heypetraa

[heypetraa]

Mérföldkőhöz érkeztem

Üdv ismét itt!

Sok izgalmas dologról kell beszámolnom Nektek, úgyhogy kezdjük is. Lassan két éve, hogy Dubaiba költöztem és légiutas-kísérőnek álltam, és ha olvastátok a régebbi bejegyzéseim akkor nagyjából már lehet róla fogalmatok, hogy ez mivel jár. Rengeteg utazással, igen, többek között, és sok-sok alvásmentes éjszakával. Ezek nem változtak, de több minden más igen.

Az első és talán legfontosabb fejlemény, amit szeretnék megosztani Veletek, hogy márciustól már Business osztályon dolgozom. Bizony, képzeljétek előléptettek, így ezentúl egy magasabb beosztásba, a felsőbb kategóriájú kabinba kerültem. Őszintén nekem ez egy nagyon nagy elismerés, egyrészt borzasztó hálás vagyok, hogy eddig is eljutottam. Ugyan sok minden befolyásolja ki mikor kerülhet feljebb és az egyik ilyen tényező nyilván az, hogy makulátlan legyen a „profilom” vagy „aktám” ha úgy tetszik. Februárban volt az egy hetes tréningem, és nem fogok hazudni nem csak fizikailag, de mentálisan is megterhelő volt. Sőt, nem is maga a tréning, hanem megbarátkozni a gondolattal, hogy ismét én leszek az új, aki semmit nem tud, lassú a többiekhez képest stb. Ez nem egy kellemes érzés, pláne úgy, hogy én viszonylag hamar rangidős lettem turistaosztályon, mert szinte a c0vid utáni első felvételi hullámban csatlakoztam. Azt gondolom, hogy ott jól végeztem a munkám, legalábbis igyekeztem mindent megtenni ezügyben, viszont az átállás annyira nehéznek tűnt, hogy még azt is megkérdőjeleztem van-e itt keresni valóm egyáltalán. Nem azért, mert annyira nehéz lenne a munka, csak más, mások az elvárások, más a kabin, más a felszolgálás, mondhatni fine diningot kínálunk és ezeket mind meg kell tanulnom & szoknom és ez nem, nem egyik napról a másikra történik. Kicsit talán türelmetlen is vagyok magammal szemben és már a legelejétől azt vártam, hogy ezen az első pár héten túl legyek, szinte bosszantott, amikor valamit elrontottam, szóval a fő probléma az volt, hogy túl magasak voltak az elvárásaim…saját magam felé. Ha erre van valakinek valami jó tippje, szívesen meghallgatnám!  Most már azért alakul a helyzet, nyilván még bőven van mit tanulnom, sőt… de talán mostanra sikerült azt a felfogást igazából érvényesíteni is, hogy tulajdonképpen lehetőséget kaptam fejlődni, látták bennem a potenciált, hogy képes vagyok ezzel a feladattal megbirkózni, és ha nem is azonnal, de végülis akkor fejlődik igazán az ember ha a komfortzónáján kívül kerül. Néha elfeledkezem erről. Egy-két évvel ezelőtt mondjuk lehet, hogy egy új feladatnál azt mondtam volna, hogy bocsi de ezt én nem tudom megcsinálni, kérlek ne bízzátok rám, most, inkább úgy állok hozzá, hogy oké, rendben, állok elébe, a legjobb tudásom szerint fogom megcsinálni, viszont lehetséges, hogy szükségem lesz mások segítségére is hozzá. Ha pedig valamit elrontok, akkor abból csak tanulni tudok.

Az ikonikus fedélzeti Lounge az Airbus A380 Business osztályán

Egy másik jelentős változás az életemben, hogy végre sikerül elköltöznöm Dubaiban. Mint korábban meséltem én nem a belvárosban lakom, sőt sokszor mondtam, hogy már szinte egy másik Emirátusban; Sharjahban élek, és úgy néz ki, (bár még nem akarom elkiabálni) hogy végre két év után egy nagyon klassz helyre sikerül átkerülnöm. Egyébként ez is egy érzékeny pont volt nálam az utóbbi időben, mert az összes barátom, ismerősöm máshol lakik (messze innen), csak én ragadtam ebben az épületben, és ez borzasztóan elkeserített, már csak azért is mert csupán a szerencsén múlt kinek és hova sikerült átfoglalnia. Sajnálom, ha sokat panaszkodtam, és elviselhetetlen voltam emiatt az elmúlt két hónapban, ígérem most már sokkal jobb lesz a helyzet. Azt nem akarom leírni, hogy pontosan hova költözöm (biztonsági előírás), viszont annyit elárulok, hogy a kedvenc városrészem; a The Greens szomszédságában leszek, ez, ahogy a neve is elárulja az egyik legzöldebb rész a városban, itt található egyébként a kedvenc vegán kávézóm/éttermem is (Planet Terra), illetve a számomra legszimpatikusabb bevásárlóközpont; a Dubai Hills Mall is itt van a közelben. Nem mellesleg a szállástól kb 10 percnyire található a Marina, és a tengerpart is, szóval csupa klassz, menő helyek. Most már csak ahhoz kívánjatok szerencsét, hogy a lakás is jó legyen és az új lakótársammal is kijöjjünk egymással.

Bár tényleg kimondottan pozitív dolgok történtek velem az elmúlt időszakban, azért elég sok stresszhatás is ért, ezekre pedig mindig gyógyír, ha láthatom a családom és a barátaim. Januárban és márciusban is tudtam egy kis időt otthon tölteni, reméljük májusban a "kis"tesóm, Gergő szülinapjára is haza jutok, sőt úgy néz ki a ballagásán is otthon leszek júniusban. Viszont hamarosan látogatóim is lesznek, Dezsi és a másik öcsém Kristóf néhány napot itt fognak tölteni velem Dubaiban április közepén, ezt pedig már nagyon várom. Hónapok óta készülök már rá, szervezem-tervezem hova fogom őket vinni, remélem, hogy minden össze is fog jönni és emlékezetes lesz számukra is. Egy kis sneak peak: mennek a Burj Khalifa tetejére, a Jövő Múzeumába, egy napot el fogunk tölteni az Atlantis aquaparkjában, le fognak csúszni a drótkötélpályán a Marina fölött, meglátogatjuk az Óvárost, és attól függően, hogy mennyire fogják bírni (a meleget leginkább), lehet, hogy a sivatagba is kiviszem őket, vagy majd valami menő jetski vagy flyboardozást is beiktatunk. Legalábbis ez a terv, aztán majd meglátjuk ténylegesen mi fér bele a pár napba.

De hogy a layoverekről is meséljek, térjünk rá merre is jártam az utóbbi időben. (Mondjuk már nem emlékszem, hogy pontosan melyik volt az utolsó amiről írtam… az biztos, hogy a novemberi olaszországi útjaimról tartozom még a beszámolóval, úgyhogy akkor azt most átugorjuk, és legyen úgy, hogy tavaly novembertől kezdve mostanáig hol jártam). A sok olasz út között volt egy járatom Szingapúrba, ami szerintem az egyik, ha csak nem a legmodernebb metropolisz Ázsiában, illetve városállam, hogy pontos legyek. Tudni kell róla, hogy igen multikulturális, erről mi sem árulkodik jobban, mint hogy 4 hivatalos nyelv van: az angol, a mandarin, a maláj, és a tamil. Másik fontos ismertetője a tisztaság és a biztonság, nem véletlen, hiszen nagyon szigorú törvényeik vannak, például nem egy városi legenda, hogy tilos a rágógumizás, hiszen, még az országba sem lehet bevinni. Én csak egy napot voltam, így abból próbáltam a legtöbbet kihozni, a hajnali landolás után már egyből indultam az a Gardens by the Bay-be (magyarul Öböl menti Kertek). Tulajdonképpen ez egy ökoturisztikai park, ahol a fő attrakció az a 18 mesterséges „szuperfa” amik a napelemek által összegyűjtött energiát használják fel különböző ökológiai feladatok ellátására, mint például gyűjtik az esővizet, ezzel pedig öntöznek és a szökőkutakat működtetnek, üvegházak páratartalmát szabályozzák, illetve keringetik, és a létesítmény alatt működő biomassza-erőmű részei is. Briliáns, nem? Én jártam az egyik üvegházban, méghozzá a Flowers Dome-ban „Virágkupola” ahol a világ különböző tájairól származó virágok és növények élnek, nagyjából 250.000 faj. Elképesztő volt, nem beszélve a virágok illatáról!

Gardens by the Bay (sajnos nem az én fotóm, a kép forrása: shutterstock.com)

Ha valakit mélyebben érdekel a park működése szívesen belinkelem a hivatalos weboldalt, ott nyilván nálam sokkal jobban elmagyarázzák. Apropó mindenképp vegyetek előre jegyet, ha erre járnátok, én sajnos ennek hiánya miatt pont lemaradtam az időszakos kiállításról (Avatar: The Experience), illetve, ha tehetitek az esti zenés fényshow-ra menjetek (Garden Rhapsody).

Szörnyű ez a kép rólam, de épp az egyik szuperfa tetején lévő kilátóban állok, mögöttem pedig a híres luxushotel a Marina Bay Sands (ennek van a 200 méter magasan található feszített víztükrű SkyPark nevű nyitott medencéje).

December hónap zseniális volt hiszen kétszer is megkaptam a Barcelona-Mexikóváros járatot, amire bő másfél éve vártam. Az első alkalommal egy nagyon kedves barátnőmmel Tinával dolgozhattam együtt, sőt az egész csapattal a mai napig tartom a kapcsolatot, iszonyú jófej volt a purserünk – vezető légiutas-kísérő az adott járaton (a szerk.) - és ezáltal a hangulat is. Barcelonában nem hiszitek el, de találkoztam Domival, aki az egyik legközelebbi barátnőm még Szegedről az egyetemről, ő most ott él, így körbe vitt a kedvenc helyeire, megszállt velem a hotelben, és másnap elkísértem a munkahelyére is. Mivel Barcelonában 48 óránk volt a mexikói járatig, volt időnk Tinával megnézni a La Pedrera - Casa Milát, ez Barcelona egyik legemblematikusabb Gaudí épülete, múzeumként funkcionál, és eredetileg lakóháznak épült.

Domival pizsipartizunk pont mint a régi szép időkben, na jó talán egy kicsit szolidabban mint a Jate klubbos bulik előtt/után.

Tinával kivételesen nem egyenruhában, itt épp a Casa Milá „padlásán”

Na de az igazán izgalmas rész az Mexikóban következett, habár szakadó esőnk volt, minket ez nem állíthatott meg, ugyanis megnéztük Teotihuacán romvárosát. Számomra ez azért is volt nagyon különleges, mert szerintem ugyan kevesen tudjátok, de az egyetem alatt a főszakom (az Amerikanisztika) mellett Spanyol-Amerikai Tanulmányok volt specializációm, és az egyik kedvenc kurzusom pont az Ősi Amerika és a gyarmati korszak volt, szóval elképesztő volt élőben látni azt, amiről évekkel ezelőtt tanultam. Teotihuacán ("ahol az istenek teremnek") virágkorát i.sz. 250-650 között élte és ez volt akkoriban a legnagyobb város (akár egy időben 250.000-en is élhettek itt). Feltételezik, hogy I.sz. 750 táján leéghetett, talán ekkor hagyták el tömegesen a várost. Hidegrázós volt ott állni a Halottak Útján (Calzada de los Muertos) miközben a mennydörgés visszaverődött a piramisokról. Volt egy idegenvezetőnk, aki készségesen válaszolt minden kérdésünkre, bevitt a az akkori nemesek és papok palotáiba, ami nem mellesleg csatornázva volt! Láttuk a Quetzalcoatl vagy magyarul a Tollas Kígyó templomát, megnéztük a teotihuacáni legnagyobb épületet a Nap Piramisát (70 m), sőt bemutatta nekünk, hogy a tér megfelelő pontján állva a taps visszhangja pont olyan, mint a quetzal madár hangja. Sajnos az időjárás miatt nem tudtunk hőlégballonozni, sőt a változatosság kedvéért amikor két héttel később megint ott jártam, akkor is szakadt! Ilyen az én szerencsém…tehát mi következik ebből? Hogy még muszáj visszatérnem!

Így néz ki a hely (amikor nem esik az eső)

Jellegzetes piros fali festmény egy palotában egy jaguárról (vagy pumáról) aki egy kagylót fúj. Feltehetőleg ebben az épületben tartottak különböző rituálékat az elit harcosok és papok.

Bakancslistás Teotihuacán Nap Piramisa, Mexikóban

Tinával és Teresával a Hold piramis előtt ázunk épp

Viszont képzeljétek volt szerencsém azt is látni, hogy az agávé növényből hogyan lehet tűt és cérnát kinyerni, és kaptam egy obszidián követ is emlékbe. A második alkalommal sajnos semmi izgit nem csináltunk, mert mindenki borzasztó fáradt volt, ugye esett, és hát Mexikóváros, mondjuk nem feltétlen az a hely, ahol egymagam olyan nagyon szívesen nekiindulnék. Egyébként a második járatom pont karácsony alatt volt, így Barcelonában voltam szenteste, ez egy elég nehéz időszak nekünk, akik a légiközlekedésben dolgoznak (meg mindenki másnak aki ilyenkor szolgálatban van természetesen!) de másodjára sem volt könnyebb, egy fikarcnyit sem, távol tölteni ezeket a napokat a családomtól, viszont ha már nem lehettem velük, örülök, hogy legalább Barcelonában voltam és nem Dubaiban. Domival ezalkalommal ellátogattunk a MOCO (modern & kortárs művészeti) múzeumba, ami kimondottan érdekes programnak bizonyult.

Tű és cérna az agave növényből

Ugorjunk egy kicsit január végére, amikor is szintén egy általam már nagyon várt helyre utaztam, méghozzá Naritába, Japánba! Narita kb 60 km-re keletre található Tokiótól, viszonylag messze ahhoz hogyha igazán megnézze az ember, így amit általában a crew csinál az az, hogy landolás után még este bemennek a központba és bérelnek egy kapszulahotelt, így több idejük marad szétnézni Tokió belvárosában. Én így első alkalommal úgy döntöttem maradok Narita városkájában, itt béreltünk kimonót és abban sétálgattunk a főutcán, megnéztük a templomot és a kertet (parkot).  Korábban nem értettem a hype-ot Japánnal kapcsolatban, de amióta ott jártam teljesen más lett a véleményem. Talán úgy tudnám a legjobban leírni, hogy egy borzasztóan fejlett és modern ország, ahol mégis képesek voltak megőrizni a hagyományaikat és kultúrájukat. Ez a harmónia a kettősség között nagyon érződött Naritában (lehet Tokióban már kevésbé ezt nem tudom). Engem lenyűgözött mennyire rendezett és tiszta az ország, mennyire tisztelettudóak, udvariasak az emberek és ezt úgy kell értelmezni, hogy nemcsak embertársaikkal, hanem minden iránt, amit készítenek, hordanak, amit dolgoznak, vagy egy másik remek példája ennek a kapcsolatuk a természettel és a művészetekkel.

Japán Pagoda Naritában

A napunk végén beültünk egy ici-pici étterembe, amiről kívülről biztos nem tudtuk volna megmondani, hogy az, mert sehol egy tábla vagy egy felirat nem jelezte ezt. Ez egy tradicionális hely volt, egyetlen nénike dolgozott itt, és mivel nem voltak asztalok és székek, ezért a padlón ülve foglaltunk helyet. A hölgy az előttünk lévő „asztalkát” (a vaslap lehet jobb szó) alulról begyújtotta és ott előttünk készítette el a jellegzetes japán pizzát az okonomiyakit. Mondjuk inkább ilyen káposztás-majonézes palacsintaként/tócsniként tudnám leírni, a fordítása nem más, mint megsütött akármi, tehát lényegében bármilyen zöldséget, különböző húsokat, tengergyümölcseit sütnek benne össze, majd ezt megszórják szárított algapehellyel. Elmentettem google mapsen a helyet: お好み焼き 富婦㐂, ha valakit érdekelne. (nem spam/vírus, becsszó, rákattinthattok)

Susanával és Amandával kipróbáltuk hogy étkeznek a Felkelő Nap országában (mondjuk nekem kérnem kellett egy villát, mert nem tudok pálcikával enni...)

Egy kicsit még visszatérek a kimonóra, ez ugye Japán tradicionális viselete, és nem meglepő, hogy komoly szimbólumrendszerrel rendelkezik. Mondanom sem kell, amit én választottam szerelem volt első látásra, és nemcsak szerintem, de az ott dolgozó hölgy szerint is igazán illett hozzám. Egyébként egy ilyen öltözet 7-10 ruhadarabból, természetesen több rétegből áll, és azért nem tudom azt mondani, hogy a világ legkényelmesebb viselete pláne a lábujj közös papucs a zori, a zoknival, na az nem az. Egyébként 1-1 ilyen kimonó elkészítése 2–3 évig tart, a festéstől és hímzéstől függően, és természetesen kézzel készül.

A gyönyörű kimonómban a tóparton, teljesen úgy érezhettem magam mint Mulán ha emlékeztek még erre a dalra a meséből. Mushu? Cirip?

Alig várom hogy visszatérjek, remélhetőleg legközelebb a cseresznyefa-virágzás a Sakura idején. Ha nem haragszotok meg az európai desztinációktól most megkíméllek Titeket, nem azért, mert kevésbé érdekesek, bár európaiként talán szokványosabbak, mint mondjuk Óceánia,  csak így is mindjárt elérem a maximális karakterszámot, és ha még neki állok Párizsról, Varsóról, Frankfurtról, stb mesélni, ahova egyébként szinte havonta megyek, akkor holnapig itt ültök mire elolvassátok.

Helyettük folytatom Új-Zélanddal a sort, ahol március végén jártam, ezt most egészen jól dokumentáltam az instagram sztorikban is szóval, ha ott követtek, akkor bizonyára láthattátok hogy milyen csodaszép helyeken kirándultunk. Ott is említettem, hogy egyébként az Auckland-Dubai a leghosszabb járatunk, 17 óra 5 perc, amiről most már megtapasztalva tudom mondani, hogy #IszonyúúúúúúHosszúúúúúSohaVégeeeeetNemÉrőőőőőőMiértNemTelikAzIdőLandoljunkMááár volt, de valahogy csak túléltem (meg az utasok is nem utolsó sorban), és na ide aztán valószínű, hogy tényleg soha nem jutottam volna el magamtól. Négyen lányok béreltünk egy autót és elkocsikáztunk a nyugati partra, elsőként az egyik leghíresebb szörfös strandra, Pihaba. Itt fekete színű a homok, és hatalmas nagyok a hullámok, nem véletlenül nevezik a háborgó tengerek öblének. Innen felsétáltunk az öböl mentén található hegyre a túraútvonalon, amikor is ránk szakadt az ég (látjátok mondom hogy nincs szerencsém, akárhova megyek mindenhol esik!) de az egyik lány mindenképp végig akarta sétálni, én meg nem hagyhattam, hogy egyedül menjen, úgyhogy ketten belevágtunk. Egy félóra után ki is sütött a nap és a leglélegzetelállítóbb látvány tárult elénk. Ez egyébként a Mercer-öböl a Tasman-tengeren (mert hogy így hívják a Csendes-óceán Ausztrália és Új-Zéland közötti részét).

A reggeli kávé után az első megállónk az Auckland belvárosában (!) lévő kis Oakley Creek vízesés volt (Dariával, Dianával és Valeriával itt még szárazon, mielőtt a sósvizes szél szétfújta a hajunk)

Talán ebből a szögből látszódik a legjobban, hogy a kőszikla formája valóban olyan mint egy oroszláné. Lion Rock, Piha Beach

Mindjárt lefújja a szél a sapim, de ilyen fekete a homok itt

Eső utáni kilátás a hegytetőről a Mercer-öbölre

Ezután meg akartuk nézni a Kitekite vízesést, de már az odavezető kocsiút is le volt zárva, szóval tovább indultunk a Karekare vízesés irányába, de sajnos ez is „le/be” volt zárva, így a strandfelé vettük az irányt, itt volt egy patakocska, ami elzárta az utat a tenger felé, én meg mindenképp ki akartam addig sétálni, úgyhogy cipők le, a farmerom szárát feltekertem és nagy lelkesen neki is indultam, de amennyire sekélynek tűnt kívülről a patak, még átellenben a felénél se jártam már térdig ért a víz, és itt már nem is láttam le a fenekére, úgyhogy hallgatva a többiekre inkább visszafordultam, és milyen szerencse hogy semmilyen állat nem harapta le a lábujjaim. Innen visszamentünk egy nagyon menő étterembe Pihába, képzeljétek el egy ilyen klasszikus szörfös vízimentő házikót a tengerparton, ahol hamburgereket árulnak, tele van napbarnított szőkehajú fiatalokkal, kagylós nyakláncokkal és tetkókkal, a parkolóban meg a kocsik platóján várakozó szörfdeszkákkal. Volt vegán hamburgerük! Innen még egy megállónk volt, méghozzá a Waitakere Ranges nemzeti park egyik túraútvonala, ami alatt láttunk két vízesést, és bár a gátig nem sétáltunk le, de a kilátás a völgyre így is elképesztő volt.

Valahol itt fordultunk vissza, hogy még sötétedés előtt visszaérjünk a kocsihoz az erdőből. Upper Huia Reservoir túraútvonal

Egyébként meg kell említenem, hogy bár ez már lassan egy hete történt, szinte még mindig „lábadozok” a márciusi beosztásomból (elég húzós volt ez a hónap, többet is repültem mint szoktam), és leginkább az új-zélandi kiruccanásból, hiszen az ott töltött két nap pont arra volt elég, hogy a szervezetem hozzá szokjon az ottani időzónához (9 órával van előrébb mint Dubai), tehát pont hogy Dubaihoz képest ott éjszaka van nappal, erre rátett még a hosszú járat visszafelé, na az ezt követő két szabadnapomon a Fülöp-szigeteki járatom előtt hiába próbáltam bepótolni a kimaradt alvást, sajnos ahhoz már kevés volt hogy ne betegedjek le. Semmi komoly hála, de köszönöm a jó kívánságokat, csak tuti megfáztam az esőben a hegyekben Új-Zélandon, plusz le- és ki is merült a szervezetem a sok alváshiánytól, sajnos néha még mindig feszegetem a határaimat, de büszkék lehettek rám, mert nem mentem kajakozni, meg vízeséséről ugrálni, sem cápákkal úszkálni Cebuban, bár így most ezekről nem tudok nektek beszámolni. Talán majd legközelebb!

