#igen egy szörnyeteg vagyok

[aranysziv]

mit lehetne írni egy szörnyetegről?

talán erős kezdés, igen. talán. de akármikor elkezdtem ezt a szösszenetet írni, mindig ezt az egy mondatot hagytam meg. először leírtam hosszan mindent. monológ volt, ennél is sokkal hosszabb. elmondtam, hogy milyenek voltak a körülmények, hogy mit éreztem. visszaolvasva még olyan mondatokat is találtam benne, amiket régen, a viták során számtalanszor próbáltam neki elmondani - persze, mindhiába, mintha csak a falnak beszéltem volna. (haha, véletlen belsős poén.) aztán ki is töröltem inkább. mármint az egészet. és újra elkezdtem írni. és akkor leírtam mindent, de mindent, komolyan, még csak meg se válogattam a szavaimat, tudod, folyt belőlem, ahonnan csak jöhetett, jött is, és elárasztott mindent, mint egy özönvíz. ott voltak a szavaim, a sajátjaim, a legsötétebbek, a legkegyetlenebbek, a legkíméletlenebbek, amiket csak ismerek. dühös sem voltam, nehogy azt hidd, nem szitkozódtam különösebben, de mégis kellően brutálisan írtam le mindent, ami bennem volt. mert azt csak így lehetett. és kicsit sem éreztem úgy, hogy ne érdemelné meg őket. nem azért töröltem végül, mert ne érdemelné meg azokat a szavakat. mert ne lenne szörnyeteg.

azért töröltem őket, és azért írtam át azóta újra és újra ezeket a sorokat, mert egyik pillanatban tényleg úgy gondolom, hogy van helye annak a sok fájdalomnak, és egészen terápiás jellegű tőlük ilyenformán megszabadulni, míg a másikban más érzések kerítenek hatalmuk alá, és ott nem állják meg a helyüket az előzőek. úgyhogy ha kicsapongó vagyok, akkor ezért. nem hiszem, hogy ez már valaha változna, marad ez az ellentmondás, és nekem így is jó. tudok ezzel bánni, tudok gyógyulni, tudom azt is, hogy mikor kell a tekintetemet másfelé fordítani, és ezt meg csak hagyni. még mindig nem telt el elég idő, és nem tudom, hogy mikor fog, de azt tudom, hogy azok után, amiket láttam, még mindig itt vagyok. még mindig kell írnom erről, mert itt van, bennem. tetszik vagy sem, itt van, és én érzem. néha azt gondolom, hogy van hozzá egy láthatatlan fonál, ami mindig ott lesz valamiért. akár beszélünk, akár nem, akár tudok róla, akár nem, akár látom, akár nem. mintha nem ezek számítanának, hanem hogy van valami, ami összeköt vele, és nem tudom, hogy mi az, vagy hogy meddig marad velem, de most még itt van. és én érzem. Petőfi azt írta egyszer, hogy az idő igaz s eldönti, ami nem az. azt hiszem, velem azért maradt ez a fonál még mindig, mert nekem igaz volt. és ha valamit nem bánok úgy igazán ebből az egészből, akkor az ez.

attól, hogy eszembe jut, hogy gondolok rá, hogy írok „hozzá” vagy róla, az még nem egyenesen arányos azzal, hogy azt szeretném, ha visszajönne, sőt. már egy jó ideje nem szeretném. abban a formában, ahogy elváltunk, és amit azóta láttam és tudok, miért akarnék egy ilyen embert magam mellett tudni? és ez a kérdés hatalmas fejlődés végterméke, nagyon sok erőmbe telt leírni ezt, ugyanis azelőtt soha nem tudtam rá így gondolni. akármikor elment, a következő percben már azt kívántam, hogy bárcsak újra láthatnám. régen könyörögtem, de tényleg, rendszeresen imádkoztam az Istenhez, hogy őt, én csak őt kérem; mikor nem beszéltünk, hogy beszéljünk újra, hogy legyen az életem része, ezt akartam. annyira ragaszkodtam hozzá, hogy ezt kértem az Istentől, komolyan, hogy... csak őt, ahogy van, a szívét, a testét, a lelkét. nehéz ezt megmagyarázni. szerintem ő sem érti, vagy nem is akarja igazából. vagy nem hiszi el nekem, talán nem is képes rá. szeretni akartam őt. ott lenni neki. szerettem volna, ha ő is szeret. ha ő is itt van nekem. azt hiszem ezt a történetet el lehetne mondani ezzel a négy mondattal is. van eleje, van vége, és tulajdonképpen a sorok mögött tartalmazza a lényeget is. de én még mindig írok.

az én szeretetem más. persze, mindenkié. és ezzel nem is azt akarom mondani, hogy az enyém bármivel előrébb lenne, mint másé, mert nem. de más. borzasztóan makacs. komolyan, szinte már felfoghatatlanul önfejű. a sok vita és az ördögi kör, amiben benne voltunk, amiből nem tudtunk kilépni, talán részben mind neki köszönhető. nem akartam őt elengedni, tényleg nem. azt hiszem, a veszekedéseknél a szívem voltaképpen nem is nekem szurkolt. vicces, nem? nem is csoda, hogy nehéz (volt) elrendezni magamban úgy a dolgokat, hogy a saját szívem egy hosszú, hosszú háborúban nem is engem választott, hanem valaki mást. azt akarta, hogy ő nyerjen, és ne én. a legjobbnak látott valakit, akit most csak szörnyetegnek nevezek, és ez tud ám fájni, ezért kell és kellett is az a sok idő. mert régen, mindenre talált neked kifogást. komolyan. szerintem te ezzel nem is vagy tisztában egyáltalán. minden bántást, minden érthetetlen dolgot, amit tettél, meg tudtam magyarázni magamnak, hogy miért tetted. csak miatta, csak azért, mert az én szívem így szeret, ha szeret: feltétel nélkül, vakon. aztán egy januári napon egyszer csak láttam, amit látnom kellett. mindent. így esett - mondhatnám, de valójában én kóboroltam rossz helyre. és aznap este valami megváltozott bennem. aznap este semmit nem kértem az Istentől. semmit az égadta világon. életemben először megköszöntem Neki, hogy ő már nem, hogy ő már nincs itt, hogy így alakult. hogy láthattam mindezt. hogy már értem, hogy miért tartott engem tőle folyton távol. beismertem, hogy nem kellett volna ennyi ideig húzni ezt. nem éveket, perceket nem kellett volna rááldoznom. nemhogy az időn túl a többit – ezek kavarogtak bennem akkor. minden, amiről addig is azt gondoltam, hogy súlya van, hirtelen egyszerre nyomott el. egyszerre kellett érezni minden súlyt. azóta is kutatom a mértékegységeket, mert fogalmam sincs, hogy ezt az egészet miben lehetne mérni. hogy mi volt az akkor, aznap este.

és néha most is úgy kelek fel, hogy hiányzik. nem kicsit, hanem nagyon, amikor megbénít az érzés, és nem akarsz felkelni. van, amikor túl nehéz. pedig csak egyszerű dolgokról van szó: szeretnék hozzá szólni, látni őt, tudni, hogy jól van. de aztán rögtön az a gondolat követi az érzést, hogy mégis hogy hiányozhatna valaki, aki mindennap felkel, ugyanúgy, mint én, és minden egyes nap úgy dönt, hogy mást választ, egy másik utat az életben. egy utat, amiben nem vagyunk egymás életének a része még csak kicsit sem. aztán sikerül felkelni, és a kávé felett jobban belegondolok: tényleg hiányzik? komolyan? az hiányzik, hogy mennyit sírtam azon, amit tett vagy éppen azon, hogy nem tett semmit? hogy hányszor volt olyan, hogy ő nyugodtan aludt, míg én álomba sírtam magam? még a születésnapomat sem tudja, csak ha mondtam neki. az hiányzik, hogy mennyire hálátlan volt? az, hogy nem vállalt fel, mint embert, még a barátai előtt sem, még annyi év után sem? mert biztos vagyok benne, hogy nem mesélt nekik rólam. sőt, kérte, hogy én se beszéljek róla az enyémeknek. az, hogy soha nem mondta például, hogy milyen szerencsés, hogy egyáltalán vagyok neki, vagy csak hogy létezem? vagy mondjuk bármit arról, hogy hogy érez irántam? még ha nem is az volt, amit én éreztem. meg se próbálta. hogy soha nem dicsért? az hiányzik, hogy mennyit veszekedtünk? hogy mindenkire és mindenre volt ideje, csak rám nem? hogy soha nem jöhetett szóba semmilyen jövőbeli terv, mert amúgy is "minek", meg hogy „az messze van még”, meg hogy a válasz rendszeresen az volt, hogy "majd meglátjuk", és pontosan tudtam, hogy ez a nemet jelenti? boldog voltam, mielőtt belépett az életembe. és akartam őt, nagyon akartam, Isten látja a lelkemet. megbecsülni, törődni vele, szeretni. vágytam rá, hogy ő is engem. sóvárogtam erre, mert úgy éreztem, hogy együtt, ha tényleg ott vagyunk egymásnak, akkor erősebbek lennénk mindketten. belőle hiányzik valami, ami bennem ott van, és bennem is vannak hiányosságok, amit tudom, hogy ő tudott volna pótolni. tanulhattunk volna egymástól, vágytam erre, tényleg. de nincs rá szükségem. egy olyan szörnyetegtől, amilyen ő, pláne nincs rá szükségem. megy másképp, jobban. egyedül is, ha kell, vagy mással. de nem veled. soha nem veled.

leírhatnék mindent most, ahogy korábban. hogy mit láttam, hiszen ez érdekel, le merem fogadni. tudni akarod, hogy mi a titok, hogy mi az, ami miatt ennyire nehezen jöttek a szavak. ami ezt váltotta ki, hogy gyökerestül változott meg az, amit rólad gondolok, ahogy irántad érzek. neked éveid voltak, hogy meggyötörj, ahogy csak tudtál, és mégse sikerült elérned, hogy igazából úgy tekintsek rád, ahogy te szeretnéd. összetörtél bennem mindent, amit csak tudtál, amit csak lehetett, de nem a szívemet. mert az ugyanúgy szeretett. és utáltad. most meg szörnyetegnek nevezlek, és egy porcikám sem ellenkezik. de mégsem akarom leírni, amit tudok. megtettem, elmondtam valakinek, de nem neked, és nem így, nem ebben a formában. és az az egy épp elég volt. nem kínzom magamat fölöslegesen. ez vagy te. végül is mindig mondtad. és végső soron mindig igazunk lesz, bármit is mondunk magunkról. az agyad keresi az igazolásokat, és ha nincs, hát, teszel róla, hogy legyen. tettél. azt mondtad nem vagy jó, hogy nem vagy olyan jó, mint amilyennek én hiszlek, amilyennek én látlak. és elkövettél mindent, hogy tényleg ne legyél az. csakhogy ezzel majd neked kell együtt élned, nem nekem. mert az ember elmehet bárhova, akárhova, de mindenhová magával viszi saját magát. és ennek hagyok időt, hogy megértsd. mert valamikor egyszer, amikor ismerkedtünk még, elmondtad, hogy milyen vagy, és hogy milyen nem szeretnél lenni. én emlékszem rá. és te vajon?

na és amikor az egyik legjobb barátnőm is érintett lett a világodban, vagy annak egy kis szeletében, az egy utálatos dolog volt, még most is az egy szinten, mármint nekem, mert a lány tudta, ő tudta, hogy ki vagy te. pontosan tudta, mert évekig hallgatott és gyakorlatilag sokszor a vállán sírtam miattad. többek között nyáron is, azon a koncerten, mert történetesen még ott is vele voltam. ennek ellenére mégis megtette. megteszi néha azóta is. meg te is. bár nem tudhattad, nem tudhatod, hogy ki a lány, ez igaz. de ez nem mentség. mert ott a többi, a minden, a hatások, amit annyiszor próbáltál elmondani, de sosem sikerült, a tengerről, meg a folyókról, mindig csak erről hadováltál, ahelyett, hogy a nevén nevezted volna a dolgokat. a legtisztább vízű forrás, mi? azóta párszor a lány próbált közeledni felém, néha még válaszoltam is. de eltoltam magamtól. amennyire csak lehetett. én ebben nem akarok részt venni. és látni sem akarom. azt meg pláne nem akarom végignézni, ahogy hazudik. a két szemembe. mikor tudom. valahogy nekem nem ez a szint. és nem kellenek ilyen emberek. már könnyebben engedek, könnyebb a búcsú is. főleg ha tudom, hogy ennyit jelentek a másiknak. (mennyit?)

de igen, itt most róla van szó igazából, szóval, visszatérve rá, írtam neki, itt a bizonyíték, csak lefelé kell lapozni éveket, mert néha szerettem azt gondolni, hogy van még kihez. legalább az emlékéhez. vagy annak az emlékéhez inkább, aki nekem ő volt. amit jelentett. de valahogy mindezek után csak... nem is tudom. átértékelődött, azt hiszem. finoman fogalmazva ugyan, de át, igen. felülíródott! ez talán még jobb szó. egyszer dühös voltam, és azt írtam, hogy jobb lesz nekem nélküle. csak egy ehhez hasonló szösszenetbe kiírtam magamból. a pillanat hevének nevezném, vannak néha ilyenjeim, hogy leírok valamit, amit le kell akkor írnom, hirtelen vagyok, de utána el is múlik az érzés, nem gondolom komolyan. akkor épp nem beszéltünk, nem is gondoltam, hogy majd olvassa azokat a sorokat, mégis kaptam tőle egy üzenetet, hogy ő is úgy gondolja, hogy jobb lesz nekem nélküle. én meg akkor már, persze, rögtön ellenkezni kezdtem, hogy azok a szavak nekem nem ugyanazt jelentik, mint neki, mert más nyelven beszélünk, és más a habitusunk is. azt mondta, hogy igen, ebben egyetértünk, mert mi ketten, ő meg én, tényleg külön nyelveket beszélünk, külön mondatokban, véletlen fátyolba bújtatott közös metszeten. szépen mondta, minden szavát megjegyeztem amúgy is, amiket valaha hozzám intézett, még a verseiből is tudok idézni, de ez külön megragadt valamiért. kértem, hogy az én nyelvemen olvassa, ha már úgy tesz. reméltem, hogy ebből az egy mondatból érti majd, hogy még ha most épp hullámzok is, és haragszok rá, nem volt az olyan komoly. hiszen mégiscsak róla volt szó, és én szerettem őt. azt mondta, hogy történik mindennap, az én nyelvemen. emlékszem, mosolyogtam, mikor olvastam, úgy éreztem akkor is, mintha ott lenne az a hülye fonál, és érti, érti, amit mondok neki. csak annyit kérdeztem tőle akkor, szinte nevetve, az összes haragom elszállt addigra, egy szó sem volt igaz már a szösszenetből, hogy menthetetlen, és hogy ugye mondtam-e már. azt mondta: tudom, mondtad már rengeteg. tökmag, így hívott.

lehetne most is így, ahogy akkor volt. mondhatnám, vagy utalhatnék rá, hogy nem mondtam komolyan, hogy ezek közül semmit sem gondoltam komolyan, hogy csak túl forrófejű vagyok, láttam valamit, és egyszerűen ki kellett adnom magamból, mert ez vagyok én. de nem tehetem, ezúttal ez más. tényleg megláttam benne a szörnyeteget. és most hagytam magamnak időt, vártam, hogy elcsendesedjek, hogy amikor tiszta a fejem, és nem vagyok épp hurrikán, akkor hogy látom őt, hogy emlékszek vissza rá. hogy mit mond a szívem. de ahogy telt az idő, ez az érzés megmaradt. most már csak ez maradt nekem: ő egy szörnyeteg. és egy szörnyeteg után nincs mit érezni, nincs mire emlékezni, nincs miről írni.

ezzel együtt biztos fogok, hiszen bennem itt van, de valahogy már semmi sem ugyanaz. és az a sok minden, az a rengeteg minden, aminek én jelentőséget tulajdonítottam, az már nincs. és látom a nevét, és csak megrázom a fejem, hogy nem, mert nem. és nem. és aztán tényleg nem. pedig annyi mindent szeretnék neki mondani, de nem neki, nem neki, érted. régen azt mondta, hogy soha nem lesz olyan, hogyha én keresem őt, akkor ne válaszolna majd. megígérte. én sosem tettem neki ilyen ígéretet, de egyszer sem, fel sem merült bennem konkrétan, hogyha keres, akkor ne válaszolnék majd. még akkor sem, amikor minden felelősséget rám akart tenni, amikor azt mondta, hogy bár ő nem bírja megállni, hogy ne keressen, nekem kellene erősnek lennem, és nem válaszolnom. gyűlöltem ezért, hogy ezt mondta. hogy kérhetett tőlem ilyet? úgy fájt. nem, ez még most is. mintha nem tudta volna, hogy mit érzek, hogy mennyire mélyen érzem. gyűlöltem érte. gyűlöltem azért is, hogy többször is mondta, mintha elsőre nem lett volna elég súlya. gyűlöltem, hogy benne komolyan az volt, hogy akkor vagyunk erősebbek, ha meg tudjuk állni, hogy beszéljünk egymással. hogy szerinte ez az erő. hogy szerinte komolyan ez az erő. de így utólag belegondolva... kinek mi volt a lecke. vagy kinek mi lesz - ebből az egészből. a borzalmakon keresztül megtaníthatott minket a szeretet és a ragaszkodás egyetemes együttállására. akár. vagy nem. és csak szörnyeteggé változtatott minket. vagy legalábbis egyikőnket.

sajnálom. őszintén sajnálom. annyira szerettem volna megmutatni neked, hogy van más út. te meg én sokban különböztünk régen is, most aztán pláne, de volt azért olyan, amiben hasonlítottunk. bár sokszor hercegnő mondjára viselkedek, nincs szükségem arra, hogy megmentsenek, igazából nincs. inkább két csata között jól esik egy otthon. valaki, aki ezt tudja nekem biztosítani. hagyja, hogy megbírkózzak az előttem álló feladatokkal, de ha meg kell pihennem, akkor ott van. az én szememben te is ilyen voltál. és ez akartam lenni neked. szerintem ez az erő. vagy ez is az. azóta volt alkalmam megtapasztalni, hogy igazam volt. így könnyebb. jobb. és van benned egy gondolat, hogy te is jobbá akarsz tőle válni. és tudsz is, ott van a fejlődés, én mindennap látom magamon. és örömmel tölt el, őszinte örömmel. nem másért, hanem magam miatt, de ha én ragyogok, akkor másra is hatással vagyok, és ez jó érzés, nagyon jó. melegséggel tölti el a szívem, és olyankor nem fáj. olyankor tényleg nem. bárcsak látnád, néha ezt kívánom. sokszor elképzelem, hogy rólam gondolkozol, de csak mert szeretném látni, hogy milyen vagy olyankor. vajon hogy maradtam meg benned? vajon én is meghaltam számodra? vajon te érzed a fonált? vajon létezik még, ott van benned az, akit szerettem valaha? vajon tudnál még jó lenni? pár év múlva szeretném, ha eszedbe jutnék, és a szavaim, minden szavam, még ha sok is, és az, hogy én tényleg hittem benned. csak ez. hogyha egyszer minden fény kialudna, ha teljes lenne a sötétség azon a horizonton. akkor az, amit én éreztem, ahogy én láttalak az én szemeimmel, és az hogy hittem benned, az mind egy-egy csillag lenne, vagy akár maga a hold. szeretnék a hold lenni. és ha most nem is, legalább akkor majd megérted. ez jó lenne, nagyon jó.

