pavor-noctvrnvs - Tumblr blog

pavor-noctvrnvs · 7 months

Text

A HÁBORÚ NAGYSÁGA ÉS AZ EMBER KICSINYSÉGE

Hamvas Béla (a szerző) 1942-ben a Szovjetunióban teljesített frontszolgálatot, itt írta A háború nagysága és az ember kicsinysége c. esszéjét. 1944-ben katonatisztként a rábízott zsidó munkaszolgálatosokat élete kockáztatásával hazaengedte. Németországba vezényelték, de megszökött menetszázadától, és az ostromlott Budapesten katonaszökevényként bujkált. A bevonuló szovjet alakulatok elfogták, és más foglyokkal együtt Szibériába akarták hurcolni, ám Hamvas ismét megszökött. A harcok során a budai hegyoldalba épült, Remetehegyi úti bérelt lakásukat bombatalálat érte, ott tárolt kéziratai és könyvei megsemmisültek. Hamvas a Silentium egyik esszéjében írta: „A sötét esztendőben minden földi vagyonomat elvesztettem… Valaki a birtokot levakarta rólam. Bőröm is vele ment, de jó… Effektív létezés csak a birtoklás teljes felszámolása után lehet. Itt kezdődik a valóság.”

És akkor következzen az esszé:

“OROSZORSZÁGI FELJEGYZÉSEK“

A háború még ki sem tört, arcát már megmutatta. Néhány vak hírre pánik támadt és mindenki a boltba rohant. Voltak, akik négy mázsa cukrot vettek, mások inkább lisztet vagy teát, rizst, vagy kávét, zsírt, törött borsot és szappant. Mindenki azt hitte, hogy e roham, ha nem is éppen morális, de legalább józan. A helyzet érettnek látszott arra, hogy az éléskamrát színültig töltsék. Arra senki sem gondolt, hogy huszonöt kiló fahéj birtokában is éhen lehet halni. Elég kevesen voltak, akik számottevő beszerzést tudtak eszközölni. Olyan ember pedig, aki életszükségletének valamennyi cikkét évekre biztosítani tudta volna, egyáltalán nem volt egy sem. A nagyarányú biztosító bevásárlásnak praktikusan semmi értelme sem volt. De a biztosítást nem is a józanság parancsolta. Nem ösztön volt ez, nem érdek, nem számítás, nem szenvedély. Haszontalan volt, vak, ostoba és nevetséges. De a hisztériában feltűnt a háború arca: a rettegés.

A rettegés, mondja Keyserling, az emberen uralkodó egyik ős Hatalom neve. Nem érzés, nem gondolat, nem meggondolás, nem érzelem. A rettegésnek, az Ur-Angst-nak ezenkívül a halálfélelemhez sincs semmi köze. A pánik napjaiban ez kézzelfoghatóan tapasztalható volt. Senki sem azért halmozott, mert életét féltette. Sokkal inkább azért, mert félt az élettől. Az Ur-Angst nem halál, hanem életfélelem. Tökéletesen és teljesen negatív, ezért nincs benne semmi értelem, semmi józanság, semmi realitás, semmi egészség, semmi morál, semmi szépség, semmi komolyság. Még csak pathologia sincs. Nem gondolja meg, hogy mi az, amire leginkább szüksége van és lesz, milyen mennyiségben, mennyi időre. Elementáris módon kitör belőle az a rettegés, amely nem lát és nem hall maga körül semmit, mert az ős Hatalom beleibe markol és megrázza. Rettegését azzal a botor tudattal magyarázza és mentegeti, hogy a kamra tele van, s így nincs semmi baj. Biztosítja magát. De nem a halál ellen, hanem egy élet ellen, ahol majd számolnia kell az élet egész nehézségével, a szükséggel, a hiányokkal, a lemondással. Megriad az élettől, amely valóban élet, nem pedig a fotőjben csücsülni, zsebében a kamrakulccsal és arra gondolni, hogy van háromszáznegyvennégy doboz szardíniája. Biztosítja magát a lét ellen, amely az emberi exisztencia fenyegetett és elvetélt voltát egész súlyában és nagyságában eléje viszi és életének végtelen törékenységére és kiszolgáltatott voltára fel kell eszmélnie.

A pánik sötét démonikus állapotában nem a halál arca tűnt elő, hanem a gyenge, hitvány és gyáva emberé, akiből hiányzik a hit, a bátorság és a nyugalom, hogy átküzdi magát, bármi lesz is: megyek és majd meglátjuk, mi lesz. A pánik embere nem bízik önmagában, sem embertársában, sem államában, sem a Gondviselésben. Félőrülten támolyog boltról boltra, hogy a fenyegető holnap elől elrejtőzzék. A jövő, mint vészjósló sötétség nyílik meg előtte. S nem érzi, hogy az idegbeteg vízióban egy csepp valóság sincs: az ős Rettegés nevű Hatalom bűvölete.

A pánik pszichológiai titka: elzárkózni. Az egész emberi sorsot leegyszerűsíteni a kamraszükségletekre és a táplálkozásra, itt megtenni a kellő intézkedéseket és abban az illúzióban lebegni, hogy most már minden jól van.

A legjobb lenne bombabiztos spájz, ahová be lehetne zárkózni és csak akkor kijönni, amikor a békét aláírták. Ez lenne az élet maradéktalan megoldása. Ez jelzi, hogy a háború kitörése pillanatában az emberiség hol állt, mit gondolt, mit érzett, milyen Hatalmakat szolgált és milyen életet élt.

Aki ebből a légkörből kiesik és a tényleges, aktív, aktuális, reális háborúba lép, az hosszabb, vagy rövidebb ideig tartó, de igen heves válságon esik át. Ezt a válságot kivétel nélkül minden katona átéli, aki a háborúban részt vett és az ellenség közelében elég ideig tartózkodott ahhoz, hogy a válság eredménye benne megszilárdulhatott, sőt határozott magatartássá lehetett. Ettől a pillanattól kezdve a katona az anyaországbelitől ezen az igen lényeges ponton elvált. És ez az a pont, ahol ketten egymást már nem értik. Az anyaországbelit a frontkatonától alapvető módon elválasztja és életük egész tartamára el is fogja választani, hogy az anyaországbeli a katonát nem érti többé. Miért? Mert a katona az ősi Rettegés nevű Hatalom bűvöletéből kiszabadult. Az otthoni ember alapvető magatartása az életben: az Ur-Angst; a katona alapvető magatartása, hogy az élettől nem retteg. Mindennemű biztosításból kilépett, a kamra-világszemlélet belőle eltűnt, a bombabiztos spájz ideálja értelmét vesztette.

Az a pillanat, amikor a katona életében e mérhetetlenül jelentékeny exisztenciális fordulat megtörténik, olyan minden egyebet meghaladóan érdekes, hogy méltó azt mozzanatról mozzanatra követni:

először, – az anyaországbeli rettegése is, a fronthangulat is csaknem kivétel nélkül mindenkiben kollektív és tudattalan; az igen nagy többségben sem az egyik, sem a másik soha nem is válik tudatossá;

másodszor, – a frontra kerülő katona a háborúval való legelső komoly érintkezésekor a rettegésből kollektíven kilép; ez a tűzkeresztség értelme;

harmadszor, – a katona azzal, hogy az Én biztosításának bonyolult praktikáját feladja, illetve, hogy a háború a katonát ebből a biztosításból kitépi, az egyetlen lépéssel az anyaországbeli fölé nő; exisztenciális rangban eggyel magasabbat foglal el;

negyedszer, – ezt az emberi értékrangot a katona, ha tudattalanul is, de egész nagyságában átéli, az anyaországbeli fölött való előnyét egyetlen pillanatra sem felejti el és nem hajlandó sem elfelejteni, sem feladni; ettől a pillanattól kezdve ő a több;

ötödször, – a front kollektív hangulatának legveszedelmesebbike: a katona az ellenséget emberileg közelebb érzi, mint az anyaországbelit; bizonyos szélső esetekben a katona az ellenséges katonával együtt közösségben él, mert exisztenciális rangban vele azonos fokon áll és az anyaországbelivel szembefordul; ez az állapot, természetesen, éppen olyan tudattalan, mint az egész folyamat.

(A TŰZKERESZTSÉG TÖMEGLÉLEKTANA.)

A legelső fütyülő golyó, a közelben robbanó legelső tüzérségi lövedék, vagy repülőbomba a katonát minden eddigi élményétől, egész eddigi életétől radikálisan, egyetlen pillanat alatt és brutálisan eltépi. A tűzkeresztség első perce éppen ezért semmi egyéb, mint a vákuum-élmény. Tökéletesen egyedül vagyok, mindenkitől elszakadtan, önmagam múltjától éppen úgy, mint a legközelebb álló embertől, senki sem segít rajtam, semmibe nem kapaszkodhatok, teljesen és visszavonhatatlanul magamra vagyok utalva. űrben vagyok és mindaz, amit eddig éltem, rólam szempillantás alatt leszakadt.

A vákuum élménye alig több, mint egy-két perc. A tiszt vezényszava, a parancsnok hangja felrázza. Minden erejét megfeszíti, hogy ebből az irtózatos űrből kijusson. A legalkalmasabb út ehhez: azt tenni, amit a többi. Újra belépni a kollektívumba. A parancsnak engedelmeskedni. A katona a tűzkeresztségig az anyaország kollektívumában él. Még akkor is, ha hivatásos katona. Attól kezdve, hogy az ellenség tüzébe került, igazi katona lett, mert a kollektívum számára már a hadsereg. Mindez nem időben játszódik le, hanem a tudattalan értelmek időtlen és abszolút mélységében.

Azt az exisztenciális lépést, amelyet a katona az űrből való feleszmélésének pillanatában kollektíven, a tiszt parancsára tesz, mikor a küzdelmet az ellenséggel felveszi, úgy kell hívni, hogy: a személyes Én bevetése.

