#pillanatig

[ajtostolahazba]

Jövőre Veled, ugyanitt...

Tegnap találkoztunk. 28 éve szerettünk egymásba, hittük, hogy majd egyszer mi együtt leszünk, mert ennek így kell lennie, mert két ilyen egyforma ember egymásnak van rendelve. aztán egy véget nem érő saga után mindketten jártuk a magunk útját, elváltunk az épp aktuális felségünktől/férjünktől, rosszul időzítettünk, elköltöztünk egymástól távol..de valahogy mindig ott volt bennünk a gyermeki hit, hogy eljön a mi időnk, sokszor vicceltük el, hogy egy koedukált idősotthonban fogjuk majd egymás kezét és beszélünk arról, milyen jó is volt a szex, amikor még tudtunk mozogni...:)) Fotók oda-vissza, gyerekek, unokák, örömök, gyász, egy-egy részeg éjszakán titkos telefonok, amikor ugyanazzal az érzéssel tudtuk mondani a másiknak, hogy szeretlek, mint régen. És el is hittük. 6 éve találkoztunk, akkor töltöttünk együtt pár órát, de a rendszeres beszélgetések megmaradtak. És eljött a tegnap... Megöregedtünk, de senkit nem érdekeltek a hason azóta keletkezett hurkák, a megőszült szakáll, mely alól ugyanaz a mosoly villant ki, a gondokban elmélyült ráncok, a rövidlátás vicces tünetei... Így volt ez mindig: félszavakból is tudtuk mire gondol a másik, ültek a poénok, a régiek is, amiket csak mi tudtunk, be se fejeztük a mondatot, a másik már tudta mi lesz a vége. És nevettünk rengeteget. Boldognak és elégedettnek kéne lennem, hogy tudom, valahol valaki szeret, tényleg, aki keresztül autózza a fél országot pár együtt töltött óra kedvéért, ami most hajnalig tartó beszélgetést jelentett, hol mélyen, hol viccelődve, keveset rágódva múlton és jövőn, de nem feszengve, csak úgy, mint régen... de volt ott valami, amit azelőtt sosem láttam: csak kétszer-háromszor vettem észre, valami idegen... szomorúság? Sosem éreztem ilyen erősen az idő múlását, sosem rémített meg ennyire még, hogy tudom nincs már előttem annyi, mint mögöttem. Büszke vagyok arra, aki lettem. Még ha el is tűnt a számból az az émelyítően édes íz: a reményé, tudom, hogy az út, amit választottam, még ha magányos is, szabadabb, mint bármi! Önkéntelenül is hátrébb léptem, sokkal bölcsebben néztem pár pillanatig ezt a két embert, akik ma már tudják, hogy elszalasztották életük nagy lehetőségét. És így már el tudom engedni. Dolgunk volt egymással, van is, lesz is. Mindig szeretni fogom, de ez a börtön az ő élete, az ő választása. Én a helyemen vagyok. Szabadon.

[chaise-nous]

Mert ugye felmerül a kérdés, hogy miért kell tapétázni egy olyan lakásban, amit szűk (nagyon szűk) 6 hónapja újítottunk fel teljesen. Fel lehet tenni ezt a kérdést nyugodtan és talán egyszer majd biztos ki is elemzem, hogy pontosan melyik felmenőnk felelős azért, hogy mindkét gyerek örökölte a "hát ha lehet tökéletes, akkor miért ne legyen tökéletes" hozzáállást, hogy rohadna ránk az ég.

Szóval kezdetben a gyerMek nagyon elégedett volt a sörösrekesz alapterületű szobájával, aminek az egyik fala sötétszürke volt. A fal kibaszott ronda volt, azt mindannyian láttuk, de azt is láttuk, hogy ez egy elátkozott fal,

amiről 43 évig szedtük le a tapétát

578382764378 szög/csavar helyét kellett beglettelni és

890 munkaóra és 2 tonna glettelés után is pont úgy nézett ki, mint a faszom.

Apósom kemény csávó, de van az a pont, amikor már ő is el szokta engedni a Legtökéletesebb Falfelület illúzióját, én meg már két héttel azelőtt elengedtem, így történt hát, hogy az egyik fal betonszürke színű (a gyerMek színválasztása), amolyan indusztriál jellegű (értsd félkész) lett (szintén a gyerMek választása). Jaj, hát nagyon tetszett neki, és gondoltam jól van kisfiam, a lényeg, hogy te boldog legyél, és hittem is neki, mert a ledvilágítás meg a lógós ing is tetszik neki, hiszen 15 éves.

Nemrég kiderült viszont, hogy sajnos neki mégsem tetszik az a fal. Nem a színe, hanem hogy "nem szép a felülete". Egy apró részem zsigerből azt reagálta, hogy na baszódjál meg édes fiam, a nagyobbik meg azt, hogy akkor tapétázzuk le! Így utólag azért az is eszembe jutott, hogy lehet, hogy már akkor sem tetszett neki, de már nem merte túltolni ezt a felújítás dolgot - ebben az esetben elég büszke vagyok rá. Simán lehet az is, hogy nem így volt. Mindegy is.

Így történt, hogy egy esős reggelen nekiálltunk tapétát keresni az interneten. Sima szürke tapétát. Egy képernyőn keresztül. Tisztán emlékszem, hogy volt az a pont, amikor elhangzott tőlem a "ne szórakozz már kisfiam, ez most miért nem tetszik, tök ugyanaz a szín mint a másik?!", de ő csak kitartott, hogy bizonyos szürkék igen, bizonyos másik szürkék nem (mind ugyanolyan volt), és végül, hogy a sok igenszürkéből melyik a tökéletes (pont kurvára ugyanolyan volt, mint bármelyik másik, de tényleg, esküszöm az élő Istenre, hogy így volt.) Meglett végül Az Árnyalat.

Zárójelben jegyzem meg, hogy olyan színt akart, mint a jelenlegi festék és ennyire sikerült eltalálni. Őrület ez a gyerMek.

Az még kicsit nehezen megy, hogy a gomb megnyomásától kezdve odáig, hogy fent van a tapéta a falon több időnek kell eltelnie, mint 30 másodperc, de kis topogás és nemá után elfogadta. Egészen addig a pillanatig, amíg meg nem jött a tapéta, mert onnantól megindította a szokásos idegőrlő hadjáratot, hogy miszerint mikortesszükfelmikortesszükfelmikortesszükfelmikortesszükfelmikortesszükfel. ma, kisfiam, ma tesszük fel, csak FEJEZD MÁR BE!!!

Az Gyermeknevelésrül című nagy sikerű röpiratomban már kifejtettem, hogy milyen fontosnak tartom, hogy az gyerMek megtanulja a befektetett munka által jobban értékelni, amit kap. Többször nekifutottam én már ennek, mindig az lett a vége, hogy gyors ütemben öregedtem 6 évet aztán mindenkit elzavartam a bús picsába xboxozni és csináltam egyedül. Valamiért most úgy éreztem, hogy muszáj a gyerMeket megtanítanom tapétázni, akkor is, ha elrongyolódnak az idegeim közben. Lehet, hogy megcsapott a halál szele vagy mittudomén.

Nagyon izgult a gyerMek, hogy akkor ez hogyan is lesz, jajdeizgulok, neizguljál, jajelfogjukszarni, dehogyfogjuk, mileszhaelszarjuk, nyugodjálmegakkorkijavítjukegyébkéntisanyádmégsosemszartaelatapétázást.

Az volt a terv, hogy ő vágja a csíkokat, én meg ragasztom, de előbb előragasztóztuk a falat. Én idén csináltam ezt így először, mert ez a holland ragasztó azt mondta, hogy így kell, én meg nem kérdezek, ha nem kell.

Jajdeizgalmasmileszhaelszarjuk. Nyugikisfiamezenapontonmégnincsmitelszarni. Aztán jött egy kis kényszerszünet, mert az utolsó 7 km-hez érkezett a Vuelta. Mondom a gyerMeknek, egy pillanat, anya ezt gyorsan megnézi, aztán kezdünk. Persze 20 százalékos emelkedők, Kuss egy kilométer per órával támad, Evenepoel saját tempón, másfél évenként tesznek meg 100 métert, a gyerek a fotelben feszeng, de hallgat. Még bírja. Lejtmenet, jól van, nem esett el senki, Roglic nyer, Kuss piros póló, zsír.

