Tumgik
#pánikroham
Text
az egyik legjobb érzés a világon, amikor a pánikroham közben a szíved lelassít és elkezd megnyugodni, az a pár másodperc, amíg érzed a lassulását és a végtelen ürességet és pár pillanatra nem érzel semmit, se jót, se rosszat
169 notes · View notes
hope666sworld · 1 month
Text
Mint legyek a légypapírra úgy ragadtunk bele a megszokás birodalmába
11 notes · View notes
megnemertett · 9 months
Text
0:42
"Itt vagy?" Semmi válasz. Nem, nincs itt. Nincs itt. Senki sincs itt. Fel kell végre fognod, hogy bármilyen szépen is ígérik, úgysem lesznek itt.
De ő más, nem? Nem, szivem. Buta voltál megint. Megint elhitted. Sokáig tartott, tudom, már-már én is kezdtem elhinni.
Mi ez? Reszketsz. Nem fázol, de reszketsz. Mély levegő, kedvesem. Semmi baj nem lesz. Megoldjuk. Megoldod. Ahogy mindig is tetted.
Újra egyedül? Újra, édesem.
-T.E.
20 notes · View notes
Bárcsak szabadulhatnék ettől az állandó szorongástól, félelemtől, pániktól ami bennem van. Hogy ne féljek a buszon, a vonaton, az emberek között, amikor az emberek kényszerítenek... De nem, egyszerűen nem tudok. Az meg remek érzés, amikor még ki is röhögnek érte.
13 notes · View notes
Text
Üresség.
Mióta elmentél, úgy érzem üres vagyok. Mindenkinek azt mondom, jól vagyok. Jól vagyok nélküled, jól vagyok hogy nem vagy itt, jól vagyok hogy nem vagy velem. Az az igazság, hogy ez így is van. De vannak pillanataim, amikor gyenge vagyok, és te jársz a fejemben. Olyan jó lenne veled beszélgetni. Az az igazság, hogy teljesen üres vagyok. Nem érzek sem szomorúságot, sem örömöt. Nem vagyok szomorú nélküled, de boldog sem. Inkább éreznék kínt, inkább éreznék fájdalmat, inkább lenne pánikrohamom, csak valamit érezzek, valamit amire koncentrálni tudok. Valamit, ami kirángat ebből az undorító ürességből. Én azt hittem, ilyennek lenni jó. Irigyeltem, mikor valaki azt mondta nekem, hogy nem érez. Hiszen mi lehet annál jobb, ha nem érzel semmit? És most csak fekszem. Bámulom a plafont, keresem az okot, amiért egy cseppnyi fájdalmat is érezhetnék, vagy legalább egy könnycseppet hullajtanék, de nem. Nem találok semmit. Csak bámulom a plafont, az agyam teljesen üres, már inkább csak hányingerem van magamtól.
221 notes · View notes
kinlodok · 1 year
Text
El kell hagyni őket, mielőtt elhagynak.
48 notes · View notes
Sosem felejtem el, amikor egyedül néztem meg az utolsó üzeneted amiben lezártad, és azon az éjszakán három pánikrohamom volt....
8 notes · View notes
baszkis-blog · 1 year
Text
Valami nem oké megint
Egy egy pillanatra el fogyik a levegő
És újra az az érzés kerít hatalmába
De ez csak egy pillanat…
10 notes · View notes
mika0606 · 1 year
Text
BPD
A terapeutám mindig azt mondja, hogy meg kell tanulnom megnevezni azt amit érzek, mert akkor könnyebb lesz a dolog. Csak… nem olyan egyszerű, amikor mindent egyszerre tapasztalsz meg. Csapdába estem egy óriás hullámvasúton, ami nem enged le az útról. És a legrosszabb az, hogy még a jegyet sem vettem meg. Mintha zongora lenne a fejemben. Tudom, hogy a legcsodálatosabb dallamokat tudná lejátszani, de ehelyett minden nap bejön valaki és elkezdi húzni az ujját a legmagasabb billentyűtől a legalacsonyabbig, majd oda-vissza. Néha szép dallamokat szeretnék hallani, de legtöbbször csak azt kívánom, hogy a zaj megszűnjön.