[szenvedellyel-szeretni1]

- Utána mi történt?

- Cristhina

- Utána mi történt?

- Cristhina nem értem, hogy mire jó ez

-Semmire nem jó ez. Komolyan, hogy lenne ez jó bármire

- Nem azt mondtam Crishtina

- Ne mondogasd a nevemet

- Helyre akarom hozni. Helyre akarom hozni megteszek bármit amit csak akarsz de ez... Arra kérsz, hogy bántsalak, hogy kínozzalak a részletekkel

- Arról, hogy lefeküdtél egy másik nővel

- Igen

- Minden részletet tudni akarok. Ha helyre akarod hozni tudni akarom, hogy történt.

- Mi értelme?

- Mi értelme? Az az értelme, hogy tudni akarom. Az az értelme jogom van tudni

- Nem. Nincs jogod. Ehhez nincs

- Mint feleségednek jogom van tudni mit tettél

- Én nem csinálom ezt. Nem fogom elmondani a részleteket. Megcsaltalak

- Igen

- Megcsaltalak. Szörnyű dolgot tettem. Tudom. Tudom hogy szörnyű dolgot tettem. De ezt nem csinálom tovább. Nem fogom elmesélni neked életem össze hibáját, hogy eldönthesd szörnyeteg vagyok e

- Akkor tünés

- Oh azt akarod hogy elmenjek? Akkor maradjak vagy menjek?

- Ez rajtad múlik.

- Azután történt, hogy ott hagytuk a terápiát. A kórházban ismertem meg.

- Hogy hívják?

- Komolyan mondom nem emlékszem.

............

- Talán könnyebb lenne ha szerelmes lennél abba a lányba

- Nem lenne könnyebb

- De az lenne. Világos lenne és tiszta. Elhagynál engem, miatta. Kiszerettél volna belőlem mert beleszerettel, és így az ágyban nem tudtál volna uralkodni magadon a szerelem miatt

- Cristhina nem lett volna könnyebb

- Csak szex volt?

- Csak szex. És csak egyszer

- Ah nem értem.

- Mit nem értesz?

- Nem értem hogyan volt. Nem értem, hogy miért feküdtél le egy másik nővel.

- Cristhina nem tudom. Én magányos voltam mert veszekedtünk és féltem, hogy mi lesz velünk és aztán berugtam és aztán rettentő nagy hülyeséget csináltam. De az emberek hibáznak. Én is hibazom és te is hibazol.

- Ha most megint az abortusszal jössz ha azt akarod mondani, hogy azért csalta megmert elvetettem a gyerekedet

- Azért feküdtem le valakivel mert megbántottál

- És vissza akarod adni?

- - nem Cristhina

- Vissza akartad adni. Atya ég te vissza akartad adni.

......

- Szóval... Majd jövök és öö elviszem a maradékot.... Jól van. Szia

- Szia

- Mindig szeretni foglak. Te vagy életem szerelme, sosem fogok mást szeretni.

- Még a nevére sem emlékszel.

- Vigyázz magadra.

S8e19

[drakvuf]

Esti chill

#macska #bogyó #igen lebasztam a földre a zoknim #igen egy szörnyeteg vagyok

[bracedfangirl]

Okay so this is basically just a test because I wanted to try it

I'm gonna write a ninjago fanfic in hungarian, specifically a part of the scene where Morro explains possession and soul types to the ninja in my FM AU.

If you guys would like a translation after, please let me know.

-----------------------------------------------

"Gondolom tudjátok, hogy a megszállást is tanítják a szellemeknek, csakúgy mint a harcot meg minden mást."

Morro hangja szokatlanul halk és nyugodt volt, és a ninják összenéztek, gyanakvó és félő tekintetekkel.

"Hát azt gondoltuk, hogy ezt nem csak úgy tudod a semmiből, de hogy érted azt hogy tanítják? Mint valami katonai kiképzés?"

"Őszintén szólva nagyrésze elméleti tudás... Amolyan... Emberismeret, amit mélyen, évekig tanulsz mielőtt a lelki harcról egy szót is szólnának neked."

Jay kissé izgatott tekintete kiüresedik.

"Évekig csak ilyen lelkizős dolgokat tanultatok? Elég unalmasnak hangzik..."

"Annyira azért nem volt gáz... Sőt rengeteg témát kifejezetten élveztem... Sokáig az alap dolgokat, mint az alapvető lélektípusokat meg minden ilyet csoportosan tanultunk egy 500 vagy 600 éves csókától..."

Kai szeméből nem szűnt meg áradni a gyűlölet, de valamennyire nyugodtan kérdezett vissza:

"Aztán mi lett? Azt mondták a haverjaid hogy valami kiválasztott lettél."

"Igen, manipuláció órán kibukott hogy tehetséges vagyok benne, és a magasságos egyből egy magán mesterhez küldött. A fickó olyasmi volt mint Sensei, de nem titkolózott és mindig őszinte volt."

"Ő tanított harcolni?"

"Nem... Ő ilyen... Pacifista volt... A technikákat megtanította, de rengetegnél könyörgött hogy ne használjam senkin. Gyakorolni sem volt hajlandó velem. De nem ez maradt meg nekem belőle, hanem ahogyan a lelki személyiségeket és a gyenge pontokat bemutatta... Érthetőbb és tisztább volt..."

Zane örök kíváncsiságát ez már felkeltette, de mielőtt szólhatott volna, Nya kérdezett.

"Milyenek ezek a... Lelki személyiségek?"

"Az emberi lelkeknek 4 nagy típusa van, meg van egy 5. kategória ami nem is emberi lélek, de néha akként születik. A 4 típuson belül még vannak változatok, amik pontosan ezeknek a lelki személyiségeknek a milyenségét szabják meg."

"Mi ez az 5. típus?"

"Azt akkor magyarázom el, ha elmondtam hogy milyen a többi. Úgy fogjátok megérteni ti spirituális analfabéták. És az az utolsó csoport elég fontos, és akarom hogy rendesen felfogjátok."

Kai nehezen, de visszafojtja a válaszát.

"Melyik az első?"

"Az első a trego... Nem annyira gyakoriak de egyszerűek és könnyű őket felismerni... Vakmerőek, türelmetlenek és aggresszívak. Van belőlük vörös, narancssárga meg sárga. A vörös a legaggresszívabb, a sárga a legtürelmetlenebb... Nem olyan bonyolult velük küzdeni, csak kapd el azt aki fontos nekik, és a megszállásuk gyerekjáték lesz. Kai például egy tipikus vörös trego, lerí a képéről."

Kai szikrákat szóró szemmel felpattan a farönkről-

"Egy szót se Lánghaj. A teaháznál ottmaradtál az öcsédet megmenteni, pedig könnyedén megölhettelek volna. Ilyet csak egy olyan vörös trego csinál, aki khale."

"Mi a tököm az a khale?"

"... A lelkeken ilyen kidudorodások vannak... Ezek tartják fenn a fontosabb emberi kapcsolatokat. Normál esetben mindenkinek 3 van. 2 khale, egy semleges. A khale az vagy olyan kapcsolatot tart fenn amiben te vagy valaki lelki idősebb testvére, vagy valaki a tiéd. A semleges foglalkozik az összes többivel."

"Szóval ez a lelki testvérség előnyt élvez például a szerelemmel?"

"Igen... Főleg ha vagy olyan szerencsétlen mind Zöldike és fekete szikolnak születsz-"

"Az a következő?"

"Nem... Az az 5. csoport. És Lloyd személyiségéből ne kezdj el következtetni. A fekete szikolok nem így működnek. A következő a tria, a leggyakoribb lélektípus. Abból is 3 féle van. Türkiz, narancssárga és fehér. A türkiz akaratos, aggresszív, de gondoskodó... Trego taktikával viszont könnyű legyőzni... Nya pontosan ilyen. Makacs, könyörtelen, de kedves."

"Ezt meg mégis honnan a picsából tudod?!"

"Onnan ahonnan a szamuráj barlangod helyét, hát honnan bazdmeg, az öcséd fejéből!"

"Ha még egyszer a szádra veszed tócsát csinálok belőled!"

"Akkor soha semmit nem fogsz tudni sem róla, sem rólam. Ami ha tényleg meg akarsz ölni elég hasznos lenne. Na mindegy, a narancs tria elég fura... Olyan semmilyen mégis felismerhető. Erős akarat, és kedvesség jellemzi. Önzetlen és kitartó. Ilyeneket a legjobb megszállni, mert lehet velük rendesen egyezkedni. Cole szerintem ilyen, de nem vagyok benne teljesen biztos... A fehér tria elég érdekes... Rengeteg könyvben úgy említik mint a "mesterséges lelket", mert ezek kiegyensúlyozottak, türelmesek és jószívűek. Kicsit túlságosan is... Velük is lehet egyezkedni. Zane biztos, hogy fehér tria, ami hát... Erősíti a mesterséges lélek elképzelést..."

"De Lloyd is olyan volt mint egy olyan... Narancs tria..."

"Pontosan. Először azt hittem az is. Ha tudom hogy fekete szikol, hozzá sem nyúlok, egy olyannal szembeszállni kész öngyilkosság..."

Ez a mondat minden tekintetet Morrora vont, és nem csak azért, mert a hangja hirtelen megtelt egy haragos rettegéssel.

"Mindegy... A következő a dzsída... Ezek szerintem a legfurábbak. Nincs belőlük sok, de nagyon könnyen ki lehet őket szúrni. Van kék meg sárga. A kék sétáló depresszió, a sárga sétáló szorongás. Ezeket békén kell hagyni, ha egy ilyet szállsz meg a végén neked kell pszichiátriára menni. Tudom hogy nem egyértelmű, de Jay valószínűleg egy sárga dzsída. Csak ő el tudja rejteni a szorongást humorral... Szar humorral, de legalább működik."

"Hé, a vicceim egész jók-"

Kai gúnyosan félbeszakítja Jayt, és ha a tekintet ölni tudna, Morro rég szétfoszlott volna.

"Te mi vagy? Fogadjunk valami instabil szörnyeteg.'

"Nem jársz messze az igazságtól. Én egy keydro vagyok, egy zöld hogy pontosabb legyek. A keydróknak állandóan hangulatingadozása van, és kicsit hiányzik belőlük az empátia. Nagyon aggresszívek, makacsak és kitartóak. A zöldeknek, mint nekem kevesebb hangulat gondja van, de köcsögebbek vagyunk. Vannak még a szürkék, ők nem olyan aggresszívek, de végetelenül makacsok. A keydrók inkább megszálló szellemek, sinderek szoktak lenni."

"Akkor ezért választott téged... Keydro, tehetséges és bosszúszomjas..."

"Igen... Néha kicsit talán kihasznál de... Nem nagyon tehetek ellene sokat... Végül is, a magán mesterrel megmentett..."

"Mitől?"

"Attól a szörnyetegtől amit a megszállás teremtett az öcséd lelkéből."

Erre a mondatra mindeki megfagyott, mereven, félve nézve a szégyent sugárzó szellemet.

"A fekete szikolok nem emberi lelkek. Nem tartoznak ehhez a világhoz. Van annyi emberi tulajdonságuk hogy néhanapján embernek szülessenek, de eredetileg a túlvilág őrdémonai. Nekik van egy 4. dudorjuk is... Ezzel érzékelik a betolakodó átkozott lelkeket. A jelenléttől ez a dudor éget és fáj nekik... Megőrülnek tőle, ezért támadnak. Nincs kötött személyiségük, mind egyediek, és inkább ösztönlények. Tudnak beszélni, de nem szoktak. Ninjago... Túl instabil nekik, és előbb utóbb kiszakadnának a saját testükből... Ezért azok akik halandók lelkei lesznek, választanak 2 khalét... De nem úgy mint egy ember, hogy ez változhat az idők során. Ők egyszer döntenek, és mindörökre... De az így hűséges khalék óriási hatalmat kapnak. Egy emberi lélek manipulálható, irányítható. Egy fekete szikol nem. Ők csak a khaléik parancsait tűrik meg, de annak szó nélkül engedelmeskednek. A khale, mert egyensúlyban tartja a szikolt, hatalmat kap arra, hogy bábként irányítsa lelki jelekkel... Persze a legtöbb khale erről nem tud, és egyébként sem használná ki... És egy kicsit visszatérve a nem emberi lélek részhez... Az emberi lelkek ember méretű és alakú formával rendelkeznek. A fekete szikolok nagy, szárnyatlan sárkányok, amik gyakorlatilag sűrű árnyékból vannak. Nem szellemek, mert a víz nem árt nekik, és aludniuk kell. De nem is halandók mert nem lehet őket elpusztítani..."

"Várjunk... 2 khale?... Én vagyok az egyik... De ki a másik?"

"Rólad Lánghaj már azonnal tudtam hogy te vagy az egyik... De hogy ki a másik azon napokig gondolkoztam... Akkor jöttem rá hogy Nya amikor Lloyd a nővérének nevezte."

"Akkor... Tudtunk volna uralkodni rajta?"

"Igen, sőt, ha tudnátok hogy kell, még a túlvilágról is vissza tudnátok rángatni... De gondolom ilyet nem tennétek..."

Jay látható kellemetlenségében megpróbál, legalább egy kicsit témát váltani, épphogy nem megremegő hanggal.

"Mit tanítottak neked még ezekről?"

"Azt hogy bármi legyen ne szálljak egyel se szembe. Ha belefutok egybe, meneküljek. De persze kicsit... Elbíztam magam... Mondjuk jól jártam vele, mert Lloydnak volt egy rohadt nagy és érzékeny lelki sebe, amivel harcképtelenné tudtam tenni néhány órára... De... A jelenlétem őt is az őrületbe kergette, egyre aggresszívabb és kiszámíthatatlanabb lett... Kezdtem félni hogy egy olyan szörnyet hozok létre, amit nem fogok tudni legyőzni... És még ott vannak azok... Azok az emlékek is."

"Mégis milyen emlékek?!"

"Végignéztem az életét, hogy gyenge pontokat találjak. Találtam, nem is egyet, de rengetegszer magamat láttam benne. Egy szerencsétlent akivel kibaszott a sors... Mondjuk tanultam valami hasznosat is..."

"Mit?"

"Én vagyok az első és egyetlen sinder, aki tudja hogy kell legyőzni egy fekete szikolt. Egyébként a megoldás egyszerűbb mint gondolnátok... A szikolok a khaléikra támaszkodnak stabilitásért. Ha csak az egyik meghal, a szikol is meg fog, néhány hónap múlva. Ezt nagyon jól tudják ők maguk is. Szóval... Keresd meg a khalet, és végezz vele. Csak ezt egyszerűbb kiagyalni, mint kivitelezni... Mivel tudják hogy ez a gyengéjük, minden erejükkel védik a khaléikat..."

"Hogy érted ezt?!"

"Azt Lánghaj, hogy az egyetlen ok amiért még élsz, és nem öltelek meg a hegyen, az hogy Lloyd khaléja vagy, és kitört hogy megmentsen."

Morro ekkor feláll a helyéről, és lefejti a válláról a köpenyét, hosszú, vágáshoz hasonló sebhelyeket felfedve.

"Ezt kaptam az öcsédtől, mert megpróbáltalak megölni. Úgyhogy nagyon ajánlom hogy ezt megháláltad neki azzal hogy eldugtad a hulláját, mert ha Helena megtalálja... Akkor az az aggresszív és kiszámíthatatlan démon, amit az öcsédnek nevezel rászabadul a világra."

#ninjago #ninjago au #ninjago angst #ninjago kai #ninjago morro #ninjago cole #ninjago jay #ninjago nya #ninjago zane #ninjago fanfic #ninjago fanfiction #my fic #fatal mistake au #lets hope this works out...

[szociopata]

26. pszichoterápiás foglalkozás

- Mondjon valamit - szólalt meg az orvosom a vonal másik végéről, mikor már túl nagy volt a csend. - Például mesélje el, hogy mit tenne Vele.

A szemem felcsillant, de ő ezt nem láthatta.

- Meggyilkolni Őt, olyan lenne, mint egy keringő, ahol én diktálom a lépéseket, ő pedig úgy lépked a biztos halál felé, ahogyan én szeretném. Varázslatos lenne, a rettegés a gyönyörű szemeiben, ahogy hajtincsei az arcára ragadnának a rászáradt vértől. Látni a tekintetén, ahogy tudatosul benne, hogy mekkora szörnyeteg vagyok valójában, hogy pillantásából eltűnik a szeretet, helyét pedig félelem és gyűlölet veszi át. Tudja, egyszerűen remegek a vágytól, hogy…

- Hogy megölje Őt? - hallottam a hangján, hogy aggasztja amit mondtam, akármennyire próbálta visszafogni.

- Nem ez a helyes megfogalmazás, de valami hasonló, igen. - ismertem be bármiféle megbánás nélkül. Közben a körülöttem lévő embereket figyeltem, minden porcikámmal azon voltam, hogy ne essek nekik, ne okozzak nekik fájdalmat, mert nem lehetett. Nem feleltek meg.

Én Veled akartam keringőzni.

[fekete-gellert]

De ki öntözi majd a rózsákat?

