#kinizsi | Explore Tumblr Posts and Blogs

fouldchildtiger · 2 months

Text

Czakó Gábor

Az elit és a gondolatrendőrség

Alig akad igényes ember Magyarországon, aki ne bírálná a rendszerváltás módját, hatékonyságát, sőt, némelyek még a tényét is kétségbe vonják. Keserűen emlegetik, hogy minden átalakult azért, hogy ami lényeges, az maradjon a régiben.

Három kérdést ajánlok figyelmükbe: lehetséges-e rendszerváltás elitváltás nélkül? lehetséges-e elitváltás a nép nélkül? fönnmaradhat-e a nép elit nélkül?

Ha a nép nem csőcselék, akkor nem zúzalék, hanem szervezet, különféle rendű-rangú emberek együttműködése. Az egyik ebben bővelkedik, a másik abban gazdag, s látja el a többit. A csőcselék a hasonszőrűeket állítja előre, ellenben a nép bölcsessége abban áll, hogy a kiválókat állítja élre. Azért, hogy ők szabják meg a közös élet stratégiáját, rendelkezzenek az erőforrásokkal, mivelhogy képesek őrizni a hagyományt és megalkotni az újat. Az élet minősége sokban függ attól, hogy ők milyenek: semmirekellők, önzők, közömbösek, zsenik, hősök, szentek. Elit akkor is van, ha látszólag nincsen, ha tagadják a létét, sőt olyankor működik legerőteljesebben. Az antielitisták valójában a tehetségtelenek szálláscsinálói. Azok pedig a csúcsra jutva diktatúrára kényszerülnek, mert helyzetük – mindenki látja – jogtalan.

Az elit működésének lényege egyetlen szóval: példa. A csúcson állók messzire látszanak. Akarva-akaratlan mutatják a többieknek, miként gondolkodnak ők, hogyan élnek. A legrégibb szakrális társadalmak igazi mértékadói – a kínai császár vagy a magyar kündü – ennek okáért sosem kormányoztak, csak éltek, mégpedig úgy, ahogy az istenség tenné a földön jártában. A későbbi idők elöljárói már markolták a kormányrudat, személyesen ítélkeztek, a csatasor élén harcoltak. Ha nem is az ég rendjét, de azt az ideát igyekeztek megtestesíteni, amit szerintük népüknek követnie kell, ha nem kíván tökéletlen és silány lenni.

A középkori világi elit, a lovagok és királyuk ideálja a hős volt: föntről nézve a vitéz, lentről a halott, aki életét áldozta. A magyar nemesség minden romlottsága ellenére, vagy még azzal együtt is, példásan meghalt a mohácsi csatatéren a hazáért 1526-ban. Vele a főpapok színe-java. Fontos megemlíteni, hogy az ő ideáljuk és idolumuk, a szent, ikertestvére a hősnek: ő is szellemi célért adja életét. A mártír egyszerre, a többi szent apránként.

Vagyis a kiválók csoportját a vallási társadalomban elég pontosan meghatározható eszme, szellemi tényező vezette, és egyúttal szelektálta is. A hősök és a szentek közé Kinizsi Pál vagy Jeanne D’Arc módjára úgyszólván bárki fölemelkedhetett, s közülük a méltatlanok kihullottak, mint Orseolo Péter vagy XXII. János pápa.

Elfogadhatjuk Bibó István véleményét, aki szerint a magyar nemesség gazdasági és politikai súlya Mohács után megmaradt, de erkölcsi példát egyre kevésbé tudott mutatni. Vitatkozhatnánk azon, hogy miként volt ez a reformkorban és ’48-ban, de nem tesszük. Féja Géza egy megfigyelése azonban idekívánkozik: Mohács után a magyarság állandó elitvesztésbe került. A nemzet eleje mindegyre forgácsolódott a három részre szakadt ország viszontagságai között. A reformációban és ellenreformációban, a hadjáratokban. A bukott szabadságharcok után rendszerint a legjava kényszerült emigrációba a kuruc mozgalmaktól ’48-on és a két világháborún át ’56-ig.

Nyilvánvalóan a rendkívül viharos történelem is oka annak, hogy a második világháború végéig a magyar elit értékrendje zömmel konzervatívnak mondható. A nemesség honvédő hagyományideálja élénk maradt, noha egyre több polgári származású ember került a legmagasabb rendű példaképek közé. Elég talán a 19. század két ikercsillagát, Petőfit és Aranyt említeni.

