#tanítás

[csacskamacskamocska]

Tanítani egymást

A nagy változásokhoz nagy megrázkódtatás kell. Mert amúgy elvagyunk a szarban, az állóvízben, a langyos pocsolyában. Ha lehet nem mozdulunk, kibírjuk, pici, lényegtelen változtatásokkal próbálkozunk, átmeneti sikerekkel. Mert nem akarjuk feladni a meggyőződésünket, hogy a világ és az életünk működik úgy ahogy nekünk kényelmes, és legyen olyan kedves a világ és a környezetünk és a kapcsolataink, úgy működjön ahogy szerintünk kell. Pont. Ha konfliktusba kerülünk, minden hasonló, de működő kapcsolatunk (múlt és jelen) minket igazol. Kognitív torzítás. Mert a különbséget nem vagyunk hajlandóak meglátni. A férjemmel ez meg az remekül működött! Csakhát elváltunk... vagyis nem működött. Más barátaimmal nincs ez a gond... más barátaiddal nem pont ilyen kapcsolatban vagy. Másokkal... másokkal más.

Szeretném, ha értenéd, hogy amire szükségem van, az teljesen normális. Szeretném, ha értenéd, hogy nekem is vannak nehézségeim abban, hogy hozzájussak a szükségleteimhez.

Tegnap egy követőmtől kaptam egy érdekes cikket. Ez már nem az első eset, hogy egy követőm inspirál valami téma átgondolására. :) Köszönet érte! 🧡

Szeretetkapcsolatban a cselekedeteinket nem választjuk le magunkról. Az énünk egy részét (egészséges kapcsolatban nem az egészet) beleolvasztjuk a másikba, így jön létre a MI, a közös rész, ami maga a kapcsolat. Teljesen benne vagyunk, a szerves részünk az összekapcsolódott rész is, de megőrizzük a személyiségünket, a szabadságérzetünket. Ám e miatt érezhetjük azt, hogy egy elutasítással az egész lényünket, a kapcsolódásunkat utasítja el a másik. pedig csak nem kérte a vacsorát amit főztünk vagy nem akart elmenni egy koncertre. Minél jobban visszahúzódunk a MI részből, annál kevésbé bántó az elutasítás ÉRZÉS. És létrejön az ÉN+Mi rész -- légüres tér -- Mi rész+Én. Benne is vagyunk meg nem is. Rengeteg lehetőség kimarad. Rengeteg. MI-ben lenni nagyon klassz dolog.

Többnyire úgy gondoljuk, hogy a másiknak kéne tanulnia, változnia, kupálódnia. Én pl rájöttem, hogy még mindig csak egyszer tudom elmondani, hogy mi bajom van, többször már nem. Ebben semmit sem fejlődtem. Igaz, nem is volt még soha másféle reakció, mint az elutasítás. Senki nem tanított rá, hogy hogyan is kéne. Én meg lebénulok. Mint gyerekkoromban. Pont, mint gyerekkoromban. Aztán két gyerek: Hallgass meg engem! Te hallgass meg engem! Nem, te! Nem, te! Aztán senki se hallgat meg senkit.

Mennem kell, pedig a cikkben bőven volt gondolkodnivaló, csak szégyenteljesen slendrián módon volt összedobálva, azért is nem teszem közzé. :D

#tanítás #változás #kapcsolatok #kommunikáció #03-01

[bad-fairy-princess]

Már megtanultam, hogy egy nap hányszor tudok lenyelni vitákat és már megtanultam azt is, hogy nem kell minden gondolatomnak/érzésemnek hangot adnom. Anya, apa, remélem büszkék vagytok rám.

#magyar #magyar tumblr #magyar lány #szerelem #szerelmes #i love you #szakítás #szulok #szülők #tanulság #tanító #tanítás #fajdalom

[szarazkartoneszmek]

Művészet?

Le akartam írni néhány gondolatot a művészettel kapcsolatban, de hirtelen húsvét lett és még bolondok napja is, ezért inkább játszottam a cicatappancsos jelvényekért.

Most bepótolom, remélem, nem, felejtettem el a felét annak, amit akkor kigondoltam. :)

Mindig egy kicsit vegyesek voltak az érzéseim a művészettel kapcsolatban. Ennek elég hosszas története van, nem fogok minden részletbe belemenni, értek jó és rossz élmények is.

A lényeg - az én személyes szemszögemből - hogy egész kicsi korom óta rajzolok, és még akkor is, ha nem mindig tudom megindokolni, valami tudatalatti dolog miatt késztetést érzek arra, hogy megtartsam ezt a szokást.

Ezt a hobbit néha tudják rólam, néha nem. Kifejezetten nem reklámozom a környezetemben, jobb a békesség. Néhányan művészetnek hívják a képeimet, amitől zavarban vagyok, de értékelem a kedveségüket. Viszont olyan is volt már, hogy kinevettek, akik rajzolni láttak. Olyan is volt, hogy valaki nem értette a viselkedésemet, és ezt hozta fel, ki tudja, milyen megfontolásból: "...tudom, hogy művészlélek vagy, de..." Mintha ez indokolna valami rossz dolgot a személyiségemmel kapcsolatban. Ezek a kellemetlen helyzetek felnőttként értek, talán jobban el tudtam helyezni valahová, de óvatossá tettek.

Diákként olyasmi is történt, amikor inkább csak éreztem, hogy helytelen, és zavar, ami történt, de akkor fogalmam sem volt, hogy mit tehettem volna. Ilyen volt, amikor a gimnázium irodalom szakkörének kiadták a válogatott verseit, és a megkérdezésem nélkül illusztrációnak beletették egy rajzomat, amit csak úgy kivettek a rajz szertári mappámból. Az osztályfőnököm keze volt a dologban, és be merte hozni a füzetet büszkén mutogatva, hogy benne van a rajzom. Nekem egy példányt sem adtak, és soha senki nem kért bocsánatot, amiért loptak tőlem. Egyébként a magyartanárom tudta, hogy verseket is írtam, mégsem szólt, hogy egyáltalán létezik ilyen szakkör, akkor tudtam meg, mikor ellopták a számukra a képem. Ez még ennyi év távlatából leírva is elég gáz rájuk nézve. Inkább nem mondom meg, melyik iskolában tanultam. XD

Az is jó kis élmény volt, amikor rajz szakkörön azt mondta a tanárnő, hogy ismer valakit, akinek valami írásaihoz kutya illusztrációk kellenének. Na most azért leszögezném, hogy én nem művészeti iskolába jártam, ez egy sima gimnázium volt. Mit tudtam én arról, hogy működik ez? Adott egy darab akvarell papírt, azt mondta fessek rá kutyákat, megmutatja ennek a valakinek és majd eldönti. Nem voltam ellene a jó kihívásnak, szereztem pár kutyás magazint, különféle tetszetős fajtákat rajzoltam, kifestettem. Elvitte, visszahozta, hogy nem ilyenre gondolt az illető.

Na most felnőtt fejjel azért másként állnék neki. Diákként meg akartam mutatni, hogy a kutyáim szépek, gondoltam, utána hozzá lehet igazítani a szöveghez. Ma arról kérdezném a tanáromat, hogy nagyjából mi is lesz a szöveg? Humoros? Mese? Komoly történet? Megpróbálnám kitalálni, hogy mit csináljon a kutya, jobban figyelnék a cselekvésre. Felnőtt fejjel már úgy gondolom, hogy pont azért jártam szakkörre, hogy ott ilyesmikről beszélgetni kellett volna, adhatott volna egy-két támpontot, tanácsot, és akkor talán nem bukok el egy jó lehetőséget. :( A képlopás dühítő, de ez meg inkább szomorú, mert gimnázium után tartottam a kapcsolatot a szakkörös tanárommal, de ahogy érett a felnőtt személyiségem, egyre több dologban kezdtem másképp gondolkodni, mint ő.

Szerintem alapvetően nem szereti a képeimet, régen giccsesnek tartotta, aztán amikor számítógépet is használtam, akkor szerinte a gép rajzolta, de szerinte a ceruzát sem úgy kell használni, ahogy én szoktam, és egyébként is mi az ott a háttérben, és ez a macska hatásvadász...

Jó. Elfogadom, hogy nem értek hozzá, hogy jó képeket csináljak, de akkor miért mondja mindig, hogy "tudod te, mitől jó egy kép". Dehogy tudom! Honnan tudnám? Ilyesmikre nem tanítottak. Sem a rendes órán, sem a szakkörön.

Van egy elképzelésem arról, hogy a művészetnek minek kellene lennie, de ez az én értelmezésem.

Szerintem a művészet elsősorban egy kommunikációs forma. A kép elmond valamit - pontosabban akkor jó, ha elmond valamit. Ezt nem úgy értem, hogy feltétlenül figuráknak kell lennie a képen. A nagyon absztrakt is elmond valamit a színeivel, formáival, csak az nem olyan kézzel fogható lesz, hanem egy hangulat vagy érzés. Mint ez a kusza vonalam fentebb, ami befejezte a mondatom. :)

1.) Kell valami mondani való.

