ranafoto-blog

[ranafoto-blog]

Búcsú 5 év után

Nehezen jönnek most a szavak. Az ember felépít egy álmot, küzd érte, néha belemerülve élvezi a sikert, vagy könnyek között próbál tanulni a kudarcokból.  Én 5 évig harcoltam ezért az álomért, próbálgattam az szárnyaimat minden irányba... de aztán eljött az idő, amikor szembe kellett nézni a ténnyel, hogy nem megy tovább. 

Azt hiszem az egyik legnehezebb a felnőtt világban az, hogy belássuk, ha valami már nem működik úgy, ahogy kellene. És hiába volt szép álom, sok terv, _el_kell_engedni.

2013. december 2-án nyitottam meg ezt a kis üzletet szülővárosom szívében. Ért sok jó és rossz élmény, volt, hogy a belefásultság hatalmasodott el rajtam, de olyan is volt, hogy hamvából ébredt főnixként vetettem magam bele egy új terület kibontásába. Fotósként, de igazából mondhatnék bármilyen szakmát, nem könnyű az élet ebben az országban. Sokan vagyunk, egyre többen, rengeteg a tehetség és ha az ember nem tud újal kirukkolni, vagy szimplán nem elég törtető ehhez a kapitalista élethez, nem marad életben. És bizony én nem voltam elég hozzá. Ez nem önsajnálat, nem is igazán kudarc, mint inkább szimpla tükörbenézés és elfogadás.  Vállalkozónak lenni nagy felelősséggel jár. Nem csak arról, hogy az ember nap mint nap kezébe veszi a gépet, és űzi a hivatását. Számokról szól, néha hajnalig tartó munkáról és rengeteg önfeláldozásról egy olyan dologért, ami nem biztos, hogy meghálálja. Mindig azt hittem, ha valaki saját szakmába fog, és egyedül vállalja annak minden terhét, csak akkor megy, ha szerelemből végzi a munkáját. De akkor bizony minden akadályt legyűr. Nos, talán mégsem ennyit tiszta a képlet. Persze, nagyon lángol ez a szeretet, amikor a gép a kezemben van és az elvégzendő munkával kell foglalkozni... de ha nem jönnek a megbízások, vagy ha az ügyfél egyszerűen csak nem azt akarja, amit nyújtani tudunk, már egyre kevésbé fűt a lelkesedés. És bizony nem mindig könnyű a pofonok után újra kezdeni.

Úgy gondolom, hogy amikor -csúnya szóval élve- hobbiból lesz munka, az bizony egy kétélű fegyver. Mert a szerencsésebbeknél beválhat úgy, hogy gyakorlatilag élete végééig azt csinálja, ami számára színtiszta élvezet, de bizon sokak belekeseredhetnek az esetleges kudarcokba és elveszthetik azt az örömöt, ami az elején az egész adott. Én azt hiszem egyelőre a kettő között vagyok. Még mindig szerelem a fotózás, de talán nem mindig az a lángoló, vérpezsdítő érzés, ami az elején volt. Talán még mindig csak keresem az utamat.

Egyik kedvenc, örökérvényű idézetem jut ilyenkor eszembe: szép álmok voltak... nem váltak ugyan valóra, de jó, hogy voltak.

Ha valaki fotós, az nem szűnik meg annak lenni, akkor sem, ha mást kezd el dolgozni. De hogy lesz-e igény még a munkámra.. azt csak a jövő igazolja.

Mindenesetre a tapasztalat az enyém marad... elkísér életem végééig.

[ranafoto-blog]