A nevelésben a hős és a szent kultuszának emlékeként középpontban állt a hazafiság és a kereszténység. Démokritosz gondolatát idézve: ha a jót nem tudod tenni, legalább utánozd. A polgárság hozománya volt talán a műveltség eszménye, az arányok eszménye, valamint a művészet tisztelete, ami bizonyára egészséges sznobizmusból is táplálkozott. A szépség iránti vonzalomról bárki meggyőződhet, ha tanulmányozza a 19–20. század fordulóján épült villákat, síremlékeket vagy akár bérházakat. Rögtön kínálkozik a mai gazdagok szépészeti lenyomatának összevetése a száz év előtti osztályos társakéval – de ne szaladjunk előre. Ékesen szól a tényleges kiválóság megbecsüléséről az a múlt század húszas éveiből való történet, miszerint gróf Klebelsberg Kuno kultuszminisztert Szegeden, a kávéházban fölkereste valaki Juhász Gyula érdekében. Ugyanis a költőtől megvonták a nyugdíját a kommün alatt viselt dolgai miatt. A miniszter azt válaszolta: hogyne, természetesen, bármikor, akár most, helyben is fogadja Juhászt. A közbenjáró elsietett a kávéház másik termébe, ahonnan azzal tért vissza, hogy pártfogoltja nem hajlandó a miniszter elé járulni. Klebelsberg elgondolkodott, majd így válaszolt: „Helyes, valóban úgy illő, hogy én menjek őhozzá.” S ment.

Az 1945 utáni években zajlott le a magyar – s tegyük hozzá: a kelet-közép-európai – történelem legradikálisabb elitváltása. Az első évek demokratikus földindulását megtöbbszöröző és megfordító következményekkel. S nem csupán „fönt”, hanem a vidéken, a legkisebb falvakban is. A „verd el a pásztort, szétzüllik a nyáj” elv könyörtelen alkalmazásával megsemmisítették a települések és egyéb közösségek természetes struktúráit. Végül erővel föloszlattak minden civil szerveződést a dalárdákig lemenően.

A régi vezetőréteg kezéből kivették a társadalom erőforrásaival való rendelkezés lehetőségét, s az osztályharc jegyében aljas bitangnak minősítettek mindenkit, aki korábban példaképnek számított, és a közös életstratégia meghatározásában szerepet játszott. Az alkotó értelmiség java külső vagy belső emigrációba került. Hogy csak néhány nevet említsünk, szakmánként egyet-egyet a legnagyobbak közül: Bartók Béla, Szent-Györgyi Albert, Bay Béla, Weöres Sándor, Hamvas Béla, Páger Antal. A történelmi osztályoknak még azok a tagjai is süllyesztőbe kerültek, ha éppen nem börtönbe, akik életüket kockáztatták németellenességükkel, emberségükkel, demokrata mivoltukkal – már halljuk is a pikírt megjegyzést: éppen azért.

Mi tagadás.

Mohácsnál elesett a nemesség és a fölsőpapság krémje, de a nemzeti és lovagi eszme meg a kereszténység maradt. Hamarosan teremtek új vitézek és szentek. Épültek iskolák, a tehetséges fiatalok járták a külhoni egyetemeket, mohón szívták magukba az új gondolatokat, s hordtak haza nyomdát és tudományokat. A szocialista fordulat viszont e tekintetben is gyökeres akart lenni. A marxi–lenini doktrína alapján proletárdiktatúrát hozott létre, aminek lényege, hogy az ország szovjet gyarmat voltát intézményesítette, a valósággal a kapcsolatot az utópikus ideológia jegyében megszakította, a tényeket minden vonalon tagadta. Ebből következően a Népköztársaság bűnállammá lett: olyan gaztetteket követett el, alkotmányosított, s kényszerített ki alattvalóitól, amelyek mindenkor gyalázatnak számítottak – a gyilkosságtól a hazaáruláson át a rablásig. Nos, ez a hatalomképlet teremtett magának elitet. Mégpedig a korábbi elit három alapértéke: a műveltség, a kereszténység és a hazafiság nélkül. Sőt, azok ellenében.

A műveltség kapásból töröltetett, lévén az új előkelőségek elsöprő többsége iskolázatlan. Aki véletlenül érettségizett, eltagadta, amit tanult, mivel az összes tudomány helyettesítője a marxizmus lett, ami természetéből következően összeférhetetlennek bizonyult egyrészt az ún. klasszikus műveltséggel, másfelől pedig a legkorszerűbb ismeretekkel: a genetikával, a valószínűség-számítással, az atomelmélettel vagy akár Bartók zenéjével, Joyce írásművészetével stb. A nyelvtudás ténye potenciális bizonyíték lehetett egy bármikor bekövetkezhető kémperben. Megsemmisítették a kétkezi emberek sokgenerációs munkakultúráját is. A téeszcsék, a sztahanovizmus, a liszenkói agrárszélhámosság rendszerében a munkások és a parasztok régi elitjének tekintélye összeomlott, tisztessége, tudása, szorgalma nevetségessé lett. A helyzet a szó szoros értelmében alig leírhatóvá vált, mert olyan – eufém – nyelvet vezettek be, ami egyrészt a marxista zsargon ostobaságaiból, másrészt megszépítő hazugságokból építkezett, s megakadályozta a józan, paraszti ész járását. Kiesett a műveltségből a természetes erkölcsi érzék ápolásának és csiszolásának igénye is, hiszen az új vezetők egy része például a nyilaskeresztes mozgalomból jött, ugyanakkor ők is, a többiek is minden gondolatukat alá kellett rendeljék a Párt gyakran változó érdekeinek, s rendszeresen el kellett árulniuk barátaikat, rokonaikat.