Az érzelmek olyanok, mint az eső, gyakran elkapnak. Néha nem vagyok benne biztos, hogy inkább egyszerre érezzem vagy egy légüres térben éljek. A hangulatom egy órán belül többször is ingadozik és a legapróbb dolgok is megváltoztathatják az érzéseimet. Egyik pillanatban boldog lennék, a következőben öngyilkos lennék, aztán dühös, majd pánikrohamot kapnék végül megnyugodnék és minden rendben lenne. Néha végtelen mennyiségű pozitivitásban ébredek fel, hogy egy órán belül értéktelennek érezzem magam. Ez mind abszurd. Nevetek és táncolok egy órával az öngyilkossági kísérlet után. Az érzelmek intenzitása a hangulatváltozások gyorsaságával párosítva túl sok. A szomorúságot öngyilkosságnak, a haragot gyilkosságnak, a szeretet az irányítás elvesztésének, valaki elvesztése haldoklást jelent, a boldogság elviselhetetlen eufória, normálisnak érezni magam pedig semmihez sem hasonlítható. Utálom beismerni, de néha egy élő aknamezővé válok mindenki számára, aki kapcsolatba akar kerülni velem.
Ez egy paradoxon. Egyszerre úgy érzem, túl sok vagyok és nem elég. Sokunknak nárcisztikus vagy hiányzó szülei voltak. Ha bántalmaztak minket azok az emberek, akiknek gondoskodniuk kellett rólunk, hogyan bízhatnánk újra? Meg akarom tanulni, hogyan kell félelem nélkül szeretni, de ehelyett megölöm a kapcsolatokat, mielőtt azok valóban elkezdődnének. Manipuláltam az embereket, és bűntudattal töltöttem el őket csak azért, hogy maradjanak. Az életem tele van ellentmondásokkal. Félek, hogy azok az emberek, akik előtt megnyíltam, megbíztam és szerettem, egyszer csak, minden magyarázat nélkül távoznak. Azt akarom, hogy megértsenek és segítsenek, ugyanakkor úgy gondolom, megérdemlem, hogy egyedül legyek. Azt akarom, hogy maradj, de azt mondom, menned kell. Túlságosan megsérült és elbaszott vagyok ahhoz, hogy r��m pazarold az idődet. Meg fogom keresni a közelgő elhagyatottság jeleit, a legapróbb mozdulataidban is, hogy mielőbb távozhassak, mint te. Becsukom neked az ajtót, de óvatosan nyisd ki az ablakot, mert remélem megpróbálsz majd bemászni rajta, csak hogy bebizonyítsd, érdekellek. Ez egy önbeteljesítő prófécia. Annyira rettegek attól, hogy elhagynak, hogy kétféleképpen szabotálom önmagam: vagy szörnyű dolgokat teszek, hogy bebizonyítsam a méltatlanság elméletemet, és arra kényszerítsem az embereket, hogy távozzanak, vagy annyira ragaszkodóvá válok, hogy az emberek végül belefáradnak és elmennek. Az agyam elhiteti velem, hogy végül ki fogsz lépni, ezért néha egyre jobban összezavarodok, hogy miért nem teszed meg. És hát… elegem van abból, hogy várjam, hogy elhagyj engem ezért inkább én hagylak el. Inkább okozok fájdalmat és sebet, minthogy én legyek az, aki megsérült. A szerelem egy játék, amelyet elveszítek.