1/2.) Ha nincs is kifejezett mondani való, legalább legyen esztétikus, hogy dekoratív értéke legyen.

3.) Szerintem nincs értelme kizárni technikákat, és csak a tankönyv szerinti módszerekkel dolgozni.

Nem sikerült megértenem, hogy mi a baj azzal, ahogy a ceruzával bánok. Nem ártottam senkinek azzal a kis satírozással. :) Egyébként ez is egy olyan dolog, amit nem tanítottak meg, de számon kérik rajtam, szóval nehezemre esik komolyan venni. Szerintem egy kép attól még lehet jó, hogy nem évszázados módszereket használ, hanem akár szokatlan anyagokkal is kísérletezik. Ha a végeredmény nem lesz tetszetős, úgysem fogom úgy folytatni, de ha nincs gond vele, akkor - mivel nem fizetnek érte - dönthetek úgy, hogy használom tovább a technikát.

4.) Szerintem a művészethez kell még némi befektetett energia. Idő, odafigyelés, kidolgozottság.

Úgy gondolom, ezt értékelni kellene, amikor ránézünk egy képre. Elhiszem, hogy nagy poén lehet egy ötperces firka is, de egy részem nem fogadja be, amikor a közízlés, a nép felkap egy igénytelen kis valamit, mert mondjuk fanart, és süllyesztőbe küld olyan festményeket, amiken az alkotóik napokat, heteket dolgoztak, és látszik, hogy értik a dolgukat, szép a munkájuk. Egy rózsaszín birka skiccet F*** Y*** felírattal nem akasztasz a nappalid falára (jó esetben). A süllyesztőben eltűnt igényes képek közt viszont akad bőven, amit igen.

Itt érkeztem el a saját képeimhez. Én is úgy gondolom, hogy a képeim nem ütik meg azt a szintet, hogy művészetnek lehessen nevezni. Egy felől a technika, kidolgozottság nincs azon a szinten, másfelől gondjaim vannak a mondanivalóval. Ez utóbbi a nagyobbik hiányosság. Mostanában elgondolkodtam azon, hogy ha létrehozok egy képet, akkor mit akarnék mondani és kinek szólna?

Az a képem, amit hatásvadásznak nevezett a régi tanárnőm, egy bizonyos életkorú, bizonyos ízlésű csoportnak szólt. Az régen volt. Én is másmilyen voltam. Azóta öregebb lettem, és most az a helyzet áll fenn, hogy ahol be tudnám mutatni a képeimet, ott a többség elég fiatal, és én pedig már nem akarok olyasmiket rajzolni, amivel megütöm az ingerküszöbüket. Máshová, komolyabb helyre, mint egy kiállítás, pedig nem vagyok elég jó.

Fogalmam sincs, hol találnám azokat az embereket, akiket érdekelhet, amit most mutatnék, kifejeznék.

A gondolataim, témáim egy része általános, csak midnennapi szépségek, dekoratív dolgok, mint a virágok, természet, cicák, de egy része lehetne komolyabb, akár komorabb. Bizony megfordul a fejemben, hogyha megmutatnám ezeket a negatív dolgokat is, akkor nem szednének-e darabokra?

Ez a reckír benne van ebben a blogban is, természetesen. Számomra van különbség, hogy mit tennének tönkre. A blogírás más, ezt nem félek elveszíteni, de a rajzolást nem akarom abbahagyni. Egyszer majdnem eljutattak idáig a barátaim a reakcióikkal. Nem akarom a rajzolást társítani az állandó feszültséggel, támadásokkal. Nem akarok védekezni az érzéseim, gondolataim miatt, különösen, ha egyébként nem ártok vele senkinek.

Persze megtarthatnám magamnak a képeket. :) Aminek egy egész bejegyzést szenteltem nem rég, hogy az nem én vagyok.

Nem szeretem, hogy csak úgy rajzoljak, hogy már eleve tudom, hogy nem fogja látni senki, meg fogom tartani meg magamnak, mert az félbe töri az alkotókedvemet. Van, akinek működik, nálam nem, mivel én kommunikációnak tekintem az alkotást, és nem akarok "magamban beszélni". Szeretem megmutatni a képeimet, akkor is, ha nem művészet. :P

Úgy vagyok vele, hogy akinek nem tetszik, ne nézze! Legyen szíves, menjen tovább! Ezt nem olyan nehéz megtenni.

Mert, ha kifejezetten provokálnék bárkit egy alkotással, akkor rendben, szóljon bele! De ha nem, akkor csak a kötekedés kedvéért nem érdemes rám vesztegetnie az időt, vagy kioktatnia, hogy szerinte hogyan kellene húzigálnom a vonalakat. Rajzoljon magának olyat, amilyen neki tetszik! Nem igaz? :)

Úgyhogy gyűjtöm a bátorságom, de nincs kinek megkérdeznem a véleményét erről, hogy buta ötlet-e vagy sem?

#művészet #gondolatok #személyes #motiváció #technika #tapasztalat #pozitív és negatív élmények #lopás #iskola #rajzolás #festés #tanár #alkotás #mondanivaló #giccs #kifejezés #amatőr #hobbi #emlékek #barátság #kritika #kötekedés #tanítás #bátorság #bizonytalanság #közönség #illusztráció #érzelmek #kreativitás #ötlet

[multidezo]

A zeneiskolában folyó munkáról

Orosházi Hírlap, 1962.11.15.

#oroshaza #zeneiskola #zene #tanítás

[angelofghetto]

Eddig nem ismertem ezt a fickót, de azonnal beleszerettem ezekbe a mondataiba. Nemcsak hogy tökéletesen egyetértek, de megfejtést is adott nekem arra, hogy miért szerették a diákjaim a tanítási stílusomat (szemben a többi tanárral, aki a kötelező gyakorlatokat erőltette újra és újra). Szabad teret kaptak, egy nyitott ajtót arra, hogy miért lesz jó nekik személy szerint az, amit épp tanulnak. (Ebbe eddig így nem gondoltam bele, csak a kreativitás részig jutottam.) Azok voltak a kedvenceim, akiknek provokatív kérdéseik voltak, mert ők a saját fejükkel gondolkoztak.

#kamaszkor #ki vagyok én #tanítás-tanulás #tér #szabadság #kreativitás

[keresztyandras]

Háború és béke, avagy hajlik a papi gerinc

Háború és béke, avagy hajlik a papi gerinc

Gábor György >Felettébb vicces és elgondolkodtató az, amikor egy-egy magyarországi főpap, jelen esetben Spányi Antal székesfehérvári püspök, vallásának és hitének hagyományait és egyházának közel kétezer éves tanításait egy laza vállrándítással felcseréli az Orbán- rezsim iránt táplált hálás szeretetével és szűnni nem akaró végtelen lojalitásával. De hisz teheti, mert a hazai keresztény hívők…

View On WordPress

#Gábor György #keresztény tanítás a háborúról #Spányi püspök

[ugysenemez]

Tegnap volt az első szülői és az alábbi dolgokat kellene a szülőknek összedobni:

egy terem pakettázása (iskola szinten 7-8 M, gyerekenként 10 000 az alapítványba)

egy légkondi, mert június 21-ig lesz tanítás (ezt osztályszinten, nyilván jópár százezer, szintén többtízeres költség fejenként)

székpárnák és a nem NAT-os tankönyvek nyilván jópár osztályban alap, az meg hogy mi visszük a A4-es lapokat, zsepit, szalvétát az az ovi óta alap, hogy mi visszük.

Ezzel két baj is van. Egyrészt ha megoldódnak a problémák a hivatalos úton kívül, mert a szülők megcsinálják, összedobják, akkor a tanker miért törné magát?

Másrészt szerintem sokszor az iskola és a tankerület közötti kommunikációt a szülők csak közvetve, az igazgatón, tanárokon SZMK anyukán keresztül, háromszoros relén keresztül informálódnak. Így szerintem sokszor az igazgató nem mer vagy csak nem akar konfrontálódni a tankerületettel és egyszerűen széttárja a kezét, hogy Sajnos a tankerület nem segít, nekünk kell megoldani." Holott lehet nem próbált meg elmenni a falig, egyszerűbb volt okosba háztájiba megoldani, családonként 5000 forintot csak kiköhögnek a szülők. És nem is gondolom, hogy a tankerülettel konfrontálódni olyan egyszerű és szintén egy emberi reakció, hoyg egy igazgatónak a tanárok, gyerekek és a saját érdekeit is figyelmbe kell venni, így ilyenkor kell a szülőknek átvenni szerintem a kezdeményezést és a két nagypofájú anuyka/apuka menjen a tankerülettel szembe és neki nem lesznek gátlásai.

[tuntetesinfo]

FRIDAY, SEPTEMBER 15, 2023 AT 4:30 PM UTC+02

Érted megyünk! - Demokrácia Napi Tüntetés

Elvis Presley park

Érted megyünk!