Jellemző, hogy az elitképzőben, a pártiskolákon, majd a marxista esti egyetemen – népszerű nevén a foxi-maxin, mely a káderek számára osztott „diplomát” – kizárólag ideológiát oktattak, azt is csak évi egyetlenegy tantárgy erejéig! Sőt, a legfőbb pártfőiskolákon sem tanítottak nyelveket, vagy olyan tudományokat, melyeknek lett volna tárgyuk! Aminek pedig – ellentétben a „tudományos szocializmussal” – volt, például a filozófiatörténetnek, abból pontosan a tárgyat dobták ki: nem Szent Tamást vagy Nietzschét olvastatták – ha egyáltalán! –, hanem a róluk összehordott marxista hablatyot.

A kereszténység a szocialisták természetes fő ellensége kellett legyen. A marxizmus eleve ateista, politikai gyakorlata pedig olyannyira ideologikus és kizárólagosságra törekvő, hogy kiirt maga mellől minden más eszmét. Harmadrészt pedig a kommunizmus gyökeresen új világot akart teremteni, vadonatúj embert formálni. Ilyen demiurgoszi igyekezet hogyan is férhetne meg más istennel? Hát még azzal az erkölcsi függetlenséggel, amire a keresztény – a szent! – törekszik, hogy csak Istennek szolgáljon, lelkét másnak ne adja. Nos, az új hatalom éppen a lelkeket követelte, hogy engedelmes, a taktikai fordulatokat aggálytalanul követő, kis fogyasztású, igénytelen, de harcias súdrákat gyúrjon belőlük, akik olyan buták, hogy a Vezért képesek összetéveszteni Istennel.

A nevelésből kiiktatták a lélekképzést, az erkölcsi és esztétikai célokat. A szocialista új ember lehetett volna-e más, mint gyökértelen osztályharcos? Aki följelenti osztályellenség szüleit, ha azok hátráltatják a szocializmus építését, mint Pavlik Morozov? Ez a gyerek volt az összes úttörők példaképe, a Szovjetunió hőse. S lecke korosztályom oroszkönyvében. Morozov – a köréje szőtt legenda szerint – apját koncentrációs táborba juttatta, mert a papa állítólag akadályozta a kolhozszervezést. A történelem során először tiszteltek tettéért egy apagyilkost.

A hazafiság, a harmadik hajdani alapérték szintén antagonisztikus ellentétben állt a szocializmus érdekeivel, hiszen az ország a Szovjetunió gyarmata volt. Ezt magyarul nem mondták csak eufémül: minden fontosabb jogszabályban, vezércikkben, tankönyvben szakadatlanul hangsúlyozták a Szovjetunió vezető szerepét, a szovjet vezérek, pártjuk, tudományuk, sportjuk példakép mivoltát. A legfőbb állami ünnepnek az ország oroszok általi elfoglalásának napját tették meg. A káderutánpótlás szovjet egyetemeken nevelődött, függetlenül attól, hogy azok többségének színvonala meg sem közelítette a magyar felsőoktatásét. Az elit kiválasztásában az első szempont a Moszkvához való hűség volt. A legfontosabb főnököket – a pártfőtitkárt, a Politikai Bizottság tisztségviselőit – egyenesen a Kremlben jelölték ki.

Természetesen akadtak kivételek, de a Magyar Szocialista Munkáspárt mint az ország tényleges és formalizált „élcsapata” hazaszeretet helyett hazaárulásra szocializálta kádereit – leginkább azokat, akik karriert akartak csinálni.

A párt szerepéből következően a demokratikus társadalmakban megkülönböztethető gazdasági, politikai, ideológiai, sajtó-, művészeti stb. elitről nemigen beszélhetünk, hiszen a főnökök és élen állók mindenütt a megfelelő szintű pártvezetés „hatásköri listájáról” kerültek ki, és abszolút dzsoli-dzsókerként szökkentek szakmáról szakmára. Az apparátusi káder egyszer az ávónál serénykedett, máskor a nehéziparban, hogy aztán nagykövetként tűnjék föl Koppenhágában vagy főszerkesztőként Budapesten. Sokukról derült ki, hogy köztörvényes bűnöző, ámde a bűnállamban csak a politikai hibák számítottak véteknek, ezért a tolvajok, a szadisták, a garázdák nem pottyantak ki a kasztból, csak olykor-olykor s átmenetileg lejjebb csusszantak.

A szellemi elitet is a Politikai Bizottság próbálta összebütykölni a rendelkezésére álló anyagból. Rendszeresen neveztek ki írókat, művészeket és akadémikusokat, majd gazdagon dekorálták őket Kossuth-díjjal és mindenféle csillagokkal. Ugyanakkor Fülep Lajos, Hamvas Béla, Várkonyi Nándor életműve a fiókban porosodott, Kerényi Károly, Márai Sándor könyvei a határon túl rekedtek. Még Papp Lacinak is megtiltották, hogy megmérkőzzék a profi világbajnoki övért.

