#erdei ház

[annwn]

#természet #nature #erdő #forest #zöld #green #zöld boszorkány #green witch #fenyő #pine #tölgy #Oak #makk #acorn #erdei ház #forest house #pogány #pagan #boszorkány #witch #goblincore #witchcore #hobbitcore #páfrány #fern #moha #moss

[padgany]

Kiruccantam.

Még júniusban foglalta le a kollégám párja az erdei házat. Sokáig vacilláltam, hogy velük tartsak, végül úgy döntöttem, hogy rám fér az aktív pihenés, a természet és az új emberek.

Tizenhárman voltuk, ebből csak két embert ismertem. Eleinte aggódtam is emiatt, de már az első pálinka után befogadott a falka. Mindenki kedves volt, sokat beszélgettünk, nevettünk és persze ittunk a szaunázások és a dézsafürdőzések között és közben. Az őszi Bakony színei, maga az erdő és a reggeli köd meseszerűen hatott, az esti bográcsozás és grillezés pedig tábori hangulatot hozott mindkét este. Furi volt más emberekkel egy szobában aludni, de mire ágyba kerültem már annyira ittas és fáradt voltam, hogy szinte észre sem vettem a két - egyébként - meleg srác jelenlétét.

Egyszóval jó volt ez a két és fél nap, el tudtam lazulni és tudtam kicsit töltődni. Egyszerre mérgeztem és méregtelenítettem magam, de az amúgy is túlpörgő agyamnak jót tett ez a kis kiszakadás.

#kiruccanás #erdei ház #töltődés #emberek

[greenteaforbreakfast]

Ezt a vasárnapot végre megfelelően töltöttem: reggel olvastam a kanapén, teáztam, reggeliztem, aztán összeszedtem magam és kimentem az erdőbe. Vittem egy pokrócot, a könyvemet, meg a bogyószedő apparát. Olvastam, fetrengtem, bogyót szedtem, olvastam, fetrengtem, bogyót ettem, olvastam, bogyót szedtem, aztán hazajöttem. Sőt, hazafele sétálva még anyámat is felhívtam. De még azért mindjárt odaülök kicsit földönkívülieket gyilkolni, elég nehéz pályán vagyok ugyanis.

És a bogyók:

Málna csak az erdei út mellett volt, azt csak oda meg visszafele ettem kicsit. A molte már leérett, a lingon még nem jó, de a kékáfonya nagyon szezonban van végre.

Holnap pedig megint ribizli a buli, de az csak innen a ház mellől.

#világvége utca három bé #norway #arctic norway #berry season

[csacskamacskamocska]

Élhetnénk mesében

Kétszer, valójában háromszor is találtunk olyan házat a napokban, amikor elkezdtük számolgatni a pénzünket. Az egyik egy várban van ami nem csak azért izgi mert szép dolgot lát az ember nap mint nap, hanem mert rákényszerül, hogy kontaktáljon másokkal, ellentétben a faluszéli vagy erdei házakkal, ahol a magamfajta hónapokig elél úgy, hogy egy szót se szól senkihez és sosem tanulja meg a nyelvet. (jah, hát nem ismertek, bármikor felhagyok a kommunikációval és csak a rendkívül komfortos írói világomban élek. Van ennek veszélye, inkább nem szeretném erősíteni ezt a vonalat) Szóval a vár...

Ez meg a terasz...

a ház többi része is izgalmas. Persze mi is végiggondoljuk, hogy bakker, ezeket a kőfalakat kifűteni???!!! De azért elég menő lenne itt éldegélni (és sajátkészítésű hűtőmágneseket árulni a turistáknak :D) A másik, na azt fájó szívvel engedtük el, mert abban már kiokosodtunk, hogy az árra még egy 20-25%-ot rá kell számolni, mire az egész adásvétel a végére ér. Gondolom ügyvéd/közjegyző, földhivatal, kitudjami. És az már annyi, amennyi nekünk nincs. (nekünk ez esetben azt jelenti, hogy a baráti családdal közös pénzügyi konstrukcióban, amit amúgy már évek óta művelünk) Szóval ez a másik, ez 20 percre a tengertől egy kisváros főterén az üvegmúzeummal és a valamilyen konzulátussal szemben. Három szintes ház. Meggyőztük magunkat, hogy nem lenne jó a kutyáknak.

Aztán még egy vár (vagy minek nevezzem ezeket majd kiderítem mi a megfelelő szó) ahol a településen 407-en élnek. Egy év múlva mindenkit névről ismersz... :D

Kideríthetetlen, hogy honnan lehet a házat megközelíteni. ha csak ezeken a lépcsőkön, akkor remélem van házhozszállítás...

Sokat gondolkodom most ezen a költözésen, hogy miért is szeretném, és mi az amin változtatni szeretnék, nehogy aztán pont az ne legyen meg ami miatt az egész elindult. Mert nem csak úgy „máshol akarok lenni”, mint a gyerekek amikor becsukják a szemüket és azt hiszik, akkor nem látszanak. A költözés bizonyos problémákat nem old meg. És pont ma reggel gondolkodtam azon, hogy senki sem fog megölelni, ha a gyerekeim se lesznek ott. Senki. Lehet, hogy lopva fogok embereket ölelgetni (mert napi 5 ölelés kell az egészséghez), a szupermarketben úgy teszek, mintha véletlenül mennék neki valakinek és stikában megölegetem, a turistákat túláradó szeretettel fogadom és összeölelgetem. Nem lesz könnyű beszerezni ezt a napi ötöt, mert amúgy nem vagyok tapizós. :( :D :D Szóval a magányt felerősítheti, függővé tehet. De persze adhat célt a vásárlás, a költözés, a megismerés, és azért vastagon benne van, hogy kéne csinálnom a halhatatlan alkotásaimat. Fájón hiányzik. Nyilván vannak illúzióim és bízom benne, hogy ügyes leszek és ezek lerombolásával majd nem kell szembenéznem, hanem csak menet közben finoman alakítgatom a realitásokhoz. DE ha mégis, ha minden máshogy van/lesz mint gondolom, akkor sincs semmi. Erre jutottam, hogy akkor legfeljebb máshova költözöm. Lehet, hogy vissza. A véglegességre törekvést kell elengedni. Jól szeretném érezni magam és megmaradni abban az erőben/képességben, hogy változtatni tudjak.

#költözés #olaszország #várak #02-17

[labjegyzet]

Az év magyar science fiction és fantasynovellái 2023 - eredményhirdetés

Lezárult Az év magyar science fiction és fantasynovellái 2023 kötethez kiírt novellapályázatunk zsűrizése. Idén hatodik alkalommal jelenik meg az antológia, amelynek őszi megjelenése szerkesztőségünk számára az év egyik fénypontja, és köszönjük olvasóinknak, hogy változatlan figyelemmel és várakozással fogadják az egyes köteteket. Az idei novellagyűjtemény az előzőekhez hasonlóan különleges történeteket tartogat majd.

Idén a pályázatra 297 novella érkezett, jóval több, mint az előző években, és számos jól sikerült pályamunkát olvashattunk. Idén a zsűri tagjai a tavalyi évhez hasonlóan a GABO kiadó munkatársai, Kleinheincz Csilla és Roboz Gábor, valamint külsős zsűritagként Borbíró Aletta voltak. Végül tizenöt művet válogattunk be az antológiába.

Az év magyar science fiction és fantasynovellái 2023 kötetbe bekerülő novellák és íróik:

Borgula Anna: Emberek MLM-es aurával

Erdei Lilla: Sanguisuga

Kispál Márton: REM

Komor Zoltán: Zombicsicskák

Kovács Anna: Példaélők

László Zoltán: Önkéntelen alakfelismerés

Gaura Ágnes: Az erdő szíve

Márton Emma: Anyánk szíve

Nagy László Dávid: Napló a stockholmi alternatív divathétről – Vázlat

Palágyi R. László: A verseny vége

Patonai Anikó Ágnes: Nyuggervér

Pető Zoltán: Köncse anyó

Rusvai Mónika: Csontról csontra

Susuk Melinda: Eső után köpönyeg

Zdenyák József: Fenntartható család

A kötetben a nyertes novellákon kívül a kiadó által felkért szerzők írásai is megjelennek, végleges tartalomjegyzék ősszel várható.

A pályamunkák olvasása közben sok olyan novellával találkoztunk, amelyek egyikünket vagy másikunkat megragadtak hangulatukkal, erős stílusukkal, egyedi ötleteikkel vagy érzékenységükkel. Bár a kötetbe végül nem válogattuk be őket, szeretnénk gratulálni a következő pályaművek íróinak, és reméljük, hogy a jövőben még olvashatjuk az írásaikat!

Kis piros traktor

Másállapot

Egészségbiztosítás

A filozófia végül a vesztünket okozta

Ház a Merkúron

Orientáció

Gratulálunk a nyerteseknek és köszönjük minden pályázónak a novellákat!

#gabo kiadó #novellapályázat #eredményhirdetés #azévmagyarscienceficionésfantasynovellái

[metalindex-hu]

Omega: Élő Omega – Kisstadion ’77

Omega: Élő Omega – Kisstadion ’77 - https://metalindex.hu/2023/05/10/omega-elo-omega-kisstadion-77/ -

Az Omega 1977-es hazai turnéjának utolsó állomása – mint ahogy azokban az években szokássá vált – a Kisstadionban zajlott le. Természetesen telt ház előtt játszottak, az elhangzottakat felvette a Magyar Rádió, ám nem adta le a rögzített anyagot, csak jóval később, 1991-ben. Négy további év elteltével, 1995-ben jelent meg a koncert vágott változata a ’Az Omega összes koncertfelvétele I’ három CD-t tartalmazó kiadványon.

A GrundRecords Omega-életművet bemutató sorozatában viszont ezúttal megjelent a teljes hanganyag, mely egy ereje teljében levő zenekart mutat be. 1977 az Omega működésének csúcséve volt. Ekkor már évek óta készítettek felvételeket és koncerteztek Nyugat-Európában, számos esetben elsővonalbeli sztárokkal együtt léptek fel. Ebben az évben azonban felvették az ’Időrabló/Timerobber’ albumot, mely nem csak Magyarországon kelt el hatalmas példányszámban, hanem a nemzetközi piacon is tetemes mennyiséget adtak el belőle. És valóban, az albumnak a mai napig hatása van a progreszívrock-szcénában, hiszen számos helyen megemlítik, mint a kor egyik fontos alkotását. Ezzel a lemezzel az Omega, bár nem teljes mértékben, de maga mögött hagyta a hard rockot, melyet az ’Élő Omega’ óta művelt. Zeneileg az űrben kalandoztak, nem kevés Pink Floyd-hatással fűszerezték zenéjüket.

