supernaturalfictions - Tumblr blog

supernaturalfictions · 1 year

Text

Getting closer

Észre sem vettem ahogyan Chris hazajön, leveszi a kabátját, befekszik mellém, sőt azt sem, hogy én magam bújok közelebb hozzá némi extra komfortért, pont úgy mikor Damonhoz bújtam. Ő mindég végigsimított a hátamon, aztán úgy helyezkedett, hogy kényelmesen el tudjak aludni rajta, miközben a hajam tövét babrálja. Aztán felébredtem és ott maradtam mellette. Jól esett ismét biztonságban kelni sok év után. Ő pedig egy mosollyal köszönt aznap reggel.

Kimászott a kanapéról, átment a konyhába, elővette a tojásokat, a bacont és az uborkát is. A kávé is egészen hamar lefőtt és én is egészen hamar találtam magamat a konyhában. A kávét elfogadtam, de enni még mindig nem tudtam, aznap legalább is biztosan nem. Chris csak azért is kiszedte az adagomat, elémtette a tányért, remélve hátha eszek valamit majd. Nem ettem. Fáradtan néztem Chris szintén kék, bár kevésbé gyönyörű és titkot rejtő szemeibe.

-Mennyit tudsz arról, hogyan kerültünk össze vele?

-Sosem kérdeztem. Se tőle, se tőled. Csak annyit tudok, hogy egyszer eljött érted és valamennyire még örültél is mert legalább Dean leszállt a fejedről.

-Gyere, fejezd azt be és mesélek neked. Úgy vélem... Úgy vélem jár neked az, hogy tisztában legyél ezzel.

-Biztos el akarod mondani? Rengeteg emléked kötődik hozzá.

-Biztos. Na gyere, elmondom neked --Chris egészen hamar befejezte a reggelit, majd elmosogatta az edényt-- Miután már itt voltam csak azért nem voltam vele ellenséges, mert Elijah Deannel kezdett el kavarni. Inkább féltem tőle, mert hiába tudtam hogy lovag, nem tudtam mire képes. Ez napokig így ment, hiába csinált nekem mindig reggelit, én azt is csak úgy mertem megenni ha háttam hol van. Időm nagy részét ebben az időszakban az akkor kijelölt szobámban töltöttem vagy a könyvtárban. Közelebb talán úgy kerültünk egymásra, hogy elkezdtük keresni az apámat és a tesómat aki a pokol uralkodója volt akkor. Furcsa jeleket kerestünk szerte Amerikában amik utalhattak vagy istenre vagy a testvéremre. Találtunk is jópárat, így Deanék mentek apa aután Elijahval és mi ketten mentünk a testvérem után. Persze néhol Sam is velünk tartott amikor mi mentünk Isten után, de többségében mi a tesómat kerestük. Az egyik ilyen volt az az ominózus bál is ahol mindenki ott volt. Sam, Dean, Castiel, Namiko, Meg, Elijah, Damon és én is. Mi ketten voltunk az elterelés amíg ők elvégezték a munka oroszlánrészét. Bár meglehet, semmi komoly nem volt, mert hamar végeztek és csak azt szerették volna látni hogyan viszonyulok hozzá ilyen körülmények közt, amikor mindenki táncol és leengedheten azt a falat amit nálad fent tartok. Mert ekkor már nagyon is tetszett Damon, csak nem voltam hajlandó magamnak beismerni ezt, mert még egy kicsit ellenségeskedtem vele. Csak egy kicsit, viccből, a négy fal közt. Ekkor még mindig nem aludtunk egy ágyban de egy szobában sem. Visszatérve a táncra, merthát bál volt és táncolni is kellet miután mindketten ittunk egy pohár pezsgőt, mi is a parkettra léptünk és elkezdtünk táncolni. Annyira nagyon jó volt... Emlékszem hol fogta meg a kezemet, tartotta meg a vállamat, nézett a szemembe azzal a gyönyörű kék tekintetével és apámra esküszöm, hogyha ember lett volna, akkor is képes lett volna elbűvölni a tekintetével. Körbe körbe az egész termen, oly könnyedén ahogy a pillangók repkednek a levegőben a törékeny szárnyaikkal, mi is úgy táncoltunk. A körölüttünk lévő emberek mind megszűntek létezni számomra és szerintem Damonnak is. Csak ő. Én. Mi. A saját kis világunkban. A tánc után pedig, mert volt egy lassúzós zene ami szintén jó volt ...

