#valami van a levegőben | Explore Tumblr Posts and Blogs

dajkag · 12 days

Text

– A kurva életbe, hát 2024 van, komolyan ezt kell csinálni, bazmeg? – üvölti a fülembe Andor, túlharsogva a gerjedő gitárokat, közben üzembiztosan fröcsög a nyála, én meg csak arra tudok gondolni, hogy soha az életben nem idegesített még ennyire az elitista nyávogásával. – Még mindig itt tartunk, bazmeg? Hát nézd már meg a gyereket. Piros trapézgatyában jön ezekkel a gyász moll akkordokkal és akkor mindennek tetejében egyszer belekezd a Húsrágó, faszverőbe. Hát tényleg csak húsz évet késtél, faszomöccse. – Andor nézi a színpadot és magyaráz tovább magának, mert engem mondjuk kurvára nem érdekel.

Jó, valahol persze igaza van. Nincs ebben semmi eredeti, semmi érdekes, semmi meglepő. Nézem a piros trapézgatyát meg a gondosan fényesített Telecastert és arra gondolok, hogy tíz évvel ezelőtt is gáz volt Kispált játszani és én is simán körbe röhögtem volna ezeket a srácokat, ma este viszont valahogy mégis úgy érzem, hogy bazmeg, én rehabilitálnám a hatásvadász bölcsészrockot, mert amúgy ők csinálják jól. Nekik van igazuk. A nagyseggű, szemüveges lányok mind itt ugrálnak a színpad előtt vagy a pulttól nézik ábrándos tekintettel, ahogyan a téren fátyolként megülő cigifüstön átszűrődik a homoerotikusan lengedező, piros gatyaszárak sziluettje.

Ahol én nőttem fel, ott sosem találkoztam velük, pedig Isten látja lelkem, szerettem volna. Viszont annak a látványa, ahogyan egy szőrös férfi gyomorból gurgulázva üvölti a pofádba, hogy „megdöglesz, a kurva anyád!” nyilván sosem lesz annyira vonzó, mint ez a rohadt piros trapéznadrág, meg az, amikor egy csinosan borotvált, huszonéves kis pöcs énekli rekedtes hangon, hogy „Mindentől messze, a szívhez közel / Csinálj csodát, én meg elhiszem”. Szóval a bölcsészlányok helyett itt maradt nekem Andor, aki elméletben a barátom, gyakorlatban meg csak egy hatalmas adag, elitista gőgbe csomagolt kisebbségi komplexus. Sajnos azonban nem sok jobb lapot osztott a Jóisten, abból kell gazdálkodnom, ami van.

– Amúgy ki volt a kiscsaj? – néz rám üveges tekintettel.

– A Hannára gondolsz?

– Miért, volt itt más is?

– Ja, nem... De neki amúgy vőlegénye van. – mondom, hátha sikerül leszerelni ezt a faszt, de persze miért is sikerülne.

– És ez engem szerinted érdekel? – mondja, és hát oké, touché. Kivételesen igaza van, mert engem sem érdekel. – Hát, meg lehetne szopatni. – teszi hozzá azzal a gyíkszerű vigyorral, én meg arra gondolok, hogy hát gyakorlatilag anyádat is, és legszívesebben levernék neki egy olyan sallert, amilyet még soha senkinek. "A karod csak egy holtág, vágd el és szaladj" – duruzsolja közben a háttérben a trapéznadrágos, és komolyan mondom, nem áll neki rosszul. Persze, vágom én, hogy ez csak póz, de valahogy mégis megnyerő. Eszembe jut, hogy tizenhárom éves koromban arra gondoltam, hogy ez a szám valami grufti faszság az öngyilkosságról és baromi kínosnak tartottam, de aztán pár évvel később egy házibuliban sikerült annyira begombáznom, hogy szóról szóra dekódoltam az üzenetét, ami hatalmas megvilágosodás volt akkor. Másnap reggelre persze elfelejtettem a kurva nagy megfejtést és hiába gondolkodtam, úgy tíz évre ott marad a levegőben lógva, hogy „a karod csak egy kibaszott holtág”.

Fél órája sincs amúgy, hogy itt basszuk a rezet. Ahogy beléptünk az udvarra, nyilván rögtön a pulthoz mentem, mert kicsit feszült voltam, amiért a Bogi még mindig nem írt vissza, pedig úgy 8 órával ezelőtt látta az üzenetemet. Mondjuk lehet, hogy megint én basztam el valamit, mert például miért is kellett a képeit pont egy '92-es staight-to-video animéhez hasonlítanom a hajnali harmat, vagy a fasz tudja, mi helyett?

Szóval, ahogy ezen gondolkodtam és vártam a sört, egyszer csak hátulról a nyakamba ugrott valaki. Nyilván tudtam, hogy a Hanna az, más nem lehetett., tulajdonképpen ő az egyetlen oka annak, hogy itt vagyok. Semmi komoly, csak szerettem volna látni. Egyszerűen jobbkedvűvé tesz a jelenléte. Abban meg még nincs semmi szerintem, még akkor sem, ha alig egy hete találkoztunk először egy házibulin, ahol csak pár mondatot beszéltünk, és említette, hogy szombaton itt lesz. Én persze már akkor tudtam, hogy lejövök, sőt, említettem is neki, mert tudtam, hogy ez a lány nem erről a világról való, aki ugyanis Hűvösvölgyi Hannaként mutatkozik be, az minimum valami erdei tündér, szirén vagy a tököm tudja. Szóval tudtam, hogy a Hanna itt lesz, a fogadtatásra viszont rohadtul nem számítottam, sőt, valójában arra sem, hogy egyáltalán megismer.

– Te tényleg eljöttél? – Kérdezi a nyakamba ugorva, azokkal a hatalmas, barna szemeivel, én meg közben a faszijára gondolok, akit nem is ismerek, meg arra, hogy „Katz, bazmeg, hát te TÉNYLEG eljöttél.”

– Ja, persze, pont erre jártam, vagyis jártunk, és gondoltuk, beugrunk egy sörre.

– Tök jó, érezzétek jól magatokat, még találkozunk.

Ja, lehet.

– Na jól van, Faszrágó, húsverő. Igyunk egy Unicumot! – szakítja félbe a gondolataimat a színpad előtt állva Andor, és majdnem sikerül meggyőznie arról, hogy az majd jó lesz nekem, de aztán eszembe jut, hogy keserűt csak akkor iszik az ember, ha valami nagyon nincs rendben. Ha azt a sötéten tátongó, fekete űrt be kell valamivel tömködni, ott belül. Na, akkor talán jó lehet ez az ocsmány, gonosz, undorító antianyag is. Ma csak kettőt ittam, az egész jó arány. Nem tudom, szét kéne-e csapni magamat egy harmadikkal, szóval ránézek a telefonomra, hátha már ideje elindulni haza. 23:23 van, hát ez mennyire közhelyes, bazmeg. Bogitól meg közben hat új üzenet érkezett.

