jikookblom-blog - Tumblr blog

jikookblom-blog · 5 years

Text

Emlékezz Rám [jikook ff] 4. rész

- Ez azért durva - jelentette ki Hoseok, miután elmeséltem neki, mi történt Taevel, bár úgy láttam rajta, hogy nem nagyon újdonság számára a történet.

- Igen. Mindenre számítottam amikor átjött, csak erre nem - löktem ki magam előtt a férfi mosdó ajtaját. - Mi a következő órád?

- Tánc.

- Klassz, akkor mehetünk?

- Ijj nem, megígértem Taenek, hogy kiugrok vele kávéért. Ez a büfés rohadt szar.

- Ja oké, akkor majd találkozunk.

- Te nem jössz velünk? - kapta el a karom, mire egy "ez most komoly?" fejjel néztem rá.

- Nem - röhögtem el magam és megfordulva a terem felé vettem az irányt. Jelenleg a Taehyunggal való találkozás a legeslegutolsó dolog, amit akarok. Szóval kössz, de nem.

Az öltözőbe belépve azonnal megcsapott a szokásos láb és izzadság szag, mire csak vágtam egy fintort, majd a padokhoz indultam, hogy átöltözzek. Mivel korán jöttem, még nem volt itt senki, ezért siettem, hátha szerencsém van és a teremben át tudom nézni a koreómat egyedül. Van pár bérelhető stúdió és táncterem a városban, ahova akkor mész, amikor csak akarsz, de egyrészt messze vannak a lakásomtól, másrészt pedig nem valami olcsók. Szóval vagy késő délután, vagy korán reggel szoktam bejárni a suliba gyakorolni, amikor nincs itt senki. Mégiscsak jobb, mint otthon a szobámban.

Meglepetésemre a tanár már bent volt, és a tükör előtt nyújtott. Illedelmesen köszöntem neki, miközben próbáltam elrejteni csalódottságomat, amit az itt léte váltott ki belőlem. Reméltem, hogy egy kicsit tudok gyakorolni egyedül.

- Na és mondd csak Jungkook, hogy állsz a félévi koreográfiáddal? Kell segítség? - kérdezte a tanárnő, amikor már vagy tíz perce csendbe burkolózva melegítettünk.

- Egész jól haladok azt hiszem, csak nincs olyan sok időm gyakorolni - mosolyogtam rá.

- Rendben, ha kérdésed van, fordulj hozzám nyugodtan - mosolygott vissza és elindult a hangfalak irányába, ugyanis lassan kezdődött az óra. Mikor már mindenki hajlandó volt befáradni a terembe, Hoseokékkal együtt, középkorú tanárunk izgatottan fordult felénk.

- Szóvaaaaal, jó hírem van! A második szemesztertől ismételten kapunk egy tanársegédet, csak most azzal a különbséggel, hogyha sikeresen helytáll, véglegesen is ő lesz a tanárotok. Helyettem.

Ahogy közölte velünk a jó hírt, aminek a feléről amúgy már tudtunk, zúgolódás tört ki a teremben és mindenki egyszerre akarta feltenni a kérdését, mire tanárunk csak nevetve közölte velünk, hogy egyszerre csak egy ember beszéljen.

- Igen Alice?

- Miért őt kapjuk meg, ha alkalmas lesz rá? Maga elmegy?

- Igen, felvettek egy tánc akadémiára tanárnak. Először nem akartam elfogadni az állást, mert nagyon szeretek itt dolgozni, de ott jóval több lenne a fizetésem, úgyhogy érthető módon, akkor inkább azt választottam - mesélte mosolyogva. - Következő kérdés?

- Hány éves a tanársegéd? És férfi vagy nő? - kérdezte Hoseok.

- Nos, úgy tudom, férfi és veletek egykorú, szóval remélem jól kijöttök majd.

- Tanárnő! Azt hallottam eszméletlenül táncol. Ez igaz? - kiabált be Jay.