Érted, akinek végleg el kellett köszönnöd kedvenc tanárodtól, Érted, akinek a tanítás mellett 3 munkahelyen kell dolgozni ahhoz, hogy meg tudj élni, Érted, akinek végig kell nézni, hogy a gyereked elhagyja ezt az országot, Érted, akinek nincs esélye hozzáférni alapfokú oktatáshoz, Érted, akinek az unokájának nem lett végül jobb, mint neked volt régen.

Érted?

Gyülekező 16:30-tól az Elvis Presley téren, a Margit híd budai hídfőjénél.

KEVESEBB BESZÉD, TÖBB HÍDFOGLALÁS!

Támogass minket, hogy hallathassuk a hangunk: https://tamogass.ahang.hu/edf2023

#2023. 9. 15. #16.30

[diogenesz2020portugal]

Orbán eddig a „romkocsmák félhomályában merengő bölcsészeket” emlegette, most már a „szélfútta akadémikusokról” beszél, hogy ne azok „és egyebek” mondják meg, mi a helyes, hanem a nép által megválasztott politikusok.

Eddig is jól jártunk azzal, s rengeteget profitált az ország abból, hogy a „szélfútta akadémikusok és egyebek” helyett mindenben, gazdaságban, oktatásban, egészségügyben, tudományban, kultúrában stb. „a nép által megválasztott politikusok” mondták meg, mi a helyes, így aztán pompásan élünk, robog a gazdaság, prosperál a hazai egészségügy és a világ élén ott a magyar oktatás. Nem is sorolom tovább!

De mégis, én ennél a lábszagú, populista szövegnél egy pillanatra megállnék. Ha nem „széllelbélelt” akadémikusokat akart mondani Magyarország nemzeti sámánja, vagyis nem üresfejű, komolytalan, léha, mitugrász alakokként kívánta szóba hozni a szakmájukat agytevékenységükkel abszolváló embereket, akkor a „szélfútta” jelző valami olyasfélét jelent, hogy ezek az innen-onnan szalajtottak épp olyanok, mint az utcai szemét, amit összevissza fúj a szél, dobál innen oda, onnan emide, egészen addig, amíg nem jönnek az utcaseprők meg a nagy kukásautó, s el nem szállítják az egész koszrakást valamelyik szeméttelepre.

Kétségtelenül szép és hízelgő metafora, amely sokat elárul nem csupán az összehasonlításban szereplő elemekről, hanem annak használójáról is.

Kérdezhetném Magyarország nemzeti táltosától, hogy nem akar-e inkább egy kényelmes díványon elnyúlva erről beszélni, valamiféle „szélfútta” szakember rendelésén, ám inkább csak jelzem, hogy valamiért az őrültek szeretik a szelet emlegetni, de azt nagyon! Az ember pszichéjét tán legjobban ismerő Shakespeare-nél például az őrület felé tartó Lear király üvölti vadul, hogy „Fújj, szél, szakadj meg, fújj, dühöngj! Vihar, / Felhő, omoljatok le, míg a tornyot / S a szélvitorlát elsüllyesztitek!”, vagyis saját csalódása és tragédiája okán a világ apokaliptikus pusztulását reméli. Vagy ott van a saját kegyetlensége, gonoszsága és álnoksága által őrületbe zuhant Macbeth, aki szintén egyfajta apokaliptikus vég után vágyódva így ordít: „…s óhajtom, / Hogy a világ ízzé-porrá szakadjon. / Szélvész, dühöngj!”

De miután Magyarország nemzeti táltosa keresztény ember, ezért felhívom a figyelmét az Efezusiaknak írott levélre, ahol Pál apostol a szelet a megtévesztő tanítással és az álnoksággal hozza összefüggésbe: „megtévesztő emberi tanítás és a tévedésbe ejtő álnokság minden szele ide-oda hány és tovasodor.” (4,14)

S ha itt tartunk, jó, ha tudatosítja magában a kereszténységére oly buzgón hivatkozó nemzeti táltos, hogy a szélnek nem ő maga, hanem az Isten parancsol (Zsolt 135,7). Így aztán ne csodálkozzék, ha a szél nem a „szélfútta akadémikusokat” söpri majd el az útjából, hanem valaki mást, s vele együtt más szemeteket.

(Gábor György - FB)

[ahazanemlehet]

Zoli, mondhatod a számokat, de én máshogy látom az életet

2011-es, szemtanú elbeszéléséből ismert idézet. A 24.hu 2011. 12. 12-i cikke szerint:

Egy másik résztvevő úgy jellemezte a vitát, hogy Orbán politikai érveket sorakoztatott fel Pokorni szakmai érvei ellen. „Zoli, mondhatod a számokat, de én máshogy látom az életet” – zárt rövidre például egy vitát a kormányfő, amikor Pokorni adatokkal próbálta alátámasztani az érveit. Az oktatási bizottsági elnök (Pokorni, a szerk.) így többnyire kisebbségben maradt véleményével.

A vita (akkoriban talán tényleg lehetett valami kicsike kis vitajellege egy frakcióülésnek, amit épp itt látunk legyilkolni, szóval nem idézőjelezem, és nem szidom a sajtót a szóhasználatért, mint egy mai cikknél tenném) a 2011. 12. 12-i frakcióülésen a köznevelési törvényről szólt. Ez a a izé, amin a gyerekeink élete múlik, tudjátok.

A tiltakozók - hogy a fontos dolgokról is szó essen - akkoriban a Hálózat a Tanszabadságért szervezésében igyekeztek megállítani mindazt, ami jött aztán.

a magyar köznevelés rendszere egy XIX. századi nevelési koncepcióra építve, a diktatúrák világát idéző szabályozási környezetben, egy meghaladott tartalmi követelményrendszer alapján brutálisan szelektív iskolarendszert szinte minden elemében centralizált-uniformizált óvodai-iskolai gyakorlatot fog eredményezni.

A HVG öt évvel későbbi, a törvény elfogadásának évfordulójára, december 19-ére időzített áttekintő cikke szerint a riadóra nem sokan kapták fel a fejüket (én, bevallom, nem emlékszem - jöhet egy kis oral history is ide, ha valakinek megvan élénkebben ez az időszak).

A maroknyi tiltakozó elkeseredett figyelmeztetései mellé – néhány iskola tantestülete, illetve néhány száz tanár kivételével – nem álltak be pedagógusok, szülők tömegei. Sőt, a tanárok tulajdonképpen bizakodással néztek a jövőbe, azt várták, végre megszabadulnak az "elmúlt nyolc év" olyan "Magyar Bálint-féle" szabályaitól, mint a buktatás lehetőségének eltörlése, a szöveges értékelés bevezetése, a kompetenciaalapú tanítás, és főleg az integrált nevelés.

És így lett a csokapik.

requested by @hicrhodus

#fuckner quotes #2011 #számokat

[sztivan]

tanulni kellene a taxisoktól

szerintetek ha a magyar tanároknak csak az a része, akinél nem Orbán fényképe van kint otthon a házioltáron, azt mondaná, hogy akkor mostantól nincs tanítás az országban, amíg a kormány nem teljesíti a követeléseiket, hány másodperc alatt sikerülne elérniük mindent, amit csak akarnak? hogy ez törvénytelen lenne? igen, az, és? mit csinálnak, kirúgnak mindenkit? kellemetlen a szülőknek, akiknek valahova tenniük kell a gyerekeiket, ha bezár az iskola? valóban, ez a sztrájk lényege. és hogy ezt nem tehetnék meg a gyerekekkel? miért, azt megtehetik, hogy arra nevelik őket, hogy megfélemlítéssel bármit el lehet érni? tudom, min csodálkozom egy olyan országban, ahol nemcsak társadalmi szolidaritás nincs, hanem társadalom sem. de azért néha tényleg figyelhetnénk a taxisokra

[egy-lany-blogja]

"Amikor szomorú vagy..

Játssz a dobodon,

ez emlékeztet

édesanyád szívverésére.

Amikor nem értesz semmit,

Gyújts meg egy tömjént,

és a füst

megtisztítja a lelkedet.

Amikor félsz,

Fürödj virágokkal

és növényekkel teli vízben,

és ők megszabadítanak

minden szellemtől.

Amikor megdermedsz,

Beszélj a tűzhöz,

ő az átalakulás mestere.

Amikor elakadsz,

Figyeld a víz mozgását,

megmondja, hogyan légy

folyamatos mozgásban.

Amikor a fejedben

minden zavaros,

A lélegzet ereje

el fogja fújni

ezeket a kételyeket

és fájdalmakat.

Amikor elveszíted

a kapcsolatot felső éneddel,

Imádkozz a dohány füstjével,

és az felemeli üzeneteidet az ősöknek.

Amikor meg akarsz halni,

Szólj a földnek,

ő ismeri az újjászületést.

Sose érezd magad egyedül,

Mert minden szellem melletted van.

Szeretettel és fénnyel teli törzs

kísér téged.

Veled a Nap,

mely melegít és védelmez

életed minden napján."