A koncert menüje érdekes, mert teljesen átlépték az első három, Presser-féle album dalait, csak az egészen közeli múltba, az 1975-ben megjelent ’Nem tudom a neved’ lemezig néztek vissza három dal erejéig és az aktuális lemez, az ’Időrabló’ mind az öt felvétele elhangzik. A zseniális címadót teljes egészében halljuk, erről sajnos a kétezres években leszokott a zenekar, mert a három tételből csak az elsőt játszották fellépéseiken. Bár a nyolcadik album, a ’Csillagok útján/Skyrover’ csak a következő évben készült, el, valami ízelítőt kapott belőle a Kisstadion közönsége. Egyrészt a Nyitány és a Finál�� darabokat, Beethoven ötödik, ’A sors szimfóniája’ művének bevezetőjével és első tételének végével kiegészítve, ahogy 1978-ban lemezre rögzítették, másrészt angol nyelven elhangzik egy dal, a Family Strong, ez Metamorfozis I-ként került rá a nyolcadik albumra. Pár különleges csemege is hallható, hiszen a Ne legyen 1975-ben megjelent a ’Hall Of Floaters In The Sky’ lemezen Never Feel The Same címmel, de magyar szöveggel csak 2013-ban került rá az ’Omega Oratórium’ kiadványra, míg a Párbeszéd csak ezen a korongon hallható.

Nem ragaszkodtak a dalok stúdióváltozatához – A Névtelen utazó például egészen más hangzású, más stílusú hangszeres betétet kapott, vagy az ’Időrabló’ egy másik felvétele, A könyvelő álma sokkal keményebben döngöl. A ‘Nem tudom a neved’-en levő A Bűvészben Molnár György (Elefánt) igencsak hosszan improvizál gitárján, az Éjféli koncert előadásához az LGT-ből Karácsony János (James) csatlakozik, több dalban Zalatnay Sarolta, Postássy Juli és Várszegi Éva énekhangja is felhangzik. A Párbeszédben Debreczeni Ferenc (Ciki) testvérévél, Csabával közös dobszólóját halljuk, utána Benkő Laci szintetizátorvariációja hangzik el. Ahogy abban az időben szokásos volt a rockkoncerteken, a hangszeres improvizációk bő teret kaptak, mindenki bemutathatta instrumentális tudását.

Az Omega már a hetvenes években is nemzetközi szinten szólalt meg, ez nem kis részben köszönhető a Nemes László – Erdei István (Béka) – Csabai László alkotta technikai személyzetnek, akik tudása nagyban hozzájárult a banda határokat átívelő sikeréhez. Természetesen e koncert technikai hátterét is ők biztosították.

A CD kísérőfüzetében hangsúlyozzák, hogy utólag nem kozmetikázták meg a hangfelvételt, mindent úgy hallunk a lemezen, ahogy az elhangzott negyvenhat évvel ezelőtt, így akadnak hibák is, de kérem, ez az élő zene varázsa. Számos archív fénykép is látható ebben a füzetben a koncertről, annak előkészületeiről és a közönségről, ezeket sem javították fel digitálisan, ahogy azt láthattuk a jubileumi ’Élő Omega’ kiadványban is, így sokkal inkább visszaadják a kor hangulatát.

Pár évvel korábban még temették az Omegát Presser Gábor és Laux József kiválása miatt, a hetvenes évek közepére viszont jócskán túlszárnyalták az első három album idején megszerzett népszerűségüket, sőt, kiléptek a nemzetközi porondra, ahol sikereik hatványozódtak. Ez a kordokumentum híven őrzi és bizonyítja ennek a korszaknak a sikerét, termékenységét és az Omega megújulását. A koncertfelvétel felújított hangja Rozgonyi Péter keze munkáját dicséri.

Omega 1977:

Kóbor János – ének Benkő László – billentyűs hangszerek Molnár György – gitár Mihály Tamás – basszusgitár Debreczeni Ferenc – dobok

Közreműködik:

Karácsony János – gitár (CD2/2.) Debreczeni Csaba – dob (CD2/3.) Zalatnay Sarolta – ének (CD2/3.) Postássy Juli, Várszegi Éva – vokál (CD2/2,3,5)

CD1: Intro / Nyitány / A névtelen utazó / Ne legyen… / Időrabló szvit / Nem tudom a neved / Family Strong CD2: A bűvész / Éjféli koncert / Párbeszéd / Szintetizátormutatványok / A könyvelő álma / Finálé / Addig élj!

Hivatalos hazai forgalmazónál kapható fizikai formátum: 2 CD

#Lemezkritikák

[olomuvegscs]

Vegyes Ólomüveg Munkák 2019-ből - Soós Csilla.

Színek kavalkádja – térelválasztó ólomüveg: Ez az ólomüveg egy fürdőszobába készült, térelválasztó fal funkciót betöltő fal. Az üvegek mindegyike opál, melyet a színek sokasága tesz még varázslatosabbá.

Art deco ólomüveg ablak: Az ólomüveg ablak egy gardróbba készült art deco stílusban.

Erdei ház barna ólomüveg virágokkal: Az ólomüveg ablak egy bejárati ajtó mellé készült oldalvilágító ablak. A ház ahová készült egy erdő mellett helyezkedik el, ezért fontos volt a természet visszatükrőzése a munkán.

Vadászház ólomüveg ablakainak restaurálása: Az ólomüveg ablak 1900-as évek eleji alkotás; őzet, szarvast és vaddisznót ábrázol. Minden darabja festett; schwarzlott technikával készült. Az ólomüveg mintegy közel száz év elteltével megérett a restaurálásra.

ÓLOMÜVEG KÉSZÍTÉS – SOÓS CSILLA: • WEB: http://hu.sooscsilla.com/ • E-MAIL: [email protected] • MOBIL: 06 30 557 6233

#ólomüveg készítés #ólomüveg #art deco ólomüveg #ólomüveg művész #térelválasztó ólomüveg #ólomüveg budapest #Youtube

[ndav1d42]

2020.07.13. Hétfő – 3. nap – DDK-04 – Kustánszeg - Rádiháza (33km/500m) [5./6]

Nem felejtem el megtölteni a flakonokat, végülis ezért jöttem. Aztán ahogy hagyom el Petrikeresztúrt, még sokáig vigyorgok, hogy megint hova kerültem. A sportpálya után az út élesen kanyarodva felvisz a szőlőhegyre, amit a térkép “Patóhegyi borházfalunak” jelez. Szép rész, rendben tartott porták, tiszta udvarok. Kár, hogy itt nincs senki, jó lett volna a helyet megismerni valami helyi által. Így csak az egyik ház kertibudiját próbálom ki, elég jó! Ki kell használni az ilyen lehetőségeket, megénekelte a Konyha is, hogy “nem vagyunk állatok”.

Egyébként 18 km az állás, még csak fél 4 van. A kisházak közül kiérve kerítéssel elválasztott búzaföld mellett visz az út. Fél kilométer után jövök rá, tök rossz felé megyek, irány vissza, nagy nehezen megtaláltam a szétrohadt létrát a kerítésen, meg mellette az óriási lyukat. A létra veszélyes hely, állítólag, idézem “párom alatt szakadt le egy foka, majdnem felnyársalta őt a kerítés!!! épp arra járt egy erdész és mondta, hogy minap valaki ott kezét törte”. Hát én meg se próbáltam azon átmászni, így már megértem a lyukat.

Mint Mózes a Vörös-tengeren, úgy haladok a magas búza között a dombon. Mikor aratják már le ezt vajon? Az aranyló kalászok csontszárazak már, szép kontrasztos a mező látványa felhős kék éggel. Azóta lehet levágták ezt is. Zalatárnok következik. A bezárt bolt lépcsőjén kicsit pihentetem, szellőztetem a lábaimat. Öt óra, mögöttem 24 km, és már nem sok van Rádiházáig, ahol megszállni terveztem. Kinéztem egy helyet a térképen, nagyon izgulok, hogy milyen lesz!

Szentkozmadombjáig nyílegyenes aszfaltút visz napraforgók között, majd a falu szélére érve barna teheneket látok egy irányba szaladni, épp vacsoraidő van, egy gép hordja nekik a szénát. A temetőnél újratöltöm a vizemet, majd nekiindulok a mai utolsó szakasznak. Egészen mesebeli utakon halad a kék a sűrű erdőben. Mintha pázsiton sétálnék, olyan szép zöld füves az erdei út. Aztán egy ponton heves kurvaanyázás, mert valahol elhagytam a táskámra hajtott pólóm, úgyhogy vissza fél kilométer, mire megtalálom.

#DDK #Dél-dunántúli Kéktúra #kéktúra #túra #ndavid kirándul

[szottesfolditanyak]

Jó napot kívánom. Kőszönöm hogy hozám jőtél!

-- köszöntötte a látogatót a fenyődeszkába égetett felirat Jóska bácsi ébresztő szerkezetének előlapján. Meg egy őzike. Az őzeket arrafelé nem értelmezték szívesen látott vendégekként, mivel legalább annyira szerették a zsenge almahajtásokat mint a falusiak az almapálinkát. Jóska bá' lelkében mégis békén megfértek.

Ezt a köszöntéses-őzes verziót az öreg megtartotta magának, a lenti képen még az 1.0-ás változat látható, nyúllal, amit tízéves ismeretségünk elején kaptam ajándékba tőle.

Jóska bá' a közeli kisváros egyik textilgyárában dolgozott valamilyen géptechnikusként, és annyira tartott attól, hogy egyik reggel nem ébred fel a vekkerének csörgésére és elkésik, hogy összeszerkesztette magának ezt a készüléket. Kitalálta, megcsinálta, az őzet-nyulat a forrasztópáka hegyével a fába égette, végül az egészet lelakkozta.

Ennek a lelke, amint fentebb látható, egy kissé túlméretezett ébresztőóra még az atombiztos szerkezetek korszakából. A csörgőrugó felhúzójának a tollára rászegecselt egy pontos ívre megnyomott finom kis lemezt, ami egy beleillő acélgolyót tartott. Mindaddig tartotta, amíg az óra el nem kezdett csörögni. Olyankor a felhúzó tolla elfordul, a golyó leesik, akkor bekapcsolja az alatta célszerűen elhelyezett villanykapcsolót, ami egy csengőtrafót helyez feszültség alá. Ez, a hálózatra kötve lévén addig csörög, amíg az álomszuszék felhasználó ki nem kel az ágyból és valamelyik kezével ki nem kapcsolja a villanykapcsolót. Mission completed.