Szóval ott tartottunk, kisfiam, hogy... nézd, így keverjük be a ragasztót. Itt a dobozon mindenféle számok vannak, 65 négyzetméterre 9 liter, hát ez csak... mittudomén hány négyzetméter, na hagyjuk is, szóval én mindig úgy érzésre keverem, ahogy annak idején az Imre bácsitól tanultam, nézd, kábé ilyen sűrű legyen. Nézd, én így szoktam lemérni a csíkokat, 270-et vágj, nem baj, ha több vagy kevesebb egy pár centivel, csak egyenes legyen.

Innentől jött az, hogy én felkentem a ragasztót a falra (I know! Ez egy ilyen ragasztó, beszartam!), majd vártam A Csíkra. Ittam egy kávét, egy sört, ettem egy krémest, rászoktam a nehézdrogokra, leszoktam róluk, és akkor már érkezett is a lemért darab.

Imádnivaló volt egyébként. Hol a ceruza. Jaj mennyit mértem?! Miért nem egyenes. Úristen de béna vagyok. (Nem vagy béna.) És most mit csináljak, jaj, most akkor hogy. Nem hiszem el. Hol a sniccer? (Jézusom, fiam, tedd alá a dobozt, ne a parkettán sniccerezz, mert felvágom az ereimet!!)

Mondjuk életem egyik legszarabb tapétázása volt, de nem a gyerMek miatt. Még sosem tettem fel egyszínű, teljesen sima felületű tapétát. Mint kiderült, ha ezeket fedésbe teszem, akkor pont úgy néz ki, mint a fos. Oké, akkor illesztem, de mi lesz, ha szétszárad és csík lesz közötte. Oké, ugyanaz az árnyalat a festék alatta, de akkor is. Jajanyamileszakkor? Jajmileszhaszétszárad? Akkorújratapétázunkfiam.

Ráadásul egész nap 98%-os volt a páratartalom, ami egy 8 négyzetméteres szobában barátok közt is 106. Egy ponton úgy éreztem, hogy csak és kizárólag egy jéghideg sör segíthet ezen, ki lehet találni, hogy valóban segített-e vagy csak még jobban ömlött rólam a víz.

Arra is magyarázatot találtam, hogy a felújításkor miért volt olyan baszott nehéz lekaparni a régi tapétát. Ez a fal úgy szívta be a ragasztót, hogy kb 200 négyzetméterre való szutymákot kentem fel, és így értem el, hogy ne csontszáraz felületre simítgassam a papírt. Jó kurva szar lesz majd leszedni. Valakinek, nem nekem, én már le nem szedek semmit ezekről a falakról.

Röpke két óra alatt eljutottunk a jajmileszhaelszarjuk-ból az Úristenanyadeszéplett-be. Nem kellett sokat szabni és az áram is csak egyszer baszott meg. Már csak le kell vágni a felesleget, a tábláit kell felfúrni a falra, meg megvarrni az új függönyét, mert márciusban még a sötétszürke kellett neki, de azóta már mégis fehér kellene és nem olyan hosszú, mint ami most van, hanem rövidebb.

[varjukollektiva]

ENG below / DE unter / Português abaixo

Állítsuk meg a nácik dicsőítését!

A náci múlt bűneinek letagadása és dicsőítése általános jelenség. A fasiszta korszakot egyre többen próbálják eszményíteni: ezzel elárulják, hogy milyen jövőt szeretnének.

A fasizmus totális diktatúrát, tömeges népirtást, háborút és nyomort hozott az emberiségre. A náci birodalmat kiszolgáló Horthy több százezer magyar katonát kényszerített a népirtásban való részvételre, akik nagy része aztán életét vesztette a német gyarmatosítás érdekében. A náci birodalom a magyar állammal karöltve ipari módszerekkel meggyilkolt félmillió magyar állampolgárt. A náci hadsereg kirabolta Európát, és benne Magyarországot is. Leszerelték és elvitték a gyárakat – kivéve azokat, amelyek elszállítását a munkásság megakadályozta. A német hadsereg felrobbantotta az ország összes hídját. Kiszolgálóik, a nyilasok az utolsó pillanatig kínozták és gyilkolták az embereket, ezerszámra. Értelmetlen katonai ellenállásuk miatt Budapest jelentős része súlyosan károsodott. Tömeghalál és romhalmaz: ez a nácik „hőstetteinek” eredménye.

1945. februárjában a budai Várban csapdába esett náci birodalmi csapatok sikertelenül próbáltak elmenekülni. Ennek emlékére a mai nácik, nyilasok, fasiszták, légiósok, „betyárok” februárban megpróbálnak nácikat dicsőítő rendezvényeket tartani. Felvonulnak, koncerteket tartanak, túráznak. A Vár környékét ellepik a nácikat hősnek tekintő emberek. Megkísérelnek egyenruhában masírozni, vagy úgy tesznek, mintha csak egy teljesítménytúrán vennének részt, és nem náci megemlékezésen. Az emléktúrákat kifejezetten azért kezdték el megszervezni, mert ezt szerintük a hatóságok nem tudják megakadályozni. A „Kitörés túra” mára a legnagyobb náci-dicsőítő eseménnyé vált. A túra szervezői jelentős állami támogatásban részesülnek, annak ellenére, hogy a túra kiírásában egyértelműen megfogalmazzák, hogy a céljuk az Európát kirabló és romba döntő náci birodalom „hősei” előtti tisztelgés. Aki ezen a túrán részt vesz az nemcsak biodíszlet a mai fasiszták hatalomra törő terveihez, hanem egyfajta azonosulást is felvállal a nyilas-náci hatalom rémtetteivel.

A mai nácik hajdani elődeik tetteinek dicsőítésével saját jövőbeli terveiket mutatják be. Akik a hajdani „faji háborút” hősiesnek tartják, azok pontosan ugyanazt szeretnék csinálni.

Soha többé fasizmust! Mondj nemet a nácik dicsőítésének! Állítsuk meg a mai nácikat!

2024. Február 10. 14.30. Budapest. Széll Kálmán tér.

________________________________________________________________________

Stop glorifying the nazis!

The denial and glorification of the crimes of the nazi past is a common phenomenon. More and more people are trying to idealise the fascist era and with that, they are betraying the future they want.

Fascism brought total dictatorship, mass genocide, war and misery to humanity. Horthy, in the service of the nazi empire, forced hundreds of thousands of hungarian soldiers to participate in genocide, most of whom lost their lives in the interest of german colonialism. The nazi empire, in collaboration with the hungarian state, murdered half a million hungarian citizens using industrial methods. The nazi army plundered europe, including hungary. It dismantled factories and took them away - except for those ones that the workers prevented from being removed. The german army blew up every bridge in the country. The hungarian ’arrow cross party’, the servants of the german nazis tortured and murdered thousands of people until the last minute of the war. Their senseless military resistance left much of Budapest heavely damaged. Mass deaths and ruins were the results of the nazis' "heroic deeds".

In February 1945, nazi imperial troops that were trapped in the Buda castle tried to escape unsuccessfully. To commemorate this, today's nazis, fascists, legionnaires and the ’outlaws’ of the ’outlaw army’ try to hold events in February to glorify the nazis. The area around the castle is full of people who see the nazis as heroes. They hold concerts, try to march in uniforms or pretend to be on a hike, not on a nazi commemoration. They organise the commemorative hikes specifically because they believe that the authorities cannot prevent them to gather then. The "outbreak tour" has now become the largest nazi commemoration event. The organisers of the tour receive substantial state funding, despite the fact that the tour clearly states in its description that its aim is to pay tribute to the 'heroes' of the nazi empire that plundered and destroyed europe. Those who take part in this tour are not only human decorations of the fascists' plans for power today, but also present an identification with the atrocities of the ’arrow cross’ nazi regime.

By glorifying the deeds of their former predecessors, today's nazis are presenting their own plans for the future. Those who consider the former 'race war' heroic want to do exactly the same now.

Never again fascism! Say no to glorifying the nazis! Stop the nazis of today!