      A holdfény bágyadtan nyaldosta a függönyök szélét. Lankadtan, álmosan, életkedvtelenül. Ő is részeg volt, akárcsak én. Hiába táncolták körbe a csillagok, nem mosolygott, nem ragyogott, még rájuk sem emelte egyszemét. Hasonlítottunk, talán annyiban ütöttünk el egymástól, hogy ő céltudatosan kelt és nyugodott le, míg én, szerencsétlen nevenincs porhüvely alkoholban és saját melankóliámban fetrengek éjjel és nappal, nem számított, hogy milyen napszak van. Oly régen nem számított már semmi. Volt egyáltalán idő amikor igen? Vagy emlékszem még rá? Dereng valami homályosan, de annyira összeköt az érzés veled, hogy nehéz felidézni, mert elnyomod és tudatom beszűköl. Ha eszembe jut az akarás csalfa délibábja, akkor a te vidám szemed is társul hozzá, ha csak haloványan is, de visszaköltözik belém az élet rögvest kíséri a gondolat, hogy mennyire szeretlek. Az, hogy milyen elkeseredetten, fájdalmas gyötrelemmel, ami szétszabdalja az embert, de szeretlek. Ezzel a vékonyka nyomorúságból kovácsolt ezüstlánccal, amit akaratlanul akasztottál a nyakamba tartasz itt, rég nem fogod, én mégsem vagyok képes lerázni magamról. És ilyenkor újra a halálba akarok menekülni a kínlódás elől, amit véletlenül okozol emlékképeiddel.     Olyan nevetséges belegondolni, hogy az egész csak egy véletlen volt. Egy kínos pillanat, egy kukából kihalászott cserép rózsa és egy félsoros Ady idézet, ennyi kellett hozzá, hogy örökre magadhoz és a léthez láncolj. Mindezt egy nap leforgása alatt. Elég volt rám mosolyognod és én a falnak mentem, Szonja! Milyen kár, hogy te más miatt rohantál a vesztedbe. Akkor is, amikor először találkoztunk érte sírtad ki a két szép fekete szembogarad. Aznap én is sírtam, elkeseredettségemben és tehetetlenségemben. A két elveszett lélek egymás mellett támolyogva szedte össze megmaradt darabjait, szíveink összekaroltak, úgy becézgették a másikat, hátha életre kap az egyik. Az enyém szárnyakat bontott tőled, már semmit nem érzékeltem a világ kiábrándítóságából. Ketten szívtunk el egy cigarettát. Semmiért sem mertem volna bevallani neked, hogy ez az apró mozzanatod, hogy közvetlen utánam ér ajkadhoz a csikk, majd megint az enyémhez mekkora örömet is okoz. Már akkor elhatároztam, hogy mindent megteszek neked, csak te is légy boldog, mert te igazán megérdemelnéd. Ki az a szörnyeteg, aki megfosztana egy angyalt a boldogságtól? Mert az voltál. Egy angyal. A magad százhetvenkét centiméterével, barna hajaddal, gyöngymosolyoddal, amit ritkán mutattál meg a világnak és azzal a tintafekete pillantásoddal, amiért a kútba ugrottam volna. Azon a furcsa, köddel terhes levegőjű novemberi délutánon többször vállamra dőltél. Hol sírva, hol a semmibe meredve, mintha csak keresnéd, hogy merre hagytad a fényt a szemeidből, ami most halszerűen, tükörsimán pislog. Ha ilyenkor néztem rád a lélek is kiszaladt belőlem – ez ilyen távlatból megszokott jelenségnek tűnik, mostanra már csak hálni jár belém. Újabb cigaretta járt kézről kézre, szemem sarkában könnycsepp bujdokolt, ajkaimon beletörődött és elgyötört mosoly. Rám néztél, arcod eltorzult. Érthetetlen. Nem is tudom, hogy miért méltattál egyáltalán ilyen csekély mimikára is, de jól esett, megnyugodtam egy kicsit, fontosnak, számottevőnek éreztem magam tőle. Lassan hömpölyögtünk utcáról utcára, néztük a színtelen tömeget és a kirakatok suhanó árnyait. Rajtad meggypiros kabát volt, kezedben egy általam hajnaltájt töltött, kissé gyűrött staub, az én hónom alatt egy virulóan mosolygós cserepes rózsa. Te adtad. Nem érdekelt, hogy visszaszaladtál érte, hogy kiszedd a szemétből, sem az, hogy másnak szántad, mert már az enyém volt. Én kaptam, tőled. Olyan bolond voltam és vagyok, hogy egy egyszerű virágtól olyan földöntúli örömet éreztem, hogy beleremegtem. Ott szorongattam a barnás cserepet, óvtam széltől a pozsgásan piruló szépséget. Azt képzeltem te vagy az.     Sokáig nem találkoztunk utána. Esetleg a fájó emlék miatt, amit egymáshoz kötöttünk reménytelenül elveszett helyzetünkben, de az is lehet, hogy csak kerültük egymást. Pedig én mindennél jobban vágytam rád. Nem is tudom, hogy honnan de tudtam a lakcímed. Egy apró, lakájos, amennyire rendetlen annyira szerethető albérletben laktál az első emeleten, a belvárosban. Késő este tűntem fel muskátlitarkította ablakod előtt, mint egy eltévelyedett jelenés, aki az utat, a fényt keresi. Te voltál az éjszakában aranylóan világító mécses én pedig a csüggedt moly, akinek te vagy az egyetlen melegsége a végtelen acélhideg feketeségben, amit az emberi rossz sző sűrű vászonba.  Szégyenlősen és tétovázva kopogtam be a balkonon és rázkódva hadartam el azt a két sort, amit addig mantrázva mondogattam odafele; „Meghalnánk, mondván: Bűn és szenny az élet, Ketten voltunk csak tiszták, hófehérek.” – elmosolyodtál. Kecsesen kinyúltál a párkány takarásából a kinn uralkodó, csillagtalan, személytelen estébe, hogy megsimíthasd arcom. Olyan gyönyörűséget soha nem láttam. Fehér, karcsú ujjaid selyemsálként tekergőztek közelebb, szemed sarkában kis nevetőráncok mosolyogtak, hátad mögül mézszínű surlófény vetített rád dicsfényt, hajad köré glóriát. Pislognom kellett, akaratlanul én is feléd nyúltam. Meg kellett érintselek, vagy nem hiszem el, hogy valóságos vagy.     Hetente találkoztunk és hiába hívtad ezeket elmésen ’randevúnak’ mind a ketten tudtuk, hogy ezek csak apró jelei annak, hogy élünk és így tudatjuk a másikkal. Szonja, angyalom, tudd, hogy téged jobban féltettelek mint magam. Te többet éltél, mint én és többet láttál az emberi gyarlóságból… nem ide való voltál. Én sem, de úgy éreztem megérdemlem a szenvedést, a földi kárhozatot, amit elviseltem. El kellett viselnem. Egyszer azt mondtad, hogy én tartalak életben, milyen komikus, hogy ez pont fordítva volt. Azt is mondtad, hogy szeretsz, nem tudom, hogy igaz volt e, de szeretném azt hinni, hogy nemcsak az emberséged mondatta veled…     Olyan szeretettel imádlak és gyűlöllek, hogy az felemészt. tudtad mennyit jelentesz nekem, mégis elszakadtál tőlem, pedig te kötöztél magadhoz. Soha nem éreztem ekkora űrt és bánatot, mint most, ami olyan mintha minden lélegzetvétel alkalmával megfordulna a világ és hegyes aranytűkként szúródna belém a felismerés, hogy ma is felkeltem és élek. Nem akarom kinyitni a szemem, úgy is csak a nyomort látnám és a földre árnyként kivetült gúnyos poklot. Az ilyen estéken, mint a mai a falakon démonaim suhannak át, az egyszemű Hold sajnálattal pillant át a kurta-furcsa függönyökön én pedig keserű szeszbe és versekbe fojtom a fájdalmam és magam, nem mintha nem fuldokolnék nélküled eléggé, hisz süllyedek egyre lejjebb és lejjebb az önutálat és a magány sulykos mocsarába. Miért is élnék? Meghaltál. Most már meghalnék én is… De akkor ki öntözné a rózsákat?

#novell #novella #szomorú #nők

[troger]

Konok Péter (fb):

PÁRTÁLLAMPÁRTI EMLÉK

- Kovács Zoltán kommunikációs akciócsoportvezető elvtársnak, mély megvetéssel -

1986 volt, lassan kifulladt a nemlétező szocializmus, mint egy hatalmas, rozsdásodó, csupa vas és lánc és ékszíj gőzgép, ami valamikor erőteljes és rémítő volt, de azután rávert a fejlődés, lassan magára maradt, bár még akadt, aki szénnel pakolja, szuszogott és dübörgött, és nem lehetett biztosan tudni, hogy egy nagy robbanással szétveti-e a kazánt az eltömődött szelepekben feltorlódó gőz, vagy csak szétesik az egész randa masinéria, és a gimnáziumban kihirdették, hogy elvtársak jönnek "fentről", és diákfórumot tartanak.

A diákfórum roppant igézően hangzott, bár az iskola, ahová jártam, a maga módján meglehetősen liberálisnak számított, napirenden voltak a botrányok, és mi úgy gondoltuk, lassan ideje, hogy beleszóljunk a dolgokba, hogy legalább úgy csináljanak, mintha, és különben is, dicső bosszantani a filisztert, úgyhogy lelkesen készültünk.

A diákfórum témája a bős-nagymarosi vízlépcső volt, hogy majd elmagyarázzák nekünk, hogy ez a természetzabáló, brutális szörnyeteg, a Dunaszaurusz, ahogy titkon sokan nevezték, miért lesz jó és üdvös, boldog jövőnk záloga és energiafüggőségünk vége. Mert hát ugye egyre közkeletűbb lett a vélekedés, hogy ekkora ordenáré gazemberséget mégsem lehet megcsinálni, és a hatalom kissé megriadt attól, hogy ilyen közvélekedések vannak, illetve hogy van egyáltalán olyan, hogy közvélekedés.

Nem ehhez voltak szokva, na!

Néhányan alaposan utánaolvastunk a témának. Kiképeztük magunkat a Duna-kör anyagaiból, szamizdatokból; én a bátyám révén, aki hidrogeológus szakember volt, még a Vízügyi Tudományos Kutatóintézet vonatkozó anyagaihoz is hozzájutottam. Teljes fegyverzetben mentünk a diákfórumra.

Két elvtárs érkezett hozzánk. A. elvtárs megnyerő mosolyú, apró, mozgékony emberke, B. elvtárs nagyobb, nehezebb, stabilabbnak látszó elvtárs. A kerületi p��rtbizottság megbízottja - aki az egyik legjobb barátom anyja volt - a közönség között foglalt szerény, de nyomatékos helyet, mellette a gimnázium egyik tanára segítette a nevekkel, hogy képben legyen.

A. elvtárs volt a beszélő fej. Hosszan és semmitmondóan ecsetelte, hogy mennyire boldogok "ők", amiért párbeszédet folytathatnak "az ifjúsággal". Hosszan és semmitmondóan ecsetelte a tervezett vízerőmű előnyeit. Mikor végre befejezte - B. elvtárs már egy ideje jelentőségteljesen szedelőzködött -, és kifelé indult, felálltam.

- Lennének kérdéseink.

- Kérdések? - lepődött meg A. elvtárs.

- Igen, tudja, párbeszéd. Eddig ez pártbeszéd volt. - A. elvtárs, B. elvtárs, a tanári kar egy része és barátom anyja gyilkos tekintettel meredt rám. Én sosem voltam különösebben bátor, de akkor is úgy voltam vele, mint manapság, hogy "ezektől" nem vagyok hajlandó félni. Meg hát, igaz, ami igaz, mindig exhibicionista voltam kissé.

- Kérdezzenek - csikorogta A. elvtárs.

És jöttek a kérdések. Nem is annyira kérdések voltak ezek, hanem kérdőmondatokba szerkesztett, precízen adatolt ellenérvek. Vagy provokációk, ha úgy vesszük. Ők úgy vették.

Utánam a megtervezett koreográfia szerint a többiek is felszólaltak, gondosan adagolva a tényeket: ivóvíz-bázis, a Szigetköz talajvíz-szintje, a Budapest fölötti csápos kutak, hozamok, várható természeti károk.

Barátom anyjának kezében szinte füstölt a golyóstoll, a mellette ülő tanárnő súgta neki a kérdezők nevét. Csak egy pillanatra állt meg a kezében az a toll, amikor a saját fia következett, aztán még vadabbul írt tovább. Érdekes, ezért egyszerre becsültem, és undorodtam tőle.

A. és B. elvtársak egyre idegesebbek lettek. Mikor véget ért a mutatványunk (mert végső soron mutatvány volt önmagunk előtt, sajátos spektákulum, a beleszólás gyakorlása), A. elvtárs a mikrofon felé indult, de az addig hallgató, vörös fejű B. elvtárs felugrott, szabályosan hátrapenderítette, és maga lépett a pódiumra.

- Akkor induljunk ki abból, kedves gyerekek, hogy amit a Párt és a kormány akar a magyar népnek, az csak jó lehet!

Én nem éreztem magam "kedves gyereknek". A demonstráció pedig világos volt, a miénk is, az övék is.

- Köszönjük, ilyen alapon nincs több kérdésünk - bólintottam.

- Köszönöm - bólintott ő is.

A dolognak sok következménye nem volt, csak egy elégséges magatartásjegy az év végén.

A gőzgép valójában még rosszabb állapotban volt, mint ahogy akkor gondoltuk. Hamarosan szétesett, semmi robbanás. Sose gondoltam volna, hogy még viszontlátom: átfestve, kicsit megreparálva, itt-ott áramvonalasabb karosszériába burkolva, másutt még régebbi alkatrészeket beépítve.

Hangosabban dübörög, mint akkor. Alaposan kenik a kerékfogakat. Az A. elvtársakat és a B. elvtársakat. A névsort írókat, a neveket diktálókat. Forog a gép. Szennyez. Zabál.

De azok a szelepek, azok most sem fognak ám a végtelenségig kitartani, kedves gyerekek!

Vannak még bőven kérdéseink.

#konok péter

[helyzetkomikum]

Laura (XIX. rész)

Nem hittem el. Nem akartam elhinni, hogy egy ilyen egyszerű szó, ilyen igaz lesz egyszer. „Elmúlik.” –mondta mindig apám, mikor épp azt újságoltam, hogy milyen jól vagyok, és végre boldog. Csak így, egyszerűen, semmi különösebb hozzáfűzni valóval azt mondta nekem, elmúlik.  Most pedig a könnyeimmel küzdök. Nem tudok, nem erre az egy egyszerű szavacskára gondolni. Annyira elhittem, hogy majd menni fog ez a boldogan, amíg meg nem. Elhittem, hogy csend lesz, hogy új élet, meg tiszta lap. Új lakásba költözés, meg a vele járó izgalom.  -          Kidobjam? -          Hagyd, majd én. Ki vettem a kezéből a virágot, de megszúrt a tüskéje. -          Ó, a francba –gyorsan a számhoz veszem a vérző ujjam, és a kukához sietek. -          Nem hiszem el, hogy megint kezdi ez a rohadék!   -          Tudod, túl szép volt ahhoz, hogy ezt el lehessen hinni. -          Fel kell jelentenünk. Ez nem mehet így tovább! Én ezt nem bírom. Féltelek, és ebbe lassan beleőrülök.   -          Igen? -          Igen! -          Engem csak ne félts! Elegem van nekem is belőle, de ezt most nekem kell elintézni – Ahogy ezt kimondom, fogom is a kabátom, felhúzom a tornacsukám, és a táskámért nyúlok. A táskám mélyén lapuló apróságról nem szóltam neki. Jobb is. Már nem vagyok az a kis védtelen, mint akkor este. -          Hová mész? -          Elvarrni a szálakat. -          Mi? -          Te pedig itt maradsz! És bármi is történjen, nem mozdulsz! -          Laura! –hallom, hogy hív, de már ajtón kívül vagyok. A rózsa nem egyedül jött, egy kártyával érkezett, ezt persze nem mutattam meg Endrének. „Várlak. Ott. Ma este 20:00.” Ennyi állt rajta, és nekem ez pontosan elég volt. Nem sokára nyolc, a forgalom szerencsére már csendesebb, így még bőven van időm a hídra érni. Igen, arra a bizonyos hídra. Ahol minden majdnem véget ért, ahol minden elkezdődött.   -          Állj meg ott, ahol vagy! –szólok rá, amint közelebb lépne. -          Nem akarlak bántani, kérlek csak hallgass meg! -          Akkor sem akartál nem igaz? – nézek rá, közben a zsebemben szorongatom szerény kis önvédelmi eszközöm. -          Nem tudom, hol is kezdjem. -          Az elején, Bálint! –a torkomban dobog a szívem, de hallani akarom, mit akar mondani. -          Sajnálom. Egy szörnyeteg vagyok. Én, nem tudom, hogyan tehetném jóvá. -          Jóvá? –fakadok ki. -          Tudom. Sehogy, épp ezért most látsz utoljára. Elbúcsúzni jöttem.   -          Értetlenül nézek rá –közelebb lép a korláthoz, és mire észbe kapok, már a híd szélén áll. -          Bálint! –kiáltok rá. -          Sajnálom, Laura! Még utána lépek, de késő. Nem érem el. Az emberek sikítását hallom, de csak tompán mindent. Valaki mentőt hív, én pedig csak állok, és nem hiszem el. Lenézek a vízre, de semmit nem látok. Minden fekete, csak a város fényei tükröződnek vissza róla. Kutatom, hátha felbukkan, de csak a szél fodrozza a víz tetejét, sehol semmi mozgás. -          Én, én nem tudom, hogy…Én… -          Jól van, csak nyugodjon meg! –rohan hozzám az egyik járókelő. -          Nem sokára itt vannak a mentők, semmi baj nem lesz –fogja meg a vállam egy nő. -          Olyan gyorsan történt, nem tudtam, én nem tudtam… -          Csak lassan, hölgyem, és mondja el, mi történt pontosan! –faggat a helyszínre érkező rendőr. -          Egyszerűen leugrott, én pedig nem tehettem semmit. Túl messze voltam. Én, én… sajnálom –hadarom el, a szívem olyan gyorsan ver, attól félek, kiugrik a mellkasomból, és leveti magát ő is a Dunába. -          Felvesszük a vallomását, várjon itt! Egy mentős rám terít egy takarót, mintha ez bármit is segítene. Remegek, de nem a hidegtől. Várok. Majd nem sokára meg is érkezik a vallatóm, akinek megint csak azt mondom el, amit az előbb kíváncsiskodó kollégájának. Hazudhattam volna, hogy nem ismerem, talán könnyebb lett volna, de sokk alatt leblokkol a hazug agyféltekém. Szóval elmondtam, hogy együtt dolgoztunk, meg hogy mióta ismerem. És, hogy viszonzatlan szerelmes volt belém, de a zaklatásról hallgattam. -          Értem, rendben. Köszönöm, és fogadja részvétem. -          Ennyi? -          Hmm? –fordul vissza. -          Most már elmehetek? -          Mentősökön múlik –int az egyik mentősnek a rendőrnő. -          Jól van? -          Mit gondol? –nézek rá felhúzott szemöldökkel. -          Ha nincs rosszul, hazamehet. -          Igen –erősen bólogatok. –Jól vagyok. Jól vagyok, jól vagyok –mantrázom tovább magamban, amíg a kocsimhoz nem érek. Vége van. Most már igazán vége van. De akkor miért sírok? –kérdezem magamtól, miközben a könnyeim törölgetem.   -          Laura! -          Vége van, Endre –rohanok be egyenesen a szobába. -          Mi? -          Vége. -          De minek? Mi történt? Ugye nem? -          Mi? -          Ugye nem csináltál semmi hülyeséget? -          Nem. -          Mond már, mi van! –ráz meg, hogy magamhoz térjek. -          Leugrott, onnan ahonnan én is majdnem. Bálint, öngyilkos lett. -          Te találkoztál vele, anélkül, hogy szóltál volna? Mégis mit gondoltál? Bajod is eshetett volna! -          Nem hallod, amit mondok? Meghalt! –emelem fel a hangom. -          Hallom, de kicsit se érdekel. Megérdemelte. -          Meg –sírom. -          Megölt az ideg, annyira aggódtam érted –húz magához. -          Vége van, Endre –szorítom magamhoz még erősebben. -          Vége –ahogy ölelem, érzem, hogy a remegésem végre alábbhagy, és elönt a nyugalom.   Nem akarom elhinni, de igaz. Már a hírekben is benne van: -          A fiatal férfi leugrott ma este a Szabadság hídról szerelmi bánatában, és a kiszemeltje végignézte –olvassa a szörnyű hírt a bemondónő. -          Kikapcsoljam? -          Ne, hagyd csak! Hallani akarom, mit hordanak össze. -          Főzök egy teát addig, jót fog tenni –szalad ki a konyhába. Alig ferdítettem az igazságon, és a média se túlzottan színezte ki, ami jó hír.  -          Laura, az ott nem…? –lép be a szobába a bögrével, közben a képernyőre mutat. -          De igen, az ő, Kornél, de mit keresett ott? -É 

UI.: Tudom, tudom régen volt Laura... Kövezzetek meg. :( 

#Novella #Laura #Endre #magyart #írás #saját #Budapest #Híd #vég

[istenhoztanightvaleben]

21. rész – Európai emlék

[Az epizódot itt lehet meghallgatni/letölteni, a “Direct download” feliraítú linken.]