A kocsmában, ahol Jóska bá' elég sűrűn megfordult, vagyis igazából elüldögélt féldélutánokat a kisfröccsei mellett, lüke Aladárnak, albán szamárnak csúfolták. Minden bizonnyal azért, mert nem tartották eléggé gyakorlati érzékűnek az élet ügyes éléséhez. Ebben bizonyos értelemben igazuk volt, Jóska bácsinak valahogy nem sikerült olyanféle módon felnőtté válnia, ahogy a többieknek mind igen. A csúfolást nem tudta, hogyan kellene vennie. Vonogatta a vállát, félszegen vigyorgott. Szerintem nem igazán értette, mi a csúfolás pontos éle. (Az mondjuk mindig jó jel, ha valaki nem érti a bántás poénját. Azt jelzi, hogy az illető mentes azoktól a kicsinyes viszonyoktól, amikben a szándékolt bántás értelmezhető lehetne.)

Jóska bá' 1933-ban született a falu egyik távoli utolsó házában, egy erdei tanyán. Ezért külön vadembernek is nevezték, még hatvan évvel később is. Akkoriban, a háború előtt és alatt az egész falu villany nélkül döcögött az ismeretlen jövő felé, az erdei tanya is. Jóska bá' kisiskolásként mindenféle technikai ismeretterjesztő füzeteket bújt, majd az olvasottak alapján összeszerkesztett magának egy galvántelepet, drótokat húzott ki a házban és kis égőkkel megvilágította a szobát és a konyhát. Aztán meg rádiót épített és minden efféléket csinált. Később, mint sokan a faluból, ő is a közeli kisváros valamelyik gyárában talált állást; ez nagyjából el is vitte az idejét. Gondozott otthon egy kis kertet, volt pár tyúkja, macskája. Stratégiai helyen lakott, húszlépésnyire sréhen szemben az egyik kocsmával. Ebből következően sokszor házipapucsban tette meg ezt a húsz métert, és ritkán igyekezett sietősen hazafelé.

Rendszeresen feljött hozzám a hegyre, és akkor mesélt mindenféléről. Rendelkezett valami fura sokadik érzékkel, mert aznap mindig megjelent, ha egy reggel úgy indult a napom, hogy boldogan kijelentettem magamnak, ma végre az ég egy adta világon semmi dolgom nincs és akkor ma ezt élvezni is fogom. Részben őmiatta kezdtem el figyelni arra, mit is jelentek ki csak úgy nagy boldogan magamnak.

Voltak találós kérdései, szerette ezeket. Mi a legnagyobb? A világ, a mindenség, válaszolta is meg a kérdést. Hm, mondtam magamban, definíció szerint, persze, mindegy. Mi a legkönnyebb? Tanácsot adni! Hmm, gondoltam, és ez eszembe jut azóta sokszor. Mi a legnehezebb? Az erre adott válaszra sajnos nem emlékszem, ezt egyre jobban bánom.

Hamiskás mosollyal kísérve történeteket mesélt. A répcelaki sajtgyárban például az egyik kukac kirágta magát a sajtból, körülnézett és boldogan felkiáltott *boldogan égnek löki mindkét karját*: hurrá, az egész világ sajtból van! De hát ő a sajtraktárból nem is láthatott belőle többet, magyarázta huncutul összehúzott szemekkel. Színtiszta zen, gondoltam, megfelelő píárral és megfelelő helyen milliókat kereshetne ezzel, de ő ül a cserépkályhája mellett, a vacsorára vett lecsókolbásszal eteti a macskáját és a kocsmában a kisfröccsei mellett hallgatja a tökfej szomszédai csúfolódását.

Abban a régebbi történetben, amikor anyám ötletszerűen leutazott a faluba engem meglátogatni, őrá bukkant éjjel kettőkor mint az egyedüli emberre, aki hajlandó lehetett felkalauzolni őt a hegyre az esőben az erdei ösvényeken.

Szorgalmasan, és kissé megmosolyogtatóan botcsinálta növényészként a frissen megjelent Maria Treben gyógynövényes könyvet bújta és gyűjtögetett fecskefűtől útifűig sok gizgazt.

Tudott vizet találni. Levágott egy villás ágacskát egy bármilyen bokorról, maga elé tartotta, és ha az lehajolt és húzta a kezét, akkor követte a vízeret, ameddig bírta. Nem sokáig bírta, mert kimerítette, fintorgott tőle. Akkoriban jött elő ez a vízeres téma Magyarországon, olvasott róla, kipróbálta, működött neki. Én is olvastam róla (nekem nem működött), és én még azt is olvastam, hogy egy réteg szénával-szalmával kiküszöbölhetők a vízerek bármilyen hatásai. Állítólag. Oké, nézzük meg, gondoltam, és amikor legközelebb meglátogatott, megkértem, menjen már végig megint azon a vízéren a ház mellett, amit a múltkor megtalált. Amíg ő ezt megtette és nyüszögött hozzá, hogy húzza nagyon a kezét, én felnyaláboltam egy adag szalmát - éppen bontottam a zsúptetőt, volt elég -, és leszórtam a lába elé. Rálépett, megrökönyödött. Ó? Itt most nem érzem. Visszalépett, érzem, előre, nem érzem. Hogyan lehet ez? Nem lenne teljes a kép, ha nem árulnám el, hogy annál a háznál én ezután ástam egy kutat. Nem volt kútja a háznak, muszáj volt. Ott ástam, ahol ő a vízeret megtalálni vélte. Nyolc méteren megtaláltuk a vizet. Abból az irányból jött, ahogy ő a felszínen gyalogolt fölötte. (Azon a vidéken amúgy az ország túlnyomó részétől eltérően nem talajvizes kutak működnek, hogy x méterre leásva bárhol ott a víz, hanem csuklóvastagságú kimosott vízerecskék futnak a talajban, különféle hozamokkal, meglehetősen ritkásan. Azt vagy eltalálja az ember a kutat ásva, vagy nem, és akkor áshatja kicsivel arrébb a következőt. Nem voltak ritkák a harmincméteres kutak sem, ha valaki megmakacsolta magát, hogy akkor sem ás odébb egy másikat.)

Későn nősült, nem hajtotta az általános drájv a szokásos falusi mintaéletre. Gyerekeik nem lettek. A feleség��t viszont hajthatta, és valószínűleg a férje iránti csúfolásokat is rosszul viselte, mert pár év házasság után felkötötte magát. Azon a vidéken ez is eléggé általánosnak számított, ráadásul nem hallottam egy öngyilkossági kísérletről sem; aki elkezdte, mind be is fejezte. Ottlétem alatt három-négy általam is ismert ember ölte meg magát.

Jóska bá' talált rá a feleségére, otthon a házukban. Egy bugyigumival akasztotta fel magát. Ezt a történetet ismeretségünknek már egy későbbi szakaszában mesélte. Nyár volt, aznap este nagy vihar jött. Megtalálta a feleségét, levágta. Szakadt az eső, egyfolytában villámlott. Ő kiült a háza elé a lépcsőre és fogta a fejét. Mondta, ha belecsap egy villám, az is jó. Sokáig ült ott kint a viharban. Végül nem csapott bele semmi. Ő azóta az éjszaka óta nem fél semmitől, tette hozzá kicsivel később.

______________________________________________________________

Nagynéha felnő úgy egy-egy ember, hogy a szokásosnál kevésbé hatnak rá a környezetében élők kimondott és ki nem mondott kényszerítései. A ki nem mondott ösztökélések, mi a helyénvaló élet. Mik a helyénvaló vélekedések.

Akkor ő egy furcsa ürességbe kerül, kevéssé érintik a többiek játszmái és fasságai. Magára lesz majd utalva, mit hoz ki ebből a viszonylag tiszta lapból. Semmire nem garancia ez, csak a tiszta indulás előnyével rendelkezik.

Húsz év távolságból úgy jelenik meg, ha rá gondolok, hogy kissé borostásan, félrebiccentett fejjel mosolyog, és huncutul összehúzott szemeivel valami hamiskás rejtvényt ad fel és értelmez is egyben, aminek persze semmi köze bármi evilági haszonért végzett tevékenységhez.

[Az alanyi/tárgyas ragozás keverésére felmentést ad, hogy az egész falu nem magyar anyanyelvű. Magyart először az iskolában a tanítótól hallottak és a paptól vasárnaponként.]

#arcképek

[eletafjordon-blog]

Lássuk csak, mi is történt a legutóbbi bejelentkezésem óta. Nagyon fontos: beiratkoztam a városi könyvtárba! Nem is én lennék - egyszerre van érvényes olvasójegyem a budapesti Szabó Ervin könyvtárba és a stavangeri Sølvberget könyvtárba. Ez a könyvtár nagyon high-tech és mindenkinek ingyenes, azt még a is Baross utcában is megirigyelnék hogy szinte nem történik benne készpénzhasználat, van viszont egy csomó közösségi tér, wifi és egyben kulturális központként is üzemel, mindenféle izgalmas programra fel lehet iratkozni, nyelvtanuló csoportok, szakkörök, ilyesmi. Egyébként azért hívják ezüst hegynek (Sølvberg), mert a domb amelyen az épület áll ugyanezt a nevet viseli.

Szintén a város központjában áll Stavanger és Norvégia legrégebbi katedrálisa a Domkirke. A történet szerint a katedrális építésére még egy - az 1100-as években - Angliából, Winchesterből érkezett katolikus püspök, Reinald adott utasítást. Ez azt az elképzelést erősíti, hogy Stavanger már több mint kilencszáz éve is befogadó városként szolgált a más földről érkezettek számára. Végül a középkori, kőből épült templom 1125-ben készült el, és egy egykori winchesteri püspüknek későbbi szentnek, Szent Swithun tiszteletére emelték. Elméletileg a hozzá való fohászkodás biztosít védelmet a szárazság és az aszály ellen, azonban úgy tűnik, az 1200-as években védelme még nem volt száz százalékos, ugyanis körülbelül 100 évvel később egy tűz következtében a katedrális súlyosan megsérült és meglehetős javításokra szorult. Azóta viszont állítom, biztonságban van a város és a templom is - ha nem is esik zsinórban negyven napig, azért a szárazság még odébb van.