Lényeg a lényeg, nem mindig minden annyira tökéletes, mint amilyenek látszik, sokszor kell áldozatot hoznom(nunk) (kihagyott Karácsony a családdal a munka miatt, vagy épp alvás a hotelben egy tök jó program helyett, az előléptetés kihívásai). Tudom, hogy sokak számára tényleg álom ez az életstílus, még nekem is, pláne most visszaolvasva mennyi különleges helyen jártam az elmúlt hónapokban, szinte el sem hiszem, hogy ezek velem történtek, de ezek mellett próbálok transzparens maradni és a sok jó dolog mellett egy kicsit azt is bemutatni, hogy van azért kevésbé jó része is. Köszönöm, hogy velem tartottatok ezúttal is, vigyázzatok Magatokra, és az egészségetekre!

Ölellek Titeket,

Petra

#új-zéland #piha beach #waitakere rangers #new zealand #auckland #narita #japan #barcelona #teotihuacan #mexico #travel #cabin crew #layover #flight attendant #légiutaskísérő #singapore #gardens by the bay #flowers dome #utazás

[heypetraa]

Az első évem légiutas-kísérőként

Sziasztok!

Tudom hónapokkal ezelőtt volt utoljára bejegyzés, és azóta is annyit ígérgettem nektek, hogy fogok jelentkezni, de csak befejezetlen írások sokasága sorakozik posztolatlanul a gépemen. Éppen a nyári szabadságomból repültem vissza Dubaiba, amikor elkezdtem ennek a bejegyzésnek a megírását. Képzeljétek volt szerencsém majdnem két teljes hetet Magyarországon tölteni a nyár folyamán. Igyekeztem mindenkit és minden programot belesűríteni, de nyilván ilyenkor a család az első, úgyhogy elnézésetek kérem, ha esetleg nem tudtuk összehozni a találkát. 

Hát szia pici Lilo, örülök, hogy végre találkoztunk ♥︎

Úgy érzem sikerült feltöltődnöm és kipihentem magam, ettől függetlenül utána nem volt könnyű visszarázódni a mindennapokba... Dubai sem hiányzott a közel 45-50 fokos hőségével, és bár a repülés igen, de a vele járó fáradtság és előre tervezés... nem igazán. Sokan hallhattátok, hogy március-áprilisban kórházba kerültem, gyomorproblémákkal, állítólagos bakteriális fertőzéssel, és egy jó hónapig nem is dolgozhattam, mivel az infúziótól kialakult egy vérrög a jobb karomban. Eléggé megviselt ez az időszak, de most már jól érzem magam mind lelkileg, mind fizikailag is. (Vérhígítót ugyan továbbra is szednem kell, a kis vérr(d)ög egyellőre hű társam, és nem tágít...)

Július 2-án „ünnepelhettem” az első évfordulóját annak, hogy elkezdtem repülni. Durván saccolva 990 órát voltam a levegőben az elmúlt egy év alatt. Ha jól számoltam 35 különböző városban jártam, legtöbbször eddig a budapesti járatot csináltam (összesen 9-szer), majdnem ennyiszer jártam Londonban is, csak más reptereken (Heathrow, Gatwick, Stansted), a dobogó legalsó fokán pedig Varsó és Párizs osztozik 5-5 alkalommal. Nekem továbbra sincs vízumom az USA-ba így oda nem repülök. Legalább 35 oda-vissza járatot is csináltam a közelebbi repterekre, ott magasan Mumbai és Delhi vezet, őket Isztambul és Ammán követi. Képzeljétek az a durva, hogy szinte a legtöbb járaton már én vagyok a rangidős, vagyis aki legrégebb óta dolgozik turistaosztályon. Ez mondjuk magával vonja azt is, hogy a járatok 90%-án a galleybe (konyhába) vagyok beosztva, nincsen ezzel semmi baj, de mondjuk néha-néha szeretek csacsogni az emberekkel a kabinban, aztán erre ilyenkor nincs igazán lehetőség. Plusz attól függően, hogy mennyire tapasztalt a többi munkatársam (és mennyire segítőkészek), mennyire rövid a járat, illetve akad-e bármi komplikáció, lehet, hogy végül 2x annyit dolgozok mint a többiek, arról nem is beszélve, hogy nyilván ilyenkor a felelősség is nagyobb rajtam. Nem mondom, hogy ez életem legkönnyebb éve volt (bár ha a kiköltözésemtől számítjuk akkor lassan már másfél évnél járunk), de nem bántam meg. Nagyon sokat tanultam és változtam ez idő alatt, ebben biztos vagyok. Továbbra is örülök, hogy itt lehetek, repülni nagyon szeretek, annak ellenére, hogy soha ennyit és ilyen fáradt még nem voltam. Azt hiszem a legjobb része a munkámnak nem is az utazás (bár kétségkívül az is) hanem, milyen hihetetlen élettörténeteket lehet hallani, főleg egy-egy hosszabb járaton, illetve mennyi érdekes emberrel találkozni. A legnehezebb része (a fáradtság és a "minden-megszervezése" mellett persze) pedig az, hogy minden alkalommal másokkal kell együtt dolgoznom, és sokszor nehéz megtalálni a közös hangot a kollégákkal.

Miradouro of Santa Luzia kilátóteraszán, Lisszabonban

Nyáron, Londonban, a Hyde parkban, ami meglepően tiszta és rendezett

Na de hagyj meséljek még egy kicsit ezekről a TÉNYLEG CSODÁLATOS helyekről ahol megfordultam. Az volt a célom erre a nyárra, hogy minél több észak-Európai desztinációt csípjek meg, hiszen ott most van jó idő, nem télen. Azt hiszem elég szerencsés vagyok, ugyanis kaptam Hamburgot, Stockholmot, Koppenhágát és Amszterdamot is, egyedül Oslo nem jött össze a listáról, de ami késik nem múlik! Nagyon tetszik mennyire modern felfogásúak az emberek (egész Észak-Európában úgy általánosan), mennyire tiszta minden, és hogy ennyire vigyáznak a környezetre. Koppenhágában tulajdonképpen mindenki biciklivel jár, és autóból is csak elektromosat láttam. Stockholmban jártam az Avicii „múzeumban”, ahova már évek óta szerettem volna ellátogatni, lesz majd külön poszt róla, mert ígértem. Legközelebb meg remélem összejön az ABBA múzeum.

Így néz ki a nyár Koppenhágában

Képeslapok a Mamáimnak Hamburgból

Nemcsak Koppenhágában, Amszterdamban is rengeteg bicikli(s)t látni

Aztán voltam Ausztráliában is kétszer, most már nemcsak Sydneyben hanem Melbourneben is. 2 napot töltöttem Afrika legnyugatibb országában Szenegálban, igazán különleges hely, magamtól oda valószínűleg nem jutottam volna el sohasem. Mivel viszonylag hosszabb időt töltöttünk ott, így voltunk egy szervezett túrán idegenvezetővel, méghozzá egy emberek által kagylóból összehordott (és lakott) szigeten (Fadiouth, ha valakit érdekel), elképesztő milyen körülmények között élnek emberek, és micsoda boldog és nyugodt, és a szó pozitív értelmében egyszerű az életük. Nemrégiben Johannesburgben (Joburgként is hallhattátok már) voltam Dél-Afrikában, ezelőtt ott még csak Durbanben illetve Fokvárosban jártam. Hallomásból úgy tudom ez viszont nem a legbiztonságosabb helyek egyike a világon, én nem hagytam el azt a lakókörnyéket, ahol megszálltunk... nos, mert nem ajánlják. Európában nyugodtan lehet menni vakvilágnak (bár ott is vannak érdekes helyek, erről mindjárt), de ahol még külön is figyelmeztetnek minket, nekem nincs mindig elég bátorságom, hogy egyedül csak úgy neki induljak, próbálom kerülni a bajt, mert amilyen szerencsés vagyok még a végén megkéselnek. Félni azért nem félek, csak óvatos vagyok. De arra is rájöttem az elmúlt év alatt, hogy minden városnak megvannak a kevésbé „fancy” negyedei, (úgy kell ezt elképzelni, mint ahogy Budapesten is ott van pl a hírhedt Hős utca, vagy a Keleti pályaudvar környéke). Tehát összegezve nincs olyan város (vagy akár azon belül egy adott kerület), amelynek ne lennének nagyon kellemes, illetve, elkerülendő részei, utcái.

Alkonyat Sydneyben 250 méter magasból

Onnan tudod hogy Ausztráliában jársz, hogy ennyire nem egységes az építészet, ez itt például Melbourneben készült

Naplemente Afrika legynyugatibb partján július elején

A kagylóból felépített sziget; Fadiouth , ha elkezdenénk lefelé ásni, még 9 méter mélyen is kagylókat találnánk. Manapság körülbelül 10 ezer ember él itt, és csak egyetlen fahidcska köti őket össze a kontinenssel. Ez itt a temető, ahol évszázadok óta megférnek keresztények és muszlimok egymás mellett.

Fadiouth főtere, ahol egy 800 éves majom-kenyérfa (baobabnak is hívják) áll, amely a helyiek életének a központja. Úgy tartják, hogy az ősapák szelleme benne él, ezért hozzá imádkoznak szerencséért, egészségért és sikerért. Egyébként Szenegál népességének 97%-a muszlim, ez az egyetlen falucska ahol a többség keresztény katolikus, de mint látjátok az ősi spiritualitások is tovább élnek.

Vitorláskikötő az egyik Seychelle-szigeten

Ugyanakkor tényleg „kinyílt a világ” számomra, rengeteg hely van a listámon, ahova a közeljövőben tervezek menni, és nem is csak crewként, hanem civil emberként. Egyrészt a 24 óra amit általában eltöltünk 1-1 városban nem mindig elég, sokszor a hotel a reptér mellett van és onnan bejutni a központba, vagy az adott nevezetességhez/ másik városba igencsak időigényes, azt pedig nem tehetem meg, hogy nem vagyok úgy mond „fit-to fly” magyarul eléggé kipihent a visszaútra, azt meg pláne nem, hogy ne érjek vissza a hotelbe időben. Szóval egyrészt tényleg elkezdtem élvezni milyen előnyökkel jár a stewardess lét, nyilván kedvezményesen repülhetek (a legtöbb légitársasággal), a stand-by jegyek például olcsóbbak, viszont lehet, hogy a járat előtti utolsó pillanatban derül csak ki, hogy felférek-e az adott gépre. Szóval azért tervezni-szervezni kell, pláne mert a cégnél nagyon komoly legalitások vannak, meg van szabva, hogy a műszakom előtt minimum hány órával kell visszaérkeznem a UAE-be, ha pedig lemaradok egy járatról, vagy az késik, az természetesen nem mentség. De el sem tudjátok képzelni mekkora szabadságot jelent például az, hogy reggel 8-kor landolok Dubaiban, és ha van lehetőségem, akkor a reptérre rohanva foglalom a jegyet az aznap délelőtti 10:30-as budapesti járatra.

kivételesen civilben, egyszerű, halandó utasként

Ugyanakkor Dubaiban sem érzem már annyira elveszettnek magam (így bő egy év után azért ez el is várható), mondjuk továbbra is (a szinte másik emirátusban Sharjahban) lakom, sajnos nem sikerült még elköltöznöm, de amúgy a szobámat egészen megszerettem (update: hagyjuk, mégsem). Bár akármennyire is sikerült a szobát otthonossá tenni, valahogy mégsem érzem az „otthonomnak”. Otthon-otthon az mégis csak Kiskunfélegyháza, de amúgy érdekes, mert az is csak a család miatt. A szobám ugyan még megvan, de szinte az összes cuccom, ruhám kint van már Dubaiban. Sőt a legrosszabb, hogy amikor ott vagyok akkor sem igazán találom a helyem. Mármint mindenki dolgozik, suliba jár, csinálja a dolgát, én meg csak úgy vagyok, igazából haszontalanul lézengek, mert az én életem meg már Dubaiban van. Ami megint nem igaz, mert amúgy alig vagyok ott is, csak amikor nem repülök, de akkor is főzök, mosok, takarítok, bevásárolok (mint minden átlagos ember). De ugyanúgy otthon érzem magam Szegeden is, azért mégis csak ott éltem 6 évig, és mindig jó érzés visszatérni. Szoktam látni, hogy a légiutas-kísérők az instagram biojukban írják, hogy „citizen of the world” (amúgy ettől falra mászok) de közben meg tök igaz, mert tulajdonképpen többet vagyok a hotelekben, buszon, a REPLÜLŐN ugye és a reptereken persze, mint Dubaiban. Megvannak már a bevált kedvenc helyeim a különböző városokban, éttermek, kávézók ahova szívesen megyek, akkor például hogy mit hol vásárolok (Waitrose Nagy-Britanniában, Woolworths Dél-Afrikában (marhahús!!!) és Ausztráliában (széles a vegán választék), Lidl Európában (zöldségek, gyümölcsök, liszt, tészták és nyilván hasonló termékek mint otthon és bár nem kifejezetten a lidlből, de HARISNYA, mert Dubaiban simán kerül kb 5000 Ft-ba darabja, és ugye tudjuk ezek mennyire tartósak), apropó DM Németországban drogériás cikkekért (és szintúgy rengeteg féle vegán cucc), de tudom még sorolni; datolya, magvak, olívaolaj, argán olaj – Algériából és Marokkóból, vagy épp avokádó Kenyából. Otthonról (Mo-ról) vegán sajtot, és tejfölt, csemege uborkát, kolbászt, (igen, nem szabad sertést behozni enyje…de nekem eddig még nem volt problémám belőle) sonkát, ropit, és cerbonás müzli szeletet, mézet, tv paprikát, kávét és természetesen Anyukám főztjét (és péktermékeit) illetve mamám diós-lekváros sütijét szoktam kihozni. Na meg túró rudit a kollégáknak és a lakótársaimnak.

Ez az egyik kedvenc hotelem, Algériában, amely a tengerparton fekszik.

Képzeljétek most például szeptemberre nem kaptam beosztás, „reserve”-ön vagyok, ez azt jelenti, hogy „ugrós” vagyok, és ha valaki lebetegszik, elkésik, vagy valami miatt nem tud menni dolgozni, esetleg kell még ember 1-1 járatra, akkor majd beraknak rá. Szóval lehet, hogy 1-2 órával az indulás előtt fogom megtudni hova is repülök. Szorítsatok értem, hátha sikerül olyanokat megkapni, ahol még nem jártam eddig. Egyrészt ez tök izgalmas, kíváncsi leszek, ilyenem még nem volt sose, ez tipikusan az lesz amikor téli kabátot és fürdőruhát is pakolok a bőröndbe a biztonság kedvéért. Ugyanakkor emiatt nem tudok tervezni se, nem tudom melyik napokon fogok dolgozni, hánytól és meddig, mit és mennyit kell előre főznöm, stb. Legelsőnek Kuala Lumpur, Malajziát kaptam, ahol nagyon jól éreztem magam, szuper csapatunk volt, meglátogattuk a Batu barlangot illetve a Petronas ikertornyokat.

A Batu barlanghoz vezető szívárvány lépcső (272 db lépcsőfok) és a legalább ennyire színes társaságunk (Korina Görögországból, Maria José aki félig ecuadori illetve libanoni, Mariola Lengyelországból, Fatima Marokkóból, jómagam, illetve mellettem jobbra Bethel Panamából)

A lépcsőkhöz öltöztem :)

Azóta csak egy airport standby-om volt, amikor is felöltözve egyenruhába, sminkben, bőröndökkel a munkahelyemen vártam, hogy kihúzzanak egy járatra, ami végül nem történt meg, úgyhogy elég nyugis volt eddig ez a hét. Na de kíváncsian várom mit tartogat még ez a hónap, úgy is fogjátok látni. :) A legjobbakat kívánom mindenkinek, vigyázzatok az egeszségetekre, annál úgy sincs fontosabb! Ígérem hamarosan ismét jelentkezem!

Ui: Sajnálom, hogy a videókat csak youtubeon keresztül tudtam feltölteni, a tumblr nem enged egynél többet per bejegyzés. De legalább rövidek.

Üdv,

Petra

#cabin crew #légiutaskisérő #repülés #utazás #travel #kuala lumpur #seychelles #senegal #west africa #algiers #sydney #melbourne #london #amsterdam #hamburg #copenhagen #utazó

[heypetraa]

ÜDVÖZÖLLEK ÚJRA A FEDÉLZETEN!

Lassan kerek egy éve lesz, hogy kiköltöztem Dubaiba, és tudom, hogy az utóbbi időben nem írtam ide semmit, higgyétek el én tényleg akartam, körülbelül négy befejezetlen bejegyzés várakozik itt, de nem volt kapacitásom rájuk, sőt abban sem vagyok teljesen biztos, mi az, ami titeket érdekel, és ebből mi az, amiről valójában tudok mesélni. De erről majd később..

//Dubai (és a világ talán egyetlen?) 7 csillagos (!!!) hotele a Burj Al Arab, a kép forrása: Gabriella Vanstern//

Igazából rengeteget dolgozom, szinte folyamatosan úton vagyok, általában ki sem pakolom a bőröndjeim, csak a szennyes helyett rakok be új ruhákat.  Szerencsére nagyon sok érdekes helyre jutottam el eddig is, hellyel-közel amikor csak volt időm és energiám el is hagytam a hoteleket, szóval ha pl egy adott helyről szeretnétek hallani (bár nyilván én max 24 órát tartózkodom ott, szóval az amit ennyi idő alatt látok, tapasztalok az elég limitált) akkor szóljatok mert nagyon szívesen. Mostanra már arra is rájöttem, hogy igazán Európába szeretek menni, ott lényegében bárhová, de sokkal biztonságosabban érzem magam, mint mondjuk Ázsiában. Nyilván ennek a fő oka, hogy Európán és a UAE-n kívül még mindig nincs mobilnetem, ami azért valljuk be, nem árt, ezen dolgozom (légyszi akciózzák le a Flexiroamot). Félre ne értsetek, semmi gond Ázsiával, az ottani országokkal (van egy pár), vagy az ottani emberekkel, általánosságban borzasztó udvariasak, kedvesek és vendégszeretőek, a hotelek brutál szépek, fantasztikus az ellátás, a természeti adottságokról (esőerdők, vulkánok, tengerpartok, nemzeti parkok, vagy akár ezek kellős közepén a felhőkarcolókról) ne is beszéljünk. Nemsokára Thaiföldre utazom, de nem rég jártam a Fülöp-szigeteken, és Indonéziában is megfordultam már párszor. Sri Lanka nagy vágyam, remélem hamarosan összejön, illetve Vietnám és Szingapúr is vár még.

Az Egyesült Államokba nekem még nincs vízumom, (amit őszintén nem bánok) így oda én nem repülök egyelőre. Ha az arab (Perzsa-öböl menti) országok érdekelnének, oda csak turnaroundként repülünk, azaz jövünk megyünk, el sem hagyjuk a repülőt, ennek ellenére volt szerencsém szolgálatot teljesíteni szaúd-arábiai, kuvaiti, jordániai, iráni járaton és hamarosan a Bahrainbe tartó is felkerül a listára. Törökországot külön megemlíteném, bár az kicsit arrébb van, de Isztambul talán az egyik leghosszabb turnaroundunk, közel 5 óra csak odafelé, és úgy emlékszem már meséltem, hogy ez volt a második supy járatom, de alig várom hogy oda turistaként ellátogassak. Reméljük ez is összejön a közeljövőben. Afrikába mostanában nem nagyon küldtek, majd megyek márciusban Algériába, de volt már járatom Mauritiusra, Kenyába, Ghánába, Elefántcsontpartra, illetve Dél-afrikai Köztársaságba. Egyébként az egyik lakótársam Fokvárosból származik, elég menő.

Indiába leginkább csak jövünk-megyünk, a 9 városból azt hiszem csak két helyen van layoverünk, Chennaiban és Kolkattában (ahova nagyon várom, hogy visszatérjek, mert mostmár van ismerősöm aki ott lakik, képzeljétek még egyetemről, amerikanisztikáról és Shreya meg is ígérte, hogy szeretettel körbe vezet ha arra járok). Egyébként az indiai utakkal az én egyedüli problémám a boarding, mert hogy nem tudom mi van mindig ezekkel a járatokkal, de hogy mindenki hatalmas csomagokkal, NORMÁL BŐRÖNDÖKKEL (nem ám cabin-size, kis 55x38x20 méretűvel, neeeeem) érkezik, nyilván lehetetlen ekkora és ennyi mindennek helyet találni a hat rackben, egyszer le is sérültem, amikor egy iszonyú nehéz bőröndöt próbáltam beljebb tolni, ami nyilván meg se mozdult, ellenben a jobb kezem/tenyerem megcsúszott és a hüvelykujjam teljesen hátratört. Mármint szerencsére nem tört el, bár reccsenni reccsent, csak megzúzódott, és ilyen stabilizáló kesztyűt kellett hordanom, meg persze nem dolgozhattam amíg teljesen meg nem gyógyult. Na de szóval, ha te utasként olvasod ezt, kérlek, sőt inkább nagyon-nagyon szépen kérlek, az ég szerelmére, csak annyi cuccot hozz a fedélzetre amire valóban szükséged van, belefér a légitársaság paramétereibe, és ha egy kicsit is segíteni akarsz rajtunk akkor annál még kevesebbet, mondjuk csak egy hátizsákot… (:

//Eldugott, privát kert a Kensington Parknál, Londonban, Nothing Hill városrészben, február végén//

Az Egyesült Királyságba viszonylag gyakran, havi egyszer biztosan repülök, rengeteg járatunk van Londonba, ha összeadom a 3 repteret, akkor nagyjából napi 10 fölött. Bár nem panaszkodom, már egészen otthonosan mozgok a városban, illetve volt szerencsém Manchesterhez, Newcastlehöz, illetve Glasgowhoz is már. A legtöbbet amúgy Varsóba, és Párizsba repültem eddig, de ha azt kérdezitek melyik a kedvenc desztinációm, habozás nélkül Budapestet fogom mondani. Hogy melyik a kedvenc járatom, arra nem tudok konkrét választ adni mert nincs ilyen, egy csomó minden közre játszhat, a járat időpontja, az utasok profilja (mert nyilván nem mindegy, hogy a 90%-uk kisgyermekes család akik már túl vannak egy 14 órás Ausztrália – Dubai járaton, vagy nászutas párok, esetleg munkás emberek akik évek óta most térnek először haza meglátogatni a családjukat, vagy zarándokcsoportok, esetleg egy helyi businessman aki csak elugrik az adott országba egy megbeszélésre, vagy egy csapat futballszurkoló, akik a katari vb-re érkeznek) na, szóval értitek. Természetesen egyikkel sincs így probléma, de minden járat más, minden ember más, minden járaton más és más kollégával dolgozom együtt, akikkel előtte félórával találkozok életemben először. Az biztos, hogy nagyon jól kell tudni alkalmazkodni minden helyzethez, ahhoz hogy sikeresen tudjam végezni a munkám.