Indián tanítás

[angelofghetto]

világkorszakok

Nem vagyok valami nagy filozofikus guru, csak érdekelnek más kultúrák, vallások, gondolkodásmódok. Van a hindu tanítás a Kali-jugáról, a megromlott, értéktorzult, lezüllött, istentelen korról, aminek vége az emberiség pusztulása, és utána jön az aranykor, a kör újraindul, hogy százezer éveken át fokozatosan romolva, alacsonyabb erkölcsiségű korokon át ismétlődjön minden.

Fájdalmasan ismerek rá napjainkra a leírásból, csak igazából az évszámokkal kapcsolatban vagyok kissé zavarban. Ezzel együtt nagyon úgy érzem, hogy rossz korba születtem, vagy ha mégsem, akkor nagyon magányosnak érzem magam, amiért ennyire kényelmetlen számomra az önzés, kapzsiság, hataloméhség, hazugság, erőszak világa.

Volt valami könyv, amit nagyon régen olvastam (talán még kamaszként), amiben az volt, hogy vannak, akik nem születnek le rendesen, hanem egy kis vékony szállal még kötődnek a nagy egyetemes lélekfelhőhöz (én így képzelem a születések közti állapotot, amiben a lelkek némileg összeolvadnak egy nagy közös gomolyba), és ezeknek az embereknek a kézzel fogható valóság sosem tud elég jó lenni, mert zsigerileg érzik a nagy tökéletességet egy kis részükkel, tehát ahhoz képest minden csak hitvány fantomkép. Ez nem kritizálás vagy lenézés formájában jelentkezik, inkább valami szomorú, betölthetetlen hiányérzetként.

Más oldalról furán érzem a világ pulzusát, akár évtizedekre előre megérzek dolgokat, bizonyos embereknek előre látom az életét, de nem merek ennek hangot adni, nehogy önbeteljesítő jóslat legyen belőle. Első benyomásként gyakran belelátok egy pillanatra emberek lelkébe, ilyenkor arra a pillanatra felfénylik egy-egy mondat, ami esszenciaként jellemzi az illetőt, és amit idővel felülírok a "tapasztalásaimmal", de legvégül mindig visszajutok az eredeti mondat igazságához. Volt már, aki azt mondta, vonakodik velem beszélgetni, mert olyan érzése van, mintha egyenesen belelátnék az agyába, és ez nagyon félelmetes.

Az ilyesmi hatalmas áldás, egyben átok. A jövőt látni nagyon hasonló ahhoz az érzéshez, mint mikor egy illatról, apró zajról bevillan egy nagyon régi gyerekkori emlék lenyomata. Biztosan rá lehetne erre tudatosodni, és kezdeni vele valamit, de nem török prófétai babérokra :)

De megint elkalandozok. Lényeg, hogy nagyon rosszul érzem magam ebben az anyagias, erőszakos, értékposványos világban. A pénz-hatalom-hírnév ördögi hármasa sok embert aljasít le a rovar szintre, bár bocsánatot kell kérnem a rovaroktól, mert nekik is megvan a maguk haszna (beporzás, hulladék eltakarítás, vagy csak hogy táplálékul szolgáljanak bonyolultabb élőlényeknek). Az én isteni hármasom, ami szerintem a világot és az egyént is előbbre viszi, az alkotó értelem, az őszinte szeretet és az intuíciók.

Az alkotó értelmet azt hiszem, nem kell magyarázni. Talán a szeretetet sem, bár ez nem az az arcra fagyott mosollyal előadott szenteskedő birkaság, inkább az, hogy a rossz dolgokban is meglátjuk azt a kis szépet, ami van, a gonosz emberekben meglátjuk azt a mély beteg rész, amitől szenved, és meg tudjuk sajnálni őt, hogy kisiklott miatta az élete, és hogy az erőszakos embereknél meg tudjuk találni azt a kis rést a lelkén, amiből kiindulva pozitív töltéssel tudjuk megszelídíteni. (Azt hiszem, ez a legnehezebb a mai világban, mert szinte szeletelni lehet a negatív feszültséget, a gyűlöletet, a dominanciaharcot.) Az intuíciók alatt azt értem, hogy nyitottak vagyunk, és érezzük a világot, ezáltal zsigerileg megértjük, és a döntéseinket, cselekedeteinket ahhoz tudjuk harmonizálni. Szerintem ez a képesség mindenkiben megvan többé-kevésbé, csak nem figyelünk rá, mert túl nagy a zaj kívül-belül.

Ha még mindig olvasol, gratulálok, de akkor is szeretlek, ha már abbahagytad.Talán Te is egy ilyen érzékeny lélek vagy, talán kinevetsz. Ha az előbbi, akkor jó, hogy mégsem vagyunk egyedül, ha az utóbbi, az nem az én problémám <3

#Youtube

[keresztyandras]

A tanárok követelései

 Kiss Judit Ágnes Milyen feltételek esetén örülnék annak, ha a gyerekem tanárnak készülne? Milyen feltételek esetén mennék vissza örömmel teljes állásba tanítani? 1. Adják vissza az iskolák gazdasági, személyi és pedagógiai önrendelkezését! 2. Felelős, szakmailag hozzáértő minisztériumot! 3. Kizárólag kompetenciákat megadó, a tanítási szabadságot tiszteletben tartó NAT-ot! 4. Szabad…

View On WordPress

#követelések #Kiss Judit Ágnes #korszerű tanítás

[pavor-noctvrnvs]

A MAGYAR OKTATÁS HELYZETÉNEK MARGÓJÁRA

²⁰²³ ⁰⁹

░A░ ░R░E░N░D░S░Z░E░R░

A jó oktatás nem pusztán az úgynevezett "tananyag" minőségén, és nem is teljességgel a politikán múlik, hanem mindenkor a felsőoktatás minőségén, kommunikációra és szellemre nyitottságán és éberségén, és végsősoron azon, aki tanít és az általa bölcsen és szabadon megválasztott eszközein és módszerein. És végülis mi magunkon is. Ma azonban igen sajnálatos, mitöbb csaknem végzetesnek tűnő módon ennek éppen kifordítottjára, és az ellenkezőjére törekvés történik, és az eredmény, vagyis a helyzet persze a legkévésbé sem jó. Mert az állam átvette a szülő, pontosabban a "családfő" szerepét, sőt, a tanárét is, és újabban a polihisztor szerepét is, rájuk hivatkozva, de egyúttal ki is szorítva őket a döntéshozásban való részvételből, megrontván, megbéklyózván és le is fokozván azok társadalomban betöltött szerepét. Kiszolgáltatva mindent és mindenkit a nagy számoknak és az olcsó piaci érdekeknek. A hatalom ma saját páholyán kívül pontosan úgy kezel mindenkit, polgárt, szülőt, tanárt, diákot, munkást és nyugdíjast, ahogyan emlékezetünk legrosszabb tanárai kezelték a kisdiákokat. Nem tudja és nem is akarja komolyan venni, hol lekezelően és affektálóan nyájas, hol türelmetlen és aggresszív, sőt, oppresszív, és cinikus. De összességében valamiért csak szimplán infantilisnek, "hülyegyereknek" nézi az állampolgárt. Igen, téged. Pedig ha valóban egészséges társadalmat szeretnénk, akkor a hierarchiában nem csak platformot, nem csak súllyal bíró szerepet kéne biztosítani számukra, de komolyan kéne venni, meg kéne hallgatni és hallani szülőt, tanárt, diákot, sőt, könyvtárost, antropológust, orvost, pszichiátert, tudóst is. És végső soron átadni és megtámasztani azt, hogy a döntés joga és szabadsága végül azé legyen, aki tanít és nevel: a tanáré és a szülőé. Mert ma a gyermek, vagyis a polgár, aki aztán kilép az úgynevezett közösségbe, ha olyan is, amilyen, de ma leginkább az oktatásban nő fel; vagyis a szerepek megoszlanak, de a cél közös: az életre és gondolkodásra nevelés, a felnőtté válás és a felnőtté avatás felelősségének vállalása és előkészítése. A pedagógusképzés pedig minden "jobbító" és újító szándékától függetlenül éppen e szempontokat hagyja látszólag tökéletesen figyelmen kívül, vagy alkuszik meg nélkülük szép csendben. Hogy miért? Nos, ha maradt még lelkiismeret, úgy gondolom a kérdést mindenkinek magának kell feltennie.