Az a jó Norvégiában, hogy nem kell elhagynod a várost, ha kirándulni támadna kedved, ugyanis a túraútvonalak szerves részét képezik a norvég élettérnek. Számomra az teszi talán a legvonzóbbá az ittlétet, hogy bármikor felkerekedem és rövid időn belül a természetben vagyok. Az itt élő emberek rendkívül szeretnek a szabadban időt tölteni, emiatt pedig nem a fák, mezők, tavak, fjordok nincsenek elkerítve az emberek elől. Eleve nagyon kevés ház van kerítéssel elkerítve, azok sem olyan típusú másfél méter magas vasbeton emelvények, amelyet Magyarországon oly sok helyen (még az agglomerációban, üdülő övezetben is) látni lehet. Errefelé az embereket nem zavarja, ha a másik betekintést nyer a mindennapjaikba. Az ablakok elsötétítése, elfüggönyözése sem jellemző - hát több ismerőst tudnék mondani, aki ettől a falnak menne! Tudniillik nincs titkolnivaló, takargatnivaló - mindenki teszi a dolgát, legyen kint a szabad levegőn vagy bent a nappaliban. Nem ellenőrizgetik egymást, nem bámulnak be egymás ablakain, tisztelik a másik privát szféráját. Olykor azon kapom magam, hogy fürkésző tekintetem séta közben odatéved valamely szimpatikus konyhaablakba - csak remélni merem, hogy nem találkozik össze egy ott lakó pillantásával, ugyanis ez láthatóan otrombaságnak számít. Visszatérve a kerítésekhez! Amikor egészségügyi sétád közben keskeny ösvényre, murvás útra tévedsz már fordulnál is vissza - hisz ilyenkor nem sokkal később érkezik a vérszomjas fenevad, olykor szögesdrót, nem is beszélve a “Magánterület - Belépni Tilos” tábláról. Azonban ha Norvégiában tartózkodsz, bátran menj csak tovább, hiszen 50-100 méteren belül garantáltan szembe fogsz találkozni magadfajta emberek, kószáló férfiak és nők népes csoportjával. Ugyanis a legtöbb ilyen - akár lakóövezetek, lakóházak között húzódó - útvonal túrázásra termett, sosem tudhatod milyen csodás látvány tárulhat eléd kisvártatva, tó vagy sziklás fjord, netalán sziesztázó őz vagy szarvas. A túraútvonal könnyen felismerhető, keressétek csak a piros T betű jelzést.

Szeretnék egy pár szóban visszajelzést adni az időjárásról. Köszönöm szépen az aggódó szavakat, de nem, egyáltalán nem fázom. Tudniillik itt tényleg nincs hideg. Golf-áramlat meg sok eső az van, viszont a havat errefelé nem látni sűrűn. Szerintem ezt senki sem igazán bánja, ugyanis minden valamire való norvég családban kell, hogy legyen egy északabbra fekvő erdei kabin, ahova el lehet vonulni és a mínuszokban a fatüzelésű kandalló ropogós fényeiben, no meg a házat körülvevő hófödte tájban gyönyörködni - természetesen csak amennyiben erre érez késztetést magában az ember. Nyilván engem is érdekel hogy mi lehet északon - bár erős a gyanúm, hogy nem idén fogok megtanulni síelni. Mindenki nyugodt lehet, mielőtt odamennék, biztosan felöltözöm majd a téli évszaknak megfelelően!

#livetifjorden #eletafjordon #livinginnorway #hafrsfjord #stavangercity #stavanger #hungarianherbivore

[lilcantina]

Mese a Bolond Bojtárlegényről

Egyszer volt, hol nem volt, az Óperencián és a Pinka patakon is túl, volt egy kis falu. Élt abban a faluban egy Szegényember, s annak a Szegényembernek csak egy szem fia volt.

Éltek, ahogy tudtak, a fiúcska kisbojtár lett, terelgette a falu kicsi nyáját.  Ahogy a fiúcska legénnyé cseperedett, azt mondja az apjának.

-Édesapám, én elmegyek a világnak. Meg akarom találni a Sosemlátott Királykisasszonyt, s elvenni feleségül.

-Bolond vagy te édes fiam! Hát hogy is találnád meg a Sosemlátott Királykisasszonyt - ha egyszer még nem látta senki?

Addig addig erősködött a Bojtárlegény, míg az Apja fájó szívvel elengedte. Nosza, fogta a legény a tarisznyáját, belé tett három szem hamubasült pogácsát, s elindult.

Ment, mendegélt, míg egyszer egy rettenet nagy erdőbe ért. Megéhezett, megszomjazott a legény, közben sűrű este lett, lepihent hát egy patak partján. Megette a hamubasült pogácsát, nagyot ivott a patak vizéből, s azzal elaludt.

Eljött az éjfél, felriadt a Bojtárlegény. Hallja ám, hogy valaki keservesen sírdogál. Nézett jobbra, nézett balra, de senkit nem látott. Hát látja ám, a patak partján áll egy emberforma szikla, s az könnyezik. Oda is merészkedett a Bojtárlegény, és kérdi:

-Miért sírsz, te Kőbálvány?

-Nem vagyok én Kőbálvány, hanem tudd meg hogy én az Erdő Lánya vagyok. Elátkoztak engem az ellenségeim - addig kell itt ácsorognom kővé válva, amíg nem tudok megfürdeni a patak vizében. Itt állok már mióta, nézem, ahogy folyik a patak, de csak nem tudok a vizében megfürdeni. Tudom, hogy a Sosemlátott Királylányt keresed, én segíthetek. Ahhoz azonban előbb vissza kell változnom.

-Ha csak az kell, segíthetünk azon!

Volt a Bojtárlegénynek egy lyukas csajkája, s abban elkezdte hordani a vizet a Kőbálványhoz. Hanem mire a pataktól a sziklához ért, a lyukon mind kicsorgott a patak vize. Keserves sírásra fakadt akkor a Bojtárlegény, könnyei eláztatták a sziklát. S láss csodát! Megrázkódott a Kőbálvány, s egyszeriben egy Szépasszony állott a helyén. Lombokból volt a gúnyája, s a hajában ragyogott a hajnal.

-Jótett helyébe jót várj, gyere velem! Három Setétmanó átkát vetted le rólam, most három ajándékot kapsz tőlem. Itt van elsőként öregapám kalapja. Viseld tisztességgel, hordd becsülettel. Itt van ez a nyakbavető - vigyázzon rád az úton. S végül lásd, egy tilinkó, hogy a bárányaid soha ne kódorogjanak el.

-Köszönöm a jóságodat, és az ajándékaid, de nekem egy bárányom sincsen.

-Ugyancsak Bolond Bojtárlegény vagy te, ha még egy bárányod sincsen... No de térj csak nyugovóra, sokat kell még járnod utadon.

Így is tett. Mire a hajnal odaért és a Bojtárlegény felébredt, a Szépasszonynak nyoma sem volt. Hát a ház előtt legelészik egy bárány, de az olyan szép volt, a hajnal sugarai megakadtak a szőrén.

Elindult a Bojtárlegény, fújta a tilinkóját, ment a bárány utána. Ment mendegélt, hét nap, hét éjjel. Egyszercsak az útjába pattant egy kicsi ember. 

-Na te Bolond Bojtárlegény, ugyancsak kár volt az én dolgomba ártanod magad! Tudd meg, hogy én vagyok az egyik Setétmanó aki elátkozta az Erdő Lányát! Éjféltájban megkereslek, s ha addig elő nem keríted azt a Szépasszonyt, hát téged változtatlak kőbálvánnyá!

Ej, igencsak búsult a Bojtárlegény. 

-Ugyan honnan is tudhatnám, merre jár az Erdő Lánya?Nekem aztán ma végem lesz, soha nem találom meg a Sosemlátott Királylányt!

Odalépegetett hozzá akkor a kisbárány, megrázta magát és így szólt:

-Egyet se búsulj kicsi gazdám! Amikor visszajön a Setétmanó, mondd azt neki, idehozod az Erdő Lányát, de addig tegye fel a varázskalapodat, hogy senki meg ne lássa! 

Úgy is lett. Éjféltájban a Setétmanó visszatért, a Bojtárlegény ráadta a kalapját, s lássatok csudát! Egyszerre a kalap hatalmasra nőtt, s maga alá temette a gonosz emberkét. 

Mentek tovább a Bojtárlegény és a kisbárány. Mentek három nap, három éjjel, s egyszerre elébepattan egy Setétmanó.

-Na te Bolond Bojtárlegény, ugyancsak kár volt az én dolgomba ártanod magad! Felébresztetted az Erdő Lányát, s elvetted tőlem a fivéremet! Ha elő nem keríted a Szépasszonyt, hát ígérem, kőbálvánnyá változtatlak!

Elbúsult a Bojtárlegény. 

-Ugyan honnan is tudhatnám, merre jár az Erdő Lánya? Ma aztán tényleg végem lesz, soha nem találom meg a Sosemlátott Királylányt!

Odalépegetett hozzá a kisbárány és így szólt:

-Egyet se búsulj kicsi gazdám! Amikor visszajön a Setétmanó, mondd azt neki, idehozod az Erdő Lányát, csak vegye fel addig a te nyakbavetődet, hogy hamarabb megfordulhass!

Úgy is lett. Éjfélkor visszatért a Setétmanó, felvette a Bojtárlegény nyakbavetőjét, s az olyan nehéz lett, a föld alá húzta az emberkét!

Hát csak mentek tovább. Mentek egy napon és egy éjszakán keresztül, de az olyan hosszú volt, mint egy-egy esztendő. Elébük kerül akkor egy vénséges vén Setétmanó.

-Na te Bolond Bojtárlegény, ugyancsak kár volt az én dolgomba ártanod magad! Felébresztetted az Erdő Lányát, s elvetted tőlem a fivéreimet! Ha éjfélre elő nem keríted nekem a Szépasszonyt, hát menten kőbálvánnyá változtatlak!

Elkeseredett a Bojtárlegény. 

-Édes kicsi Báránykám, most én mit már csináljak? Honnan tudhatnám, merre jár a Szépasszony, mit mondok én a Setétmanónak?

-Egyet se búsulj kis gazdám! Ha visszatér a Setétmanó, mondd azt neki, elhoztad, de csak akkor jön elő az Erdő Lánya, ha a tilinkódon az ő nótáját fújod. 

Így is lett. Visszatért a Setétmanó, a Bojtárlegény elkezdett játszani a tilinkóján, mire a Setétmanó rögvest táncolni kezdett. De úgy táncolt, abba sem tudta hagyni, míg végül a fáradtságtól holtan rogyott össze. 

Mentek, mendegéltek, míg elértek az égig érő hegynek az aljába. Azt mondja akkor a kisbárány. 

-No te Bojtárlegény, vegyél fel a nyakadba, s menjünk fel a hegytetőre. A hegytetőn lesz egy kunyhó, a kunyhóban egy vénséges vén ember, ki egész életében a világot nézte. Ő majd megmondja, hol találod a Sosemlátott Királylányt!

Nyakába vette a Bojtárlegény a kisbárányt, s ment neki a hegynek. Ment felfelé, hét napon s hét éjen át, akkor elérte a felhőket. Ment tovább három napon, s három éjjel, s már olyan magasan voltak, ha nagyot nyújtózik, tán elérte volna már a csillagokat. S még egy napon és egy éjen keresztül ment, de olyan hosszúak voltak azok, mint egy-egy esztendő . Na akkor felért a hegy tetejére. 