Akassza fel egy olyan hely térképét a nappalija falára, ahová sosem fog elutazni! Rajzoljon rá új utakat! Tépjen le vizeket! Várjon, amíg megérkeznek a hiradósok!

Isten hozta Night Vale-ben!

Teddy Williams, a Desert Flower Bowlingpálya és Játékterem tulaja bejelentette, hogy éjjel-nappali őrszolgálatot teljesítő milíciát toboroz az ötös pálya bábuszedő része mellé, ami alatt a földalatti város elterül. Az őrszolgálatot egy sor hazafias önkéntes fogja teljesíteni, akik talpig felfegyverkezve zárják majd körbe a teljes bowlingrészleget. Teddy elismerte, hogy ez a szokásosnál kissé nehézkesebbé teszi majd a bowlingozást, és lehet, hogy a ligajátszmákat át kell majd szervezni… vagy illegálissá tenni. De hozzátette, hogy ez igen csekély ár a biztonságért cserébe.

A biztonság egyébként 2 dollár 25 centbe fog kerülni, ennyit szeretné ugyanis, ha minden jóravaló Night Vale-i polgár fizetne neki, amiért ilyen fontos védelmi feladatokat lát el az eltemetett városból érkező ismeretlen, de feltehetően félelmetes agresszorok ellen.

Szemtanúk látták az Apacs Nyomolvasót a bowlingpálya mögött, amint éppen heves beszélgetést folytatott egy drapp kabátos férfival. A Sheriff Titkosrendőrségének jelentése szerint túl halkan beszéltek ahhoz, hogy hallani lehessen őket, és ezúton szeretnék emlékeztetni városunk polgárait, hogy hangosan és szónokiasan beszélgessenek, közben forduljanak kifelé, és gesztikuláljanak színpadiasan, hogy megkönnyítsék, és egyben érdekesebbé is tegyék számukra a megfigyelést.

A drapp kabátos férfit „megjegyezhetetlenként” írták le, de feltehetően valamiféle férfi az, akinek arcvonásai és végtagjai is vannak.

Az Apacs Nyomolvasót „igazi baromként” írtam le, épp most, én.

Hallgatók, az első lágy, tavaszi szellők visszarepítettek főiskolás éveimbe, és eszembe juttatták azt a késő tavaszt, amit Európában utazgatással töltöttem. Igazi mérföldkő ez minden fiatal életében, aki megengedheti magának, és igazán hálás vagyok, hogy nekem megadatott ez a lehetőség.

Emlékszem a csodás, Svitzben töltött időre. Svitz, lévén a lankás dombok és hamiskás hangokat fúvó szellők országa, tökéletes úti cél erős testalkatú, hallucinációra kevéssé hajlamos utazók számára.

Útitársam és én egy kedves kis kétágyas vendégházban szálltunk meg, egy meredek domboldalon álló farostlemez-kunyhóban. A lejtő miatt társam folyton nekemgurult, aztán mindketten kigurultunk a kunyhóból, és lebucskáztunk a domboldalon, amíg egy tüskékkel és illatos, rikító kék virágokkal teli szakadékban meg nem álltunk. Eztán felcaplattunk a domboldalon, visszafeküdtünk, aztán az egész kezdődött elölről.

Mennyit nevettünk!

A helyzetet kissé különössé tette, hogy nem emlékszem, hogy lett volna útitársam Svitz előtt vagy után. Vajon ki lehetett az? Ki tudja? Akkor teljesen normálisnak tűnt az egész.

Azt sem tudom, mennyi időt töltöttem Svitzben a dombon legurulással és felkapaszkodással. A szellővel szálló dallamok, a virágok megrészegítő illata, és hogy folyton késő éjszaka volt, igencsak megnehezítették az idő számon tartását. De úgy egy évtizednél nem lehetett több.

Végül az egyik esésünk alkalmával bevertem a fejem, és mire magamhoz tértem, már egy másik országban voltam. Éveket öregedtem, és akárkivel beszéltem, senki nem tudta, merre van Svitz, de még csak soha nem is hallottak róla.

Mindenesetre elbűvölő ország, és szerény véleményem szerint minden európai utazónak látnia kell, ha képes megtalálni.

Trish Hidge a polgármesteri hivataltól a mai napon sajtótájékoztatót hívott össze, melynek során egy rikító noeonszínűre festett, villódzó fényekkel feldíszített teherautó előtt állt, és elszántan tagadta annak létezését.

A tagadást percekig folytatta, az összegyűlt tudósítók hosszadalmas faggatózása ellenére is – bár hozzá kell tennünk, hogy a legtöbb kérdés a teherutóra mutató ujjak és felvont szemöldökök formájában érkezett.

Miss Hidge később elismerte, hogy a sajtótájékoztató csak arra szolgált, hogy erősítse tagadási képességét, melyet folyamatos gyakorlással kell formában tartania, és amelyről szintén azt állítja, hogy nem létezik. Később hallották, amint letagadja az eget, egy szerető istenség létezését és a tojásokat.

„Tojások nem léteznek.” – mondta. – „A-aa. Mutassanak egy tojást! Az nem is tojás! Mi az a tojás? Magát meg ki engedte be ide?”

Simone Rigadeau, a Night Vale-i Főiskola Földtani Intézetének szeméttárolójában élő hajléktalan a mai napon közleményt adott ki, mely szerint a világnak már vége.

„A világnak úgy harminc-negyven évvel ezelőtt lett vége” – firkantotta egy Subway-es szendvics csomagolópapírjára. – „Nem tudom, mi ez az izé, amiben most élünk, de biztos nem a világ. A tudósok nem hajlandóak utánanézni a dolognak, mert ők sem valódiak. Pulykás, extra emmentálival.” Azt hiszem, ezt az utolsó részt egy Subway-es szendvicsművész vagy valamelyik segédje írhatta még korábban a papírra.

Nos… provokatív kijelentések ezek a Földtani Intézetben lakozó legnagyobb elmétől (mióta a városvezetés életveszélyesnek nyilvánította és kiüríttette az épületet).

Valóban véget ért volna a világ? Mit jelent a világvége egyáltalán? És honnan szerezte Simone ezt a Subway-es csomagolópapírt, mikor a Subway éttermeknek rengeteg bejárata van, viszont egyetlen kijárata sincs? Ahogy a mottójuk is mondja, „Subway. Ezernyi út befelé, kifelé egy sem. Egyen frisset! Egyen szörnyen, szörnyen frisset! Szörnyen, elképesztően, förtelmesen, rémisztően frisset!”

Ennek a világvége-sztorinak a folytatásaként most hallgassuk meg élőben egy akváriumi szivattyú hangját!

[Egy akváriumi szivattyú hangja.]

Most pedig térjünk vissza homályos, szépiaszínű európai emlékeimhez!

Egy másik ország, melyre (természetesen nagy szeretettel) emlékszem vissza, Franchia. Franchia, a boltívek országa. Lenyűgöző látni, hogyan élnek más kultúrák, és kizökkenni néha berögzült Night Vale-i szokásainkból. Franchia kiváló példa erre.

Egy kultúra, melyben nincsenek is emberek, egy népesség nélküli ország – csupa ősi kőboltív, többszáz négyzetkilométernyi boltív, melyek keresztezik és kitámasztják egymást. Szél süvölt a keskeny sikátorokban, amint a magányos utazó kamerával a kezében fedezi fel a tágas, üres városképet.

Nem kell idegen nyelveket beszélnie annak, aki Franchiában kommunikálni szeretne. Csak kiáltsanak többször „Helló!”-t hosszú szünetekkel tagolva, és hallhatják saját, válaszra se méltatott kiáltásuk visszhangját visszatérni Önökhöz a göcsörtös, omladozó boltívek mélyéről.

Milyen szép is, ó Hallgatók, a kultúrák közti párbeszéd!

Természetesen akármilyen jó mulatság is volt egy pokrócba bugyolálva nézni a csillagokat az olcsó bor ködén át a hosszú franchiai éjszakákban, egyetlen utazás sem tarthat örökké. A végére meg voltam győződve róla, hogy nem vagyok egyedül a labirintusban; hogy valahol a boltívek közül egy szörnyeteg les rám. Órákig álltam egyhelyben, hallgattam a szél zúgását, a mozgás legapróbb zaja után fülelve a boltívek távoli termei között.

Elmenekültem Franchiából, kétségbeesetten rohantam a határhoz, egyik zsákutca után a másikba ütközve, míg hevesen dobogó szívvel át nem értem a következő országba, és térdre rogytam a vidéki füves lankán, ahol már nem voltak boltívek, mert soruk a határnál hirtelen megszakadt.

És esküszöm, Hallgatók, esküszöm, hogy az átkelés pillanatában éreztem, hogy egy karom karcolja végig a hátamat. Esküszöm, éreztem ahogy Franchia nyughatatlan szelei felforrósodnak és átnedvesednek – a szörnyeteg lehelletét pár centire a nyakamtól.

Látogassanak hát el Franchiába, de vigyázzanak a szörnyeteggel, amit talán csak elképzeltem, de talán nem.

Közlekedési híreink következnek.

A Night Vale-i Közlekedési Hivatal tájékoztatott minket, hogy a 800-as út bizonyos szakaszain építőmunkások settenkednek. Kérik az arra közlekedőket, vezessenek lassan ezeken a kijelölt területeken, mivel védősisakos munkások fognak mindenfelé fel-alá gurulni a földön, végtagok és tátott, lihegő szájak hullámzó tömegeként.

A közlekedési kihágásokért járó bírságok összege ezeken a kijelölt területeken kétszeres. A kijelölt területeken kívül a bírásgok összege szokás szerint négyszeres.

A Közlekedési Hivatal ezen kívül arra is megkért, hogy olvassam fel a következő utasításokat tartalmazó közleményt, méghozzá pontosan úgy, ahogy ide le van írva. Szóval:

Ezüstsólyom – Rézfejű – és az Ürge Aktiválni. Ismétlem. Aktiválni. Végrehajt - Küldetés - Alfa - November - Zulu - Zéró - Egy - Három Halálos kimenetel elfogadható.

Nem tudom biztosan, mit jelent ez, de ha Ön értette, kerüljön el egy idegesítő bírságot, és tartsa be… akármit is tartalmazott az imént közvetített parancs.

És ne felejtsenek el biztonsági övet viselni! Igazán divatosak, és könnyedén beszerezhetőek, csak ki kell vágnia őket autójából, és máris mindenféle kiegészítőt fabrikálhat belőlük.

Most pedig egy üzenet a szponzorainktól:

Hét fény az ablakban Hét fény a teremben Hét fény, hét fény, mindent összevetve

Hat hang a dallamból Hat hang a siratódal Hat hang, ami leszámol a vágyaddal

Öt menekülőút Öt út lezárva Öt út, mind törött és árva

Négy szó a suttogás Négy szó a füledben Négy szó, amitől elönt a rettenet

Három ujj koppant Háromszor a falon Három koppanás, ahogy egyre halogatod

Két tágra nyílt, rettegő szem Két szem félve hunyorog Két szem nyílik, de nincsen semmi ott

Egy fény az ablakban Egy fény a teremben Egy fény, egy fény, mindent összevetve  

Taco Bell. Élj többet!

Visszatérvén még egyszer a kellemes nosztalgiázgatáshoz: Európa többet is kínál, mint műemlékek nézegetése, műemlékekkel való beszélgetés vagy műemlékek nyalogatása. Az emberek az igazán fontosak.

Emlékezetes találkozásban volt részem a kicsiny alpesi országban, Luftnarpban.

Hosszú, vonatozással, valamint egy hideg és sivár hostel felkutatásával és becsekkolással töltött nap állt mögöttem, és már nagyon vágytam egy tál meleg ételre és jó társaságra. Emlékszem, lementem a helyi sörözőbe, ahol a tátott szájú, hamuszürke bőrű tulaj lefagyva bámult rám. Ahogy mindenki más is a helyiségben. Szájuk már-már rajzfilmbe illően nagyra volt tátva, áthágva az ismert orvostudomány törvényeit.

Kértem egy tállal az általuk legfinomabbnak tartott fogásból, majd hozzátettem egy gyors legyen szívest a helyi nyelven, így jelezvén, hogy igyekszem beilleszkedni, és nem a szokásos undok amerikai turista vagyok. Torkukból válaszul szívélyes hörgés tört elő, és meg se mozdultak, amíg én kimentem a konyhába, és felfaltam párat a kevésbé penészes krumplik közül, néhány rejtélyes, kissé savanykás kolbásszal együtt.

Ezután magukra hagytam őket, hadd hörögjenek csak tovább helyi nyelvükön, az emberi iszonyat karikatúrájába merevedve, és úgy éreztem, nem csak egy jó vacsorával lettem gazdagabb, de néhány jó baráttal is.

Óriási hírek a tudomány világából!

Tudósok bejelentették, hogy felfedezték a világ leghalálosabb pókját – egy mindeddig ismeretlen fajt, melyet észrevenni legalább olyan nehéz, mint a csípését túlélni. Úgy tűnik, a példányra éppen az Ön holttestének vizsgálata közben bukkantak rá.

Azt mondják, Ön a szenvedés mintaképe volt, bőrét megannyi lüktető, haragos színfolt borította, és… öhm… tudják mit? Bocsánat, ez a tudósítás a jövő hétre van. Jaj, minden olyan zavaros lett, mióta a távirati iroda elkezdett időgépeket használni! Na nem baj. Emiatt a hír miatt most még egy pár napig nem kell aggódni.

Most pedig lássuk az időjárást!

Visszagondolva, Hölgyeim… visszatekintve, Uraim… visszagondolva és -tekintve európai körutazásomra, érzem, ahogy lassan rám ereszkedik a bánat.

Persze részben nosztalgiáról van szó. Visszatekintek fiatalabb énemre, aki buzgón vetette bele magát európai kalandjaiba, és akkoriban még leküzdhetetlennek tűnő akadályokon verekedte át magát, melyek ma már csak egy ártalmatlan történet alkotóelemei. A nosztalgiával az a helyzet, hogy nem azok iránt érezzük, akik egykor voltunk, hanem azok iránt, akik nem. A valaha nyitva állt, de meg nem ragadott lehetőségek iránt.

Az idő akár a gyertyaláng alól csöpögő viasz. Az adott pillanatban olvadt, épp csöppen lefelé, és még bármilyen formát képes ölteni. De a pillanat tovaszáll, a viasz eléri az asztal lapját, és abba a formába merevedik, melyben aztán örökre maradni fog. Múlttá változik – a megtörténtek szilárd emlékművévé, mely vad görbéiben és vonalaiban továbbra is magában hordozza az összes forma lehetőségét, amit magára ölthetett volna.

Lehetetlen… még ha az embert meg is áldotta a szerencse, a kormány, vagy valami távoli, láthatatlan istenség, aki gyengéden kormányozza életét holdfény és szél alkotta kezeivel… akkor is lehetetlen nem elszomorodni egy kicsit, ránézve arra a csepp viaszra, arra a darabka múltra. Lehetetlen nem gondolni arra a sok vad formára, melyet az a viasz most már sosem fog ölteni.

Elég egy vonatablakból megpillantott falucska (gyönyörű és lehetetlen és lehetetlenül gyönyörű ott a hegytetőn), és az embernek mindjárt eszébe jut, milyen lenne leugrani a mozgó vonatról, elsétálni csendes utcáihoz és élete végéig ott maradni. A luftnarpi fiatalember gyönyörű arca, melyet még utoljára megpillantunk a busz lépcsőjéről, tátott szájával és hamuszín bőrével máris egy olyan jövő felé fordul, melynek mi már nem vagyunk részei, melyben minden, ami köztünk lehetett volna, máris sosem volt.

Mindenféle, járművek ablakából megpillantott, elvesztegetett lehetőség ilyen, ami azt illeti.

Néha igazán lesújtó tud lenni az a szétfröcskölt, közömbös viasz, a be nem vett kanyarok emléke.

„Mi értelme?” – kérded.

„Minek fáradjak?” – mondogatod.

„Jaj, Cecil!” – sírsz fel. – „Jaj, Cecil…”

De aztán eszedbe jut (ahogyan nekem is), hogy még most is egy darab olvadt viaszban vagyunk. Ez a pillanat még mindig hullik, még mindig változékony, és soha nem is leszünk máshol. Mindig ebben a legveszélyesebb, legizgalmasabb, lehetőségekkel teli időben leszünk: a mostban. Ahol sosem tudhatjuk, a következő pillanat milyen alakot ölt.

Maradjanak velünk… nos, majd együtt meglátjuk, mire, nem igaz?

Jó éjt, Night Vale! Jó éjszakát!

A nap közmondása: Kérdezze meg kezelőorvosát, a jobb bal-e Önnek!

#Welcome to Night Vale #translation #hungarian #magyar #21. rész #A Memory of Europe #Európai emlék #Isten Hozta Night Vale-ben

[aretsorozat]

76. epizód

 AMI LEHETSÉGES,  ÉS AMI NEM

 1/4.

Furcsa pár a Jázminban. Üdv-Sziget és Tóth-sziget.  Zseb és cetli 9.

  Na most, ami a Jázmin Teázóban történik, arra csak azért nem fut össze a Rét fele lakossága, mert bennük mégis szorult egy jó adag diszkréció, amihez képest az indiszkrét kíváncsiskodás csak a jól nevelt visszafogottság speciális, noha elég gyakori esete. Az történt ugyanis, hogy

 Kovács tanár úr és Gotfrid Virginia tanárnő beültek oda egy „teára”.

 Ez az esemény már önmagában is szokatlan volt, másképp fogalmazva az álmélkodva pletykálkodásra nagymértékben alkalmat adó esemény.

Kovács doci ugyanis a szabadidejét és ama vágyát, hogy őt megértő és kedvelő közösségben töltse, inkább időzött a Tokaji borozóban, a többi nehézsorsú férfiú enyhén aceton és fos szagú melegében. Meg aztán a kannás rizling fröccs csak olcsóbb, mint Ónagy Jenő kínálatából bármi, talán még a csapvizet is beleértve. És itt nem azt akarjuk szemrehányóan állítani, hogy a Jázmin drága.

Bár nem is olcsó.

Ám az igaz, hogy két kolléga egy tantestületből miért ne teázhatna és cseveghetne egy kellemes, csendes teázóban?

No de Virginia és Doci?

Az úrinő és a részeges slemil? A lepcses szájú ügyefogyott?

Kérem, ők ketten körülbelül úgy illenek egymáshoz, mint a szépség és a szörnyeteg-  szépség természetesen nem Kovács doci. Noha ő se csúnya férfinak, de nem is szép. A százhetven centis magasságával, ösztövér alakjával, uszkve húsz éve hordott és csak nagyjából tisztított konfekciós öltönyében, égnek álló, de legalább már erősen ritkuló hajával inkább tűnik madárijesztőnek, mint eleven emberi lénynek. Már nem egyszer vetődött fel, ha nagyon megszorul, vállalhatná is mellékállásban seregélyek, varjak, szarkák riogatását

szüreti idők környékén. No de ez azelőtt volt, hogy kinevezték volna a Csiki Mágikus Erdei Királyság erdejének kerülőjévé és kulturális attaséjává. Azóta a Tokajiban se látni ám őt annyit.