A személyes Én bevetése az a mozzanat, amely az Ur-Angst-al szemben áll és amely az Ur-Angst-ból való kitaszíttatást jelenti. Ez az exisztenciális rang, amit a katona elért, amikor a harcot felvette és önmaga létét a harcban kockára vetette. Ez az a mindennél fontosabb emelkedés, amellyel az anyaországbeli kamra-világszemlélete fölé emelkedik. Ez az előny, amit nem felejt el egyetlen pillanatra sem és nem is hajlandó elfelejteni. Ez az a perc, amikor az Én anyagi biztosításának bonyolult praktikáját feladja. Énjét nem biztosítja többé, nem retteg, hanem éppen ellenkezőleg: Én-jét az életbe bevetette.

A fentiekhez, hogy minden félreértés ki legyen zárva, néhány magyarázó megjegyzést kell fűzni. A tűzkeresztség döntő mozzanatának kellős közepében úgynevezett bátorságról szó sincs. A bátorság, amelyet az anyaországbeliek emlegetnek, lélektanilag valótlan. Irodalom. Minden katona fél. A harc megindulásakor fél, harc közben fél, egy-egy hírre megrezzen, ha sejtelme támad, megborzong. Ez a félelem azonban semmi rokonságot sem tart az Ur-Angst-al. A rettegés ezzel a félelemmel soha, még kivételesen sem téveszthető össze.

A könnyebbség kedvéért jó, ha az ember a gyávaságnak kétféle módját különbözteti meg.

Az első fajta az, amikor a személyes Én bevetése mindössze látszat, a katona azonban ténylegesen és reálisan önmagát nem vetette be. Kényszerből ugyan úgy cselekszik, mint a többi, de ha van rá mód, elrejtőzik, magát a harcból kivonja, betegséget mímel. Ez a szimuláns. Ez a gyáva. Ez amorálisan gyáva, mert a bevetés látszata mögött morális visszavonulás rejtőzik. Bajtársait morálisan cserbenhagyja, a maga bőrét menti és visszavonul.

A morális gyávaság katonák között aránylag ritka. Mivel ennek az embernek mindenkitől elütő exisztenciális szaga van, a katonai kollektívum azonnal felismeri, számon tartja és izolálja. Az ilyen embert önmagából ki is veti. Lenézi, megveti, alacsonyabb rendűségét vele érezteti. Amikor az ilyen ember a csapatból végre kiválik, az egész közösség megvilágosodik és megkönnyebbül.

A második fajta gyávaság: a pszichológiai gyávaság. Az ember önmagához, annak ellenére, hogy halálfélelemben van, teljesen hű marad. Nem ritka az olyan eset, hogy a katona így szól: nem tudom mi van ma velem, félek, – és a káromkodást természetesen nem mulasztja el, mert ez a feloldás. A többi tudomásul veszi, mert tudja, hogy ez így van. Az ember néha ideges. Majd elmúlik. Visszavonulásról szó sincs. Az, aki csak pszichológiailag fél, Én-jét éppen úgy beveti, legfeljebb a foga vacog és a térde remeg. A frontkatona másnap már maga is nevet rajta. A pszichológiai gyávaság múló kondicionális állapot.

A tűzkeresztség perceiben a mindennél döntőbb választás megtörténik: morálisan visszavonulok, vagy személyes Én-emet bevetem. Pszichológiailag esetleg mindenki fél. A választás azonban ettől a kondicionális állapottól független, mert itt nem pszichológiai, hanem exisztenciális választásról van szó. Erkölcsileg csak az fél, aki a visszavonulás mellett döntött. A fronton ezt az embert úgy hívják, hogy: szívbajos. A következő percben pedig a választást már egész súlyával viselnie kell: morálisan vesztett, vagy nyert, – visszavonult, vagy önmagát bevetette. A pillanat hevében és látszatra a bevetést mindenkinek egyöntetűen végre kell hajtania. A szívbajosnak éppen úgy tüzelnie kellett s a parancsot éppen úgy teljesítenie kellett, mint a nem szívbajosnak. De a választás következménye azonnal jelentkezik: a morálisan gyáva önmagát elveszti, az aki magát bevetett, az önmagát megnyeri. Úgy hívják, hogy a gyáva elveszti a fejét, a nem gyáva pedig megtartja lélekjelenlétét. A lélekjelenlét fokáról azonnal felismerhető, hogy kicsoda milyen mértékben vetette be önmagát. A jó tiszt ezt egyetlen pillanat alatt felismeri. Már tudja, hogy kire számíthat, kire nem. S a legénység is tudja, hogy tisztje szívbajos, vagy sem.

Az anyaországbeli rettegésével szemben a frontkatona személyes Én-jének bevetése áll. A két állapot között levő különbség át nem hidalható és abszolút. A katona az Ur-Angst szennyes és mohó görcséből felszabadultan az életküzdelembe éppen azt veti be, amit az anyaországbeli meg akar tartani. A katona éppen annak a biztosításnak ügyefogyott voltát leplezi le, amelyben az anyaországbeli vakon és elborultan hisz. A katona éppen ott válik komollyá, ahol az anyaországbeli komolytalan. A katona rájön a spájzvilágszemlélet tökéletes értelmetlenségére és megtudja, hogy az emberi létet nem a táplálék tartja fenn, hanem: az elhatározás.

Az elhatározás tulajdonképpen végtelenül egyszerű, hallatlanul rövid, szinte hihetetlenül zajtalan és észrevétlen belső mozzanat. Az élmény maga inkább gyengéd, mint erőszakos. Éppen olyan gyengéd, mint amilyen brutális a rettegéstől való elszakadás. Az elhatározás az anyaországbelitől való rettenetes elszakadás negatívumának csaknem virágszerűen enyhe és puha pozitív oldala. Nincs benne semmi kényszer; magától folyik; egyszerre csak kicsurran valahonnan, rejtélyes mélyből, mint egy csepp méz; de benne van az emberi morális szabadság egész tündöklő ereje. Az embert inkább ellágyítja, mint megfeszíti; inkább mosolygóvá teszi, mint megdühíti; sokkal inkább passzivá teszi, mint tevékennyé. De meg nem ingatható nyugalmat és feltétlen ellenálló képességet hoz. Ellenőrizhetetlen távolságból indokolatlan, váratlan és csodálatos megbékülés, bizalom szállja meg. A katona szemtől szemben áll a Gondviseléssel.

Az emberi létet nem a tény határozza meg, hanem az elhatározás. A tény külső körülmény, mint az időjárás, a koszt, a kényelem; az elhatározás belső. S az emberi sors nem a külső körülményeken, hanem a belső elhatározáson áll, vagy bukik, győz, vagy visszavonul. Aki elhatározta, hogy Én-jét beveti, az csak nyerhet. Győz, még akkor is, ha elesik. Nem verhetik le. Mert visszavonulásra nem kényszeríthetik. A győzelem minden körülmények között az övé: den mutigen lässt es Gott gewinnen*, mondják a német katonák.

Elhatározás annyi, mint Én-emet minden hamis praktikából egyszer s mindenkorra kivonom. Az élet komolyságát nem tévesztem össze többet a tele spájzzal. Tevékenyen és elszántan elvállalom azt a részt, ami a kollektív feladatból reám esik. Szembefordulok éppen azzal a valósággal, amely elől rettegésemben mindig elrejtőztem. Az életbe belehajítom azt az Én-emet, aki eddig minden erejével éppen e valóságos, meztelen elemi élet ellen tiltakozott és a biztosításokat kereste. Rájöttem arra, hogy nem óvatosan, elhúzódva élek telivér, szimfonikus, a kollektívumban szépen hangzó sorsot, mert akkor a rettegésben lényegtelen maradok, állandó gyávaságban és morális visszavonulásban. Teljes értékű ember akkor vagyok, ha a valóság egész szigorát felismerve, önmagamat minden negatívumból kitépve szabadon állok, önmagamért és közösségemért az egész felelősséget önként vállalom.

* német: "Isten a bátrakat hagyja győzni"

Az elhatározás kivételes esetben nyilatkozik meg úgy, hogy az: a személyes Én teljes bevetése. Nagy többségben csak bizonyos százalékos arányról lehetne beszélni. A százalék a katona arcáról leolvasható. A parancsnok embereit tudattalanul aszerint veszi számba, hogy Én-jét kicsoda milyen százalékban vetette be. A legénység tisztjéhez aszerint ragaszkodik, hogy az az Én bevetését milyen százalékban teljesítette.

Arról beszélni, hogy azok, akik az elhatározást tökéletesen és maradéktalanul végrehajtották és személyes Én-jüket minden fenntartás nélkül, abszolút módon bevetették, százalékosan hányan vannak, lehetetlen. Az illető néha tizedes, néha számvivő, néha vezérkari százados, néha gépkocsivezető. De bárki legyen, telivér és rassz-ember. Műveltségnek, társadalmi osztálynak, fajnak, származásnak, katonai, vagy polgári rangnak semmiféle befolyása nincs. Lehet orvoszászlós, vagy tűzmester, szekerész kocsis, vagy alezredes.

Az olyan eset pedig, hogy az elhatározás egész tudatossággal és a személyes Én bevetésének legmagasabb foka, a teljes bevetés, tudatos elhatározás nappali fényében történt legyen meg, éppen egészen ritka. Ezeknek az embereknek a száma a német hadseregben felismerhetően nagyobb. Néha egészen fiatal fiúknál is tapasztalható. De az emberi személy minőségével minden esetben a legszorosabb kapcsolatban áll. Értéktelen ember ezt a lépést vagy egyáltalán meg sem tudja tenni, vagy csak töredékesen és hibásan, lassú részletekben és ingadozva tudja megtenni. És minél több valaki értékben, exisztenciális színvonala minél magasabb, az elhatározás tudatossága annál nagyobb, az Én bevetése annál maradéktalanabb és teljesebb. A sors olyan vonala ez, amit egész világossággal csak metafizikai értékben igen magas ember lépi át egész éberséggel. Egyetlenegy mozzanat döntő: kicsoda ez az ember Isten széke előtt.

Mi az elhatározás értelme?