Megnézem őket és arra gondolok, hogy faszom, hát vajon a Máté már alszik mellette vagy még csak most ment be a fürdőbe, és akkor pont van ideje rám. És akkor az érzelmek egyébként is gusztustalanul örvénylő kavalkádja nyilván úgy kavarodik fel bennem, mint amikor az instant kávét a reggeli meló előtt összeöntöd egy feles keserűvel. Az az igazság, hogy irgalmatlanul jó lenne most hányni egyet. Egészen addig okádni, amíg ki nem ürül belőlem minden. A gondolatokkal és érzésekkel, a Bogival meg a Mátéval és úgy általában minden faszsággal együtt, egészen az utolsó cseppig. Amíg szét nem foszlik a belsőm és amíg eggyé nem válok az anyatermészettel.

Bepötyögöm a chatbe, hogy „a karod csak egy holtág...”, aztán kitörlöm a picsába és majd inkább reggel megírom, hogy valójában miért olyanok a képei, mint egy lassú nyári délutánról szóló, melankolikus kispróza. Szerintem jól hangzik.

Az óra közben 23:24-re vált és odafordulok Andorhoz.

– Tudod mit, bazmeg, igyunk egyet. De te fizeted.

Addigra a háttérben az utolsó akkordok is lecsengtek.

„Én idáig jöttem, most dolgozzon a lelkem.”

#Katz

4 notes · View notes

geoparduc · 4 months

Text

Egy ezer éves index cikk szerint a rekorder tyúk 13 másodpercet tudott eltölteni a levegőben, ami lássuk be nem egy fantasztikus teljesítmény. De akkor most röpképtelennek tartjuk ezt a jószágot és csak nagyot tud ugrani, vagy ez kérem repül? Egyáltalán van valami időkorlát, amennyit minimum a levegőben kell töltenie egy szárnyasnak, hogy azt mondjuk rá, hogy ez kérem repül? És ha van, akkor mennyi az az idő?

#fontos kérdéseim

4 notes · View notes

pajjorimre · 6 months

Note

Üzenem a fogyatékos követődnek bár postás nem vagy, hogy figyelni és következtetéseket levonni nem egyenlő a kívánással. Nehéz lehet elfogulatlanul gondolkodni próbálni de néha nem árt. Vagy legalább helyzeteket helyesen értelmezni. Egyszer hátha sikerül neki is

Geci népszerű vagyok ma, biztos valami van a levegőben.

4 notes · View notes

szasza-chan · 1 year

Text

Tomb Raider

Nosztalgiáztam egy kicsit és két röpke hétvége alatt kivittem gyerekkorom kedvenc (vagy inkább egyetlen) játék franchise-a első részét, mert why not?

Őszintén szólva már nem tudom, honnan jött nekem pár éve a nagy gamer őrület, de nyilván nem a semmiből. Már a PS4/Switch korszakom előtt is játszottam játékokkal vagy ácsingóztam rájuk, és mióta az eszemet tudom voltak rövidebb időszakok, mikor épp rákattantam egy-egy játékra. És honnan máshonnan indulhatott volna ez az őrület, ha nem nagyon fiatal koromból, amikor még kvázi óvodás voltam?

Akkoriban jöttek ki sorban a Tomb Raider játékok, és valamiért ez volt az, amit apa ismert és játszott velük, én meg mindig ott ültem mellette és néztem, ahogy játszik. Néha segítettem neki az ugró vagy kapaszkodó gombot lenyomásában (egy konkrét eset rémlik, mikor már eléggé frusztrált volt a Revelations egyik pályáján, én meg nem nyomtam időben a kapaszkodó gombot, és leesett és meghalt, és picit rám rivallt, dehát jó, vannak ilyen esetek is XD), ha meg ráunt, átvettem a stafétát és... lényegében csak céltalanul rohangásztam, mert nem tudtam, mit kell csinálni, de élveztem, hogy Lara tud szaltózni meg nagyokat ugrani.

Ami azt jelenti, hogy kvázi (emlékeim szerint) egy klasszikus Tomb Raider játékot sem vittem ki. De az idők változnak, mostanában meg sokat nosztalgiáztam YouTube videókkal és elérkezettnek láttam a pillanatot, hogy szép lassan tényleg igazán végigmenjek a széria darabjain. Vagy legalábbis az első trilógián.

Mindent összevetve nagyon imádtam és szerintem még most is simán megállja a helyét. Egyáltalán nem érzem, hogy annyira rosszul öregedett volna az irányítása, mint sokan állítják. De tény, nem minden tökéletes.

Azon pl. meglepődtem, hogy viszonylag nehéz fordulni Larával. Nehézkesen veszi a kanyarokat, emiatt gyakran nekimegy a falaknak és az nem valami kényelmes, mert utána aztán a tengelye körül is magát vonszolva fordul meg. Macerás a korrigálás. És amivel végképp nem gondoltam, hogy baj lesz, az a nekifutásból ugrás. A PC verzióval van valami, vagy nemes egyszerűséggel Lara reakcióideje rossz, Van, amikor gond nélkül megcsinálta az ugrást, de sajnos nagyon sok eset volt, mikor egyszerűen azt mondta “lol, not today” és minden ugrást elszúrt. Vagyis lényegében nem ugrott, csak leesett. Szal nagyon gáz, de amikor több ilyen ugrást kellett végrehajtani, akkor gyakran minden siker után mentettem. Nagyon remélem, hogy a későbbi részekben ezt javították, mert azokban jóval nehezebbek a pályák és nem férnek bele ilyen hibák.

A harcrendszerrel viszont nem volt bajom... najó, hazudok, a harcrendszer nagyon kaotikus. Mivel Lara itt még nem tud a levegőben szaltó közben megfordulni, még az automatikus célzással is elég nehéz lelőni az ellent, ha az közben bespeedezett gepárd módjára rohangászik körülöttünk, és különösen vicces, amikor Lara már lelőtt valamit, de ahelyett, hogy célpontot váltana, ugyanúgy a döglött állatot lövi. Na mind1. Ami miatt viszont szerintem itt még nem akkora dráma, mert a közvetlen harcok jelentős részét ki lehet kerülni. Pár YouTuber is elmondta a fenti hibákat, amiket én is, ugyanakkor azt látom, hogy mindegyik konkrétan önként az oroszlánok (vagy gorillák, vagy krokodilok, vagy párducok) elé vetik magukat, úgy pedig ne csodálkozzanak, hogy szenvednek! Basszus, az ellenfelek nagy részét távolról vagy biztonságos magasságból is le lehet győzni! Lassabb így ugyan, de kevesebb haja hullik ki az embernek tőle, szal nem tudom miért kell a kamikaze módszert alkalmazni, ha van biztonságosabb is.

Sokan azt is szeretik mondogatni, hogy a Tomb Raider játékok nehezek, de ezzel nem értek egyet. Legalábbis akkor nem, ha ebbe az első részt is beleértik. A folytatások ilyen-olyan okból emlékeim szerint simán nehezebbek lehetnek (ezekről majd később nyilatkozom), de az első rész gyerekjáték kategória Tomb Raider mércével mérve. Vannak fogós vagy szívatósabb részei, nem mondom, de összességében nem éreztem, hogy fel akarom adni, olyan nehéz a feladat. Eltévedni sem nagyon lehet, és bár párszor megakadtam, és egyszer sem nyúltam végigjátszási segédlethez (vagyis de, egyszer, de az más). Csak a titkokat kerestem ki, ha a pálya végén voltam és úgy gondoltam, nem találtam meg mindet, de sok magától is meglett. Ennek ellenére nem lett meg mind, mert az első pályán egy kimaradt és utána kezdtem el inkább utánuk keresni.