Az akkori köznyelv kontraszelekciónak nevezte az elithamisítást, melynek során a hitvány került fölülre, a jó alulra. Ez tette szükségessé a terrort. A valóságos elit ugyanis a maga természetes – helyesebben: normális – értékhierarchiájával összetartja a társadalmat. Erőszak nélkül. Hiszen a komoly ember komoly életre törekszik, számára a példakép mester, akit önként követ, még ha az út áldozatokkal jár is, mert mindenképpen tanulni, emelkedni szeretne. A hamis elit abnormális. Ma már nevetségesnek hat, de a hatvanas években tényleg egy suszter volt az igazságügy-miniszter, és ő oktatta a professzorokat jogtudományra. Ettől lett olyan az oktatás, mint a jogrend.

A példakép-pozíciónál semmi sem hat erőteljesebben a reá fölnézni kényszerülőkre. Az aljanép meg a bámész tanácstalan látta a susztert odafönt, s azt mondta: ez hajszálra olyan, akárcsak én, nosza, lessük el a trükkjét! A csőcselékmentalitás országszerte elhatalmasodott. Az enyveskezű, suksükölő, munkáját nem értő igazgatók és tanácselnökök körül hasonszőrűek sündörögtek. Már diplomások ugyan, de együtt züllöttek és káromkodtak gazdáikkal – a hajdani kocsisok szégyellték volna a társaságukat. A hagyomány megőrzéséről és az új megalkotásáról rengeteg szó esett, de a valóságban az történt, hogy az államosítással, a téeszesítéssel, a terv- és békekölcsönökkel, a külföldi hitelekkel összezabrált mérhetetlen vagyon a suszterek, a bukott segédszínészek meg a szakmájukból kikopott varrógépműszerészek kezén sárrá vált. A Magyarország és Ausztria közti, háború előtti különbség szakadékká mélyült, s az ország szinte minden modern mutató tekintetében elmaradt azoktól az országoktól, melyeket annak előtte megelőzött Európában.

A lumpenértelmiség környezetében megtorpant az alacsonyabb rétegek szociális-morális asszimilációja. Vajon miért tanuljon vagy dolgozzon a putrilakó, ha bármi mással előbbre juthat? Legfürgébben úgy, ha utánozza az előkelők disznóságait. S ugyan miért gyógyuljon meg a beteg, ha a táppénz többet hoz? Valaha virágzó falvak lakói lettek alkoholistává, kertjeiket azóta is fölveri a gaz, segélyből veszik a zöldséget, és nem szedik föl a hullott körtét sem.

A forradalom utáni terrorban az ország ismét elvesztette lehetséges elitjének színe-virágát. A negyedmillió menekült és bebörtönzött túlnyomó része diák volt, fiatal értelmiségi, vállalkozó kedvű munkás. Mondani sem kell, hogy tündököltek a három említett alaperényben.

A megtorlás velejárója volt, hogy a restauráció után élre került fönnforgóknak kötelező volt valamilyen módon – például az ellenforradalom szó kimondásával – meggyalázni a 20. századi magyar történelem legdicsőségesebb eseményét. A kádári konszolidáció lényege így a korrupció lett. ’56 és általában a hazafiúi érzés elfeledése fejében a lakosság engedélyt kapott a korlátlan önkizsákmányolásra, a szocialista összeköttetések kiépítésére, valamint a mértékletes lopásra és más bűntények elkövetésére. Az ilyesféle bűnözést eufém nyelven ügyességnek nevezték. A jelenséget tökéletes előrelátással rajzolta meg Dosztojevszkij 1880–81-ben, a Karamazov testvérek Nagy Inkvizítor-poémájában.

A következő évtizedekben a vezetés lassacskán föltöltődött szakismeretekkel s némi általánosnak mondható műveltséggel is. Hála az időnek, amely új generációkat vetett fölszínre, és a viszontagságok ellenére is remek iskolarendszerünknek. Hazafiság és általában morál tekintetében azonban hasonló előrelépés nem mutatható ki. Mindenkor léteztek természetesen farkasbőrbe bújt bárányok, ám a gyarmati helyzet, a bűnállam struktúrája változatlan maradt; a rendszer továbbra is a hazugságra épült. Ahogy Hamvas mondja: a szocializmus egyetlen ponton sem érintkezett a valósággal. Az elithez tartozóknak pedig állandóan példát kellett mutatniuk. Folyamatosan liturgikus hazudozásra kényszerültek, ugyanakkor munkájuk megfelelő elvégzéséhez be kellett kapcsolódniuk a szocialista összeköttetésnek nevezett korrupciós hálózatba, ami nélkül a társadalmi erőforrások elérhetetlenek maradtak volna számukra és a rájuk bízott emberek vagy vállalat részére.

Az örökös hazudozás vagy elbutítja, vagy cinikussá teszi az elkövetőt. Az elit mindenkor gyanúsnak tartotta – ha éppen nem üldözte – a művészi, a tudományos, a technikai újításokat. A kor nehéz embereknek nevezte azokat, akik ilyesmire vetemedtek. Ahelyett, hogy támogatta és maga köré vonta volna őket.