Az elhatározás értelme, hogy a katona önmagát veszi komolyan, mialatt az anyaországbeli a spájzt veszi komolyan és ezzel önmaga komolytalanná válik. Az elhatározás jelentősége, hogy az élet középpontjába a morális felelősségében felébredt ember önmagát állítja, tudva, hogy ez az ember az, aki elől a tények meghátrálnak. Ha a sors hatalmainak nem engedsz, mondják Keleten, a Hatalmak fognak engedni neked. Nincs többé lehetetlen! Feladatok vannak és a feladatok teljesítésének akadályai lehetnek. A feladatot az ember aszerint oldja meg, amilyen mértékben Én-jét a feladatért bevetette.

A spájz-szemlélet visszavonulással kezdi s így nem tehet mást, mint folyton visszavonul és egyre többet ad fel még abból az Én-jéből is, amit megtartani remélt és igyekezett. Végül nem marad más, csak a spájz. A katona az elhatározáson kezdi, teljesen függetlenül attól, hogy mit nyerhet, vagy veszthet, mert nála az egyetlen fontos az Én bevetése. Ennek morális visszavonhatatlansága és végzetessége a tulajdonképpeni bátorság.

A bátorság nem folyamatos magatartás, sem elszánt vakmerőség. Nem olyasmi, aminek az ember állandóan birtokában van, de nem is olyasmi, ami esztelen teljesítményekben él ki magát. A bátorság nem az a magatartás, ami sohasem hagy ki, hanem az, ami saját exisztenciális létének alapjául az elhatározás visszavonhatatlanságát tekinti. Tudja, hogy, amíg itt áll, nem mondhat csődöt. A bátorság gyakran kihagy, mert az ember nem gép, amelyből automatikusan mindig ugyanaz az áru potyog. Aki azonban egyszer szabad elhatározásából Én-jét bevetette, azt e lépés nagyszerűsége annyira lenyűgözi, hogy már csak szélsőséges esetekben, vagy pillanatnyi indiszpozíció hatása alatt vonul vissza. Az igazi belső exisztenciális győzelem mámorát többé nem ereszti el.

A realitás nem kint van a körülményekben, a feltételekben és a tényekben; a világ valósága bent van az emberi elhatározásban, a feladat megoldásának készségében és az elszántságban.

Amikor a katona rájön arra, hogy az életet nem a tények döntik el, hanem az emberi exisztencia, magáról a spájz-szemléletet és annak utolsó foszlányait is ledobja és a valóságos világba lép. Ez a háború hasonlíthatatlanul legnagyobb élménye: a realitás-élmény. Az ember a valósággal szemtől szemben áll és a valóságban benne áll. Aki ezt csak egyetlenegyszer is, egészen rövid időre és halványan csak, de átélte, hogy a hamis anyagiasság világfelfogása hogyan recseg-ropog körülötte azzal a hazug és botor feltevésével, hogy a döntő realitás a koszt, az a legmélyebb valóságba látott. A háború ma nem anyagi, hanem morális és exisztenciális kérdés, ahogy sohasem volt anyagi, hanem mindig morális és exisztenciális. Nyersanyagháborúról csak a vigécek beszélnek. Ezt persze az anyaországbeli sohasem tudja meg, mert a frontkatonának nem hiszi el. Számára a háború is, a lét is a margarinkérdés, tekintet nélkül arra, hogy a margarin micsoda. Minden esetben valami külső tárgy, vagy dolog, vagy tény. Ez az, amit valóságnak hisz. A katona az anyagi világ irrealitásából kilép, újra reális lesz, éspedig a reálisan reális világban, a belső elhatározások világában. Ott, ahol nem az emberi szándékok múlnak a külső tényeken, hanem igenis a külső tényeket mindig és minden esetben az emberi szándékok és tettek határozzák és teremtik meg. Az életnek egyetlen reális feltétele van: az élőlény elhatározása, hogy életével azt teszi, amit akar.

A háború legnagyobb élménye a realitás közvetlen tapasztalata. Az embert az elhatározás exisztenciális lendülete az álvalóságok szövevényéből kitépi és figyelmét a valóságra kényszeríti, akár akarja, akár nem. Be kell látnia, hogy sorsának értelme, szépsége, győzelme, nagysága nem kint van a tényekben, hanem bent a magatartásban. Aki az emberi életnek ezt a valódiságát megízlelte, az maga is kénytelen reálissá lenni. Feleszmél arra, hogy ami van: csupa frázismentes, pátoszmentes, szigorú, kemény valóság, minden színpadi és pittoreszk szenzáció nélkül, amikor az élet és a halál legnagyobb eseményei hangsúlytalanul és végtelen egyszerűséggel történnek meg. Csupa látszólag apró és jelentéktelen tett, ami a katonai szolgálat a fronton: idemenni és ezt tenni, parancsot átadni, a gépkocsit a városba vezetni, a faluban jelentést tenni, az erdő széléig hatolni és megtudni van-e ott ellenség. Az ember katonai szolgálata tulajdonképpen egészen szűk és kicsiny körre vonatkozik. Senkitől sem követelnek semmit erején felül. A feladat mindig érthető, egyszerű, az ember erejéhez mért és világos. De főként minden esetben reális.

A katonát az anyaországbeli ezen a ponton érti félre a leginkább. Amikor a frontkatona hazajön, megkérdezik tőle, mit élt át. A katona hamarjában nem is tud válaszolni. Amit átélt, az csupa csaknem színtelen esemény. Még az is színtelennek tűnik, ahogy a bajtársa elesett. Az erdő felé mentek, egyszerre csak mellettük gránát robban. Szólni akar neki, hogy vigyázzon, de már ott fekszik és szájából csurog a vér. Semmi borzalom, semmi izgalom. Meghalt. Az anyaországbeli rémdrámát és mozit és tömeggyilkosságokat vár. Borzongani szeretne. Sejtelme sincs róla, hogy a háborúban nincsenek szenzációk. S ha van is izgalom és tömegmészárlás, az is egészen más. A spájzban vérfagyasztó drámákban képzeleg. A katona tudja, hogy ez a hiedelem a pathológia körébe tartozik. S nem is tud szólni egy szót sem. Napok múlva pedig megállapodik önmagával abban, hogy az anyaországbeli komolytalan ember és az őt igazán érintő eseményekről nem is beszél. A megfogalmazás csaknem minden esetben így hangzik: az igazat nem lehet megmondani.

10.

Miért nem lehet megmondani az igazat?

Mert tényleg és valóban nem lehet. Az igaz az, ami történik. Éjszakai szolgálatban van, esik az eső, bajtársával felgyűrt köpenygallérral az erdő szélén kilenctől tizenegyig és egytől háromig mintegy kétszázötven lépésnyi területen jár fel-alá, mialatt az ellenséges gépek a táborhelytől körülbelül nyolc kilométerre levő repülőtérre négy nagyméretű bombát dobnak. Mi van ezen elmondanivaló? A külsőség? Hogy az alezredes odajött hozzájuk, azt kérdezte, no mi újság fiúk és megkínálta őket egy korty pálinkával? A külsőség nem valóság. A valóság az, ami bent van. Ezt pedig nem lehet elmondani. Pedig egyedül ez az igaz. Hogy heteken át tehergépkocsikat toltak a sárban, ruhát mostak szappan nélkül az esővízben, egy partizánbandát vertek vissza, légitámadásokat éltek át, az mind nem érdekes és a valóságot nem is érinti. ez csak a szöveg. A háborúban ez csak a mozi és a haditudósítás. A dallam nem ez. A realitás: felrázva lenni, fejbeütve lenni, kiszolgáltatva lenni, ébernek lenni, ugrásra készen lenni, – állhatatosan, feltétlenül, nyugodtan, lélekjelenléttel, engedelmesen, józanul, szívósan, – felébresztve lenni abból a kábító félálomból, ami az otthon volt. A realitás az, hogy itt kell lenni és itt kell élni és szolgálatba kell lenni és járőrbe kell menni és elhatározva kell cselekedni. Éjszaka lövéseket hall, reggel kimegy az útra s az alá van aknázva, belép egy házba s kiütéses tífuszossal találkozik. Ezek külső körülmények. A valóság az, hogy itt van, kitart, eszik, parancsot kap, végrehajtja, cigarettázik, nem kap csomagot, pedig vár, megiszik egy pohár pálinkát s az egészet egy óra múlva elfelejti, mert jelentéktelen s mindez valahonnan magától lép elő, de felismeri benne a valóság arculatát. A katona megérti a realitás abszolút konkrét voltát. Megérti, hogy tervek, elméletek, eszmék, tételek, – az egész absztrakt világ rémkép, szándékolt, erőszakos és hazug. A valóság itt van azokban az élményekben, amelyek olyan minden elképzelést felülmúlóan egyszerűek, hogy az már szinte nevetséges. Az absztrakt emberből konkrét ember válik. Az emberi exisztencia nem eszmékben valósul meg, hanem konkrét feladatok végrehajtásában. Nincsenek többé véleményei és nézetei; feladatai vannak. Nincs többé világszemlélete; elhatározása van. A világ körülötte nem a szemlélet tárgya, hanem a cselekvés tere. ő maga pedig nem a tények függvénye, hanem az elhatározás személye.

11.

A háború hozzávetőleges számítás szerint eddig közel százmillió fegyveres embert mozgatott meg. De nem valószínű, hogy ebben a tömegben akadt száz, aki a háború élményét az exisztenciális realitás megértéséig tudta mélyíteni. Bizonyos azonban: ha a háború realitásának élményéből csak egészen kevesen tudták is kiolvasni azt, hogy mi az emberi sors realitása, – minden frontkatona megértett ebből a realitásból egy cseppet. A háború realitása határtalanul nagy, az ember hozzá képest végtelenül kicsiny. Ha lenne tábornok, aki a háborút teljes mivoltában megérti, az a többi fölött olyan előnyben lenne, hogy nem lehetne legyőzni. Ilyesmi azonban elképzelhetetlen. Laotse bölcsességét és Alexandros aktivitását kellene egyesítenie.