A hegy tetején állott egy kunyhó, a kunyhóban ült a vénséges vén öregember.

-Adjon Isten Öregapám! 

-Fogadj Isten édes fiam! Mi járatban erre, ahol még a madár se jár?

-Én biza Öregapám azért jöttem, hogy mondd el nekem, hol találom a Sosemlátott Királylányt? 

-Ugyancsak Bolond Bojtárlegény vagy te édes fiam! Eljöttél  világ tetejére, hogy megkeress egy királylányt, akit még soha senki sem látott? Hát elmondom neked édes fiam, hogy az  királylány, egy Sosemvolt Királylány. Soha nem is élt, csak egy mese, amit az éji szellők suttogtak, és a madarak csiripeltek.

Elbúsult akkor a bojtárlegény. 

-No édes kis báránykám, hát csak ketten maradtunk. Hazamegyünk, s élünk tovább, ahogy élünk.

Megrázkódott akkor a kisbárány, kiszökkentek a szőréből a hajnalsugarak, s egyszerre hatalmas ragyogás támadt. Mire a sok hajnalsugarak elreppentek sehol sem volt a kisbárány, s lám ott állt a helyén az Erdő Lánya.

-Élünk tovább, ahogy élünk kedves Bojtárlegény! Megmentettél engem, hát eljössz-e énvelem az erdei palotába? 

Elkacagta magát akkor a Bojtárlegény, hisz megtetszett neki az Erdő Lánya, s meg is szerette erőst. Hazamentek az erdei palotába, nagy lakodalmat csaptak, s boldogan éltek, amíg meg nem haltak.

Így volt, mese volt, minden szava igaz volt.

#királylányszkeptikus #műnépmese

[nemzetinet]

A nő, akit lovakkal tépettek szét

Buda szovjet ostroma után Perbálon csaptak össze a német és magyar katonák az oroszokkal.

Hetvennégy évvel a második világháború vége után még mindig kínos óvatossággal fog az ember olyan riport megírásához, amelynek témája az 1945. február 11–16. között lezajlott budapesti kitörési kísérlet. Szerencsére még élnek emberek, akiknél hitelesebben senki sem tudná elmondani, mit tapasztalhatott egy civil a budai oldalon ezekben a napokban. Ilyen kortanúra bukkantunk Perbálon Bauerné Palányi Mária személyében, aki tizennégy évesen látta meg a háború legborzalmasabb arcát.

Kilencszáznegyvennégy december 24-én délelőtt, amikor a Budapest körüli szovjet ostromgyűrű már majdnem bezárult, a városlakók szürreális módon karácsonyi bevásárlásaikat intézték. November eleje óta megszokták a közeli ágyúzást, de legalább az angolszász légierő felhagyott a terrorbombázásokkal. A küszöbön álló apokalipszis azonban távolinak tűnt számukra.

Így volt ez a perbáliakkal is. A Lánchíd budai hídfőjétől huszonhat kilométerre, a Zsámbéki-medencében fekvő települést a háború utáni erőszakos „lakosságcseréig” svábok és tótok lakták, mindössze két magát magyarnak és egy zsidónak valló család volt a kivétel. A félig tót, félig sváb családból való Bauer Antalné született Palányi Mária akkor még csak 14 éves volt. Félárvaként anyai nagymamája és bácsikája nevelte, de új családjával élő édesapja és rokonai is mind falubeliek voltak. Kivétel nélkül gazdálkodók, borosgazdák, mesteremberek. Ő ma is Perbálon él lányával, teljes testi és szellemi frissességben. Az ostrom és a kitörés napjaira hetvennégy év távlatából is tökéletes pontossággal emlékszik.

– Szenteste délelőttjén tíz magyar huszár érkezett Szomorról – idézi fel Palányi Mária. – Bevezették lovaikat az istállónkba, ahol ellátták őket, a nagymamám pedig felkarikázott kolbásszal, szalonnával, kenyérrel és lila hagymával, valamint itteni borral kínálta meg a „vitéz urakat”. A valóban úriemberként viselkedő magyar katonák nem akarták összepiszkolni a tiszta szobát, felkérezkedtek a padlásra aludni pár órára, mielőtt szürkületkor továbbindultak Nagykovácsi felé.

Az akkor 14 éves Marika felült az egyik katona mögé, elkísérte őket a malomig, ahonnan már csak a hegyen átvezető erdei utat kellett követniük. Visszafelé gyalogolt már, amikor feltűntek a falu határában a szovjetek. Harckocsival elöl, mögötte Katyusákkal (teherautóra szerelt rakétasorozat-vető) érkeztek a Zsámbék felőli úton.

– Ekkor az egyik udvarról két motoros magyar katona farolt ki, pánikszerűen próbáltak menekülni Piliscsaba felé, de az oroszok a harckocsiból tüzet nyitottak rájuk. Mindketten meghaltak, majd utánuk másik kettő is erre a sorsra jutott. Én ijedten szaladtam haza, de kisvártatva bejöttek hozzánk is az oroszok. Két szobánk volt, a nagyobbikból kizavartak minket. Behordták a málhájukat, pokrócaikat. Sokan voltak. Reggel felé hallottam a felnőttektől, mit csináltak mindjárt az első éjjelen.

Sok nő az ablakon kiugorva próbált menekülni, bele a téli éjszakába, isten tudja, hová, de elkapdosták őket. Én vékony, fejletlen kislány voltam még, szerencsére sem engem, sem a nagymamát nem bántották. De ettől kezdve minden este elmentek. Sejtettem, mit csinálnak, ami utólag bizonyossággá is vált. Amíg ott voltak áprilisig, megerőszakolták szinte az összes nőt, aki olyan életkorban volt.

Palányi Máriát még ma is felzaklatják az emlékek. Miközben mesél, kezét tördeli az asztalra terített csipketerítő alatt, majd remegve mutatja meg kevés megmaradt tárgyi emléke közül nagymamája portréját: jellegzetes kendős falusi nénike tekint ránk a fényképről, aki emberségből jelesre vizsgázott – mint megtudjuk később. Ahogy azt is, hogy az asszonyok megbecstelenítésén túl az oroszok a házakat is kifosztották. Náluk osztották el a lopott holmit egymás között.

– Ahogy ott válogatták az összehordott dolgokat, belestem a szobájukba, és felismertem a pap ruháját, meg másokét is. De volt ott mindenféle érték, ezüst, órák, hasonlók. 1945. február 11-én, a kitörés napján este az oroszok bezavartak minket a házba, és ránk parancsoltak, hogy nem jöhetünk ki. Nagy volt a harci készülődés. Nagymama éppen kelesztette a kenyeret a teknőben, másnap reggel vitték volna el a pékhez kisütni, de ezt sem engedték az oroszok, hiába könyörgött, hogy különben tönkremegy!

Éjszaka iszonyú lárma volt. Az ablakon át torkolattüzek, robbanások fényeit láttuk. A falu határában csata bontakozott ki, még másnap is tartott. Éjjel behoztak egy sebesült orosz katonát, aki meglepetésemre magyarul is tudott. A mi szobánkba került, így kikérdeztük. Azt mondta, „nagy baj van”. Tőle tudtuk meg, hogy a nagykovácsi erdőn keresztül és Tinnye felől is özönlenek a kitörni próbáló mieink, akik el akarnak jutni Szomorra, mert ott van az első német alakulat. Éppen nálunk állták útjukat. Éjjel hallottuk, hogy az oroszok rohamoznak: hurrá-hurrá! Utóbb tudtuk meg, hogy Perbálnál csak 16-17 ember jutott át a több ezerből.

Később Palányi Mária megtudta, János bácsikája – akit, német lévén, a Volksbundba soroztak be – szintén Szomorig verekedte át magát valahol. Onnan társával oldalkocsis motoron Sárisápra hajtottak, majd az utolsó percben menekültek Németországig. Ő a budapesti csata szerencsés túlélőinek egyike. A németeknél várta be a háború végét, munkát vállalt, aztán egy év múlva hazatért.

– Perbálon másnap reggel kilenc óra tájban csendesedett el a harc, ekkor kiengedtek a házból. Én csak azt láttam, hogy fönt, a pincesornál volt a németek és a magyarok arcvonala, a másik oldalon, a Szamár-hegyen az oroszoké. A falu határában lévő Békás-patak partja tele volt magyar és német halottakkal, de máshol is feküdtek elesettek, akiket a kertünkből is láthattam. Amint ott nézelődtem letaglózva, láttam, hogy megmozdult az egyik „holttest”. Intett, hogy menjek oda hozzá.

Nyilván sebesült volt, és segítséget kért volna tőlem. Sajnos ezt az integetést egy orosz, aki a ház falát támasztotta, szintén észrevette. Felemelte a puskáját, és messziről belelőtt a sebesültbe. A foglyokat nem kímélték. Volt egy 17-18 éves fiú. Szegénykém, ő csak egy levente volt, ma is emlékszem az arcára. Úgy kínozták, hogy órákon át mezítláb kellett állnia a hóban. Aztán hozzávágták a bakancsát, hogy menjen a többiekkel. Úgy tettek, mintha szabadon engedték volna őket. Futott szegény fiú is minden erejéből a temető felé, ott aztán már várták, és legéppuskázták valamennyit. A temetőben nyugszanak ma is.

Ezek a hadifoglyok még aránylag „olcsón” megúszták azzal, hogy golyót kaptak. Palányi Mária számára a legfelkavaróbb emléket mindmáig annak a fiatal nőnek az esete jelenti, akinek a példája nem egyszerűen idézőjelbe teszi a „népünket felszabadító dicsőséges Vörös Hadseregről” szóló legendákat. Esete ép ésszel egyszerűen felfoghatatlan.

– A csata másnapján feltartott kézzel közeledett egy magyar katonaruhában lévő nő, karján egészségügyi karszalaggal. Azt kiabálta, hogy „nekem jönni kellett!”. Az oroszok elfogták, elvitték a parancsnokukhoz. Ezek után többé nem láttam élve, de harmadnap az utolsó háznál, a patakban ott feküdt a széttépett holtteste, tanúja voltam. Az emberek, akik tudták, mi történt, azt suttogták, hogy rengeteg katona megerőszakolta, majd, hogy ne mondhassa el senkinek, a két bokájára kötöttek egy-egy kötelet, azok végére pedig két lovat. Még élt, amikor a lovakat ellenkező irányba elindították. Rettenetes kínokat élhetett át szegény! Állítom, ezek beteges, kegyetlen, elfajzott emberek voltak!