Ami a pályák minőségét illeti... őszintén szólva, kicsit csalódtam, mert az emlékeim meg a nosztalgiáztató videók sokkal szebb fényekben tüntetik fel a pályákat, pedig a legtöbb nekem egy picit basic volt.

A leggyengébb egyértelműen a perui régió, de megbocsájtható, mert lényegében ezek a tutorial/bemelegítő pályák. Ezért a Caves-re nem is haragszom, hogy alig van benne tennivaló. Nem dobták rögtön a játékost a mély vízbe (köhöm TR2 köhöm), mindent lassan mutatnak be, a legtöbb harcot el is lehet kerülni, szal nyugis. Most így jó volt, mert nekem is vissza kellett szoknom az irányításba, de többedszerre az ember szerintem már csak keresztül rohanna rajta. A City of Vilcabamba... okés pálya volt, igazából itt már nyilván emelik a tétet. Kikerülhetetlen ellenfelek, több mászkálás és keresgélés, de úgy ennyi. A Lost Valley viszont kicsit csalódás volt. Annyira szeretik hype-olni ezt a pályát, mert ebben van a T-Rex, de ha már ismered ezt a csavart, nagyon nincs itt semmi extra. Az összeszedendő fogaskerekek elég könnyen megtalálható részen vannak, nem nagy kihívás, míg a vízesés tetején az ugrálás viszont elég idegtépő Lara gyakran rossz irányításának hála. Utána Tomb of Qualopec kicsit folytatja ezt a meh érzést. Oké, az első sírtemplom az első puzzle-ökkel, nem kell túl bonyolultnak lenniük, de őszintén, nem volt bennük sok extra. 110% vegytiszta nosztalgia, de Tomb Raider mértékkel elég egyszerű pályák.

A görög szekció már sokkal jobb és talán a kedvencem is lenne, ha nem öt pálya lenne az egész, ami túl sok. St. Francis' Folly elég ikonikus pálya és szerettem is, csak a görög istenek kihívásai elég uncsik. Valszeg itt az is a gond, hogy az Anniversary ezen a fronton sokat javított és sokkal jobban tetszett, minthogy... ússz le mélyen és gyere vissza, ugorj el egy kalapács elől, sétálj lassan a kések között és ugorj el egy legördülő golyó elől. És igen, nekem is meg kell jegyeznem (nehogy műveletlennek tűnjek XD), hogy valamit a készítők nagyon benéztek, mert Thort sikerült görög istenné “lefokozniuk”, Poszeidón meg valamiért a római (Neptunusz) nevével szerepelt. Ezeket leszámítva jó kis puzzle-ök voltak, összességében szerettem ezt a pályát. Még úgy is, hogy itt volt az egész játék két legidiótább titkos helye és Pierre folyton a seggünkbe lő a legrosszabb pillanatokban. Igazából Pierre sokkal gyakrabban feltűnik, mint emlékszem rá. Nem is ez a kedvenc részem a görög szekcióban. a Colosseum és Palace Midas igazából tök jók. El lehet igazodni rajtuk, jó nagyok, szal lehet járkálni (néha talán túl sokat is kell ide-oda szédelegni) és nagyon ötletesen vannak a különböző szekciók összekötve, főleg Midász király palotájában. Mondjuk itt sok olyan rész volt, ahol megint a nekifutásos ugrásokkal sokat szívtam és oké, bevallom a kapcsolókat meglestem, hogy mitől nyílnak, de mikor rájöttem, hogy az ajtók fölött a jeleket kell nézni, úgy már könnyű volt. És gonosz voltam, de muszáj voltam Larát legalább egyszer aranyszoborrá változtatnom Bocsi Lara! Aztán a The Cistern néhány videó alapján úgy veszem ki, nem valami népszerű a rajongók között és úgy látszik, ebben én vagyok a kakukktojás, mert nekem tökre tetszett. Azt simán értem, mi vele sokaknak a baja, mert itt én is gyakran leálltam és vakartam a fejemet, hogy merre kell menni, miközben úgy éreztem, kimaxoltam az összes lehetőségemet, de ha az ember végiggondolja, annyira logikus utána a megoldás. Bár igen, ha nem volt vízzel teli a terem, marha macerás volt visszamászkálni a kapcsolóhoz. A Tomb of Tihocan meg miért ilyen kicseszett hosszú? Abszolút nem emlékeztem, hogy ennyi nyamvadt csapda van ott, meg mászkálás, ajtónyitogatás stb. Valószínűleg csak azért bosszantott, mert már rohanni akartam a buszra, mikor ezt a pályát toltam, de már nem akartam félbehagyni és valahogy pont sikerült még belepréselnem az időmbe. De még ha lett volna rá több időm, akkor is azt gondoltam volna, hogy minek kellett még ennyi minden a “boss” előtt.

Az egyiptomi pályák aztán azok, ahol néha már jobban elakadtam. Rögtön a City of Khamoon mini obeliszkjét körberohantam párszor, mire végre meglett az az eldugottnak annyira nem nevezhető, de a látótérből pont kilógó rész, ami a továbbjutáshoz segíti az embert. Ugyanezen a pályán beljebb egy kapcsoló olvadt bele annyira a falba, hogy százszor elrohantam mellette és már ötletem sem volt, merre kell menni, mire végre kiszúrtam. Kissé bosszantó, de ha már megvan, akkor onnantól sima a haladás (nyilván). A Obelisk of Khamoon tetszett talán a legjobban az egyiptomi részlegből. A Sanctuary of the Scion is emlékezetes az óriási szfinxszel, a nagy bejárható pályával, a láthatatlan lebegő platformon megszerezhető uzikkal és az egyre agresszívabb atlantiszi szörnyekkel, de az obeliszknél a platforming rész jobban tetszett, még akkor is, ha a hülye ugrások gyakran így sem jöttek össze. De ja, igazából ez a két pálya egymás után nagyon jók. Ugyanakkor akármennyire monumentális és izgis, de mi volt a célja a két hatalmas víz alatti szobros résznek? I mean, csak le kellett ereszteni a vizet és semmi több, az úgy elég nagy pazarlás. Cserébe a kapcsolót agyrém megtalálni (ehhe, lehet itt is segítséget hívtam, hogy megtaláljam?)