Az élet valóságának felismerését a katona arcáról éppen úgy le lehet olvasni, mint az Én bevetését és az elhatározást. Éspedig fel lehet ismerni arról, hogy miképpen mozog. Az anyaországbeli rettegő surranásával szemben a katonát a morális elegancia jellemzi. Ez a spájz-görcs nyílt ellentéte. Azon, hogy mi történik körülötte, fölényesen átsiklik, mert számára csak az fontos, hogy mi történik benne. Ami pedig benne történik, azt ő irányítja azzal az erejével, amit az elhatározás pillanatában kapott. Szuverén biztossággal veti be magát éppen oda, ahová kell; ahová az adott pillanat – mindig a konkrét helyzet és nem az absztrakt eszme – követeli.

Ezen a ponton lényeges megjegyzést kell tenni. Az életben való biztosság külső látszata a valódi biztossággal fordított arányban áll. Az a katona, aki hetyke és hangos és feltűnően viselkedik, erről a biztosságról ugyan tud, de vele visszaél. Ez az ember nem vált komollyá, mert a legnagyobb valószínűség szerint nem is volt komoly helyzetben. Minél nagyobb veszélyben volt, az elhatározás minél mélyebbről fakadt benne, Én-jét minél radikálisabban vetette be, feladatát minél felelősebben hajtotta végre, annál passzívabb, fölényesebb és nyugodtabb. Aki valaha is igazán komoly halálveszélyben volt és azt nyereséggel élte át, morálisan nem vonult vissza, az nem hetyke többet. Viszont azt nem lehet többé legyőzni. Az erkölcsi elegancia ismét csak a teljes értékű emberen látható.

12.

A rettegő anyaországbeli a háborúban rémdrámát lát; a frontkatona a háború nagyságában felismeri a világ nagyságának és realitásának kétségtelen jeleit. Az anyaországbeli rettegésében mindig absztrakt marad, mert azt hiszi, hogy a világot elvek, tények, rendeletek, eszmék és matematikailag meghatározható külsőségek kormányozzák. Ezért van az, hogy az anyaországbeli azt hiszi: az összes kérdéseket szép nyugodtan a zöld asztalnál is el lehet intézni. A katona tudja, hogy bizonyos vonalon túl az elintézés nem elvi szónoklatokon, hanem az egymás ellen bevetett személyes exisztenciák súlyán múlik. A háborút pedig nem anyagi és ténybeli kérdések döntik el, hanem a bevetett Én-ek súlya, az elhatározások intenzitása és elementáris ereje. A háború nem absztrakt probléma, hanem konkrét életfeladat; szavakkal nem döntheti el, csak a feladat konkrét megoldásával.

S itt jó alkalom kínálkozik arra, hogy a háborút meg lehessen határozni úgy, ahogy azt a katona átéli. A háború a betegessé lett tömeges extraverzió katasztrófája. Mert az ember normális anyaországbeli állapotában a tényeket, vagyis a külsőségeket fogadja el valóságnak. Mihelyt valami baj van, azt hiszi, hogy ennek feltétlenül külső okának kell lenni. Külső oka van a szegénységnek, a betegségnek, az igazságtalanságnak és rendetlenségnek. Amikor a bajok kollektív bajokká dagadnak, megkeresik a külső okot, ami állítólag a bajt okozza. A külső ok pedig, amint mondják: az ellenséges nép. Az extraverzált ember fel se tudja tételezni, hogy valamely baj oka belül is lehet. S az extravertált kollektívum saját szegénységéből, elnyomottságából, életének igazságtalanságaiból fakadó összes bajokat mindig az ellenséges népre fogja hárítani. Mikor aztán ez az extraverzió pathológgá lesz, vagyis amikor a kollektívum a maga felé fordított önbírálat pillantásait teljesen elhajította és a kritikát önmaga fölött elvesztette, abban a hiszemben kezd élni, hogy az államban lévő minden baj oka az ellenség s ebben a percben a helyzet katasztrofálissá lett, a háború pedig máris kitört. A háborút csak az érti, aki látja, hogy az egyik nép a másikban saját bajainak okát támadja.

Csak egyetlen mozzanatra van szükség: a pillantást befelé kell fordítani, a becsületes önkritikának szót kell biztosítani, feleszmélni, a feladatokat felismerni, konkréten látni, a realitással szembeszállni és a személyes Én-t bevetni. Abban a pillanatban kitűnne, hogy a bajok nagy részének forrása belül van; más részük áthidalhatatlan, mert az emberi élettel együtt járnak; végül csak elenyészően csekély baj oka az idegen nép, – s ezt a zöld asztal mellett tényleg el lehet intézni.

13.

A háború az extravertált emberiség tömegkatasztrófája. A frontkatona pedig, aki ennek a háborúnak tevékeny és felelős részese, ha a helyzetet nem is érti meg teljesen, a reáeső befelé fordulást végrehajtja önmagán s lassan elkezdi sejteni ő és körülötte mindenki milyen végzetes tévedés áldozata lett. A katonában a leghamarább ébred fel a békevágy éspedig, nem azért, mert élete veszélyben van, önmagát e veszélyből ki akarja vonni és haza akar térni, hanem azért, mert érzi hogy valami az egész háborúval nincs rendben és a dolgokat másképen kellene kezdeni. Nem a külső tényeken, hanem a belső elhatározáson. A háború, gondolja, nem is egyéb, mint az emberben az eljátszott drága béke vágyát megnövelni. S ez a háború talán nem is egyéb, mint olyan katasztrófa, amelyből részét kivétel nélkül mindenkinek ki kell vennie, hogy ne legyen senki, akit a halálos borzalmak ne fenyegetnének megsemmisüléssel s ezért a békevágy minden emberben elemien kitörjön.

Ebből a szempontból, akármilyen paradoxon, nyugodtan mondható, hogy a frontkatona az, aki a békét szolgálja, az anyaországbeli pedig az, aki a háborút. Mert belülről, közvetlenül, őszintén és valóságosan csak a katona az, aki ezen a helyzeten gyökeresen és véglegesen változtatni akar és a cél érdekében Én-jét bevetette.

14.

A frontkatona a felszabadító és igazságos megoldást nem a győzelemben látja, hanem a békében. Győzelem, hogy valamely nép a másikat letiporja. Mire a legyőzött erőt gyűjt és újra támad. Ez történt 1918-ban és nagyon valószínűnek látszik, hogy ezt a háborút 1919-ben Versailles-ben írták alá.

Bármelyik nép győz, csak újabb háború következhetik. A béke szelleme a kiegyenlítődés, sőt ennél sokkal több: az, hogy az emberek egymást komolyan veszik. A győzelem jelentősége katonai és politikai. A béke jelentősége morális és szellemi. A győzelem gyökere az anyagi világban van. A béke gyökere a vallásban van. S ezzel a frontkatona legmélyebb lénye bontakozik ki. Közmondás, hogy a háborúban mindenki megtanul imádkozni. A tapasztalat azt mutatja, hogy ez alól nincs kivétel. A katona közvetlen érintkezésbe jut az emberfölöttivel. Mialatt az anyaországbeli kitart az anyag mellett, a katona elkezdi sejteni a metafizikai világ valóságát. S ezért kívánja nem a győzelmet, amely csak rövid időre szól, ha nagyszerű is, hanem a békét, amelyben a rezesbanda sokkal kevesebb, de örök.

15.

Ennek a háborúnak történeti jelentősége minden valószínűség szerint: utolsó kísérlet a válságba jutott emberiség fölébresztésére. A válság, nem, mint a zsurnalizmus hiszi, a New York-i tőzsdekracchal, 1929-ben kezdődött. Eredete a francia forradalom előtti időre, az újkor elejére, sőt még előbbre nyúlik vissza. Azóta egyre fokozódó arányban a tudomány, a gazdaság, a morál, a társadalom minden területére kiterjedt és már-már a föld egész népének létét fenyegette. A háború ennek a válságnak a következménye. Lehet, hogy az utolsó következménye.

Amennyire a helyzet ma áttekinthető, a válság megoldásának legfőbb akadálya az volt, hogy az emberiség egy része a válság tényét nem akarta tudomásul venni. Úgy élt, mintha semmi sem történt volna. Ennek az emberfajtának archetípusa Goethe volt, a felében visszapogányosodott életélvező, aki életéből következetesen minden olyan mozzanatot kizárt, amely őt megzavarni alkalmas lehetett volna. Egész élete nem volt egyéb, mint az elhatározások elől kitérni. A válság már régen tartott, el is mérgesedett, de őt olvasva mindenkinek az a benyomása támad, hogy baj egyáltalán nincs. Goethe óvakodott felismerni Hölderlint, köréből kitiltotta Beethovent, akik e válság-szellemet jelentették, álolymposi, mesterségesen fenntartott derűjéhez semmi elementárisan igazat nem engedett.

Ez a példa magas kulturális színvonalon álló, de emberileg és morálisan igen alacsonyrendű típus ősképe lett. Hatása mérhetetlen volt s még ma is tart. Goethe egyenes, bár satnya utódai azok az anyaországbeliek, akik számára az Olymposból már csak az éléskamra maradt. De, amíg ennek az emberfajtának talpalatnyi helye van, ahol lábát megvetheti, addig a válságot le fogja hazudni. Most az idő, úgy látszik, elkövetkezett, hogy a válság az éléskamrába is betörjön. Az első, 1914-es, úgynevezett békebeli világháborúban, igen sokan voltak, akiket a háború nem érintett, sőt, akik a háborúban nyertek. A helyzet ma még csaknem teljesen ugyanaz. Igen nagy számban vannak, akik számára ez a háború csak izgalmas folytatásos rémregény és jó üzlet. Ennél azonban fontosabb, hogy még igen sokan vannak, akik az élet eszményi megoldását az Olymposban látják még akkor is, ha ez az Olympos már csak a spájz, – legfeljebb a bankban levő tőke, vagy a bérház. Sajátságosképpen ezeknek az embereknek többsége nem a polgárok, hanem részben az arisztokraták, részben a munkások és parasztok között van.