Na most a docival szemben Virginia mindig a tökéletes, naprakész divat szerinti

elegancia. Manöken alkatát negyven felett is bőszen tartja. Sminkje, frizurája tökéletes. Királynői jelenség, olyan asszony, akit a legmacsóbb férfi is csak remegő hangon szólít meg. És meg ám, sose le. Gotfrid Virginiát nem lehet leszólítani.

És akkor, és ennek ellenére azért olyan van, hogy két kolléga beülnek valahová, valamit barátilag megbeszélni. Ez mennyi lehet időben? Húsz perc, fél óra? Aztán ki-ki alapon fizetnek és távoznak, az utcára kiérve meg  örültem, egy élmény volt, viszlát, irány kétfelé.

De ez a kettő már egy órája cseveg. Mit cseveg! Mélyen beszélget? Pontosabban, és egyedül ebben nincsen semmi szokatlan, Kovács doci beszél.

Ami viszont elképesztő: Virginia issza a szavait, ellágyultan hallgatja.

Doci közben a harmadik sör-vodkáját issza, Virginia a második jázmin teáját.

Mi van, ma a pénzt se számít?

Ónagy Jenő ezt egy óráig bírta. Aztán beszólt az iroda/raktár/hálószoba/péntek kisasszony luxus akolja vegyes funkciójú helyiségbe Balogh Kázmér erotikustánc művésznek, hogy hagyja már félbe a késő délutáni sziesztáját, amit mindenkor megejt, ha sűrű lesz az esti programja, és az aznap esti bizony annak ígérkezik: három fellépése is lesz este kilenc és éjjel kettő között, szerencsére a címek elég közel esnek egymáshoz. Egy ekkora strapának muszáj teljesen kipihenten, fitten nekivágni. Ez kétórányi szunyókálást jelent. Ezután még feltöltődik azzal, hogy Péntek kisasszonnyal egy órácskát sétálgat a Hosszúréten. Kázmér szemlélődik, bámulja a tolfozókat, ám legtöbbször gyönyörködik a száraz kórókkal incselkedő Péntek tökéletes arányaiban.

Ezek után könnyű, ám szénhidrádban gazdag vacsora és jöhet a taxi, az első cím, ahol igényes táncával úri hölgyeket kell elvarázsolnia. Miszerint persze, hogy szép az élet, ha viszonylag nem sok gázsiért plusz áfa görög isteneket is lehet házhoz rendelni, akár a pizzát.

Szóval egy óra múltán Ónagy úr, aki már régóta és elvből nem keveri, de nem is kavarja, kihívta Balog Kázmért, nézze már meg, mi folyik a négyes asztalnál.

És akkor már persze kikocogott Péntek kisasszony is. A gyönyörű fehér gida megjelenése és Kovács úrban is megakasztotta a mondandót egy pillanatra, ám tényleg csak egy pillanatra.

- Na és akkor mi van? – fordul még kissé kótyagosan a szunyókálástól Kázmér Jenőhöz. Két, egymáshoz külcsinben nagyon össze nem illő vendég egy asztalnál fogyaszt. Most mondja azt Jenőnek, láttak ők ennél különb furcsaságot is?

- Na most akkor az van, hogy ennek az anomáliának csak egy oka lehet, mert a másik lehetetlen.

- Mi az, ami lehetséges?

- Doci most csak Virginiának meséli.

- Mit?

Ónagy újra elámul, most Kázméron. Tényleg nem tudja, vagy szívatja.

- Hogyhogy mit?

- Mit mesél?

- Hát a dinó kalandját, mit!

- Ja, azt! És az kis érdekel?

- Eszednél vagy, ember? Lázban ég a Rét.

- Hát én nem.

Jellemző. Kázmér totál bezárkózott. Nem érdekli más, csak a tánc, a pénz meg Péntek kisasszony. Még szerencse, hogy a kecske alakban regnáló istennő nem, vagy csak alig ver éket közéjük. Mármint a féltékenységét.

- És mi a másik?- ásít egy nagyot Kázmér.

- Milyen másik?

- Azt mondtad, vagy a lehetetlen lehetőség is.

- Ja! Hogy Gotfrid asszony rákattant a docira.

- És az mért lenne lehetetlen?

- Nézz már rájuk!

- Hát én azt látom, hogy az a politúrozott némber rákattant egy szakadt csövesre.

- De hogyan történhet ilyen?!

- Hja, öregem, egy női lelken kiigazodni…

- Nem lehet, mi?

- Nem hát. Bár a legtöbbször minek is?  Jól mondom, Péntek?

Péntek Kázmérra néz, és ezt a hím soviniszta bunkóságot nem kommentálja.

- Na jó, ha már kiugrasztott a te Jenőd, mehetünk is sétálni…- vakargatja meg Kázmér a kecske fejét. Ám Péntek kisasszony elkocog mellőle, egyenesen a négyes asztalhoz, ott jól megnézi a furcsa párocskát és azt mondja: mek.

- Szia, Péntek!  Hogy vagy? – mosolyog rá Kovács doci.

- Mek.

- Ejnye, nem azért, de szabad ilyen jószágot itt bent tartani? – szigorodik meg

Virginia arca.

- Ő nem „jószág”, hanem istennő, csókolom.

- Nocsak, tanár úr, még egy mese?

- Ó, hogyne, de ez nem az enyém.

- Akkor kié?

- Eszerint nem tetszik olvasni a Réti Füzeteket?

- Nem jutok mindig hozzá.

- Ó, nekem az összes megvan!

- Mint a filozófia tudományok doktorának?

- A filozófia nem tudomány, de mindegy.

- Mek! – ért egyet vele Péntek. De addigra odaér ám Ónagy Jenő is, és kissé zavart mosollyal kér elnézést tőlük és a többi vendégtől, akik közül néhányan most veszik elő, mások most teszik el a telefonokat, mivel senki nem képes az információt magában tartani: Kovács úr és Gotfrid Virginia lehet, hogy kavarnak? És ebből kiderül, mégse általános és elvárt szokás a Réten a diszkréció?

 Kavarnak?

Kavarnak!

Ne már! Különben miért ne? Virginia annyira nem szép, a doci meg nem is annyira randa, bár az Operaház Fantomja szerephez csak egy jó sminkesre és egy magasított talpú cipőre lenne szüksége.

- Elnézést…gyere kicsit idébb, Péntek! – lapogatja meg Ónagy az istennő nyakát.

- Ugyan már, Jenő, megtiszteltetés a figyelme- udvariaskodik Kovács doci.

- No de akkor is…

- Most mesélem Virginiának, hogy ez a te csodálatos történeted. Meg hogy az nagyjából olvasható is a Réti füzetekben.

- No, tényleg csak nagyjából…

- Egyszer, ha lesz időtök, ti is elmesélhetnétek a részleteket…

- Ó, az néhol túl intim lenne, doci…

- Hoppá, igaz- nevetnek össze a szakadt flaszter filozófus és a lopótökfejű halek. Azért, hogy mekkora találkozások színtere a Rét, mi?  És már jön is Balog úr, és neki is lenne mire emlékeznie, ami az űrbékabeli fogságát és az azt követi megpróbáltatásokat illeti. Ám most fitten, jobb formában, mint valaha. Pulóvert, meleg dzsekit vett, odaszól a kecskének.

- Kisasszony, ha remélhetem társaságát a szokott sétánkra…

Péntek hezitálni látszik Kázmér iménti bunkó beszólása miatt. Ám rájön, a jó kis séta a Hosszúréten többet ér egy kis duzzogásnál. És ebből is látszik e lény

emberek feletti, isteni bölcsessége. Csatlakozik Kázmérhoz, aki boldogan engedi előre szíve egyetlen nőjét, akit teljes bizalommal, feltétel nélkül lenne képes szeretni úgy kecske, mint éteri szépségű női alakjában. És aki ezt holmi beteges perverziónak ítéli meg, az bizony még nem látta Péntek kisasszonyt, amikor éppen istennő.

- Nos, ha már itt vagyok, parancsolnak még valamit? – fordul Ónagy Jenő

a vendégekhez.

- Nem is tudom. Virginia, maradunk még?

- Ma ráérek. És maga?

- Úgy tűnik, ma én is a panelomban alszok.

- Tehát nem megy vissza a mágikus erdejébe?

- Majd hajnalban.

- Tehát mit hozhatok? – hajol meg enyhén Jenő. Úgy tűnik, az elképzelhetetlen lehetőség is elképzelhető: ezek itt tényleg kavarnak, noha még a magázódás

gyönyörűséges stádiumában. Amikor még minden csak ígéret, a többi meg

édes illúzió… Mintha Ónagy is emlékezne effajta diszpozíciókra abból a két-háromezer évből, ami időnként felrémlik előtte.

- Akkor én még egy Drehert és egy vodkát. Magának, drága?

- Nem is tudom…

- Még egy jázmint, vagy megkóstol mást?

- Valami likőrt inkább, ma már úgy se vezetek.

- Szuper! Majd hívunk taxit és hazakísérem.

- Ugyan, tanár úr, hazatalálok én egyedül is – és Virginia kacérkodik!

- Belileys, bonbon, rum, unikum?

- Tokaji aszúja van?

- Hogyne lenne, csókolom!

- De kimérve?

- Bontok.

- Á, azért az egy deciért…

- Tudod, mit, Jenő? Leállok a vodka-sörrel, iszok aszút én is, tehát

kihozhatod az egész üveggel.

- Igenis…- vagyis: hűha, te aztán beindultál, tesó… tér vissza a pulthoz Ónagy úr, és szabályosan viszket a zsebe, neki is muszáj ebben az ügyben felhívnia valakit telefonon. De kit?

                                                O

 És amíg Ónagy Jenő az ötputtonyos Tokaji Aszú üvegét bontja a Jázminban, a másik, a száműzött, a szökevény, a pária a Karószemű Küklopsz szigetén bajlódik a népével, mint ügyvezető elnök. Ez meg úgy történt, hogy a Karószemű őt nevezte ki. Ebből is látszik, hogy az öreg egyszemű titán vakarék, vagy ha így szebb: maradék mégse annyira ostoba, mint amennyire annak látszik. Vagy mégis? Abban sajnos nem változott, hogy igen nehezen tanul meg dolgokat, viszont annál könnyebben el is felejti. Kivéve a bántást, az átverést, a sértést, beszólást vagy a legártatlanabbnak látszó sanda megjegyzést, azokat örök életre megjegyezi, ami alatt itt évezredek értendők. Például nem feledte, és igen nagy örömmel találkozna azzal a szőrös, hónaljszagú fazonnal, aki a haverjaival a szigetén kötött ki, zabálta a kecskéit, égette a fáját és egyáltalán úgy viselkedett, mintha az övé lenne. Az a bunkó, aki így hívatta magát: Senkise. Na, most igaz, hogy Karószeműt, aki még akkor nem is volt karószemű, nem az eszéért szeretjük, de azt átlátta, hogy nem az igazi nevét mondta, hanem álnevet használt, amiről csak még gyanúsabb lett az egész banda. Hát még jó, hogy megdorgálta volna őket! És erre? Az a földbunkó kiszúrja a szemét?

Azért ez tényleg nem egy olyasmi, ami ne kiáltana bosszú után. Még akkor is, ha mindez jó ötezer évvel ezelőtt, és egy másik naprendszer másik bolygóján történt. Az viszont alig öt éve, hogy ez a bűzölgő kvargli, ez a Szadó Nagyúr megjelent az életében. És noha eleinte tök jó fejnek látszott, naná, hogy ő is visszaélt szegény Küklopsz vidéki stílusú bizalmával és hiszékenységével.

Talán akad még valaki, aki emlékszik, egy ócska kütyüért cserébe csaklizta el a szigete tulajdonjogát. És ha ez nem lenne elég, valahányszor visszatért ide,

bármely minőségben és alakban, abból csakis baj származott.

Ebből annyi tanulság minimum adódik, ne bízz meg Szadó Nagyúrban. A másik,

soha semennyi hatalmat ne adj neki, mert egy perc alatt a nyakadra hág.

És akkor van szerencséd, ha csak megtűr maga mellett afféle alárendelt havernak, mert rajtad kívül még van kit a szigeten egzecíroztatni, csicskáztatni, kínozni, gyilkolni, feltámasztani és kezdeni minden nap mindent elölről.

Mint például a vele hajótörött pribékjeit.  Előbb azt a Bélafos nevűt, akiből azóta igazi hős, a Pubé Kapitány lett, tán a csíz faj megmentője. Vagy ezt a Hígafost itt, aki meg Keménykő Nagyúrnak szeretné szólíttatni magát, ha nem kéne félnie attól, hogy ezért a pimaszságért külön és súlyosan felpofozzák.

Ám szám szerint négy úgymond értelmes élőlény, meg számtalan vadkecske

(ahonnan, mint tudjuk, talán maga Péntek kisasszony gida alakja is származik), már irányítandó sokság. Vagyis kell valaki, aki néha, mondjuk napjában nem többször, mint kétszázszor, és nem kevesebbszer, mint kétszer, megmondja, mi legyen. Például, merre legeljenek a kecskék. Hol próbáljanak meg halat fogni.

Ki ásson új gödröt latrinának, mert ne már mindenki ott guggol le, ahol rájön a szükség, mert se a csíz, se a halek, se a titán nem oktalan állat. Bőven elég, hogy amíg meg nem jön egy normális felhőszakadás, kecskebogyós az egész sziget.

Ki takarítson a barlangban? Ki hozzon a patakról fel tiszta vizet? Gyűjtsön fát a kondér alá? Vágja le a kecskét és dolgozza fel ragunak? És még egy csomó dolog, ami nem intéződik el magától, aminek senki nem áll neki szívesen, tehát kell valaki, aki megmondja, akivel lehet vitatkozni, akit lehet utálni.

Miért pont én? Mert csak, és kész. A vita lezárva.

Nahát, ez lehetne a Küklopsz.

És pont ez nem akar ő lenni. Aki megmondja, aki parancsol, aki számonkér, aki büntet: akit utálnak. Először is, bármely hihetetlen is, neki érző lelke van.

A másik és súlyosabb ok: lusta, akár a dög. És akkor ezt tévesztik ám össze a nagyon butasággal. Pedig nem is annyira homály. Hosszú megfontolás után ezért nevezi ki Ónagy Jenőt ügyvezető igazgatónak. Aki halek. És így, mint tudjuk, genetikusan lúzer. Aki egy civilizált, tán túlságosan is civilizált faj tagja, akitől az agresszivitás távol áll, a bántást csak elviselni képes, mert kénytelen, de ő maga bántani, pláne csak úgy a puszta öröm kedvéért, képtelen.

Ám annak, hogy Jenő kéréseinek, szelíd ajánlásainak súlya legyen, arra ott van a Küklopsz háta mögött. Nahát, így volt azon a szigeten a demokrácia kitalálva.

És bizony működött is. A két csíz gyűlölte Jenőt és félte a Karószemű öklét.

Néhány hét telt így el, és a „Tiszta udvar rendes ház” mintájára ki lehetett volna tűzne a táblát: ÜDV SZIGET.

 A Tóth-szigeten se volt egyszerű a helyzet, azután, hogy Pubé kapitány behajózott az űrbékába, vitte a csíz kismamákat és persze a pácolt sonkára kötözött Szadót, akit aztán még aznap éjszaka észrevétlenül lepasszolt a Karószeműhöz, boldogítsa őt, hiszen régi haverok. Amikor ezzel megvolt, fénysebességgel kiugrált az Olimposz Naprendszerből, ám ott rögtön tanakodni kényszerült. A szíve szerint boldogan vette volna az irányt a csízek uralta

csillagrendszerekbe , hogy bejelentse a Nagy Hírt, amely fajtájuk történelmét megváltoztatja, mintegy természetes helyére döccentve azt. No és bemutassa a Csíz Nagytanács színe előtt a bizonyítékokat: az anyáktól született kisdedeket.

Akik nem klónok, nem keltető kád porontyok, hanem csíz hölgyek méhének

gyümölcsei. Kell ennél nagyobb dicsőség? Aligha.

Csakhogy Pubé kapitányt, az űrbékát és a legénységet is terheli még az átok, amit Szadó Nagyúr szerzett be. A Szirének átkát. Miszerint addig nem nyugodhatnak, nem kezdhetnek más kalandba, vállalkozásba- rendes üzemmódban rabszolgák begyűjtésében szerte a Galaxisban és azon is túl, hogy aztán eladják őket az Androméda csillagköd határán található nagybani rabszolgapiacon, amíg ők önként el nem fogadják a szabadságukat, amitől Szadó fosztotta meg őket egy borgőzös, szépnek tűnő napon. Nos, erre momentán akkor hajlandók, ha prezentálják nekik az igazi férfit. Minek utána az avokadó mizéria nagy nehezen megoldódott.

Na, mármost meg kéne kérni a sziréneket, hogy talán felfüggeszthetnék az átkukat, amíg a csíz hölgyeket és a kisdedeket hazaviszik, és ettől egy csapásra

és mindörökre a csíz történelem celebjei lesznek. Ez hát Pubé kapitány tanakodásának oka. Mivel vehetné rá a három halfarkú szipirtyót. És erre még MIMINK, avagy a hajó mesterséges intelligenciája se tudott adni tuti tippet.

De azzal egyet ért, ezt csak egyszer lehet kérni tőlük, Utána, akárhogy döntenek, megmakacsolják magukat, mivel elkényeztetett, hisztis picsák, akiket éppen az átok vég meg attól, hogy hosszú és kéjes fojtogatás után kidobják őket a jeges mélyűrbe.

No de Zeusznál tartottunk, hogy ott áll a Tóth-szigetet hirdető harminc méter magas T-betű tövében, hol hagyták őt, a csíz hölgyek, alias szitakötőszárnyú barbi tündérek máris kísértetiesen üres falujában, ahol minden kis mészkő viskó ablaka őt bámulja, ajtaja a száját rá tátja merő rosszindulattal. A feje fölött és mögött mintegy öt méterrel meg egy patisszon alakú, és annál nem sokkal nagyobb testű ufo lebeg, vagyis az a drón, akinek az a dolga, hogy az ő börtönőre legyen. Neki. Az istenek istenéé, a főnöké, a főistené. Hogy őt ne hagyja a Tóth-szigettől három kilométernél messzebb elcsatangolni. Őt.

Az isteneket istenét. Ez megalázó. Ez ciki. És különben meg hiszi a piszi, hogy neki ez a rántani vagy savanyítani, esetleg darált, főszeres hússal tölteni való izé ártani tud. Így hát Zeusz úgy dönt, nem törődik vele, úgy veszi, hogy az ott nincs. Na jó, de akkor mi van?

Ez a kérdés Zeusznak ad okot a töprengésre. Az közelmúlt eseményeire, mondhatni, nem lehet éppen büszke. Ezek a rohadék eleven kvarglik bizony

alaposan megtépázták a tekintélyét. Na és ez a végjáték, hogy lebombázták

egy taktikai atombombával, aztán itt a Tóth-szigeten egyenesen a fejét robbantották le a nyakáról… No és előtte az a böszme tréfa az örökösen fájó

zápfogával?  Zeusz ennél sokkal kevesebbért véres bosszút állna az elkövetőn, mégpedig hetedíziglen, az unokatestvérek unokatestvéreit is beleértve.