//Dubai Marina reggel, napfelkelte után, februárban//

Dubaiban az élet pedig egyszerre nagyon menő, és ugyanakkor egyáltalán nem annyira fényűző, hanem inkább magányos. Bár, mint tudjátok, már meglátogatott kint Anyukám, szintúgy Zsani barátnőm, illetve összeteszem a két kezem, mert szuper kis társaságunk alakult ki itt a szálláson a többi magyar lánnyal is. Meg kell említsem Bettit és a lányát Larát, illetve Anettékat Abu Dhabiban, akikhez bármikor fordulhatok, mehetek látogatóba, olyanok ők nekem itt, mint egy pótcsalád. Aki követ instagramon az láthatta, hogy a szállás, ahol Dubaiban vagyok, mondhatni jelenleg a legfőbb problémám, többek között amiatt, hogy úgy egy órányira van a belvárostól, szinte már nem is Dubaihoz, hanem az északról szomszédos emirátushoz tartozik. Ezt még tetőzi az iszonyú forgalom, vagyis, más szóval a dugó, amiben napi szinten szabályosan órákat töltök. De nem akarok itt elégedetlenkedni, mert tudom mennyire szerencsés vagyok, illetve már most elkezdtem szépen berendezni a szobámat, otthonosabbá tenni. Februárban végre beruháztam egy asztalra és székekre az erkélyemre, azóta már egy bambusz kerítést is feleszkábáltam rá, mi több vannak már szobanövényeim is (uh szurkoljatok hogy életben tudjam tartani őket), reméljük a kanapé is meg lesz nem sokára, ezenkívül azt hiszem már csak egy darálós kávéfőzőre vágyom. Na jó meg egy kocsira... De visszatérve Dubaira, az idő mesés, nem azért írom, hogy irigykedjetek, de január végén már a tetőn napoztam 29 fokban, hát fel lehet ezt ép ésszel fogni?! Próbálom élvezni tényleg az időt, mert hamarosan beköszönt az emirátusoki nyár, ami esküszöm nem embernek való.

//Az erkélyem, itt még a kerítés nélkül//

Na de nem mintha olyan sok időm lenne ám itt napozgatni, főleg mostanában, mert egyszerűen a maximum havi óraszámot repülöm, nemcsak én, mindenki, rengeteg a járat, ráadásul teltházzal, nem tudom hogy és miből, na nyilván semmi közöm más pénztárcájához, illetve nekem csak jó, mert addig van munkám, amíg kereslet az utazásra, szóval nagyon helyes, tessék csak jönni-menni a világban, de hogy higgyétek ám el, hogy erről az oldalról is fárasztó. Nyilván tudtam, hogy az lesz, mindenki mondta, sőt szerintem a repülésről automatikusan mindenki erre asszociál, (amellett hogy milyen menő). Nemrég láttam pl egy videót, ahol a pilóta magyarázza hogy az emberi test repülés közben 3 óránként 1,5 liter folyadékot veszít, (nyilván ezt is tudtam, csak nem így számszerűsítve…) basszus bele se merek gondolni mennyire lehetek akkor dehidratált, persze iszom én a vizet a járat közben is, amikor csak van időm, de ugye gondolhatjátok milyen ez, közel 600 utas esetén.

Ennek ellenére továbbra is imádok repülni, ha megkérdeznétek a kollégáimat a nagyobbik százalék – velem együtt - biztos a kisebbik gépünket preferálja, hiába ide a double-deck (két szint), mondjuk úgy, hogy a boeing sokkal "crew-barátabb". De, imádom pl amikor valaki először utazik velünk és rácsodálkozik mindenre ahogy besétál, iszonyú örömöt tud okozni amikor valami lehetetlen dolgot mégis csak sikerül megoldanom/megoldanunk, de azt még jobban szeretem, amikor valami apróságot csinálunk, csak egy picit figyelmesek vagyunk, tényleg semmiség, max néhány perc az életünkből, de olyan hálásak tudnak lenni érte az emberek. Képzeljétek tavaly volt például egy utasom, egy csajszi, aki amúgy amsr videókat készít youtubera, és már évek óta követem is, és annyira megörültem neki amikor megláttam a járaton, bár nem abban a kabinban dolgoztam, ahol ő ült, de igyekeztem így is ránézni amikor csak az időm engedte. Na a lány, Viki nem régiben csinált erről is egy videót, amiben beszámolt, hogy mennyire jó élmény volt neki. Ilyenkor azért tényleg megerősödik bennem, hogy oké, jó helyen vagyok, és szeretettel tudom csinálni a munkám. Egyébként egyszerűen élmény olyan emberekkel dolgozni, akik hasonlóan gondolkoznak mint én, segítőkészek, kedvesek, csinálják a dolgukat. Van, hogy tényleg annyira gördülékenyen megy a csapatmunka, annyira jó a hangulat a crew között, hogy hiába volt fárasztó az adott járat, mindenki hálás, hogy oké, megcsináltuk, és közben egy kicsit meg is ismertük egymást. Nyilván minden munkahelyen vannak problémák, olyan nincs, hogy minden tökéletes legyen, hát akkor el tudjátok képzelni milyen ez amikor tizen x vadidegent összeraknak, hogy tessék itt van 400 ember (akiknek meg ott vannak a saját problémáik, élettörténetük, egészségügyi állapotuk, és nagy valószínűséggel már eleve fáradtak és nyűgösek), vigyétek el őket a világ másik felére, de úgy ám, hogy mindenki elégedett legyen. Valahogy néha azt érzem, hogy ez a világ legkönnyebb és egyben legnehezebb munkája. Mert amúgy tényleg nem nehéz, semmi olyan nincs elvárva, ami ne lenne a munkaköri leírásom része, vagy ne tudnám, hogyan kell megcsinálni.

//Anett gyönyörű fotója a kislányáról és rólam, a Pálmán. Amúgy szuper képeket készít, itt megtaláljátok: Thru my eyes//

A legnehezebb része számomra továbbra is az, hogy távol vagyok a családomtól, a barátaimtól, hiányoznak és lemaradok dolgokról. Szerencsére januárban meg volt az első szabadságom, így otthon voltam majdnem két hetet, utó/pótkarácsonyoztunk és még a szülinapomat is megünnepeltük, ennek apropóján voltunk a Vígszínházban a családdal, egy csomó mindent sikerült elintéznem, Szegeden is töltöttem egy kis időd, szóval igazán feltöltődve tudtam visszatérni a munkába. Ettől függetlenül alig várom mikor mehetek legközelebb, nem akarom elkiabálni, mert annyi minden közbe jöhet még addig, tudjátok ez olyan, hogy majd akkor hiszem el, ha már landolt a gép Pesten, de hogyha minden igaz, nyáron is lesz alkalmam hazamenni, és talán jövőre a szülinapomat ismét otthon fogom tölteni. Jó így, hogy lehet ennyire előre tervezni, bár mondjuk most épp pl nem tudom mikor és hova repülök legközelebb, ilyen is van, ez most épp az izgi része a munkámnak.

//Szülinapi-hazaérkezős bulim Szegeden, csupa-csupa jó emberekkel, köszönöm hogy eljöttetek (na meg Ivettemnek a szervezést)!//

Szerintem most itt elbúcsúzok, nagyon szépen köszönöm mindenkinek az érdeklődést, jól vagyok, ne aggódjatok értem, jelentkezem amint tudok, Ti pedig vigyázzatok magatokra!

És így a végén megköszönném ha válaszolnátok az alábbi kérdésre:

Szeretettel Ölellek Titeket innen 36,000 feetről,

Petra

#cabin crew #légiutaskisérő #légi utaskisérő #repülés #london #dubai #stewardess #work

[heypetraa]

Layoverek, a látogatóm, légiutas-kísérő avató, és egy kicsit mesélek Dubairól

Bár rengeteg gyönyörű helyen jártam az elmúlt hónapokban, most mégis egy nagyon különleges dologról szeretnék mesélni Nektek (és közben egy kicsit bemutatni a várost ahol élek).

Képzeljétek el mi történt velem a múlt héten, vagyis először is inkább ott kezdem, hogy szeptember közepén Bécsben jártam, ahol meglátogatott az egyik öcsém, Kristóf. Annyira jó volt újra látni őt, ilyen sok idő után, szerencsére nem változott sokat, pont olyan volt mintha tegnap lett volna amikor megölelgettem a Lófaránál április végén (mielőtt kiköltöztem). Bár a tartózkodásunk igazán rövid volt, de szerintem egy nagyon szép estét töltöttünk Bécsben, sétáltunk egyet a belvárosban, én mondjuk nagyon fáztam (így a 45 fok után), vacsoráztunk, majd másnap reggeli után ő indult vissza Szegedre, én meg Dubaiba. Szerintem tetszett neki, de azt mondta, nem lenne a helyemben, mert olyan mintha meghintenének azzal, hogy nyaralsz, de az milyen már, hogy megérkezel és az egyenruhádat már vasalhatod is ki másnapa. Na de azért alig várom, hogy csatlakozzon hozzám a jövőbeli layovereimen is.

Stofival reggeli után még álmosan

Na de ezután, pontosan 5 hónap távollét után kaptam egy járatot Budapestre, a hónap végére, tehát ugyan kicsit kevesebb mint 24 órára, de hazamehettem a családomhoz. Szerintem nálam boldogabb nem volt az nap a levegőben. Tőlem bármi történhetett volna azon a járaton, ha valaki a kezembe nyomja a félig megrágott ételt (egyenest a szájából, volt már ilyen, igen) még akkor is szeretettel mosolyogtam volna. Landolásnál direkt ki se néztem az ablakon, mert mondom még véletlen elsírom magam. A szüleim feljöttek értem a reptérre és ott vártak, leírhatatlan volt ott kisétálni, és őket újra megölelni, csak azt hajtogattam, hogy ne sírjanak, mert akkor én is fogok, és nekem nem szabadna az egyenruhában. Annyira jó volt hazaérni, édes Gergőm rohant elém a kapuba, akkor ahogy beléptem megcsapott az otthon illata, de a friss levegő, a kert, tündér Rózi kutyánk, Anya főztje mind nagyon hiányoztak. Na ne is mondjam Gergő öcsém, annyit nőtt, hogy most már tényleg én leszek a legalacsonyabb a családban. Szerintem, amit lehetett azt én belezsúfoltam ebbe a rövid látogatásba, hál’istennek a mamáimat is meg tudtam ölelgetni, viszont másnap nagy nap várt ránk, hiszen Édesanyám jött velem vissza Dubaiba. Amint megláttam, hogy megyek haza az első gondolatom az volt, hogy valakit rá kell hogy tegyek erre a gépre, hiszen mennyire király lenne azon a járaton dolgozni, ahol egy szerettem is ül. Szerencsémre pedig, pont kapóra is jött a kiutazás, mivel rá pár napra volt az itteni „avatóm”. Úgy emlékszem meséltem a régebbi posztban, hogy fél évig tart itt a próbaidő, amely nekem most fog nemsokára letelni, és ennek apropójából tartották meg a ceremóniát október elején, ahol egy ünnepség keretében mindenki egyesével átvehette az oklevelét, felolvasták a neveinket, és kivetítették az országunk zászlaját. Ezt egy egész napos vizsgasorozat előzte meg, ahol újra mindenből számot kellett adjak, természetesen már azt is beleértve, amit az elmúlt 3 repült hónap alatt tanultam.  

Otthon...

De vissza a szombathoz, nem azért, de tényleg ez volt életem legjobb repülőútja, nyilván anyukám miatt, de számomra élmény volt egyáltalán magyar utasokkal beszélgetni, viccelődni, úgy éreztem végre elememben vagyok (úgyhogy köszönöm szépen, jöhet még bármennyi pesti járat, én lelkesen csinálnám őket). Anyuval este landoltunk Dubaiban, és külön jó volt mert a másik magyar légiutas-kísérő, Laura is hozta az anyukáját, így ketten szépen elvoltak az utolsó sorban, jó-jó azért nem egy első osztály, de mi megtettünk mindent, hogy jól érezzék magukat. 

“Üdvözlöm, hozhatok Önnek valamit, hölgyem?”

Másnap aztán körbe mutattam Anyának a környéket, hogy mégis azért hol lakok, mi van itt az épületben, hiszen sajnos nekem az nap este már másik járatom volt, így tudtam hogy egyedül kell hagyjam egy kis időre. Délután azért bementünk a központba, a Burj Khalifát, a szökőkutat, a Dubai Mallt, meg egyébként azt a környéket szerintem minden idelátogatónak legalább egyszer látnia kell, úgy, hogy aznapra ez volt a program, rajtunk kívül szerintem senki nem olyan hülye, hogy 3 órát sétáljon a tűző napon, de na este én már úton voltam Nairobiba. Kedden értem csak vissza Kenyából, így aznap csak strandoltunk egyet, apropó itt most kezd elviselhető idő lenni, végre nincs fullasztóan meleg és a tenger is csak langyos már, úgyhogy az októbert szívből ajánlom nyaralásra. A kedvenc strandomra vittem Anyát, a La Merre, nekem nagyon tetszik a design ott, egy csomó fából, kötelekből kész��lt díszelem van, de freskókat, graffitit, színes szörfdeszkákat és persze éttermeket is találni (kivétel most, mert ha jól értettem felújítás van, így azok be vannak zárva). Egyébként számomra előny még az, hogy talán ez egy kevésbé zsúfoltabb strand mint mondjuk a JBR vagy a Kite Beach.

Vagy mi, vagy őfelsége, Miss Khalifa, sajnos 3-an már nem fértünk bele a képbe

Hasonlítunk? :)

A szerdát vizsgákkal töltöttem egészen késő délutánig, de esti programnak arra gondoltam, hogy a Marina sétányra menjünk, ez mondjuk tőlünk egészen messze volt, és tényleg rengeteget is sétáltunk ott, de azt gondolom, hogy ez is egy olyan különleges hely, amit csak Dubaiban látni. Ez tulajdonképpen egy mesterséges öböl/csatorna a város (dél)nyugati részén, amelyet felhőkarcolók vesznek körül, illetve ez a hivatalos yacht kikötő. Körülötte számos étterem, park, mecset található, de szerintem az esti fényekben látványos igazán. Innen kibattyogtunk még a partra, röviden JBR, hosszabban Jumeirah Beach Residence-re, ez Dubai legnépszerűbb tengerparti negyede, és turistaközpontja. Azt mondjuk kicsit sajnálom, hogy a Pálmára (a Palm Jumeirah egy mesterséges sziget) már nem mentünk ki, de egyszerűen nem fért volna már bele. Ott nem régiben Cinti barátnőmmel jártunk, strandoltunk, majd este megnéztük az ottani szökőkút showt (The Pointe), ami mögött ugye ott az Atlantis, The Palm hotel, amely a hagyományos arab boltívei mellett az elsüllyedt Atlantisz mítoszát kelti életre.

Szépséges Anyukám

Másnap délután tartották a ballagást, ahova így természetesen Anya is hivatalos volt. Amúgy csak mi ketten sírtuk végig az egészet. :) :) :) Bár én egyáltalán nem terveztem, de annyira meghatódtam, nekem nagyon sokat jelentett, hogy Anya itt lehetett velem, meg ez az egész, hogy én most tényleg itt vagyok, eszembe jutott, hogy hány ilyen videót láttam mielőtt jelentkeztem, és megcsináltam, most én vagyok az, aki átveszi ezt az oklevelet.

Köszönök mindent Anya!

Ab Initio 3980 ❤️ we did it 

A ceremónia után csatlakozott hozzánk Anya gimis barátnője, így hármasban mentünk az óvárosi negyedben található Arab Teaházba (Arabian Tea House) vacsorázni. Egyébként ez a kedvenc részem (Al Seef) Dubaiban, annyira hangulatos ezekkel a régi kőépületekkel (ami valójában gipsz és korall inkább) a széltornyokkal (barajeel), amely a világ egyik legrégibb légkondicionáló rendszere (akit érdekel itt belinkelem hogyan működik). Ez, az Al Fahidi történelmi környék, azt az életformát tükrözi, amely a XIX. század közepétől az 1970-es évekig jellemezte a várost. Egyébként itt található a Sheikh Mohammed Centre for Cultural Understanding, lényegében egy kulturális központ, ahova egyébként minket elvittek még a training alatt, én itt kóstoltam először klasszikus arab kávét, amely kardamommal, sáfránnyal és rózsavízzel készül, mellé pedig datolyát kínálnak. Itt jártam először mecsetben is, nagyon különleges élmény volt végighallgatni ahogy egy imám énekelt/imádkozott. Egyébként ez a városrész a Creekhez tartozik, az a patak/folyó, amelyen lehet hajókázni az abrákkal (tikkfából készült kishajók), illetve ez kettészeli a városrészt (Bur Dubai & Deira), illetve itt található még a legnagyobb fűszer- és aranypiac. Ha már itt tartunk elmesélem, mert ez egy hatalmas élmény volt, Cintivel jártunk itt, ami abból a szempontból nem volt túl jó ötlet, hogy egy helyi, vagy legalább egy férfi jól jött volna ha velünk jön, ugyanis az árusok hihetetlen mód letámadtak, körénk gyűltek, természetesen mindenki a saját portékáját akarta eladni, vagyis ránk sózni, közben pedig azt kérdezgették hova valósiak vagyunk, sőt Shakirának, Beyoncénak és Lady Gagának is hívtak minket. Egy élmény volt, nincsen rá más szó, nem tudom máshogy leírni.

Szóval csütörtökön volt az utolsó esténk, ugyanis másnap reggel már Anya repült is vissza Pestre. Szerintem azért tartalmas hét volt, úgy gondolom sikerült megmutatnom neki Dubai legjeit, kapott egy kis betekintést mennyire rengeteg féle-fajta nemzetiség él itt, mennyire összetett ez a város, és mennyire nem lehet semmihez sem hasonlítani. Úgy láttam, neki is a régi városi rész tetszett a legjobban a kis sikátorokkal, Aladdinra emlékeztető építészeti elemekkel. Viszont biztos vagyok benne, hogy így leírva egy cseppet sem jön át, mert egyébként ezt nem lehet se leírni, se elmondani, egyszerűen saját szemmel kell látni. Bízom benne, hogy jól érezte magát itt Anya, még ha a taxisofőrökkel nem is nagyon tudott megbékélni (igen gyorsan mennek, igen brutális itt a forgalom, igen 7 sávos utak vannak), én már megszoktam, de emlékszem eleinte nekem is sokkoló volt. Na de összeségében, nekem hihetetlen érzés volt, hogy ő itt volt velem, borzasztó hálás vagyok érte, egy kicsit mintha most én vigyáztam volna rá, és nem fordítva, de emellett nagyon büszke is vagyok rá, jól vette az akadályokat is. És az egészben a legjobb, hogy végig sütött-főzött nekem, eszküszöm ennyire még soha életembe nem esett jól a savanyú krumplileves. Alig várom hogy újra lássam a családot, (és persze a barátaim; Ivettóm, Zsanim Ti is nagyon hiányoztok!❤️) 

Azért most már egyre több helyen jártam én is Dubaiban, már el tudok tájékozódni is (ami azért így 5 hónap után nem árt..), de még nekem is van mit látni/kipróbálni, de mire legközelebb jön valaki látogatóba, ígérem még profibb leszek, és egy komplett idegenvezetést letolok. Ha kérdeznétek, a repülés továbbra is csodálatos, nyilván vannak könnyebb és nehezebb utak, fárasztó, de minden percét élvezem. Mostanra már van egy kialakult rutinom én mit-hogy szeretek csinálni, egyre magabiztosabb is vagyok a kabinban, de természetesen mindig van hova fejlődni.

#légiutaskisérő #graduation ceremony #dubai #visitdubai #burj khalifa #flight attendant #probation #cabin crew

[heypetraa]

Légi-utaskísérő lettem – az első 3 hónap

II. rész

Immáron három hónapja, hogy életem legizgalmasabb útjára indultam, ugyanis kiköltöztem Dubaiba, hiszen felvettek légi-utaskísérőnek. Akit érdekel: az előző rész tartalmából.

Ahogy ígértem folytatom a sztorit, szóval április 27-én szerdán délután útnak indultam. A reptérre Anyáék vittek fel, hát azért azt nem mondom, hogy könnyű volt tőlük elköszönni. Az előtte lévő napokban is a búcsúzkodás volt a legnehezebb, de próbáltam egészen az utolsó pillanatig tartani magam. Viszont ott a reptéren meg kellett élnem mindent, ott végképp rám zúdult, hogy innentől csak én leszek itt magamnak, szóval egyedül kell ezen az úton végig mennem, őket meg itt hagyom és ki tudja mikor látom legközelebb, de tudtam hogy sürgősen össze kell hogy szedjem magam, egyrészt, mert innentől kezdve elvárások sokaságának kell majd megfelelnem, másrészt ha belekezdtem, mostmár befejezem, nincs meghátrálás.

Szóval kellett ott az a pár perc nekem, hogy fejben helyre tegyem a dolgokat, azért mégse költözik az ember egy másik kontinense minden nap csak úgy, mit tudván mikor látja újra a szüleit.

 A reptéren aztán találkoztam a többi magyarral, akikkel egyszerre vettek fel minket, Bori, Cinti, Áron, akikkel hála istennek a training alatt is együtt maradtunk. A 4 és fél órás utat követően éjfél előtt kicsivel érkeztünk meg az Egyesült Arab Emírségekbe. Aki járt már itt, tudhatja, hogy már maga a reptéren leesik az ember álla. Onnan egyből a szállásunkra vittek. Egy nagyon szuper lánnyal kerültem egy lakásba (mázlim van mert mindenben tud segíteni hiszen ő már egy ideje itt van) Izabellának hívják, Moszkvában nőtt fel. Van saját szobám fürdőszobával, erkéllyel így egyedül a konyhán és a nappalin kell osztoznunk. A megérkezést követően már kora reggel mindenféle (egészségügyi) vizsgálaton kellett részt vegyünk, illetve neki láttunk annak a rengeteg papírmunkának, ami ránk várt, ugyanis 29-én pénteken minden hivatali intézet/iroda/ helység bezárt 10 napra a Ramadán végi ünnep: az Eid (al-Fitr) miatt.