A háború elemi katasztrófája, illetve a világválság, csak akkor enyhülhet és oldódhat meg, ha ezeknek az embereknek nagy része felébred. Hogy ennek módja és lehetősége mi, azt az idő mondja meg. Huszonöt évvel ezelőtt más volt, tíz évvel ezelőtt is más volt. Az ébredés nem absztrakt probléma, hanem konkrét exisztenciális feladat. Az ébredés ma a háborún keresztül lehetséges. Talán nem pontosan az, amit a fenti vázlat megjelölt, de biztos, hogy attól nem jár nagyon messze.”

Hamvas Béla, 1942 | Forrás: hamvasbela.org

#hamvas béla #bela hamvas #a háború nagysága és az ember kicsinysége #háború #ember #béke

2 notes · View notes

pavor-noctvrnvs · 7 months

Text

A MAGYAR OKTATÁS HELYZETÉNEK MARGÓJÁRA

²⁰²³ ⁰⁹

░A░ ░R░E░N░D░S░Z░E░R░

A jó oktatás nem pusztán az úgynevezett "tananyag" minőségén, és nem is teljességgel a politikán múlik, hanem mindenkor a felsőoktatás minőségén, kommunikációra és szellemre nyitottságán és éberségén, és végsősoron azon, aki tanít és az általa bölcsen és szabadon megválasztott eszközein és módszerein. És végülis mi magunkon is. Ma azonban igen sajnálatos, mitöbb csaknem végzetesnek tűnő módon ennek éppen kifordítottjára, és az ellenkezőjére törekvés történik, és az eredmény, vagyis a helyzet persze a legkévésbé sem jó. Mert az állam átvette a szülő, pontosabban a "családfő" szerepét, sőt, a tanárét is, és újabban a polihisztor szerepét is, rájuk hivatkozva, de egyúttal ki is szorítva őket a döntéshozásban való részvételből, megrontván, megbéklyózván és le is fokozván azok társadalomban betöltött szerepét. Kiszolgáltatva mindent és mindenkit a nagy számoknak és az olcsó piaci érdekeknek. A hatalom ma saját páholyán kívül pontosan úgy kezel mindenkit, polgárt, szülőt, tanárt, diákot, munkást és nyugdíjast, ahogyan emlékezetünk legrosszabb tanárai kezelték a kisdiákokat. Nem tudja és nem is akarja komolyan venni, hol lekezelően és affektálóan nyájas, hol türelmetlen és aggresszív, sőt, oppresszív, és cinikus. De összességében valamiért csak szimplán infantilisnek, "hülyegyereknek" nézi az állampolgárt. Igen, téged. Pedig ha valóban egészséges társadalmat szeretnénk, akkor a hierarchiában nem csak platformot, nem csak súllyal bíró szerepet kéne biztosítani számukra, de komolyan kéne venni, meg kéne hallgatni és hallani szülőt, tanárt, diákot, sőt, könyvtárost, antropológust, orvost, pszichiátert, tudóst is. És végső soron átadni és megtámasztani azt, hogy a döntés joga és szabadsága végül azé legyen, aki tanít és nevel: a tanáré és a szülőé. Mert ma a gyermek, vagyis a polgár, aki aztán kilép az úgynevezett közösségbe, ha olyan is, amilyen, de ma leginkább az oktatásban nő fel; vagyis a szerepek megoszlanak, de a cél közös: az életre és gondolkodásra nevelés, a felnőtté válás és a felnőtté avatás felelősségének vállalása és előkészítése. A pedagógusképzés pedig minden "jobbító" és újító szándékától függetlenül éppen e szempontokat hagyja látszólag tökéletesen figyelmen kívül, vagy alkuszik meg nélkülük szép csendben. Hogy miért? Nos, ha maradt még lelkiismeret, úgy gondolom a kérdést mindenkinek magának kell feltennie.

A távlatok leszűkültek, és a társadalmat akár évszázados intervallumban látni képes és építeni, sőt nemesíteni akaró felelős oktatásból így lett közönséges mesterkedés, valami szögletes és szűk keretbe kalapált groteszk preparátum, túszulejtett és megerőszakolt áldozat, személytelen automatizmus, a kormánypárt, az államapparátus, a hivatal, az ipar és a fogyasztói társadalom szervilis kiszolgálója, és politikai prostituált. A tanítás soha nem volt szimplán szakma, mint ahogy ma kinéz, épp ellenkezőleg: szellemi hivatást, társadalmi küldetést és felelősségvállalást, ezzel együtt társadalmi megbecsültséget és ennélfogva biztos egzisztenciált jelentett. Ahogy ma a nebulók, úgy a tanárok sem többek ma a hatalom szemében, mint futószalagon gyártott munkások - igaz, szellemi munkások; de ó, hol van már a szellem...-, s jajj annak, aki a ketrecből ki merészel nyúlni, neadjisten szökni szándékozik. Ahogy az élet más területein, elsősorban itt is a stréberek, még inkább a magukat olcsó trükközéssel átügyeskedő szakbarbárok érvényesülnek a legjobban. Annál is inkább azok, akik ezeken felül még káderek is. S ha már káder, legyen akár oktató, akár szülő, akár hallgatói önkormányzat vagy szakszervezet képviselője, hivatali- vagy tankerület vezető, akkor minél dilettánsabb és szolgalelkűbb, vagyis kontrollálhatóbb és korrumpálhatóbb, annál jobb. Sőt, a káderek és törtetők érvényesülnek itt is a legjobban; csak az a lényeg, hogy mindig időben és a megfelelő hatalmi pozícióban lévőkhöz dörgölőzzenek, nehogy ellenzékbe kerüljenek és lefokozzák vagy kidobják őket. Persze, ha megtörténik, akkor van kire mutogatni és újfent van kit gyűlölni. Tisztelet a kivételeknek, azoknak, akik bármi áron, de ellenállnak. De el ne felejtsük azt sem, hogy ez így ment és megy jobb- és baloldalon egyaránt, a szocializmus óta töretlenül, sőt már jóval régebb óta. Mert ma, az oktatás támadás alatt van jobbról, balról, kívülről és belülről, alulról és felülről, vagyis a társadalom és politika minden irányából. De a jelenség nem mint valami hirtelen, közelmúltbeli offenzíva, sokkal inkább egy lassúbb lefolyású, évszázados folyamatként végbement és végbemenő puccs-sorozat, kívülről a politika nyomása, majd betörése, végül az irányítás teljes átvétele, másfelől pedig egy fokozatos belső felbomlás és önfeladás, vagyis vállalhatatlan és életszerűtlen kompromisszumok és mesterségesen generált kényszerek eredménye. Az igazi felelősöket persze nem csupán azért nem találjuk, mert a mindenkori hatalom szereplői közt keressük őket - nem is annyira alaptalanul -, hanem mert végsősoron generációkon keresztül mi magunk vertük szét a saját álmainkat és jövőnket.

░A░ ░T░A░N░Á░R░

A teljes civilizációnk, gazdag és diverz nemzeti kultúránk és szuverenitásunk és jövőnk fundamentuma mára közönséges iparrá silányodott, a pedagógus szakokra pedig ma azokon kívül, akik határozottan erre a pályára akarnak lépni, többségükben furcsamód olyanok nyernek felvételt, akiket sehová máshová nem vettek fel. "Olcsón megszerezhető diploma" - mondják sokan. Szellemi infláció. Ez persze valahol kényszerhelyzet is. Vagy csak kényelmes annak láttatni. Mert sokan vagyunk, de a tanítani akaró, hovatovább a tanításra alkalmas egyre kevesebb. Nyilván tisztelet a kivétel(esek)nek. Urambocsá! - megannyi vidéki városban már évtizedek óta számos pedagódusképző főiskolát és kollégiumot a helyi köznyelv csak "kurvaképzőnek" hív, bár nem szép, de úgy hiszem valamiféle kiábrándultságból, úgy sejtem nem is annyira alaptalanul, és nem is valamiféle elit- vagy értelmiség-ellenes indulatból, persze ez is a teljes kép része, és van ebben nem kevés irigység és képmutatás is - csak hogy pártatlan maradjak. Mégis mit tükröz mindez, ha nem azt, hogy évszázadok alatt erőtlenné, szellemtelenné, sőt saját hazánkban gyökértelenekké váltunk, s szép csendben megalkuvókká lettünk, és végzetes módon letettünk magunkról és a gyerekeinkről? Sőt, a hőn áhított, foggal-körömmel megfogalmazni és összefogni kívánt, úgynevezett közösségről is. Hol az a fenenagy összefogás? Tudjuk-e valójában, milyen alapon? Nemhogy egymás, de önmagunk ellenségei vagyunk, ráadásul minderre úgy tűnik teljesen vakok és süketek is. Sokak talán már szándékosan is. A fásultak. A gyávák. Pedig vannak, akikben még maradt valami kis láng, és akik közt akad, akik igenis jó tanárok, emberek a talpukon, és ha maradt még bármiféle remény, azt egyes-egyedül ők és patrónusaik táplálják. Akár protestálnak, akár nem. Bár nyilván nem tartom magam tévedhetetlennek, de mint régi és megbecsülésnek örvendő pedagógusdinasztia tagja, tudom, részrehajlás nélkül, sőt, messziről kiszimatolom, ha valaki valóban jó tanár, és nem csak afféle mindennel megalkudott ügyeskedő, vagy dilettáns szakbarbár. Ha pedig az államot, pontosabban a politikusainkat, nem csak, mint tanítót, hanem mint példát nézem, azt kell mondjam, nem jó tanító és végképp nem követendő példa.

