetett. – Menjünk be a házba, mielőtt Manfréd elveszi az összes energiádat. Egyébként melegebb is van bent. "
Taisha Abelar -- Absztrakt repülés 1996 / The Sorcerer's Crossing - A Woman's Journey
6 notes · View notes
lelkemaperemen · 1 year
Text
"Imádkoztam Istenhez azért, hogy egy nap a felesége lehessek.
És imádkoztam Istenhez azért, hogy segítsen rajta túllépni."
27 notes · View notes
kinlodok · 1 year
Text
Én miért nem tudok túllépni, és keresni mást, ahogyan ő tette?
17 notes · View notes
stvtic-screvms · 7 months
Text
elmondhatlanul sokat jelent nekem az a katarzis, amit koncert előtt, közben, és után érzek. Barkóczi Noémit hallgatva, elmélázva a dalszövegeken, amiket alapjáraton már fejből tudok, de valahogy koncerten jön át valóban, hogy mit is jelent az ember számára 1-1 szám, illetve dalszöveg. nem győzöm elégszer hangsúlyozni, hogy ezek a számok mennyit jelentenek nekem. annyira megnyugtató azonosulni ezekkel a dalokkal. és hogy mennyire kellemes tudat, hogy nem vagy egyedül ezekkel az érzésekkel, gondolatokkal. és hogy mennyire segítenek a számok túllépni, vagy épp elfogadni olyan dolgokat, amiket az ember saját magának se akar bevallani. tán a probléma az volt, hogy túlságosan kötődtem egy olyan emberhez, akinek fele annyit se számítottam. bár lehetnénk egyből barátok, s kitöltenéd az űrt. már csak nagyon ritkán gondolok rád. kezdet és vég. a dolgok talán, amik egykoron sokat számítottak, idővel tényleg elmúlnak, vagy csak az érzés fog gyengülni. keserédes folyamat. és hát lehet, hogy most nem épp nekünk kedvez az élet, de talán valóban ez a folyamat teszi teljessé ezt az esetlen, de szerethető életet. mert történhet tőlem bármi, én akkor is itt fogok állni, ha nem ezek lesznek a legszebb éveink. <3
hihetetlenül jó érzés volt Noémivel és Benedekkel beszélgetni. tudom, hogy egy nap a jövőben, mikor már rég a 20-as éveimből kiléptem, és megbékéltem az élet körforgásával, eszembe fog jutni ez az élmény, mely nekik lehet annyira nem is volt jelentős, viszont nekem mennyire segített rendbe rakni a lelki békém. szóval, Benedek szavaival élve, nem szabad ilyen dolgokat magunkban tartani, azért is írtam ezt a kis szösszenetet. kis fájdalommal, de annál nagyobb boldogsággal és szeretettel fogok erre az estére visszaemlékezni.
3 notes · View notes
szemelyesfirkak · 8 months
Text
Csörgött a telefonom, újra kerestél,
ekkor én már nem vártam rád,
persze mindig akkor térsz vissza,
amikor már kezdek túllépni rajtad.
Kérdezted itthon vagyok-e,mert nálunk vagy és épp a testvéremmel beszélgetsz,
és hogy majdnem bementél ösztönösen a szobámba,mert azt a szobát ismerted a legjobban a házunkból,
meg akartad mutatni az új cuccaidat amiket még nem láttam,azt mondtam még láthatom.
Mondtad,hogy este fellépsz és ott kell lennem mindenképpen,mert nekem fogsz játszani minden dalt.
Nem tudtam mire vélni ezt a beszélgetést,mert legutoljára amikor beszéltünk haragudtál és én is rád.
Mire hazaértem már hajnal volt és te sehol sem voltál,
mintha csak álmodtam volna azt a telefonbeszélgetést,
de a szobámban újra éreztem a jelenlétedet.
és még érzem.
Én nem felejtettelek el,
Te elfelejtettél?
3 notes · View notes
searchingnewme · 1 year
Text
Remélem jól vagy.