Az első hét aztán egészen kellemesen telt, szinte olyan volt mintha nyaralni jöttünk volna, szerencsére akkor még a meleg is tűrhető volt. Elkezdtük felfedezni Dubait, persze csak szépen óvatosan, voltunk pár tengerparton, bevásároltunk mindent ami nélkülözhetetlennek tűnt az itteni élethez (darálós kávéfőzőm, és mikróm még mindig nincs). Persze nem azt mondom, hogy minden rózsaszín felhő, cukormáz és tökéletesség, megfogadtam, hogy őszinte leszek a saját blogomon és ehhez tartva magamat, azért nem tudom azt mondani, hogy első pillanattól kezdve minden sínen ment. Viszont nem szeretném ha bárki úgy érezné hogy panaszkodom, tudom nagyon jól mennyire szerencsés vagyok, és higgyétek el értékelem is a helyzetemet. De azt is tudtam, hogy minden kezdet nehéz, szóval azt se gondoljátok, hogy teljesen tudatlanul jöttem volna ki, egyrészt mert már egyszer költöztem külföldre, szóval pontosan tudtam ez mivel jár, másrészt Dubai nagyon más világ. Egyébként remek hely, de nem tudnám semmihez, semelyik másik városhoz/helyhez hasonlítani. Ha röviden kellene jellemeznem: elég DRÁGA, meleg, rendezett és futurisztikus. Hatalmas távolságok vannak, hiába úgy tűnik, hogy az épület csak egy utcányira van, valójában az 20 perc autóval. Járdák nincsenek, mivel senki nem sétál (nem is lehet a meleg miatt), illetve úgy képzeljétek el, hogy mondjuk otthon ahol fű van, kert, meg fák, na itt helyettük homok. Hát igen, sivatag ugye. Napközben nagyon meleg van, olyan 40-45 fok minimum, viszont az épületekben, taxikban, boltokban mindenhol megy a klíma és én szabályosan fázom bent. Mivel kint a tűző napon nem lehet megmaradni, ezért mindenki autóval jár, ennek következménye, hogy nagyon durván nagy a forgalom, sokszor van dugó, és szmog. Elég gyakoriak a homokviharok, azt már most tudom, hogy azok nem lesznek a kedvenceim, ugyanis olyankor annyira nyomott az idő, sokkal nehezebb lélegezni, a páratartalom van hogy 90% körüli, és nekem szinte kivétel nélkül mindig fejfájást okoz. Viszont miután lemegy a nap (ami itt viszonylag korán megtörténik olyan este 7 tájékán) utána mindenki az utcán van, az az egyetlen napszak amikor túléli az ember a hőséget. A belváros egyébként nagyon szép, nekem irtóra tetszik ahogy ötvözik a hagyományt a modernséggel. Egy másik posztban nagyon szívesen mesélek miket látogattam meg eddig, de azért annyira sok mindent még nem, majd talán ha kicsit hűvösebbre fordul az idő, és több szabadidőm lesz. Viszont az emberek nagyon kedvesek és tisztelettudóak egymással, Dubai szerintem jó példa arra, hogyan tudnának a különböző nemzetek békében együtt élni, mert bár ez egy elég szigorú muszlim ország, az emberek elfogadóak, és mindenki az angolt használja, mivel az a közös nyelv. Amikor legelőször ültem metróra imádtam, hogy volt ott mindenféle fajta ember, afrikai, indiai, fillipínó, arab, európai, dél-amerikai, szóval, ha Amerika a nemzetek olvasztó-tégelye, akkor Dubai valami olyan multikulturális város, ahol az emberek megmaradnak saját maguk, tehát nem válnak dubaivá, csak pl mint én egy magyar lánnyá Dubaiban, aki dolgozni jött ide. Egyébként igen, mindenki pénzt keresni jön ide, mármint a turistákon kívül persze, és nagyon sokan évekig nem látják a családjukat, csak a pénzt küldik haza egy jobb megélhetés reményében. 

A friss levegő nagyon hiányzik, hogy mondjuk reggel amikor felébredek és kinyitnám az ablakot, hogy kiszellőztessek, na hát az itt soha nem fog megtörténni, mert egyrészt már 35+ fok van, és néha még büdös is, illetve csukott ablak mellett is tele van homokkal a lakás. Én viszonylag külvárosi részen lakom, itt főként autószerelő műhelyek, kisebb éttermek, raktárépületek vannak, de legalább nincs messze a munkahelyem. A belváros tömegközlekedéssel egy óra, taxival olyan 40-45 perc. Ezt még egyelőre nem sikerült megszoknom, otthon ez idő alatt Szegedről hazamentem Félegyházára. Nekem borzasztóan erősek a parfümök, a moziban még a popcornnak is pacsuli illata van. Persze még mindig jobb mintha erős izzadság szaga lenne mindenkinek, szóval akkor inkább a tömjén, szantál és kardamon. A húsoknak elég fura állaga és íze van, még nem döntöttem el meg tudok-e barátkozni velük. Viszont a gyümölcsök finom édesek. Bár egyáltalán nem öltözködöm kihívóan (sőt!), azért már többször előfordult, hogy megbámultak, ami eleinte eléggé zavart, ilyenkor mindig emlékeztettem magam, hogy ezek más kultúrák, és itt én vagyok az “idegen”, és tényleg van olyan itt aki még életében nem látott fedetlen térdet pl. Volt, aki fényképezkedni is akart velem/velünk (lol). Az itteni vezetési stílus kriminális, általában izzad a tenyerem ha az anyósülésen ülök, mert itt nem úgy váltanak sávokat, hogy áh indexelek és megvárom amíg valaki beenged, majd besorolok, hanem előbb elkezdenek átmenni a másik sávba, ezt követően van hogy azért berakják az indexet, viszont a mögöttük lévő autóknak kötelességük beengedni, vagyis befékezni. Ezt egy sor dudálással elintézik. Úgyhogy fűnyírás és madárcsicsergés helyett általában dudaszóra kelek, és adhánra alszom el. (Az adhánt, a müezzin énekli a mecsetekben, napi 5x, amikor imára hívja a hívőket, amúgy nagyon szép, tényleg, itt van pár száz méterre tőlem pont egy imahely). Ezenkívül, én abszolút biztonságosnak találtam Dubait eddig, emlékszem az első héten az Ikeából hazafelé jövet az ellentétes irányba menő buszra szálltam fel (ja igen most nem azért, hogy megmagyarázzam, hogy nem vagyok béna, de 5 sávos utak meg körforgalmak tömkelege, egy csomó buszmegálló, nyilván, és akkor találjam ki merre, plusz persze hogy nem percre pontosan akkor jön a busz amikor kellene neki) szóval 1,5 órányira a szállástól, a város szélén kötöttem ki, így első ránézésre kevésbé jó környéken, ahol férfiak a padkán ültek mezítláb, a tevék, csirkék csak úgy sétálgattak, de még itt se bántott/ szólított le senki, sőt a buszon még egy bácsi külön hátra küldte a srácokat, hogy adják át a helyüket nekem. Olyat semmiképp se látni erre, hogy valaki részegen dorbézol az utcán, vagy lepisili a falakat, netán belekötne a másikba és verekedést generálna (..vagy lehet csak én nem járok ilyen helyekre). Van úgy mond ilyen “beépített rendőrség” civilnek álcázva magukat az a dolguk, ha bármi szabálytalanságot észlelnek akkor közbe lépjenek. A maszkhordást is kötelező, olyannyira, hogy kb 300.000 ft-nyi összegre büntetik azt, aki az orra alatt viseli. Ismét nem panaszkodás végett, de köztudott, hogy Dubai az egyike azoknak a városoknak, ahol a legdrágább az élet, és bár a cég már a kiutazástól kezdve ad támogatást, azért egy magyarországi átlagfizetés, az itt nem sok mindenre elég (lehet egy hét nyaralásra igen, de mindennapi életre biztos nem). Viszont tudom, otthon most pláne nem igazán rózsás a helyzet, mindenkinek kitartást kívánok odahaza!

Visszatérve, június végével hivatalosan is végetért a trainingem, borzasztó intenzív volt, szóval szívesen hívnám kiképzésnek inkább, rengeteget kellett tanulni, de ennek ellenére örömmel gondolok vissza rá! (És most nem azért, hogy az idő megszépíti az emlékeket, hanem tényleg így van!) Szerintem a 15 fős batchünk irtó szerencsés volt, mert egytől egyig remek trainereket kaptunk, az egy dolog hogy türelmesek voltak velünk, de hála nekik végig jó volt a hangulat is. Nagyon tetszik ahogy mindenki beleteszi az egyéniségét a munkájába, és ettől lesz igazán személyes. Kicsit úgy éreztem magam mintha ismét egyetemen lennék, csak amit egy év alatt tanulunk, az itt két hónapba összesűrítették, illetve szerencsémre legalább 1-2 fogalmam már volt hogy éppen miről is van szó, és nem kellett nulláról szakzsargon szavakat szótáraznom. Ez a két hónap különböző elemekből épült fel, nyilván tanultam különböző procedúrákról, amik nélkülözhetetlenek a biztonságos repüléshez, egyáltalán mi található egy repülőn, mit hogy kell csinálni, elsősegély és biztonsági kiképzést is kaptam, és legutoljára a szervíz/felszolgálással kapcsolatos dolgokat sajátítottam el. A két hónap alatt valahogy annyi mindenen keresztül megyünk, főként stresszes szituációkon, illetve annyit kell bemutatót tartani, mások előtt beszélni, felszólalni, prezentálni, hogy aki kicsit is visszahúzódó lenne, a végére tuti elveszíti ezt a tulajdonságát. Mint említettem elég húzós időszak volt, vizsgáim voltak szinte minden nap, de csodálatos emberekkel találkoztam és bármennyire is sok volt a nyomás rajtunk a kezdetőktől fogva, igenis élvezem (jó kivétel a korán kelést). Bár megoszthatnék részletesebb dolgokat is, de sajnos nem lehet, de itt egy videó az utolsó napunkról a legcukibb csajokkal:  Ola Lengyelországból, Cinti, aki szintén magyar, és a legkedvesebb itteni barátnőm, illetve tőlem jobbra Barbora Csehországból. Nagyon hálás vagyok hogy megismerhettem őket és köszönöm az elmúlt időszakot nekik. <3

Júliussal aztán egy újabb szakasz kezdődött az életemben, ugyanis elkezdtem dolgozni. Nap mint nap új emberekkel repülök a világ olyan tájaira ahova magamtól nem hiszem, hogy valaha is eljutottam volna. Kívánjatok szerencsét, de leginkább problémamentes utakat, és nem utolsó sorban csodás élményeket. Eddig panaszra semmi okom, persze vannak nehézségek nem azt mondom, minden járat más és más miatt okoz kihívást. Nagyon sokat számít milyen az utasok profilja, mennyire hosszú az adott út, milyen a crew, miből épül fel a service. Nálunk turnaroundok (oda repülünk és egyből jövünk is vissza), illetve layoverek (általában hosszabb utak, messzebbi desztinációk, ahol biztonsági okokból x órát pihennünk kell legtöbbször irtó menő luxusszálodákban mielőtt újra legálisan dolgozhatunk, jól van na) szóval ezek teszik ki a havi beosztásunkat (amit rosternek hívnak). A következő havit mindig egy pár héttel előre megkapuk, majd pár órával az indulás előtt egyéb információk is megjelennek az adott járatról. Csak úgy megjegyzésként nekünk sokkal korábban kezdődik a műszak, minthogy a repülő ténylegesen felszáll (órákkal!), megvan szabva hogy pontosan mikor kell a munkahelyünkre beérni (ami valójában nem is a reptér) ahol mindig egy “briefing” veszi kezdetét. Ezalatt minden fontos információt megkapunk, van egy úgy nevezett “safe talk”unk is, amikor mindenkinek feltesznek egy kérdést a repülőgép típusához, egészségügyi vagy biztonsági procedúrához kapcsolódóan, amire tudnunk kell a választ ahhoz, hogy ténylegesen operálhassunk az adott járaton. Azt is nézik megfelelő-e a kinézetünk, a hajunk, a sminkünk, a körmünk, az egyenruhánk, összességében a megjelenésünk elfogadható-e. Mi már ilyenkorra minden biztonsági kapun átmentünk, és innen egyenesen a repülőhöz visznek minket. Egy járat rengeteg mindenből épül fel, mindenki be van osztva egy pozícióra, illetve egy ajtó is ránk van bízva, és természetesen mindenkinek megvannak a saját feladatai is az adott járaton. Komolyabb turbulenciát még nem kellett átélnem szerencsére, olyan már volt viszont, hogy a pilóták bemondták, hogy nekünk is le kell ülni. Egyébként legtöbbször úgy veszem észre, hogy kiömlik az üdítő a kezembe tartott pohárból, vagy az utasok felsikkantanak, amúgy különösképp nincs időnk foglalkozni vele. (Mármint persze turbulencia esetén ellenőrizni kell, hogy mindenki be van-e kötve, a helyükön ülnek-e, biztonságban vannak-e, és aztán le kell jelentkezni a feletteseinknek, stb). Akkor kérdezték már tőlem, hogy nem macerás-e a kendőt viselni, igazából nem, én nagyon szeretem, mert olyan szépen ránk csodálkoznak olyankor az utasok, szóval büszkén viselem. De például vannak a munka során különböző mozzanatok, amikor viszont nagyon útban lenne, így olyankor nincs rajtunk, illetve amikor mondjuk 45 fokban kell vonulni a két bőröndöt húzva, magassarkúban tipegve, nos bevallom őszintén én akkor viszont azért szívesen levenném, de hát, ha egyszer úgy teljes az egyenruha, nincs mit tenni.

Az első két járatomon a fel- és leszállást a pilótafülkéből nézhettem végig, ami életem egyik legnagyobb élménye volt. Isztambul gyönyörű volt felülről, annyira szép kék a víz, ha tudnék festeni, biztos a Boszporuszt festeném meg a rajta lévő hajókkal. Sajnos felvételem nincs róla, (meg nem is oszthatnám meg), de belinkelek egy videót ide:

Júliusban jártam Szöulban, Dél-Koreában, akkor Kolkatában, Indiában, illetve legutoljára Accrában, Ghánában, meg persze egy csomó másik reptéren ahol ki se tettem a lábam a repülőből, szóval azokat így nem igazán nevezhetem meglátogatott országoknak. Ha azt kérdezitek-e bejöttek-e a számításaim a munkával kapcsolatban, azt hiszem igen. Mármint nyilván nem tudhattam pontosan milyen lesz előre, vagy ha tudtam is egy adott dolgot, azt nem, hogy én rám hogyan fog hatni, hogyan fogom tudni kezelni, abban biztos voltam, hogy valahogy megoldom, és ez beigazolódni is látszik. Egyelőre nagyon tetszik, de nyilván még szokom, tanulok folyamatosan, állandó idő hiányban küzködök, remélem ez majd javul később. Persze lemondások, kompromisszumok, “mellékhatások”, “valamit valamiért”-ek mindig vannak. Az utasok egyébként nagyszerűek, pedig tőlük féltem majdnem a legjobban, hogy de hát össze vagyunk zárva oda akár 10 órán keresztül mi lesz velem azalatt, de egyébként nagyon hálásak és sokszor egy kis figyelmesség, apró kedvesség is elég hogy jól érezzék magukat. Nekem a legnehezebb az egészben az amúgy, hogy borzasztóan hiányzik mindenki otthonról, a családom, a barátaim, legjobban a két öcsém, tényleg nem is tudom, mit gondoltam, hogy fogom én ezt bírni. Amúgy hullámzó persze, vannak jobb és rosszabb napok, de nem mondom, hogy nem sírtam még miatta. Mármint légi-utaskísérőnek lenni az egyik legizgalmasabb, legcsodálatosabb dolog a világon, de ugyanakkor elég magányos is, főleg így az elején. Bár több tízezren vagyunk a cégnél, és minden járaton újabb ismeretlen emberekkel kell együtt dolgozni, alkalmazkodni, ráadásul ugye mindenki más országból, más kultúrából jön. Szerintem már említettem, hogy én viszonylag nehezen nyílok meg, és csak kevés embert engedek közel magamhoz, ez valami amin éppen dolgozom, rengeteg extrovertált ember vesz most körül és ők sokszor nagyon könnyen megtalálják a közös hangot, szinte legjobb barátok lesznek pár óra leforgása alatt, ami nálam nem igazán működik. De muszáj nyitnom nekem is, és ebből a szempontból nagyon örülök hogy itt vagyok, és olyan dolgokra tanít meg ez a munka amitől tényleg csak jobb emberré válhatok.

Ghánai nők tényleg a fejükön cipelik a dolgokat, még a repülőn be- és kiszálláskor is a cabin bőröndjeiket is. Illetve a babákat a hátukra kötik nem a mellkasukra. Elképesztő. Amúgy nagyon jó anyukáknak tűnnek, legalábbis az eddigi mind a 4 ghánai járatomon az anyuák végig foglalkoztak a picikkel ölelgették, puszilgatták őket, beszéltek hozzájuk, olyan mintha olyankor kizárnák a külvilágot teljesen. Na ez csak az én meglátásom. Ghánában a gyümölcsök isteni finomak. Viszont az országban elég magas a malária veszélyezettség, így én kicsit bátortalan vagyok még az esti kijárással. A kép forrása: Flickr -  Giuseppe Salvia 

Másik dolog ami miatt különleges ez az élet, hogy az eddigi tudásom a világról, főként másoktól eredt, szóval hadd fejtsem ezt ki jobban; bármit amit eddig olvastam, láttam egy adott népről/országról/helyről, más emberek saját személyes érzékelései voltak, és valamilyen mértékig mindegyik szubjektív, kezdve pl egy újságcikkel, filmmel, híradóval, riporttal, hiszen ezekről tudjuk hajlamosak elhajlani egy adott politikai-közéleti irányba. Vagy adok egy másik példát, itt egy kolléga aki szerint, jaj ez meg az a nép mennyire kulturálatlan, az a járat mennyire nehéz, vagy az a hely mennyire unalmas, és persze biztosan van ezeknek valami valóság alapja, de, nem szabad előítéletesnek lenni, amíg saját magad nem tapasztalod meg. (Mind a két járatom amitől óva intettek szuper volt, egy rossz szót nem tudok mondani, az utasok is remekül viselkedtek, lehet, hogy csak mázlim volt, ki tudja) de a lényeg, hogy szeretném ha innentől kezdve a tudásom kiegészülne azzal, amit én tapasztalok és nem mástól hallok, vagy valahol látok. Annyi csodás hely van a világon, érdekes szokások, különleges kultúrák, és ezeket nem lehet könyvekből megtanulni, át kell élni. Szívesen megosztom a gondolataimat, aztán, ti is, a legjobb belátásotok szerint döntsetek mit kezdtek ezekkel az információkkal. Szóval szerintem jól megleszek, ki tudja meddig ugyan, mert azért nyilván ez az életstílus nem kivitelezhető örökké, főleg család mellett (szerintem legalábbis, de ismerek olyat aki megoldja), viszont nem szabad megfeledkezni az egészségügyi részével sem, szóval technikailag ez a rendszertelen alvás-evés, jetlag, kimerültség, az állandó légnyomásváltozás, akkor arról nem is beszélve, hogy mennyire nehezek a repülőn a felszolgáló kocsik, a konténerek, a bőröndök, állandó hajolgatás, emelgetés, fel-le szaladgálás, ez így összességében a legrosszabb amit tehetek a szervezetemmel/testemmel, de meglátjuk, remélem elég erős vagyok, és sokáig fogom bírni csinálni. Emelett nyilván ez nem egy 8tól 4ig tartó munka, de elképesztően nehéz letenni, már csak azért is mert Dubaiba mindenki tudja már rám nézve hogy hol dolgozok, így minden lélegzetvételemmel a céget képviselem, ami néha nekem tud egy kicsit túl sok lenni. Ez azért igen erős váltás a két év homeoffice után, na.

Én konkrét célokkal jöttem ide, és tényleg azt érzem, hogy jó helyen vagyok most itt, mert olyan emberek vesznek körül, akik hasonlóan gondolkoznak, és tudják milyen az ha az embernek csillog a szeme ha meglát egy repülőt. Hihetetlen, hogy néhány hónapja még az égen elhúzó repcsiket néztem a Tisza felett, most meg készen állok arra, hogy a repülés a hivatásommá váljon. Az nagyon tetszik még, hogy itt minden pikk-pakk meg van szervezve, olyan nincs, hogy az emberek nem végzik a munkájukat, és lehetőség szerint igyekeznek mindent úgy kivitelezni, hogy az gördülékenyen menjen. (Ehhez nem vagyok hozzászokva, mondjuk mert Magyarországon nem igazán így működnek a dolgok, egyébként sok mindent kellene tanulnia mind két országnak a másiktól). Hála az égnek rengeteg lehetőségem is adódik tanulni, gyakorolni, fejlődni, de kell is, mert a mércét igen magasra tették. Komolyan minden nap hálát adok, hogy itt lehetek, hogy azt csinálhatom ami izgalommal tölt el, mindig van valami új, kihívással teli, de tényleg próbálom ebből a szemszögből megközelíteni a nehézségeket, még akkoris ha épp rossz a kedvem, vagy fáradt vagyok.

Így a végén szeretném mindenkinek megköszönni a gratulációkat, a támogatást, KIMONDOTTAN A SZÜLEIMNEK, CSALÁDOMNAK ÉS A BARÁTAIMNAK, tudom nekik a legnehezebb, és persze hazudnék, ha azt mondanám hogy nekem nem az, de próbálok a jóra koncentrálni, és arra, hogy legalább nekik nem kell aggódniuk miattam. Úgy érzem innentől kezdve nekem az lesz a nyaralás ha velük tölthetek időt, nem pedig egy hotelben a medence partján ücsöröghetek.

Szeretettel ölellek Titeket,  Petra

Disclaimer: Alkalmazottként hivatalosan engedély nélkül nem posztolhatok semmit a cégről, így a továbbiakban nem is fogom azt név szerint említeni, illetve semmilyen belsős információt nem oszthatok meg. Ha valakinek, valami konkrét kérdése adódna, írjon, aztán meglátom mit mondhatok. Köszönöm a megértésetek!

#légi-utaskisérő #légiutaskisérő #CabinCrew #cabincrewtraining #aviationcollege #stewardess #Dubai #utazás #travel

[heypetraa]

Légi-utaskísérő leszek az Emiratesnél

I. rész

Mikor eldöntöttem, hogy belekezdek ebbe az egészbe, már akkor tudtam, hogy úgy is fogok róla írni, viszont mindenképp várni akartam addig, amíg bármi konkrétummal tudok szolgálni. Nem akarom itt a bevezetésben hosszasan taglalni milyen emlékeim vannak gyerekkori repüléseimről, de biztos vagyok benne hogy nem én vagyok/voltam az egyetlen kislány aki csodálattal nézte a stewardesseket a repülőn, vagy izgatott lett egy reptér láttán. (mostanra ehhez már elég egy felettem elszálló repülő is)

Aki véletlen nem ismerné, az Emirates Airlines:

2018-ban volt Szegeden egy Emirates nyílt nap, amire csak úgy kíváncsiságból/ unalomból beestem (jól el is késtem), igazából fogalmam sem volt mi történik egy ilyen napon (de pl az első szabály, hogy nem szabad elkésni!). Nos, ez konkrétan egy többkörös fordulóval egész napon át tartó állásinterjú, melynek a végére meg lesz az a néhány kiválasztott, akiknek a sorsáról az Emirates HQ-ban döntenek. Képzeljétek el, hogy éreztem magamat ott szedett-vedetten mikor mindenki full elegánsan, fél kiló sminkben volt, MÉG A PIROS HAJGUMI is ott volt a hajukban. Amúgy, ahhoz képest a kb 100 jelentkezőből az utolsó előtti körig eljutottam, ami a csoportfeladat volt, viszont az utolsó 4 főbe végül nem kerültem be. Akkor még  nem is akartam úgy igazán, elmentem, megnéztem, és bár érdekelt de annyira távolinak tűnt az a világ, meg nem is éreztem magam elég erősnek és képesnek erre a munkára, hogy végül szummáztam oké, megnéztem, de ennyi. És bár a dolog továbbra is motoszkált bennem, egy időre parkoló pályára került. 2019-ben a hotelben ahol dolgoztam több légi-utaskísérőként dolgozó vendég is megfordult, volt akivel beszélgetésekbe elegyedtünk (bocsi Dorin a soooook kérdésért), és bár egyre többet szimpatizáltam ismét magával a lehetőséggel, továbbra se éreztem magam alkalmasnak...