░A░ ░R░E░N░D░S░Z░E░R░

Ha van valami, amit az oktatásra is vonatkoztathatóan a világ legnagyobb tudósaitól megtanulhattunk, az éppen az, hogy egy egyszerű dolgot is lehet túlbonyolítva, a súlypontot a lényegről elbillentve, sőt, akár annak érintése nélkül, a tanuló számára tökéletesen unalmasan és érdektelenül előadni; és ugyanakkor egészen komplex, mitöbb, nehéz témákat is lehet egyszerűen, lényegretörően, de szemléletesen, sőt játékosan, akár szórakoztatóan tanítani. Hogy az embereket nem elítélni, hanem megítélni kell. Hogy lehet és kell is tudnunk önmagunkat is megítélni, és lehet hibázni és kérdezni és vitatkozni és újratervezni. Akár a nullpontról is. Mert a lényeg nem maga a dolog, nem az adat, hanem az értelem és az értés. Egyik tanítóm mesélte egyszer, hogy vannak világi oktatással foglalkozó buddhista kolostorok, ahol a gyerekek nem 25-30 fős zsúfolt osztályokban tanulnak tucatnyi különböző tanárral, naphosszat statikus pózban, minimális megszakításokkal, alárendeltekként, kondícionáló és jutalmazó-fegyelmező rendszerben; hanem 5 vagy 6 fős kis csoportokban, beleértve a tanárt is, és mindent összevetve körülbelül 4 év alatt tanulják meg mindazt, sőt jóval többet is, mint amit az európai fiatalok 8-12 év alatt. (Vagy annyi alatt sem). Méghozzá a gyakorlatban, vagyis az életben is alkalmazni képes módon, meghagyva gyermeknek, lelkileg egészségesen és életre képes, kész módon. A kevesebb néha több. Van még mit tanulnunk azt hiszem. (Ezzel kapcsolatosan itt olvasható egy ajánlott ismertető) De nem csak a kelettől, a nyugattól is van mit tanulnunk. A hozzánk sokmindenben közelebb álló, mégis szintúgy boszorkányüldözés alatt álló finn oktatási modellt már meg sem említem. Számos példa van, épp csak a szellemi nyitottság és a valódi szándék hiányzik.

░T░A░N░Á░R░,░ ░O░K░T░A░T░Á░S░,░ ░R░E░N░D░S░Z░E░R░

Nem elég tudni. Nem elég szórakoztatónak lenni. Nem elég érdekesnek lenni. A jó tanítóhoz több kell. A szándék édeskevés. Ahogy az a naiv szentimentalitás sem kielégítő válasz, mikor valaki, - talán hiteles értekrend híján - összekevervén a dolgokat, arra alapozza e pálya megválasztását, hogy szereti a fiatalokat. Persze ez sem utolsó szempont. De először is Sophiába kell beleszeretni, és Minervába, és mindazokba a polihisztorokba és gondolkodókba és költőkbe és feltalálókba, akiknek egész mai létünket köszönhetjük, noha sokuknak sosem volt szükségük se diplomára, se hivatalra, ahol megmondják, mi legyen. A tanítást kell szeretni, a tanulni vágyás felkeltésének képességét, a tanulni tudás képességének átadását, és csak legvégül magának a tudás átadásának mágikus képességét, a világ legnagyobb felelősséggel járó, és ha tetszik, ha nem, de már-már bölcseleti hivatását, ami a legalsóbb szinteken is sokkal több, mint szimplán kitanulni egy mesterséget és leadni a tanterv szerinti anyagot. A tanítás nem gépkezelés, vagy programozás, végképp nem magoltatás és feleltetés, vagyis kondícionálás, ahogy ma. Szív, és szenvedély is kell hozzá. A tanítási munka nem pusztán életekkel, de agyakkal, pszichékkel, kiforratlan személyiségekkel és jellemekkel és tehetségekkel, vagyis lelkekkel, szívekkel, szellemekkel a kezünk alatt zajlik, és főképp nem versenyzőkkel és nem vágóállatokkal. Ezért nem lehet ezt máshogy, mint szívvel-lélekkel. De elhivatottnak sem elég lenni, sőt, továbbmegyek: még tehetségesnek sem. Mivel úgy gondolom, egyfajta tehetség is szükségeltetik hozzá, és még annál is több: valami, amit nevén nevezni talán nem is lehet, legfeljebb megpróbálni jól-rosszul körülírni, ám az úgynevezett felsőoktatási rendszer és annak legfelsőbb döntéshozói még a felvetődő gondolat szikráját is alapjában véve fojtják el, nemhogy erőfeszítéseket eszközölnének a legalapvetőbb célok és követelmények meghatározására. Úgy tűnik, hogy idáig el sem jutnak. Persze nem könnyű. De ha nem könnyű, hát nem könnyű. Akarni, merni, vállalni. És mindenekelőtt példákat keresni és meríteni. Mindenből a legjavát.

A velejéig elkorcsult és szellemileg-erkölcsileg korrumpált rendszer teljes lebontására, és új alapokon nyugvó restaurációjára már végképp senki sem mer gondolni. Önkritikát gyakorolni. Megérteni, hogy jogom van a lehetőségek közül az egyiket sem lehetőségét választani, ellenállni. Ahogy azt is, hogy mindennek ára, súlya és következménye van. Hogy nem pártkultusz és nem reform kell, és nem centralizálni kell, hanem először is feltárni és lerombolni és felelősségre vonni mindazt és mindenkit, aki és ami idáig vezetett. Tanulni belőle. De legfőképp: összefogni, odamenni a másikhoz és meghallgatni, és beszélni, még inkább beszélgetni. Együtt, és ez a legnehezebb, hogy ehhez egyet kéne értenünk végre. Legalább valamiben. Mindez legfeljebb ábránd, de azt is igyekszik mindenki mielőbb elfelejteni. A lényeg, hogy legyen feltöltve a katedra és a kollégium, végül pedig legyen valaki, aki bemagoltatja az "ANYAGOT", de már azt se, inkább csak fogja be a száját és maradjon szimplán gyerekcsősz. Másik oldalról pedig sokszor, hogy legyünk már túl rajta, és érkezzen a bér, ami persze semmire sem elég - vagyis a kényszerűség és a fásultság és a megszégyenültség. Mivel bármennyire is igyekszik fogcsikorgatva meghatározni, amit nem képes megideologizálni, vagy mindenre és mindenkire egységesíteni és érvényesíthetővé tenni (mintha létezne bármi is az emberi életben ahol ez működik), azzal ez az úgynevezett "rendszer" - megvalósulásában mindenféle rend nélkül természetesen - nem tud mit kezdeni. Az oktatás ma ezért rendszer, és ezért centralizál, ezért uniformizál, hárít és megalkuszik és bagatellizál és büntet és megsértődik, fenyeget vagy támad, és cinikus, vagy zavartan röhögcsél maga elé, a humánum legkisebb kérdésének, felelősségre vonási szándékának, a józan ész legkisebb jobbító szándékának jelére is. Látszat-rendszer és kirakatpolitika. Hivatallá degradálódott, kapcsolatát fokozatosan elveszíti nem csak a valósággal, a szülőkkel, de leginkább a diákokkal. Ahogy a politikai vezetés az ellenzékével együtt elveszíti kapcsolatát a polgárokkal és mindenfajta realitással. Lassan már kérdezni sem lehet. De ez a rendszer rendszeres kudarcait persze sosem szalasztja el a haladás csillogó-zörgő, hazug csomagolásában tálalni, mint reform, mint fejlődés, és valami "nagyobb jóért hozott áldozat". Közben igyekszik, persze díszmagyarban vagy bocskaiban, óvodásokból álló biodíszlettel körbevéve magát, kitakarni a hátteret a képen: a már oszlásnak indult disznót az ólban.

░A░ ░R░E░N░D░S░Z░E░R░

A szükségszerű és nehezen definiálható többlet, amit valahogy úgy lehetne körbeírni, hogy a szellemi gazdagodás és tökéletesedés a gazdagításért és tökéletesítésért, az életre való felkészítés, a tanulni tanítás, az elmék megnyitásának szándéka. Ezek realizálódása helyett csak egyre több darab omlik le belőle és egyre kevesebb az, ami marad. Már kevésbé példa, inkább csak funkció vagy díszlet. A párton keresztül nemzetiként definiál, sőt: átdefiniál, csakhogy a valóságban a nemzetgyarapítás nem a bal- vagy épp jobboldali politika és az egyház dominanciáját, nem a történelemhamisító félkegyelműek és kuruzslók játszóterét, nem a mindent a nemzetből levezető és a nemzethez kötni akaró szemléletet, és a nemzetit és nemzetiséget mint önmagában vett értéket jelenti. Az, hogy valaki német, magyar, eszkimó, szőke, barna, meleg, heteró, fű vagy fa, az nem egy önmagában vett érték. Ettől senki nem lesz se jobb, se rosszabb, se több, se kevesebb. Értéktársítás? Értékmegóvás? Meglehet, de akkor már hívjuk inkább önmagunk, és egymás megbecsülésének. S ennek mi sem lehet jobb indikátora egy társadalomban, mint az oktatás vagy az egészségügy helyzete. A nemzet, még a sokat hangoztatott keresztény értékrendnek megfelelő módon sem azt jelenti amit ma a kormány ért alatta, mert a nemzeti identitás és hovatartozás bár helyt érdemel, de nem önmagában vett érték, mert nem pusztán kultúra, hanem egyfelől adottság, attribútum, másfelől érzelem, harmadrészt entitás, ami folyton lüktet, pulzál, szűkül és tágul és ami gyarapítható és erodálható. Mert a nemzet, és ami nemzeti, akárcsak a mindenkori oktatás, nem dologiasítható, nem forintra és szavazatra váltható és kisajátítható, mert egyszerre értékteremtés és értékmegóvás, hagyományőrzés (elsősorban szellemi) és haladás, és mert végsősoron felette áll politikai oldalaknak és ideológiáknak, mint ahogy vallási doktrináknak és piaci trendeknek is. Mert egyszerre van társadalmi-, kulturális-, szellemi-, szociális-, gazdasági-, és egészségügyi hatása, sőt funkciója. Ma már inkább csak mellékhatása, az is többnyire negatív. De az oktatás, és benne aki tanít és aki a tanítót tanítja, végképp nem feljebbvaló, és nem uralkodó, hanem: társ, partner és mentor, és maga is tanuló. Mármint ideális esetben. De ezen a ponton is többszintű konfliktus van jelen. A szülő és a tanár szerepe közti vita, hogy kinek a szerepe a gyermek beavatása, amibe harmadik félként belép az állam, pontosabban a pártállam, és vele negyedik félként valami egészen új formában az egyház, és elveszik az érdemi vita lehetőségét, mert az állam a szerepeket is elveszi, a kérdéseket pedig direkt elferdíti és leegyszerűsíti, vagy egyszerűen elhazudja, vagy meg sem hallja, végül csak utasít és végrehajt, vagy inkább végrehajtat. A mai hatalom leegyszerűsítő, vagyis primitív. Vagyis nem optimalizál, hanem ignorál és felszámol. Mert nem felemel, de nem is csak leural és lealacsonyít, hanem a legkisebb közös többszörösre, a legkisebb ellenállás felé terjeszkedik, vagyis a nagy számokra, az olcsó örömökre és az ösztönökre és indulatokra alapoz, és az olcsó befektetésre és a magas bevételre, vagyis a stréberekre, a funkcionáriusokra, a besúgókra, az ügyeskedőkre, az alacsonyabb rétegbeli hatalommániásokra, és végülis a képzetlenekre és a betanított munkásokra. Az iskolaőr, mint jelenség, vagy a képzetlenek oktatásban vagy állami gondozásban való alkalmazása is szemléletes példák. Szimbólumai is valaminek... Pedig lehetne máshogy is. Mert a tanár elsősorban a szülőnek, másodsorban a gyermeknek társa, segítőtársa a nagybetűs Emberré és felnőtté válás folyamatában. Ahogy a szülő is egyfajta tanár, és a tanár is egyfajta pótszülő. De ma, a nemzetinek és jogállaminak hazudott, feudalizált és épp fasizálódó hangyaállamunkban, és atomizált társadalmunkban nem fiatal, gondolkodni és önállóságra képes felnőtteket nevelünk és avatunk, hanem fiatal dolgozókat: "erőforrásokat" és "fogyasztókat", s legújabban már "harcosokat".