Ma megint vissza kellett fogjam magam, hogy nehogy feloldjam a tiltást..
Tudom, hogy nehéz neked, de NEKEM IS kurva nehéz.
Mikor fogok túllépni rajtad? Mikor lesz az, hogy már nem fáj? Elmúlik ez valaha??
Én nagyon igyekszem.. de azt hiszem elérted, amit akartál. Piszkosul szenvedek minden nap. Remélem boldog vagy, hisz ezt akartad.
Hiányzol...
3 notes · View notes
nemvoltamelegjoneki · 2 years
Text
Azt hiszik azért rajzolok és festek folyton, mert ez a hobbim és el akarom majd adni a képeket. Pedig nem...
Szavakkal nem tudom és nemis akarom kifejezni mindazt, ami bennem zajlik.
A festés megnyugtat, a rajzolás pedig segít elengedni, túllépni azon a bizonyos fájdalmon...
7 notes · View notes
tamasinbrooklyn · 1 year
Note
Kibaszottul elment az eszed ott nyc-ban de te tudod.
Aww, az anon inasba tett mint Orbánt a présember. ❤️
Egyébként az tényleg biztos csak ilyen belbrooklyni érzékenykedés, hogy egy olyan országban aminek van egy agresszíven nőellenes, melegellenes, szegényellenes, menekültellenes kormánya, ott talán elvárható lenne az ún. független liberális/progresszív értelmiségtől, hogy képes legyen túllépni a zsigeri fóbiáin és kihúzni a fejét seggéből
2 notes · View notes
Text
Találkozok H-val, az utóbbi alkalmakkor fél órákat vártam rá a hidegben, úgy hogy ismerem, és a megbeszélt időponthoz képest is 5-10percet csúsztam. Most sikerült majd 25 perccel túllépni, és lehet fog rám várni pár percet, hemréka, összehoztam.
5 notes · View notes
h3ymyf1sh · 2 years
Text
Tök irracionális, mert hát annyi minden más sem működik a gyerek általános iskolájában (más dolgok meg egyes pedagógusok elhivatottsága miatt hihetetlenül jól), de egy hete nem bírok túllépni azon, hogy az ötödikes osztálynak a nagyon rosszul sikerült központi tankönyvet is megúszósan, furcsán és iszonyú lassan leadó tanár már a harmadik töri óra óta a Lovagregényt vetíti ahelyett, hogy megpróbálna bármi értelmeset tanítani a középkorról. És nem az van, hogy legalább a film Wikipédia oldala alapján elbeszélget a gyerekekkel a tanerő arról, hogy melyik szereplőt melyik korszak milyen hőséről mintázták, milyen zene ment valójában a We will rock you helyett a lovagi tornákon, ne adj isten, hogy hogy alakult, hogy az és úgy jelenti ma Hollywoodnak a középkort, ami a filmben van, hanem csengetésnél leállítják, ahol jártak, oszt szevasz. Értek én mindent ennek a szakmai hátteréből, meg az én gyerekemnek, aki erről otthon beszél és kérdez, nem lesz ebből nagy hátránya, de ez talán még jobban jellemzi a helyzetet, mint a random YouTube videók nézetése.