10 February 2024, 14.30, Budapest. Széll Kálmán Square. ________________________________________________________________________

Hört auf, die Nazis zu verherrlichen!

Die Leugnung und Verherrlichung der Verbrechen der nationalsozialistischen Vergangenheit ist ein weit verbreitetes Phänomen. Immer mehr Menschen versuchen, die faschistische Ära als Verrat an der von ihnen gewünschten Zukunft zu idealisieren.

Der Faschismus brachte der Menschheit totale Diktatur, massenhaften Völkermord, Krieg und Elend. Horthy, der dem Nazireich diente, zwang Hunderttausende ungarischer Soldaten zur Teilnahme am Völkermord, von denen die meisten anschließend im Dienste des deutschen Kolonialismus ihr Leben verloren. Das Nazireich ermordete in Zusammenarbeit mit dem ungarischen Staat eine halbe Million ungarische Bürger mit industriellen Methoden. Die Nazi-Armee plünderte Europa, darunter auch Ungarn. Fabriken wurden demontiert und abtransportiert – mit Ausnahme derer, die von den Arbeitern daran gehindert worden waren, sie zu entfernen. Die deutsche Armee sprengte jede Brücke im Land. Ihre Diener, die Pfeilkreuzler, folterten und ermordeten Menschen bis zur letzten Minute, Tausende von ihnen. Ihr sinnloser militärischer Widerstand hinterließ große Teile Budapests schwer beschädigt. Massenhaftes Sterben und Zerstörung: das Ergebnis der „Heldentaten” der Nazis.

Im Februar 1945 versuchten die in der Budaer Burg eingeschlossenen kaiserlichen Truppen erfolglos zu entkommen. Um daran zu erinnern, versuchen die heutigen Nazis, Pfeilkreuzler, Faschisten, Legionäre und „Geächteten” im Februar Veranstaltungen zur Verherrlichung der Nazis abzuhalten. Sie marschieren, geben Konzerte und unternehmen Wanderungen. Die Gegend um das Schloss ist voll von Menschen, die die Nazis als Helden betrachten. Sie versuchen, in Uniform zu marschieren oder so zu tun, als seien sie auf einer Performance-Tour und nicht auf einer Gedenkveranstaltung für die Nazis. Die Gedenkmärsche wurden eigens organisiert, weil sie glauben, dass die Behörden sie nicht verhindern können. Die „Outbreak Tour” ist inzwischen zur größten Nazi-Gedenkveranstaltung geworden. Die Organisatoren erhalten beträchtliche staatliche Zuschüsse, obwohl sie in der Beschreibung der Tour deutlich darauf hinweisen, dass ihr Ziel darin besteht, die „Helden” des Nazi-Reiches zu ehren, das Europa geplündert und zerstört hat. Wer an dieser Tour teilnimmt, ist nicht nur ein Biopic der faschistischen Machtpläne von heute, sondern auch eine Form der Identifikation mit den Gräueltaten des Pfeilkreuzler-Naziregimes.

Indem sie die Taten ihrer früheren Vorgänger verherrlichen, präsentieren die heutigen Nazis ihre eigenen Pläne für die Zukunft. Diejenigen, die den „Rassenkrieg” von damals als heroisch ansehen, wollen genau dasselbe tun.

Nie wieder Faschismus! Sagt Nein zur Verherrlichung der Nazis! Stoppt die Nazis von heute!

10. Februar 2024, 14.30 Uhr, Budapest. Széll Kálmán Platz.

________________________________________________________________________

Pare de glorificar os nazistas!

A negação e a glorificação dos crimes do passado nazista são um fenômeno comum. Cada vez mais pessoas tentam idealizar a era fascista e, com isso, traem o futuro que desejam.

O fascismo trouxe a ditadura total, o genocídio em massa, a guerra e a miséria para a humanidade. Horthy, ao serviço do império nazi, forçou centenas de milhares de soldados húngaros a participar no genocídio, a maioria dos quais perdeu a vida pelo interesse do colonialismo alemão. O império nazi, em colaboração com o estado húngaro, assassinou meio milhão de cidadãos húngaros utilizando métodos em massa. O exército nazista saqueou a europa, incluindo a hungria. Desmantelou fábricas e levou-as embora - exceto aquelas que os trabalhadores impediram de serem removidas. O exército alemão explodiu todas as pontes do país. O “partido da cruz flechada” húngaro, os lacaios dos nazis alemães, torturaram e assassinaram milhares de pessoas até o último minuto da guerra. A sua resistência militar sem sentido deixou grande parte de Budapeste gravemente danificada. Mortes em massa e ruínas foram o resultado dos “feitos heroicos” dos nazistas.

Em fevereiro de 1945, as tropas imperiais nazistas que ficaram presas no castelo de Buda tentaram escapar sem sucesso. Para comemorar isto, os nazis, fascistas, legionários e os “foras-da-lei” do “exército fora-da-lei” de hoje tentam realizar eventos em fevereiro para glorificar os nazis. A área ao redor do castelo está cheia de pessoas que veem os nazistas como heróis. Eles realizam shows, tentam marchar uniformizados ou fingem estar fazendo trilhas, não em uma comemoração nazista. Eles organizam as trilhas comemorativas especificamente porque acreditam que as autoridades não podem impedi-los de se reunirem. A "outbreak tour" tornou-se agora o maior evento de comemoração nazista. Os organizadores da viagem recebem financiamento estatal substancial, apesar da tour afirmar claramente na sua descrição que o seu objetivo é prestar homenagem aos “heróis” do império nazi que saqueou e destruiu a europa. Aqueles que participam nesta tour não são apenas decorações humanas dos planos de poder dos fascistas hoje, mas também se identificam com as atrocidades do regime nazi da “cruz flechada”.

Ao glorificar os feitos dos seus antecessores, os nazis de hoje apresentam os seus próprios planos para o futuro. Aqueles que consideram heroica a antiga “nova ordem” querem fazer exatamente o mesmo agora.

Nunca mais fascismo! Diga não à glorificação dos nazistas! Pare os nazistas de hoje!

10 de fevereiro de 2024, 14h30, Budapeste. Praça Széll Kálmán.

#antifasizmus #february 10

[szeresdmagadlegyonmagad]

~Nem számít, akármilyen rossz napom is volt. Ha veled beszélek vagy akár csak egy pillanatig látlak, a legboldogabb emberré változom!~

#szeretlek #love #igaz szerelem #forever love #hianyzol #spotify #nevergiveup #motiváció #motivation #song

[csacskamacskamocska]

Láttam ma egy Kia hirdetés

ettől mindig gyomorgörcsöm lesz. Tudom, hogy ostoba dolog így cirka 20 év távlatából. Egyszer a volt férjemmel (aki amúgy egy tök normális, barátságos valaki) beszélgettünk, és megkérdezte, hogy ha valamikor vennénk autót, én milyet szeretnék, mi álmaim autója. Én nem értek az autókhoz, nem is érdekelt soha, hogy milyen márka, csak ilyen sztereotípiák mentén élek, hogy apám mondogatta, Opel, sose kop el, meg akkor a Volvók voltak a törésbiztos monstrumok, és persze megboldogult tinédzserkoromban rengeteg vagány művészies autó volt, mint a bogár például. De akkor, pár nappal korábban a Lurdy-házban láttam kiállítva egy Kiát, valami luxus darabot, és azt megjegyeztem magamban, hogy szép és fúúúúú, szóval kéne nekem egy ilyen, úgyhogy kiböktem, hogy egy Kiát szeretnék. Erre a volt férjem, aki amúgy épp annyira nem értett az autókhoz mint én, elkezdett nevetni, hogy mi a szart, az nem is autó vagyis az nem valami extra, hát milyen álom már ez? Ma sem tudom miért sebzett meg a dolog. Talán azért mert egy pillanatig elhittem, hogy valakit érdekel, hogy a lelkem mélyén milyen álmok vannak. De lehet, hogy azért mert megszégyenülve éreztem magam a miatt, hogy én annyira nem értek az autókhoz, hogy valami szar az álmom, mintha egy Trabantról álmodoznék. Ahányszor elém kerül egy Kia hirdetés, feljön ez az emlék és nagyon szar érzésem lesz. Megoldás meg az lehet, hogy valaki egyszer mond nekem egy másik nézőpontot, ami feloldja ezt (és nem tartalmazza az engedd el és a lépj túl rajta közhelyeket) vagy veszek egy Kiát és a beteljesített akkori álom feloldja az egész szart. Akartam, meglett, túl van tárgyalva. Legfeljebb eladom. :D Kéne egy ilyen szolgáltatás. Mondjuk megdughatod a lány hasonmását, akit középiskolában nem dugtál meg vagy üldözni fog a szerelmével az, aki elutasított korábban, vagy kapsz egy autót egy évre, házat a tengerparton, mankót, hogy túl legyél valami lelki sérülésen ami tök feleslegesen baszatat a jelenben.