Márpedig itt ez megy időtlen idők óta, ez az erózió, ez az entrópia. Egyet előre, kettőt hátra. A középszerűség. A felületesség, a hanyagság és a meghunyászkodás. A rögeszme, és a téveszme. A tekintélyelvűség és a képmutatás. Aztán történelmi tanulság, hogy valahogy mégis rendre a zsarnokok és a vesztesek oldalán kötünk ki. A depresszió. Hungarikum, mint az ivászat. "Emlékezetpolitika". Ami persze fontos. De nem mint önfelmentés és bűnbakkeresés. Végképp nem, mint történelemhamisítás. Felelősséghárítás. Vagyis komolytalanság, mitöbb saját létünk és identitásunk elhazudása és lealacsonyítása. Önfelmentés, és önarcrontás. Kifogáskeresés és önigazolás. Komolytalanság, vagyis infantilis vezetők és infantilis társadalom. Dac-politika, sértődöttség-politika és irigység-politika. "Ellenségmenedzselés". Aztán: harc, harc és mindenütt és mindenkiben az ellenség. "Kultúrharc" - kultúra nélkül. Ugyanazt üvöltő hasábok a vécépapír-szagú városi és megyei lapokban, és mindenhol, úton-útfélen gyűlöletpropanganda és trollfarmok. Ó hol van már a tisztesség, a harcos igazságérzet... Kíváncsi lennék mit lépnének, ezek a semmiből jött szabadrabló gyászhuszárok, ha csak egyszer az életben egy valóban elszánt és könyörtelen ellenséggel találnák szembe magukat. Emlékszem, a rendszerváltás utáni években még volt némi arca a haragnak és gyűlöletnek is, és hangot kapott mindenki, és, ha értelme olykor nem is sok volt, de lehetett legalább vitázni, kérdéseket formálni és azokat megvitatni. Felszólalni, mikor szólhattak és akik felszólaltak, azokban még volt valami, ami megmutatta, hogy még úgy és olyasmiről szólnak, ami nem ritkán felette van a pártérdekeknek és a pillanatnyi érvényesülésnek és népszerűségüknek. Épp csak azt felejtik, azaz felejtettük el - vagy sosem tudtuk igazán -, hogy a hazaszeretet oktatás-szeretet is. Tanár-szeretet. Diák-szeretet. Még inkább tudás-szeretet és szabadság- és igazság-szeretet, és műveltség- és művészet-szeretet, és végsősoron filantrópia - vagyis emberbarátiság és központúság. A haza nagyjai, akik egykor nem csak pénzüket, de sokszor életüket, és üldözöttekként akár otthonukat vagy szabadságukat is, olykor még józan eszüket is ezen értékekért, a népért, a nemzetért, a haladásért és mindenki gyarapításáért áldozták, sokuk nevével ma nem csak hogy visszaélnek, de szinte kényszeresen takaróznak és dörgölőznek velük. Emellett, hovatovább olyan neveket is leemelnek a polcról, leporolnak, és rehabilitálnak - melyeket sokszor ellen- vagy rémpéldákként kellene emlegetnünk. Hangzatos, de annál kiüresedettebb címeket és díjakat neveznek el róluk, amiket aztán saját maguknak adományoznak és magukra aggatnak, sőt, hencegnek vele, mintha tényleg létezne ebben a vezetésben még bárki is, aki tényleg komolyan venné és értené őket, vagyis a történetet. Emellett már nívóval bíró intézményeket és díjakat fokoznak le, üresítenek ki, fosztanak meg jelentőségüktől és semmisítenek meg a puszta jelenlétükkel. Amilyen a nép, olyan lenne a hatalom?

Mégsem tudunk egymás szemébe, se a tükörbe nézni. Mindig egyre nagyobb erőlködés, hogy aztán folyton ugyanazon sebeinket téphessük fel és nyalogathassuk, és közben persze ne felejtsünk el ujjal mutogatni másokra és megint másokat hibáztatni és kioktatni. Mert megint nem tettünk semmit. Legfeljebb szavakkal zsonglőrködtünk, vagy kidühöngtük magunkat. Mert megint lemaradtunk és kimaradtunk. Míg a másik oldalon markunkat tartjuk, és ha kell, zsarolunk is. Rom-politika, rom-oktatás és romépítés. Üres és arctalan vezetők, lufi-oktatás, lufi-szülők és lufi-gyerekek. Korszerűség, korszerű gyerekek. Kortünetek és kór-tünetek. Nivelláció, szegregáció és felelősséghárítás több szinten, egyszerre. "Nemzeti alaptanterv". Rabszolganevelés. Persze van bátorságuk mindezt hol modernnek, hol konzervatívnak nevezni, és olyan huncutul aljas cimkékkel ellátni, mint "fogyasztóképzés", vagy "életpálya-modell". Az ember nem tudja, hogy dühében és zavarodottságában és szekunder szégyenében hová nézzen. Még inkább, hogy mit kezdjen a gyerekével. "Munkaalapú társadalom". Az ember tárgyiasítása. Az ember már nem is személy, nem is valaki, létező is legfeljebb akkor, ha kitöltötte az összes hivatali papírt. "Humán erőforrás". Az ilyesmi hallatán az embernek összeszorul a gyomra vagy az ökle. Nemzeti elitképzés, újra-polgárosítás, feltőkésítés. A "nemzet feltőkésítése". Újgazdag oligarchák és kisstílű strómanok. Közönséges tolvajok és orgazdák. "Modern" "arisztokrácia". Vagy inkább Tesco-burzsoázia. A kulturális minimum, a közbeszéd és a vitakultúra lerántása a piaci kofák, kocsma- és börtöntöltelékek szintjére; és mindig bebizonyítják, hogy van lejjebb. A kultúrát, a köztájékoztatást a második vilagháború legsötétebb napjait idéző propaganda, az uszítás, a tévé, a bulvár, a reklámok és mulatós szintjére rántani. Már mondatokra sincs szükség, elég a vezényszó. Már nem is ünnepelünk. Nincs ünnep, ünnepség van. "Tanévnyitó-ünnepség". Nem csak mert nincs mit ünnepelnünk, hanem mert azt legalább megszervezik helyettünk. Azt is csak azért, hogy a kötelező propagandaanyagot leadják, és megmondják mi van, mi lesz, majd jöhet a zabálás. Amíg eszik és vedel, addig se érez, főképp nem beszél, végképp nem kérdez. Ez a tömegnek való. A gittrágás, a nyalókázás, a kérődzés. A botrány és a köpködés. A focializmus. Nemzeti sznobéria és giccskultusz. Szóval úgy tűnik, hogy a nép már megválasztotta új királyát, személyi kultusza és Stockholm-szindrómája új tárgyát, egyesek fixa ideáját: a pártfőnököt. A "nagyságos elnökurat", a TSZ-elnököt, a gyárigazgatót és a porondmestert. Mellette pedig új istent is választott magának: a pénzt. Még ha kevés is; és a biztonságot választotta, ami még ha oly törékeny és illuzórikus is, hogy szinte bármikor eltűnhet bárki talpa alól a talaj, sebaj, legalább szemükbe hazudják, hogy ez nincs így. Nem baj, nem is érdekli, majd lesz valahogy. Aztán persze lesz is... Mintha sosem tanultak volna történelmet, mintha sosem olvastak volna Márait, mintha sosem mondták volna nekik, hogy attól, hogy a szart feltesszük a polcra, még nem lesz belőle se lekvár, se méz. Ma, ez a rendszernek, mitöbb tervnek csúfolt omladozó-roskadozó monstre tákolmány egyaránt traumatizál és nullifikál szülőt, tanárt és gyereket. Legalábbis úgy tűnik minden erejével erre törekszik. Tény, hogy az oktatást gyökerestül át kell alakítani és sokkal több forrást kell biztosítani számára, ami pedig az állam szükségszerű szerepvállalásával is jár. De olybá tűnik, ez a mai formájában, vagyis átpolitizáltan és megideologizáltan, jogfosztva és centralizáltan: zsákutca. Akár azt is mondhatnánk, hogy a pártállamiság, és az autokrácia mellékhatása. Mintha itt ma szinte minden az ellenkezőjét jelentené annak, ami. A hiátusokból adódóan pedig még több kényszert teremt, egyúttal módot arra, hogy a polgároknak még kevesebbje maradjon a boldogulásra, magyarán a kormány még itt is megtalálja a számítását, hogy kisemizhessen, maga alá rendeljen és akár meg is alázhasson másokat. Amikor csak kedve tartja, és ha kell, törvényt is hoz rá, valódi ellenállás híján akár percek alatt.