Mindent összevetve azonban azt kell hogy mondjam, hogy az atlantiszi pályák jöttek be a legjobban. Natla's Mines az első a szériában, ahol elveszik Lara összes fegyverét és anélkül kell mászkálnia. Ez valamennyire amolyan hagyomány lesz a következő két játékban, amikben szintén lesznek ilyen részek. Megmondom őszintén, nem igazán szívlelem, hogyha elveszi a játék az önvédelmi lehetőségeimet, ha egyszer előtte bármit lelőhettem. Ha az egész lényege a fegyver nélküli rohangászás, akkor oké, de amúgy hanyagoljuk. Ezért nem is igazán tudom osztani azon játékosok rajongását, akik imádják az ilyen fegyver nélküli pályákat. Ja, marha izgalmas elfutni az ellenség elől, mert nincs pisztolyod, de nincs is más módszered az önvédelemre. De igazából ez majd a TR3-ban lesz gáz a nevadai pályán, mert ott komoly részét képezi majd a stealth. Itt az első részben még tök oké voltam vele, mert konkrétan nincs ellenfél a pálya feléig, a második felét meg úgyis csak akkor tudjuk elérni, ha visszaszerezzük a fegyvereket. Így pedig igazából színtiszta platforming és rohangászás a feladatunk, amit totál adok. Még úgy is, hogy egy-két megoldás szimplán hülyeség. (Meg kell húznom egy kart, hogy kinyíljon egy ajtó a pálya másik végén, ami mögött egy másik kapcsoló van, ami pont ott fog egy kaput kinyitni, ahol az első kapcsoló volt? Na elmehettek ám a.... XDDDD) Mindegy, igazából még így is tök oké volt nekem. Az is tetszett, hogy a másik három fegyverünket Natla három különböző emberétől kellett harccal visszaszerezni, és őket legyőzve (meg némi kis platformingolás után a láva fölött) jutunk tovább. Atlantis egyszerűen csak jó. Nem tom, élvezetes egyre feljebb és feljebb jutni ezen a hatalmas tornyon, vagy minek hívjam. Gyakorlatilag mindig ugyanabba a terembe kötünk ki, hogy eggyel magasabbra jussunk, majd körbemenve visszajutunk ugyanide. Mondjuk asszem ezen a pályán is volt egy nagyon hülye rész, hogy át kell szaladni valami késes ajtón, de ahogy átérsz, atlantisziak kezdenek távolról lőni és nincs hova menekülnöd, mert vagy beleesel a lávába, vagy vissza a késekhez, vagy lecsúszol oda, ahonnan indultál. Pár próba után sikerült, de azért basszus! Aztán végül az utolsó pálya a The Great Pyramid is tetszett. A boss elsőre meglett, bár azért gyorsabb volt, mint vártam, eléggé ügyeskedni kellett, hogy ne kapjon el és le se essek, Lara nehézkes kanyarodásával meg ez picit nehéz volt, de megoldottam. Amúgy azt írom bossok, de mai sztenderd szerint nem tudom, mennyire hívhatók annak, mert ugyanúgy csak ész nélkül, mindenféle taktika nélkül kell őket lőni és ugyanúgy hamar meghalnak. Mondjuk nem bánom, mert bár már nem vagyok annyira ellene a boss harcoknak, összességében így sem bánom, ha néha hanyagolják őket vagy nem teszik túl nehézzé. Minden esetre miután a boss megvolt és szétlőttük a Sciont, az egész pálya lényegében egy nagy menekülés. Persze szerencsére nem időre megy, de azért mégis az emberben van egy kis sietség érzés, ahogy minden omlik össze és az addig bejárt pálya megváltozik, szétnyílik a föld, előtörik a láva stb. Azt hiszem mondhatjuk, hogy a legnehezebb platforming részek is itt vannak, de mint írtam, szerintem a TR1 abszolút nem annyira nehéz. Jól kell időzíteni meg figyelni kell, de még nem követel annyira durva precizitást, mint majd a későbbiek fognak. Szerintem. De azért gratu annak, aki kitalálta az utolsó titkos helyet az összeomló platformmal és a fölötte lengő szablyával, amit megkoronázhatunk azzal, hogy egy bugnak hála nem is érzékeli, ha odamentél és a végén ugyanúgy az fogja kiírni, hogy 3-ból 2 titkos hely lett meg, ha valójában megtaláltad. Mind1, én tudom, hogy ott voltam, az én lelkiismeretem tiszta XD

Amúgy a Croft Manort is meglátogattam még a legelején, de most még Wilson, a hűtőszekrény és az egyéb kiegészítések nélkül még nem sok tennivaló volt benne. De azért hangulatos volt és nyilván az első pár percemet a játékban azzal töltöttem, hogy idióta módjára ugráltam a nagy kék matracon XD

Ja igen, azt játszás közben tudtam meg, hogy a PC-s verzión nincs valamiért zene, csak a háttérzajok. Egyrészt kár, mert micsoda dolog ez, hogy a szökő évente egyszer felcsengő zenét elvették, másrészt tény és való, hogy így azért picit ijesztőbb néha. Ugyanakkor unpopular opinion, de azért én nem vagyok az OST-tól elájulva. Nem azért, mert nem jó (a main theme-t pl. nagyon szeretem), hanem mert alig 20 perc az egész. Tudom, hogy a minőség a lényeg, nem a mennyiség, de nehezen tudom a valaha volt legjobb OST-nak nevezni, mikor más játékok ennél komolyabb felhozatallal rukkoltak elő. Ettől még szeretem a zenéjét, mert hangulatilag remekül passzolnak a játékhoz és azért remélem, hogy a folytatásokból nem veszik ki. A TR2-ben a Velencében, a TR3-ban meg az Indiában játszódó dalokért spec fájna a szívem.

Ugyanakkor cserébe a PC-sek ott menthetnek, ahol csak akarnak. Ha innen nézzük, akkor lehet pont ezért találtam annyira könnyűnek a játékot, mert akárhol akármennyit menthettem. Ha ezt PS1-en kellett volna kivinnem, ahol “mentés kristályok” vannak, és ha meghalsz, onnan kell folytatnod, ahol legutóbb találtál egyet... fú, hát nagy szívás. Így lehet már nekem sem lett volna annyira jó élmény XD

A lényeg a lényeg, hogy még ennyi év után is borzasztó szórakoztató volt vele játszani, bár ebben nyilván közrejátszott a nosztalgia is. Az irányítás valóban nem a legjobb bizonyos szituációkban, főleg a nehézkes kanyarodás meg a nekifutásos ugrásra való rossz reakció. Azonban a játék élvezhetőségét nem tette teljesen gallyra, meg elnéző vagyok vele a korára való tekintettel. Mégiscsak az egyik első 3D-s platformerek egyike volt, valahonnan el kellett indulni. Másrészt se nem bonyolult, se nem megszokhatatlan az irányítás, szóval nem értek egyet az olyan kritikákkal, hogy nehéz rá emiatt 2023-ban és innentől kezdve a későbbi években próbálkozni vele.

#tomb raider

4 notes · View notes

arcra-festett-mosoly · 1 year

Text

5 nap

Végig sírtam (miattad).

Lelkileg padlón vagyok, ha nem lejjebb (miattad).

Szerettem volna azt hinni, hogy végződhet még másképp, de esélytelen lett (miattad).

Soha nem ártottam neked, mindig csak jót akartam, és most úgy érzem soha nem voltam elég jó (miattad).

Nagyon nehezen engedek közel magamhoz bárkit, főleg a történtek után (miattad).

Elengedem a megszokást (miattad).

A könnyeim elfogytak, nem tudok már sírni (miattad).

Ma már nem sírok, és jól érzem magam (nélküled).

Van egy másik fiú...mesélek neked róla.