#Kia #autó #hülye sebek #feloldás #12-02

[geoparduc]

Annyira szeretném tudni, hogy mitől alakult ki a fejemben ez az irtózatos spirálos szorongás. Mikor szorongok, ezért nem tudok dolgozni és halogatom, de ettől egyre jobban szorongok, mert még nem kezdtem bele és félek, hogy elbaszok mindent, ezért az utolsó utáni pillanatig halasztgatom a dolgaim, amíg egy pánikroham szélén lifegve, egy éjszakai nem alvással összegányolok valamit, amire egy hónapom lett volna amúgy.

Persze annyira szarul vagyok emiatt, hogy értelmes, pihentető dolgokat sem csinálok. Mert ha ilyenkor elmennék találkozni a barátaimmal, akkor már elviselhetetlen mértékű lenne szorongás, hogy nem csináltam meg azt a valamit. Éééés emiatt szorongok azon is, hogy egy szar barát vagyok.

Aztán nyilván elkezdek nem aludni emiatt, ami szintén nem segít a szorongáson. És akkor már már retteghetek azon is, hogy majd megint olyan szarul leszek, hogy gyógyszert kell majd szednem, és az azzal járó külső-belső kontrollt nem viselném el, valószínűleg megint félrekezelnének és retteghetnék a mellékhatásoktól. És itt persze rászáll a kisördög a vállamra, hogy hát soha nem is a gyógyszerek segítettek legjobban figyelni, hanem a falcolás [köszönöm a saját hülyeségemnek, hogy a remek állapotom örömére még egy éjszaka alatt ledaráltam a sorozatot, ahol a sportoló csaj harapja magát hasonló megfontolásból], de hát azt azért már tényleg nem lehet...

És akkor jön a mi a faszt csináljak? Ha teszek egy kört a ház körül, akkor vagy helyrekattanok, vagy elfáradok és elalszom. Ha végre eszem valamit, akkor vagy felmegy a vércukrom és beindul a dolgozás, vagy elalszom. Ha elszívok egy cigit, akkor vagy beáll szuperpozícióba az agyam, vagy elkezdek azon gondolkodni, hogy hány évig él egy galamb és egy 3 órás értelmetlen internetezgetésbe kezdek és nem haladok. És ezt sorolhatnám napestig, mert egyszerűen minden csak olyan 15-20 százalékos eséllyel segít...

Óóóó és nem, egyáltalán nem akarok beszélni róla, pláne nem akarok segítséget kérni. Az csak újabb elbaszott egy óra, amikor nem dolgoztam és csak a mások lelkiismeretét nyugtatja meg, rajtam nem segít. Én nem akartam ez lenni.

[rosszulorzott]

Hogyan és miért robbantottam ki a kegyelmi botrányt?

2. rész: a „miért”

„Ismét felszakadnak a híres magyar nemzet sebei,...”

Miután tegnap tisztáztam a "hogyant", térjünk át a „miértre”, vagyis annak kifejtésére, miért lettem a NER kritikusa, ellenzékének tagja, és milyen okokból kifolyólag alakultak ki bennem azok az érzések, melyek arra sarkalltak, hogy a botrányos kegyelmi döntésre felhívjam a független sajtó figyelmét. Mielőtt azonban ezt megtenném, szeretnék röviden bemutatkozni a közvélemény és az utókor számára.

Azok közé tartozom, akiket a magyar politikai szakzsargon „Fidesz-árváknak” nevez. Bizony, az a rossz hírem van a fideszes nagyurak számára, hogy ezt a kegyelmi botrányt a nemzeti jobboldali politikai közösség egy régi tagja, egy dühös és elkeseredett „Fidesz-árva”, egy egykori Fidesz-tag robbantotta ki, aki előbb volt jobboldali és konzervatív, mint Orbán Viktor, Kövér László, Deutsch Tamás, vagy Rogán Antal, és talán előbb lett a Fidesz tagja, mint Novák Katalin. De Győzikénél egész biztosan. Magyar Péter után itt van tehát még egy volt fideszes a történetben, igaz, nekem Magyar Péterrel ellentétben nem kellett „kicsekkolnom” a NER-ből, mert nem is léptem be oda soha. Az én gyomrom a NER-t egy pillanatig sem viselte volna el.

Felmenőim egyik ágon örmény eredetű erdélyi nemesek, a másik ágon pedig német és magyar ajkú felvidéki polgárok. Büszke vagyok arra, hogy egyik ősöm egyik vármegyénk alispánja, táblabírája és a reformkorban – Széchenyi, Kossuth, Eötvös és Deák párthíveként - reformpárti országgyűlési követe volt. Egy másik ősöm főhadnagyként vett részt az 1848-49-es szabadságharcban, ami után kivégezték. Távolról az 56-os hőssel, Pongrácz Gergellyel is rokonságban állok. Olyan nevelésben részesültem a szüleim által, hogy kisiskolás koromban már kívülről tudtam Erkel Bánk bánjának legszebb részeit. Városomban az elsők között voltam, aki – gimnazista diákként – a könyvtárban kikérte és átolvasta az addig nem nyilvános 56-os helyi forradalmi újságokat. Még a gimnáziumi tanórák alatt is frissen megjelent 56-ról szóló könyveket olvastam titokban. Amint az életkorom lehetővé tette, beléptem a Magyar Demokrata Fórumba és lelkes antallista lettem. Ma is az vagyok és halálomig az leszek. Számomra a mai napig Antall József jelenti a mércét nemzet- és hazaszeretetben, elv- és értékhűségben, konzervatívizmusban és a politika mesterségében is. 1990. április 8-án, a győzelem éjszakáján ott voltam a Bem téren, amikor a miniszterelnök úr bejelentette a győzelmet. Míg élek, nem felejtem el azt a tavaszi éjszakát: nemzeti színű zászlókat lobogtatva vonultunk barátaimmal a Bem tértől a Móricz Zsigmond körtérig, az emberek megálltak és gratuláltak a történelmi győzelemhez. Csodálatos idők voltak, egész életemben hálás leszek a sorsnak, hogy azokat a nagyszerű éveket az eszmékre, elvekre és érzelmekre legfogékonyabb életkorban élhettem meg. Ahogy Marius énekli a Nyomorultak című musicalben: „Eszmék vívtak és mi hittük: velünk győz az új világ! "Talpra hát!" A dal, hogy zendült!” Bizony, akkor meg voltam győződve arról, hogy történelmet írunk és velem, velünk győz majd az új világ.

A miniszterelnök úr ravatalánál kapott emléklap ma is ott lóg bekeretezve az íróasztalom fölött. Akárcsak az MDF-tagsági igazolványom, valamint az MDF egyik országos gyűlésén viselt kitűzőm Antall József, Bethlen István, Szabad György és más MDF-es vezető politikusok aláírásával. A legbecsesebb relikviáim ezek a tárgyak, s egyben politikai iránytűim is. A történelmi és politikatudományi könyvekből álló kis könyvtáramat Széchenyi István, Eötvös József arcképei, valamint Széchenyi István és Szent István mellszobrai díszítik. Jogi publikációim mellett számos politikai tárgyú írásom, tanulmányom jelent meg jobboldali napi- és hetilapokban és egyéb neves kiadványokban.