- Ó igen, fantasztikus tehetsége van hozzá. Le fog esni az állatok, amikor meglátjátok - kacsintott egyet, mire a többiek kuncogni kezdtek. Mindenki be volt zsongva leendő tanárunktól, izgatottan tették fel egymás után a kérdéseiket, míg a tanárnő igyekezett mindegyikre válaszolni, azonban engem sokkal inkább valaki más kötött le. Taehyung egy sarokban ácsorgott lehajtott fejjel és a cipőjével rugdosta a padlót. Szomorúnak tűnt és tudtam, hogy miattam. Nem kellett volna tegnap úgy rákiabálnom. Mardosott a bűntudat szomorú arca láttán, ezért odacammogtam hozzá és megálltam mellette, mire lassan felemelte a fejét, majd amikor látta, hogy én vagyok az, meglepetten kerekedett el a szeme.

- Khm... - köszörültem meg a torkomat kínosan tarkómra simítva, ugyanis fogalmam sem volt mit mondjak. Meg akartam vele beszélni a dolgokat és tisztázni ezt az egészet, de nem tudtam hogy kezdjek hozzá. - Figyelj Tae, nagyon sajnálom a tegnapit, csak kicsit szét voltam esve amúgy is és rosszul reagáltam, nem akartalak megbántani. Meg tudsz bocsátani?

Egyik lábamról a másikra állva toporogtam előtte a válaszára várva, míg ő csendben fürkészett, aztán egy örökkévalóságnak tűnő hallgatás után végre megszólalt:

- Persze Jungkook. Igazából én vagyok a hibás, amiért letámadtalak és még meg is sértődtem. Bocsánat. Amit meg az érzelmeimről mondtam, vagy inkább mutattam, felejtsd el, jó? Nem akarom, hogy ezentúl folyton kínos legyen a szitu köztünk.

Megkönnyebbülten sóhajtottam fel.

- Akkor minden oké?

- Igen. Na, gyere ide - vont egy szoros ölelésbe.

- Ááá, csak nem kibékült a gerlepár? - jött oda vigyorogva Hoseok, mire értetlenül néztem rá.

- Haver, ezt most muszáj volt? - rázta a fejét rosszallóan Taehyung is.

- Jól van, jól van, sajnálom. Viszont, most, hogy újra szent a béke, mi lenne, ha beülnénk valahova suli után? Úgyis csak hatkor kell mennem melózni.

Összeráncoltam a szemöldököm, mert nem rémlett, hogy ezelőtt dolgozott volna valahol.

- Ömm mióta is melózol?

- Ja, nem mondtam? Tegnap óta - vigyorgott büszkén. - El akarok költözni végre a szüleimtől, de csak úgy lesz lehetséges, ha valahol pénzt is keresek. Azt mondták, hogy csak addig hajlandóak eltartani, amíg velük élek. Jó, mi?

- És hol kaptál munkát? - érdeklődött Tae, míg én fél szemmel a tanárnő felé lestem, mintha figyelnék rá, de a kutyát sem érdekelte, hogy mit csinálunk. Ha jól láttam valami táncos videót mutatott a telefonján a többieknek.

- Egy bárban leszek felszolgáló - vigyorgott büszkén, majd kihúzta magát és a ráncokat kezdte nagy gonddal elsimítani a ruháján, mintha csak maga Trump kérte volna fel, hogy dolgozzon neki. Mosolyogva összenéztem Taehyunggal, de fél szememet még a többieken tartottam, akik ámuldozva nézték a tanárnő telefonját. Fogalmam sincs kit mutatott nekik, de nagyon jól táncolhat, ha mindenki tátott szájjal bámulta.

- Istenem, és még jó képű is - sipítozott Alice, mire összerezzenve fordultam feléjük. Éppen Caraba karolt, akivel drámaian sóhajtoztak és a szemüket törölgették. Mi a franc? - Hozzá akarok menni feleségül!

- Jézusom, ezek totál meghibbantak - ráztam a fejem hitetlenül - megyek megnézem, mi olyan érdekes.