A többi fiatal nő, akiket az orosz katonák egyszerűen „csak” megerőszakoltak, szintén sok borzalmat élt át. Őket sokszor pincékbe vagy istállókba rángatták be megbecsteleníteni, de sokakat szervezetten vittek az erdőbe. Volt ott egy földbe mélyített állás, oda vitték ki legtöbbjüket Perbálról és a környékbeli falvakból. Két nőt is ismerek, aki teherbe esett, és ki is kellett hordania a gyereket. Az egyikük úgy várta haza a férjét a fogságból, hogy volt egy gyereke egy ismeretlen, aljas férfitól.

A perbáli ütközetben elesett holttestek közül az oroszok csak a sajátjaikat temették el. A magyar és német katonák elhantolását a helybéliekkel végeztették. Többségüket vagy a temetőben helyezték örök nyugalomra, vagy az erdőben, sokukat sehol.

Amikor a harcok végeztével kezdett ocsúdni az élet, a helybeli asszonyok gyalog, vállukon túróval, sajttal és más terménnyel megrakott batyuval indultak Budára, hogy kereskedjenek. A hegyi utakat róva még hónapokkal, sőt évekkel később is botlottak az avarból előbukkanó holttestekbe. Valószínű, hogy a budai hegyek földjében mindmáig százak nyugszanak jelöletlen sírgödrökben.

Vérfürdő a Margit körúton

Budapest 51 napig tartó ostroma a második világháború egyik leghosszabb helységharca volt. 92 ezer német és magyar katonából álló védősereg állt szemben 176 ezer szovjet és román támadóval. A Hitler által „Budapest erődnek” nyilvánított városból való kitörést a náci vezető többször is határozottan megtiltotta. Februárra a budai várnegyedre és annak közvetlen környékére visszaszorított védők helyzete tarthatatlanná vált. Ekkor a városparancsnok, Karl Pfeffer-Wildenbruch SS-tábornok elküldte utolsó táviratát a főparancsnokságra, amely a következő volt: „1. Élelmiszerünket felhasználtuk, az utolsó töltény csőre töltve. Budapest védői választhatnak a kapituláció vagy a harc nélküli lemészárlás között. Az utolsó harcképes német részekkel, honvédekkel és nyilaskeresztesekkel együtt offenzív módon új harci és ellátási bázist keresek. 2. Február 11-én sötétedés beálltával kitörök. Kérek felvételt Szomor–Máriahalom térségében. 3. Fényjelzés: kétszer zöld = saját csapat. 4. Erők: németek 23 900, ebből 9600 sebesült; magyarok 20 000, ebből 2000 sebesült; civilek 80-100 000.” Minden katona maga dönthette el, hogy vállalja-e a kitörést a Vártól 30-40 km-re nyugatra elnyúló német vonalakig. Szovjet jelentések szerint csupán hét-kilencezer fő indította meg a kitörést, más források szerint 14 ezer német, kétezer magyar katona, valamint 2500 hungarista és civil vett részt a tragikus kimenetelű kísérletben.

A kitörés első hulláma néhány harckocsival az élen a Széll Kálmán térre, majd onnan a Margit körúton, illetve a Szilágyi Erzsébet fasoron haladva próbált meg utat törni magának, de jelentős szovjet ellenállásba ütközött, így az összecsapás kaotikus vérfürdővé vált. Kisebb-nagyobb csapatok rögtönözve, alternatív útvonalakat keresve próbálkoztak, közülük február 12-e reggelére nagyjából 16 ezren jutottak ki a város környéki hegyekbe. Ők a dermesztő hideggel és vastag hóval is küszködve a legnehezebb helyzetbe akkor kerültek, amikor az erdőből kiérve nyílt terepen kellett átjutniuk a német vonalakig. Ez német adatok szerint nem egészen 800 főnek sikerült. Pfeffer-Wildenbruch kisebb csoport élén az Ördögárkon át próbált menekülni, de végül Budagyöngye környékén egy villában kényszerült megadni magát. A hegyekben bujkálók után a szovjetek hajtóvadászatba kezdtek. Az elfogott német katonákat jellemzően kivégezték, a magyarok hadifogságba kerültek. Becslések szerint a kitörésben részt vevők fele meghalt. A Várban lévő hadikórházban maradt sebesülteket ápolóikkal együtt lemészárolták. Az ostrom alatt és után a szabadon fosztogató szovjet katonák százezres nagyságrendben követtek el nemi erőszakot a városban talált nőkkel szemben. Több tízezer civilt hurcoltattak el kényszermunkára, ahonnan a többség csak évekkel később vagy egyáltalán nem jutott haza. A szovjet veszteség Budapest ostroma során mintegy 80-95 ezer fő volt, a román veszteség nem ismert.

Bertók T. László – www.magyarnemzet.hu

  Köszönettel és barátsággal!

www.flagmagazin.hu

A nő, akit lovakkal tépettek szét a Nemzeti.net-en jelent meg,

#Budapest #magyar katonák #vérfürdő

[leonardgorbe]

Márci-sztik-us

Szia! 

Igen hamar elröppent két hét. Legalább is számomra úgy tűnik,hogy így történt.

A bejegyzés címe annak szól, hogy mióta itt vagyok kissé olyan érzésem van mintha körülöttem forogna a világ. Az emberek érdeklődnek a történésekről, hogylétem felől, és megjegyzik, hogy nem látták az “új bejegyzést”. Igyekeztem sok képpel gazdagítani a bejegyzés beltartalmi értékét a vizuálisan több stimulálást igénylőknek kedvezve. Még videót is fogsz találni ha végig olvasod, nézed amit írtam, beágyaztam ide. No neki is látnék akkor.

Legutóbb éppen az On Arrival Training-re készültem Kokkolába. Nos, ezen is túl vagyok már és az élményeknek is hagytam időt ülepedni. Ugyan ezt a folyamatot valamennyire lassította a résztvevők valamelyike által létrehozott Whatsapp csoportban történő üzenetváltások frekventáltsága és tartalma. Röviden fogalmazva szeretet túltengésről és egymásba kapaszkodási késztetések áradásáról tudok beszámolni. Ennyi szívecskés emoji ikont én egy helyen még nem láttam. Ugyanakkor bizonyos szempontból megható is a többiek ez a fajta lelkesedése.

Na de kik is ők. Egy csoportképpel próbálom közelebb hozni őket most hozzád.

Bal fentről haladva. Sasha Észtországból, Cristell Franciaországból, Élise szintén Franciaországból, Eli Romániából, Maéva Franciaországból, Noemi Olaszországból, Sabine Ausztriából, Valentine Belgiumból, Célia Franciaországból, jómagam, Simone Franciaországból, Marko Szerbiából, Leonidas Görögországból, és végül de nem utolsó sorban kifeküdve az utolsó francia Matthieu. Nem árulok el nagy titkot ha azt írom; kisebb többségben voltak a franciák. 

Ez némileg befolyásolta a dinamikákat, mivel adódott számos olyan helyzet amikor ez a hét ember (a belga Valentine is franciául beszélt) az anyanyelvét használta, amit többen nem értettünk. Szerencsére volt olyan közöttük, aki szorgalmazta az angol nyelv előtérbe helyezését.

A tréning része volt egy bingóra hasonlító játék, aminek a lényege abban rejlett, hogy párokban lehetett feladatokat teljesíteni, pontokat gyűjtve. A záró napon pedig ezeket a pontokat ajándékokra válthattuk. A feladatok között volt például a hóangyalok készítése. Erre látható tökéletes példa alább, amikor Célia és én próbálkoztunk a fagyott hóban finn stílusban teljesíteni a “kihívást” az egyik reggelen.

Aztán volt még: 2 méteres hófal építése, a főépület kétszeri körbefutása, 10 perces edzés, rap szám írása, reggeli és vacsora privátban egy választott résztvevővel vagy trénerrel, egy téli történet írása, puzzle készítése, 10 embert magában foglaló ölelés, finn nyelven való megszólítása valakinek, hóember építés, versírás, festés.

Úgy indultam neki a játéknak, hogy minden egyes elemet teljesítek, de az idő előre haladtával egyre kevésbé éreztem ennek a szükségességét, mivel elég fárasztóak voltak a napok, és örültünk amikor nem kellett különösebben összpontosítani valamire.

Az ismeretségeket és az élményeket leszámítva nem éreztem különösebben hasznosnak a tréninget, de láttunk szép dolgokat és a többiek nevében is beszélve jól éreztük magunkat. Mert, hogy voltak szabadidős tevékenységek is. Mint például a sauna workshop, ami kevésbé fennkölten fogalmazva kötetlen beszélgetés volt a szaunában. Vagy az lékhorgászat, hótalpas séta, szabadulós szoba, kirándulás a Nanoq múzeumba.

A képen látható úriember 7 alkalommal járt Grönlandon különféle expedíciókon. Rövid ideig élt is ott. Különösen kellemes élmény volt beszélgetni vele. Elképesztően szerényen mesélt kalandozásairól és a múzeumról, amit javarészt ő épített. Rengeteg kiállított tárgy azért lehetett a múzeumban, mert az évtizedekkel korábban szerzett barátai érdemesnek tartották a munkáját arra, hogy támogassák az erőfeszítéseit, aminek középpontjában a sarkköri életforma bemutatása áll.

A kép jobb sarkában látható asztal 80 évet töltött a tengerben, egy elsüllyed hajó áldozataként. A felszínre emelést követően adományozta valaki a múzeumnak. A házikó érdekessége, hogy elemekre szedve árulták, volt is olyan ember, aki megvette volna tűzifának való, de szerencsére emberünk időben megmentette az utókor számára ezt a kellemes hangulatú faházat, ami olyan állapotban volt, hogy szívesen beköltöztem volna.

Május közepe táján várható majd egy második, úgynevezett Midterm Training is, ami Helsinkiben lesz. Ezt megelőzően viszont az emberek intenzíven tervezgetik egymás mielőbbi meglátogatását. Mert van aki a Svédországgal határos részen önkénteskedik, többen Lappföldön vannak, de akad olyan is aki egy nemzeti park közepén található nevezzük szabadidőközpontban szorgoskodik. Aztán vannak a nagyvárosiak Helsinkiben, Turkuban, Tamperében. Szóval lehetőségek szép számmal vannak, ha az ember látogatni szeretne. Engem egyelőre nem ragadott magával ez a hullám. Illetve azt hiszem szeretném is elkerülni lehetőség szerint egymás “körbe nyalogatását”. Talán ha “lecseng” ez a nagy érdeklődés akkor én is elmegyek ide-oda.