A távlatok leszűkültek, és a társadalmat akár évszázados intervallumban látni képes és építeni, sőt nemesíteni akaró felelős oktatásból így lett közönséges mesterkedés, valami szögletes és szűk keretbe kalapált groteszk preparátum, túszulejtett és megerőszakolt áldozat, személytelen automatizmus, a kormánypárt, az államapparátus, a hivatal, az ipar és a fogyasztói társadalom szervilis kiszolgálója, és politikai prostituált. A tanítás soha nem volt szimplán szakma, mint ahogy ma kinéz, épp ellenkezőleg: szellemi hivatást, társadalmi küldetést és felelősségvállalást, ezzel együtt társadalmi megbecsültséget és ennélfogva biztos egzisztenciált jelentett. Ahogy ma a nebulók, úgy a tanárok sem többek ma a hatalom szemében, mint futószalagon gyártott munkások - igaz, szellemi munkások; de ó, hol van már a szellem...-, s jajj annak, aki a ketrecből ki merészel nyúlni, neadjisten szökni szándékozik. Ahogy az élet más területein, elsősorban itt is a stréberek, még inkább a magukat olcsó trükközéssel átügyeskedő szakbarbárok érvényesülnek a legjobban. Annál is inkább azok, akik ezeken felül még káderek is. S ha már káder, legyen akár oktató, akár szülő, akár hallgatói önkormányzat vagy szakszervezet képviselője, hivatali- vagy tankerület vezető, akkor minél dilettánsabb és szolgalelkűbb, vagyis kontrollálhatóbb és korrumpálhatóbb, annál jobb. Sőt, a káderek és törtetők érvényesülnek itt is a legjobban; csak az a lényeg, hogy mindig időben és a megfelelő hatalmi pozícióban lévőkhöz dörgölőzzenek, nehogy ellenzékbe kerüljenek és lefokozzák vagy kidobják őket. Persze, ha megtörténik, akkor van kire mutogatni és újfent van kit gyűlölni. Tisztelet a kivételeknek, azoknak, akik bármi áron, de ellenállnak. De el ne felejtsük azt sem, hogy ez így ment és megy jobb- és baloldalon egyaránt, a szocializmus óta töretlenül, sőt már jóval régebb óta. Mert ma, az oktatás támadás alatt van jobbról, balról, kívülről és belülről, alulról és felülről, vagyis a társadalom és politika minden irányából. De a jelenség nem mint valami hirtelen, közelmúltbeli offenzíva, sokkal inkább egy lassúbb lefolyású, évszázados folyamatként végbement és végbemenő puccs-sorozat, kívülről a politika nyomása, majd betörése, végül az irányítás teljes átvétele, másfelől pedig egy fokozatos belső felbomlás és önfeladás, vagyis vállalhatatlan és életszerűtlen kompromisszumok és mesterségesen generált kényszerek eredménye. Az igazi felelősöket persze nem csupán azért nem találjuk, mert a mindenkori hatalom szereplői közt keressük őket - nem is annyira alaptalanul -, hanem mert végsősoron generációkon keresztül mi magunk vertük szét a saját álmainkat és jövőnket.

░A░ ░T░A░N░Á░R░

A teljes civilizációnk, gazdag és diverz nemzeti kultúránk és szuverenitásunk és jövőnk fundamentuma mára közönséges iparrá silányodott, a pedagógus szakokra pedig ma azokon kívül, akik határozottan erre a pályára akarnak lépni, többségükben furcsamód olyanok nyernek felvételt, akiket sehová máshová nem vettek fel. "Olcsón megszerezhető diploma" - mondják sokan. Szellemi infláció. Ez persze valahol kényszerhelyzet is. Vagy csak kényelmes annak láttatni. Mert sokan vagyunk, de a tanítani akaró, hovatovább a tanításra alkalmas egyre kevesebb. Nyilván tisztelet a kivétel(esek)nek. Urambocsá! - megannyi vidéki városban már évtizedek óta számos pedagódusképző főiskolát és kollégiumot a helyi köznyelv csak "kurvaképzőnek" hív, bár nem szép, de úgy hiszem valamiféle kiábrándultságból, úgy sejtem nem is annyira alaptalanul, és nem is valamiféle elit- vagy értelmiség-ellenes indulatból, persze ez is a teljes kép része, és van ebben nem kevés irigység és képmutatás is - csak hogy pártatlan maradjak. Mégis mit tükröz mindez, ha nem azt, hogy évszázadok alatt erőtlenné, szellemtelenné, sőt saját hazánkban gyökértelenekké váltunk, s szép csendben megalkuvókká lettünk, és végzetes módon letettünk magunkról és a gyerekeinkről? Sőt, a hőn áhított, foggal-körömmel megfogalmazni és összefogni kívánt, úgynevezett közösségről is. Hol az a fenenagy összefogás? Tudjuk-e valójában, milyen alapon? Nemhogy egymás, de önmagunk ellenségei vagyunk, ráadásul minderre úgy tűnik teljesen vakok és süketek is. Sokak talán már szándékosan is. A fásultak. A gyávák. Pedig vannak, akikben még maradt valami kis láng, és akik közt akad, akik igenis jó tanárok, emberek a talpukon, és ha maradt még bármiféle remény, azt egyes-egyedül ők és patrónusaik táplálják. Akár protestálnak, akár nem. Bár nyilván nem tartom magam tévedhetetlennek, de mint régi és megbecsülésnek örvendő pedagógusdinasztia tagja, tudom, részrehajlás nélkül, sőt, messziről kiszimatolom, ha valaki valóban jó tanár, és nem csak afféle mindennel megalkudott ügyeskedő, vagy dilettáns szakbarbár. Ha pedig az államot, pontosabban a politikusainkat, nem csak, mint tanítót, hanem mint példát nézem, azt kell mondjam, nem jó tanító és végképp nem követendő példa.

░A░ ░R░E░N░D░S░Z░E░R░

Ha van valami, amit az oktatásra is vonatkoztathatóan a világ legnagyobb tudósaitól megtanulhattunk, az éppen az, hogy egy egyszerű dolgot is lehet túlbonyolítva, a súlypontot a lényegről elbillentve, sőt, akár annak érintése nélkül, a tanuló számára tökéletesen unalmasan és érdektelenül előadni; és ugyanakkor egészen komplex, mitöbb, nehéz témákat is lehet egyszerűen, lényegretörően, de szemléletesen, sőt játékosan, akár szórakoztatóan tanítani. Hogy az embereket nem elítélni, hanem megítélni kell. Hogy lehet és kell is tudnunk önmagunkat is megítélni, és lehet hibázni és kérdezni és vitatkozni és újratervezni. Akár a nullpontról is. Mert a lényeg nem maga a dolog, nem az adat, hanem az értelem és az értés. Egyik tanítóm mesélte egyszer, hogy vannak világi oktatással foglalkozó buddhista kolostorok, ahol a gyerekek nem 25-30 fős zsúfolt osztályokban tanulnak tucatnyi különböző tanárral, naphosszat statikus pózban, minimális megszakításokkal, alárendeltekként, kondícionáló és jutalmazó-fegyelmező rendszerben; hanem 5 vagy 6 fős kis csoportokban, beleértve a tanárt is, és mindent összevetve körülbelül 4 év alatt tanulják meg mindazt, sőt jóval többet is, mint amit az európai fiatalok 8-12 év alatt. (Vagy annyi alatt sem). Méghozzá a gyakorlatban, vagyis az életben is alkalmazni képes módon, meghagyva gyermeknek, lelkileg egészségesen és életre képes, kész módon. A kevesebb néha több. Van még mit tanulnunk azt hiszem. (Ezzel kapcsolatosan itt olvasható egy ajánlott ismertető) De nem csak a kelettől, a nyugattól is van mit tanulnunk. A hozzánk sokmindenben közelebb álló, mégis szintúgy boszorkányüldözés alatt álló finn oktatási modellt már meg sem említem. Számos példa van, épp csak a szellemi nyitottság és a valódi szándék hiányzik.

░T░A░N░Á░R░,░ ░O░K░T░A░T░Á░S░,░ ░R░E░N░D░S░Z░E░R░

Nem elég tudni. Nem elég szórakoztatónak lenni. Nem elég érdekesnek lenni. A jó tanítóhoz több kell. A szándék édeskevés. Ahogy az a naiv szentimentalitás sem kielégítő válasz, mikor valaki, - talán hiteles értekrend híján - összekevervén a dolgokat, arra alapozza e pálya megválasztását, hogy szereti a fiatalokat. Persze ez sem utolsó szempont. De először is Sophiába kell beleszeretni, és Minervába, és mindazokba a polihisztorokba és gondolkodókba és költőkbe és feltalálókba, akiknek egész mai létünket köszönhetjük, noha sokuknak sosem volt szükségük se diplomára, se hivatalra, ahol megmondják, mi legyen. A tanítást kell szeretni, a tanulni vágyás felkeltésének képességét, a tanulni tudás képességének átadását, és csak legvégül magának a tudás átadásának mágikus képességét, a világ legnagyobb felelősséggel járó, és ha tetszik, ha nem, de már-már bölcseleti hivatását, ami a legalsóbb szinteken is sokkal több, mint szimplán kitanulni egy mesterséget és leadni a tanterv szerinti anyagot. A tanítás nem gépkezelés, vagy programozás, végképp nem magoltatás és feleltetés, vagyis kondícionálás, ahogy ma. Szív, és szenvedély is kell hozzá. A tanítási munka nem pusztán életekkel, de agyakkal, pszichékkel, kiforratlan személyiségekkel és jellemekkel és tehetségekkel, vagyis lelkekkel, szívekkel, szellemekkel a kezünk alatt zajlik, és főképp nem versenyzőkkel és nem vágóállatokkal. Ezért nem lehet ezt máshogy, mint szívvel-lélekkel. De elhivatottnak sem elég lenni, sőt, továbbmegyek: még tehetségesnek sem. Mivel úgy gondolom, egyfajta tehetség is szükségeltetik hozzá, és még annál is több: valami, amit nevén nevezni talán nem is lehet, legfeljebb megpróbálni jól-rosszul körülírni, ám az úgynevezett felsőoktatási rendszer és annak legfelsőbb döntéshozói még a felvetődő gondolat szikráját is alapjában véve fojtják el, nemhogy erőfeszítéseket eszközölnének a legalapvetőbb célok és követelmények meghatározására. Úgy tűnik, hogy idáig el sem jutnak. Persze nem könnyű. De ha nem könnyű, hát nem könnyű. Akarni, merni, vállalni. És mindenekelőtt példákat keresni és meríteni. Mindenből a legjavát.