Egyenruhák:

2021-ben a covid kellős közepén kezdtem el morfondírozni, hogy na jó én ezt nem bírom tovább (ekkor már egy év homeofficeban tengtem), milyen munkák vannak, ahol konkrétan utazni kell, vagy mit tudnék magammal kezdeni ilyen téren (bankrablás nélkül), de hát persze, a vírusnak hála épp rengeteg repülésben dolgozó személy munkája szűnt meg, légitársaságok mentek tönkre, repterek zártak be, szóval az időzítés semmiképp nem volt jó, de úgy voltam vele, amint lesz lehetőségem adok neki még egy esélyt, azért mostmár munka terén is több a tapasztalatom, szerintem az angolom is fejlődött, éltem külföldön is, és egészen máshogy látok dolgokat, és sokkal tudatosabban kell ezúttal belevágnom. Mázlimra a nyáron belekerültem egy igen színes társaságba, amely Szegeden dolgozó pilótákból, pilótatancokból állt, akik közül néhányan maguk is légi-utaskísérőként kezdtek főleg közel-keleti légitársaságoknál, így volt szerencsém kicsit jobban belelátni, információkat gyűjteni ismét innen is-onnan is. Elkezdtem videókat nézni a Youtubeon (korábban a szakmában dolgozóktól is), és itt jegyezném meg, hogy nemcsak a pozitív, csilli-villi minden szupi-szuper féle videókról beszélek, hanem pont a cukormáz nélkülikre voltam kíváncsi. Persze ezeket is szűrni kell, mert ha valakinek megszűnik az állása, és mondjuk covid alatt ez igencsak előfordult, akkor utána már nehéz jószájízzel beszélni a korábbi munkaadóról. Ugyanez vonatkozik arra is, hogy csak azért mert a stewardess akit instán követtek, arról posztol épp melyik városban, a medence partján sütteti magát, az nem jelenti azt, hogy ennyiből áll az élete, nyilván a szar napjait, a munka kevésbé fényűző részét nem fogja kiposztolni senki. Külön megemlíteném, hogy tisztában vagyok vele, hogy a Közel-Kelet egy teljesen más világ, nagyon sok féle-fajta emberrel fogok találkozni, kulturálisan tudatosnak, műveltnek, türelmesnek és elfogadónak kell lennem, de még így is fogok nehéz helyzetekbe kerülni, de ne féltsetek azért, jó? Készen állok rá. Na szóval mindezek tudatában, mérlegeltem, és hoztam meg a döntést, hogy jó, akkor belevágok, és végig megyek rajta minden nehézség ellenére, mert igenis képes vagyok rá.

1. kép: casual egész alakos kép amit feltöltöttem, még Dezsi csinálta rólam az előszobában 2.kép: bár elég pixeles, de sajnos csak ezt az egyet találtam a sminkemről a videóinterjúra. Alulról lila melegítő gatyát viseltem és szobapapucsot. :)

Szeptemberben Ivettemmel kész fotóstúdióvá alakítottuk a lakást, ő készítette az első képeim és végül 15-én küldtem el a jelentkezésem az Emirates honlapján. A covid miatt ezúttal szinte a teljes felvételi procedúra online zajlott. Órákig tudnék mesélni a menetéről, tippek-trükkökről, hiszen az utóbbi hónapjaim erről szóltak, viszont most nem tudom ezt megtenni, szóval ha valaki épp segítséget szeretne ezügyben, akkor tudom javasolni Facebookon az Emirates Cabin Crew In Progress nevű csoportot. Novemberben egy angol nyelvi teszten és egy 3 kérdéses videóinterjún kellett részt vennem, majd a következő fordulón mindenféle munkához kapcsolódó kérdést kellett megválaszolni (pl tudok-e úszni, hajlandó lennék-e alkoholt felszolgálni, stb, és a korábbi pozícióimat is bővebben ki kellett fejteni.)

Nézzétek a karácsonyi ajándékaim. Rajtam kívül amúgy mindenki szuper biztos volt benne, hogy sikerülni fog, holott még interjúzni se voltam ekkor. 1.kép: Gergő öcsém digitális rajztáblával készítette, szeretném külön kiemelni, hogy saját NÉVTÁBLÁM is van. Mennyire cuki mááár 2. kép: Zsani barátnőmtől a szerencsehozó karkötő. (bejött) (és ez egy A380 csak mondom)

Egészen január végig kellett várnom a személyes interjúra való behívásra, amelyet végül február elején tartottak Budapesten. Foglaltam szállást, előtte lévő nap felutaztam, hogy biztos minden rendbe legyen, nyilván alig aludtam, legalább két órát készülődtem reggel, borzasztóan ideges voltam, de örülök hogy sikerült a megfelelő hangulatba kerülnöm, lenyugtattam magam (a körülményekhez képest). Be kell valljam, rosszabbra számítottam, nagyon kedves volt az interjúztató, de mivel az “előre betanult” szövegemből szinte semmit nem sikerült úgy elmondanom, ahogy terveztem, egyáltalán nem úgy jöttem ki, hogy na ezazzzz tuti meg van, ráadásul annyi szép lány volt ott, de ugye mind ugyanúgy néztünk ki (magassarkú, fehér ing, szoknya, blézer, konty, piros rúzs) hogy már azt fontolgattam, hogy oké legalább túl vagyok rajta, ha nem sikerülne, azért 6 hónap múlva adok még egy esélyt magamnak. Egyébként csak egy mondat magáról az interjúról, abszolút arra voltak kíváncsiak, hogy milyen ember vagyok, milyen korábbi munkatapasztalataim vannak, hogyan kezeltem a nehéz helyzeteket, és, illetve úgy összességében a személyiségem megfelelő-e ehhez a munkához.

Tudjátok milyen kínkeservesen nehéz térd alá érő szoknyát találni manapság? Ez a képsorozat a ruhapróbám, illetve próbálgattam, hogy meg lesz-e a 212 cm, ugyanis ennyit kell lábujjhegyen nyújtózkodva elérnünk (illetve a magasságnak min 160 cmnek kell lennie, én 164 vagyok és csak éppen hogy meg lett a 212.)

Ez az egyetlen elfogadható kép készült az interjú napján, itt már hazafelé tartottam Szegedre, Anyukám meg kiszaladt az állomásra Félegyházán, hogy adjon két puszit, akkor készült. 2 x 10 hullámcsat, egy fél flakon hajlakk, 2 óra alvás és egy csekély smink van emögött.

Tisztán emlékszem 10 nappal később volt először az az érzésem, hogy bent vagyok, ugyanis egy nap többször is megnyitogatták a jelentkezésem (ez ugyan még semmit nem jelent, de aki ezek után JFIP - joining formalities in progress stáuszt kap, az bekerült). 15-én este visszaváltott completed státuszra, vagyis, tudtam, hogy döntést hoztak rólam, ekkor már világos volt, hogy másnap így vagy úgy de kiderül. Persze semmit nem aludtam, hajnal 5 tájékán sírva is fakadtam, mert megcsapott ez a “úristen ez tényleg megtörténik” érzés, annyira az volt bennem, hogy ezek az utolsó “nyugodt” pillanataim, és, hogy mindjárt a feje tetejére áll az életem. (és tényleg) Reggel aztán csak nem mertem megnyitni, úgy voltam vele, ha sikertelen, akkor nagyon szomorú leszek, és akkor annak a napnak úgyis annyi, szóval legalább menjek el edzeni, majd utána szembe nézek a tényekkel. Éppen a Tisza Lajos krt-on sétáltam hazafelé amikor megláttam a telefon képernyőjén a JFIP-t, egyből le is screenshotoltam, hogy nem káprázik-e a szemem, és ott helyben a villamos sínek közepén elkezdtem zokogni. Miután szerencsére nem ütött el semmi, szipogva hívtam mindenkit, először Anyukámat persze, egyem szívét, ő már megérezte, mert már sírt mikor felvette a telefont. Dezsi nem értette miért sírok “De most ennek örülünk, nem Petrus?” Apukám pedig egyből azt kérdezte “Anyád mit szólt?” :DDDDD A mamám pedig szerintem kihordott egy mini szívinfarktust és emlékeim szerint sipítozott is kicsit. Aztán néhány órával később megkaptam a so-called “Golden callt”, ami tényleg a legjobb érzés a világon, azt nevezik így amikor az Emirates Onboarding Teamtől valaki felhív hogy közölje megkaptad az állást (képzeljétek mennyire király meló lehet egész nap embereket hívogatni hogy teljesül az álmuk). 

Nos az ezt követő több hónapos procedúrát nem fejtem ki, egyrészt mert szerintem köt a company policy, másrészt sose érnék a végére, és mint mondtam nem feltétlen nyilvánosak már ezek a dolgok (ilyen később is majd biztosan elő fog fordulni, hogy van amit pl nem oszthatok meg) de rengeteg dokumentumot kellett beszereznem és feltöltenem, köztük pl a születésem óta megkapott vakcinákról az igazolásokat. Egészségügyileg milliomegy kritériumnak kell egyébként megfelelni, és na már most tudom hogy az emberek egy részének az él a fejében, hogy áh a légi-utaskísérők csak pincérek, ahhoz képest igencsak megszűrik kiket vesznek fel, és sokkal bonyolultabb az egész, mint azt gondolnátok. 

Jelenleg úgy néz ki a helyzet, hogy bő egy hét múlva költözöm, méghozzá Dubaiba, az Egyesült Arab Emírségekbe, ugyanis az Emiratesnek itt található a bázisa. Így, ha minden jól megy, Isten (+Allah) is megsegít, a következő pár évben ez lesz az otthonom. Kiérkezésem után 2 hónap traininggel fogok kezdeni, akit érdekel bővebben a téma, annak belinkelek ide egy videót róla. 

Így a végén szeretném megköszönni azért itt is a hosszú hónapokon át tartó támogatást, mindenkinek aki bíztatott, a családomnak, a barátaimnak, azt ahogy mellettem voltatok végig! Akárhogyis nézzük ez egy komoly döntés volt, és egy hatalmas változás lesz, és kliché, de nélkületek nem ment volna! Azt is tudom, hogy ez egy olyan esemény, ami valamilyen mértékben kihatással lesz rátok, pl lehet hogy ki kell hagyjak fontos eseményeket, ünnepeket, kevésbé leszek ezentúl a mindennapjaitok része. Előre is kérlek Titeket, legyetek velem türelmesek, ha esetleg nem írnék vissza, úgy éreznétek elhanyagollak, előre is bocsánatot szeretnék kérni, biztosan lesz ilyen, de nem azért mert így akarnám, hanem mert idő híján vagyok/leszek. Tegnap volt egy búcsúbulim, nagyon szépen köszönöm mindenkinek, aki ott volt. ❤ Ivettóm még egy Emirates kvízzel is készült, zseni volt! Köszönök mindent! Nekem is nagyon fogtok hiányozni!  

Ivettóm és Zsanim ❤

és a kis csapat (+ drága Tamiék, bocsi, hogy lemaradtatok a képekről :((( )

Továbbá szeretném megköszönni a mi kis HEM✈ csoportunknak, ők azok a magyar jelentkezők, akikkel az elmúlt hónapok során ismeretlenül is próbáltuk egymást bíztatni, felhúzni, küldtük a pozitív energiákat, nyugtattuk a másikat, és persze izgultunk egymásért. Azért súlyos hónapokról van itt szó, nyilván nem volt könnyű a bizonytalanságot, a várakozást, a kétségeinket leküzdeni, de én nagyon örülök, hogy itt voltunk egymásnak. Gratulálok mindenkinek, see you guys in Dubai soon! 

All in all, soha ne adjátok fel az álmaitokat, ha nem is sikerül elsőre valami, dolgozzatok magatokon, mert igenis valóra fognak válni. + Sose tudhatod hol leszel x idő múlva, egy évvel ezelőtt nem gondoltam volna hogy én jelenleg itt.

Szerintem most ezt a posztot itt fogom lezárni, és ígérem hamarosan, de már Dubaiból innen folytatjuk.  

#emirates #légi-utaskisérő #légiutaskisérő #cabincrew #flightattendant #stewardess #felvételi #dubai

[heypetraa]

AZ ALHAMBRÁBAN NEM JÁRTAM - GÁSPÁR FANNI - könyvajánló

A minap volt szerencsém olvasni Gáspár Fanni első könyvét, melynek címe Az Alhambrában nem jártam (Én mondjuk ott kivételesen igen, ez egy mór palotaerőd Granadában, Spanyolországban, ha mennétek, ne felejtsetek el  jegyet venni előre!).  

Fannit követem már pár éve, azt hiszem először Facebookon jött velem szembe egy cikke a diabéteszről (https://www.csendeletmagazin.com/cikkek/diabetesz), amit akkor meg is osztottam, emlékszem már elsőre is nagyon szimpatikus volt ahogyan írt, aztán egyre több utazásáról olvastam a blogján, majd Instagramon is bekövettem. 

Ő azon különleges emberek egyike, akit személyesen ugyan nem ismerek, de miatta sajnál(om)nám deaktiválni a fiókomat, hiszen, akkor lemaradok 1-1 sztorijáról, bejegyzéséről. Mikor néhány hete megosztotta,hogy hamarosan megjelenik a könyve, tudtam, hogy na ezt nekem el kell olvasnom. Éppen Londonban voltam a dátumkor, így majdnem az e-könyv változatot rendeltem meg, de éreztem, hogy ez is egy olyan könyv lesz életem során, amit szeretnék papír formában megőrizni (semmi baj a digitális változattal, sőt néha, főleg utazásnál igazán hasznos, magam is használok kindlet, de nekem az olvasás igazi élményét a papír adja át, így a kedvenceimet nyomtatott változatban is beszerzem). Már tűkön ülve vártam mikor hozza már a postás, és tegnap reggel végre megérkezett. Még a műszakom előtt elkezdtem olvasni és egyből beszippantott Fanni közvetlensége. Hatalmas tisztelet jár amiért beenged minket, olvasókat a “titkaiba”, életének olyan részleteibe, amit nem mindenki osztana meg szívesen a nagyvilággal. Nekem ez borzasztó szimpatikus, mert pont azért lettek a tabutémák, mert senki nem mer beszélni róluk, pedig semmi szégyelni való nincs bennük. 

(Kép forrása: Etsy/Pinterest)

Ahogy olvastam a könyvet városról városra, lenyűgözött mennyi csodás hely van a világon, és bár eljutnék én is mindenhova, illetve, hogy Fanni milyen jól megragadta és papírra vetette azokat, amiket én is annyira szeretek egy utazás során. Azok a kis nüansznyi élmények, kedvességek, amik másoknak lehet semmit sem jelentenek, viszont nekem is pont attól válik egy adott város emlékezetessé. Végig olyan érzésem volt, mintha egy rég nem látott közeli barátnőmmel ülnék le beszélgetni, és csak mesélne és mesélne mennyi minden történt vele, merre járt, miket csinált, nem elhallgatva a magánéleti részleteket sem. Hihetetlen bátornak tartom ezért a szerzőt, én például nehezen megnyíló típus vagyok, szeretek ugyan fecsegni és sokat beszélek, de viszont zárkózott is vagyok, ez ugyan nem azt jelenti, hogy mondjuk ha valaki rákérdez zavarba jövök bármilyen magánéleti kérdéstől, nem, szó nincs erről, csak magamtól nem feltétlen beszélek róluk. Pedig, ezek, velünk megtörtént dolgok, már változtatni nem lehet rajtuk, ellenben lehet belőlük tanulni, fejlődni, és ez is formálja későbbi énünket - végig ezt a gondolatmenetet éreztem a könyvben is. Nagyon tetszettek az önreflexív részek, kell hozzá egy bizonyos érzelmi intelligencia, hogy az ember kívülről is lássa magát, mit miért tett, mi volt a lelkében éppen akkor, és, hogy így utólag mennyire másképp is lehet látni bizonyos dolgokat. Továbbá Fanni együtt nőtt, ért meg az utazásaival párhuzamosan, jött rá dolgokra, egyre szélesebb perspektívákat is elkezdett látni, árnyaltabb képet kapott a világról, az emberekről (Egyébként azt gondolom, hogy ez a fiatalság, szellemi frisseség titka, hogy az ember utazik, lát, tapasztal, képben van a világ történéseivel, kritikusan gondolkodik, elfogadó mások felé) A könyv továbbá sok olyan kérdést is felvet, ami szerintem igazán foglalkoztatja a 20-as éveiben levő fiatalokat, volt hogy egy-egy gondolat megfogott, eltűnödtem rajta, így tényleg úgy éreztem mintha beszélgetést folytatnánk le egymással. Nem fogok spolierezni (olvassátok el a könyvet!) de volt hogy meghatódtam, sírtam, mosolyogtam, nevettem, rácsodálkoztam, ledöbbentem, szóval a teljes érzelmi skála végigment rajtam az alatt a néhány óra alatt amíg kiolvastam.

A könyv második felében inkább Fanni betegsége (utálom annak nevezni, de ok, értem miért hívjuk annak hiszen végülis egy autoimmun betegség, amikor is a szervezet saját maga semmisíti meg a hasnyálmirigy inzulintermelő sejtjeit) kerül hangsúlyba. Bár csak egy egész kicsit vagyok érintett a témában, de azért mégis van valami személyes közöm, rálátásom, nem titok, Kristóf öcsém mostmár tizen x éve 1-es típusú cukorbeteg, és én magam is tapasztalom, hogy átlagban az emberek elég tájékozatlanok erről a “betegségről” (állapotnak mondjuk szintén nem lenne szerencsés hívni, talán a legjobb kifejezés az életforma, amivel együtt kell tudni élni)...

(Kép forrása: Google) Apropó a cukorbetegség nemzetközi szimbóluma egy ilyen kék színű kör, esetleg beleríva T1/ Type 1, vagy egy szalag egy piros vércseppel

Jómagam pedig idestova 5 éve már hogy tejfehérje-allergiával létezem, nem, NEM LAKTÓZ (tejcukor) -intoleranciával, (gyakran összekeverik), hanem a szervezetem nem tudja megemészteni, lebontani az állati eredetű KAZEINT, mely a tej egyik fő alkotóeleme (ill. a béta-laktoglobulint, és alfa-laktalbumint se, de mindegy). Tehát rosszul leszek, amint bármi tej, tejpor, tejsavó, laktóz stb. tartalmű élelmiszert fogyasztok (laikusként az ember nem is gondolná mennyi mindenhez használnak tejet (pl az összes péksüti, hisz abban futtatják fel az élesztőt (néha még a kovászt is!), vagy a húsipari termékekben adalékként, különböző fűszerekben, chipsekben, vitaminokban, gyógyszerekben, akkor a tejszínt szószokban, krémekben, levesekben, édességekben, vajat a párolt  dolgok, főként húsok, zöldségek készítésénél, sajtok - nem, az sem jó, ha pl egy kemencében sütik a pizzám a rendes sajtos pizzával, hiszen a gőz miatt az enyémmel is keveredik). Szóval magam is megvívtam (vagy inkább vívom jelen időben) a saját harcaim az autoimmun betegségemmel, és így igazán tudtam azonosulni Fanni írásával, kimondottan az étkezéseket illetően, igaz nekem nem kell napi többször injekciót fecskendeznem magamba, szénhidrátot számolnom, illetve visszaméregetni a cukromat, és azt bármilyen külső behatással befolyásolni, felfele vagy lefelé, bízva mindenben is,csak simán tartani a tejmentes étrendet, tehát a két dolgot semmiképp nem szabad összemosni, sem pedig elbagatelizálni, de Kristóf gyerekkora révén volt szerencsém a cukorbetegség mindenféle velejáróját is megismerni, magam részéről pedig volt, hogy az óvintézkedések ellenére is bajba kerültem. Értem a pszichológiai részét is, az állandó félelmet, magam részéről például a konstans aggódást: mi van ha “véletlen nem növényi tejet tesznek a kávéba?” “összekeverik az ételem és a tejeset hozzák ki?” “a pincér nem tudja hogy annál az ételnél használnak tejterméket az elkészítés során?” “nem olvassák el pontosan az alapanyagok összetevőjét?” “én vagyok figyelmetlen, és a kövi 3 nap kuka az életemből” ésatöbbi, plusz a tény, hogy mindenkinek hozzám kell alkalmazkodnia, miattam vegán helyen ennie, vagy nekem külön tejmentes étellel készülnie, szóval igen ennek a betegségnek is megvannak a maga “szépségei”, mint mindegyiknek. 

Na de vissza a könyvhöz, nekem nagyon átjött minden, Fanni pánikrohamai, hogy az állapota mennyire megnehezíti az életét, mennyire igazságtalannak érzi, mennyire visszasírja a régi, egyszerűbb életformáját. Örülök viszont, hogy megtalálta az útját, a körülményekhez képest elfogadta a helyzetet, nem adta fel az álmát, szembe nézett a félelmeivel, konstans feszegette a tűröképessége határait, küzdött és mostmár a jó úton jár. Úgy érzem nagyon sokat adott nekem ezáltal ez az írás. Az utóbbi időben egy kicsit magam alatt is voltam, mondjuk úgy lehúztam magam, szokás szerint túl is vállaltam magam, ezenfelül sok minden rajtam kívülálló okból összejött, el is voltam fáradva, túl sok negatív gondolatom akadt, csalódtam magamban, kudarcként éltem meg bizonyos dolgokat, ennek következtében le is betegedtem, ami meg maga az ördögi kör, hiszen a fekvésen kívül jobbára alkalmatlan voltam bármi más tevékenységre napokig, viszont most ez a könyv egy kicsit helyre tett, visszataláltam az álmaimhoz, és végre ismét újult erővel tudom folytatni azok megvalósítását. 

(Kép forrása: HSBC)

Köszönöm szépen Neked Fanni, élmény volt olvasni, jó egészséget kívánok, még rengeteg utazást, és szeretettel várom további írásaid! A könyvet megtudjátok rendelni e-könyvben és nyomtatott válatozatban is Gáspár Fanni blogján, itt: https://15tickets.com/

#gáspár fanni #azalhambrábanmégnemjártam #magyar #magyar szerző #könyv #könyvajánló #utazás #diabétesz #cukorbetegség #tejallergia #könyvélmény

[heypetraa]

Sorsfordító emberek

Ezt a bejegyzés egy nagyon jó barátom tiszteletére írom.