-Kitalálom. Magához húzott, mert kíváncsi volt, hogy a keringőzés után mennyire akarod eltolni magadtól.

-Pontosan. Majdnem konkrétan csak álltunk ott, de ehelyett egymást ölelve ringatóztunk, én pedig a mellkasára hajtottam a fejemet és becsuktam a szememet. Nem voltam fáradt, mert akkor már többé kevésbé visszanyertem az erőmet, de kellett pihennem, hogy az összeset használni tudjam. Volt a közelben egy olcsó motel ahol csodálatos módon mindenkinek jutott szoba. Deannek és Elijahnak egy, Castieléknek is, sőt Saméknek és nekünk is jutott szoba. Egyszerre mentünk fürdeni. Mármint úgy, hogy Meg, Namiko és én. Szerintem a többiek egymás után mentek, Deanék kivételével. Fürdés után összeültünk a legnagyobb szobában megbeszélni, hogy mikor állunk tovább a következő helyszínre, és bizony jópár sör, vodka, whiskey lecsúszott ünneplés képpen, így miután sikeresen visszamászott mindenki a szobájába, szinte azonnal ágynak estünk. Gondolhatod kik aludtak a legtovább nem? Persze, hogy mi ketten, összegabajodva az ágyban két takaróval. Emlékszem ahogy Damon a jobb kezét kinyújtva aludt el, én pedig ott találtam egy kényelmes helyet miközben hozzá bújtam. Tudnod kell, hogy akkor szoktam a szárnyamat előhívni ha biztonságban érzem magamat, vagy szomorú vagyok és nem akarom hogy lássanak. Szóval másnap reggel Sam átjött hozzánk felkelteni minket; nem mondott különösebben semmit, de láttam rajta, hogy valamit terveztek a hátam mögött. Amúgy fogadtak, de mostmár mindegy. Onnantól fogva az ilyen vadászatokon aludtunk együtt, mert itt, vagy Deanéknél nem. Nem azért mert nem mertünk, hanem volt elég hely hogy külön tudjunk aludni, bár be kell vallanom, egészen sokáig beszélgettünk akkor is. Ilyenkor már simán beszélgettem vele úgy ahogy mindenki mással is, például veled most. Aztán, hogy ez mikor változott meg, azt nem tudom.

Talán az első csók után amikor a szállásra tartottunk mindketten egy vadászat után. Mindössze csak húsz percre voltunk, de az eső úgy elkezdett szakadni, hogy még a szárnyam is átázott. Persze, kérdezheted, hogyan lehetett, amikor minden tollam megvan és mind fényes. Akkor nem voltak azok. A bukás után jópár évnek el kellett telnie mire elég biztonságban éreztem magam ahhoz, hogy itt a földön is tollat váltsak. Ami itt lassabb és fájdalmasabb olyan értelemben hogy viszket, szúr és éget. Szerintem egy ideig megint nem fogok váltani, na mindegy. Szóval hol is tartottam? Ja igen, az esőnél. Előhívtam a szárnyamat, hogy kevésbé ázzunk meg, de úgy látszik apanak más tervei voltak és csurom vizesek lettünk. Közelebb húztam magamhoz, hogy jobban el tudjam takarni az eső elől, ő pedig megfogta az államat, hogy a szemébe nézzek. Akkor ott. Mert én csak az arcát akartam megpuszilni, de Damonnak más terve volt... A motel szobában pedig a közös fürdés után aludtunk, mert én nem akartam, ő meg nem akart semmit sem elsietni, így inkább aludtunk, vagy legalább is próbáltunk, míg a mellettunk lévő szobában két ember elég sűrűn emlegette apa nevét. Na innentől már együtt aludtunk itthon és Castieléknél ha ott maradtunk, mert másnap hajnalban mentünk mindannyian tovább keresni apát vagy a testvéremet. Rengeteget keringőztünk, mentünk sétálni az erdőbe, sőt azt a volt építkezési területet is megmutattam neki, ahol Izara porhüvelyét megtaláltuk. Azóta befüvesedett es csupa gaz az a terület, de a szárnya helyén és formájában kicsi apró rózsaszínes virágok nőnek és virágzanak minden évben. Cassiel helyén pedig azok a sötétkékes apró szirmú virágok. Erdei nefelejts... Mutattam már neked?