-mintha nem ismernéd-

Amikor meglátom ezt a srácot, és összeakad a tekintetünk van valami megmagyarázhatatlan a levegőben, amióta megismertem. Még csak körbe írni se tudnám, hogy mitől lehet, hogy nem bírom levenni róla a szemem. Talán szimpla vonzalom. Másoknak mondtam is, hogy milyen jól néz ki. Biztosan meséltek már róla (istenem kérlek ne haragúdj, én meséltem😭) , hogy megtörtént ami alapból is kiszámítható volt, hogy be fog következni. Egyik buliban összenéztünk, énekeltünk, lent amikor cigiztünk megfogta és simogatta a kezem mások előtt. Többiek lent hagytak minket, és a liftben csókolóztunk. Utána 1 órát még kettesben voltunk a szobában, beszélgettünk, tánciztunk, csókolóztunk és ölelgettük egymást. Fogalmam sem volt, hogy mi lesz a következménye, csak azt tettem, amit abban a pillanatban jónak éreztem. Sőt még az is lehet, hogy én kezdeményeztem. -Nem csak lehet.-

És tudod mi a legrosszabb? Hogy nem bántam meg... (pedig közben ránk is gondoltam). Másnap beszélgettem vele írásban. Azt mondta neki nagyon sokat jelentett az este és nagyon jól érezte magát velem. Beszéltünk még erről-arról, másnap viszon én írtam neki. Egész nap azon gondolkodtam (még amikor veled beszéltem is), hogy mit értett az alatt, hogy sokat jelentett neki az este. Azt mondta, majd ha visszamegyek koliba elmondja. Másról nem beszéltünk, viszont a türelmetlenségem miatt este is írtam neki egy buliban, elkérte a telefonszámom és felhívott hajnalban. 33 percet beszéltünk, és nem arról szóltak ezek a percek, hogy csak magáról beszél. Másnap feljött hozzám szobába, és a kínos csendek közben konkrétan rákérdeztem, hogy mik a szándékai, azt mondta a csütörtök este után még jobban meg szeretne ismerni engem. Úgy érzi, hogy miatta lesz vége az eddigieknek (nekünk). Beszélgettünk még, de elég kötötten (miattad) és egy hosszú hosszú ölelés után kiment. Este még feljöttek hozzánk beszélgetni. Másnap megtörtént az a bizonyos felejthetetlen, lélekbe mászó beszélgetés (veled), aminek nagyon rossz vége lett. Egész napos sírás után, eldöntöttem, hogy este iszunk, így jöttek a többiek. Persze, hogy előtte egyedül voltam és máson sem tudtam gondolkodni, mint a délelőtt történteken, így a többiek is látták, hogy sírtam. Ki is mentek, összeszedtem magam, és utánuk mentem. Ittunk. Lementünk cigizni, a fiú megkérdezte hogy vagyok. Mondtam neki, leszek majd jobban is. Fent társasoztunk. Az volt a fiú feladata, hogy csókolja meg a tőle jobbra ülőt (játék elején le lett tisztázva, hogy ez csak puszi). Én voltam az. Többiek eltakarták a szemüket, és megcsókolt. Utána végig simizte a lábam és a kezem játék közben. Behívott a konyhába, hogy meséljek neki, hogy mi történt (veled). Meghallgatott, megölelgetett és puszilgatott. Második kör cigi után mások előtt is átkarolta a derekam. Ketten maradtunk fent. Leült a székre és az ölébe húzott. Beszélgettünk és csókolóztunk. Szembe ültem vele. A nadrágom széléhez tette a kezét, de én elvettem. Megkérdezte, hogy ezek után (utánad), hogy viszonyulok ehhez az egészhez ami vele van. Azt mondtam idő kell. Olyan választ kaptam amire nem is számítottam, azt mondta hogy persze, megérti és annyi időt ad amennyit csak szeretnék, szóljak bármikor. Azt is mondta, hogy kapcsolatos típus, és amikor kérdeztem tőle, hogy ő mit szeretne, erre a válasza: "ezt!" átölelte a derekam és megcsókolt. Pont így nyár előtt érdekes lenne ha ebből több lenne, viszont rögtön azt válaszolta, hogy többet is utazott már lány miatt. Úgy alakult az este, hogy ott aludt nálam. Csak aludtunk. Nagyon aranyos volt. Egy este alatt több puszit kaptam, mint mástól (tőled) 8 hónap alatt.

Azóta 5 nap telt el. Még mindig beszélünk, és keresi a társaságomat. Elhívott randira is, viszont arra még nagyon nem állok készen lelkileg. Azt mondta megérti és tiszteletben tartja. Legközelebb amikor találkoztunk csak beszélgettünk és társasoztunk egész este, még meg sem ölelt, annyira tiszteletben tartja a kérésem. Második este én kezdeményeztem, bár egész nap egy társaságban voltunk, és a szemkontaktuson kívül nem volt semmi, ezért amikor ketten maradtunk megölelgettem és csókolóztunk. Amikor társaságban vagyunk -nagyon sokat járnak fel hozzánk azóta- mindig engem és a reakciómat nézi. Reggelente ír, és fel is jön beszélgetni. Nagyon kis szeretgetős és romantikus fiú, bárki nagyon jól járna vele. Amikor eljöttem koliból, akkor is megölelt és megcsókolt a többiek előtt. Ez az ami nekem kell...de nem tudom közelebb engedni...(miattad).

Bennem van az érzés, hogy nem leszek neki (sem) elég. Sem testileg, sem lelkileg. El nem tudom mondani mennyire feleslegesnek érzem magam. Pedig soha senki nem adott rá okot, hogy így érezzek (te sem).

Kitérő: A haverja másnap, pénteken bejött hozzám. Elmondta az ő és a fiú szemszögét. A srácnak régóta bejövök, csak tiszteletben tartotta, hogy "van" valakim (te). Nagyon boldog, és azt mondta cuki vagyok. Részéről bármikor lehet belőlem és belőle "mi". A haverja szerint is nagyon összeillünk és megérdemelnénk egymást.

Szeretném, ha igazuk lenne.

Most már láthatod, hogy a fiú, akiről te úgy beszélsz, hogy "szar hatar pali" sokkal több belsőleg (is) mint TE VOLTÁL. Most őszintén, hogy lehet olyat mondani, hogy nem zavar hogy a majdnem barátnőd csókolózott mással, mert TE jobban nézel ki nála? Kurva gáz...

Veled nem az én hibámból lett vége. A Te sok hülyeséged miatt, amit meguntam. A személyiségeddel sem tudtam sokszor azonosulni, de ezt nyilván nem mondhattam el. Inkább hidd azt, hogy valaki más miatt lett vége, mint hogy mégjobban megbántsalak olyan dolog miatt amiről nem te tehetsz... Ki sem volt mondva, hogy együtt vagyunk...nagyon csúnyán beszéltél velem és rólam. Ki is követtél mindenhonnan, mint ha az oviban lennénk de tényleg xd. Mégis, a bántó szavaid hatottak rám, és én érzem magam hibásnak és rossznak. Nem vagyok normális, de komolyan. Amikor ezen gondolkodom mindig az jut eszembe, hogy nem akartalak így megbántani, mert nagyon szeretlek és most amúgy is minden rossz, hogy tehettem ezt veled és mekkora hülye voltam. Pedig nem így van, csak őszinte voltam. És a saját érdekeimet néztem. Mindenki azt mondta "előbb kellett volna".

Köszönök mindent, legalább itt, ha már szóban nem tehettem meg. Nagyon szép emlékek kötnek hozzád, soha nem foglak elfelejteni. És azt is megígérem, hogy csak a szép emlékek fognak eszembe jutni rólad.