Vajon hány emberrel találkoztam már életem során? Mitől függ hogy melyik kapcsolat jelentősebb a másiknál, miért van az hogy, egyesek hosszú évekig maradnak, másoknak csak néhány szó, egy-egy összemosolygás jut. Az elmélet kedvéért tehát senki sem véletlenül kerül az életünkbe. Azt mondják, minden találkozásnak célja van, minden embertől tanulhatunk valamit, mely segít minket a további életükben.

Hát ezt tapasztaltam meg én is nemrégiben. Hihetetlen visszagondolni, hogy amikor először sodort minket egymás útjába (?) az élet, talán az unszimpátia, ellenszenv szavakkal tudnám jellemezni mit is gondoltam róla. (Plottwist: kölcsönös volt). Azonban, ahogy jobban megismertem és megértettem az embert, egy csomó más érzéssel is szembe találtam magam. Az első lecke, senki és semmi nem fekete-fehér, jó vagy rossz, ne ítélj, ameddig nem tudod valaki élettörténetét, motivációját, hogy éppen min megy keresztül és mit miért csinál.

Kezdetben soha nem gondoltam volna hogy ilyen fontos személlyé válik az életemben, azt ugyan éreztem, hogy valaki nagyon különlegessel találkoztam, de mint tudjuk emberek jönnek és mennek, semmi sem tart örökké, és még én is igen gyerekes voltam. Aztán később újra összehozott minket a sors/isten/valami felsőbbrendű erő/ vagy a véletlen - ki miben hisz. Ahogy teltek az évek számos más dolgot is megtanultam hála neki/ tőle. Némelyiket közvetlenül általa, mást pedig csak közvetetten. Volt hogy egyetértettünk, volt hogy nem, volt hogy túl bunkónak, nyersnek tituláltam, volt hogy megbántott, és olyan is hogy csalódtam benne. De mindig számíthattam rá, ha nem is azonnal, de mindig tudta mit kell mondania/ sikerült egy fájó pontot eltalálnia és végül ezzel segített át a mélypontokon. Nyilván a mai napig vannak dolgai amik tőlem távol állnak, és fordítva, ellentétek, amiknek lehetne elemezni az okát (neveltetés, kulturális különbségek, élethelyzet), de ezekből is rengeteget tanultam.

A legfontosabb leckét azonban saját maga adta, az hogy végigkövethettem az útját, azt, ahogy megvalósítja az álmát. Kezdetektől fogva ez volt az egyik legérdekesebb közös témánk, és első kézből figyelhettem ahogy végigmegy rajta, annak minden nehézségével (idő, pénz, covid, stb) tarkítva. Sokat beszéltünk a lemondásról, a kitartásról, a jövőképről, az elhatározásról, az álmokról, a megvalósításról, a munkamorálról, a kapcsolatokról, az emberekről, szóval tényleg mindenről ami ekörül felmerülhetett. Sokszor ledöbbentett mit nem képes beáldozni, vagy éppen teljes nemtörődömséggel kezelni adott helyzeteket, a “greater good” érdekében. Néha az is eszembe jutott, hogy ő nem is ember, hanem valami robot, vagy valami más, ki tudja, de közben pedig sokszor egyedül ő értett meg engem, és ilyenkor viccelődtünk is, hogy nekünk máshogy működik az agyunk mint a többieknek. Rólam tudni kell, hogy nagyon nehezen nyílok meg embereknek, sok barátom van, szerencsére, de nagyon kevés emberhez tudok igazán közel kerülni - és hozzájuk is csak komoly munkával és idővel. (Ja a nevem jelentése kőszikla, köszi Anya és Apa, bejött). Szóval, ő egy lett közülük és hiába a távolság, lehet hónapokig nem beszélünk, évekig nem találkozunk, szerencsére mindig ott folytatjuk, ahol abbahagytuk.

Szerintem sokat változtam az elmúlt években, apró, pici változások, az is lehet, hogy rajtam kívül nem látja senki, de néhányat mindenképp az ő számlájára írhatok. Például, hogy az időm véges, és fölösleges olyanokra pazarolni akik nem érdemlik meg, vagy hogy tök mindegy hol vagyok és mi történt, végső soron egyedül saját magamra számíthatok. Hogy soha ne adjak lejebb és érjem be a kevesebbel (uh ez angolul sokkal jobban hangzik; do not settle for less). Hogy mindig legyen tartásom és semmiért nem kell magyarázkodnom senkinek. Hogy legyen jövőképem, merjek NAGYOT álmodni, és legyen hitem véghez vinni. Hogy minden a testi és mentális egészségnél kezdődik. Szerencsém van mert ezt a posztot, soha nem fogja olvasni, biztos ki is figurázna az érzelgősségemért, de én már csak ilyen vagyok - újabb lecke, mondjuk remélem ezt inkább én taníthattam meg neki, elfogadni mindenkit olyannak amilyen.

Na és a poszt apropója, hogy jelentem célba ért, megcsinálta, elérte. Lehet hogy ezt is túlmisztifikálom, de látni valakinek teljesülni az álmát (úgy, hogy közben azt is láttam mindez mivel járt) az egyik legföldöntúlibb, legmeghatóbb érzés, el ne mondjátok neki, de engem tényleg megérintett. Hihetetlenül boldog vagyok az ő boldogságáért és felnézek rá, még akkor is, ha néha megkérdőjeleztem a módszereit. Nyilván azt nem tudom/ tudni még megérte-e, de őt ismerve ez nem is kérdés, és hogy elég klisés legyek a Polar Expresszből fogok idézni, miszerint:

„Nem az a kérdés, hogy a vonat hová megy, hanem az, hogy felszállunk-e rá.”

Szóval irtó hálás vagyok, hogy egy ilyen értékes ember az utamba került, vagy én az övébe, hogy lehetőségem volt valamilyen szinten részt venni vele rajta. Hogy megmutatta nekem mindazt amit az elmúlt évek során tett, hogy így is lehet. Borzasztóan tisztelem őt, és ezt igyekeztem az utóbbi időben a tudtára is adni. Remélem, hogy annak ellenére, hogy az ő útja itt (helyileg) végetért, fogunk még találkozni (hiszem ha két ember akar és ápol egy kapcsolatot akkor mindenképp). És bár megtanultam hogy ne másnak akarjunk megfelelni, hanem saját magunknak, remélem egy nap ő is olyan büszke lesz rám, mint én őrá most. Kívánom, hogy mindenki találkozzon legalább egy ilyen emberrel élete során, tök mindegy hogy hívjuk barát, mentor, tanár, lelkitárs, és értékelje őt és mindazt amit tőle tanulhat.

“Pay the price now, to be able to do what you like in the future.”

És akkor így a végére:

- I want you to sit back, be quiet, keep your seatbelt tight, and let me fly this thing.

-Yes, sir!

Disclaimer: Gondoltam nem árt tisztázni, csak így kisbetűvel, hogy a posztban említett személyhez nem fűznek szerelmi szálak.

#friendships #lifechangingpeople #barátság #sorsfordító emberek #találkozások

[heypetraa]

Sötétség

Fekete ország

Fekete országot álmodtam én, ahol minden fekete volt, minden fekete, de nem csak kívül: csontig, velőig fekete, fekete, fekete, fekete, fekete. Fekete ég és fekete tenger, fekete fák és fekete ház, fekete állat, fekete ember, fekete öröm, fekete gyász, fekete érc és fekete kő és fekete föld és fekete fák, fekete férfi, fekete nő és fekete, fekete, fekete világ. Áshatod íme, vághatod egyre az anyagot, mely lusta, tömör, fekete földbe, fekete hegybe csap csak a csáklyád, fúr be furód: s mélyre merítsd bár tintapatakját még feketébben árad, ömöl nézd a fü magját, nézd a fa makkját, gerle tojását, csíragolyót, fekete, fekete, fekete fekete kelme s fekete elme, fekete arc és fekete gond, fekete ér és fekete vér és fekete velő és fekete csont. Más szin a napfény vendég-máza, a nap a színek piktora mind: fekete bellül a földnek váza, nem a fény festi a fekete szint karcsu sugárecsetével nem: fekete az anyag rejtett lelke, jaj, fekete, fekete, fekete.

/Babits Mihály/

(kép forrása: Lehman College)

Arra gondoltam kedvenc költőm – Babits Mihály egyik versével indítom ezt a posztot, elég találónak vélem kimondottan az elmúlt év eseményeit nézve.

Lassan egy éve tengődünk otthon, “karanténban”, és bevallom engem a második (100.?) hullám sokkal rosszabbul érintett mint tavasszal. Egyébként is szerintem ez a január-február olyan szomorkás, unalmas időszak, amikor semmi nem történik, hideg és sötét van, az embernek kedve sincs semmihez. Sosem szerettem a telet, pedig téli gyerek vagyok, és mondjuk a decembert is kimondottan várom a karácsony miatt, de valahogy idén/tavaly az ünnep végezetével lesújtott rám a depresszió. Nem az a fajta, hogy jó akkor nincs kedvem élni, öngyilkos leszek, de, ja, igazából nincs kedvem élni. Félre ne értsetek, nem akarok panaszkodni, szeretem az életem, és igazán hálás vagyok mindenért amim van (!!!), csak belefáradtam, hogy semmi sem történik. És igen, tudom a clichéket, „csak te tudsz változtatni rajta”, „neked kell magadon segíteni”, stb stb. Ugye tavaly februárban költöztem haza Krakkóból, vissza Szegedre, nyilván nem meglepő hogy Erasmus után amúgy is beütött a letargia, de nem gondoltam volna hogy eddig kitart. Amint hazajöttem, vizsgázgattam, munkát kerestem, szóval elteltek a napok, majd megérkezett a korona. Az új munkahelyemen már teljesen otthonról kezdtem dolgozni, home-officeban, szóval március óta úgy vagyok a cégnél, hogy még nem is ismerem a munkatársaim (akikkel naponta együtt dolgozom). Remek. Eleinte még csak-csak kibírható volt, nem panaszkodom, a nyár is szépen telt, még akkor találkoztam is hébe-hóba emberekkel, voltam a Balatonnál többször is, szóval tényleg örülök neki, hogy legalább ennyi összejött. Viszont azóta a dolgok csak rosszabbodtak. Eleinte nem jártam haza se, a családomhoz, mert jaj nehogy hazavigyem a vírust (tünetmentesen), istenőrizz hogy bármelyik nagyszülőm elkapja. Később, mivel szegényeknek kb mi unokák létezünk csak, elkezdtem őket látogatni, „Szia mama kijössz az utcára? Vegyél fel te is maszkot, jó, nem-nem, nem ölellek meg”. Októberben aztán elbúcsúztunk nagypapámtól aki egy hosszú betegség után tért nyugovóra, és azt gondolom ez közelebb hozta a kiscsaládunkat. Az ünnepek békésen, csöndesen teltek, szűken ugyan, csak a mamák jöttek, de így is igazán hangulatosan. 2020 tavaszán elköszönt a család drága Szuszi kutyánktól is, akit betegség miatt elaltattunk. Emlékszem arra a napra, dolgoztam, de olyan szomorúság tört rám, és csak folyt a könnyem egész nap. Szuszit a 10. születésnapomra kaptam 2007-ben, azóta boldogított minket. Egyébként így utólag azt gondolom igazán hasonlítottunk, az évek alatt „összekoptunk”, kicsit olyan volt ő kutyában mint én. Borzasztóan hiányzik még most is, annak ellenére hogy én az utóbbi 6 évben már nem is otthon laktam. Drága Gergőnk pedig igazán szomorú volt, hogy ő nem is láthatta Szuszit kiskutyaként, így mikor májusban jött egy lehetőség, hát, lett egy Rózink. Mindketten golden retrieverek, de személyiségre egyébként egyáltalán nem hasonlítanak. Rózi, az új kutyus amúgy a legjobb dolog ami történt velünk, mindannyiunk napjait bearanyozza (főleg anyáét), igazán bújós, szeretetre éhes, és imád játszani, szóval jól jártunk vele (is).

Bár sokszor érzem azt hogy mennyire igazságtalan minden ami velem/velünk/ a világon történik, tudom, hogy sokkal rosszabb is lehetne a helyzet, van munkám, van családom, és lekopogom senki nem szorul egészségügyi ellátásra, nem éhezünk, és nálam sokkal sanyarabb sorsú emberek léteznek. Az hogy egy kicsit otthon kell maradni, meg maszkot kell hordani nem is olyan vészes. Például itt van az öcsém (a másik), Stofi idén fog érettségizni, borzasztóan sajnálom, hogy pont a végzős évét és annak minden szépségét, szalagozó, zöldnap, érettségi, bankett, stb, otthon távolról, vagy leginkább sehogy nem éli meg. El se tudom képzelni milyen lehet otthon tanulni a gép előttről (illetve de, mert én is csináltam egyetem alatt, vizsgaidőszakban, de hál’ istennek nem a gimis évek alatt) szóval borzasztó akaraterő kell ahhoz, hogy az ember tényleg haladjon is és ne internetezze el az időt.

De közbe egy kicsit magamat is sajnálom (kövezzetek meg igen) de pont azokat vették el a mindennapjaimból amiért úgy éreztem megéri felkelni. Hogy az ember igyon valahol egy jó kávét (szegediek ajánlom a Hét kávézót<3), bemenjen a könyvtárba tanulni, vagy csak kikölcsönözni egy könyvet amivel ki lehet ülni a parkba, vagy a Tisza partra. Hogy néhányszor elmenjen edzeni/ konditerembe (igen, én az az ember vagyok aki az ilyen ugra-bugrálós csoportos órákat szereti), oda se lehet. De jó az új filmet nem sokára adják a moziba, ami ugye zárva, tehát marad a Netflix. Jó semmi baj, majd összefutunk a haverokkal egy sörre. Aha. Nem baj, majd átjönnek társasozni, ja 8 után kijárási tilalom, oké az sem baj. Majd akkor utazunk valahova, most úgy is olcsó a repülőjegy, ja nincs is járat, és ha lenne is arra kinek van pénze, hogy mindet tesztre költse. Na meg ha el is utazna az ember végezetül, csak nem olyan élményt ad ha egy étterembe se tud beülni. Emlékszem még márciusban csak legyintettünk, hogy áh ezmiez, aztán pár hét után kezdett úgy tűnni hogy hűha, ez amúgy most akkor komoly, majd a dátum csak tolódott és tolódott, és most már majdnem egy évnél tartunk. December 31-én úgy csempésztem le a szemetet az utcára este 9-kor, mert anyukám szerint „1-jén tilos kivinni a szemetet a lakásból, mert kidobod vele a szerencsédet (a mimet?) is”, úgyhogy a kukászsáknak még aznap este mennie kellett, akkor is ha a járőr épp a szomszéd ház ajtajában állt. Ilyenkor azért úgy belegondolok mikor és hogy jutottunk ide, de most komolyan?

Szeretnék, tényleg nagyon szeretnék bízni egy pozitív jövőben, mert már mást nem tudok, amikor emberek veszekednek a Facebookon a kommentekben, hogy van akik szerint a vakcinával chipet ültetnek belénk, mások szerint az egész Covid-19 Soros műve, vannak akik pedig azt posztolják a Pesten Hallottamba hogy legyen innentől kezdve mindig kötelező maszkot hordani  mindenhol, akkor is ha már nem lesz járvány, mert hogy milyen jó. Na nem mintha a TV sokkal jobb lenne, nem is tudom a ValóVilágot, vagy a BeleValóVilágot válasszam. (Tudom most kisarkítom, de egyszerűen rosszul vagyok hogy ilyen szennyre van igény, és hogy a bentlakók közül valaki 36 milliót fog kapni ezért a „teljesítményért”, egy világjárvány közepén, amikor emberek milliói veszítették el a munkájukat, családtagjaikat) Na mindegy. A legnagyobb baj ezzel a világgal, hogy már tényleg nem tudja minek/kinek higyjen az ember, nincs tájékoztatás, vagy ha van, abban is jogosan kételkedünk a tömérdek hazugság, félrevezetés után.

Itt van például az egyetemünk, elnézést *egyetemek ügye. Senki se tudja miért jó a modell-váltás, azon kívül, hogy alapítványi fenntartású egyetemként biztos “nő az egyetem autonómiája, és több pénzhez jut”. Természetesen erről megint nem kérdeztek meg senkit, mondjuk egyetemi dolgozókat, hallgatókat, és az SZFE botrány miatt, az egyetemisták nagy része ki is ábrándult, mondván úgy sincs értelme semmit csinálni. Legalább a lengyel nők elmentek tüntetni az abortusztörvényük ellen. De tudok más példát is hozni, nem kell messzire menni,  2020-ban az emberek ledarálnak egy mesekönyvet (!) csak azért mert nem értenek egyet annak tartalmával, míg a cirkusz alatt a kormány alkotmányt módosít. Mert 2020-ban nincs nagyobb gondunk, mint azzal foglalkozni, hogy a melegek ne fogadhassanak örökbe. De legalább jót nevethetünk azon hogy az EP képviselünk ereszen menekül a tudjukmilyen buliból (amúgy megjegyezném a járvány kellős közepén) - ahol én nem mehetek sehova, az öcsém nem tudja hogy fog leérettségizni, és a nagymamám több mint féléve nem látta a pesti unokáit. Az egészségügyünket meg sem említem. Persze lehet vírust tagadni, valakinek biztos jobb lesz tőle. Jó, kicsit kezdem azt érezni, hogy kezdek átmenni politizálásba, és most nem ez a célom, de nem tudom elhinni, hogy ha valaki ezeket párttól függetlenül is meghányja-veti, akkor nem gondolja, hogy ez mind NAGYON GÁZ. Persze egy olyan világban ahol a tüntetők betörnek a Capitoliumba, nem tudom min vagyok meglepődve.

Szóval lényeg a lényeg, amikor nap mint nap ennyi negatívum veszi körbe az embert, könyörgöm, csak a napi halálestek száma letaglózhat bárkit, csoda hát hogy az ember megbolondul ennyi szarságtól. Tudom, hogy az egész a vírus miatt van, és nem én vagyok az egyetlen aki szenved, de valahogy úgy érzem egy ideje már nem vagyok önmagam. Én nem is ilyen vagyok, nem is így viselkedem, nem is így reagálok dolgokra. Valahogy eltávolodtam, elidegenedtem magamtól, nem találom magamat ebben a helyzetben (nem tudom ennek így van értelme?), a helyemet a világban.

Visszatérve tehát borzasztóan hiányzik minden a régi életemből, az is, ami lehet akkor kínként éltem meg, jaj nincs kedvem ehhez, jaj nincs kedvem ahhoz, és biztos hogy sokkal jobban értékelem már most a dolgokat. Mindakkor nem tudom mikor, vagy egyáltalán valaha vissza fogunk-e teljesen térni a normális kerékvágásba. Egyrészt mikorra jutok én a 24 évemmel oltáshoz, másrészt, nem tudom elképzelni azt a fesztivált/ bulit, bármit, amikor majd 10-en lesznek egyszerre az aurámban és én nem arra gondolok, hogy istenem csak most ne kapjak el semmit, mert akkor megint nem mehetek sehova hetekig, és nehogy a mamáknak véletlen átadjam.

 Amúgy szülinapomra kaptam egy ebook olvasót, szóval ha van kedvetek ajánljatok könyveket, inkább szórakoztató, könnyedebb, romi dolgokat, persze ha valami ami az „el kell olvasnod” kategória, de nem illik rá az előbbi három, akkor is jöhet.

Az elmúlt évben amúgy újranéztem az összes kedvenc filmemet, végighallgattam már a Youtubeot, na jó csak a slágereket az elmúlt 40 évből, meg az összes bulizenét, amire régen még a Retroba táncoltam..vagy Krakkóban a Teatro Cubanoban, de hát ki emlékszik arra már, talán igaz se volt..Bár sorozatügyben van még mint behoznom, a Bridgerton kellemes kikapcsolódásnak bizonyult, de sokkal jobban tetszett a Normális emberek. A Lupint most kezdtem, de tervben van még vagy 5 másik. A nemakarokbeleszolni a kedvenc instagram fiókom, Valspire family a kedvenc youtube csatornám, de nagyon szeretem Cora Shircel „The Guys” videóit is. Ezeket szívből ajánlom azoknak, akik ki szeretnének egy kicsit szakadni a monoton hétköznapokból. Ha pedig valaki szívesen elmenne politikai irányba is Hommonay Gergő macskájának facebook oldala az Erzsi for President gyakran humorosan elmélkedik a minket körülvevő dolgokról.

Amúgy chill, tényleg nem akarok meghalni, csak szeretnék végre nem egész nap a szobám négy fala közt ülni a gép előtt derék- és hátfájással, ugyanabban a melegítőben egész héten (feltéve ha átcserélem a pizsamámról egyáltalán). 

Ja amúgy, ma (tegnap) beiktatták az Egyesült Államok 46. elnökét, hébe-hóba néztem az inauguration ceremonyt, és én már attól boldog vagyok, hogy nem kell Trump beszédét hallgatnom többé (mindig megfájdult a fejem tőle). Na de a lényeg, hogy Amerikában új világ kezdődik, lényegébben csak jobb lehet, reméljük ránk is pozitív befolyással lesz. (Itt egy kép a 25 éves Bidenről, 1967-ből, szívesen)

Na de mostmár búcsúzom, puszi nélkül, de egy jó egészséget azért kívánok mindenkinek aki végigolvasta, vigyázzatok magatokra, meg egymásra! Ja és ilyen Szeged nélkülünk:

#2020 #karantén #covid-19

[heypetraa]

ERASMUS+ áthallgatásról, mit-hol-merre-mikor

Sziasztok!

Ez a bejegyzés most kicsit más lesz, mint eddig minden, de arra gondoltam, hogy egyszerűbb ide kiposztolni mint a Facebookos anglisztikás csoportokba, illetve hátha másnak is hasznos infókkal szolgálhatok benne.

Tehát ha gondolkoztok azon, hogy Erasmus+ félévre szeretnétek menni egyetemi tanulmányaitok során (maximum kétszer lehet úgy tudom), leírom, hogy én hogyan tudtam kimenni 2019 őszén Lengyelországba, Krakkóba a Jagelló Egyetemre.

Elsősorban azonban az anglisztikás/amerikanisztikás BA-s és MA-s hallgatóknak szól ez a poszt, akik az SZTE BTK-n tanulnak, illetve itt szeretném leszögezni, hogy ez 2019-ben volt, még az egész COVID-19 előtt, bizonyára 1-2 pontban idén megváltoztak a dolgok, de maga a procedúra szerintem amúgy annyit csak nem változhatott. Az biztos, hogy szinte mindent online kell intézni, de legalább kevesebb helyre kell rohangálni, és talán egyre többen felfedezik az elektronikus aláírás csodás találmányát.