A velejéig elkorcsult és szellemileg-erkölcsileg korrumpált rendszer teljes lebontására, és új alapokon nyugvó restaurációjára már végképp senki sem mer gondolni. Önkritikát gyakorolni. Megérteni, hogy jogom van a lehetőségek közül az egyiket sem lehetőségét választani, ellenállni. Ahogy azt is, hogy mindennek ára, súlya és következménye van. Hogy nem pártkultusz és nem reform kell, és nem centralizálni kell, hanem először is feltárni és lerombolni és felelősségre vonni mindazt és mindenkit, aki és ami idáig vezetett. Tanulni belőle. De legfőképp: összefogni, odamenni a másikhoz és meghallgatni, és beszélni, még inkább beszélgetni. Együtt, és ez a legnehezebb, hogy ehhez egyet kéne értenünk végre. Legalább valamiben. Mindez legfeljebb ábránd, de azt is igyekszik mindenki mielőbb elfelejteni. A lényeg, hogy legyen feltöltve a katedra és a kollégium, végül pedig legyen valaki, aki bemagoltatja az "ANYAGOT", de már azt se, inkább csak fogja be a száját és maradjon szimplán gyerekcsősz. Másik oldalról pedig sokszor, hogy legyünk már túl rajta, és érkezzen a bér, ami persze semmire sem elég - vagyis a kényszerűség és a fásultság és a megszégyenültség. Mivel bármennyire is igyekszik fogcsikorgatva meghatározni, amit nem képes megideologizálni, vagy mindenre és mindenkire egységesíteni és érvényesíthetővé tenni (mintha létezne bármi is az emberi életben ahol ez működik), azzal ez az úgynevezett "rendszer" - megvalósulásában mindenféle rend nélkül természetesen - nem tud mit kezdeni. Az oktatás ma ezért rendszer, és ezért centralizál, ezért uniformizál, hárít és megalkuszik és bagatellizál és büntet és megsértődik, fenyeget vagy támad, és cinikus, vagy zavartan röhögcsél maga elé, a humánum legkisebb kérdésének, felelősségre vonási szándékának, a józan ész legkisebb jobbító szándékának jelére is. Látszat-rendszer és kirakatpolitika. Hivatallá degradálódott, kapcsolatát fokozatosan elveszíti nem csak a valósággal, a szülőkkel, de leginkább a diákokkal. Ahogy a politikai vezetés az ellenzékével együtt elveszíti kapcsolatát a polgárokkal és mindenfajta realitással. Lassan már kérdezni sem lehet. De ez a rendszer rendszeres kudarcait persze sosem szalasztja el a haladás csillogó-zörgő, hazug csomagolásában tálalni, mint reform, mint fejlődés, és valami "nagyobb jóért hozott áldozat". Közben igyekszik, persze díszmagyarban vagy bocskaiban, óvodásokból álló biodíszlettel körbevéve magát, kitakarni a hátteret a képen: a már oszlásnak indult disznót az ólban.

░A░ ░R░E░N░D░S░Z░E░R░

A szükségszerű és nehezen definiálható többlet, amit valahogy úgy lehetne körbeírni, hogy a szellemi gazdagodás és tökéletesedés a gazdagításért és tökéletesítésért, az életre való felkészítés, a tanulni tanítás, az elmék megnyitásának szándéka. Ezek realizálódása helyett csak egyre több darab omlik le belőle és egyre kevesebb az, ami marad. Már kevésbé példa, inkább csak funkció vagy díszlet. A párton keresztül nemzetiként definiál, sőt: átdefiniál, csakhogy a valóságban a nemzetgyarapítás nem a bal- vagy épp jobboldali politika és az egyház dominanciáját, nem a történelemhamisító félkegyelműek és kuruzslók játszóterét, nem a mindent a nemzetből levezető és a nemzethez kötni akaró szemléletet, és a nemzetit és nemzetiséget mint önmagában vett értéket jelenti. Az, hogy valaki német, magyar, eszkimó, szőke, barna, meleg, heteró, fű vagy fa, az nem egy önmagában vett érték. Ettől senki nem lesz se jobb, se rosszabb, se több, se kevesebb. Értéktársítás? Értékmegóvás? Meglehet, de akkor már hívjuk inkább önmagunk, és egymás megbecsülésének. S ennek mi sem lehet jobb indikátora egy társadalomban, mint az oktatás vagy az egészségügy helyzete. A nemzet, még a sokat hangoztatott keresztény értékrendnek megfelelő módon sem azt jelenti amit ma a kormány ért alatta, mert a nemzeti identitás és hovatartozás bár helyt érdemel, de nem önmagában vett érték, mert nem pusztán kultúra, hanem egyfelől adottság, attribútum, másfelől érzelem, harmadrészt entitás, ami folyton lüktet, pulzál, szűkül és tágul és ami gyarapítható és erodálható. Mert a nemzet, és ami nemzeti, akárcsak a mindenkori oktatás, nem dologiasítható, nem forintra és szavazatra váltható és kisajátítható, mert egyszerre értékteremtés és értékmegóvás, hagyományőrzés (elsősorban szellemi) és haladás, és mert végsősoron felette áll politikai oldalaknak és ideológiáknak, mint ahogy vallási doktrináknak és piaci trendeknek is. Mert egyszerre van társadalmi-, kulturális-, szellemi-, szociális-, gazdasági-, és egészségügyi hatása, sőt funkciója. Ma már inkább csak mellékhatása, az is többnyire negatív. De az oktatás, és benne aki tanít és aki a tanítót tanítja, végképp nem feljebbvaló, és nem uralkodó, hanem: társ, partner és mentor, és maga is tanuló. Mármint ideális esetben. De ezen a ponton is többszintű konfliktus van jelen. A szülő és a tanár szerepe közti vita, hogy kinek a szerepe a gyermek beavatása, amibe harmadik félként belép az állam, pontosabban a pártállam, és vele negyedik félként valami egészen új formában az egyház, és elveszik az érdemi vita lehetőségét, mert az állam a szerepeket is elveszi, a kérdéseket pedig direkt elferdíti és leegyszerűsíti, vagy egyszerűen elhazudja, vagy meg sem hallja, végül csak utasít és végrehajt, vagy inkább végrehajtat. A mai hatalom leegyszerűsítő, vagyis primitív. Vagyis nem optimalizál, hanem ignorál és felszámol. Mert nem felemel, de nem is csak leural és lealacsonyít, hanem a legkisebb közös többszörösre, a legkisebb ellenállás felé terjeszkedik, vagyis a nagy számokra, az olcsó örömökre és az ösztönökre és indulatokra alapoz, és az olcsó befektetésre és a magas bevételre, vagyis a stréberekre, a funkcionáriusokra, a besúgókra, az ügyeskedőkre, az alacsonyabb rétegbeli hatalommániásokra, és végülis a képzetlenekre és a betanított munkásokra. Az iskolaőr, mint jelenség, vagy a képzetlenek oktatásban vagy állami gondozásban való alkalmazása is szemléletes példák. Szimbólumai is valaminek... Pedig lehetne máshogy is. Mert a tanár elsősorban a szülőnek, másodsorban a gyermeknek társa, segítőtársa a nagybetűs Emberré és felnőtté válás folyamatában. Ahogy a szülő is egyfajta tanár, és a tanár is egyfajta pótszülő. De ma, a nemzetinek és jogállaminak hazudott, feudalizált és épp fasizálódó hangyaállamunkban, és atomizált társadalmunkban nem fiatal, gondolkodni és önállóságra képes felnőtteket nevelünk és avatunk, hanem fiatal dolgozókat: "erőforrásokat" és "fogyasztókat", s legújabban már "harcosokat".