-Idáig sosem.

-Miután megmutattam neki azt a két helyet, másnapra valahonnan sikerült neki mindkét virágból szereznie itthonra és ugyanúgy ápolta azokat.

-Szóval az első csók után ugyanannyira bújtál hozzá?

-Igen, nagyon kevés dolog változott utána annyira jelentősen és szembetűnően mert addigra már egészen jól összecsiszolódtunk. Ez volt az a pont, helyzet, nevezd annak aminek akarod, ahol már csak kérdés volt a...

Chris türelmesen várt, hiába tudta jól mi lesz Yennefer válasza. Nem merte felhozni neki, hogy őneki milyen nevet mondott Damon, hogy hogyan lehetne hívni ha megszületik. Lorenzo. Vagy Alaric. Ha lány lett volna akkor meg Katherina. Rengeteg ötlet volt a gyerek nevére, hiszen Elijah rengeteg jól hangzó nevet felhozott amiknek már csak bónusz volt a jelentése. Mert amíg Yen próbálta felfogni, hogy nincsen az a valami, amivel hónapokon keresztül vigyázott, óvta, etette, dondoskodott róla, éshogy csak pár napig tehette meg miután már a karjaiban tarthatta; ő és Elijah olyan haragot éreztek mint még soha eddigi életükben. A legifjabb Salvatore ott maradt mellette, noha ő sem tudott semmit sem mondani nagyjából, addig elment Deanékhez, mert annyit tudott, hogy angyal volt a tettes. Segíteni ők sem tudtak sokat, mert a tettes kikapcsolta az angyalrádiót és nem tudták lenyomozni hol van, így a nevét is felesleges lett volna említeni. Ami ebben a rossz volt, hogy a kettő eset eltelt idő nem volt több kétésfél hónapnál. Azon a napon Yennefer álomba sírta magát és egy teljes hétig aludt, nem beszélve arról, hogy a Damontól kapott sötétzöld, pihepuha, illatban is megegyező takarót szorongatta görcsösen. Egyszer látta a szárnyaival takarózva Yent; egy szipogó, zokogó vörös tollkupacot látott. A választ viszont hiába várta, az a mondat eléggé hosszú időre befejezetlen maradt.

-Köszönöm.

Chris odanyújtott egy zsebkendőt nekem, majd mellettem helyet foglalva simított végig a fejemen. Szerintem nem számított arra, hogy ezt is elmondom neki. Sőt... Szerintem sikerült meghatnom, mert sehogysem szólalt meg. Így megfogtam a kezet, noha ő úgy gondolta, neki kellene az én kezemet fognia.