Amikor először találkozunk, hajlamos vagyok fantáziálni elképzelést alkotni arról, hogy ki lehet ez az ember és abban a pillanatban tudom, hogy nincs visszaút. Néha azonnal kötődöm, pillanatok alatt, amikor meglátok valakit, még beszélés nélkül is. Intenzív érzések emésztenek fel és csak a világot akarom átadni ennek az embernek. Rászorulóvá válok, és szeretném, ha jól éreznék magukat bármi is történjen. Az érzelmeim attól függően változnak, hogyan érzik magukat vagy milyen gyakran látom őket. Amikor nincsenek ott, elvonási tüneteket tapasztalok. Ők az én élő, légző gyógyszerem. Olyan vagyok, mint egy kiskutya, aki nem akarja, hogy a gazdája elmenjen. Néha próbára teszem az embereket azzal, hogy szándékosan bántom őket. Két okból van szükségem erre: 1. az hogy láttam, hogy fáj nekik, ezzel megerősítette, hogy szerettek. 2. végül elfáradnak, veszekszünk és ez megerősíti, hogy utáltak és el akartak hagyni. Ha a kedvenc emberem nem válaszol elég hamar a szövegemre, akkor kezdem azt érezni, hogy átszellemülnek és már nem érdekelem őket.
Amikor megtapasztaljuk a hasadást, minden és mindenki csak fekete vagy fehér. Csak jó vagy rossz. Csak görbe vagy tökéletes. Mindig vagy soha. Nem számít, ha az illető mindig kedves és türelmes volt velem. A legkisebb vétség vagy a vonzalom legkisebb csökkenése is elhiteti velem, hogy a fájdalom fenyeget és az illető bántalmaz, elhagy, nem szeret többé. Egy 4 éves kapcsolatot egy pillanat alatt el tudok dobni és pillanatok alatt a szerelemből a gyűlöletbe tudok át menni. Ez egy védekezési mechanizmus, amely megvéd attól, hogy megsérüljek. A legrosszabb az, hogyha egyszer rájövök, hogy fájdalmat okozok egy másik embernek már túl késő. Szégyellem, amit tettem, újra és újra bocsánatot kérek, de néha ez nem elég. Túl sok megszegett ígéret. És hát… végül elveszítem azt, akivel a legjobban törődtem.
Az énképem, a céljaim, sőt a tetszéseim és nemtetszéseim is gyakran változnak és zavarba ejt. Az üresség és a zűrzavar a BPD-m lényege. Úgy érzem, tovább kell futnom és kaotikusan élnem kell az életet, hogy elkerüljem az egzisztenciális rettegést, mert amikor megtörténik túl sötét, reménytelen és fájdalmas. Iszom és drogozok, csak hogy elhallgattassam, ami bennem van. Bizonyos szempontból az élet túlságosan üresnek, unalmasnak és értelmetlennek tűnik dráma, hazugság és manipuláció nélkül. Az önérzet hiánya miatt elfogadunk mások nézeteit és hiedelmeit, hogy identitást adjunk magunknak. Az elhagyástól való félelem azért is nagy, mert, amikor szeretjük ezt a személyt akit lemásoltunk, nem tudjuk kik legyünk vagy hogyan lehet nélkülük élni. Néha kényszeresen hazudok, de felvállalom a másik személyiségnek aspektusát csak hogy tetszenek, mindent megteszek értük. Hidd el nem vagyok rá büszke, de nehéz megállítani ezt a fajta viselkedést ha működik.
Még mindig nagy a zűrzavar csak nem látszik annyira, mert dühömet befelé irányítom. Ha bármit is említek, az emberek meglepődnek mert kívülről azt látják, hogy higgadt vagyok. Amikor a legrosszabb állapotban vagyok azt hiszem visszafordíthatatlanul össze vagyok törve. Elkezdem verni magam. Lelkileg és fizikailag. Megütöm magam, húzom a hajam, vakarom a bőröm stb. Borzasztóan erőszakos dolgokat gondolok magamról. Nagyon szükségem van az érvényesítésre, de amikor megkapom úgy döntök, hogy figyelmen kívül hagyom. Miért? Mert meg vagyok győződve arról, hogy lehetetlen hogy valaki valóban igazán szeresse a megtört lelkemet. Néha annyira utálom magam, hogy azt hiszem túl vagyok a segítségen.