A nyolcvanas évek elejére már nem akadt épeszű ember, aki hitt volna a szocializmusban. A nómenklatúra élelmesebb tagjai Rosztov helyett már Santa Barbarában próbálták iskoláztatni gyermekeiket, és pozíciójuk vagyonra váltásán mesterkedtek. Sikerrel. Meg is kaparintották az ország belföldi tulajdonban maradt vagyonának túlnyomó részét s a vele járó kapcsolati tőkét. A szocialista összeköttetés hálózatát ügyesen megerősítették a nyugati beruházóknak tett szolgálatokkal szerzett friss kötelékekkel. Olykor bizony az ország kárára. Ezen talán nem is gondolkodtak igazán, mert egész életükben idegen érdekek kiszolgálására szocializálódtak. Mindehhez bírják a zömmel az ő soraikból kikerült és az ő támogatásukból élő médiokrácia rokonszenvét. Más szóval rendelkeznek az erőforrásokkal, s megszabják az életstratégiát a tőlük függők számára. Sőt, a huncut, fürge fordulattal az elit harmadik fő ismérvét, az újat alkotást is megvalósítják a lomha nép szemében.

A rendszerváltozást, vele a Nyugat elementáris erejű gazdasági, kulturális, gasztronómiai – ne kerteljünk: az ötven év előtti szovjet behatoláshoz hasonlóan totális – rohamát ezzel az elittel fogadta az ország. Mi tagadás, ez a társaság sem képzettsége, sem nemzeti elkötelezettsége, sem erkölcsi igényessége alapján – tisztelet a farkasbőrbe bújt bárányoknak – nem állt a helyzet magaslatán. A vázolt okok miatt aligha is állhatott.

A ’90-es választás során a volt nómenklatúra sokat veszített politikai hatalmából, s vele az erőforrások egy részét is át kellett adnia az új kormánynak – de nem többet! Az anyagi-hatalmi veszteségeket azonnal pótolni kezdte a hű médiokrácia kezében lévő sajtó mint a posztmodern „szellemi” elitgyártás első számú műhelye. És persze a pénz. Továbbá a pénz. S hogy ki ne feledjük, a pénz. Futószalagon készültek világhírű írók, filozófusok, közgazdászok, pénzügyi zsenik. Finom erkölcsi tekintélyek, akik azonnal készséges eszközei lettek átöltözött, régi kenyéradó zsarnokaiknak. Elég utalni az első fél év hadműveleteire: a „kommunisták pedig nincsenek” kampányra, valamint a „keresztény kurzusra”, a „neonáci veszélyre” zúdított össztűzre meg a taxisblokádra. Ezzel egy időben a demokratikusan választott kormány oldalán álló értelmiséget minden eszközzel diszkreditálni, vagyis elithelyzetéből kiszorítani igyekeztek. Akit lehetett, antiszemitának minősítettek, fasisztának, mucsainak, s műveiket, gondolataikat kicenzúrázták a nekik alárendelt fórumokról. Gyakorlatilag mindenünnen.

E kettős művelettel elérték, hogy hamarosan a véleményformáló értelmiség hatalmas kórusa fújta az ő nótájukat néhány kósza hang ellenében.

A rendszerváltozás miniszterelnöke, Antall József szellemileg a történelmi elitből érkezett. Keresztény Magyarországot akart, feddhetetlen hazafi volt, s hozzá roppant művelt. Valamennyi tulajdonsága nyílt kihívást jelentett politikai ellenfelei számára. Államférfit az ország történetében még nem gyűlöltek, gyaláztak és rágalmaztak úgy, mint őt. Sorsában jelképi erővel mutatkozik meg az elitváltás kísérletének tragédiája. Ami persze nem a rangtalan maradt írók és zeneköltők tragédiája, hanem a nemzeté, a lumpenizálódó népé… Milyen példaképekig tud föllátni?

A szellemi elit pótléka Gazdaságkorban az értelmiség. Már a múlt század első felében csalódnunk kellett benne. Az okokat részletesen elemezte Julien Benda híres könyvében, Az írástudók árulásában. Babits írta ezzel kapcsolatban: „Az írástudó nem azzal lesz árulóvá, ha lába nem megy egyenesen a Csillag felé, amelyre az ujja mutat, hanem azzal, ha már nem is mutat többé a Csillagra.”

A babitsi leírásnak iskolapéldái azok a nyugati értelmiségiek, akik turistautakat tettek a Szovjetunióban, majd dicshimnuszokat zengtek róla. Készségesen cáfolták, hogy éhínség volna Ukrajnában, amikor ott éppen milliók haltak éhen; hogy létezne a Gulag; hogy a kirakatperek vádlottjai hamis vádak áldozatai. Ma már tudjuk a KGB s elődei irataiból, hogy Bernard Shaw-t, Louis Aragont és a többieket a szovjet propagandisták belső följegyzéseikben „alkalmazható idiótáknak” nevezték. A típus két korszerű, hazai alakja Konrád György író és Lengyel László közgazdász. Mindketten a rendszerváltozás kísérletének kezdete, tehát bő évtizede futószalagon bocsátanak ki jóslatokat a régi elit érdekeinek szolgálatában. Próféciáik azonnal rendkívüli nyilvánosságot kapnak. Egyik lap adja a másiknak, mindenütt vitatják, fölerősítik, hírlelik. Társutas kollégáik lihegnek. Egészen a határidő leteltéig. Akkor kiderül, hogy nem vált valóra. Sebaj, máris itt a következő jövőbe látás, és még egy és még egy. Hogy mind hamis? Hogy a „valósággal egyetlen ponton sem érintkeznek”? Ez nem számít. Ugyanazon lapok ugyanazon olvasói ismét és ismét hisznek, s nem röhögnek. Sőt, alig várják, hogy a következő prófécia ismét a bolondját járassa velük.