1. Először is a következő honlapot kell rendszeresen nézegetni: http://www2.u-szeged.hu/erasmus/

Aki ott volt az angol szakos ismerkedő esten, az már egyszer hallhatta ezt, csak rövidebben. Szóval bocsi előre is a jó, hosszú részletes szövegelésért, én már csak ilyen vagyok, de ha már egyszer írok róla, akkor leírok mindent, úgy döntöttem.

Szóval ezen a honlapon láthatjátok a különböző országokba a támogatás összegét, de tekerjetek lejebb addig amíg valami ilyesmit találtok (nyilván majd az adott félévre szólót kell keresni)

2. Helyszín (és anyagi keret) Mivel majdnem mindenki Spanyolországba szeretne menni (nyilván megértem) viszont érdemes take into consideration: 1, Spanyolországban nem beszélnek angolul, hiába angolul van meghirdetve az óra 99% hogy spanyol lesz, tehát spanyol tudás nélkül sztem nem ajánlott nekivágni (same for Italy) 2, Spanyolország nem olcsó, ahogy a többi déli ország sem, és a havi 520 €-ból azért elég luxy a saját szobás albérlet, meg minden este iszogatás.  Tehát mérlegeni kell. Persze senkit sem akarok lebeszélni róla, max majd irigykedek egy kicsikét. Nyilván fontos hogy olyan helyre menjetek ahova amúgy szeretnétek, ahonnan mondjuk nem napokba telik hazajutni (főleg korona alatt) (nekem 8 óra volt Pestről Flixbusszal Krakkó és átlagban 6000 Ft körül vettem a jegyeket, bőröndökkel együtt). Persze nyelvtanulás céljából érdemes egy adott országba menni, bár félév meglehetősen kevés azért, főleg mert az erasmus alatt a többi erasmusossal lesztek úgy is, netán még honfitársakkal. 

A másik dolog, hogy azért akárhova nem lehet menni, meg kell nézni hogy a tanszéknek melyik külföldi egyetemmel van szerződése, illetve hogy hány szabad hely van oda az adott félévre.

Mutatom:  

Bilaterális szerződések > Partnereink térképest formában > A tanszékeink által kötött bilaterális szerződések tematikus illetve karok szerinti csoportosításban > Bölcsészettudományi Kar - BTK > letekersz a térkép alá a táblázathoz

Anglisztikásként nektek a következő tudományterüeti kódok jöhetnek szóba:

023 - language studies

041 - Business English speceseknek

0232 Literature (ha vki nagyon literatureból ír szakdogát, órákat vesz fel, de nyilván attól függ milyen órákat hirdetnek kint meg

Jobb oldalt pedig látjátok a tanszéket/ intézetet.

3. Időpont

A következő dolog, el kell dönteni melyik félévben szeretnétek kimenni. Nálunk anglisztikán ez azért elég bonyolult, mert elég sok tárgy épülős, ráadásul valamelyik kurzust csak az őszi, másikat csak a tavaszi szemeszterben hirdetnek meg, így nagyon nehéz 1-2 félév csúszás nélkül végigcsinálni egy áthallgatást. Nem beszélve a minor/specializációról. Egyébként lehetséges nem a főszakról, hanem a minorral kimenni is. Viszont két lezárt félév kell az adott tanulmányi területből, tehát elsőévesként nem lehet kiutazni, illetve az utolsó félévben sem, a szakdoga-leadás, államvizsga miatt – nem engednek ki. Tehát testvérek közt számolva is 3 félév alatt lehetséges kiutazni, ez a 3., 4. és az 5.(minorral ugye csak az 5.) félév. Én a 3. félévet személy szerint azért nem javasolnám, mert ugye amit kint teljesítetek órákat, azt el kell fogadtatni itthon, megfeleltetni itthoni tantárgynak, viszont ehhez jó ha már valamennyire ismeritek a tanáraitokat. Na most 2. évtől kezdve nem teljesen ugyanazok fognak tanítani, akik elsőben, így nem árt ha már van egy félévetek amikor is látjátok mit merre hogyan.

Pályázati időszak általában a kiutazást megelőző félév kezdete, de szerintem talán az a legutolsó határidő, talán már a pótjelentkezések időszaka, tehát egy 1 év- 9 hónappal korábban már érdemes nézegetni mikor indul a pályázás. (A poszt legelején megmutattam hol és mit kell keresni)

Na innentől inkább mesélek, és jó alaposan bemegyek a részletekbe, szóval ha nem érdekel, ne olvassátok tovább :D

Igyekeztem pontosan visszakeresni mindent, dátum szerint, step by step, szóval legelőször 2019. február 19-én írtam az intézeti Erasmus koordinátorunknak, aki akkor még Doró Katalin tanárnő volt. Neki egy pakkot kellett elküldeni, illetve egy borítékban eljuttatni, ami az alábbiakat tartalmazta:

Study plan (angolul, miért akarok ott tanulni, miért pont ott, milyen kurzusokat és miért pont azokat, lényegében bullshitelés, de látniuk kell hogy valóban komolyak a szándékaitok, és első sorban tanulni mentek ki)

angol nyelvű CV

kitöltött, aláírt ERASMUS+ hallgatói adatlap (lássátok lejebb)

ajánlólevél legalább egy tanártól

Az Erasmus+ hallgatói adatlap (szintén a honlapról kell letölteni):

Ezek után 2019.03.05-én Moduloban a Nemzetközi Mobilitási Iroda fül alatt beadtam ERASMUS+ pályázati űrlapot.

2019.03.22-én értesítettek e-mailben hogy elnyertem a pályázatot (ez még ugye csak maga a támogatás, az nem biztos ilyenkor még hogy az egyetem fogad is), illetve a fogadó intézménytől is kaptam egy emailt, amiben leírták hogy tudok regisztrálni az ő rendszerükbe az online application-höz. Továbbá kértek tőlem ilyen-olyan dokumentumokat, többnyire angol nyelven, amiket a BTK TO munkatársa Reisz Enikő kézségesen segített beszerezni, többek között angol nyelvű jogviszony igazolás, addig teljesített kurzusaim, átlagom, hogy a BA diplomám egyenértékű felsőfokúval, nyilván maga a diplomám, alapszak esetén gyanítom hogy érettségi bizonyítvány kell nekik, ha nem fogadják el magyarul, akkor lehet hogy le kell fordítattni angolra és hitelesítetni. Blablabla, szóval rengeteg papírmunka, scannelés és a többi. Szóval ez egyetemtől is függ, de nekem ezt mind el kellett küldeni vagyis feltölteni arra a az online application oldara, majd kb nyár közepén júliusban jött az email az egyetemtől hogy elfogadták a jelentkezésemet.

Na most következő fontos dolog, hogy szinte csak mi Magyarországon kezdünk szeptemberben, nagyon sok másik országban csak később, október elején kezdenek, így viszont a vizsgaidőszak áttolódik a következő félév szorgalmi időszakába. Lásd: Krakkóban 2019.10.01-én kezdődött a tanév, a vizsgaidőszak pedig 2020. február 23-án ért véget, amikor itthon már bőven elkezdődött a félév. Ez több szempontból is kritikus, ugyanis, pl, mikor itthon vizsgáim voltak januárban, akkor Krakkóban bőven folyt még a tanítás, és sajnos (Hermionéval ellentétben) én egyszerre nem tudtam két helyen lenni.

A másik dolog ami miatt ez nagyon lényeges, hogy mielőtt kiutaztok egy szerződést kell kötnötök az itthoni Mobilitási Irodával, melyre Moduloban Nemzetközi Mobilitási Iroda – bejelentkezés szerződéskötésre fül alatt tudtok időpontot foglalni, viszont ehhez rengeteg de rengeteg dokumentumot kell beszerzni, illetve elintézni. Ezt e-mailben jó párszor elküldik, ha valami akkor ez biztosan változott tavaly óta, de nekem az alábbi dolgok kellettek:

Application form (pecséttel + koordinátor aláírásával)

Letter of acceptance (emailbe kellett kérnem a fogadó egyetemtől, érdemes megemlíteni hogy pecsétestül adják)

Európai Egészségbiztosítási kártya (kormányablakban igényeltem, ingyenes volt azt hiszem)

Teljeskörű utasbiztosítás (ellentétben ezzel, ez már zsebbe nyúlósabb, én az EUB-nál kötöttem, kimondottan Erasmusos diákoknak szólót, de ez teljesen a ti döntésetek, a lényeg hogy a mindenképp onnantól legyen ahogy kiutaztok és a várható hazautazás dátumáig szóljon – ezt nagyon nagyon nézik, én a kinti vizsgaidőszakom utáni hétvégét adtam meg, és a kiutazásom előtti napot, én akkor fizettem érte 41 ezer forintot az 5 hónapra)

OLS nyelvi teszt eredménye

Jogviszonyigazolás

Learning Agreement (Before Mobility - ”A” táblázat kitöltve és aláírva az itthoni és kinti koordinátorral IS.)

Kis háttér sztori: Na most nekem körülbelül 1 hónapba telt mire eljutottam a tényleges kinti koordinátoromhoz, mert hirtelen azt se tudták hogy az amerikanisztikás óráim miatt én melyik tanszékre, sőt melyik karra kerülök (mivel kint az Amerikához kötödő órák nem a Philology karon – ahova én mentem – hanem az Faculty of International and Political Studies-on voltak meghirdetve, így elég nagy kavarodás volt belőle, hogy most akkor pontosan kihez kerüljek. Illetve mivel októberben kezdenek ott, így a kurzusokat is csak pár héttel előtte tették fel, szóval foglamam sem volt mit kellene a Learning Agreementbe beleírnom, ugyanis annak első részébe bele kell írni azt a minimum 20 ECTS kreditnyi kurzust (címmel + kóddal) amit kint fel szeretnétek venni, illetve azokat az órákat amiket itthon vesztek fel, és majd azoknak megfeleltetitek – erről mindjárt bővebben. Szóval emiatt nem volt aláírt Learning Agreementem egy hamar, addig viszont nincs szerződés, tehát nincs támogatás sem)

Ekkora már bőven megéri beruházni egy nyomtatóra meg scannere, mert megtérül, én ennyit még nem rohangáltam nyomtató irodába mint akkor. Szóval végre meglett minden, szerződést is kötöttünk, kollégiumot is nyertem, és kimentem szeptember 20-án. Beiratkozáskor kaptam egy Letter of Arrivalt, azonban nagyon fontos hogy amit a krakkói egyetem adott az itthon nem fogadták el időtartam igazolásként, hiába van rajta időpont és pecsét, én ezt ugyan érkezés után hazaküldtem, hogy azért tudják megérkeztem épségben, és beiratkoztam.

Ja tök fontos! a szerződésbe be lehet írni az Orientation Week (a szorgalmi időszak előtti héten volt nekem) kezdeti dátumát mint kinti tanulmányok megkezdése, amikor minden ilyen beiratkozásos cuccos kell intézni, így a szerződésben a napok száma az orientation week kezdetétől számított a vizsgaidőszak végéig, nekem ez összesen 150 napra jött ki, (az én időmben 420 € volt havonta a támogatás Lengyelországba, az leosztva napi 14 € volt, így igenis számítanak a napok is!) Szerződéskötés után kb 7 nap volt mire elutalták a támogatás nagyobbik részletét, viszont én akkor már kint voltam és a kolira is ki kellett fizetni egy nagyobb öszeget (kaució + első havi díj) ezzel érdemes azért előre számolni. Még valami, az ösztöndíjat EUR-ban kapjátok, lehet megéri deviza számlát csináltatni, viszont én úgy voltam vele fizetni a halál annak a havidíjat majd még utána tovább, viszont Revolut kártyát beszereztem, amit összekötöttem a bankszámlámmal, és ott középárfolyamon lehet pénzt váltani másodpercek alatt, illetve IBAN szám elég nemzetközi utalásokhoz is.

Vissza a Learning Agreementhez - ugye ha bármit módosítotok rajta (én kb napi szinten hetekig), akkor azt a B táblázatban jelölni kell, a C táblázatot pedig majd akkor töltsétek ki amikor ténylegesen teljesítettétek kint az órákat és itthon elfogadtattátok. Na most a 20 kredit az no joke, nekem 21 kredit 5 órából jött össze, de ajánlom hogy inkább többet vegyetek fel bármi lehet alapon, ugyanis a szerződés alapján ha nincs meg a 20 kredit kint (mondjuk buktok egy órát – akár önhibátokon kívül) akkor vissza kell fizetned a támogatás összegét!!! 

Mindeközben ugye az itthoni óráitoknál, na most szíve joga a tanárnak hogy el fogadja-e az övé helyett a kint teljesített kurzusotok. Ha találtok a kurzus témájához hasonlót, és fel is sikerül venni kint, érdemes a kurzusleírását megmutatni az itthoni tanárnak, hátha áment mond rá. Egyébként Moulo > Karközi beadási hely > Kedvezményes Tanulmányirend kérelem. Az alábbi linken elérhető formanyomtatványt kell kitölteni  https://arts.u-szeged.hu/download.php?docID=35467, illetve aláíratni az összes tanárral, majd pedig az Intézeti irodán Fenyvesi Anna tanárnőtől kértem pecsétet és aláírást rá, illetve valami igazolást is kellene mellékelni arról hogy amúgy hol lesztek, és így nem lesz abból baj hogy nem tudtok résztvenni, illetve nem lesz időben jegyetek.

Szintúgy ezt kell csinálni ha nem tudjátok a normális vizsgaidőszak keretein belül letudni az itthoni vizsgákat Modulo > BTK TO > Kedvezményes vizsgarend kérelem – viszont itt annyi a különbség, hogy ezt minden kurzusra külön kell beadni, akkor is ha az éppen szeminárium, nem pedig előadás. Amennyire én tudom a tavaszi szemeszterhez kapcsolódóan szeptember 1. és október 15. között, az őszi szemeszterhez kapcsolódóan február 1. és március 15. között lehet bármikor vizsgázni (link a tájékoztatóhoz: https://arts.u-szeged.hu/download.php?docID=35471) – nyilván meg kell beszélni egy vizsgaidőpontot a tanárral még a március 15-ei időpont előtt – hogy addigra be is tudja írni a jegyetek. Viszont ez azért nagyon hasznos mert pl nekem volt olyan szemináriumi órám ahol seminar papert kellett írni (normális esetben ugye a szorgalmi időszak végéig, hogy időben le tudjon osztályozni a tanár), viszont így annak leadási határidejét ki tudtam tolni egészen (az én esetemben ugye) márciusig.

Szóval levizsgáztam kint, majd minden papírt beszereztem (kint), hazaköltöztem, az alábbiakat kellett eljutatnom a Mobilitási irodára ahhoz hogy a támogatás utolsó 300 €-át is elutalják (már bőven a hazaérkezés után) : 

Transcript of Records (teljesített kreditek + jegyek aláíratva a kinti kordinátorral/ egyetemmel)

Letter of Confirmation (időtartam igazolás szintén pecsét + aláírás)

Tartalmi beszámoló

EU Survey Participant Report Online (ezt emailbe küldik)

Learning Agreement (a teljes, mindenkét kordinátor aláírásával)

OLS nyelvi teszt (újabb)

Jogviszony-igazolás

Ezek nagyrészét is a honlapról, mutatom honnan tudjátok letölteni. Hallgatóknak > Adott félév részképzés > Letöltés  

Fontos hogy csak ezeket a formanyomtatványokat fogadják el itthon, hiába adott nekem kint az egyetem Transcript of Recordsot, meg időtartam igazolást, azt a koordinátorommal át kellett másoltatnom ezekre a papírokra, illetve pecsétet szerezni rájuk. 

Egy kis extra amire szeretném felhívni a figyelmeteket és érdemes élni vele (erasmus alatt minden kis pénz jól jön), az, az hogy a BTK HÖK-nél lehet tudományos ösztöndíjat igényelni utazási támogatásként, ezt ott helyben náluk kell kitölteni, csatolni kell hozzá pl. A buszjegyed/ repülőjegyed és ezt a HÖK 20.000 Ft-tal támogatja.

Also, pl. én nem kaptam Krakkóban diákigazolványt, a magyart meg (obviously miért is fogadnák el EU-n belül) így egy csomószor meg akartak büntetni mert kedvezményes jegyet vásároltam. De mielőtt kimentem kiváltottam az ISIC nemzetközi diákigazolványt, 3000 Ft volt, https://isic.hu/online-rendeles/ itt kellett megigényelni és Szegeden az egyik utazási irodába tudtam átvenni (Kellett hozzá egy színes igazolványkép + jogviszonyigazolás).

December tájékán kaptam egy e-mailt arról, hogy szeretnék-e maradni a 2. félévre is, őszinten így a COVID miatt nem bánom, hogy nem maradtam, de nekem amúgy se nagyon volt opció mivel már nem maradt teljesítendő tárgyam a 120 kreditből itthon. A lényeg hogy van lehetőség erre is, viszont nyilván utána kell járni, hogy az egyetm kint támogatja-e, stb stb.

Még egy, de erről sajnos nem tudok nyilatkozni, mert én utólag tudtam meg, de érdemes CEEPUS támogatást is igényelni mert többet fizet mint az ERASMUS+. A Mobilitási Irodán biztos többet tudnak mondani Nektek ezügyben, én inkább nem írok butaságot, mert ezt tényleg nem tudom.

Itthon elfogadtatni az órákat amúgy még egy jó móka volt, pláne azokat amit hivatalosan egyik tanárom sem fogadott el, de én viszont kint teljesítettem, azokra a Moduloban Tanulmányi Bizottság kérelmet kellett beadnom, és végül szabadon választhatóknak lettek letudva. Ezt már nem részletezem jobban, mert annyira összetett és bonyolult, hogyha valakit érint, akkor keressen meg és elmondom mi merre.

Na hát valahogy ennyi az amit akartam írni szerintem így ügyintézés, procedúra gyanánt. Én tényleg ajánlom mindenkinek, menjetek ki, éljetek a lehetőséggel, mikor ha nem most, korona ide vagy oda, nem tarthat örökké, viszont egyszer élünk és egyszer vagyunk fiatalok. Kívánom hogy életre szóló élmény legyen nektek is, akárcsak nekem volt, tanuljatok sokat és lássatok világot.

(Lehet lesz majd poszt Lengyelországról, meg az ott töltött hónapokról, de az már inkább élménybeszámoló lesz nem ilyen.)

Köszi, ha végigolvastad, ha van kérdés írjatok nyugodtan.

#erasmus #szte #btk #anglisztika

[heypetraa]

Fun fact

Native Americans weren’t allowed US citizenship until 1924.

Let that sink in. We lived here first…for thousands of years. And less than a hundred years ago we were finally given citizenship.

[heypetraa]

¡Életem koncertje!

Képzeljétek el Réka lent járt nálam Szegeden pénteken, és este elmentünk egy Fran Palermo koncertre a Jatéba. Réka régebb óta ismeri és szereti őket, én meg úgy voltam persze menjünk, miért is ne, nem lehetnek annyira rosszak, annak idején ő mutatta az Ivan & the Parazolt és az is bejött, meg róluk is mesélt már valamikor régebben. Mi több, még nyert is jegyet péntekre, úgyhogy nem volt kérdés megyünk-e. Na tehát este nekiindultunk, az előzenekar a Flatband volt, nos, nem mondom hogy nem voltak jók, de őszinte leszek, nekünk nem jött át, plusz kissé zavaró volt hogy maximum 10-en ha álltunk a Jate nagytermében...Mondjuk csütörtökön kezdődött a tavaszi szünetünk szóval az egyetemisták nagy része otthon volt az ünnep miatt, úgyhogy elég rossz időpontba tették ebből a szempontból, de legalább Réka végre le tudott jönni hozzám. Meg aztán az emberek csak 10-re jöttek, a Fran Palermora. ;) ;) ;) 

Már amikor a Fran Palermo tagjai elkezdtek felpakolni a színpadra, már akkor néztem hogy ejha, mintha kicsit sokan lennének, kiderült hogy vannak vagy 10-en. És akkor Réka elkezdte mesélni, hogy az énekes, Henri amúgy kubai, ( a tesói?) meg páran a bandából, és trombitákat, dobokat, egy csomó hangszert használnak, meg álljunk jó helyre hogy tudjunk táncolni. Én totál lesokkolódtam ott, hogy KUBAI, jézusooom (jöhet bármi a multikulturális - szakdolgozat pls), és ráadásul az angol mellett vannak spanyol számaik is, na neee, nekem végem volt. Réka miért nem ezzel kezdted? Sőt még fokozom, hiszen irtó helyesek is...YAY!

Én annyira jól éreztem magam a koncert alatt, de szerintem ők is, mert miután visszatapsoltuk őket még egy csomó számot eljátszottak és így végül vagy két órás koncertet adtak. Esküszöm ez lett a No.1 koncertélményem. De egy kicsit írok már a zenéjükről is. Nem akarok messze menő következtetéseket levonni, de jelen pillanatban nekem ők lettek a kedvenc zenekarom Magyarországon. Annyira sokszínű és változatos amit játszanak, imádom a trombitát, a szaxofont, a dobot, a csörgőket, a gitárt, szerintem nagyon jól szólnak együtt. Nem értek nagyon hozzá, sőt azt sem tudom, hogy a szaknyelv pontosan minek hívja azt, amit ők játszanak, de az tudom hogy különleges és tetszik. Szóval erősen javaslom hallgassatok bele, tettem egy zenelejátszót a blog tetejére, ami lehet hogy csak ideiglenesen lesz. Sajna néha nem értem a szöveget, lehet azért mert halandzsa, ami amúgy király. Van pár szám, ami kicsit szomorkásabb, van melankolikus beütése, de az a csomó hangszer feldobja. Emellett egytől egyig szinte mindegyiknek van egy ilyen tengerpartos, homokban mezítláb táncolós-ugrálós beütése. Annyira igényes zenét játszanak, amire tényleg lehet bulizni, tudják a közönsége(ke)t kezelni, hangulatot teremtenek. Szerintem pont ilyen zenekarokra van ma szükség Magyarországon.

Péntek óta kb rájuk fekszem-kelek, úgyhogy szegény Ivettet előre sajnálom, ugyanis jövő héttől kezdve kénytelen lesz ő is ezt hallgatni éjjel nappal. :) (Végülis úgy is Kubába készül nászútra..)