Aztán később én is Orbán Viktor híve lettem, mert – fiatal, tehetséges politikusként - ő lett a nemzeti oldal nagy reményű vezére. Hittem benne. A 2002-es – nem várt - vereség után én is úgy éreztem, hogy nekem is tennem kell a nemzeti oldal újbóli hatalomra kerüléséért, ezért én is beléptem a Fideszbe. Hány és hány vitát folytattam akkoriban baloldali meggyőződésű ismerőseimmel, kollégámmal a Fidesz és Orbán Viktor védelmében! Ezek még azok az idők voltak, amikor a jobboldaliság felvállalása, a konzervatív politikai elvek kinyilvánítása nem hogy nem járt semmiféle anyagi előnnyel, hanem – a baloldali, posztkádárista közegben - a társadalmi kisebbséghez tartozás tudatos vállalását jelentette. Akkoriban annyian voltunk a városi szervezetben, hogy amikor taggyűlést tartottunk, egy nagyobb asztal elegendő volt, hogy körülüljük. Emlékezetes, daliás idők voltak azok is!

Nagyon örültem a 2010-es győzelemnek és nagy reményeket fűztem Orbán Viktor újbóli, ráadásul ezúttal koalíciós kényszer nélküli hatalomra kerüléséhez A baljós, sötét fellegek azonban helyi szinten már ekkor is jól láthatók voltak. 2010-re ugyanis nem csak megjelentek közöttünk azok a jellemtelen és gátlástalan hiénák, akik 15-20 évvel a rendszerváltozás után, a zsákmány szagát megérezve úgy fedezték fel magukban hirtelen a keresztényt, a vallásost és a jobboldalit, mint annak idején a kommunisták a reformert meg a szociáldemokratát, hanem teljesen átvették az irányítást és a gátlástalan egyéniségüket felhasználva visszataszítóan erőszakos módon kezdtek el mindent leuralni és behálózni. Lassan már nem csak egy nagy asztal nem volt elég a taggyűlések lebonyolításához, hanem egy nagy terem sem. Jöttek a nagypofájú „vállalkozók”, a gátlástalan szerencselovagok, a sunyi kis ügyeskedők, akik amolyan üzleti befektetésnek tekintették a politikát, a „fideszezést”, mégpedig a szó legszorosabb értelmében, mivel a kampányukba a saját pénzüket is hajlandók voltak beletolni. Ezt el is várták tőlük. Ezek a figurák alkotják ma is a NER ocsmány, mindent átszövő feudális vidéki struktúrájának a személyi állományát. Nem tudtam és nem is akartam velük bármilyen módon közösséget vállalni, ezért a 2010-es győzelem idejére már elmaradtam, ha úgy tetszik: kiléptem. Már 2010-re megértettem, hogy a magamfajta, elvi alapon politizáló „doktrínereknek” nem lesz helyük a Fideszben. Igazam lett.

Hatalomra kerülése után Orbán azonnal nekiállt formálissá tenni a demokráciát és leépíteni a jogállamot. Bár a demokrácia látszatát kelteni hivatott alkotmányos intézmények maradéktalanul léteznek, valójában ezek nem az alkotmányos szerepüknek megfelelően működnek, hanem a kizárólag a kormányt és a miniszterelnököt szolgálják. Ezt Orbán azzal érte el, hogy – a köztársasági elnöki pozíciótól az Alkotmánybíróságon és a Számvevőszéken át a legfőbb ügyészig – a kétharmados többsége birtokában – ha úgy tetszik: azzal visszaélve - minden olyan alkotmányos intézmény élére megbízható pártkádert állított, melyek alkotmányos feladata éppen az lenne, hogy vele szemben, a kormány és a miniszterelnök túlhatalmának megakadályozása érdekében fékként és ellensúlyként lépjenek fel. Mindezt annak köszönhetően tehette meg, hogy az alkotmányos többségből származó, szinte korlátlan hatalmát nem korlátozták azok a közjogon túli, közmorálból és közfelfogásból eredő korlátok, melyeket a szerencsésebb történelmű nyugati demokráciákban a hosszú és szerves alkotmányos politikai és közjogi fejlődés alakított ki. A magyar társadalom demokrácia és jogállam iránti „elkötelezettségét” ismerve nem kellett attól tartania, hogy a társadalom részéről büntetésben lesz része a demokrácia formálissá tétele és a jogállam lebontása miatt.

Ma Orbánnak van Országgyűlése, köztársasági elnöke, Alkotmánybírósága, Számvevőszéke, médiahatósága, választási bizottsága, ombudsmanja, legfőbb ügyésze. Az alkotmányos intézmények egységbe tömörült, masszív konglomerátumot alkotnak, melynek tetején ő trónol amolyan korona nélküli királyként. Orbán – ízlelgessük csak a szavakat - „magyarázatot kérhet” a köztársasági elnöktől és – a szent közvéleménykutatási adatok beérkezését követően – egyedül dönthet arról, hogy le kell-e mondania. Nem is próbálják tagadni, hogy döntéseiket nem az erkölcs és az elvek, hanem kizárólag a közvéleménykutatási adatok vezérlik. Magyarország már régen nem jog-, hanem pártállam, és nem a hatalommegosztás, hanem az államhatalom egységének elve érvényesül. Egyetlen egy alkotmányos intézmény van, mely a kormánytól jelentős részben függetlenül működik, nevezetesen a bírói hatalom, s éppen ezért kell megbízható pártkádert tartani a legfőbb ügyészi funkcióban, hogy – a törvény előtti egyenlőség elvét lábbal tiporva – az ügyészi vádmonopólium intézményével visszaélve el lehessen kerülni a hatalom számára veszélyesnek tűnő büntetőügyek bírói szakba kerülését. A politikai hatalomért versengő pártok anyagi lehetőségei között nagyságrendi különbség van, mivel a kormánypárt – kormányzati kommunikáció címén – közpénzből is kampányolhat, mégpedig folyamatosan és teljesen korlátlanul, ráadásul a kezében tartja az ugyancsak közpénzből működő közmédiát, miközben a szabad sajtó lényegében csak az online térben működhet, közösségi adományokból.

A politika, a közélet és a társadalom mára nagyon mély morális válságba jutott. Az egzisztenciális következmények miatti fortélyos félelem tudatos és sunyi kialakításával a rendszerváltást követően a polgárosodás útján épphogy csak nagy nehezen elinduló magyar társadalmat tudatosan visszalökték a kádári állapotába, újra uralkodóvá váltak a kádári kispolgár olyan magatartásformái és viselkedési reflexei, mint a közélettől, a politikától való tartózkodás, a „ne szólj szám, nem fáj fejem”, a „megvan a véleményem, de megtartom magamnak”, vagy éppen a „kapcsolati tőke” mindenhatósága. A magyar társadalom ma ugyanúgy elfogadja a korrupciót és ugyanúgy immunis a közvagyon ellen elkövetett bűnölre, mint a Kádár-rendszer idején. Újra a bűzlő kádári posványban élünk, csak most éppen Orbánnak hívják az aktuális Kádárt. Orbán politikai propagandája a lehető leprimitívebb és legvulgárisabb üzeneteivel tudatosan a társadalom legkevésbé művelt, legkevésbé iskolázott és legkevésbé polgárosodott rétegeit célozza; teljesen mindegy nekik, kik szavaznak rájuk, a lényeg, hogy elegen legyenek, és ennek eléréséhez minden eszközt megengedettnek tartanak. A tudatos hazugságokat is. A gyűlöletkeltést is. A lejáratókampányokat és a karaktergyilkosságokat is. Miközben persze kioktatják a világot kereszténységből.

Emlékezzünk csak arra, hogy a koronavírus-járvány egy, a gyöngyöspatai szegregált oktatás miatt meghozott bírósági döntésen alapuló cigányellenes gyűlöletkampányt akadályozott meg, mely nemzeti konzultáció formájában is pusztította volna a közéletet. Magyarország – magát nemzetinek és kereszténynek hazudó - miniszterelnöke bement a közrádióba és elmondta, hogy a cigányok ingyenpénzt kapnak, miközben ő (meg a rendes magyarok) egész nap „keccsölnek”. Azokról a mélyszegénységben élő cigányokról beszélt így, akiket egyébként választásról választásra „mint állatot terelni értik, hogy válasszon bölcs honatyát”. Ha van a magyar történelemnek tanulsága, akkor az az, hogy attól a politikustól, aki a hatalmát a nemzet egyes részeinek egymás iránti gyűlöletének kialakításával és szításával akarja megerősíteni, mint nemzetárulótól, meg kell szabadulni. Mégpedig a lehető leggyorsabban. Emlékezetes az a gyalázatos eset is, amikor - a magát nemzetinek és kereszténynek hazudó – miniszterelnök nyilvánosan megdicsérte a menekült gyerekeknek segítséget nyújtani kívánó panziós ellen bűncselekményt elkövető, a propagandistái által feluszított csürhe tagjait. Egy magyar ember igaz keresztényként segítséget kívánt nyújtani szerencsétlen sorsú menekült gyerekeknek, s az ország miniszterelnöke, akinek erkölcsi példát kellene mutatnia a nemzetének, nem mellé állt, hanem azok mellé, akik ezért önbíráskodást gyakorolva megbüntették. Tud politikus ennél mélyebbre süllyedni erkölcsileg? Lehet ennél jobban és gátlástalanabbul megtagadni Jézust és leköpni a Bibliát?