Gazdaságkor egyik bázisa a valóság leválthatósága. A hamis elit azért tud a helyén maradni, mert képes a valóságot leváltani, éppenséggel ez a napi munkája. A tömeg éppen azért tömeg, mert nem hisz a tulajdon szemének. Humorérzéke pedig fikarcnyi sincs.

Aki szemét nyitva tartja, az világosan látja, hogy a Föld és az élet, az ember és kultúrája semmivel sincs kisebb veszélyben, mint a hidegháború idején, amikor atombombákkal megrakott gépek röpködtek fölöttünk. Azzal is tisztában van, hogy a világelit tagjai – mármint akik ma a Föld erőforrásaival rendelkeznek, és a globális életrendet diktálják – többségükben nem a bolygó és lényei javára működnek. Máskülönben rég leszorultak volna a csúcsról; az egyre szédítőbb iramú verseny hamar kiszuperálja a szerényeket, a tiszta szívűeket, a méltó életre törekvőket. Kiszuperálja a hagyomány őrzőit is. A tudomány és a technika újítóit viszont ünnepli, és magasba emeli, a csúcsfogyasztók közé. Igen, az elitnek új ismérve jelent meg: a világelfogyasztó társadalomban a legelső vonalba kell tartozzanak a legmohóbbak, a legpazarlóbbak. A mértéktelenségnek és a legszodébbaknak a kultuszáról szól a glóbusz elsöprő lendülettel fejlődő csúcsüzletága, a szórakoztatóipar.

Aki komolyan veszi az életet, az ebbe egy pillanatig sem törődik bele, hanem keresi-kutatja a rejtőzködő elitet. Hol van a hiteles ember, aki tudja, hogy miért és hogyan kell élni? A hatvanas–hetvenes évek házibuli-szubkultúrája nagyrészt erről az elitkeresésről szólt. Ma sem másért szerelmesek a diáklányok a tanárukba, és a kamasz is azért csápol a koncerteken: hátha igazi csillag dalol ott fönn, a pódiumon.

A szellemi ember első tulajdonsága, hogy tudja: Isten közelebb van őhozzá, mint ő saját magához – ezért világos számára, hogy hogyan és miért éljünk. Gazdaságtársadalmakban valódi szellemi életről szólni fogalmi képtelenség, hiszen a nyilvánosság előtt fölmerülő kérdések elsősorban anyagi természetűek, másodsorban érdek által vezéreltek, harmadsorban pénzügyiek, negyedsorban altestiek, a többiekre pedig kizárólag materialista válaszok adhatók. Másmilyen megközelítésük zavarosnak, tudománytalannak, meghaladottnak stb. minősül. A szellem emberei ennélfogva semelyik elitbe sem tartoznak. Mindazonáltal természetesen léteznek, csakhogy illegalitásban. Az egyik csavargónak álcázza magát, a másik úriszabónak, a harmadik bábszínésznőnek, a negyedik akadémikusnak, az ötödik örökös káplánnak vagy más előléptethetetlennek. Gondolataik, műveik búvópatakként csordogálnak, s kivétel nélkül minden esetben eljutnak a keresőkhöz, ám rivaldafénybe csak véletlenül kerülnek. S ezt az esetleges véletlent haladéktalanul korrigálja a gondolatrendőrségként buzgólkodó médiaértelmiség.

Ha a tradicionális magyar elit értékeit összevetjük az ezredforduló idején reájuk adott korválaszokkal, akkor erős polarizációt figyelhetünk meg. A szociológiailag vizsgálható szinten két válaszcsoport és hozzá két elit számolható össze. A szocialista nómenklatúra-elit játszi könnyedséggel gazdát váltott. Számára – és a körülötte csoportosulók számára – a hazaszeretet régóta kimenőben van a divatból. Értékrendjükben a szocialista internacionalizmus helyét a globalizmus foglalta el, a Szovjetunióhoz és a párthoz való hűséget fölváltotta Amerika majmolása meg a törzsvásárlói és márkaklubtagság. Ez a jövő útja, vélik, és a magyarok szabadsága fölismerni e történelmi szükségszerűséget, különben ők is kimennek a divatból. Komikus példát adnak a gazdaváltásra a sportújságírók. Annak előtte a szovjet sportéletről lihegtek, közölték még a szovjet jéglabdabajnokság eredményeit is. A rendszerváltás óta Amerika a szívük csücske, naprakészen tudósítanak a floridai base-ball-bajnokságról.