Még aznap elmentünk a parkba sétálni egyet estefelé hogy nagyon senki ne lássa a szárnyaimat az ő kivételével, hiszen már nem egyszer látta. Tudta milyen, hogy teljesen vízálló, ha egy darab toll sem hiányzik, tudta, hogy csak akkor hívom elő ha biztonságban érzem magamat, vagy nem akarom azt, hogy bárki is lásson. Azt is tudta, hogy nagyon puha és kényelmes, mert már volt olsan alkalom amikor alvás közben jött elő. Felnéztem a későesti égre, a nap utolsó sugarai bearanyozták az ég alján úszó esőfelhőket. A békében ciripelő tücskök szépen lassan elhalgattak, ahogyan a madarak is, ez pedig felkeltette a figyelmemet éppen eléggé ahhoz, hogy előhívjam a szárnyamat, mert egyikőnk sem hozott esernyőt. Chris rámnézett, majd az égre és vissza rám, majd a hátamra terítette a kabátját egy halvány, ámde annál őszintébb mosoly kiséretében. A szélcsend lassan elmúlt és átvette a helyét a szélfúvás, majd a dörgés. Akkorra már megbánta, hogy nem hozott semmit amikor leszakadt az ég és úgy esett, mintha dézsából öntenék. Szerencséjére be tudtam takarni szárnyammal valamennyire, így inkább már csak egy helyben álltunk, várva a vihar végére.

Közelebb bújtam hozzá amint jobban elkezdett esni az eső. Részben azért, hogy jobban tudjam eltakarni, részben pedig azért, mert hozzá akartam bújni. Erre ő mégjobban elmosolyodott és nyomott egy puszit a fejemre. Kicsit déja vu érzésem volt ezzel kapcsolatban, mint amikor a történelem megismétli önmagát. Egy cseppet odébb húzódtam tőle, Chris pedig egyszerűen csak magánál tartott, miközben a hátamat simogatta lassan. Mivel az érzékeny terület volt, főleg a szárnyakkal, így kirázott a hideg és törvényszerűen csapkodtam párat velük, ezzel eláztatva mindkettőnket. Ahogy rájöttünk erre, elkapott minket a nevetés; egymás homlokának támasztva a fejünket fújtuk ki a levegőt. Pár pillanattal később a percekig tartó nevetéstől lihegtünk, de azt is abbahagytuk, mert az olyan pillanat volt. Akkor és ott jó ötletnek tartottam kezdeményezni a csókot, amit meglepve fogadott, majd némi hezitálás után viszonzott.

Otthon megkérdezte, hogy komolyan gondoltam-e azt amit a parkban adtam neki. Részben igen, mert hálás voltam neki amiért ennyire sokat segített és ezt megfogalmazni, akár szóban, akár írásban nehéz lett volna, mert úgy érezném, nem az igazat mondom. Másrészt nem, mert Damon jutott az eszembe és sz első csók. Sóhajtottam egyet, majd egy sikeres témaváltás után levettem magamról a kabátját és felakasztottam a fogasra, hogy megszáradjon. Fájt a dolog, de már egyre kevésbé, aminek igazából...örültem, mert egyre többet mozdultam ki és ettem dolgokat az ízükért. Most két szelet kenyeret ettem meg vajjal megkenve, sonkával és sajttal a tetején. Ez lehet másnak nem volt nagy dolog, de nekem igen, mert két szelet kenyérről volt szó és más feltétekről.

-Tudod... Azért nem akartam hamarabb és lehet később kellett volna ezt is... Mert úgy éreztem és érzem mintha megcsalnám, hiába tudom azt, hogy valószínűleg azt szeretné, hogy bodog legyek. Mindegy kivel, csak boldog. Azt hiszem ez volt az az ok amiért akkor és ott megcsókoltalak.

1 note · View note

supernaturalfictions · 1 year

Text

Opening up to Chris

A két szép kék szeme amely ezernyi titkot rejtett.

A szája ahogy féloldalas mosolyra húzódott.

A szemöldöke, ahogy méghangsúlyosabbá tette az arckifejezését.

A markáns vonásai ami rendkívül vonzóvá tették embernek és angyalnak egyaránt.

A várakozás, mely hiába való volt, mert nem láthatta a saját fiát.

Az a mérhetetlen szomorúság, fájdalom, düh, csalódottság és gyász amit akkor éreztem és most is amikor mindent elvettek tőlem, amiért képes lettem volna feláldozni magam, csakhogy őket láthassam.