░A░ ░T░A░N░Á░R░

Pedig az a "valami", az a szükségszerű többlet az, ami a jó és igaz tanítót teszi, ami több, mint küldetés, több, mint tehetség, épphogy nem művészet, de semmiképp sem csak szakma. Valami mindenen - rendszereken, politikán, egyénen - átívelő, és mindenkor ezek felett álló sziklaszilárd tartásra, lelkiismeretre, és szent célja érdekében az oktatás szabadságának és bázisának minden eszközzel történő érvényesítésére való képességére van szükség. Méghozzá kompromisszummentesen, éspedig nem a tanár önmaga igényeihez és kényelméhez, ha úgy tetszik egzisztenciáljához, és nem is az aktuális politikai hatalomnak saját hatalmi igényeihez, hanem csakis a tiszta, bölcs, valós felelősséggel és súllyal bíró, mindenkori és nagy távlatokban látó és pusztán emberi tanításhoz igazodva. Ha már "keleti nyitás", példának okáért Kína 150-200 éves távlatokban gondolkodik, a sokak által rokonléleknek tartott Japán uralkodónként elnevezett korokban, melyet mindenkor szellemi, sőt, már-már költői attribútumokkal és célokkal ruház fel, de benne ember, tudás és oktatás, természet és nemzet egy értékként van jelen és szintúgy évszázados távlatokban gondolkodnak; nem csak előre, hanem hátra is. Ahogy velünk ellentétben, ők és sok más nép is, képesek uralkodókon és minisztereken átívelő, azok felett álló programokat és társadalmi konszenzusokat is végigvinni és megvalósítani. Talán mert először is komolyan veszik magukat, még inkább a jól megválasztott példákat. A szintén rokonnak tartott finnek is jól határozták meg annak idején céljaikat, és tudták, hogyan gazdálkodjanak azzal, ha kevés is, amijük van, és tudták, hogy többek közt az oktatás az, ami minden pénzt és erőfeszítést megér, mert anélkül egyszerűen elképzelhetetlen a nemzet jövője. Ki is másztak a gödörből. Kár, hogy a hatalom nálunk nemhogy 100 évben, - mondvacsináltan talán még 10 évben -, a valóságban azonban legtöbbször csupán hónapokban, legfeljebb pár évben tud gondolkodni. Kissé ironikusnak hat ez a sokszor hivatkozott több, mint 1000 éves múltunkra tekintettel. Melyet úgy tűnik, egyik politikai rendszer sem akar egy képként látni és kezelni. Nem lehetséges, hogy azért, mert voltaképp mi sem látjuk saját magunkat? Mindegyik "berendezkedés", - legyen az önkényes vagy megválasztott - csak dirib-darabokban látta és látja, kimazsolázva a neki tetsző, és épp aktuális érdekeihez és ideológiájához, - vagy ma már inkább csak marketing-kampányaihoz - kellően hangzatos elemeket, eseményeket, személyeket. Mintha csak katalógus volna. S ezt bizony az oktatásnak is, nemhogy tükröznie, egyenesen sugároznia kellett és kell. A hatalom, úgy látszik inkább szinte bármit és bárkit feláldoz a rövidtávú előnyökért és a hatalmon maradásért, és minél többet szerez és dirigálhat, annál többet akar. És minél többet tesz és invesztál és "reorganizál", - persze nem a szó építő értelmében - annál többet rombol. Kár, hogy a bölcsességet nem lehet tanítani. Pedig igen bölcs dolog a tanárt és a tudóst meghallgatni és méltányosan és bőkezűen megfizetni.

A példaként felsoroltakkal együtt, éspedig az összes eddig felsorolt pozitív tulajdonsággal együttesen kellene bírnia tanárnak is, tanárképzőnek is, egyfajta irányelvként, vagy ha úgy tetszik hitvallásként pedig döntéshozóknak is, rendszernek is. Igen, mindez nem pusztán az állam felelőssége, de az egyéné is. Mindannyiunké. Mert aki nem a hatalom embere vagy haszonélvezője, és legyen bár polgártárs, intézmény vagy szakszervezet, cinkos, ha hallgat és inkább csak kesereg vagy elfojtja magában az érzést. Esetleg - ha csak részben is, de - feladja és odébbáll. A felelősség először is a szülőé, aztán a tanáré, a gondolkodóé, vagyis a közösségé. Mert a legalsóbb, vagyis a legmagasabb szinten a szülő, és a tanár határozza meg, hogy végül milyen lesz maga a közösség. A felelősség azoké is, akik épp feladják vagy eladják magukat, vagy épp csak úgy gondolják, hogy semmi közük az egészhez. Tisztelet a kivételeseknek. Tettekre van szükség, s bár nem hiszek az erőszakban, mégis azt mondom, olykor bizony van, hogy valamiféle "tettlegesség" nélkül nem megy. Erőt kell vennünk magunkon. Sajnos úgy tűnik, tettek nélkül és önvizsgálat nélkül és bátorság és felelősségvállalás és közös társadalmi szolidaritás nélkül nem fog menni. De maradjunk a cselekvésnél. Mint az angolban az act, azaz cselekedni szó is mutatja, mely ugyanúgy jelent felvonást és törvényt is. Vagy az ebből következő action, azaz akció szó, ami tettet, cselekedetet, de műveletet, bevetést, harcot és ütközetet is jelent. Mert tudniillik a szép szavak, az éneklés, és a homlokráncoló polgári engedetlenség ideje már legalább 100 éve elmúlt. Ha pedig ma, - amikor mindenki pótolható, vagy akár felcserélhető - bárki azt hinné vagy gondolná, hogy ezek bármelyikével is vásárra viszi a bőrét, - akkor is, ha vegzálják, ha fenyegetik, ha kirúgják, vagy ha a pribékek páros lábbal tiporják a jogait -, vagy akár azt hinné, hogy mindezzel nyomást tudna gyakorolni a hatalom embereire, az azt kell mondjam, szinte gyermekien naiv. Ahogy például Krisztus sem házi süteménnyel és Lennon-dalokkal "próbálgatta" csak kitessékelni a templomból a pénzváltókat és uzsorásokat, hanem korbácsot ragadott és dühödten, de annál józanabbul és határozottabban, szó szerint kiverte a söpredéket onnan, ahová nem való. Vajon ő ma mit tenne? Bizony tettekre van szükség, nem szavak helyett, de szavak mellett, értelem és emberszeretet mellett, ígéretek helyett. Az általunk oly sokszor támadott és megvetett Romániában a tanárok két hét alatt elérték azt, amit mi egy év alatt sem tudtunk. Mert nem csak felálltak és szót emeltek, hanem mert egyszerre a többiek is melléjük álltak és nem hagyták magukat. Vajon nálunk milyen lesz a következő felvonás?

Tudom, hogy vannak ilyen igaz tanítók és tanárok, sőt gondolkodók és közösségi vezetők is köztünk, igaz kevesen, és a számuk már nem is évről-évre, de napról-napra fogyatkozik. Nekik, nektek és mindannyiunknak üzenem, hogy nem lázadni, de erőnek erejével ellenállni, és nem feladni! Soha!

Mit jelent kiengesztelődni? Semmi esetre sem a létrontást megbocsátani. Ennyire nem megyünk. Jelenti azt, hogy nincs féltés többé. A bőszültség a létrontó hatalmakkal szemben megmarad, sőt ezt fokozni kell. De tudomásul kell venni, hogy a létrontásnak nincsenek sanszai. Ez az egész itt rögtönzött és ideiglenes, hazárd és komolytalan, és nem tartható. Az apparátus csak egyet tehet, az emberiséget elpusztítja. De bármi történik is, az emberszeretet kötelező, éspedig éppen olyan határozottsággal, mint ahogy - míg a létrontás folyik, csak egyetlen tenyérnyi helyen is folyik - a kiengesztelhetetlen ellenállást fenn kell tartani. Azáltal, hogy az ember a hívásnak enged, vagy az elől elzárkózik, ítél önmaga fölött.

Az alaptétel az, hogy a pácban mindenki benne van.

Nem a legkisebb, hanem a legnagyobb ellenállást keresni. Csak azt érdemes megcsinálni, ami lehetetlen.

Hamvas Béla

Szent-Györgyi Albert tanévnyitó beszéde 1930-ból, igen beszédes, sajnos ma még aktuálisabb korrajz:

Végezetül és útravalóul pedig álljon itt egy részlet Teller Ede magyarországi látogatása során tartott egyik gimnáziumi beszédéből, 1994 környékéről:

- Az a szép, amikor valamiről, ami komplikáltnak tűnik, kiderül, hogy nagyon egyszerű. Ha induláskor hajlandók vagyunk elfogadni egy bizonyos komplexitást, magasabb szintre jutva egyszerűség lesz a jutalmunk. Hadd idézzek egy példát a művészetből. A művészetek közt a zene nagyon speciális helyet foglal el. A zenét nem korlátozza semmi, csak a konvenció. Az építészetnek közvetlen haszna is van. A festménynek van tárgya. De hogy a zenében mi szép, az csak azon múlik, bogy mi mit ítélünk szépnek. Ezt nehéz elfogadni, miközben hallgatjuk és élvezzük a muzsikát. De ha megkérdezik, hogy mi az, amit a zenében szeretünk, azt válaszolhatjuk, hogy az az egyszerűség és komplexitás kontrasztja. Ha túl egyszerű, akkor unalmassá válik. Ha túl komplex, idegennek érezzük. Ha viszont ugyanazt a témát a szonáta különböző skálákon mutatja be és azokat éppen csak, hogy fölismerhető módon kapcsolja egybe, akkor élvezzük, hogy nagyon kell figyelnünk és így figyelve fölfedezhetjük a kapcsolódást. A zene olyan játék, ami az emberi kutatás folyamatát utánozza.

#napló #vélemény #véleménycikk #saját írás #oktatás #szabadság #hamvas béla #szent-györgyi albert #teller ede

4 notes · View notes