Ami az erkölcsöt illeti – lásd még kereszténység, vallásosság stb. –, a csoport eleve morális vákuumból érkezett, hiszen szocialista erkölcs nem létezett. Nos, az ő számukra természetes szövetségesnek bizonyult a libertarizmus a maga kényelmes relativizmusával és pragmatizmusával. A Mandeville-morál szerint pedig az önzés visz előre; az egyéni hiúság, mohóság, törtetés összeadódik szépen, és a fejlődés pompás gyümölcsét termi. Amíg haladás létezik, addig az erkölcsi aggályokat félre kell tenni. Sőt, a jogot is át kell alakítani – különösen „aggatnak” például a természetvédelmi, kábítószer- és korrupcióellenes rendelkezések.

Keresztények természetesen köztük is akadnak. A legszámosabban az úgynevezett instant- vagy prosperitás-szekták hívei, akik azonnali megtérésben részesülnek, miáltal hamarosan a pénz is föl fogja vetni őket. Legvonzóbb hittételük, hogy Jézus a szegénységből is megváltotta a világot, a vagyonosság tehát a hit minőségének fokmérője.

Nem mellékes, mert morális tekintetben megosztó tényező, hogy ez a réteg jelszavait illetően baloldali, ugyanakkor tagjai, az ő saját szavukkal, „kizsákmányolók”. Tudniillik szinte kivétel nélkül a fölső tízezerhez – vagy tán csak ezerhez – tartoznak: nagybirtokosok, nagytőkések, gyárosok.

Műveltség tekintetében a liberális-szocialista elit a globalizációra és a hozzá való alkalmazkodáshoz szükséges tájékozottságra koncentrál. Az új eszközök és technikák működtetésére, nyelvismeretre, szorosan vett szakmai s hozzá számítástechnikai fölkészültségre.

A másik póluson az ún. nemzeti-konzervatív élvonal vérszegényebb és megosztottabb. Gyöngébb, mert az erőforrások fölötti rendelkezés tekintetében akkor is erőtlenebb, amikor éppen kormányra jut, megosztottabb, mert kisebbségi helyzete frusztrálja, némelyikük egyszerre kapaszkodna a régi értékekbe és a globalizáció örvényének peremébe, mások pedig behunyják szemüket, és visszamerengnek a „régi múlt árnya felé”. E két belső irányzat mindegyike ferde szemmel nézi azokat, akik a járható középutat keresik. Hajlamosak struccpolitikát folytatni a permanens technikai forradalom kihívásaival szemben és kételkedni ismerőinek hazafiságában. A szinte általános gyanakvás hol innen, hol onnan rombolja a nemzeti-konzervatív elit erkölcsi tekintélyét.

A korszak túlpolitizáltságában az értelmiség színe-java szétszóródott a pártok holdudvarában, ami azzal a következménnyel járt, hogy az ellenpártok hívei nem fölnéznek rájuk, hanem köpködik őket – függetlenül értékeiktől. A rendszerváltozás első évtizede világossá tette azt is, hogy a tényleges szellemi elit túlságosan merev a taktikai játszmákhoz, s még csak a zászlón lobogásra sem kapható. Némi körülpillantgatás után visszatért a gazdaságkori fordulat óta jól belakott illegalitásba.

Világszerte megfigyelhető, hogy az elitek kivonják magukat a nemzeti keretek közül. Az erőforrások fölött egyre inkább olyan intézmények és személyek rendelkeznek – multik menedzserei, tőzsdecápák, médiamogulok –, akik önmagukat világpolgárnak tekintik. Egyrészt hasznaikat éppen a globalizáció nyitotta keretek között szedik, másrészt nem közvetlenül gazdasági céljaikat is nemzetközi méretekben akarják megvalósítani. Lásd például Soros György programját a lágy drogok engedélyezése vagy a „nyitott társadalom” érdekében. Jó tudni, hogy azt a társadalmat minősítik „nyitottnak”, amelyik nem tanúsít ellenállást a globalista támadásokkal szemben (Vass Csaba megfigyelése).

A sztárértelmiség működése is kozmopolita. Ahogy az autógyártásban, úgy a művészeti iparban is megkerülhetetlenek a nemzetközi szabványok. E kátékat izmusoknak nevezik, követésük az érvényesülni szándékozók számára kötelező. Tudniillik a kritikusok, a galériások, a kiadók és társaik az éppen aktuális kánonhoz mérik az árut. Nem író és nem művész az, akinek az ismertsége csak hazájára tejed ki. Éppen ezért gondosan megválogatják, hogy ki terjedhet túl nemzete határain. A sztárkészítés-technikára talán fölösleges kitérni, az eredmény minden érdeklődő számára megmutatja, miből készülnek a média kultúrcsillagai. Tündöklésük módja, pályájuk íve is világos, nemkülönben valódiságuk.