Rengeteg hónap teltek el mindkettejük elvesztése óta és én még mindig kéltelen voltam ránézni a gyerekszobára ha nagynehezen rávettem magam arra, hogy egyáltalán kimásszak a szobánkból. Nem láttam értelmét, nélkülük már semennyire sem. Damon néhány farmerja és bőrkabátja még jelen volt a házban, de valahányszor ráneztem a ruhákra, a gazdáját láttam benne. Éppen a maradék ruhát pakoltam vissza az egyik kivételével, ami az én személyes kedvencem volt; egy szurokfekete, fényes bőrkabát, amit csak miattam hordott, amikor találtam egy dobozt a szekrényben. Szépen betettem a ruháit hajtogatva, majd elővettem a dobozt, amiben egy becsomagolt dolog volt egy boríték társaságában. Talán hiba volt kibontani. Az Ő kézírásával íródott a levél.

"Ezt az ajándékot a kicsinek vettem. Mivel mondtad, hogy a lehető legpuhábbat akarod neki, mert te odafent felhőkön aludtál es szeretnéd ha ő is érezné ezt ha már itt lent a földön kell majd élnie, így ezt ítéltem meg a legjobbnak. Abban a tekintetben is, hogy nem akartad, hogy a legdrágábbat kapja.

El sem tudom mondani, bár szavakba önteni szintén olyan nehéz, hogy mikor vártam ennyire valamit. Talán a fiam, Elijah születését, mást nemigazán. Alig várom már, hogy a karjaim közt tarthassam a kis csöppnyi rosszcsontot. Ahogy ezeket a sorokat írom, arcomon hatalmas mosoly van jelen, erről is Elijah tájékoztatott. Szerintem te is tudod pontosan, hogy utánam ő volt az aki várta Őt. A testvérét.

Remélem lesz oly kegyes a sors velünk, hogy láthassam és karjaim közt tarthassam őt es téged is amíg a halál el nem választ minket.

A lehető legtöb szeretettel, Damon"

A levél végét nem is láttam a szememben összegyűlt és lassan legördülő könnycseppek miatt. Kibontottam a csomagot és egy egészen nagy, mosolygós plüssméhecske nézett vissza rám. Még szerencse, hogy az ágyon ültem, így csak eldőltem hogy lefeküdjek és szárnyammal magamat eltakarva sírjak miközben görcsösen szorítottam magamhoz a plüsst. Órákon keresztül csak sírtam, aztán már csak a falat bámulva emlékeztem vissza az összes olyan dologra ami kedves volt nekem és hozzá köthető.

Többek közt az első olyan ölelés ahol már nem féltem tőle, vagy amikor filmet néztünk és elaludtam rajta. Amikor először mentünk ki a házból valahová együtt. Még emlékszem, mennyire féltem emberek közé menni, hiába volt pár alkalom amikor Castiel megmutatott egy kicsinyke szeletet az emberiségből és elvitt sétálni a parkba. Emlékszem arra is, amikor volt egy csomó, akkor még fel nem tett kérdésem, hogy vajon egy démon meddig képes elmenni a szerettei miatt, hogy tényleg kifordítja-e a világot és hogy tényleg feláldozza-e a szeretteiért. Az is érdekelt, hogy mennyire tud kedves, szerető, gyengéd lenni egy olyan lény akiről eredete miatt mindenki azt hiszi, hogy erőszakos és pusztán csak az élvezet miatt öl, hogy mennyire tud hűséges és védelmező lenni azokhoz, akiket szeret.

Emlékszem arra amikor még nem voltunk annyira nagyon jóban és folyton fenyegettük egymást. Éppen egy nagyon komoly ügyön voltunk rajta amit Gabriel tálalt fel a kis csapatunknak, ami állt kettő emberből, kettő arkangyalból, két démonból, egy boszorkányból, vámpírból és belőlem. Egy gálán kellett jelen lenni kettőnknek amíg a többiek elintézték a dolgukat. Volt egy lassabb szám amikor a fejemet a vállára hajtottam és behunytam a szemem. Már ott tudtam, hogy később lesz jobb is. Valóban az lett. Pár évig boldog voltam és Deanék is láthatták, hogy milyen az.