Márpedig itt ez megy időtlen idők óta, ez az erózió, ez az entrópia. Egyet előre, kettőt hátra. A középszerűség. A felületesség, a hanyagság és a meghunyászkodás. A rögeszme, és a téveszme. A tekintélyelvűség és a képmutatás. Aztán történelmi tanulság, hogy valahogy mégis rendre a zsarnokok és a vesztesek oldalán kötünk ki. A depresszió. Hungarikum, mint az ivászat. "Emlékezetpolitika". Ami persze fontos. De nem mint önfelmentés és bűnbakkeresés. Végképp nem, mint történelemhamisítás. Felelősséghárítás. Vagyis komolytalanság, mitöbb saját létünk és identitásunk elhazudása és lealacsonyítása. Önfelmentés, és önarcrontás. Kifogáskeresés és önigazolás. Komolytalanság, vagyis infantilis vezetők és infantilis társadalom. Dac-politika, sértődöttség-politika és irigység-politika. "Ellenségmenedzselés". Aztán: harc, harc és mindenütt és mindenkiben az ellenség. "Kultúrharc" - kultúra nélkül. Ugyanazt üvöltő hasábok a vécépapír-szagú városi és megyei lapokban, és mindenhol, úton-útfélen gyűlöletpropanganda és trollfarmok. Ó hol van már a tisztesség, a harcos igazságérzet... Kíváncsi lennék mit lépnének, ezek a semmiből jött szabadrabló gyászhuszárok, ha csak egyszer az életben egy valóban elszánt és könyörtelen ellenséggel találnák szembe magukat. Emlékszem, a rendszerváltás utáni években még volt némi arca a haragnak és gyűlöletnek is, és hangot kapott mindenki, és, ha értelme olykor nem is sok volt, de lehetett legalább vitázni, kérdéseket formálni és azokat megvitatni. Felszólalni, mikor szólhattak és akik felszólaltak, azokban még volt valami, ami megmutatta, hogy még úgy és olyasmiről szólnak, ami nem ritkán felette van a pártérdekeknek és a pillanatnyi érvényesülésnek és népszerűségüknek. Épp csak azt felejtik, azaz felejtettük el - vagy sosem tudtuk igazán -, hogy a hazaszeretet oktatás-szeretet is. Tanár-szeretet. Diák-szeretet. Még inkább tudás-szeretet és szabadság- és igazság-szeretet, és műveltség- és művészet-szeretet, és végsősoron filantrópia - vagyis emberbarátiság és központúság. A haza nagyjai, akik egykor nem csak pénzüket, de sokszor életüket, és üldözöttekként akár otthonukat vagy szabadságukat is, olykor még józan eszüket is ezen értékekért, a népért, a nemzetért, a haladásért és mindenki gyarapításáért áldozták, sokuk nevével ma nem csak hogy visszaélnek, de szinte kényszeresen takaróznak és dörgölőznek velük. Emellett, hovatovább olyan neveket is leemelnek a polcról, leporolnak, és rehabilitálnak - melyeket sokszor ellen- vagy rémpéldákként kellene emlegetnünk. Hangzatos, de annál kiüresedettebb címeket és díjakat neveznek el róluk, amiket aztán saját maguknak adományoznak és magukra aggatnak, sőt, hencegnek vele, mintha tényleg létezne ebben a vezetésben még bárki is, aki tényleg komolyan venné és értené őket, vagyis a történetet. Emellett már nívóval bíró intézményeket és díjakat fokoznak le, üresítenek ki, fosztanak meg jelentőségüktől és semmisítenek meg a puszta jelenlétükkel. Amilyen a nép, olyan lenne a hatalom?

Mégsem tudunk egymás szemébe, se a tükörbe nézni. Mindig egyre nagyobb erőlködés, hogy aztán folyton ugyanazon sebeinket téphessük fel és nyalogathassuk, és közben persze ne felejtsünk el ujjal mutogatni másokra és megint másokat hibáztatni és kioktatni. Mert megint nem tettünk semmit. Legfeljebb szavakkal zsonglőrködtünk, vagy kidühöngtük magunkat. Mert megint lemaradtunk és kimaradtunk. Míg a másik oldalon markunkat tartjuk, és ha kell, zsarolunk is. Rom-politika, rom-oktatás és romépítés. Üres és arctalan vezetők, lufi-oktatás, lufi-szülők és lufi-gyerekek. Korszerűség, korszerű gyerekek. Kortünetek és kór-tünetek. Nivelláció, szegregáció és felelősséghárítás több szinten, egyszerre. "Nemzeti alaptanterv". Rabszolganevelés. Persze van bátorságuk mindezt hol modernnek, hol konzervatívnak nevezni, és olyan huncutul aljas cimkékkel ellátni, mint "fogyasztóképzés", vagy "életpálya-modell". Az ember nem tudja, hogy dühében és zavarodottságában és szekunder szégyenében hová nézzen. Még inkább, hogy mit kezdjen a gyerekével. "Munkaalapú társadalom". Az ember tárgyiasítása. Az ember már nem is személy, nem is valaki, létező is legfeljebb akkor, ha kitöltötte az összes hivatali papírt. "Humán erőforrás". Az ilyesmi hallatán az embernek összeszorul a gyomra vagy az ökle. Nemzeti elitképzés, újra-polgárosítás, feltőkésítés. A "nemzet feltőkésítése". Újgazdag oligarchák és kisstílű strómanok. Közönséges tolvajok és orgazdák. "Modern" "arisztokrácia". Vagy inkább Tesco-burzsoázia. A kulturális minimum, a közbeszéd és a vitakultúra lerántása a piaci kofák, kocsma- és börtöntöltelékek szintjére; és mindig bebizonyítják, hogy van lejjebb. A kultúrát, a köztájékoztatást a második vilagháború legsötétebb napjait idéző propaganda, az uszítás, a tévé, a bulvár, a reklámok és mulatós szintjére rántani. Már mondatokra sincs szükség, elég a vezényszó. Már nem is ünnepelünk. Nincs ünnep, ünnepség van. "Tanévnyitó-ünnepség". Nem csak mert nincs mit ünnepelnünk, hanem mert azt legalább megszervezik helyettünk. Azt is csak azért, hogy a kötelező propagandaanyagot leadják, és megmondják mi van, mi lesz, majd jöhet a zabál��s. Amíg eszik és vedel, addig se érez, főképp nem beszél, végképp nem kérdez. Ez a tömegnek való. A gittrágás, a nyalókázás, a kérődzés. A botrány és a köpködés. A focializmus. Nemzeti sznobéria és giccskultusz. Szóval úgy tűnik, hogy a nép már megválasztotta új királyát, személyi kultusza és Stockholm-szindrómája új tárgyát, egyesek fixa ideáját: a pártfőnököt. A "nagyságos elnökurat", a TSZ-elnököt, a gyárigazgatót és a porondmestert. Mellette pedig új istent is választott magának: a pénzt. Még ha kevés is; és a biztonságot választotta, ami még ha oly törékeny és illuzórikus is, hogy szinte bármikor eltűnhet bárki talpa alól a talaj, sebaj, legalább szemükbe hazudják, hogy ez nincs így. Nem baj, nem is érdekli, majd lesz valahogy. Aztán persze lesz is... Mintha sosem tanultak volna történelmet, mintha sosem olvastak volna Márait, mintha sosem mondták volna nekik, hogy attól, hogy a szart feltesszük a polcra, még nem lesz belőle se lekvár, se méz. Ma, ez a rendszernek, mitöbb tervnek csúfolt omladozó-roskadozó monstre tákolmány egyaránt traumatizál és nullifikál szülőt, tanárt és gyereket. Legalábbis úgy tűnik minden erejével erre törekszik. Tény, hogy az oktatást gyökerestül át kell alakítani és sokkal több forrást kell biztosítani számára, ami pedig az állam szükségszerű szerepvállalásával is jár. De olybá tűnik, ez a mai formájában, vagyis átpolitizáltan és megideologizáltan, jogfosztva és centralizáltan: zsákutca. Akár azt is mondhatnánk, hogy a pártállamiság, és az autokrácia mellékhatása. Mintha itt ma szinte minden az ellenkezőjét jelentené annak, ami. A hiátusokból adódóan pedig még több kényszert teremt, egyúttal módot arra, hogy a polgároknak még kevesebbje maradjon a boldogulásra, magyarán a kormány még itt is megtalálja a számítását, hogy kisemizhessen, maga alá rendeljen és akár meg is alázhasson másokat. Amikor csak kedve tartja, és ha kell, törvényt is hoz rá, valódi ellenállás híján akár percek alatt.