No de eljön még az ő ideje. Mindig is úgy volt, most is úgy lesz. És akkor ezek

az űrbéli büdös sajtok…

Elindul lefelé a Té betűt körbevevő kihalt falucskából. A kijárt, széles ösvényen direkt kisebb köveket keres, amibe belerúghat.

Először is lenéz a kikötőbe, mi újság a sztrapacskákkal.  A jó öregek, ők majd biztos főistennek kijáró tisztelettel köszöntik. Már csak azért is, mert őket is visszakövetelte Hadésztól, nem csak azokat az áruló, szitakötő szárnyú szukákat. Hogy ilyet, mi? A hálátlanok. És ha meg akarta fojtani mindet? Talán nem volt rá joga? Mint a legfőbb kan és a legfőbb isten a csalfa asszonyt?

Azért csak idegesítő, hogy ez a kis kukkoló mocsok ott zizeg a háta mögött.

Így hát Zeusz megfordul, és szigorú hangon parancsot ad.

- Felszólítlak, te gusztustalan patisszon, hogy távozz!

- Nem az a nevem.

- Leszarom, mi a nevet! Tünés a közelemből!

- Nem tehetem.

- Mért nem?

- Egyértelmű és felülírhatatlan parancsom van.

- Majd én felülírom.

- Parancsolj!

- Tűnj a picsába!

- Sajnos, nem jó kód- billenti meg magát balra a kis drón.

- Na és ez?

Zeusz kisebb köveket keres és megdobálja. A drón könnyedén kitér mindegyik elől, közben gyermeki kedéllyel kacag. – Jaj, de jó! Még! Dobjál még!

- Anyád. – Zeusz abbahagyja a hajigálást. A börtönőrével szembeni viselkedéssel kapcsolatban marad az „a” változat: ő nincs is.

Folytatja tehát az útját lefelé, hogy a közeljövő lépéseit megtervezze.

Először is megkéri a sztrapacskákat, készítsenek már számára egy jó nagy adaggal, jó sok juhtúróval és még több füstölt pirított szalonnával, hogy lepjék be a tót nokedli halmát a pirinyó aranybarna pörcök, és alul tocsogjon az isteni szalonnazsírban. Attól új erőre kap és az agya is kifényesedik, amit a jó ég tudja, hányszor kellett újjá építenie a fejével együtt. Ha nem lenne az istenek istene, a főisten és így halhatatlan, üres fejjel, egyetlen emlék nélkül, mint egy tudat nélküli üres héj bolyonghatna itt. No de egy főisten minden sejtje főisten, tehát rendelkezik mindazzal, ami maga a főisten, tehát az emlékeivel is. De így se könnyű. Majd a sztrapacska rendbe rakja. Nem véletlenül hozták magukkal éppen őket, az istenek tót nokedlit készítő szakácsait a Földről ide az Olümposz harmadik bolygójára, a Tóth-szigetre. Mert egy főisten bölcsessége is végtelen, ezért akkor is az volt, amikor a sztrapacskák sorsáról döntött.

Nos, ebéd, vagy ha úgy tetszik, vacsora után szunyál néhány órát. Aztán megy, ahogy jött: halászsassá változik, és agyő. Először megtekinti, mi a helyzet a saját szigetén. Alábbhagyott-e a gammasugárzás annyira, hogy ott megtelepedhessék bármi, ami halandó. Mert ha még nem, akkor ki kell néznie majd valami más főisteni telephelyet. Ám előtte még ellátogat a Karószemű szigetére. Mert azt hallotta ám, amikor Pubé Kapitány pribékjei meg a szitakötő ribancok erről vartyognak, hogy Szadót oda viszik. Na kérem, vele elbeszélget majd kissé.

Aztán kap a Karószemű is a pofájára, hogy egyáltalán befogadta a szigetére

ezeket. Mert ha nem teszi, ha ellent áll, ez az egész nem történik meg.

Vagyis? Az a homálylóan végtelen primitív Küklopsz a hibás. És hiába lehetne felmenteni azzal, hogy nem tudta, mit cselekszik, mert annyira hülye. Ez nem kehet mindig minden ballépésére mentség. Karószeműnek megszámláltattak a napjai. És akkor… hoppá!

Nagyon jó fekvésű, kies környezetű kis sziget az! Úgy is van, az lesz a főisten új

telephelye. Na! Hát alakul ez! És aztán majd küld párszáz hírnököt. Madarat, delfint, gömbhalat le a tenger fenekére, ilyeneket, hogy a címe megváltozott, és egy röpke gyűlést tartana csakis az első és másodvonalbeli isteneknek. Mert nagy dzsemborit nem akar, az istennek sincs kedve a szemetet napokig takarítani. És akkor ott a fontosabb arcokkal megdumálják, mi a teendő, ha azok a kvargli mocskok, vagy bárki más az űrből, vagy bármely más párhuzamos dimenzióból idepofátlankodik.  Akkor csak határozottan, keményen, ha kell, kíméletlenül. Hogy aki a látogatást netán túl is éli, többé ne jusson az eszébe visszajönni. Sőt! Eleve kéne egy olyan két-háromezer kilométeres betűkkel

egy tábla, valahol bőven az Olümposz rendszeren túl, amire ezt írhatnánk:

BÁRKI  IS VAGY, HÚZZ INNEN

NEM LÁTUNK SZÍVESEN

Igen. Ez a szöveg jó lenne. Nem fenyegető, csak tájékoztató. Nem azt ígéri, megyünk utánad, és levadászunk, mint hímoroszlán a kis antilopot. Csak azt:

nem kellesz. Lehet megsértődni, az a jó. Úgy se tudjuk meg, ha nem jössz ide.

Igen!

Hát nem is kell sztrapacskát enni, úgy formálódnak a tervek, mint bolondgomba

a csendes későnyári eső után. Na, szóval oda az a tábla, és akkor az egész csillagok közt kószáló csürhe tudni fogja, hogy…

Várjál már, és ki viszi azt a táblát oda? Mivel az köztudomású, hogy itt senkinek nem annyira hobbija az űrtechnika.

Zeusz enyhén megromlott szája ízzel lépked lefelé tovább, aztán persze muszáj a patisszonon a mérgét levezetni.

- És muszáj ilyen ótvar vékony hangon zümmögnöd?

- Nagyon zavar?

- Naná, amikor már sajogva viszket tőle a dobhártyám!

- Akkor jó.

- Mért jó ez neked?

- Mert arra is határozott egy egyértelmű parancsom van, hogy zümmögve is idegesítselek.

- De ne idegesíts!

- Mondom: muszáj.

- És mi az, hogy „Is”?

- Ez az, hogy amivel még tudlak.

- Meg a kurva anyádat.

- Ez a kód nem írta felül az „idegeld” utasítást.

- Bazmeg!

- Sajnos ez se.

Zeusz gutaütötten mered a drónra, és határozottan van egy olyan nézése, mintha ez a kis mocsok meg mosolyogna.

Hát nem. Őt egy ilyen ócska trükkel nem hozzák ki a sodrából. Aki nincs, az nincs, tehát nem is lehet idegesítő, nemde?

Ismét elfordul a dróntól, ballag lefelé tovább, az meg zümmög, mi több, a hang erejét ritmikusan váltogatja.  No de mindjárt leér a kikötőbe, az ő szeretett sztrapacskáihoz. Kajálás után csak kitalál a patisszon ellen is valamit. Bár aki vonatállomás, vagy villamos megálló szomszédságában él, az is megszokja, nem is hallja. Mert az a hang, aminek nincs mire valósága, már túl azon, hogy idegesítsen, az észlelési küszöb alá szorul, vagyis nincs. Na, ez lesz a veszted,

te kis pimasz űrtetű.

Szóval Szadó, Karó kinyír, a kecskéket megvakargat, aztán jöhet az istenek tanácsa a hogyan viselkedjünk földönkívüli látogatókkal témakörben.

Aztán még példát kell statuálni Poszeidonon, amiért részt vett abban a zápfog stikliben. Aztán napirendre térni a dolgok felett és folytatni a meghitt, a megszokott, a megunhatatlan isteni létezést. Hát ennyi? Mi ez a pár kellemetlenség sok ezer évnyi nyugalomhoz és békéhez képest, ami elmúlt és ami még jövendő?

Végre leér a kikötőbe, a feje fölött a drónnal. A legöregebb sztrapacska most is ott ül szokott helyén a mólon a baltól harmadik bakon. Bágyadtan bámulja meg a főistent, meg se moccan. Zeusz megáll előtte.

- Na!

Az öreg csak bámul rá tovább.

- Mi van?!

Az öreg szeme egy parányit moccan, mi az, hogy mi van?

- Te vak vagy?

Az öreg a fejét rázza.

- Nem látod, ki áll előtted?

Az öreg hunyorog, belegondol, aztán a vállát rándítja.

- Zeusz vagyok, te agyalágyult! Térdre előttem, halandó!

- Mért? – az öreg hangja rekedt, mint aki napok óta nem szólalt meg.

- Hogyhogy miért? Mert én vagyok az istenek istene, te vén féreg!

- Mért?

Mi az, hogy mért? És mire kérdezi megint, hogy mért? Ez már annyira agyalágyult lett, vagy szívatja, vagy hogy miért nevezte féregnek? De mindegy is, mit miért. Azért, mert…

- Azért mert, agyoncsaplak egy villámmal, azért!

- Jó.

- Jó?!

- Jó.

- Mi jó? Mit jó? Csapjalak agyon?

- Csapjál.

- Nyuvasszalak ki?

- Tedd azt!

- De mért? – esik bele a mért kérdezés csapdájába Zeusz. Mögötte a drón meg mintha vihogna?

- Azért mert úgyis unom.

- Unod?

- Unom.

- Mit unsz?

- Ezt. – De nem mutat ám körbe, még ahhoz se veszi a fáradságot.

Helyette Zeusz néz körül. Sehol senki. Pedig tuti, hogy egy csomó nyikhaj leselkedik.

Na jó. Hát…most mi legyen? Tényleg nyírja ki az öreget? Minek? Mert beígérte?  Na de hogy lesz ebből nagy tál sztrapacska, rajta XXXL-es adag pörc, és tocsogó sült szalonna zsír? Most tényleg ehhez is vérfürdőt kéne rendeznie?

Mint valami tébolyult kalóz kapitánynak?

Á, a francba az egésszel. Ezeket is kár volt a Földről nagyvonalú gesztussal ide telepíteni. Hát már teljesen kiveszett a lelkekből a hála?

Zeusz úgy dönt, már a sztrapacskák sincsenek.

Magába fordult, megkereste a mélyben a változzak halászsassá formulát.

És alakja gomolyogni kezdett és változott és örvénylett, és pukkanást hallatott, és hepp. Ott állt a móló deszkáján a sas. Megvetően az öregre vijjogott és szárnyra kapott máris. És szárnyalt, és szabad volt, és megint egy kicsit boldog.

És a jövendő tervei egyre fényesedtek, ahogy a Tóth-szigettől távolodott.

Aztán egyszer csak. Mint akit villám csap meg. Iszonyú kín, szerencsére csak másodpercnyi. És Zeusz félig szénné égve, zöme sastollát veszítve hullik alá

a tengerbe, pontosan három kilométernyire a Tóth-szigettől. A drón meg csendben megáll felette és őrzi a teremet. Meglátja, merre sodorja az áramlat.

Mert ha kifelé, akkor közbelép. Ám ha a sziget felé, és majd az apály úgyis a partra veti, akkor pont jó ez így. Addig meg eldúdolgat itt magának. Néma csendben. Mert őszintén, ez a csaknem ultrahangú sípolás őt magát is rohadtul idegesíti.

                                                O

 Hát aztán megint megpirkadt, utána reggel lett, és miután szegény pteoszaurusz

dögjéből már csak csont és néhány bőrcafat maradt, nem volt mit a kalandor táraimnak reggelizni. Jómagam felkínáltam ebből a célból néhány kókuszdiót

a készletemből, és ismét csak Ugribug barátom tekintélye óvott meg attól, hogy ezért Géza, az őskrokodil és Hermész Jakab,  denevérbe oltott óriás marabu komoly kárt tegyenek bennem, ami kár bőven túlmutatott volna a súlyos testi sértés tényállásán.

- Így hát el is indulhatnánk végre- indítványozta morózusan Hermész Jakab.

Annak akár nem is lenne már akadálya- De merre?! – villantja a hírnökre a fogsorát nem éppen barátságos mosollyal Géza.

- Talán készíthetnénk egy tutajt…- javaslom én, erre mind rám néznek, és bevallom, ez nem volt számomra jó érzés. Szóval nem az a fajta figyelem volt ez, ami egy született előadót kellemesen megbizsergett.

És erre a teremben hiánytalanul megjelent Túró kisasszony hölgykoszorú megint kénytelen egy kicsit vihogni, a „Bölcselmi gondolatok, vagy mik” órát látogató vendégekkel együtt. Csak Janka igazgató marad mosolytalan. Tessék, a példa!

Amiért gyakorlatilag elrontotta az egész életét. Azt leszámítva, hogy megnyerte azt a lottó ötöst és vele a több mint egymilliárd forintot. De az is. Hol van az már? A lecsóban, az isten verje meg. És miért? Mert egy bamba, buta tyúk volt mindig. Akit mindenki átverhet, becsaphat, kifoszthat. Akinek nyugodtan lehet hazudozni. A született naivának. És a példa? Ha csak egy ezrest elkérne minden

kíváncsiskodótól, akik lassan úgy járnak Kovács tanár úr óráira, mint más valami kabaré színházba, bőven telne belőle a rezsire és a tanári kar fizetésére.

Na jó, arra már nem. De miért ne kérhetne kétezret? Kettő ötöt? Annyi manapság már nem pénz. Most is hányan ülnek és vihognak itt? Százötvenen?

Hétköznap délelőtt. Mi van, már a Réten se dolgozik senki, nem csak az országban?  Vagy itt van ez a senki kis alak, mellette. A Jonatán. Benne is hogy megbízott. És? Alkotott valamit a Margit és a nyulak óta? Semmit! Na, belekezdett a Csiki 1. című musical írásába, de abból is egy-két igen rossz jelentnél többet nem látott. És a jegyességük? Tényleg, ezt az alakot is mért nem rúgta már ki réges-régen? Aha, megérezte a kis tahó, hogy gondolva van.

És ahogy most rásandít. És persze ő is vihog Kovács gyenge kis öniróniáján.

Á, el van az egész…

- Mi az a tutaj? – kérdez rá Géza, az őskrokodil.

- Ó, hát az egy olyan vízi jármű, hogy… milyen is, várjunk csak…

- Jókora farönköket vágnak ki, legallyazzák őket, aztán egymás mellé fektetve alaposan összekötözik a darabokat- segít hősünknek a tutaj mibenlétét megfogalmazni Ugribug. És most tényleg és nem azért, de minő alapműveltséget képes összeszedni egy pici városi veréb is a kukák között, ha vágyik a tudásra és szorgalmas! Ezt csak azért jegyzem meg, kedves lánykák,

mert egyrészt az eszembe jutott, másrészt nevelési célzattal, hogy LÁM.

És nem csak. Tehát: nem LÁMCSAK. De vessék össze a lehetőségek horizontját! Ami Ugribug előtt adódott kanveréb korában, és ami önöknek itt a Túróban. Hogy miért dörgök így? Mert rossz híreket hallok. Kisasszonyok, önök elhanyagolják a tantárgyakat.

- Mert a mesét hallgatjuk.

- Izaura drága, maga is tudja, ez rossz kifogás.

- Mért, nem hallgatjuk?

- És nem is fair. Gondoljon bele, most a mesémet szembe állította a

tanmenet érdekeivel. Ergo: a mesésélést abbahagyjuk, mert az önök tanulmányi előmenetele sokkal fontosabb.

- Neeeee!

- Kénytelen vagyok.

- De neeeee!- a hölgyek könyörgése őszintének tűnik. A vendégek randa nézése is: e leánykák népszerűségi indexe a plusz mega tartományból fél percen belül

a mínuszba zuhant le.

- Inkább tanulunk, tanár úr!

- Éjt nappallá téve!

- Becs szó!

Kovács doci kivár, mivel vér profi. Aztán lassan biccent, mint akinek az engedékenységével kapcsolatban fenntartásai vannak. Az aulában ülő tanári kar pedagógus végzettségű része meg elismerően állapítja meg, ez ügyes volt.

Tökéletes zsarolás, tökéletes manipuláció. Természetesen a jó ügy érdekében, ez tehát nevelési mesterfogásnak számít.

- Na és hogy kell egy fát kivágni?

- Baltával, fűrésszel, vagy leginkább láncfűrésszel, ami… - de hősünk itt már tudta, hogy ez zsákutca, honnan is szereznének ők egy láncfűrészt? Na, egy kőbaltát még eszkábálhatna, no de ki vágott már ki egy derekas méretű fát olyannal? Vagy egyáltalán, ugye… De Ugribug is átlátta a problémát, így az említett szerszámok pótlását azzal oldotta volna meg, hogy…

- Én, végül is, ha löttyösen nekimegyek, kidönthetek párat.

- Na és akkor? – kezdte érdekelni Hermész Jakabot a műszaki probléma.

- Kivonszoljuk a fákat a tengerpartra, ott egymás mellé gurítjuk őket és

kötözünk.

- De jó! Mivel?

- Hát…hoppá…

Hősünk, vagyis én, talán ezt is megoldotta volna, ha… - Lehetne például liánnal. Bár az tán nem lesz túl tartós. És igen kellemetlen lenne, ha egy kisebb vihar, vagy csak maga a hullámzás eltépné köteleket és a rönkök szétúsznának. Viszont! Ha találnánk a közelben papirusznádat!

- Az meg mi?

- Az olyan, mint a nád, csak papirusz- villantja fel Ugribug ismét elképesztő általános műveltségét. – Állítólag, sőt, bizonyított, hogy az ókori Egyiptomban abból is tutajokat, sőt, vitorlásokat készítettek! Na és a nád az egyben kötöző anyag. Emlékszem, három napig visszajártam egy helyre, és úgy kellett a könyvet a kukások elől rejtegetni. Kérnélek szépen, barátaim egy Thor Heyerdahl nevű norvég fazon készített egy ilyet, akit elkeresztelt Kon-Tikinek, és egy ilyennel zúzott át Amerikába. Az akkoriban nagy szám volt, ugye, professzor úr?

- Ja, ja, jómagam is csüngtem a tévén.

- Megjegyzem, a fazon norvég származása nem lehet véletlen. A viking vér,

jól mondom ezt is, ugye?

- Abszolút helyénvaló asszociáció ez, barátom.

- Az ugyanis bizonyított, hogy a vikingek már a 11. században úgy hajóztak Amerikába, mint akik haza járnak oda.

- Így is van.

- No mármost van egy olyan elmélet, hogy Amerika és Eurázsia között mindig is igen aktív volt a kapcsolat, még ha a tömeges népvándorlás és csere nem is jöhetett szóba, kivéve a kezdeteket, amikor a Behring-tenger totál befagyott.

- Ugribug, én le vagyok tőled nyűgözve.

- Ugyan már, csak egy kíváncsi veréb csicsereg, professzor úr…

- No, ha kivartyogták magukat az urak…nem kéne eldönteni végre, hogyan legyen? – szól be a két jó barátnak Hermész Jakab. – Mivel nád az nincsen a közelben, bármi legyen is az.

- Mert még nincsen kitalálva.

- Úgy érti a professzor úr, hogy fejlődéstanilag.