Emlékszem arra is amikor rájöttem, hogy Castiel sosem fog engem úgy szeretni ahogy én őt szerettem. Akkor ki sem mentem nagyon a szobámból és nem is engedtem közel senkit magamhoz. Olyankor elmentem az erdőbe, a kis tisztásra és lefeküdtem a puha, mohával borított földre és a csillagos eget bámultam a könnyeim függönyén át.

Most is ezt tettem volna, de nem volt hozzá semmi energiám, még ahhoz sem, hogy drága apámhoz vagy bármely másik fivéremhez beszéljek. Csak a hang a fejemben, hogy:

Segíts rajtam. Gyere el értem és ölelj át. Éreztesd velem, hogy van élet a halál után és nem áll meg a föld. Gyere vissza hozzám kérlek mert úgy érzem nélküled nincsen értelme annak hogy én itt legyek.

Apám, miért vagy velem ily kegyetlen, miért kínzol, miért veszed el tőlem mindazokat akiket szeretek? Miért fordítod fivéreimet ellenem? Miért fordítasz mindent rosszra apám amikor idáig jó volt minden?

Órákon keresztül beszéltem apámhoz, valami válasz reményében és süket füleket kaptam, egyre jobban elvesztve a kedvemet hogy éljek és a hitemet, hogy az apám a jó. Bosszúra szomjaztam, mindazért ami velem történt. Amiért lebuktam, amiért megölték azt a két lényt akikben mertem bízni.

Deannek és Samnek volt polgári esküvője és tisztességből elmentem mindkettőre; hiába volt utána egy kisebb zárt körű lakodalom, képtelen voltam ott tovább maradni, nem volt kihez bújnom ha pihenni akartam, nem volt kit átölelnem ha boldog voltam ha nem, nem volt kinek elmesélni a napom, meg hogy hogyan éreztem magam és nem volt már otthon ahová menekülhettem volna. Mert az egy dolog, hogy maradtam a házban ahol ő lakott, de nélküle nem ér semmit, kong az ürességtől. Soha többé nem hallhatom a gyönyörű nevetését, nem hallhatom a hangját; sem beszélni, énekelni, vagy akár a fülembe suttogni, hogy szeretlek. Soha többé nem hallhatom azt ahogyan szuszog miközben alszik, soha nem hallhatom már ahogy motyog álmában. Soha többé nem hallhatom már a fáradságtól és az álomtól reszelős hangját amikor miattam kelt fel, hogy megnyugtasson.

Soha többé nem láthattam a naplementébe távolodó alakját, vagy ahogy közeledik és egyre jobban kirajzolódnak a részletek rajta. Soha többet nem láttam az arcát, mely olyan mesterien lett faragva mint egy márvány Michelangelo szobor. Jobban meg kellett volna becsülnöm azokat a mosolyokat és félmosolyokat amiket a nap minden szakában képes volt villantani. Vagy pusztán azt ahogyan rám volt képes nezni amikor kicsit roszabb napja volt. Nem mondott semmit, a szeme mégis elmondta azt amit szeretett volna.

Igazából egy idő után már szinte alig kellett megszólalnia, mert tudtam ha valami nyomja a lelkét akkor mit szokott csinálni. Olyankor többségében leültünk az ágyra és kibeszéltük mi nyomja a lelkét. A beszélgetés végére mindig az ölemben nyugodott a feje ahogy a hajával játszadoztam. Mindig ott voltam neki és mindig meghallgattam ha mondani akart valamit, ha panaszkodott valakire, ha bosszút forralt, ha kibeszélt valakit.

Az is igazán emlékezetes volt amikor kaját rendeltünk és látta azt a tipikus pizzafeltétet hogy ananász. Ezek után egy fél óras kiselőadás szólt arról, hogy mi mehet a pizzára és mi nem, meghogy hol készülnek a legjobb pizzák. Aztán hitlrtelen felindulásból csinált foccacia-t ami annyira nagyom finom volt hogy az egekig dicsértem azt. Az összes olyan kaját amit ő csinált és olasz volt.