Akár hiszed akár nem, szeretlek. Remélem egy nap majd észhez térsz, és rájössz, hogy nem akartam rosszat neked.

(07.18.: "...csak a szép emlékek fognap eszembe jutni rólad." A faszt. Undorító amit csinálsz, és hogy ennyire kimutatod, hogy nem tetted túl magad rajtam. Küldöd a többieknek, hogy "milyen jól érzed magad" meg kiparodizálsz engem...hát hagyjuk már. Szánalmas. Tudod mi történt velem azóta? Kapcsolatban vagyok a "másik fiúval". És szavak nincsenek rá, hogy milyen érzéseket vált ki belőlem és mennyire hálás vagyok azért amit tőle kapok meg ahogy velem bánik. A közelében sem voltál, hogy veled így érezzem magam anno. Miattad nem lehet teljes a kapcsolatunk. 2 hónap után sem tudtam teljesen túltenni magam azon a sok szaron amit tőled kaptam (főleg lelkileg...) ezért nem vagyok biztos magamban. Nem akarom, hogy mégegyszer bárki is úgy érjen hozzám mint te részegen szoktál. Annyira érzéketlenül és agresszíven. Félek ettől az érzéstől. Ahogy akkor féltem tőled is. Viszont egyre jobban bebizonyítottad: nem vesztettem veled semmit. És igazuk volt a többieknek, előbb kellett volna. Emberileg senki vagy.)

#én #te #este #szerelem #szeretet #mi #gondolatok #nagyon #sajnálom #hiányozni fogsz #köszönök mindent #érzések #nyár #bonyolult #nem elég #magyar tumblr #²⁰²³'⁰⁵'³¹

1 note · View note

kittaroundtheworld · 5 months

Text

Egy nagyon hosszú és nehéz nap

Eddigi utazásaim során a legnagyobb stressz és dráma a pakolás kihívásai, a reptér kellemetlenségei, az esetleges terpeszkedő, horkoló üléstárs, túllégkondizott gép, saját hülyeségem okozta másnaposság vagy valami hasonló kispolgári problémám körül volt. Szerencsés ember voltam mert eddig elkerültek a valódi sokkok és traumák. A vietnámi utazásom első óráiban kaptam életem egyik legkegyetlenebb hírét hozó telefont, arról, hogy a számomra legfontosabb emberek egyike, Kriszti barátnőm elment. Végleg. 💔🖤

Majd innentől kezdve egy skizofrén állapotban működök napok óta. Indulni kell a reptérre, kiszállni Frankfurtban, megtalálni a hotelt, átlendülni a frankfurti Hauptbahnhof sittes és nem kicsit para környékén miközben próbálod eltölteni a 24 órát a következő repülőig, mindezt szilveszter éjszakáján, ami amúgy is uhh. Aztán mikor végre kicsit a környék megfrankfurtosodik és a templomok egyszerre harangoznak, akkor átcsap rajtad az első hogy mi is történt. Mindig a Kriszti vitt be templomokba. Így most bementünk egybe. A dómba. Én az ateista ott álltam, miközben éppen vmi mise kezdődött és transzcendenciálisan próbáltam megérteni, hogy akkor most ő merre van. Egy hosszú hánykolódós éjszaka, egy hosszú délelőtt, majd végre újabb repterezés és most már valóban indulás érzete.

A vietnámi gépre valo boarding annyi lépésből állt, hogy ez valahogy áttett az utazó módba. Sok kis vietnámi emberrel együtt (tényleg picik, kb feleakkorák mint mi vagyunk) megtöltöttük a gépet és az időzónákon keresztül ott hagytuk január 1-ét a hátunk mögött, és megérkeztünk szerencsésen reggel 6-kor Hanoiba.

Csomagunk is megtalált minket, pikkpakk megcsináltuk a kötelező gyakorlatokat, mint vietnami sim kártya vásárlás, vietnámi pénz alias dong szerzés (5 automatából 3 kártya próbálkozással 1x sikerült is) majd az első vietnámi kávé, amit egy taxi sales pasi kicsit megzavart, és miközben elég nem covid kompatibilisen prüszkölt és köhögött a levegőben megalkudtunk a helyi uber (grab) ár alatt és elindultunk a hotelünkbe.

A taxiból kifelé kialvatlan szemekkel bámulva fogjuk fel szép lassan, hogy hello, itt vagyunk. A világ másik végén, egy hónapok óta örömmel és izgalommal tervezgetett út első pillanataiban. Nincs kék ég, meg epikus napfelkelte, pára van, meg szürke ég, de érzed a 20 fok simogató levegőjét, látod a burjánzó és ezerféle növényzet városban is fellelhető nem kevés példányait, gyermeki rácsodálkozással percekig lekötöd magad a több száz melletted száguldó motoros arc sokféleségén, dugóban ácsorogva előbukkan egy fél velencei tó csak úgy a város közepén és bár káosz van az európai agyadnak (mert a járda és az úttest szó szerint keveredik, a sáv mint fogalom teljesen nem létezik…) de a város már az első nem turista nézetre is rabul ejt…. Folyt köv…

Zárógondolat: érzelmileg legterheltebb utazásom elé nézek, de hiszem azt, hogy pont azért kell gyűjteni az élet mérlegébe a jó pillanatokat, hogy azokat elő tudjuk venni amikor a mérleg másik oldalába nagy súlyok kerülnek. Kriszti mindig is imádta a vietnámi utazás gondolatát, még gondolkodtunk is azon x éve, hogy majd egyszer együtt… most akkor elviszem őt a lelkemben kicsit erre az útra…