- Vagy már.

- Vagy úgy.

- Elindulunk, vagy tényleg itt hagylak! – tárja szét a szárnyait ez a kopasz nyakú, fekete gombszemű denevér…

- Megyünk már, na.

- De merre?!

És közben Janka igazgató asszony Péter Ágikára sandít, akinek az ölében megint ott van ám Hermész Jakab plüss mása. És dédelgeti. De nem ám azért, mert olyan hű de szeretni való aranyos. Tiszta promóció! Vajon hány ilyen ocsmány dögöt rendeltek meg már nála? És a többi mesehősre hány az előrendelés?

És majd készít plüss Kovács docit is? Őt már csak nem? Ki venne egy olyat? Bár ki tudja, amilyen hülyék a népek. Pont annyira, mint ő  maga… Talán be kéne tiltani a Túróban az üzleti jellegű tevékenységet. Bár az meg mire lenne jó?

Péter Ágikának rossz. De ami neki rossz, az Jankának mért lenne jó? Á, az színtiszta gonoszság lenne. Tetszett volna időben kapcsolni belépőjegy ügyben, hölgyem, csikorgatja meg a fogbeültetését, amiről ez a nudli, ez a Jonatán megint úgy néz rá, aggódó, nedves szemekkel, mint aki benéz, mint akinek fontos lenne a másik, pedig egy nagy frászt fontos. Csikorgatom a fogamat.

És? Szabad országban élünk, ezen belül pedig ez itt az én Túróm!

- Nos, ha a tutajépítés, mint opció kifújt…

- Ki!

- No meg az is kevéssé valószínű, hogy megtanulnánk repülni…

- Se!

- Akkor kénytelenek vagyunk kutyagolni.

- Mit akartok?!

- Kutyagolunk.

- Az meg mi?!

- Megyünk gyalog.

- De a kutya az mi?- ebből is látszik, hogy Hermész Jakab nem spilázza magát, tényleg nagyon közel jár egy közepes hisztéria rohamhoz, ami, lássuk be, mégse tojó volt őkelme, bár ki tudja, elég méltatlan viselkedés lett volna tőle.

- Mert lehet, hogy tojó volt?

- Á, azt azért nem hinném, Ágika kisasszony.

- Csak azért, mert ez itt fiú.

- Biztos?

- Én csináltam.

Ez a kis intermezzo ismét mosolyt csal a nézők arcára.

- No és elindultak végre?

- El, igazgató asszony.

- Végre!

- Hát én is pont ezt mondtam, de csak magamban, mert ne feledjük, három elképesztő küllemű fenevad vett körül. Na és az feszültség, ami ott vibrált már úgy dél körül a homokpadon, hogy még mindig ott toporogtunk, és egyeseknek úgy korgott a hasa, mint földrengés morajlott volna. Mondjuk nem egyeseknek, hanem mind a háromnak. Na ja, aki ötször reggelizik, minden alkalommal 10-15 kg zöld színű, nyüvesedett döghúst, annak lehet aztán egy bele. Képzeljék el azokat az emésztő nedveket, amik ezeknek vannak. Azt a méregtelenítő kapacitást, amilyen ezeknek az immunjuk. Hát én egy falat olyanba tuti három napig hányok és fosok, aztán beledöglök, már elnézést.

- Mink is, tanár úr! – nyugtatja meg docit Hajnalka. Gotfrid Virginia pedig kissé

összeszűkült pupillával nézi tarkón a leányt. Na, neki se jósolok csillagos ötöst a „Férjszerzés marketingje” című szemeszter kollokviumán. Bár amilyen furcsa érzései vannak mostanában Virginia tanárnőnek, még az is lehet, hogy a nagyvonalúság is benne lesz az egységcsomagban.

- Nahát szóval és tényleg végre! Ugribug komám ismét a nyakába vett, átcaplatott velem a homokpadról a partra, aztán valahogy ott is felejtődtem,

így Ugribugolva jutottam le ismét a tenger partjára. Ott akartam ám szólni, ugyan, tesó, tegyél már le, de valahogy annyira kényelmesen esett rajta az ülés, hogy enyhe bűntudatomat elnyomva végképp rajta maradtam. Na, az volt a szerencsém, lányok, hölgyeim és uraim! A partra leérve ugyanis Hermész Jakabban ismét kitört az idegenlégiós kiképző őrmester, és üvöltve hajtotta meg a két szörnyet, de tényleg úgy ám, mint két regrutát a gyakorló téren.

- Menés! Egy-kettő, lányok! Erőltesse meg magát, maga behemót barom!

Szedje azokat a kecses csülkeit! Egy-kettő, egy kettő! Maga meg tekeregjen valahogy, maga nagyra nőtt, pikkelyes bélféreg! Nyolc kilométer egy óra alatt.

Aki lemarad, annak annyi! De hogy az anyjuk nem kapott zokogó görcsöt, amikor megszülte magukat, maguk két szerencsétlen idióta, lusta dög!

Nóta, szűzlányok!

- Tényleg daloljunk valamit? – álmélkodik el az egyik túró kisasszony.

- Nem maguk, bocsi! Hermész üvöltötte ezt Ugribug arcába.

- Mert énekelhetünk mi is.

- Már mint kegyedék, most?

- Nekem Jutka néni volt az ének tanárom és az oszt.főm is…- mosolyog a leány Vágásinéra, aki a tanári kar tagja, és szintén ki nem hagyná már Kovács kolléga

előadásait.  – Jutka néni! Egy laza Sej,Vargáné, káposztát főz?” Azt mink tudjuk ám kánonban álmunkból felverve is.

- Majd máskor, Laura…- pirul bele Jutka tanár néni. De Kovács doci nem hagyja magát.

- Micsoda?! Sőt, hogy most! Ragaszkodom hozzá, ha nem baj. És akkor legyen ez most a végszó, aztán szünet. Oké?

- Hát…nem bánom…- és Vágásiné kissé zavarban lép ki a közönségből, áll meg a kör közepén, ad egy Á-hangot és már kezdik is, először a nézők némi megrökönyödésére, aztán felhőtlen örömére.

[pestilany007]

Csend

Mindenkinek mást jelent. Valakinek a magányt, a nyugalmat, a vihart. A gyanús perceket, mikor valami történni fog.

Hogy nekem mit is jelent? A menekülést. Mert mikor csend van, megannyi megválaszolatlan kérdést idéz fel bennem... Mi lett volna ha...?! Marcangolni kezdem magam. Emlékezni.

Egy tükröt tartok magam elé,amiben megpillantom önmagam. Pici lány, hosszú, dús barna hajjal, kisírt szemekkel. Fáj így látnom magam. Tényleg ilyen lettem volna? Őszinte érzelmekkel telített gyermek? Akinek nem esett nehezére sírnia? Ha igen,akkor hogy lettem ilyen? Mi történt velem, hogy ilyen lettem? Álarc mögé megbúvó szörnyeteg...

Egy újabb reccsenés a lábam alatt. Megtörtem a csendet. Még is hol vagyok? Ez az az út, ami kell nekem? Vajon eltévedtem? Jó helyen járok egyáltalán?!

Megfordulok, de semmi sincs mögöttem. Mi történt?

Valaki segítsen! Semmi válasz. Csend van. Túl nagy a csend. Ez vajon melyik fajtája? A vihar előtti? Vagy az a magányos? Esetleg a nyugodt? Vagy az a fullasztó? Mikor már menekülsz előle. Mert nem akarod hallani a saját gondolataidat.

[crazyszoff-blog]

Majdnem kapcsolat

Mi is ez a majdnem kapcsolat, egy olyan szörnyeteg amely lelki nyomorba dönti “résztvevőit”. Ha egy majdnem kapcsolatnak vége van, sokkal nehezebb rajta túllépni mint egy sima hétköznapi szakításon... Személyes tapasztalatból beszélek. Nemrégiben 3 hónappal ezelőtt ért véget az én majdnem kapcsolatom is életem szerelmével, és a mai napig szenvedek miatta. 9 hónapig éltünk ebbe a majdnem kapcsolat státuszban, kisebb-nagyobb megszakításokkal, és egyszer csak végleg véget vetett ennek a kedves delikvens, egyik napról a másikra. Nagyon rossz érzés volt, fel sem tudtam fogni, hogy 9 hónap után életem szerelme nélkül kell élnem, nélküle kell megküzdenem a hétköznapok megpróbáltatásaival, és nem tudom kinek elmondani, hogy épp öröm ért vagy bánat, és nem tudom kivel megosztani a reggeli kakaós csigámat, vagy egy ferde hajnalom a mekis sajtburgerem. Egy ilyen viszonyba mindig az a személy nyer aki nem akar többet annál ami van, én sajnos veszítettem... 

Több száz kérdőjel van bennem a dologgal kapcsolatban...

Mi lett volna ha nem mondom el neki, hogy szeretem? Milyen lett volna ha tényleg együtt vagyunk mint egy normális pár? Ha nem volt szerelmes sose mért volt féltékeny?  És miért osztotta meg velem életének minden apró mozzanatát? Na és miért mutatott be a legjobb barátainak? Miért fogta a kezem, és csókolt meg mindenki előtt? Miért vitt el magával a “pasis nyaralásra”? Miért mutatott be az apjának? Miért volt romantikus vacsi, majd andalgás a városban? És minden nyári éjjelen miért néztük összebújva a csillagokat? Vajon mit gondolt mikor mellettem kelt fel reggel?

Ezek azok a kérdések, amelyekre csak ő tudna nekem választ adni, de már nem fog, hiszen kilépett az életemből egyik pillanatról a másikra, és hagyott bennem egy baszott nagy űrt, telis-tele megválaszolatlan kérdésekkel.

Arra is kíváncsi lennék miért döntött így, hiszen jól elvoltunk, látszott rajta is, hogy jól érezte magát velem, sokszor vesztünk össze de mindig kibékültünk, de ez az utolsó vita más volt mint a többi, már nem próbált semmit megmagyarázni egyszerűen csak kimondta vége, sokáig húztuk így is, felejts el. E szavak hallatán mintha kést forgattak volna a szívembe... borzalmasan rossz volt, de tudtam hogy fel fogok épülni lelkileg, hiszen erős vagyok még akkor ha épp pillanatokkal ezelőtt veszítettem el szívem muffinjának legnagyobb csokoládé darabkáját. 

És mikor már kezded elfelejteni, kezdesz új emberek felé nyitni, és kifelé lábalsz az önsajnálat mély bugyraiból mi történik? Újra felkeres, újra felkavar, előjönnek az emlékek, újra reményt ébreszt, majd eltaszít és még mélyebbre süllyedsz. Miért? Vajon miért jó ez neki? Azért baszd meg mert tudja hogy odavagy érte, és valahogy fent kell tartani az érdeklődést arra az esetre, ha az új kis ribanca felmondaná a szolgálatot, és egyedül maradna. Tudja azt, hogy kapna egy új esélyt arra, hogy veled legyen mert te szereted, neki meg kell egy B terv, és amúgy is jól érzi veled magát, de nem tart méltónak arra, hogy kapcsolatban legyetek, de te hülye idióta újra megtelsz reményekkel, hogy hátha most összejön, hátha te leszel neki az egyetlen. Pedig nem! Ennek a férfinak mindig csak félig kellesz, megszakadhatsz, lehetsz te a legnagyobb konyhatündér, lehetsz te a legjobb szerető, és lehetsz a világ legszebb, legcsinosabb nője, akkor sem fogsz neki kelleni. 

És igen az én életemben is megjelent ő, akiért mindent megtennék, s újra reményeket ébresztett bennem így 3 hónap után is. Soha nem szerettem így senkit, és soha nem fogom őt elfelejteni, jöhet bárki, lehetek újra szerelmes, nincs kizárva ez az opció, de ő mindig az első lesz az életembe, az első, egyetlen, és pótolhatatlan. 

Valószínűleg mindenkinek van egy olyan személy az életében aki fenekestül felforgatta, megváltoztatta a mindennapjait a jelenlétével, és akit soha-soha nem fog tudni elfelejteni. Nekem Ő az!

Radnóti sorai tökéletesen kifejezik érzéseim:

“féligszítt cigarettát érzek a számban a csókod íze helyett és nem jön az álom, az enyhetadó, mert nem tudok én meghalni se, élni se nélküled immár.“ 

2016.10.24.

#szerelem #viszonzatlan #szomorú #remény

[zarojel-hu-online-hirmagazi-blog]

A 6 éves kislány, aki mindig éhes

New Post has been published on https://zarojel.hu/a-6-eves-kislany-aki-mindig-ehes/

A 6 éves kislány, aki mindig éhes

[vc_row][vc_column][vc_column_text]El tudjuk azt képzelni, milyen lehet az, hogy gyermekünk folyton éhes? Egy brit kislány olyan rendellenségben szenved, amely miatt nem érez jóllakottságot soha…[/vc_column_text][vc_raw_html]JTNDY2VudGVyJTNFJTNDc2NyaXB0JTIwYXN5bmMlMjBzcmMlM0QlMjIlMkYlMkZwYWdlYWQyLmdvb2dsZXN5bmRpY2F0aW9uLmNvbSUyRnBhZ2VhZCUyRmpzJTJGYWRzYnlnb29nbGUuanMlMjIlM0UlM0MlMkZzY3JpcHQlM0UlMEElM0MlMjEtLSUyMFBvc3QlMjBlbHMlQzUlOTElMjBBbGV4YSUyMC0tJTNFJTBBJTNDaW5zJTIwY2xhc3MlM0QlMjJhZHNieWdvb2dsZSUyMiUwQSUyMCUyMCUyMCUyMCUyMHN0eWxlJTNEJTIyZGlzcGxheSUzQWJsb2NrJTIyJTBBJTIwJTIwJTIwJTIwJTIwZGF0YS1hZC1jbGllbnQlM0QlMjJjYS1wdWItMjYyOTc0ODI4MzY3MjUxMCUyMiUwQSUyMCUyMCUyMCUyMCUyMGRhdGEtYWQtc2xvdCUzRCUyMjk0MjQzNzYzODAlMjIlMEElMjAlMjAlMjAlMjAlMjBkYXRhLWFkLWZvcm1hdCUzRCUyMmF1dG8lMjIlM0UlM0MlMkZpbnMlM0UlMEElM0NzY3JpcHQlM0UlMEElMjhhZHNieWdvb2dsZSUyMCUzRCUyMHdpbmRvdy5hZHNieWdvb2dsZSUyMCU3QyU3QyUyMCU1QiU1RCUyOS5wdXNoJTI4JTdCJTdEJTI5JTNCJTBBJTNDJTJGc2NyaXB0JTNFJTNDJTJGY2VudGVyJTNF[/vc_raw_html][vc_single_image image=”149986″ img_size=”800×600″ add_caption=”yes” alignment=”center” onclick=”link_image” css=”.vc_custom_1509375229357background-image: url(https://www.zarojel.hu/wp-content/uploads/2017/04/small_header_bg-1.png?id=4336) !important;background-position: 0 0 !important;background-repeat: repeat !important;”][/vc_column][/vc_row][vc_row][vc_column][vc_raw_html]JTNDY2VudGVyJTNFJTNDc2NyaXB0JTIwYXN5bmMlMjBzcmMlM0QlMjIlMkYlMkZwYWdlYWQyLmdvb2dsZXN5bmRpY2F0aW9uLmNvbSUyRnBhZ2VhZCUyRmpzJTJGYWRzYnlnb29nbGUuanMlMjIlM0UlM0MlMkZzY3JpcHQlM0UlMEElM0MlMjEtLSUyMFBvc3QlMjBtJUMzJUExc29kaWslMjBBbGV4YSUyMC0tJTNFJTBBJTNDaW5zJTIwY2xhc3MlM0QlMjJhZHNieWdvb2dsZSUyMiUwQSUyMCUyMCUyMCUyMCUyMHN0eWxlJTNEJTIyZGlzcGxheSUzQWJsb2NrJTIyJTBBJTIwJTIwJTIwJTIwJTIwZGF0YS1hZC1jbGllbnQlM0QlMjJjYS1wdWItMjYyOTc0ODI4MzY3MjUxMCUyMiUwQSUyMCUyMCUyMCUyMCUyMGRhdGEtYWQtc2xvdCUzRCUyMjMzNzc4NDI3ODUlMjIlMEElMjAlMjAlMjAlMjAlMjBkYXRhLWFkLWZvcm1hdCUzRCUyMmF1dG8lMjIlM0UlM0MlMkZpbnMlM0UlMEElM0NzY3JpcHQlM0UlMEElMjhhZHNieWdvb2dsZSUyMCUzRCUyMHdpbmRvdy5hZHNieWdvb2dsZSUyMCU3QyU3QyUyMCU1QiU1RCUyOS5wdXNoJTI4JTdCJTdEJTI5JTNCJTBBJTNDJTJGc2NyaXB0JTNFJTNDJTJGY2VudGVyJTNF[/vc_raw_html][vc_column_text]

Az állandó éhség-érzet mögött egy ritka betegség áll

A hatéves Megan ritka betegségben szenved. A neve Prader-Willi szindróma, amelynek következtében soha nem érzi magát jóllakottnak. A Prader–Willi szindróma egy genetikai betegség, ami számos rendellenességgel jár a renyhe izomtónustól a szellemi elmaradottságon át a fáradékonyságig és a dühkitörésekig. Legjellemzőbb tünete azonban a csillapíthatatlan éhség, mert az agy éhséget és jóllakottságot szabályozó központja (hipotalamusz) egyáltalán nem működik. A szervezet emiatt folyamatosan éhséget érez. A Prader-Willi szindrómás betegeknél minden gondolat, minden cselekedet az étkezésre irányul.

Megan édesanyja, Tracy szeretné felhívni az emberek figyelmét erre az igen súlyos és veszélyes állapotra. A betegség tünetei között nem csak az állandó éhségérzet szerepel, hanem tanulási nehézségeket és magatartászavart is okoz a gyermekek esetében. Az édesanya szerint a gyerekeknél a folyamatos éhség-érzettel való küzdelem a legnehezebb.