A kis mosolygós méhecske tiszta nedves lett mire rá tudtam venni magamat, hogy lemenjek a konyhába valami kaját csinálni. Fogtam egy szelet kenyeret jó vastagon megkentem mogyoróvajjal és lekvárral majd könnyek közt magamba erőszakítottam és az ablaknak félig meddig háttal lefeküdtem a kanapéra, hogy valamennyire magamba szívjam a napot. Az ajtón kopogtak, de Deanéken és Elijah-n kívül maximum csak Lucifer tudta. A legszabadabb bejárása viszont Elijahnak es Chrisnek volt; kettő "emberből" könnyű volt kitalálni ki volt az. Pláne akkor amikor már megszólalt.

-Yennefer?

Nem válaszoltam semmit csak a fejemet fordítottam az irányába, tovább ölelve görcsösen a méhecskés plüsst. Egy pillanatra elgondolkodott, aztán felment az emeletre, majd pár másodperc múlva a levéllel a kezében jött le. Az ő arcán is a meghatódottság volt látható amikor befejezte.

-Én azt mondom... --néhány percig csendben votunk mindketten-- én azt mondom, hogy akármennyire fáj is ezt kimondanom, de jó hogy nem élte meg azt a pár hónapot, mert megtalálta volna aki azt tette és kegyetlenül meggyilkolta volna. A bátyádékkal is csak azért működött volna közre, hogy hamarabb véget vessen valamelyik fivéred életének. Rengeteget változott ő maga is mióta ismert téged, elhiheted. Be sem állt a szája ha rólad vagy rólatok beszélt amikor csak Elijah és én voltunk a közelében. Rengeteg terve volt a jövőre nézve.

Leült ő is a kanapéra majd hamarosan lefeküdt mellém, tudva jól, hogy meg kell mozdítsam a szárnyam ha nem akarom hogy elzsibbadjon. Így közelebb húztam magamhoz és a szívverését hallgatva alvásba sírtam magam. Remek volt... Olyan szempontból, hogy volt mellettem valaki aki felkeltett ha rosszat álmodtam, volt valaki akihez bújhattam, hiába volt más mint Ő. Lassan simogatta a fejemet, még akkor is amikor reggel elkezdtem ébredezni mellette a kanapén. Halványan elmosolyodott majd felkelt és átsétált a konyhába, hogy valami kaját csinaljon; én továbbra is a kanapén feküdtem a méhecskét magamhoz ölelve.

Pár perc múlva a nappalit pirítós és bacon illata töltötte be a levegőt és nem tudom, hogy azért csinálta ezt, mert el akarta terelni a gondolataimat Damonról egy olyan dologgal ami az első kellemes emlékeim közé tartozik, vagy csak ezt tudja csinálni anélkül, hogy felgyújtaná a konyhát. Valahogyan sikerült kiimátkoznia az asztalhoz, ahol továbbra is a mosolygós plüssméhecskét öleltem üresen magam elé bámulva. Letettem a magam melletti székre, mert elém tett egy tányér uborkás-baconos pirítóst és reflexből a tányér mellé tettem a kezeimet, de továbbra sem tudtam rávenni magamat hogy egyek. Itt újra elkezdtem sírni, ő pedig miután felitatta a könnyeimet, lassan belémdiktálta a pirítóst.

Soha nem volt semmi bajom az evéssel, pláne úgy, hogy nem is lételemem az evés. Hiába, hogy csak az íze miatt ettem bizonyos dolgokat, most pedig ez a tevékenység komoly kihívást jelentett. Miután nagynehezen megettem a pirítóst visszafeküdtem a napsütötte kanapéra szárnykiteregetve; az ablak felé bámultam üresen.