#vietnam

0 notes

csacskamacskamocska · 2 years

Text

Asztrológus

Ne nevess ki – mondja a barátnőm (nem persze nem nevetlek, dehogyis – mondatam, csak akkor még nem tudtam), – megint voltam az asztrológusomnál és ezt meg azt jósolta. Hogy 2023-ban lesz pasija. A szkeptikus énem lefagyasztotta az empátiám, kívül kerültem és csak próbáltam értő és megértő lenni. Amúgy én bírom az asztrológiát, tarot, mindenféle jóslásokat, mert mind segíteni tud az önreflexióban. Átgondolni azt, hogy mi az ami rajtunk múlik, mi az ami felett nincs hatalmunk, befolyásunk, miért várjuk a csodát (hogy valami nulla beletett energiával az ölünkbe pottyanjon), mi az amitől függővé tesszük a boldogságunk és mennyire állunk ellen, ha valami mást mondanak, mint amit hallani szeretnénk. Nem mondja meg a jövőt. Megjegyzem, az tényleg érdekes, hogy statisztikailag milyen dolgok jönnek ki, hogy mikor történik a legtöbb baleset, házasság, gyerekszületés, de biztos arra is lehetne statisztikát állítani, hogy milyen időszakban robban fel a legtöbb kávéfőző vagy felejtődik otthon a tampon. És lehet, nem biztos, mert ilyen kutatást még senki nem csinált, de lehetséges, hogy összevetve az asztrológiai jóslatokkal, lenne átfedés. Lehet, hogy mindez simán a valószínűségszámítás területe? Van pár jóslat amire határozottan emlékszem. Az exanyósomnak azt jósolták, hogy az exapósom 1-2 éven belül meghal. És akkor a faszi tényleg nagyon beteg volt. Ez 10 éve volt, tudomásom szerint azóta tök jól van, a tüdőbetegsége köszöni szépen elvagyogat. Az exemnek azt jósolták, hogy lesz egy nagy, sorsfordító szakítása, de utána jön a boldogság. Khm. azt hiszem ez a szakítás én voltam, remélem boldog az új kapcsolatában. Nekem fiatalkoromban azt jósolták, hogy sosem leszek gazdag, de mindig lesz annyi pénzem amennyire szükségem van. Ez mondjuk tényleg így van. (kérdés, hogy a pénz vagy az igény igazodott :D) Arra nem emlékszem, hogy párkapcsolat területén jósoltak-e nekem valamit. Mindig arra figyeltem, hogy a másik embernek mit jósoltak, és abba bele tudtam-e látni magam, én vagyok-e a sorsa vagy nem. :D Nagy baromság az egész, de közben jó játék is. És az asztrológiai jegyek annyira jó archetípusok, hogy tanítják az írásoktatásban, hogy ezt lehet használni a karakterépítésben. És az asztrológiai jegyek alacsony és magas szintű formája (pl az oroszlán lehet nagyvonalú és lehet pazarló is) megjelenik az eneagrammban amit baszki még a Hazugságvizsgálós faszi is felhozott a múltkor. Valami rendszerbe foglalt statisztikák biztos mutatnak irányt vagy segítenek megoldásokat keresni, megérteni embereket, mert ezek nélkül eszünkbe se jutna arra gondolni, hogy... mert mindig csak a saját megélésünkre koncentrálunk. Szóval problémafelvetésnek remek.

Egyszer olvastam valahol, és nagyon tetszett, hogy amikor feldobsz egy érmét, hogy valami igen vagy nem, akkor miközben az érme a levegőben van, te már valójában drukkolsz valamelyik válasznak. Na az az érdekes, hogy melyiknek. Mindig te vagy az érdekes. A te gondolataid, a te vágyaid, a te döntéseid. Minden jóslat csak akkor érdekes, ha éppen ezeket nem látod tisztán.

#asztrológia #jóslás #jövő #szkepticizmus #11-22

9 notes · View notes

csakhagyjonbekenavilag · 6 months

Text

Két Világ, Egy Üres Térben

Tegnap este valahol az ég alatt elmerültem egy gondolatban, amit nehéz szavakkal kifejezni. Ez a letargikus kapcsolatokról, két lélek közötti üres tér érzéséről szól.

Van valami szép abban, amikor két ember útja keresztezi egymást, mint két elválaszthatatlan csillag a végtelen égbolton. De néha mintha ez a kapcsolat elveszne egy ködös térben, és mindketten egyre inkább elvesznek a saját világukban.

A férfi és a nő közötti kapcsolat egy olyan tánc, amelyben mindketten próbálják megtalálni a helyüket. De mi történik akkor, ha ezt a táncot elveszítjük, és csak együtt létezünk egy üres térben, szó nélkül, érzések nélkül?

A férfi egy elmosódott emlék a múltból, a nő egy homályos árnyék a jelenben. Néha a közöttük levő távolság olyan, mintha a világok közötti szakadékot próbálnánk áthidalni, de valahogy mindig érezzük azt a letargiát, amely egykor vibráló kapcsolatunk helyére lép.

Az érzéseink elhalványulnak, a mosolyok elvesznek, és az üres szavak csak úgy lebegnek a levegőben. Talán a kapcsolat egy elveszett zene darab, amelynek nincs ritmusa, vagy csak két szív, amelyek már nem érzik egymás dobbanását.

Ebben az üres térben néha azt kívánom, bárcsak megtalálnánk újra az elveszett dallamot, és megtalálnánk azt a színt, ami egykor ragyogott a kapcsolatunkban. De talán a letargia része a fejlődésnek, és néha el kell engednünk, hogy megtaláljuk a saját utunkat a sötétben.

#kapcsolatok #igazság #letargia #elveszett #rossz érzés #érzések

0 notes

blackladisdestrcz · 1 year

Text

17:12, 31.3.2023

#Spotify

0 notes

evaldmark · 1 year

Text

Álomnapló #3

Content warning: kivételesen semmi? Azt hiszem semmi duva nem történt.

Hu, próbálok visszaemlékezni az elejére, de nem igazán megy, de hát mind tudjátok, hogy miként van ez az álmokkal. Valami olyasmi volt, hogy egy tengerparti házban laktunk, szép, napfényes helyen, a tenger gyönyörű kék volt, és a felkelő nap épp rózsaszínre és lazacszínűre festette a felhőket, amikor kihajóztunk. Volt valami furcsa a levegőben, de csak kellemes szél fújdogált, úgyhogy haladtunk tovább a horizont felé, hiszen úgysem volt más dolgunk. Aztán valami nagy ragyogás támadt, és mire magunkhoz értünk, már a hajónk romokban volt, minket meg csupa idegen vett körül, Életkorukat tekintve úgy húsz és harminc között voltak, de fiatalok és kicsit leharcolt ruhákat viseltek. Pont úgy néztek ki, mintha valami disztópikus világ helyi ellenállói lennének. Nem tudom, hogy minek hivták ezt a helyet, de hogy egészen más világ volt, mint ahonnan mi jöttünk, és létezett a mágia, mint azt később megtudtuk, és tényleg valami harcok dúltak. A srácok elvittek minket egy föld alatti bunkerbe, ami szintén ilyen kezdetlegesebb volt, mintha törpök alkották volna valamelyik fantasy filmből. Ennek ellenére a saját rémületünket és értetlenségünket leszámítva, nagyon kellemes és biztonságos hangulata volt. Eztán elvittek minket a két fő mágus elé: az egyikük valami természet-mágusnő volt, a másik pedig a tél mágusa. Ők beosztottak minket különböző csoportokba. Én a Robin Hoodokhoz kerültem - azt hiszem, nem dereng már, de biztos, hogy valami ehhez hasonló neve volt -, ahol így az engem körbevezető kamasz állt előttem, hogy hát hova osszon, minekutána nonbinary vagyok. Mert hát egyik se vagyok, de akkor mi legyen velem? Nem találkozott még ilyennel, de nem is volt elitélő, csak végtelen összezavarodott.

Végül úgy döntött, hogy akkor a srácokhoz megyek, minekutána ott érezném komfortosabban magam. A srácok lakhelye ilyen rendezett káosz volt: zajos, hangos, dolgok a padlón és bárhol csak nem a helyükön, de az ágyak rendben voltak, és általában tisztaság is volt. A vezetőjük is szívesen fogadott és adott nekem egy rend ruhát, hogy akkor mától közéjük tartozom. Elég hamar alkalmazkodtam, és jól éreztem magam közüttük, annak ellenére is, hogy a korábbi társaimmal, akikkel idehajóztam, nem nagyon találkoztam.

Megtudtam, hogy több csoport van, és mindegyiküknek más a feladata: vannak felderítők, vannak akik a bunkert tartják egyben és így tovább és így tovább. Mi, a nevünkhöz híven egyrészt pénzt és egyéb erőforrásokat szereztünk, másrészt pedig az ellenséges csoport harcosait intéztük el. Hamar kiderült, hogy semmi tehetségem nincs az íjhoz - ahogy a valóságba se -, szóval kaptam két rövidkardot, és máris boldogabb lettem.