Amikor van egy epizódom, olyan heves és eluralkodó érzelmeket élek át, hogy túl nagynak érzem magam, ahhoz, hogy foglalkozzam velük. Olyan érzés, mintha magába fogadnád a világ összes jelenlévő szenvedését és az egész univerzum a lelkedre nehezedik. Néha nem veszem észre, hogy szélsőséges vagyok. Nem veszem észre azonnal a hibáimat. Máskor is látom, hogy valami apróság miatt ideges vagyok, de még mindig nem tudom megállni, hogy ne engedjem át az érzelmeket. A testemet valaki más irányítja. Utána a szégyent a legnehezebb feldolgozni. Tudom, hogy megbántottam valakit, és ezt teljesen utálom. Szeretném, ha emlékezne néhány dologra, amikor egy epizódon megyek keresztül: megteszek minden tőlem telhetőt, hogy kezeljem magam, de ez nem a racionális megbeszélések ideje. Kell egy nyugalmi időszak, mielőtt beszélhetnék a történtekről. Szeretném, ha valaki meghallgatna, mert az érzéseim érvényesek. Csak mondd, hogy az én oldalamon állsz vagy, hogy nem vagy az ellenségem.
Az emberek azt hiszik szörnyetegek vagyunk és hajlamosak megfeledkezni arról, hogy mindvégig szenvedünk, akárcsak azok, akiket megbántunk. Tudom, hogy nehéz lehet mellettem lenni és megértem, hogy esetleg el akarnak menni, de emlékezniük kell arra, hogy nem én választottam ezt. Józan ésszel senki sem sodorná szándékosan ilyen zűrzavarba magát és másokat. Ha rajtam múlva, abbahagynám.
~ Mika ~
36 notes · View notes
fuck--yourself · 2 years
Text
De hianyzott az egèsz èjjeli sírás ès a nappali megjátszás hogy jól vagyok majd majdnem osszeesek a faradsagtol
67 notes · View notes
utalokmarelni · 1 year
Text
Elesek,felkelek és megyek tovább. Ez az élet. Csak az a baj, hogy most nagyobbat estem,és nem tudom mikor fogok tudni felkelni...
10 notes · View notes
Text
Faszom...
Egy üzenet elküldésétől pánikrohamot kapok, mert Rólad van szó...
Csak ennyire rettegek, hogy végleg elveszítettelek...
18 notes · View notes
lonelysoul235 · 1 year
Text
Görcsbe rándult a gyomrom amikor megláttalak
15 notes · View notes
sin-tachycardia · 1 year
Text
Kislányként nem így képzeltem el a felnőtt életemet,
Alig vártam, hogy végre felnőtt legyek
Mert mindig boldognak és szabadnak képzeltem el magam...
De ahogy teltek az évek egyre jobban megtört az élet, napról-napra, évről-évre
És mire felnőtt lettem teljesen elvesztettem az irányítást a démonaim felett.
Mára már odáig jutottam, hogy a pszichiátrián ülök, velem szemben egy fehér köpenyes doktornő, aki mindenféle diagnózisokat diktál, és nyugatót, antidepresszánst és szorongasoldót ír fel nekem hogy ez majd segít normálisan élni...
Szóval ez a felnőtt élet...
9 notes · View notes
usayblablabla · 2 years
Text
A pénz az nem boldogít, de függővé tesz.
Inco - Pánikrohamok
50 notes · View notes
gyogyulasomnaploja · 9 months
Text
Egyre több és intenzívebbek a rohamjaim de még mindig mellettem van hiába kötök belé.
Ugyan úgy ott van mellettem bár nem tudja hogy segítsen messziről.
Hirtelen jönnek és váratlanul a rohamjaim.
Ma volt kettő ilyen mélyebb megzuhanásos roham.
De ugyan úgy szeret...
És én is őt!
2 notes · View notes