Amikor kitört a járvány, a „keresztények” első gondolata az volt, hogy miképp lehetne ezt a szörnyűséget is lopásra felhasználni. Miközben lepusztult kórházainkban a vírusnak és a kórházi fertőzéseknek köszönhetően aratott a halál és tízezrével haltak meg a magyarok, egyesek milliárdokkal lettek gazdagabbak a felesleges, túlárazott és közvetítőkön keresztül beszerzett lélegeztetőgépeknek és más orvosi eszközöknek köszönhetően.

A korrupció vonatkozásában Orbán és a társadalom viszonya a bántalmazó kapcsolatban élők viszonyához hasonló. A bántalmazók célja mindig olyan alá-fölérendeltségen alapuló pszichés viszony kialakítása, melyben a bántalmazott tudomásul veszi, hogy bántalmazzák és azt el is fogadja, beletörődik, sőt, egy idő után normálisnak tekinti. Orbán éppen úgy tudatosan nem titokban tette hazánkat az EU legkorruptabb országává, mint ahogy a kocsmából naponta részegen hazatérő férj sem titokban veri meg a feleségét, miközben üvöltve vacsorát követel tőle. Ez a bántalmazáshoz való szoktatás része, sőt lényege. Azzal, hogy a legszűkebb környezetének, a családjának és a baráti körének tagjait tette – mégpedig nem is titkoltan - közpénzből milliárdossá, bántalmazóként azt üzente a társadalomnak, hogy „igen, én ezt teszem veled, mert megtehetem és te el fogod viselni, mert nem tehetsz mást.” Jól tudta, hogy ennek a bántalmazó kapcsolatnak a kialakítása nem fog különösebb nehézségekbe ütközni egy olyan társadalom részéről, mely „...ezer éve / magával kötve, mint a kéve, / sunyít, vagy parancsot követ.”, melynek tagjai őstől örökölt ösztönnel büszkén oldanak meg még ma is mindent „okosba”, s generációkon át akként szocializálódtak, hogy ha azt szeretnék, hogy az orvos normálisan beszéljen velük és legalább a kis reményük meglegyen arra, hogy emberséges és szakszerű ellátásban lesz részük, akkor bizony vastag borítékkal kell a doktor úr elé járulni. Ha Orbán tényleg erős magyar tőkésosztályt szeretett volna teremteni – ami egyébként valóban nemzeti érdek és történelmi szükségszerűség -, megtehette volna úgy is, hogy a tehetséges és ambiciózus vállalkozókat, valamint a külföldön is versenyképes, magas szellemi hozzáadott-értékű, innovatív termékeket és szolgáltatásokat előállítani képes vállalkozásokat támogatja minden lehetséges eszközzel. Ebben az esetben ma nem olyan „kapitalistáink” lennének, akik csak a cementhez, az aszfalthoz, a betonhoz, meg a szálloda-üzemeltetéshez értenek és harmincnégy évvel a rendszerváltás után nem az lenne a magyar gazdaság jövőképe, fő kitörési iránya, hogy immár nem csak a nyugat, hanem a kelet bűzlő, rákkeltő összeszerelő-üzeme és hulladéklerakata is leszünk.

Ma ott tartunk, hogy egy egészséges erkölcsiséggel és az átlagosnál magasabb intelligenciaszinttel rendelkező, az aljasságot és a hazudozást közömbösen elviselni nem képes magyarnak a mentális egészsége megőrzése érdekében tudatosan távol kell tartania magát a hazája miniszterelnökének megnylvánulásaitól.

Ha Orbán valóban hívő ember, tényleg azt gondolja, hogy el fogja kerülni a büntetést, ami ezért a - kegyelmi botrány által is nyilvánvalóvá tett - erkölcsi züllésért, a kereszténységnek a tízparancsolatban is megjelenő, legalapvetőbb morális parancsainak folyamatos és súlyos megszegéséért vár rá? Nem, nem fogja elkerülni. A büntetés – legkésőbb a mennyei ítélőszék által - el fog jönni és arányos lesz az elkövetett bűnökkel.

(Folytatása következik.)

Vidéki prókátor

[amiketmegaterapeutamnaksem]

Régen írtam.

Nos, továbbra is jógázom, de nem fogytam azóta egy kilót sem. Sőt, visszahíztam kettőt. Megrázó tudni, hogy ha egy pillanatig nem figyelek oda mit eszem, akkor már feljön rám két kiló.

De igazából nem erről akartam írni, hanem arról, hogy megismerem önmagam zsugori részét.

Az úgy volt, hogy a fogadott fiamék kértek tőlem pénzt kölcsön, még évekkel ezelőtt. Sokat. Én meg adtam, papír nélkül. Azóta is bukom a kamatokat, meg inflálódik el a pénz, mert infláció van. Biztos vagyok benne, hogy vissza fogják adni, csak nem tudom mikor, kamatot meg nem kérhetek ugye, mert magánszemély vagyok, a törvények nem engedik.

Karácsonykor az volt a karácsonyi ajándékuk, hogy vettem sétautalványt a Hosszúlépés, járunk? -nál, mondván, hogy tartozik hozzá egy karácsonyi ebéd is.

Meg is beszéltük, hogy ma elmegyünk megnézzük a Gerbeaud épületét, és mondtam, hogy ebédelni meghívom őket a VaPianoba, ami nem egy olcsó, de nem túl drága étterem. Hatan vannak. Alsó hangon 40.000 Ft.

Erre a menyem rámírt, hogy a VaPianoban nem tudnánk rendesen beszélgetni, menjünk inkább a Vígvarjú étterembe.

Heten.

A Vígvarjú az egy túlárazott fancy étterem a Vigadó téren. Egy leves 2500 Ft, egy főétel 5000-10000 Ft. Egy üdítő limonádé 1490 Ft. Hét ember részére alsó hangon 70.000 Ft.

És most nem tudom, hogy zsugori vagyok-e vagy csak racionális, de azt hiszem egy kicsit dühöngök, hogy nem szoktam én ennyit költeni karácsonyi ajándékra. Jövőre egy-egy színházjegyet kapnak, ebéd nélkül. És még akkor is hétszer annyi ajándékot kapnak tőlem, mint én tőlük, plusz az a kamat, amit otthagyok náluk a kölcsön után, évente, mert törleszteni azt nem törlesztenek.

[ki-nem-mondott-szavak-tengere]

Talán azért, mert világéletemben így volt. Így nőttem fel. Olyan emberek között, akik szelíden és halkan szerettek engem. Ezért én is szelíden és halkan szeretek. Mindenemmel, de némán. Ebben a világban, ahol mindenki hangosan és hevesen szeret, akaratlanul is beleszökik a fejembe a gondolat.

Talán én nem szeretek eléggé? Tudok én bárkit egyáltalán szeretni? Tudom-e úgy szeretni, ahogy megérdemli, hogy szeressék?

Mégis a bennem tomboló őrjöngésben, ahol minden percben, olykor a legelviselhetetlenebb a hangzavar, a szeretet az egyetlen, ami néhány pillanatig, de nyugalmat ad. Amíg szeretek, addig az őrjöngés elhallgat.

Amíg szeretlek, addig mindig meglelem a nyugalmamat.