A helyzet azonban kezdett eldurvulni, mert az ellenség egy re bátrabb lett és egyre közelebb ért a bázisunkhoz. Én belopóztam az egyik megbeszélésre, ahol a természet-mágusnő, és a tél-mágus tanácskozott a csoportok vezetőivel, és nyilván képtelen voltam befogni a szám, és közbevetettem egy ötletet. Néztek rám, hogy mi a fenét keresek ott, majd valamelyik mágus beinvitált, és megmutatta nekem a térképet, majd megkért, hogy fejtsem ki az ötletem, amit meg is tettem, majd gyorsan eltüntem.

Pár nappal később jött a csoportunk vezetője, hogy megkeresse azt, aki közbeszólt azon a gyűlésen. Sokan voltunk, nem ismertek mindenkit név és arc szerint. Én jelentkeztem, kissé aggódva, hogy most raknak ki, de ehelyett a vezető úgy döntött, hogy mentorom lesz, és onnantól kezdve az edzések mellett kaptam stratégiai kiképzést is. Nem hazudtoltam meg a természetem és gyakran közbeszóltam meg megjegyzéseket tettem miután komfortosabb lettem az egésszel, bár nyilván folyamatosan bennem volt, hogy mi van, hogyha most lesz elege és nem fejlődök úgy, vagy csalódást okozok, még úgy is, hogy amúgy sikerrel jártak az én segítségemmel is megtervezett küldetések. Egy nap aztán magához hivatott a tél-varázsló, akivel nyilván szintén kicsit jobban megismerkedtem, de csak az volt bennem, hogy ennyi volt, itt van a vége. Ahogy idegesen álldogáltam és próbáltam bocsánatot kérni, a mágus leintett, és annyit mondott: - Ha valami hibát követsz el, szólok. Miért nem hiszed el, hogy rengeteg nagyszerűség lakik benned? Én meg ott álltam, hogy: the what now? Aztán elbocsátott és amúgy kitüntetett valamivel, amire már nem emlékszem, mert azóta is csak ez a mondat jár a fejemben. A tudatalattim durván calloutolt, és annak ellenére, hogy sokkot kaptam, igazán örülök neki. A fejlődésemet látom ebben. Aztán elmentünk egy szigetre a csapatommal, afféle vakációra, amit a sikeres akciókkal érdemeltünk ki. A sziget dimes, dombos, lankás volt, mint valami írországi vagy skóciai sziget, gyönyörű zöld, egyetlen városkával és valami romokkal rajta. A kisvárosnak emeletes házai voltak, amik igencsak hektikusan döltek a szélrózsa minden irányába, szűkké, de izgalmassá varázsolva az utcákat. Azonban nem sokáig élvezhettük a kirándulást, mert az egyik legfiatalabb tagunk eltünt és kereshettük. Hamar kiderült, hogy az ellen rabolta el, de nem tudom, hogy megtaláltuk-e, mert az utoló emlékem az, hogy mászom meg a romokat

#dream diary #álomnapló #hungarian #fantasy #distopia #resistance #queer

0 notes

thedeliblog · 2 years

Text

#492 Az utolsó csobbanások Walker Ryan-nel

videó: 04:50 perc

Walker Ryan minden oldala a kedvencünk, a gördeszkás, az utazó, a fitness blogger és az író is. Mindegyik kedvesen tudományos és színvonalas egyben. Ez egy ilyen kis élek-még-videó, amivel beharangozza új könyvét és készülő videó részét. Mindkettőt várjuk szeretettel!

Ryan Kaliforniában és Grúziában nőtt fel, de világ életében sokat utazott. Felesége Whitney szintén világjáró családból származik, így egyiküknek sem kényelmetlen, hogy a nyár egy része Europában, másik része egy Massachusetts-i szigeten, néha San Francisco közelében, télen pedig New York-ban telik.

Mindezekből az élményekből is táplákozik írói énje, és Dr. Kyle Brown pro deszkás és fizioterapeuta mellett podcastol az Old Friends-szel, hogy megtanítsa a gördeszkásoknak, hogyan maradhatnak fittek vagy épülhetnek fel a sérülésekből.

Csupa jó dolog, ami körülötte zajlik.

Ebben a kis videóban az elmúlt pár évről mesél apró villanásnyi élményeket, melynek kivonatát le is fordítottuk:

Mindig is szerettem írni, könyveket olvasni. A deszkás turnékat pedig sztorikká formálni. Az első könyvömön úgy három évig dolgoztam. Ennyibe telt csak maga az írás. Felkeltem reggelente és írással kezdtem a napot. Legyen az fél óra vagy kettő, kipréseltem magamból valamit, akár csak egy ötletet is, ami előző éjjel foglalkoztatott.

Sok deszkástól hallom, hogy: „Középsuli óta nem olvastam könyvet!” vagy „Kedvem se volt olvasni már évek óta!”, „Saját akaratomból soha nem olvastam könyvet!”, (de a te könyved) „Nagyon élveztem. Mit javasolsz ezután elolvasni?”

Csináltunk egy ilyen kis kiárusítást, mert volt egy csomó régi pólóm, videók és magazinok, amiktől szerettem volna már megválni. 60 könyvhöz lehetett választani valamit. De főleg a poén miatt volt, hogy mik lesznek a reakciók. Sokan úgy voltak vele, hogy: „Mindegy, küldj bármit!”.

Ebbe ezt a cipőmet rakom, ami soha sem került a boltokba. Ez egy Thrasher, amiben a Heads rovatban szerepeltem.

Úgy érzem, hogy kevés olyan hely van, ahol ki tudok alakítani bizonyos szokásokat. Mondjuk, hogy reggelente írok egy keveset, reagálok az e-mailekre, vagy elintézek pár aktuális dolgot, aztán pedig lemegyek a skatepark-ba, ahol mindig tanulhatok valami újat. Egész életemben ide jártam Bolinas-ba és itt ez a suli, ami mellett folyton elmentem, de soha sem vettem a fáradtságot, hogy megálljak. Mintha csak egy osztályterem lenne az egész és van egy szpot elől, amit most megnézünk, hogy deszkázható-e.

Egy kis, hányas is? Egy, kettő, három, négy, öt, hat, hét, nyolc. Egy nyolcas lépcső. Na nézzük, hogy be tudok-e itt adni valamit. Nem valami sima a felület. Majdnem megvolt! Utolsó próbálkozás az IPA kedvéért. Meg is van! Köszi Ewan (Bowman)!

Bumm tesó! A levegőben kaptam el! ”Mit kell úgy görcsölni, mi?”

Ahogy öregszem, azon gondolkodom, hogy egyre kevesebb lehetőségem lesz ezekre az adrenalin pillanatokra. Nem vagyok egy nagy para élmény hajhász, de már csak az, hogy leflippelek egy nagy lépcső szettet, feltolja az adrenalin szintemet. De megéri, mert így tudom, hogy még ott van bennem az a kis 14 éves, aki csak szórakozni akar.

Egy igazi jeges fürdő helyett most ebben vacogok egy darabig.

Korábban nálunk:

#walker ryan #last swims #top of mason

0 notes