░A░ ░T░A░N░Á░R░

Pedig az a "valami", az a szükségszerű többlet az, ami a jó és igaz tanítót teszi, ami több, mint küldetés, több, mint tehetség, épphogy nem művészet, de semmiképp sem csak szakma. Valami mindenen - rendszereken, politikán, egyénen - átívelő, és mindenkor ezek felett álló sziklaszilárd tartásra, lelkiismeretre, és szent célja érdekében az oktatás szabadságának és bázisának minden eszközzel történő érvényesítésére való képességére van szükség. Méghozzá kompromisszummentesen, éspedig nem a tanár önmaga igényeihez és kényelméhez, ha úgy tetszik egzisztenciáljához, és nem is az aktuális politikai hatalomnak saját hatalmi igényeihez, hanem csakis a tiszta, bölcs, valós felelősséggel és súllyal bíró, mindenkori és nagy távlatokban látó és pusztán emberi tanításhoz igazodva. Ha már "keleti nyitás", példának okáért Kína 150-200 éves távlatokban gondolkodik, a sokak által rokonléleknek tartott Japán uralkodónként elnevezett korokban, melyet mindenkor szellemi, sőt, már-már költői attribútumokkal és célokkal ruház fel, de benne ember, tudás és oktatás, természet és nemzet egy értékként van jelen és szintúgy évszázados távlatokban gondolkodnak; nem csak előre, hanem hátra is. Ahogy velünk ellentétben, ők és sok más nép is, képesek uralkodókon és minisztereken átívelő, azok felett álló programokat és társadalmi konszenzusokat is végigvinni és megvalósítani. Talán mert először is komolyan veszik magukat, még inkább a jól megválasztott példákat. A szintén rokonnak tartott finnek is jól határozták meg annak idején céljaikat, és tudták, hogyan gazdálkodjanak azzal, ha kevés is, amijük van, és tudták, hogy többek közt az oktatás az, ami minden pénzt és erőfeszítést megér, mert anélkül egyszerűen elképzelhetetlen a nemzet jövője. Ki is másztak a gödörből. Kár, hogy a hatalom nálunk nemhogy 100 évben, - mondvacsináltan talán még 10 évben -, a valóságban azonban legtöbbször csupán hónapokban, legfeljebb pár évben tud gondolkodni. Kissé ironikusnak hat ez a sokszor hivatkozott több, mint 1000 éves múltunkra tekintettel. Melyet úgy tűnik, egyik politikai rendszer sem akar egy képként látni és kezelni. Nem lehetséges, hogy azért, mert voltaképp mi sem látjuk saját magunkat? Mindegyik "berendezkedés", - legyen az önkényes vagy megválasztott - csak dirib-darabokban látta és látja, kimazsolázva a neki tetsző, és épp aktuális érdekeihez és ideológiájához, - vagy ma már inkább csak marketing-kampányaihoz - kellően hangzatos elemeket, eseményeket, személyeket. Mintha csak katalógus volna. S ezt bizony az oktatásnak is, nemhogy tükröznie, egyenesen sugároznia kellett és kell. A hatalom, úgy látszik inkább szinte bármit és bárkit feláldoz a rövidtávú előnyökért és a hatalmon maradásért, és minél többet szerez és dirigálhat, annál többet akar. És minél többet tesz és invesztál és "reorganizál", - persze nem a szó építő értelmében - annál többet rombol. Kár, hogy a bölcsességet nem lehet tanítani. Pedig igen bölcs dolog a tanárt és a tudóst meghallgatni és méltányosan és bőkezűen megfizetni.

A példaként felsoroltakkal együtt, éspedig az összes eddig felsorolt pozitív tulajdonsággal együttesen kellene bírnia tanárnak is, tanárképzőnek is, egyfajta irányelvként, vagy ha úgy tetszik hitvallásként pedig döntéshozóknak is, rendszernek is. Igen, mindez nem pusztán az állam felelőssége, de az egyéné is. Mindannyiunké. Mert aki nem a hatalom embere vagy haszonélvezője, és legyen bár polgártárs, intézmény vagy szakszervezet, cinkos, ha hallgat és inkább csak kesereg vagy elfojtja magában az érzést. Esetleg - ha csak részben is, de - feladja és odébbáll. A felelősség először is a szülőé, aztán a tanáré, a gondolkodóé, vagyis a közösségé. Mert a legalsóbb, vagyis a legmagasabb szinten a szülő, és a tanár határozza meg, hogy végül milyen lesz maga a közösség. A felelősség azoké is, akik épp feladják vagy eladják magukat, vagy épp csak úgy gondolják, hogy semmi közük az egészhez. Tisztelet a kivételeseknek. Tettekre van szükség, s bár nem hiszek az erőszakban, mégis azt mondom, olykor bizony van, hogy valamiféle "tettlegesség" nélkül nem megy. Erőt kell vennünk magunkon. Sajnos úgy tűnik, tettek nélkül és önvizsgálat nélkül és bátorság és felelősségvállalás és közös társadalmi szolidaritás nélkül nem fog menni. De maradjunk a cselekvésnél. Mint az angolban az act, azaz cselekedni szó is mutatja, mely ugyanúgy jelent felvonást és törvényt is. Vagy az ebből következő action, azaz akció szó, ami tettet, cselekedetet, de műveletet, bevetést, harcot és ütközetet is jelent. Mert tudniillik a szép szavak, az éneklés, és a homlokráncoló polgári engedetlenség ideje már legalább 100 éve elmúlt. Ha pedig ma, - amikor mindenki pótolható, vagy akár felcserélhető - bárki azt hinné vagy gondolná, hogy ezek bármelyikével is vásárra viszi a bőrét, - akkor is, ha vegzálják, ha fenyegetik, ha kirúgják, vagy ha a pribékek páros lábbal tiporják a jogait -, vagy akár azt hinné, hogy mindezzel nyomást tudna gyakorolni a hatalom embereire, az azt kell mondjam, szinte gyermekien naiv. Ahogy például Krisztus sem házi süteménnyel és Lennon-dalokkal "próbálgatta" csak kitessékelni a templomból a pénzváltókat és uzsorásokat, hanem korbácsot ragadott és dühödten, de annál józanabbul és határozottabban, szó szerint kiverte a söpredéket onnan, ahová nem való. Vajon ő ma mit tenne? Bizony tettekre van szükség, nem szavak helyett, de szavak mellett, értelem és emberszeretet mellett, ígéretek helyett. Az általunk oly sokszor támadott és megvetett Romániában a tanárok két hét alatt elérték azt, amit mi egy év alatt sem tudtunk. Mert nem csak felálltak és szót emeltek, hanem mert egyszerre a többiek is melléjük álltak és nem hagyták magukat. Vajon nálunk milyen lesz a következő felvonás?

Tudom, hogy vannak ilyen igaz tanítók és tanárok, sőt gondolkodók és közösségi vezetők is köztünk, igaz kevesen, és a számuk már nem is évről-évre, de napról-napra fogyatkozik. Nekik, nektek és mindannyiunknak üzenem, hogy nem lázadni, de erőnek erejével ellenállni, és nem feladni! Soha!

Mit jelent kiengesztelődni? Semmi esetre sem a létrontást megbocsátani. Ennyire nem megyünk. Jelenti azt, hogy nincs féltés többé. A bőszültség a létrontó hatalmakkal szemben megmarad, sőt ezt fokozni kell. De tudomásul kell venni, hogy a létrontásnak nincsenek sanszai. Ez az egész itt rögtönzött és ideiglenes, hazárd és komolytalan, és nem tartható. Az apparátus csak egyet tehet, az emberiséget elpusztítja. De bármi történik is, az emberszeretet kötelező, éspedig éppen olyan határozottsággal, mint ahogy - míg a létrontás folyik, csak egyetlen tenyérnyi helyen is folyik - a kiengesztelhetetlen ellenállást fenn kell tartani. Azáltal, hogy az ember a hívásnak enged, vagy az elől elzárkózik, ítél önmaga fölött.

Az alaptétel az, hogy a pácban mindenki benne van.

Nem a legkisebb, hanem a legnagyobb ellenállást keresni. Csak azt érdemes megcsinálni, ami lehetetlen.

Hamvas Béla

Szent-Györgyi Albert tanévnyitó beszéde 1930-ból, igen beszédes, sajnos ma még aktuálisabb korrajz:

Végezetül és útravalóul pedig álljon itt egy részlet Teller Ede magyarországi látogatása során tartott egyik gimnáziumi beszédéből, 1994 környékéről:

- Az a szép, amikor valamiről, ami komplikáltnak tűnik, kiderül, hogy nagyon egyszerű. Ha induláskor hajlandók vagyunk elfogadni egy bizonyos komplexitást, magasabb szintre jutva egyszerűség lesz a jutalmunk. Hadd idézzek egy példát a művészetből. A művészetek közt a zene nagyon speciális helyet foglal el. A zenét nem korlátozza semmi, csak a konvenció. Az építészetnek közvetlen haszna is van. A festménynek van tárgya. De hogy a zenében mi szép, az csak azon múlik, bogy mi mit ítélünk szépnek. Ezt nehéz elfogadni, miközben hallgatjuk és élvezzük a muzsikát. De ha megkérdezik, hogy mi az, amit a zenében szeretünk, azt válaszolhatjuk, hogy az az egyszerűség és komplexitás kontrasztja. Ha túl egyszerű, akkor unalmassá válik. Ha túl komplex, idegennek érezzük. Ha viszont ugyanazt a témát a szonáta különböző skálákon mutatja be és azokat éppen csak, hogy fölismerhető módon kapcsolja egybe, akkor élvezzük, hogy nagyon kell figyelnünk és így figyelve fölfedezhetjük a kapcsolódást. A zene olyan játék, ami az emberi kutatás folyamatát utánozza.

#napló #vélemény #véleménycikk #saját írás #oktatás #szabadság #hamvas béla #szent-györgyi albert #teller ede