Hiába láttam a szép zöld füvet, mintha megfakult volna, hiába ragyogott sötétzölden a sövény, mintha az is fakóbb lett volna. Hiába nőttek szép terjedelmesre a fák, mintha hullajtották volna a leveleiket. A benti növények is mintha kókadtabbak lennének, hiába kapnak meg mindent. Mintha érezte volna a ház, hogy nincsen itt az eredeti tulajdona, mintha érezte volna, hogy talán a kelleténél jobban hiányzik nekem valaki. Mert ha ő még lenne, valahogy talán könnyebb lenne feldolgoznom mindazt ami velem történt.

Hiába van ott nekem Sam és Dean, rajtuk kívül senki másban nem bízok meg. Chris Elijah legjobb haverja, Damon egyik barátja es az egyetlen olyan akiben egy bizinyos szinten megbízok. Ők hárman azok, akik ha jönnek, egyáltalán hajlandó vagyok hozzászólni, esetleg még Castiel, de neki van más kit szeressen. Apu nevére mondom, hogy szivemből kívánok minden jót nekik és védje meg őket mindenféle rossztól. Mindazonáltal én is mehettem volna hozzájuk, de nem akartam gyerekesnek látszani Dean szemében így maradtam OTTHON. Otthon, a házban amelyben már egyedül voltam.

Ezek után úgy voltam, ha meghalok, a porhüvelyem is haljon meg velem együtt mert nincs az a pénz és az a mennyiségű pszichiátriai kezelés és gyógyszer ami segítene neki feldolgozni azt ami történt. Mert mi angyalok mély nyomot hagyunk minden egyes porhüvelyünkben. Emlékszem arra amikor frissen szálltam meg a sajátomat és megigértem neki, hogy vigyázni fogok rá. Kisebb sérülésektől, mintpéldául a papírral történő véletlen ujjvágás, vagy amikor tollat váltottam és a viszketés miatt véresre kapartam a hátamat; ezektől eltekintve semmi fizikai baja nem lett. Ugyanezt a szellemi sérülésről már nem mondhattam el, mert azon kívül, hogy rá kellett jönnöm, hogy Castiel nem engem szeret, kétlem hogy annyival hamarabb feldolgozná ezt. Lehet csak egy fájó emlék lenne neki mindaz amit én átéltem, lehet ugyanúgy szomorú lenne mint én ha nekem új porhüvelybe kellene költöznöm.

Chris pedig tiszteletben tartotta azt, hogy én jelen pillanatban az udvarra képzeltem Damont ahogy füvet nyír és a sövényt formázza. Jómaga leült egy székre, amit a kanapé mellé tett, hogy tudja simogatni a fejemet, amin mindig elaludtam akár mikor csinálta, akár milyen napszak volt. A vígjátékokat is csak végigszenvedtem és ahol ő nevetett én csak egy halvány mosolyt villantottam meg egy másodperc erejére. Ha olyan film volt amiben előfordult pár romantikus jelenet, ő magához húzott, hogy kevésbé érezzem magamat egyedül, amiért én rettenetesen hálás voltam.

Valamint azért is, hogy a lehető legjobban igyekezett kitölteni az űrt úgy, hogy nem tolakodott. Csak egy icipicit, játékosan, hogy jobb kedvre derítsen. Alapvetően csak ott volt, beszélgettünk és összebújtunk. Semmi olyat nem csinált amit én nem akartam, tehát az ölelésen, az egymás mellett való alváson kívül más nem történt.

Most is csak ott feküdtem a kanapén, a méhecskés plüsst szorongatva, miközben minden idegszállal azon lenni hogy ne sírjak. Rá kellett jönnöm, hogy ugyan lehet bizonyos fontos személyek nélkül élni, az emlékük általában rettenetesen mély. Éreztem ahogyan ismét elkezdtek legördülni a könnyeim és hangosan felzokogtam merthogy teljesen elfelejtettem, hogy Chris is ott van mellettem. Mintha egy picit direkt hagyott volna sírni, aztán percekkel később leült mellém, mert nem akart jobban tolakodni.

0 notes