Ki kell emelnem az ellátás minőségét, amiben részesültünk. Az elszállásolásunk úgynevezett cottige-okban, azaz kisebb faházakban történt. Két fő per szoba. Két fürdővel, közösségi térrel. Kellemes környezetnek nevezném. 

Ami az étkezéseket illeti mondhatnám kitettek magukért a konyhán. A vegán ételek ízletesek és változatosak voltak (a reggelit leszámítva, mert végig zabkását ettem eper lekvárral). A finn szokásokat szemléltetendő bemutatnám az étkezések időzítését. A reggeli nekünk fél 9-től volt. Az ebéd délben, a vacsora 18 órakor. Mivel a szálláshelyünkön, a Villa Elba központban van a gyerekeknek amolyan erdei iskola szerű program, így láthattuk mikor eszik egy igazi helyi. Az ebédre volt olyan aki 11 óra előtt megérkezett. A vacsorára pedig nem mindenki várt fél 5 utánig. Itt az esti éhséget megelőzendő bevezették az evening snack-et, más néven az esti nassolást. Ez nálunk a klasszikus vacsora megtestesítője otthon. És persze a kávészünetek szépen feltöltik a nap különböző idősávjait. Az evening snack-et leszámítva meglepően korábban vannak itt az étkezések. A napok előre haladtával már azt éreztük, hogy folyamatosan eszünk, de azért véletlenül sem hagytuk volna ki egyik étkezést sem. Megfigyelésem szerint társaim eszméletlen mennyiségű édességet tömtek magukba. Vegán opció nem mindig volt, így nekem könnyű volt távol tartani magamat a cukor hegyektől.

Néhány kép a a Kokkolában töltött időről.

Tea szünet. A brit akcentus gyakorlásának ideje.

Bingo kihívás. 10 perces edzés. A választott mozgásforma a helyszínhez hűen nordic walking. A tengeren.

Ha nem lett volna mínusz 11 fok itt reggeliztem volna.

Hóvihar után. Előtt. Után. Ki tudja. Hóvihar bármikor jöhet errefelé.

Meghitt pillanat a kokkolai tengerész kapitány XIX. században épült házában.

Az önkéntes “evolúciója”. Utolsó napi visszajelzések.

Jó étvágyat!

A képen a megváltozott halmazállapotú tenger látható. A jég több mint 35 cm vastag volt, ami személygépjárműveket is elbír. Így nem volt annyira meglepő kerék nyomokat látni a jégen, hóban. A jégen vezetés szabályai, mint megtudtam: biztonsági öv bekapcsolása nélkül, ablakot legalább résnyire lenyitva, hogy szükséghelyzetben legyen esélyed menekülni. 

Kis napfelkelte utáni pillanat egy hűvös reggelen.

Elől játszó ház gyerekeknek, hátul szauna a tengeren (jó idő esetén használható).

Az esték nagy részén már kellően fáradtak voltunk ahhoz, hogy időben lefeküdjünk. Általában az öreg villában töltöttük a lefekvés előtti időt zenét hallgatva, Uno-t játszva és beszélgetve. Voltak olyan elszántak is, akik ilyenkor még próbáltak pontokat gyűjteni a Bingo-hoz és rajzoltak, fogalmaztak, miegymás.

A vonatút igen drága volt egyébként. Oda-vissza 114 Euró. Nem is meglepő, hogy több embertől hallottam mennyivel költséghatékonyabb az országon kívül utazni. Például itt ezen a héten síszünet volt. Múlt héten a déli részén az országnak, jövőhéten pedig a Lappföldön és környékén. Azért nincsen egy időben a szünet, hogy ne legyenek zsúfoltak a sípályák. Ugyanakkor ezzel a lehetőséggel nem tudom arányaiban mennyien élnek. A Kokkolából visszafelé vezető út egy szakaszán egy beszédes finn egyetemista srác ült mellettem, aki szintén megerősítette mennyire népszerű ilyenkor inkább ellátogatni inkább például egy európai nagyvárosba. Ő már kétszer volt Budapesten. Vele kapcsolatosan meglepő volt az előzetes információimat megcáfolandó a közvetlensége. Egészen személyes dolgokat is megosztott magáról a mérnöknek tanuló fiú. Kellemes társaságom volt az úton. A vonatok egyébként tiszták, gyorsak (mentünk 200km/h-val is) és kényelmesek voltak. Néhány érdekesség. Állítható magasságú fejtámasz az üléseken, amit én igen hasznosnak találtam. Kuka helyett szemetes zacskók az ülések mellett. Tehát ha használtam akkor magam kidobhattam a vonatról leszállva. Külön kocsi amiben házi kedvencet lehet szállítani. Sok lábhely, gondolva az átlag magasság felettiekre, akikből szerintem átlagosan itt több van mint hazánkban.

A tréning idején láttam az első igazán túlsúlyos embert. Az utolsó estén egy all you can eat helyre mentünk a csapattal. A vendéglátóipari egység higiéniai helyzete hagyott némi kívánni valót maga után, de látva ahogyan egyes gyerekek viselkedtek egyben nem is volt annyira meglepő a kosz. Volt vegán opció pizzából és desszertből is, ami kellemes meglepetés volt számomra. Rajtam kívül Matthieu, az egyik francia srác követte még ezt az étrendet. A túlsúlyos emberekre visszatérve egy kétgyermekes család sokkolt engem a jelenlétével a szemben elhelyezkedő asztalnál. Olyan egészségi állapotban lehettek (bár az emberi test elképesztően strapabíró), hogy megfordult a fejemben; mindjárt lefordul anyuka vagy apuka a székről két fűszeres csirkeszárny elfogyasztása között. Szerencsére ez nem történt meg. Az elhízás egyébként tapasztalatom szerint nem jellemző olyan arányban errefelé, mint otthon. Észrevételeim egyike az elfogyasztott saláta és zöldségek nagyobb mennyisége az általam ismert hazai viszonyokhoz hasonlítva. Itt szinten minden főétkezés részét képezi a saláta valamelyik variációja, és ezt az emberek eszik is. Az eddigi, nem itthon elfogyasztott ebédjeim során azt láttam, hogy sok helyen svédasztalos rendszerben működik a “kiszolgálás”. Az ember kifizeti azt a 10-12 Eurót, amibe átlagosan kerül egy ebéd, majd megy és szed magának a kínálatból. Ebben a kínálatban ott van a saláta, többféle párolt zöldség, magvak. Szinte minden alkalommal esznek itt az emberek egy kis kenyeret vajjal. Lehet választani az ízlésnek megfelelő pékárut (az egészen sötét színű, rágósabb állagú teljes kiőrlésű kenyértől a kalácsszerűen puháig és fehérig), és enni a főétel előtt, után, közben. A másik tétel, ami itt igen népszerű az a tej. Számomra indokolatlannak tűnő étel-ital társításként hat, amikor valaki a mi frankfurti levesünkhöz hasonlító ételhez hideg tejecskét kortyolgat. De hát erről szól a kultúr-sokk, mint azt a tréning egyik moduljában megtudtam. Az eltérésekről, amik meglepik, megrökönyítik és elgondolkodtatják az embert (már ha párhuzamot von az új és az általa jól ismert hazai között.

A trénereink, Kati, Marita és David említésre méltóan kedvesek, segítőkészek és energikusak voltak, amiért láthatóan mindenki hála teli tekintettel nézett rájuk. 

Ezen a héten nem váltottam meg a világot azt hiszem. Mivel a síszünet ideje alatt nem voltak edzések, így feladataim jellege a megszokottól eltérő formát öltött. Egy edzőtáborba cseppentem, ami szerdától péntekig tartott. Tizenéves fiúk voltak a résztvevők, akik szombaton fontos (a magasabb osztályba való feljutásukról döntő) meccset játszottak. Én az étkeztetésükben segítettem, valamint az utáni való elpakolásban és takarításban. Meglehetősen trehányak voltak meg kell hagyni. Szerda este a csapattal tartottam a helyi uszodába, ahol átadtam magamat a szaunázásnak és a jakuzzinak. Számomra szemkikerekítő módon a zuhanyzók és a szauna használata kizárólag csupaszon megengedett. Én ezt csak a távozás előtti felöltözéskor realizáltam, amikor elolvastam az ajtóra ragasztott egyetlen angol szöveget tartalmazó matricát. Ekkor nyert értelmet az a sok kérdő tekintet amivel találkoztam. Történt mindez annak ellenére, hogy befelé menet megkérdeztem az egyik játékost (aki mert megszólalni angolul), hogy van-e esetleg olyan szokás vagy szabály amire érdemes figyelnem. A válasz természetesen a nem volt, de hát ki gondolta volna különleges szabálynak a no fürdőgatya előírást a helyiek közül. Mára megtanultam; mezítelennek lenni a fürdő zuhanyzójában, szaunába NEM OPCIONÁLIS. Tehát legközelebb én is megmutatom az uszoda férfi közönségének a micsodámat, hogy “egálra mentsem” a dolgot és jóvátegyem hibámat.

Csütörtökön pedig a bowlingozás okozta örömökben merültem el. A velem egy pályára osztott fiúkat gond nélkül magam mögé utasítottam, azonban amikor teljesítményemmel igyekeztem volna kiemelkedni az egész csapat közül akkor jelezték; indulunk haza. Jajjjj.

A héten kaptam újabb digitalizálni való anyagokat Jaritól. Könyveket, füzeteket, képeket. Ezekkel szorgoskodtam részben, de maradt bőven az elkövetkezendő hetekre is.

A következő egy hónap egy előre egyeztetett forgatókönyv szerint zajlik majd. Tovább erőltetjük a tematikus open gym alkalmakat, illetve több edzésen veszek majd részt. Azt, hogy mekkora hatásfokkal még nem tudni. Elméletileg amennyiben nem, vagy nem jól működik ez a rendszer akkor újra gondoljuk. A hónap végét színesíti majd a Helsinkibe látogatásunk, ahol egy alumni rendezvényen veszünk majd részt, ahol fiatal, első osztályú játékosok találkozhatnak egykori kiválóságokkal, edzőkkel és kérdezhetnek tőlük, illetve megoszthatják karrierjükkel, vagy mással kapcsolatos dilemmáikat segítséget, tanácsokat és bíztatást remélve. Egyelőre nem tudom mi lesz a dolgom, talán képeket készíteni.

A héten volt itt egy kisebb ünnep. Zászlók felhúzva. A Kalevala évfordulójára emlékezett a nép. Mivel egy kis településen élek így nem tudom mekkora ünnepségek voltak országszerte, de itt a zászlókon kívül én semmivel sem találkoztam. Rosszul mondom. Kacsákkal is. Napozó-fürdővő kacsa haddal.

Azt hiszem megosztottam amit lehetett és eszembe is jutott.