„Ha szeretnék egy zacskó chips-et, nem tehetem azt meg, hogy csak odamegyek a konyhaszekrényhez és előveszem. Ha mégis, azt lopakodó módban kell tennem. A fürdőszobában elbújva nagyon gyorsan  kell megennem, mert Meghan-t teljesen felzaklatja, ha nem kaphat belőle” –mesélte az édesanya a 5 Live-nak.[/vc_column_text][/vc_column][/vc_row][vc_row][vc_column][vc_raw_html]JTNDY2VudGVyJTNFJTNDc2NyaXB0JTIwYXN5bmMlMjBzcmMlM0QlMjIlMkYlMkZwYWdlYWQyLmdvb2dsZXN5bmRpY2F0aW9uLmNvbSUyRnBhZ2VhZCUyRmpzJTJGYWRzYnlnb29nbGUuanMlMjIlM0UlM0MlMkZzY3JpcHQlM0UlMEElM0MlMjEtLSUyMFBvc3QlMjBoYXJtYWRpayUyMEFsZXhhJTIwLS0lM0UlMEElM0NpbnMlMjBjbGFzcyUzRCUyMmFkc2J5Z29vZ2xlJTIyJTBBJTIwJTIwJTIwJTIwJTIwc3R5bGUlM0QlMjJkaXNwbGF5JTNBYmxvY2slMjIlMEElMjAlMjAlMjAlMjAlMjBkYXRhLWFkLWNsaWVudCUzRCUyMmNhLXB1Yi0yNjI5NzQ4MjgzNjcyNTEwJTIyJTBBJTIwJTIwJTIwJTIwJTIwZGF0YS1hZC1zbG90JTNEJTIyNDg1NDU3NTk4OCUyMiUwQSUyMCUyMCUyMCUyMCUyMGRhdGEtYWQtZm9ybWF0JTNEJTIyYXV0byUyMiUzRSUzQyUyRmlucyUzRSUwQSUzQ3NjcmlwdCUzRSUwQSUyOGFkc2J5Z29vZ2xlJTIwJTNEJTIwd2luZG93LmFkc2J5Z29vZ2xlJTIwJTdDJTdDJTIwJTVCJTVEJTI5LnB1c2glMjglN0IlN0QlMjklM0IlMEElM0MlMkZzY3JpcHQlM0UlM0MlMkZjZW50ZXIlM0U=[/vc_raw_html][/vc_column][/vc_row][vc_row][vc_column][vc_column_text]

Nehéz kereszt ez gyereknek, szülőnek egyaránt

Nagyon nehéz átélni nap, mint nap, hogy a gyereknek olykor nemet kell mondani, még ha azt is állítja, hogy éhes. Minden szülő a gyerekének a legjobbat akarja, azt, hogy mindig boldog legyen. Ez egy folyton éhes gyerek esetében szinte lehetetlen feladat. „Minden alkalommal, amikor nemet kell mondanom a kislányomnak, én vagyok a nagy gonosz szörnyeteg”- mondta szomorúan az édesanya. „Valószínűleg nem is érti teljesen, hogy miért mondok annyiszor nemet. De össze kell szednem magam, mert ez a legtöbb, amit tehetek most érte. Ha mindig igent mondtam volna, akkor nem lenne annyira jó egészségi állapotban, mint most”- magyarázza Tracy, a kislány anyukája.

A Prader-Willi szindrómás betegek többnyire elhízottak, hiszen az evés megszállottjai. Meghan édesanyja nem szeretné, ha kislánya is ettől szenvedne. Ennek érdekében diétát tartat be vele és meghatározott időközönként ehet csak. Az étkezéseknek szigorú menetrendje van, és ezt a rendszert mindig betartják. Emellett az édesanya elteszi az élelmiszereket, hogy ne legyenek szem előtt.

„Csak az szeretném, hogy boldog és egészséges legyen. Remélem, hogy így nem egy függőség rabjaként kell leélnie az életét.”

[/vc_column_text][vc_raw_html]JTNDc2NyaXB0JTIwYXN5bmMlMjBzcmMlM0QlMjIlMkYlMkZwYWdlYWQyLmdvb2dsZXN5bmRpY2F0aW9uLmNvbSUyRnBhZ2VhZCUyRmpzJTJGYWRzYnlnb29nbGUuanMlMjIlM0UlM0MlMkZzY3JpcHQlM0UlMEElM0NpbnMlMjBjbGFzcyUzRCUyMmFkc2J5Z29vZ2xlJTIyJTBBJTIwJTIwJTIwJTIwJTIwc3R5bGUlM0QlMjJkaXNwbGF5JTNBYmxvY2slMjIlMEElMjAlMjAlMjAlMjAlMjBkYXRhLWFkLWZvcm1hdCUzRCUyMmF1dG9yZWxheGVkJTIyJTBBJTIwJTIwJTIwJTIwJTIwZGF0YS1hZC1jbGllbnQlM0QlMjJjYS1wdWItMjYyOTc0ODI4MzY3MjUxMCUyMiUwQSUyMCUyMCUyMCUyMCUyMGRhdGEtYWQtc2xvdCUzRCUyMjU5NzkwNDA3OTIlMjIlM0UlM0MlMkZpbnMlM0UlMEElM0NzY3JpcHQlM0UlMEElMjAlMjAlMjAlMjAlMjAlMjhhZHNieWdvb2dsZSUyMCUzRCUyMHdpbmRvdy5hZHNieWdvb2dsZSUyMCU3QyU3QyUyMCU1QiU1RCUyOS5wdXNoJTI4JTdCJTdEJTI5JTNCJTBBJTNDJTJGc2NyaXB0JTNF[/vc_raw_html][/vc_column][/vc_row][vc_row][vc_column][/vc_column][/vc_row]

#éhség #Prader-Willi szindróma

[bnhafic]

Bnha 6. "Félreismertelek Katsuki"

Yuuna fájlalta a lábát a tegnapi kosármeccstől. -egek ezek a srácok aztán kemények. Kirishima letérdelt yuuna elé és elkezdte maszirozni a lábát. -aah ez isteni köszönöm.-mondta yuuna. Kirishima mosolyogva nézett yuunara. Par perc mulva yuuna mar a park melletti futó sétányon készült a futásra, amikor eszébe jutott a Katsukival való találkozás. -olyan ismerős nekem…az érzés mikor vele vagyok. Szerintem már találkoztam vele.-elmélkedett yuuna magában. Majd elkezdett futni. Pár kanyar után yuuna meglatta Katsukit szintén futni. Oda futott mellé majd köszönt.-szia katsuki, örülök neked. -oh helo.-köszönt katsuki. -figyelj én azon gondolkodtam miért vagy ilyen ismerős nekem. Nem találkoztunk mi már egszer?-kérdezte yuuna. Katsuki arca hirtelen meglepetté változott és megtorpant. Yuuna is megállt majd Katsukira nézet kérdőn. -én is ezen gondolkodtam mielőtt rám köszöntél de gondoltam biztos keverlek valakivel.-mondta katsuki. -hogy néz ki az emlékeidben aki lehet hogy én vagyok?-kérdezte yuuna. -fekete haj, lila szemek, és néha játszottunk.-mondta katsuki. -jaa hát én mindig a fiúkkal lógtam akkoriban. És emlékszem egy szőke, vörös szemű fiúra akit mindenki csodált mikor előjött a képessége.-felelt yuuna. -mi volt az? -robbantás.-felelt yuuna. katsuki arca ekkor ujra meglepetté változott.-basszus az én voltam.-felelt katsuki. -mostmár emlékszem-mondta yuuna majd az arca fajdalnas lett.-olyan jó volt veled jattszani de aztán csúnyán összevesztünk, mert egy fiút arcba kaptál, ès azt mondtad megérdemelte. Én pedig nem hittem neked. Jó volt veled lógni de mindíg fenyítetted a kiscsoportosokat. -chh… nem hittèl nekem. Hát nem csoda azok után hogy azt a sok nyomit osztogattam. De te rámkiabáltál hogy eleged van abbol hogy mindenkit bantok de betelt a pohár. Majd otthagytál és elmondtad a szüleidnek akik kivettek az ovibol mert féltek tőlem.-monddta katsuki idegesen. -ne haragudj, kis hülyegyerek voltam, annyi eszem nem volt hogy megkérdezzem az igazat de szerintem nem hittem volna el.-mondza yuuna lesütött szemekkel. -tudod miért vertem el? És miért vadultam meg mikor meg akartak büntetni? -miért?-kérdezte yuuna. -az a gyerek olyat mondott rád amitől telljesen bekattantam…-mondta kstsuki ökölbe szorított kezekkel. Yuuna megfogza a kezét és azt mondta.:-katsuki kérlek ne haragudj rám, azt hittem egy szörnyeteg vagy de én voltam az…te sosem bántottál engem sőt meg is védtél tőle, megbüntettek ès akarhogy sírtál senki nem hitt neked. Borzasztóan viselkedtem…-mondta yuuna majd katsuki homlokához nyomta az övét. Katsuki megfogta yuuna kezét. -túl léptem ezen, semmi baj. -katsuki figyelj én fájdalmat okoztam neked te meg nem is haragszol?-kérdezte yuuna értetlenül. -mit számítok én? A lényeg hogy megvédhettelek.-mondta katsuki majd félre nézett. -igen is sokat számítasz. Csodálatos dolgot tettél értem és ezt nem felejtem el. Hogy hálalhatnám meg?-kérdezte yuuna. Katsuki neglepetten nézett yuunara elpirulva. -csak maradjon köztünk ez az egész. -úgy lesz.-bólintott yuuna. Yuuna hirtelen könnyes szemrkkel ölelte meg katsukit. -csodálatos vagy és senki sem tudja hogy mennyire. Hát végül nem én tettelek a barátommá, te vettél le a lábamrol még 5 évesen.-mondta yuuna. Katsuki megölelte yuunat majd elengedte. Katsuki ekkor a tarkóját kezdte zavartan vakarászni. -nincs kedved velem tölteni a napot?-kérdezte. -persze örömmel csak kirishimának szólok, eléggé a szárnyai alá vett és mostanában nála alszok.-felelt yuuna. -marmint csak alszunk, a barátom és alig ismerem-mondta yuuna majd felnevetett.-nem vagyok én olyan. katsuki bólintott majd elindultak futni katsukiék felé. Nem mentek fel rögtön, inkább egy naplemente nézéssel zártak le a napot. Yuuna katsukihoz bújt, a srác mondani készült valamit de yuuna félbeszakította.;-csak élvezzük a pillanatot kacchan. Katsuki meglepetten nézett yuunara. -miaz? Így hívtalak régen.-felelt yuuna. -ohh, igaz yuuchan.-mondta katsuki gonosz mosollyal az arcán. -chh.. -sziszegett yuuna majd katsuki vállára hajtotta vissza a fejét.

[oursophie24wolf-blog]

Minden jó, ha a vége jó

Paranoid őrjöngött. Mégis hogy élhet még mindig az a szemét?! Na és Clyde? Miért nem ölte meg? Vagy legalább záratta volna cellába. Mielőbb el kell menniük. Odament a legközelebbi szekrényhez és nekiállt pakolni. Nem fog itt maradni, főleg ha az a szörnyeteg is itt van. Már épp összehúzta volna a bőröndöt, amikor Ozzy belépett.

-      Te meg hova készülsz? Nem pihenned kéne?

-      A francokat. El kell tűnnünk innen, amilyen gyorsan csak lehet.

-      Miért? Leonard miatt? Mondta, hogy volt régebben egy kis összetűzésetek.

-      Egy szavát se hidd el. Egy utolsó hazug.

-      Nem is hittem, mivel azt mondta bele voltál esve, és összetörte a szíved. Azt mondta, azért pikkelsz rá, mert visszautasított.

-      Hogy mit mondott?! – csattant fel Paranoid. – Na, most komolyan megölöm!!!

Ezzel kiviharzott az ajtón. Ozzy futott utána és kiabált is valamit, de Paranoidot nem érdekelte. Semmit nem érzékelt a vörösködtől, ami elárasztotta őt.

A kanyarban Clyde-ot pillantotta meg.

-      Szia! Neked nem pihenned kéne? – kérdezte, mire Paranoid pofon vágta.

-      Áú! Ezt meg mégis miért kaptam?!

-      Hogy engedhetted ide vissza azt a szemetet?! Ha?!

-      Leonard? De hiszen ő fogoly.

-      Akkor miért nincs tömlöcben? Hm?! Válaszolj!

-      Először is nyugodj meg! Az új vezető elengedte egy második esély címszóval.

-      És te hagytad?!

-      Mit tehettem volna?! Hidd el nekem se tetszik ez az egész, de 24 órás megfigyelés alatt áll. Nem csinálhat semmi egyéni akciót.

-      Akkor is! – duzzogott Paranoid.

-      Délia értsd meg, nem tehettem semmit. Meg volt kötve a kezem.

-      Paranoid! Már rég nem vagyok Délia!

-      Oké, oké, de én nem foglak így hívni. Tudom, hogy ez a beceneved, mondtad is miért, de nekem akkor is fura így hívni.

-      És akkor, hogy nevezel?

-      Sophie?

-      Legyen.

-      Zavarok? – lépett oda Ozzy.

-      Jajj, nem, dehogyis. Clyde vagyok, Sophie egy régi barátja. – nyújtotta a kezét Clyde, Ozzy felé.

-      Ozzy vagyok, de nem tudom, hogy hívj, ha ez zavar.

-      Áhh, az Ozzy normálisabb, mint a Paranoid.

-      Tessék? Az én nevem hülye, de az övé nem?

-      Ez van. – mosolygott Clyde. – De, lehetnél mondjuk Annabella

-      Remek, de a törzsnél, annak idején Anzelma voltam. Szóval inkább legyen az. Így jó? – fordult Ozzy azaz Anzelma Paranoidhoz.

-      Csodás. – vigyorgott Paranoid.

-      Akkor mehetünk hölgyeim? – kérdezte Clyde.

-      Hova? – kérdezték egyszerre. Egymásra néztek és elmosolyodtak. Pont, mint régen. Ozzy, majd kicsattant, hogy végre valahára, minden olyan, mint régen. Vagyis majdnem.

-      Az alku az volt, az emlékeidért cserébe, hogy beszállsz egy utolsó akcióba.

-      Igen?

-      Aha, és…

-      Kinyögnéd, végre?

-       Leonarddal kéne… - mondta ki nagy nehezen Clyde.

-      Soha. Inkább kínozzanak meg!

-      A főnökkel kell ezt megvitatnod.

-      És Ő hol van?

-      A tárgyalóban.

Paranoid se szó se beszéd, elviharzott. Ozzy és Clyde alig bírt vele lépést tartani.

A tárgyalóban, már ott volt a főnök, Leonard és Gusti Caitlinnel az oldalán. Paranoid érkezésére mindenki odafordult.

-      Mester! – hajolt meg Paranoid. – Az alkuról szeretnék beszélni Önnel.

-      Hallgatlak.

-      Mivel nem emlékszem mi is volt az, elsősorban szeretném, ha elmondaná mi is volt a rám eső része.

-      Azt nem tisztáztuk pontosan, és mivel Leonard intézte így ezt most beszéljük meg. Szóval, hallgatlak!

-      Öhm, emlékszik Mr. Moth-ra? Ellopott Önöktől 7 milliárd dollárt, visszalophatnám.

-      Inkább ölje meg.

-      Én még sose öltem, és nem nagyon szeretnék, ezért, mi lenne, ha inkább csődbe vinnénk.

-      És, hogy akarod kivitelezni?

-      Jó barátom, Gustav, ki tud fejleszteni egy olyan trójai vírust, amely elutalja a pénzét Önnek és utána rögtön megsemmisül.

-      Igaz ez? – fordult a Szövetség feje Gustihoz.

-      I-i-i-igen, ré-é-é-égen kí-kísérleteztem trójai vírusokkal és véletlen összehoztam egy ilyet.

-      Értem. Nekem megfelel. Mikor tudod intézni?

-      Akár most is.

-      Rendben. Akkor vonulj vissza és kezdj hozzá.

-      A hazaútunkról gondoskodik ugye? – kérdezte Paranoid.

-      Az is az alku része nem, de bár. Holnap reggel 6-ra legyenek kész.

-      Igenis és köszönjük. – hajolt meg Paranoid.

A főnök, csak legyintett, majd szólt, hogy távozzanak.

•

Másnap reggel 6-kor bágyadtan néztek maguk elé, és várták a járművet, ami haza viszi őket.

Caitlin is kijött elköszönni. Eléggé összemelegedtek Gustival.

Ozzy és Paranoid, sajnos túlfáradt volt, a korai órákban piszkálni Gustit ezzel.

Clyde is megjelent, és sajnálatos módon White is.

A kocsi 6:05- kor érkezett. Pont, ahogy megbeszélték.

-      Vigyázz magadra! – búcsúzott el Clyde Paranoidtól.

-      Te is, és ne felejts el, írni.

-      Nem fogok. Ezúttal nem.

-      És tartsd a szemed azon a gyökéren.

-      Már beoszotottak mellé pesztrának.

Paranoid erre halványan elmosolyodott, majd egy ölelést követően beszállt a kocsiba.

-      Öröm volt megismerni Anzelma.

-      Téged is Clyde. – ölelte át Ozzy Clyde-ot.

Caitlin eközben adott egy könyvet Gustinak.

-      Ha a lányok lesérülnének a sok csatában, ebben van egy pár jó főzet.

-      Köszi. Hidd el lesz rá szükség. Nos…akkor…

-      Szia Gusti! – ölelte át Caitlin.

-      Szia Cait! – ölelte vissza esetlenül.

Mikor már mindhárman a kocsiban voltak, jeleztek a sofőrnek és elindultak.

Nehéz visszatérés, nehéz elindulás. Paranoid egy része szerette, viszont egy másik része gyűlölte ezt a helyet.

-      Végre minden a régi lesz. – szólt Gusti.

-      Igen. Hála a jóégnek! -sóhajtott Ozzy.

-      Aldenék szerinted sejtenek bármit is? – kérdezte Paranoid Ozzytól.

-      Nem hiszem, vagyis nem tudom.

-      Akkor most, mi van? – kérdezte Gusti, teljesen összezavarodva.

-      Semmi. A lényeg, hogy éppen és egészségesen, emlékekkel együtt megyünk haza.

-      Jól mondja Paranoid. szólt Ozzy.

De, hogy Nollbourgben mi várt rájuk…

Egyikük sem tudta, hogy hamarosan vissza fognak vágyni a hegyekbe.

[diogenesz2020portugal]

A tévhitekrűl és a veszélyekrűl Minden macskának szüksége van a kényeztetésre - tartja a közkeletű tévhit. Mint azt brit tudósok megállapították, valójában a személyzetünk magunkhoz kötését, az úgynevezett "bevésést" szolgálja az a tevékenységünk, amit az emberek hízelgésnek vélnek. Ha ez a folyamat sikerül, olyan személyt kapsz ajándékba, aki önként és dalolva válik a rabszolgáddá, rohan haza hozzád a munkából, mindenben gondoskodik rólad. Nem könnyű feladat ám állandóan cukinak lennünk, bár NEKEM ez is könnyen megy. Elég csak kicsit játszanom, angyali hangon nyávognom, a gazdik azonnal olvadoznak. Ha jó kedvem van, dorombolok is egy kicsit, ezzel frenetikus hatást tudok elérni náluk. Mondjuk ez érthető is, hiszen én gyárilag is egy igen édes kis kandúr vagyok. Ezzel az egyik szolgám esetében vigyáznom kell, mert diabéteszes, így a túladagolás tartós veszélyekkel járhat. Sajnos néha elveszítem az onkontrollomat, és halálosan cukorborsó vagyok, dehát még csak most leszek 10 hetes, nem mehet minden tökéletes, amit csinálok. Az ölbenfekvéses-alvásos-dorombolást tényleg csak azoknak a nálam tapasztaltabb cicáknak merem ajánlani, akik a megfelelő pillanatban bele is tudnak karmolni az ember combjába - bár ez sem biztosíték arra, haragudni fog, de legalább pár pillanatra szembesítheti a gazdit azzal, hogy az élet nem fenékig habostorta. Én elkövettem azt a hibát, hogy túllőttem a gazdit, de kiderült, hogy nem kómába esett, csak belealudt a tökéletességembe. Már értem, mit jelent az, hogy használat előtt kérdezze meg kezelőorvosát vagy gyógyszerészét. Szólok is neki, hogy tegye meg. #Szörnyeteg #Lajos #szörnyeteglajos #catoftheday #cute #cuki #diabetes

#cuki #diabetes #catoftheday #szörnyeteg #szörnyeteglajos #cute #lajos