Belinekelem nektek a legutóbbi albumuk, a Razzle Dazzle-t: https://www.youtube.com/watch?v=CBj_eX_l-nI&list=PLrHVNM_tS42-CkYvz5uthWkVe0aIW84Nn

#Fran Palermo #Henri Gonzo #JATE Klub #Szeged #koncert #magyar #zenekar #Razzle Dazzle

[heypetraa]

Összegyetemi GT: SIGMA, James Arthur és a PENDULUM

Az az igazság, hogy olyan régen volt már poszt, és ez pedig már tavaly szeptember óta a piszkozatok között van, ami nekem csak most tűnt fel, úgyhogy talán ideje lenne közzétenni így félév távlatából. Legalább nosztalgiázok egy kicsit..:D

Tudom, hogy nem írtam a BTK-ZMK-s gólyatáborról sem, és ennek valójában nem az az oka, hogy nem állt szándékomban, mert igenis akartam. Azonban szerintem képtelen vagyok róla úgy írni, hogy ne áruljak el izgi dolgokat (nem kell semmi rosszra gondolni, nem valami titkos szektáról van itt szó, ja és hihetetlen de senkit nem erőszakoltak meg, botránytól mentes volt, mindenki jól érezte magát, becsszó!), illetve ahhoz hogy valaki értse is, át kell élnie az egészet. Ismernie kell a kulcsfigurákat, a hagyományos gólyatáboros zenéket (Skrillex (+izmok), Dunnákat párnákat, kelet-német techno; Disco Pogo, Party Alarm, Scooter, Cherokee, Die Antwoord hogy csak egy párat említsek (de amúgy nekem van egy playlistem: https://www.youtube.com/playlist?list=PLxyAG0nMdfu-hu7jYc-b1EeOB_OTrfyZf ha netán valakit érdekelne), a btk-s dalokat (Virágos réteken.., BTK-s a király..;)) , a bélázást, a csujogatásokat, a seniorkávét, a halott csecsemős vicceket, a párizsis kenyeret, és azt az egész légkört amivel a gólyatáborunk jár.

Én 2016-ban főgólyaként vettem részt, ami életem egyik legjobb döntése volt. Annyi új arcot ismertem meg, egy egész csapatnyi "bogyókám" lett, akiket valamilyen formában figyelemmel kísérhetek a továbbiakban. Nem beszélve a jobbnál jobb-fej főgólya társaimról, igazán örülök hogy ennyiükkel jóba lettünk. És olyan klassz érzés, mikor rám köszönnek a folyosókon, mikor én csak bambulok előre miközben órára sietek, hogy folyton kérdéseket kapok az kurzusokkal, termekkel, de szinte akár bármivel kapcsolatban. Szóval nagyon is megérte főgólyának jelentkezni, azt kell mondjam én legalább annyira élveztem mint a saját gólyatáborom. 

Eh I mean...

Na de ideje hogy áttérjek arra amiről eredetileg írni akartam, a The Welcome Camp-re, vagyis az SZTE összegyetemi gólyatáborára, amit szeptember 2. hétvégéjén rendezték meg a szokásos helyén, a Partfürdőn. Tulajdonképpen nem sok köze van a gólyatáborhoz, leginkább a pesti BME Egyetemi Napokhoz, vagy egy kisebb fesztiválhoz tudnám hasonlítani. Ahogy a címben is láthattátok 3 külföldi előadót is meghívtak a szervezők, ami szerintem jelentős előre lépés, amúgy sincs könnyű dolguk így közvetlen a SZIN után, mert persze szeretjük a Wellhelot és társait, de jó volt most valami "extra". Első este - csütörtökön a SIGMA lépett fel. Nem mondom hogy én vagyok/voltam a legnagyobb rajongójuk, persze ismertem egy-két számukat hiszen a rádió és a Vivatv is elég gyakran adja őket. Nem nagy elvárásokkal indultam neki, hiszen tudtam hogy csak pár saját számuk van, meg most igazából két dj, nem lehet ez olyan nagy cucc. Plusz nekem másnap reggel 8-tól órám volt (lett volna) úgyhogy csak ilyen lájtos bulit terveztem. Előtte kimentünk a partra iszogatni a gólyatáboros csopival, aminek azért van egy feelingje. És képzeljétek el, végül a Sigma duo tök jó bulit csinált. Elég sok számot játszottak, kb 1-1,5 perces bevágások lehettek a különböző buli zenékből. Vicával sikerült egészen előre állnunk, konkrétan annyira “jó” helyre, hogy telibe kaptuk a pezsgőt, amit ránk locsoltak (mondanám hogy nem ragadtunk utána tőle egész éjszaka). Persze ez azért nem rontott az élményen.

Péntek este jóval előbb bementünk, hiszen kb már negyed 11-kor kezdett is JAMES ARTHUR. Ivett-tel előtte beültünk a Széchényi bárba (említettem már hogy az egy jó hely?) koktélozni, majd megállapítottam hogy a Lejtő férfi wc-je negyed annyira kihasznált mint a női. ;) Egy picit hallottuk még a Brains végét, de már akkor annyian voltak, hogy alig fértünk be a nagysátorba. Legalább találkoztam néhány régi baráttal, osztálytárssal, jó volt viszontlátni őket. A koncert pedig elképesztő volt. Ha egy szóval kellene jellemeznem az énekest, akkor annyit mondanék hogy SZÍNVONAL. Gyönyörű hangja van, tényleg olyan hideg kirázós-libabőrős, amit az EFOTT-on a Rudimental-nál is éreztem. Ah, ezek a brit előadók. Szóval James Arthur igazán érzelmekkel túlcsordulva énekelt, még majdnem én is elérzékenyültem a Recovery-n, vagy az akkoriban vadi új számnak számító a Say You Won’t Let Go-n, amit először itt adott elő.

Utána Andro jött, de akkora már olyan szinten szállt a por, illetve marta a torkunk a vele keveredő fű-szag, hogy inkább hagytuk a bulit. Szombat este eljöttek hozzánk Ivett barátai, jó, lehet kicsit meleg volt tizenkettőnknek az albiban a szobában, de örültem mert egy kicsit megismerkedhettem velük. Nagyon jófejek voltak, klassz kis társaságnak tűntek, úgyhogy reméltem jönnek még hozzánk máskor is. Jöttek, sőt azóta már igazán összehaverkodtunk. ;)    Szóval velük közösen indultunk neki az utolsó estének, amikor is fellépett a PENDULUM. Egész héten ezt vártam a legjobban,  lényegében miattuk vettem meg a bérletet. Elmondhatatlanul élveztem, szerencsére nem okozott csalódást, annak ellenére hogy csak a dj szett jött. Korábban is szerettem 2-3 számukat (amiket Ivettel (és a szomszédokkal) egész héten hallgattattam - bocsi), de jó isten, nekem csak akkor, vagyis ott a koncert közbe esett le, hogy az összes számukat szeretem, és hallottam már, csak max. azt nem tudtam hogy az övéké. Komolyan mondom az egyik, hanem a legjobb "koncertélményem" az elmúlt 20 évemből. Az MC (csekkoltam a nevét ha már ilyen rendes volt, szóval: Ben Mount) magyarul köszönte meg a bulit, és a koncert végén odajött a kordonhoz és megölelte a mögöttem álló srácot. Wow! Pont azt, aki közvetlen mögöttem állt. Gondolom ismerték egymást vagy valami ilyesmi, de így volt szerencsém pacsizni vele, amúgy végig nagyon közvetlen volt, látszott hogy tetszett neki(k) a magyar közönség. Annyira jót buliztam rájuk, ráadásul az első sorból, hála istennek, ugyanis máshol biztos megfulladtam volna. Itt jegyeznék meg annyit, hogyha már nem szabadtéri a koncert, hanem egy sátorban kuporgunk, nem értem miért nem lehetett padlót lerakni.. Az EFOTT-on tök jól meg lett ez oldva, pedig az még nem is sátras volt. Majdnem búcsút kellett intenem a cipőmnek..

Szóval remélem ezt a problémát idén már majd orvosolják, mert akik középen álltak nekik ez a szálló por garantáltan élvezhetetlenné tette a bulit. Volt pár srác aki a pólóját az arcára kötötte ilyen maszkként és félmeztelenül tolta végig a bulit (hmm), esküszöm ők csinálták jól! Na meg azok, akik ilyen műtős maszkban nyomultak. Azt meg mondanom se kell, hogy egyszerűen már megint olyan fűszag volt, hogy szerintem én is betéptem, konkrétan magától a levegőtől, és ebben amúgy most semmi túlzás nem volt. Mondjuk már előtte lévő nap Andro-n is elég durva volt a helyzet, de a Pendulum-on és utána DJ Lennard alatt már kegyetlen volt.  Amilyen kosz meg bűz volt ott már vasárnap hajnalban eskü én még egy napot nem bírtam volna ki, az tuti. Tudom ez ilyen tipikus fesztiválos dolog, de na. Apropó légyszi emberek, csak annyit igyatok amennyit bírtok, és lehetőleg ne előttem hányjatok! Köszi! :D Na jó, mindezt félre téve, maga az összgt, a fellépések hatalmas élményt nyújtottak, nagyon örülök hogy részt vehettem rajtuk, klassz hogy ilyen színvonalas előadók léptek fel, és hogy még a társaság is jó volt. Köszi Szeged! Köszi SZTE! Idén is tuti jövök!

(Életünk képe..ugye Ivett, Marcell? :D)

#szte #összegyetemi #gólyatábor #btk #btk zmk #öthalom #Szeged

[heypetraa]

Obama & Biden beszélgetések - mémgyűjtemény

Tele van az internet Obamás, Bidenes mémekkel, szóval arra gondoltam összegyűjtöm a kedvenceimet mint anno DiCaprionál (http://heypetraa.tumblr.com/post/140344081674/leonardo-%C3%A9s-az-oscar)  Barack Obama lassan, január 20-án elhagyja a Fehér Házat (sokunk bánatára), és helyére az új elnök Donald Trump kerül. Obama és barátja, alelnöke Joe Biden barátsága híres-neves, maga az elnök is viccelődött bromance-ukon (két férfi szoros barátsága) mikor kitüntette Bident az Elnöki Szabadság Érdemrenddel. Persze az internet népe imádja őket, így vagyok ezzel én is, szóval ezért is írom most ezt a posztot. Némelyiket annyira eltalálták, komolyan nézzétek végig a képeket, és őszintén gondoljatok bele milyen életszerű lenne ha a kép készültekor tényleg épp ilyenekkel viccelődtek volna.

Jaj, itt szeretném leszögezni, hogy senki munkásságát nem becsmérelem, nem akarok tiszteletlen lenni és nem szeretném senki lelki békéjét megsérteni a képekkel, ezek, ahogy a nevükben is benne van: mémek, nem kell őket komolyan venni, céljuk csupán a szórakoztatás!

(A képek forrása a legtöbb helyen fel van tüntetve, de egyébként a nagyrészük az @ObamaBidenMemes @jbillinson és a @b_obamamemes oldalakról származnak.)

1.

pic.twitter.com/38uDNsnNWo

— Timothy Burke (@bubbaprog)

2016. november 9.

2.

3.

4. Tudtátok hogy az elnökválasztásnak köszönhetően többször is összeomlott a Kanadai Bevándorlási Hivatal honlapja?

5.

6.

7.

8.

9. Figyeljétek Obama arcát :D

10.

11.

12.

13.

14.

15.

16.

17.

18.

19. savage

20. A személyes kedvencem:

21.

22.

23.

24. Egyébként ez van High School Musicales, Gabriella és Troy-os változatban is.:)

25.

26.

De most komolyan nézzétek rájuk, én nem tudom elképzelni, hogy nevetés, viccelődés nélkül végig lehetett csinálni ezt a 8 évet. Hiszen ők is csak emberek. Látszik rajtuk hogy tényleg nagyszerű barátok, és bizonyára volt pár nehéz napjuk amikor ott álltak a másik mellett.

+1 a nőnemű olvasóknak:

#Barack Obama #Joe Biden #obama meme #obama and biden #biden meme #funny memes

[heypetraa]

#michelle obama #flotus #final speech #first lady

[heypetraa]

A kétlakiságról, meg egy kis összegzés 2016-ról

Tulajdonképpen ha úgy vesszük lassacskán másfél éve Szegeden élek. Hétvégente ugyan hazajárok Kiskunfélegyházára, de a hét nagy részét Szegeden töltöm. Nagyon szerencsés vagyok hiszen egy csodálatos albiban lakhatom - hála a szüleimnek - közel az egyetemhez, jó környéken, a központban. Eleinte, mikor leköltöztem, még 2015-ben, emlékszem nagyon fura volt az egész. Persze nem az első pár hétről beszélek, amikor még minden új és érdekes, hanem a keményebb őszi-téli hónapokról. Tudom, sehol se éreztem igazán otthon magam. Ugye az otthoni szobámból jó pár bútor lekerült az akkori albiba (pl íróasztal), fényképek, könyvek, emlékek, szinte minden amitől otthonos volt a szobám. Az itthoni hideg volt, üres, sőt már az ágyba se bírtam jót aludni. Itthon Kristófnál tengődtem egész nap, mert nem találtam a helyem. Hiányoztak az itthoni dolgok, a család, a fincsi itthoni ízek, az aerobik, meg persze a barátok. 

Mire igazán megszerettem Szegedet, jött a hideg esős időszak (Szeged akkor igazán szép ha süt a nap, nem véletlenül a "napfény városa"), ráadásul a nehezebb egyetemi órák miatt meg kellett tanulnom nem-et, vagy olykor éppen hogy igen-t mondani 1-1 programra. Szerencsémre megismertem három csodálatos embert: Ivettet, aki immár a lakótársam, illetve a tücsiket: Dominikát és Bencét. A mi 4-esünk igazából a véletlen eredménye, Bence ugyan a főgólyám volt, így őt már a gólyatáborban megismertem. Tulajdonképpen az első héten szerveztek nekünk elsőéveseknek egy bulit, ahova én elhívtam a csajokat, akikkel közös szemináriumra osztottak be. A kedvencünkre: a Reading-re. Ha tudnátok mennyit szidtam ezt az órát (:)), pedig annak köszönhetem ezt a két fantasztikus csajt az életemben. Szóval aznap este elhívtam pár lányt a kocsmába szerintem Bence legnagyobb örömére.:DDD Ha emlékeim nem csalnak Bence részéről szerelem volt első látásra: Domi mosolygós barna lány, spanyolos beütéssel. Végül a buli nagyon jól sikerült, majd szépen lassan elkezdtünk találkozgatni az egyetemen kívül is. Bence ott lakott közvetlenül a BTK mellett, és heti programunkká vált a közös kajálás, filmnézés (nem kell rosszra gondolni :). Hamarosan csatlakozott hozzánk egy hihetetlenül cuki lány, Zsani, aki  egyébként hihetetlenül tehetségesen sminkel, és mindig történik vele valami amit viccesen megoszthat velünk. Nélkülük nem hiszem hogy végig tudtam volna csinálni az évet. Bence már végzős hallgatóként rengeteget segített nekünk, mit-merre-hogyan, és nemcsak az egyetemi hanem a lelki, személyes életünkben. Szerintem minden ember életébe kellene egy ilyen ember, mint ő. Habár már nem Szegeden lakik, és alig tudunk találkozni, tudom hogy bármikor felhívhatom, (fel is szoktam :D) ha bármi bajom van, és mindig számíthatok rá. Úgyhogy, így szerintem tartottuk  egymásban a lelket, elneveztük magunkat Charlie angyalainak, már nem is emlékszem pontosan honnan jött, de mindenesetre ők lettek a szegedi családom. Aztán jött a nyár, Bence és Zsani ment ki Amerikába, Ivett vissza a városkájába, Domi a Balatonon dolgozott, én Félegyházán, úgyhogy nem is tudtunk így találkozni, ráadásul ősztől kezdve megint sok minden megváltozott. Ivettemmel viszont egy albiba kerültünk. Az hogy részt vettem a 2016-os BTK-s gólyatáborban mint főgólya, életem egyik legjobb döntése volt. Egy újabb társaság tagja lettem, új embereket ismertem meg, és végre a BTK-t is magaménak érezhettem. Két csoporttársammal, Tamival és Szabinával pedig nagyon jóba lettem, annak révén hogy ugyanazt a specializációt választottuk és így minden nap lettek közös óráink. Nagyon megszerettem őket, rájöttem hogy olyan emberekkel szeretem körülvenni magam mint ők, amit gondolnak azt megmondják, még ha néha brutál őszintén is, de nincs ez a mézes mázos jópofizás mégis olyan könnyen elpoénkodunk és jól érzem magam velük. Szerintem amúgy igazán azóta lettem önálló és érett hogy elköltöztem. Jó a főzéssel vannak még problémáim, bár annyit már haladtam, hogy egyáltalán próbálkozom és nem zárkózom el tőle, és már sikerült olyat csinálnom ami nekem is ízlett, bár a laktózintoleranciám kissé megnehezíti a dolgokat. De a takarítás, mosogatás, mosás, spórolás (!) néha (főleg az utóbbi) elég nagy feladatnak bizonyult. Szerencsésnek mondhatom magam, mert anyáék, sőt az egész család támogat, de bizony volt mostanság olyan hónap hogy az utolsó hetekben már a vésztartalékhoz kellett nyúlnom. Ilyenkor persze az ember, legalábbis én a kaján kezdtem el spórolni, ami azért valljuk be nem egy egészséges dolog.  Nyilván nem új ruhákra költöttem el a pénzem, de bizony meg kellett tanulnom olykor-olykor lemondani bizonyos dolgokról és végiggondolni hogy biztosan szükségem van-e arra a valamire, ami megtetszett. Sajnos a sportolás is kevésbé jött eddig össze, tavasszal kezdtem el járni Szegeden a Forma1 fitness-be Dóri óráira, de az előző órarendem ezt teljesen kizárta. Jobb híján és néha napján kijártam az újszegedi uszodába esténként, (9-től 10-ig ingyenes úszáslehetőséget biztosítanak az egyetemistáknak). Amíg még jó idő volt eljártam futni, egészen új helyeket fedeztem fel és hála lettek egész (hozzám képest) szép hosszúságú távok. (Alig várlak tavasz!) Voltam mostanság párszor jégkorizni is, és rájöttem hogy mennyire élvezem, szóval a jövőben oda is szeretnék kijárni amikor csak lehet. Képzeljétek decembertől kezdve az EHÖK (Egyetemi Hallgatói Önkormányzat) Külügyi Bizottságának tagja lettem, amit többek között hatalmas megtiszteltetés, illetve aki ismer tudja hogy ennél jobb munkát el se tudnék képzelni magamnak. Közben SZÉK-es is lettem (Szakos Érdekvédelmi Képviselet) aminek hála a BTK-s élet minden percét átélhetem. Ahogy kezdődött a karácsonyi felhajtás, a fények, a forralt bor, és maga Szeged kivilágítva, egyszerűen csodás látvány. Megint rájöttem mennyire élhető város is ez, és hogy mennyire örülök, hogy ezt választottam. Mióta leköltöztem talán először fordult elő hogy lent maradtam, nem jöttem haza hétvégére, na persze nem azért mert nem hiányoznak az itthoniak, mert igenis nagyon. De volt hogy az ottani teendőim igencsak lefoglaltak. Aztán most itt volt a karácsony, és 22-e óta itthon vagyok, és már most érzem hogy semmi kedvem visszamenni. Pedig szeretem az ottani az életem, de mégis annyira jó itthon. Szerintem ez a kettősség soha nem is fog elmúlni. Ha az ember elköltözik a szülővárosából, akármennyire is egyszerű a régi városka és több a lehetőség az új helyen, egy része mindig vissza vágyik majd oda ahol felnőtt. Akármennyire is otthonos az albink, és imádom Szegedet, az otthonom mindig az marad, ahol Anyáék vannak. Úgyhogy azért ilyenkor nem bánom hogy 45 perc alatt hazaérek.

Lényegében ennyi volt a 2016-os évem, nem mondhatom hogy olyan sokat letettem volna az asztalra, de továbbra is itt vagyok az egyetemen, sikeresen levizsgáztam, megcsináltam a tárgyaimat, az alapvizsgát.  Vállaltam nyáron melót, majd ősszel a suli mellé diákmunkát, és most újra. Örülök hogy főgólya, SZÉK-es és Külügyi Bizottság-os is vagyok. Tavasszal kint jártam Spanyolországban, találkoztam Lorénával egy kicsit még jobban megismertem a spanyol embereket és szokásokat. Szeptembertől kezdve spanyolt és Latin-Amerikáról is elkezdtem tanulni az angol mellé, és meg kell mondjam igencsak érdekel ez is. A nyáron pár napot töltöttem Siófokon a lányokkal, életem első barátnős nyaralása volt, ami szerintem igazán jót tett a kapcsolatunknak. A nyáron 3-szor körbetekertem a Velencei-tavat. Voltam Pesten Rékánál, megmásztam a Citadellát, részt vettem (igaz csak mint néző) a Dunai Regattán. Voltam az EFOTT-on, hiszen nyertem rá jegyet, ott voltam a Rudimental koncerten élőben, majd szeptember elején az Összegyetemi Gólyatáborban is minden este kint voltam. Hallhattam a James Arthurt és a Pendulomot (igaz csak a dj set-et), amit hihetetlenül jó élmény volt. Augusztusban új albiba költöztem. Megtanultam pozitívabban látni a világot, és ilyen gondolatokkal élni a mindennapjaim. Az egyetemi lét minden percét megpróbálom kiélvezni, hiszen mikor ha nem most? Ráadásul ezeknek az éveknek kellene a legszebb időszaknak lenni, szóval kedves diáktársaim nem szabad bedepizni! Pár napon belül töltötöm a 20-at és bár nem zengek ódákat 2016-ról, de nem is szidom úgy mint a legtöbben. Sok mindent megtanultam ebben az évben, hogy néhány embert hogyan fogadjak el a hibáival együtt és szeressem mindenestül. Hogy vannak érzések amik soha nem múlnak el, de meg kell tanulni velük együtt élni. Hogy az emberiség nagy csodája hogy a szép pillanatokat emlékek formájában megőrizhetjük. De legfőképpen azt hogy bíznom kell magamban, és bár tényleg sok ember van akire kivétel nélkül mindig támaszkodhatok, végső soron mégis csak első körben ÉN EGYMAGAM VAGYOK az akire a helyzetek nagy többségében SZÁMÍTANOM KELL.

Boldog Egészségben és Szeretetben Gazdag Újévet Mindenkinek! Happy New Year Guys! Feliz Año Nuevo a Todos!

#personal #személyes #magyar #költözés #szeged #kétlakiság #albi #egyetem #2016 #összegzés #óév #búék

[heypetraa]

Minnél idősebb leszék, annál inkább rájövök arra:

1. Barátság nem egy átlagos dolog. A valódi barátság nagyon ritka. 2. Értékelni kell a szüleidet. 3. Mindenki elvár valamit, de maguktól soha nem kérdezik meg, hogy ők mit hoztak a közösbe. 4. Az energia az , amit ha bele fektetsz az életbe, vissza fog térülni. 5. Kicsit egyedül lenni nem rossz dolog. 6. A szerelem egy ajándék, nem lehet se kikényszeríteni, se kikövetelni. 7. Mindig legyen az első szempont ,hogy kényelmesen érezd magad.

8. A mérlegen csak számok vannak, nem azok határozzák meg ki vagy.

9. Ha tetszik valami ne félj kimondani.

10. Úgy kezelj másokat ahogyan te elvárnád tőlük.