7 notes · View notes
csacskamacskamocska · 2 years
Text
Megnéztem újra
egy videóanyagot. Elképesztő! Elképesztő miféle változáson mentem át az elmúlt 1-2 évben. A videó a kötődésekről, a sématerápiáról, teljesen mást mondott most mint korábban. Két évvel ezelőtt még az volt fontos, hogy kimondjam, hogy bántanak. Hogy megengedjem magamnak az érzést, hogy nem bánnak velem jól. (amúgy tényleg nem bántak velem jól) Az volt fontos, hogy hangot adjak az érzelmi igényeimnek. Hogy a forma nem elég, a tartalom az amiben hiányom volt és van. Meg kellett neveznem, hogy miben vagyok jó, megismernem, hogy mire vagyok képes és megtanulnom meglátni azt amire valóban vágyom. (engedni az impulziv dolgokat, de nem hagyni cselekvésbe menni) Régen azt mondták nekem, hogy fogjam vissza magam. Az szörnyű érzés. Most nem kell visszafognom magam. Már nem rohanok sehova. Szabad lassabban mennem. Attól nem vagyok se lusta, se halogató, se hanyag, hogy így működöm. Szabad dolgokat nem befejezni! Csak az arány fontos. A dolgaim, ötleteim 60-70%-át befejezem. Van, ami hiába remek ötlet, kevés vagyok rá egyedül és mostanában el szoktam gondolkodni, hogy az adott ötletre rá akarom-e tenni az életem. Mert, ha nem, akkor nem érdemes belekezdeni. Most is féltékeny vagyok például, de mindenféle erölködés nélkül tudok túllépni rajta. Féltékeny vagyok, mert nem akarom elvszíteni azt akit szeretek, és mert bizalmatlan vagyok sajnos nagyon. De valahogy mélyebben ásódott ki a párhuzamosság bizalma, hogy ami az én életemben nem jelentőségteljes az a másikéban sem. Látszólag lett egy vállrándítás, hogy ha becsapnak, becsapnak, ilyen az élet, több meló megelőzni mint átvászelni, ha megtörténik. És megint lett egy kibaszott nagy megerősítésem azon a vonalon, hogy a rossz idők elmúlnak, és nem hiábavaló semmi munka amit magunkért vagy másokért teszünk, csak meg kell látni, hogy hova vezetett.
Tegnap dühömben levakartam a falról 10 négyzetméternyi tapétát. Mondjuk, tervbe volt véve, szóval nem kínomban, de a düh hajtott. És közben ilyen remek dolgokon gondolkodtam. Aztán éjjel érdekes álmom volt, egy pasas egy lyukon keresztül egy piros villanydróttal piszkált a másik szobából. De az egész álom, a féltékenységem, az érintés nélküli közeledés, a villanydrót (nincs világítás most a klotyóban mert a villanyszerelő leszedte a lámpát és nem gondolta, hogy mielőtt elmegy hétvégézni, esetleg vissaszerelhetné), szóval az gész álomra a kiterjedt rálátás olyan megnyugtató volt. Hogy nincsenek itt rejtett tartalmak kéremszépen. Bármi is volt tegnap, ma már nyugi van.
Tumblr media
8 notes · View notes
Note
kérlek írj többet! sokszor ránézek a blogodra hátha van valami új. nagyon sok dolgon segítettél túllépni!
<3!
3 notes · View notes
Text
Amikor 9 voltam a tesitanár végig a fenekem fogta kötélmászásnál. Amikor szóltam erről valakinek, nem hittek nekem.
Amikor 11 voltam egy idősebb srác rendszeresen megfogta a "mellem" (nem igazán volt mit), csak mert ahhoz volt kedve.
Amikor 12 voltam az angol tanárom leribancozott az egész osztályom előtt, csak mert nem volt kész a házim, és "akkor már nyilván palizni voltam".
Amikor 13 voltam lett egy fiú barátom, aki végre segített túllépni a traumáimon, és már nem féltem férfiakkal egy helyiségben maradni.
Amikor 14 voltam a trolin többször is zaklattak, letapiztak, és ezért képtelen voltam egyedül trolira szállni hónapokon keresztül.
Amikor 15 voltam az akkori legjobb barátom kis híján megerőszakolt, majd másnap nem értette, hogy mi bajom vele.
Amikor 16 voltam újból találkoztam egy sráccal, akiben megbíztam.
Amikor 17 voltam a buszon újból megtörtént, ami 14 évesen.
Amikor 17 voltam azt hittem, hogy akarom a dolgokat a "megbízható sráccal", de túl sokat kért és rémálmaim vannak tőle a mai napig.
Most 18 éves vagyok, és újból van egy megbízhatónak tűnő srác az életemben, de egyszerűen képtelen vagyok nem arra gondolni, hogy mi van, ha esetleg ő is...
2 notes · View notes