#visszhangok #magyar #A

[starmythelonesurvivor]

Nézem a havat a vonatablakból, újra élek. 5 napja vagyok itthon, és random, indokolatlanul mosolygok, színházba járok, foglalkozom nagyanyámmal, meg csak boldog vagyok, hogy létezek. Hétfőn voltam a múzeumban, kedvesen szóltak hozzám, hiányoztam, megbeszéltük, milyen legyen a ruha a versenyre. A végére kibukott, mennyire magam alatt vagyok. Megüresedik a másik városban a grafikusi állás, én anno ajánlkoztam, de még nem kerestek, nem is mennék el, rosszul éreztem magam ott a gyakorlati időm alatt. Világossá tették mennyire nincs kedvük velem foglalkozni, és mindent is jobban tudtak. A 24 km-es börzsönyi túra óta tudom, hogy nem megyek vissza az egyetemre. Rajzolni járok helyette, felvetetem magam vagy fotóra, vagy egy erős egyetemre. Hétfőn nagynénémnél megkérdezte még demens nagyanyám is, miért vagyok folyton melankolikus, úgy bámulok magam elé, mint aki menten síró görcsöt kap. Másnap úgy volt visszamegyek “oda”, de leesett a hó, nem akartam elindulni, vonattal mentem fel a rajzra, aztán haza. Olyan erőt érzek, mint amit már hónapok óta egyszer sem. Most “ott” voltam hetekig, egy pillanatig nem mosolyogtam, csak léteztem, mintha egy darab test lennék, egy hús lélek nélkül. Olyan szürke volt minden, a kiutat sem láttam, és most mégis lélegzem. Örömet okoz az erős tél, a nagy havazás, nálunk sokkal keményebb, mint nyugat-mo-n, mintha másodjára megszületnék, már nem fázom folyton, az évekkel ezelőtti nyűglődős emlékeim is megkoptak már. Hol van az, amikor a laptopomon csúsztam le a jeges, hosszú lejtőn? Már nem bánt az emlék sem. Az már biztos, hogy egy barátnőmmel fogok szilveszterezni, nem bírnám vele köszönteni az új évet, a tavalyi szilveszter pocsék volt, utána kellett volna bátrabbnak lennem. Beszéltem a majdnem sógornőmmel is, még ő is támogat. Újra tudok gondolkozni, létezni, élvezni, látni az életet. A karácsonyt még illeni megvárnom, anyám úgyis Ománban tölti, nem lenne hova visszajönnöm. Már a viszonylagos nyomor rémképe sem bánt annyira, egyedül a sajnálat ragasztja még ezt össze.

[diogenesz2020portugal]

A Bors annyira meglepődött a kendőzetlen véleményen, hogy meg is kereste Hajdú Pétert, vajon csak a vágó hibája-e, hogy a beszólás bennmaradt a beszélgetésben. „A véleményem elhangzott a kamera előtt, és egy pillanatig sem gondolkodtam el azon, hogy ne kerüljön adásba, hisz most is ugyanezt gondolom Havas Henrikről. Ő egy wannabe stand-upos, aki a saját történeteit meséli el szórakoztató formában, de riporternek elképesztően rossz. Igaz, ez az én szubjektív véleményem. De tényleg javaslom, hogy keressenek rá néhány interjújára, és nézzék vissza. Hogy mást ne mondjak, élő adásban sértett meg egy molett hölgyet, de a példák sora végtelenítve is játszható, ha csak szakmai szemmel figyeli az ember.

Szóval innen a vasárnapi ebéd mellől nézve is, Havas Henrik riporterként vállalhatatlan.

[zeroz2ro]

"Miért kellene, hogy ez nekünk legyen kellemetlen? Amennyiben a svédeknek nem az, úgy én egy pillanatig sem érzem rosszul magam. Másrészt valakinek utolsónak is kell lennie." "A svédek – szeretném megjegyezni, hogy a finnek is – olyan messzire mentek Magyarország pocskondiázásában, a demokratikusan megválasztott kormány gyalázásában és a mozgásterének szűkítésében, amit nem lehet meg nem történtté vagy mellékes körülménnyé tenni.

Különös tekintettel arra, hogy miután a parlament jó szándékkal ratifikálta a finnek csatlakozását, Finnország azonnal csatlakozott az Európai Bíróság előtt zajló eljáráshoz Magyarországgal szemben. Pusztán azért, mert gyermekeinket minden áron meg akarjuk védeni az LMBTQ-agymosás ellen. Vajon őszintén gondolják, hogy életre-halálra akarnak szerződni velünk, akikkel szemben a legkisebb tiszteletet sem hajlandók mutatni?" "Mit kellene csinálnia a svédeknek? Például érdemes lenne egymást komolyan venni. Vagy ön szerint mi könyörögjünk nekik, hogy ugyan már, tisztázzuk a problémákat? Ha használhatok katonai szlenget, nem vagyunk a csicskásai senkinek. Úgy érzem, súlyos félreértés van a svédek fejében." "Egyszerűen elég volt abból, hogy a hazánk unatkozó politikusok olcsó játéka legyen, akiknek éppen nem jut eszükbe semmi más, vagy éppen valamiről el akarják terelni a figyelmet, akkor Magyarországba törlik a sáros cipőjüket. Csak hogy világos legyen: már régen túl lennénk ezen az egész cirkuszon, ha Stoltenberg úr feleannyi erőfeszítést fordított volna a svéd politikusok meggyőzésére, mint amennyi energiát abba fektetett, hogy nekünk üzengessen." BESZT OF BAJSZOS ÖREG BOLOND BÁCSI

[unconditionallylovepeoplesblog]

Fél(ek)

Hé, rák! Tudom, hogy most is itt bujkálsz a sarokban és árgus tekintettel figyelsz engem.

Hé, rák! Rengeteg dolgot elvettél tőlem, de rengeteg dolgot is adtál.

Hé, rák! Miattad tanultam meg értékelni, amim van és örülni a napsütésnek, a levegőnek, egy érintésnek. Miattad tudok minden egyes másodpercnek örülni.

Hé, rák! Tudtam, hogy nem adod majd könnyen magad de tudd meg, én sosem adom fel és velem nem fogsz kicseszni.

Hé, rák! Fiatal vagyok, előttem van még az élet, családot akarok, élni akarok és nem engedem, hogy legyőzz, hogy letöröld a mosolyt az arcomról.

Hé, rák! Én Márk vagyok, ha akarom naponta milliószor fogom elmondani neked, hogy nem félek tőled, nem ijesztesz meg.

Hé, rák! Mióta itt fekszem tudom mit is jelent élni igazán.

Szeretnék újra, sokat aludni, enni, inni hányinger és émelygés nélkül igazán. Szeretném a bennem lévő élni és tenni akarást átadni másoknak is.

Hogy hiányzik-e a régi életem? Már nem. Mikor belevágtam ebbe az óriási kalandba, az elején voltam és nem tudtam milyen lesz az új életem, később rájöttem: az új életem már régen elkezdődött, attól a perctől fogva amikor elfoglaltam a 206-os számú kórtermet.

Csak azt tudom, hogy minden beszariságom ellenére ki fogok jutni gyógyultan, mert rengeteg tervem van és egy pillanatig nem élem bele magam mélyen, hogy igy kell most élnem hónapokon, éveken át. Akarom és fogom újra érezni a fák illatát, üres sörösdobozokat fogok rugdosni az utcán, belefogok kötni vadidegenekbe és arcon röhögöm majd őket, ha látom könnyen zavarba jönnek. Többé nem állok majd le hülyékkel vitatkozni, siránkozásokat hallgatni, amikor nem tetszik valami fel fogok majd állni és inkább gyalog hazamegyek.

És ami a legfontosabb: valami jót szeretnék cselekedni, akár egy alapítványon keresztül, akár önmagam civil emberként és persze ha van rá igény, mert az sem mindegy, szeretnék másoknak segíteni. Átformálni a rákról alkotott negatív és félelmetes képet egy jobbá, egy izgalmasabbá, hogy mindenki észre vegye: ez egy észveszejtő kaland, amiben csak kapkodod a fejed ( főleg ha már kopasz ) , hogy mi is a te feladatod az egészben. Bízni az orvosodban, az orvosokban és átadni magad a gondolatnak, hogy én megcsinálom, én kinevetem a rákot.

Hé, rák! Engedd, hogy győzzek! Kérlek, Engedj engem győzni!!