Immáron kijelenthetem, hogy hosszú évek óta vagyok a pályán, nem kevés emberrel volt szerencsém együtt dolgozni, civilek és művészek egyaránt megfordultak már a kamerám előtt, de valahogy soha nem voltam úgy igazán, 100%-ig elégedett a munkámmal. Nyilván hívhatjuk ezt egyfajta szakmai kielégítetlenségnek is, vagy kisebbségi komplexusnak, maximalizmusnak... ezer féle pszichológiai jelzőt találtam már rá. De ezután a fotózás után sok minden átértékelődött bennem.  Rendkívül szerencsésnek érzem magam, amiért több nagyszerű, sokoldalú és tehetséges művészt is a barátomnak vallhatok. Szerencsés, igen, mert a művész világ és emeljük most ki a színházat, egy olyan világ, ahova vagy befogadnak és természetesnek veszik a jelenléted, vagy örök kívülállóként “csak” egy néző, “csak” egy rajongó, “csak” egy ember leszel a sok közül. Nem lesz szavad és nem lesz jelenléted. A színház egy csoda, nem most írom ezt le először és nem is utoljára. Ezért is, önmagam ismételvén újra és újra el kell mondanom, hogy igenis szerencsés vagyok, amiért vannak olyan művészek, akik el-, és befogadtak a belső körbe. Ilyen nagyszerű ember többek között a képeken látható Hüse Csaba is, aki a kaposvári Csiky Gergely Színház egyik rendkívül nagy talentumú színésze. Csabival 2 éve ismertük meg egymást egy vele készített interjú kapcsán. 

Ezt követően fotóspróbáról fotóspróbára találkoztunk és váltottunk néhány szót, amiből létrejöhetett ez a barátság. Ő nem tartozik a “tipikus” színészek közé (valójában a legtöbb azonos szakmájú barátomra igaz ez az állítás). Végtelenül szerény, alázatos ember, és első, második, vagy akár harmadik találkozásra is kissé zárkózottnak tűnik. Ez nem titok, puszta tényekről beszélek. Éppen ezért (is) volt fantasztikus dolog szembesülni azzal, hogy mert előttem, és a kamerám előtt ennyire megnyílni. Ez nem csak örömteli, de megtisztelő dolog is. Talán ő nincs is tisztában azzal, hogy mennyire. Talán pont ez a plusz hozzávaló, vagy a képességeink összeadódása, vagy szimpla véletlen folytán, de létrehozhattuk közösen azt a fotósorozatot, amire túlzás nélkül mondhatom, ezért megérte. Ezek a képek végre, igen VÉGRE tökéletesen, 100%-osan visszaadják azt, amit meg akartam, meg akartunk mutatni. Nem a színészt, nem a művészt, nem a férfit... az Embert, ami semmivel sem több, vagy kevesebb annál, mint ami látszik. Úgyhogy igen, minden létező felületen újra és újra le fogom írni, hogy hálás vagyok érte és köszönöm, ezerszer is köszönöm a közös munkát és a bizalmat. Amikor nézegetem a fotókat és beszélgetek róla a környezetemmel valahogy azt érzem, hogy ez az én Latinovits Zoltánom. Sokszor, sok helyen nyilatkoztam már arról, hogy Keleti Évát tekintem abszolút szakmai példaképemnek és róla köztudomású, hogy többek között a neves művész pár, Ruttkai Éva és Latinovits Zoltán közeli barátja volt, és olyan képeket készített róluk, amely senki másnak nem adatott meg, mert benne volt a belső körben, a barátjuk volt, ismerte és kiismerte ezt a két nagyszerű, számunkra azonban már-már mitikus színészt. Ezért mondom hát, némi pökhendi, vagy önhitt felhanggal, hogy Hüse Csaba az én egyik Latinovits Zoltánom. És ezek azok a dolgok, amik többet érnek, minden pénznél és szakmai oklevélnél.

#photography #photoshoot #actor #theatre

[ranafoto-blog]

[ranafoto-blog]

Önképző módon elkezdtem a PS-ra ráerősíteni, igazi csodákat lehet művelni ezzel a programmal, igazán öröm vele dolgozni :)

#photography #photoshoot #photoshop

[ranafoto-blog]

Belekóstoltam a Photoshop kicsit magasabb szintjébe és mit ne mondjak, tetszik... első, de remélhetőleg nem utolsó alkotásaim :)

Many thanks for the amazing wings: http://thy-darkest-hour.deviantart.com/art/Hellraiser-Wings-406346267 http://thy-darkest-hour.deviantart.com/art/Winged-Fantasy-V-2-Silver-304388885

Models: Végvári Eszter, Prim Mónika

#photoshoot #photoshop #thedarkesthour #fantasy #angels #faerie

[ranafoto-blog]

Egy izgalmas táncos portfólió Pécsről. Remek élmény volt a munka és remélem egy egész országra kiterjedő sorozat kezdő állomása volt :)

#photography #dance #Pécs #art #photoshoot #ballet #hungary

[ranafoto-blog]

További képek Photography by: Tim Walker

Ez a fotósorozat inspirált arra, hogy indítsak egy blogot, ahol szabadon, és nyíltan véleményt nyilváníthatok a szakmám neves képviselőinek munkáiról, szigorúan saját szemszögből. Nem állítom, hogy minden, amit írok szent és sérthetetlen. Nem is...