A nemzetközi elitek és a helyiek, különösen a világsztárok és a kisebb közösségek saját példaképei között éles az ellentét. Ez számos ponton mutatkozik meg. Általános, hogy a helyi csillag nem akarja fényét odahaza elpocsékolni, minél előbb meg akar méretkezni a világpiacon. Már csak azért is, mert szeretne átalakulni adakozóból fogyasztóelitté. Az országos politikai élgárdák – ha nemzeti, vagyis saját célok mozgatják őket – egykettőre szembekerülnek a globalista érdekkel, és számolhatnak a gondolatrendőrség sajtócsapásaival. Elég világos példa a helyi és nemzetközi „értelmiségiek” támadása Jörg Haider ellen, aki hangsúlyozni merészelt osztrák érdekeket, ezzel fölkeltette a gyanút, hátha védekezésre vetemedne a globalista behatolással szemben – vö. nyitott társadalom. A legkevesebb, hogy neonácinak bélyegezték. A mostanában hatalomra került új jugoszláv vezetés azonnal megnyitotta piacait a világ előtt, amely rögtön demokratikus kebelére ölelte. A gondolatrendőrség véletlenül sem firtatja Belgrád változatlan sovinizmusát és rasszizmusát, amihez képest az osztrák Szabadságpárt szende, kozmopolita operettjelenség.

Mondhatnánk, hogy a magyar elit újjáalkotásához évtizedek szükségeltetnek. Nemzedékeknek kell elmúlniuk, hogy a vagyonhoz csatlakozzék a tudás, az ízlés, az erény meg az alkotásvágy. Ha egyáltalán kedvez az ilyesminek a hazai és a globális klíma meg a nép. Ha például a csúcsfogyasztó nem szorítja ki az alkotót a nép példaképei közül. Mert mi tagadás, előbbit könnyebb, sőt ajánlatosabb követni egy olyan közegben, amely a mind alacsonyabb igények egyre leleményesebb kielégítését tekinti fejlődésnek (Buji Ferenc definíciója).

Igen, talán itt, a néppel kellene kezdeni.

A szellemi elit képességeit Istentől kapja. Ajándékba, ezért ingyen is adja tovább. Már ebből is kitetszik, hogy aki táltostanfolyamot tart pénzért, az lehetetlen hogy táltos legyen; aki tizedet kér, korbát, perselypénzt, külön adományt, az nem Isten pásztora, hanem Mammoné. Aki hatalmát szerzésre használja, ahelyett hogy bőkezűen adna, az tolvaj, és előbb-utóbb zsarnok lesz belőle.

A szellemi ember nem társadalmi, hanem spirituális tünemény, megjelenéséhez történelmi vagy politikai események nem társulnak. Sztárrá nem alakítható, de el sem homályosítható. Mindössze annyi történhet vele, hogy a leváltott valóságban bolyongó nép nem veszi észre. Mert van szeme, de nem lát, van füle, de nem ért.

Ezért kell a néppel kezdeni.

0 notes

foulchildtiger · 1 year

Text

Czakó Gábor

Az elit és a gondolatrendőrség

Három kérdést ajánlok figyelmükbe: lehetséges-e rendszerváltás elitváltás nélkül? lehetséges-e elitváltás a nép nélkül? fönnmaradhat-e a nép elit nélkül?

Mi tagadás.

A műveltség kapásból töröltetett, lévén az új előkelőségek elsöprő többsége iskolázatlan. Aki véletlenül érettségizett, eltagadta, amit tanult, mivel az összes tudomány helyettesítője a marxizmus lett, ami természetéből következően összeférhetetlennek bizonyult egyrészt az ún. klasszikus műveltséggel, másfelől pedig a legkorszerűbb ismeretekkel: a genetikával, a valószínűség-számítással, az atomelmélettel vagy akár Bartók zenéjével, Joyce írásművészetével stb. A nyelvtudás ténye potenciális bizonyíték lehetett egy bármikor bekövetkezhető kémperben. Megsemmisítették a kétkezi emberek sokgenerációs munkakultúráját is. A téeszcsék, a sztahanovizmus, a liszenkói agrárszélhámosság rendszerében a munkások és a parasztok régi elitjének tekintélye összeomlott, tisztessége, tudása, szorgalma nevetségessé lett. A helyzet a szó szoros értelmében alig leírhatóvá vált, mert olyan – eufém – nyelvet vezettek be, ami egyrészt a marxista zsargon ostobaságaiból, másrészt megszépítő hazugságokból építkezett, s megakadályozta a józan, paraszti ész járását. Kiesett a műveltségből a természetes erkölcsi érzék ápolásának és csiszolásának igénye is, hiszen az új vezetők egy része p��ldául a nyilaskeresztes mozgalomból jött, ugyanakkor ők is, a többiek is minden gondolatukat alá kellett rendeljék a Párt gyakran változó érdekeinek, s rendszeresen el kellett árulniuk barátaikat, rokonaikat.

E kettős művelettel elérték, hogy hamarosan a véleményformáló értelmiség hatalmas kórusa fújta az ő nótájukat néhány kósza hang ellenében.

Igen, talán itt, a néppel kellene kezdeni.

Ezért kell a néppel kezdeni.

0 notes