A finn érdekességek, furcsaságok és miegymás rovatból biztosan sok mindent kihagytam, de hát ez van. Sajnos nem írok fel mindent amiből puskázhatnék ilyenkor. Na, majd csak kisegít a memóriám a következő bejegyzésnél. Annál a bejegyzésnél, aminek időzítése nem tervezett. Egyszer csak spontán elérhetővé válik majd. ;)

Addig is szépet s jót!

[kekturanaplo]

OKT-05 | Olyan 25-öt megyünk... 30 lett, maradhat?

Sárvár -> Gérce -> Rózsáskerti erdészház -> Hidegkúti vadászház -> Káld: 30,7 km

30,7 km! Ezzel megdöntöttük az összes csúcsot eddig, sose mentünk még ennyit. Most sem volt tervben, de vagy K telefonja mér rosszul, vagy a kéktúra honlapon vannak fent rosszul a távok, vagy én nem tudom, de mi 25 km-re készültünk.

Ez egy jó útvonal volt amúgy, de meg is érdemeltük az előző után. 8-kor indultunk az apartmanból, gyorsan benéztünk a várba, és haladtunk ki a városból a kéken. A tavaknál (vagy ahogy Robi tanította a múltkor: a Csó-tónál) még fotózkodtunk egyet:

Megint aszfalton indultunk, és 1-2 km-en keresztül maradt is, miközben reméltem, egy autó sem tervez pont ott elcsapni minket.

Az erdőbe beérve továbbra sem tudtunk betelni a színekkel. Meg is beszéltük, hogy lehetne mindig ilyen az erdő, csak közben olyan 25° mellé jobb lenne.

Az első látnivalóhoz le kellett térnünk a kék L útvonalra, ami a kissitkei volt fogolytábor emlékhelyhez vezetett. (Valószínűleg végigtapostuk valaki szántóföldjét, miközben két vérszomjas bernáthegyi kiabált velünk a drótkerítés mellett, de hát istenem, ha egyszer erre hozták az útvonalat??!!)

Az emlékhelyet egy kereszt (nahát!) és az ún. Kalapos-kút jelölte. Ez a Kalapos-kút egykor megállított pestis és tífusz járványt a fogolytáborban, ahol szerb és orosz munkások “vendégeskedtek” amúgy, az Osztrák-Magyar Monarchia idejében.

Visszatérve a kékre, rövidesen elértük Sitke határát. Itt áll egy kápolna, amelyen K egyértelműen felfedezte a historizáló neogót stílusjegyeket, így nem kellett lecsesznem, hogy még ezt sem tudja :)). Mellesleg itt tartják a sitkei rockfesztivált, amin állítólag olyan “nagysikerű” bandák lépnek fel, mint az Edda például. Mi sosem fogunk ezen részt venni, az halálbiztos.

A falu határán mozogva, lassan elértünk Gércére. Egészen addig kínzó kérdés motoszkált bennem az út alatt: vajon Gércén hétfő van vagy szombat? Hiszen alapvetően szombat van, mert azt dolgoztuk (azaz: valakik dolgozták) le múltkor, de mi van, ha hétfő? Hétfőn zárva Kismackó, ami egy pecsételőhely és kocsma-szobakiadó-vendéglő is. Márpedig mi oda be akartunk menni! Aztán kiderült, hogy szombatot tartanak, így tudtunk kávézni, kicsit pihenni.

Következő célállomás a Rózsáskerti erdészház volt, ami egy köpésre található a falutól. Innen kezdődik a Farkas-erdő.

Rácsatlakoztunk a Gombaismereti tanösvényre, így nem aszfaltos úton kellett haladnunk, hanem rátérhettünk konkrét erdei ösvényre. Nagyon menő kis erdő amúgy, bizonyos Scherg Lőrinc erdőmester pofozta ki így, de legalábbis nagyon sokat tett érte. Itt nyugszik a feleségével együtt, megtekintettük a sírt is.

A tanösvény 8-as állomásánál botlottunk bele a Banyafákba, amelyek vénséges vén kidőlt fák, kb. 300 évesen dőltek ki (1995-ben), és a hiedelem szerint szombatonként itt találkoztak a seprűnyélen érkező boszik. (Vajon ők szombatot vagy hétfőt tartanak???)

Széles, nyílegyenes erdészeti úton jutottunk el a Hidegkúti vadászházig, ami valamiféle erdei nyaralókomplexum-konferenciahely is egyben. Itt szerencsére sikerült rossz irányba indulnunk, a kék körön, ami ugye forrást jelöl, de oda nem akartunk kitérni, mert az hosszú lett volna. Csak pár száz métert tettünk feleslegesen, nem para... Megjegyezném, itt voltunk 25 km-nél, és hol volt még akkor Káld?

Ja igen, itt a ház mellett 2017-ben felhúztak egy kis kápolnát, a Kisboldogasszony kápolnát. Nem tudom, miért, biztos nem volt hasznosabb cél, amire el lehetett volna költeni pár millát. Inkább tegyük ide az erdő közepére, és lehetőleg tartsuk zárva, hogy senki se nézhesse meg. Megéri!

Miután visszataláltunk a kékre, úgy döntöttünk, hogy a kék háromszög jelzésen megyünk. Háromszög, tehát biztos, hogy magasra kell menni. Kell az még nekünk! Az Ablánci malom óta kb. sík terepen jöttünk, szóval emelkedők-lejtők, gyertek csak! Azért nem volt durva szerencsére. Itt két látnivaló akadt, az első ismét egy kereszt (!), egy repülőhadnagy (bizonyos vitéz nemes Molnár László) emlékére, aki a II. vh-ban a legtöbb magyar légi győzelmet aratta, a másik pedig a Scherg Lőrinc-kilátó:

A kilátó vasi haranglábak mintájára épült. Hogy az mi? Kiguglizom nektek: ilyen építmények, amelyekben harang függ. Leginkább az Őrségben és a környezetében jellemző. 

Innen kb. 3 km volt még Káld, ahol az iskolánál pecsételtünk. Mivel már Kissitkénél egyértelmű volt, hogy nem érünk ide negyed 4-ig, amikor indul a busz, így Robit megkértük nagyon szépen, hogy jöjjön el értünk, cserébe utána nem lát minket mostanában. Sárváron még vacsiztunk egyet, aztán irány vissza Pest.

ui: ~31 km-re 8 és negyed óra kellett - sík terepen.

Most pedig a kéktúranapló téli álmot alszik, hogy tavasszal frissen, üdén folytatódjon a kaland innen, a csodás Káldtól! 

Puszi!

AK

#kekturanaplo #kemeneshat #farkaserdo #osz #okt

[zsanimennilitvania-blog]

A beköltözés megtörtént, amúgy még most sem hiszem el, hogy itt vagyok. Olyan mint egy álom, és nem szeretnék felébredni...

#dreamwork

[ndav1d42]

2020.07.17. péntek – 7.nap – Palin - Zalakaros (22km/360m) [1./3]

Arra aludtam el, hogy esik, arra keltem… hogy még mindig esik. Úgy tűnt, egész éjjel esett, megállás nélkül. Egy hete voltam úton, előttem volt még három szabad nap, amit így vagy úgy kihasználhatok. Arról már lettem, hogy Kaposmérőig eljutok (igen, az elején volt egy ilyen tervem). Arról is, hogy Mesztegnyőig eljutok (jó, hát idővel lejjebb adtam a tervekből…). Előző nap a közelgő esőt nézve már Zalakomárral is bőven megelégedtem volna, mint kiszállási pont. 

Ma reggel már Zalakaros is határesetnek tűnt mint célpont, de itt voltam fent a hegyen, a település sok kilométer visszafelé, ráadásul napi kb. két busz van, Palinból roppant bonyolult bármerre továbbjutni. Max stoppolhattam volna. Esett, és utálom az esőt túra alatt.  Mérlegeltem a lehetőségeket, és arra jutottam, hogy muszáj elmenni Zalakarosig. Közben nem tudok normálisan kiszállni, és gondolnom kell arra is, hogy legközelebb folytatni is tudjam a túrát, tehát aránylag könnyű legyen majd vissza is utazni a környékre. 

Olyan könnyűnek tűnik ez az egész túrázás, aztán amikor az emberre szakad ez a sok szervezés meg a különböző lehetőségek elemzése, rögtön ijesztővé válik. Még jó, hogy én amúgy nagyon élvezem összetervezni-szervezni ezeket – magamnak is, másoknak is. Egyébként ezért (is) szeretem ennyire a vadkempinget, ott legalább a szállás kiesik az egyenletből, eggyel kevesebb dologgal kell foglalkozni.

Fél kilenc körül mintha alábbhagyott volna az eső, kinéztem, úgy tűnt, hogy már szinte csak a felettem lévő fáról csöpög a víz. Előtte elkezdtem már elpakolni, amit tudtam, de most még jobban fel kellett pörögnöm, rohamtempóban pakoltam össze a csurom vizes sátrat, mielőtt jön esetleg a következő adag eső. Nagyon sáros lett a felvert portól, amit tudtam letöröltem, de már nem érdekelt, utolsó napom, majd otthon kimosom úgyis… 9-re kész lettem. Csapadék továbbra se esett, nekiindultam. 

Förhéncből nem sok maradt, pár tucat ház után a kék bevitt az erdőbe. Tényleg nem tudom, mire számítottam ennyi víz után, hogy majd porzik a föld?! Az első pár száz méter aránylag normális erdei út után kezdődött a pokol… Hatalmas pocsolyák, sár, rengeteg sár. Itt el tudtam menni a szélén. Itt MÉG el tudtam menni. De legalább haladtam. 

Nem esett, de a fákról csöpögött a víz folyamatosan, a páratartalom meg amúgy is 120% volt, néhol szinte ködbe burkolózott az erdő. Szép volt azért. Legalább ennyi pozitívum volt, hogy jól nézett ki. A futócipő egész idáig kurvajó volt, mert így 190 km után is egyben voltak a lábaim, viszont amihez nem túl jó, az… igen, a sár. A bakancsomban bátrabban közlekedtem volna, annál nem baj, ha 5-10 centit süllyedek a retekben, bírja. 

Ebben a cipőben viszont úgy mentem az erdőben, mintha hímes tojások közt lépkedtem volna. Ha már pár centit süllyedt alattam a talaj, attól tartottam, h teljesen átázok. Mondjuk tök felesleges volt a félelem, mert ez borítékolható volt, hogy teljesen rommá fog ázni a lábam, ha mástól nem, a vizes aljnövényzettől majd. (spoiler alert: pontosan így történt).

#DDK #Dél-dunántúli Kéktúra #kéktúra #túra #ndavid kirándul #vadkemping