[ranafoto-blog]

Ebbene, quando dicevo di essere il Grinch io non scherzavo. IO SONO IL GRINCH! puah puah puah odio il natale, odio i canti natalizi, odio i regali, odio gli addobbi, odio odio odio!!!

Quest’anno, per la prima volta, ho trovato il mio personalissimo modo di augurare buon natale. Io non auguro mai buon natale a nessuno, infatti vi auguro un “fottuto buon natale”! Se vi sta bene è così, se non vi sta bene è ancora così!

Quindi, oggi mi sono trasformata nel Grinch, il mio vero aspetto sotto queste festività.  Per trasformarmi ci è voluto l’intervento di Sara Agnelotti nel make-up (due ore) e, ovviamente, il mio intervento fotografico. Make-up: Sara Agnelotti Set up luci e camera: Elena Gatti Scatti: Sara Agnelotti (per forza di cose, io dovevo essere la modella di me stessa!!!)

Passate un buon “fottuto” natale!

[ranafoto-blog]

Jó régen írtam ide, de hát mi mással is térhetnék vissza, mint az idei POSZTal. Sajnálatos módon sokkal kevesebb rendezvényen tudok részt venni, mint szerettem volna. Egyrészt az üzlet miatt, hiszen nem hagyhatom itt egész napra, másrészt, igazság szerint a program sem olyan, mint régen. Még emlékeimben él, hogy nem tudtam úgy végigsétálni a Király utcán, hogy ne botlottam volna neves művészekbe. Most meg akkor van szerencsém, ha találkozom egyáltalán velük programon kívül. Különös ez az egész. Elvileg a színházat, a magyar színjátszást ünnepelnénk 10 napig, mégis csak nyomokban botlani tisztességes programokba.

Emellett viszont nagyon klassz élmények vannak már most mögöttem. Volt szerencsém három versenydarabot is megtekinteni, mind színvonalas előadás volt. Meghallgathattam Huszti Péter és Piros Ildikó gondolatait a színházról, a pályájukról, érdekes sztorikat a régi nagyokról... egy olyan színházról, ami ma már csupán fogalom... vagy csak kevesekben él tovább.

[ranafoto-blog]

#musical #csengeri attila #Egyházi Géza #veréb tamás

[ranafoto-blog]

Katona József Színház - Szabadkai Népszínház Magyar Társulata: Vörös

Ambrus Richárd m.v. Baráth Attila Csernik Árpád Dankó István Fekete Ernő G. Erdélyi Hermina Hegymegi Máté e.h. Kalmár Zsuzsa Körmöci Petronella Kovács Lehel Mészáros Béla Pálfi Ervin Szilágyi Nándor Szirtes Ági Szőke Attila Vörös Csongor m.v. Ábrahám János m.v.

http://kulturgengszterek.blogspot.hu/2013/11/gyilkos-vagy-aldozat-voros-kritika.html#more

#katona józsef színház #szabadkai népszínház magyar társulata #vörös #Fekete Ernő Tibor

[ranafoto-blog]

Ismét együtt dolgozhattam Pásztor Tibivel, aki nem csak tehetséges színész, de rendkívül fotogén személyiség is. Remekül illeszkedett a fiumei sírkert naplementéjének elhagyatottságába. Azt hiszem ez a képeken is látszik :)

#Pásztor Tibor #photoshoot #photography #actor

[ranafoto-blog]

Csenguszt volt szerencsém ismét fotózni, ezúttal a budapesti Cotton Clubban. Bár kivételesen sok komoly képet sikerült készítenem az amúgy mindig mosolygós Attiláról, mondanom sem kell, hogy a 2 órás munka alatt szem nem maradt szárazon a rengeteg nevetéstől :)

#csengeri attila #cotton club budapest #photoshoot #portrait

[ranafoto-blog]