[csacskamacskamocska]

Depresszió

A közhelyeken kívül nagyon nehéz megfogni ezt, mert egyszerre jelent kilátástalanságot, elveszettséget, tompaságot és bezáródást, a kommunikáció lenullázását, az érdeklődések elvesztését, reménytelenséget, és önutálatot, értéktelenség érzetet és persze magányt. Az egyik féle depressziós sír és láthatóan kétségbeesett, de nem tudunk segíteni, a másik teszi a dolgát és eszünkbe se jut, hogy segítségre szorul. Van aki mosolyog, miközben belül az öngyilkosság foglalkoztatja és van akiből kiárad a parttalan szenvedés a saját belső világától (ami amúgy olyankor valóban olyan, amiben senki nem szeretne élni!), és tudjuk, hogy bajban van, de hiába nyújtjuk a kezünket, nem tud megkapaszkodni, mert elsodorja újra meg újra a deprsszió sugalta csalódottság és reménytelenség. Kétszer voltam nagyon mélyen. Kiszolgáltatva mások jóindulatának és szeretetének – ami nem érkezett meg. Senki sem volt hozzászokva, hogy segítségre szorulhatok. Én, a bástya! Az egyikből kimásztam szépen lassan. „apró lépésekkel a konyha felé” – ez egy szállóige a családunkban, ezt tanácsolja a betegének egy pszichiáter, aki aztán így tényleg eljut a konyháig, csak a lépésekre figyelve, aztán végül mindenhova. Ezt szoktam mondani minden ijesztően nagy projektnél is. Türelem, apró lépésekkel a konyha felé! A másik leküzdhetetlennek tűnő problémát az élet oldotta meg. Hogy a probléma valós volt, az abból derül ki, hogy nem kerestem másikat helyette. Ahogy elrendeződött, utána tempósan újraépítettem az életem és elég jól vagyok benne. (valójában nagyszerűen!) Réges régen volt egy elméletem a depresszióról, amit aztán nagyon sokára valahol olvastam is. Hogy a depresszió védekezés, időnyerés. Egy megoldhatatlan probléma miatti elakadás (Adott esetben nem csak annak látszik, hanem többnyire az is), amikor a psziché időt akar nyerni. Nem kell több input, nem kell semmi inger, mert át kell struktúrálni mindent, de nagyon nehéz, mivel bezárkózva csak a már meglevő információkkal tud dolgozni amikkel viszont eddig sem jutott megoldásra. Ez a zakatolás megy és úgy tűnik, örökké fog tartani. Ebben a helyzetben segítséget kérni nagyon nehéz. Segítséget nyújtani is, mert mit tudunk adni? Figyelmet, kis gondoskodást, türelmet, meg mondogathatjuk, hogy szeretlek vagy kedves vagy nekem, vagy számítasz, számíthatsz rám. Egy pillanatig ezek jóérzést okoznak, de nem tudnak gyökeret verni. A depressziós nincs abban a reményteli állapotban, hogy bárki szeretete vagy elfogadása erőt adjon neki. Ami segít, az a valaki, aki kimondja azt a mondatot, amibe kapaszkodva aztán saját maga lépésről lépésre rendberakja a belső világát. Hiába mondod, hogy szereted, ha ő ezt nem tartja hihetőnek, ha ő éppen nem szereti azt ami belül van, amivel azonosítja önmagát. A kivezető úton nincs csoda, nehéz meg kemény, és ijesztőek az apró visszaesések és aztán ijesztő az, hogy az ember valaha olyan mélyen volt és, hogy oda vissza lehet kerülni. Már ismerjük az oda vezető utat. Azt gondolnánk, hogy ha valaki egy egész életen át hazudik, aztán a hazugság okafogyottá válik, az felszabadulás hoz. De valójában depressziót. Amikor a korábbi életünk meghal, mindegy mi miatt, az depressziót okoz.

A depressziósok értik egymást, de nem tudnak egymásnak segíteni. Aki nem depressziós, az pedig... hát... annak nehéz érteni. Gyakran még fel se ismerjük.

#depresszió #02-19

[sztivan]

nekem azt soha egy pillanatig nem volt nehéz megértenem és elfogadnom, hogy vannak emberek, akik ugyan férfiak, de nem a nőkhöz vonzódnak, vagy hogy olyanok is léteznek, akik teljesen más kajákat szeretnek, mint én, arról nem is beszélve, hogy az emberiség egészen komoly része ügyes a bal kezével, szóval ez így oké, soha nem okozott bennem törést, hogy emberek másmilyenek, mint én

de amióta a gerincbajom van, meg kellett tanulnom a hátamon aludni, és baszki, megdöbbentő, hihetetlen és értelmezhetetlen számomra, hogy embertársaink milliói járnak-kelnek köztünk, akik éjszakánként önként, szabad elhatározásukból a hátukon alszanak. hát hogy lehet ezt, saját döntésből bevonulni ebbe a rabságba, emberek tömegeinek ez így nem hogy egyszerűen kényelmes, hanem egyenesen jó is, és csinálják? én 38 évig boldogan elvoltam azzal, hogy csakis hason fekve tudtam elaludni, meg persze bármilyen random tömegközlekedési eszközön ülve abban a másodpercben, hogy elindult, de ez most mellékszál, szóval szét is basztam a gerincem alját ezzel meg a heti negyven óra ülőmunkával, de na, komolyan

az a furcsa, hogy közben a dolog működik, nyilván tényleg sokkal jobban vagyok, mióta csakis a hátamon alszom, egy ilyen speckó gerinckímélő párna segítségével. úgyhogy még kénytelen is vagyok csinálni tovább, hiszen hatásos.

de azért nagyon vágyom arra, hogy jól legyek már, és sutyiban egy délutáni szundimnál a hasamra forduljak (bűnös gyönyör az ágyban! a póz, amiről tudod, hogy veszélyes, de mégis ellenállhatatlanul vágysz rá!)

[foreszt]

PALOTAI

Tokajban a Hegyalja fesztiválon hallottam először, MultiCafé sátor, Cadikkal és Zeekkel együtt természetesen. Aztán Rewind, meg egyéb bulik, fesztiválok. De nekem Palotainak inkább a rádiós oldala volt meghatározó. A Jövőzene teljesen átírt mindent, amit a djzésről addig gondoltam, tudtam. Ő mutatta meg, hogy mennyi minden belefér két órába, és hogy minden zenének megvan a helye, csak meg kell találni. Black Eyed Peas és jazz egy szettben. Drum and bass és valami arab népzene egymástól 15 percnyire. Mélységek és magasságok, hézagmentesen összeillesztve. A mai napig nem tudom, hogyan tudott ennyiféle zenét ismerni, tudni, hogy mikor van az a pillanat, amikor mehet rá a következő, úgy, hogy ne vedd észre, hogy az már a következő. Mindezt 2 lemezjátszóval meg egy keverővel, és nem egy NASA irányítópulttal.

Az, hogy képes vagyok bármilyen zenét meghallgatni és hogy annyi mindent be tudtam fogadni, az neki köszönhető. A Jövőzenéknek, a Sessionöknek, a Szerdaiaknak.

Jóval több volt ő, mint "a drum and bass és breakbeat itthoni meghonosítója", csak kicsit beleragadt ebbe a szerepbe, és többek között ezért sem hívták már sok helyre. Meg mert a Tilossal és vele szemben is mindig is volt egy ilyen elnéző elitista összemosolygás a pesti éjszakában, hogy ők ilyen dohos, kötött pulcsis, so 90s dolog, amit nem szeretnének, ha összekeveredne az edgy külvárosi technóval vagy a térerő nélküli erdei rave-vel. Pedig ezek sem lennének ma nélküle.

Elképesztően sokat köszönhetek ennek az embernek és kibaszott szomorú vagyok, hogy nincs többé. Remélem, hogy a zenében az utolsó pillanatig örömét lelte, mert ez a legfontosabb.

Amúgy a kedvenc Palotai fun factem - ami szintén csak azt mutatja, hogy mennyire ezerarcú volt, meg hogy régen mennyire másképp működött minden - , hogy valami vidéki discóban egyszer b2b-zett a Sterbinszkyvel.

#palotai #rip #tilos