No hát ez egy minden szempontból egyedi és újdonsággal teli fotóspróba volt. Falstaff az Operaházban... Eleve több, mint fél év kellett hozzá, hogy bekerülhessek a sajtólistára, de mondjuk ezzel nincs is gond, sőt, még szerencsésnek is tartom magam, hiszen mégis csak a Magyar Állami Operáról beszélünk! Mint minden első alkalmas fotóspróbán, fel kellett deríteni a terepet. Tudni kell, hogy a sajtómeghívóban nem volt külön jelezve, honnan kell majd megközelíteni az épületet, hiszen van olyan színház, amelyik főbejáraton fogadja a fotósokat, van, amelyik a művészbejárón keresztül. Mint kiderült, az Opera az utóbbiba tartozik. A portások nagyon rendesek voltak, beengedtek minket, hiszen nincs olyan ki-bejárkálás, mint mondjuk a zenés színházaknál, itt bizony kártyás beléptetőrendszer van. Utána még útba is igazítottak, de a "erre egyenesen, aztán balra, aztán jobbra, aztán a második ajtónál és megint balra..." káoszelv alapján úgy döntöttünk, hogy elindulunk, aztán majd aki szembejön, segít, ha eltévedünk. Nem kis épület azért. Na ezzel a lelkesedéssel a 2. folyosónál rögtön el is kaptunk egy srácot, akiről kiderült, hogy nem beszél magyarul... most komolyan, mennyi az esélye, hogy a Magyar Állami Operának a hátsó folyosóján egy külföldi az első, akibe belebotlunk? Őszintén? Elég nagy. Ezt követően már az első kérdésünk mindig az volt, hogy magyar vagy-e. Végülis néhány bizonytalan megakadás és pár kedves útbaigazítás után megtaláltuk a nézőteret. Tudom-tudom, nekem illett volna ismernem a járást, hiszen Boncsér Gergővel már jártam arra, de tudjuk ezt be az első alkalmas izgalomnak :) Ezt követően már csak a sajtóst kellett megtalálni, ami a teljesen elsötétített nézőtéren annyira azért nem volt egyszer, de végülis kezdésre abszolút sínen voltunk... pláne, hogy fél órát csúszott a próba.

Összességében minden viszontagság ellenére (mert azért akadt jónéhány) egy igazán érdekes próbafolyamatnak lehettünk tanúi. Meg azért első sorban ülni az Operában... nem semmi dolog, pedig azért jártam már 1-2 igazán meghatározó helyen :)

#Magyar Állami Operaház #Falstaff

[ranafoto-blog]

Mit is mondhatnék... elfogultan mentem és elfogultan jöttem el a fotóspróbáról. Mivel a filmet láttam, tudtam, hogy mire számíthatok, pláne, hogy a főszerepet játszó színészekkel nem kevés színpadi élményem volt előzőleg. Tudtam, hogy egy kedves, vicces és szép történet vár. Persze voltak meglepetések a történet kialakítását illetően, de nem spoilerezek. Alapvetően azoknak ajánlom, akik egy könnyed esti kikapcsolódásra vágynak. Erre tökéletes ez az előadás. Elmész, mosolyogsz, nevetsz, picit talán szomorkodsz is, de jól esik a léleknek.

Ami a fotóspróbát magát illeti, bevallom, nagyon vártam és izgultam, hogy jó képek szülessenek, hiszen tudtam, hogy sem Réka, sem Ernő nem egy könnyen fotózható színész, már ami a színpadot illeti. Mind a ketten erős mimikával és gesztikulációval játszanak. Ami talán "élő szemmel" nem is olyan feltűnő, de egy kimerevített képen elég hangulatromboló tud lenni :) Mégis azt hiszem sikerült egész jó pillanatokat elkapni és szokás szerint csak töredékét tudtam kiválasztani a szívemhez közelálló fotóknak. De ahogy nézegetem őket és elmerülök az emlékeimben, egyre csak azt tudom mondani: ez irtó CUKI volt ^^

#Theater #Fekete Ernő Tibor #Tenki Réka #Szikszai Rémusz #Hernádi Judit #orlai produkció #Római vakáció #roman holiday

[ranafoto-blog]

Általában saját munkákról írok és azokkal kapcsolatos benyomásokról, de ezúttal muszáj megosztanom veletek egy filmet... A címe: Fur: An Imaginary Portrait of Diane Arbus

Azt hiszem ez az alkotás mindenkinek mást mond, de ha már valakit megszólít, akkor annak van értelme. Számomra sok igazságra világított rá és még inkább megerősített azon hitemben, hogy mindenkiben, hangsúlyozom, MINDENKIBEN megvan a szépség. Elképesztő erővel dörgöli ez a film az orrunk alá, hogy mennyire vakok vagyunk a másságra, mennyire nem akarjuk befogadni azt, amit a nagykönyv szerint rendellenes. És mégis önmaguknak mondunk ellent, amikor hatalmas díjjakkal és elismerésekkel illetjük azokat a fotósokat, akik nem a porcelán valóságot örökítik meg. Persze tény, ez a film a '60-as években játszódik, akkor a társadalom még inkább elzárkózott a a naturalista ábrázolástól... hiszen a Signál reklám mosolyú tökéletesség élte fény korát. De az a baj, hogy ez ma sincs másképp. Csak ma csontvázakra helyezzük a tökéletesség ideálját. Diane Arbus egy kitalált életéről szólt ez a film. Egy nő, aki furcsa alakok között találja meg a helyét a családja legnagyobb ellenszenvére. A nő, akinek férje keresett modell és reklámfotós, és mégis a valódi szépséget deformált, torzult személyek között találja csak meg. A valódi szépség... milyen általános mégis szubjektív fogalom. Ha az eddigi saját munkásságommal próbálok párhuzamot vonni a filmmel, akkor egyre csak az a gondolat motoszkál bennem, hogy hiába próbáltam megmutatni az embereknek a valóságban rejlő szépséget, mindig inkább a smink, a retus mögé akarták bújtatni magukat. Lássuk be, hordhatjuk nagy zászlókon a liberális eszméinket, ha a saját tükrünkbe nézünk, mindig egy javított szépséget akarunk látni. A felszínesség fénykora csak most tetőzik igazán és nem attól lesz valaki szép, hogy minél furább akar lenni... összekeverjük az önkifejezést az önpusztítással és ebben én is ugyan olyan hibás vagyok, mint a legtöbb szakmám béli. Meg kellene tudnunk mutatni az embereknek azt a szépséget, amit mi látunk bennük, de ez nem mindig sikerül... Ez a film azért volt gyönyörű, mert nem akart szépíteni a tényen, a testünk és a lelkünk torzulásai a miénk. Együtt kell élnünk velük és igenis lehet együtt élni velük, mert mindig akad majd valaki, aki ezt megérti. Mert mindannyiunkban ott van, csak a kérdés az, hogy elfogadjuk-e. Sok munkámat szeretem, sok kedvenc fotóm van, hogy ha meg lehet ezt ilyen egyszerűen fogalmazni, de azt hiszem, hogy ha egy "leg"-et kellene választanom, ez lenne az:

#fur: an imaginary portrait of diane arbus #photoshoot

[ranafoto-blog]

Azt hiszem ez a darab is csak egy újabb példája volt a "nincsenek véletlenek" sornak. Közel fél éve, talán több is, egy kedves barátom ajánlotta nekem A szív hídjai című filmet. Mert hogy fotós van benne és romantikus és milyen jó film. Meg is néztem, természetesen egyet is értettem... Aztán most nyáron megtudtam, hogy színpadra viszik és pont Udvaros Dorottyával és László Zsolttal, akik amúgy olyan rendkívül sokra tartok, tisztelek és becsülök... Nem csoda hát, hogy kaptam a lehetőségen és felvettem a kapcsolatot az Orlai Produkcióval, hogy fotózhassak a próbán. Eleve kiemelt élmény szabadtéren dolgozni, annak ellenére, hogy a fények általában nem az igaziak, de nagy részt nem lehetett erre panaszom ennél az előadásnál. A történet adott volt, csodálatos és megható, a színészek játéka pedig magával ragadó. Külön szerencse volt, hogy mindkettejük arca rendkívül sokat mondó, így igazán impozáns anyag születhetett belőle. Remélem másnak is tetszik és megnézi majd, ha más nem ősszel, amikor behozzák a Belváros Színházba! :)

#udvaros dorottya #lászló zsolt #orlai produkció #Theater #The Bridges of Madison County #a szív hídjai