Hátat fordítottam nekik, azonban egy lépést sem tudtam megtenni, mert Hoseok konkrétan ráugrott a hátamra és hangosan kiabálni kezdett, hogy ne menjek oda.

- Ember, mi a fasz?! - kapálóztam, rángattam, de az istenért sem akart leszállni rólam. - Elmondanád, mégis mi a frászt csinálsz? Engedj már el!

- Elengedlek, ha megígéred, hogy nem mész oda?

Mert majd ő mondja meg, mi?

- És mégis miért nem nézhetem meg, ha szabad kérdezni? - fojtottam vissza a dühömet, hogy ne kiabáljak rá, mert kezdtem nagyon bepöccenni az idióta viselkedésétől.

- Csak ígérd meg, hogy nem nézed meg, jó?

- De miért?

- Ígérd meg, Jungkook!

Sóhajtottam.

- Rendben, megígérem, hogy nem nézem meg, de akkor legalább azt mondd meg, ki van rajta.

- A leendő tanárunk. Most örülsz?

- Ja, örülnék, ha leszállnál rólam - fújtattam idegesen. Végre leszállt rólam ez a barom, de továbbra sem volt hajlandó magyarázatot adni arra, hogy miért is nem nézhettem meg azt a kibaszott videót, amin a leendő tanárunk/tanársegédünk volt. - Taehyung? - fordultam felé kérdő tekintettel, hátha ő elmondja.

- Hát ööö, izé... szóval Hobi látott egy kicsit belőle, de azt mondta, hogy... ööö... hooogy azért nem nézheted meg, mert...mert izé majd élőben. A... hatás kedvéért?

A sok "hát", "ööö", meg "izé" nem igazán dobott a hihetőségén, főleg, hogy a mondat vége erősen kérdőnek hangzott, de inkább rájuk hagytam az egészet. Úgyse fogják elmondani, na meg annyira nem is érdekel. Csak egy újabb tanár, na és? Semmi izgi nem szokott ezekben lenni.

Legyintettem egyet feléjük, hogy jelezzem nemtörődömségem, majd meg sem várva az óra végét kisétáltam a teremből. Szükségem volt egy sörre, de sürgősen.

Már a folyosón jártam, amikor meghallottam magam mögött Taehyungék hangját:

- Hé, most meg hová mész?

- El. Délután találkozunk - intettem a vállam fölött hátra sem nézve.

Kiérve az utcára megborzongtam a hűvös levegőtől. A szél belekapott a hajamba és befújt a pulcsim alá. Gyorsan a fejemre húztam a kapucnimat és megpróbáltam átjutni a túloldalra, anélkül, hogy elcsapna egy autó, ami bizony néha elég lehetetlen küldetésnek tűnt.

Kezdtem enyhén szólva ideges lenni, amikor már öt perc álldogálás után sem volt hajlandó megállni senki annál a kicseszett zebránál, viszont nekem már rohadtul mehetnékem volt, úgyhogy minden-mindegy alapon eldöntöttem, hogy én most átmegyek ezen az úton. Vettem egy nagy levegőt, majd gyorsan kifújtam.

- Gyertek rám bazdmeg - mormoltam magam elé és leléptem a járdáról. És hát nem is én lettem volna, ha sikerül problémamentesen átkelnem egy kurva zebrán, ezért nyilván akkor kellett annak a vadparasztnak százzal száguldania felém, amikor már majdnem átérek. Az a kocsi meg olyan gyorsan jött és olyan közel volt már, hogy totál lefagytam és csak álltam az út közepén, mintha öngyilkos hajlamaim lennének és direkt akarnám, hogy elbasszon egy autó. Ráadásul a lábaim sem voltak hajlandóak engedelmeskedni nekem, hiába akartam megmozdítani őket, hogy elrohanjak onnan. A szívem a torkomban dobogott, a pánik lebénította az egész testemet. Összeszorítottam a szemem és felkészültem a becsapódásra. Már túl közel volt.

Aztán az utolsó pillanatban a csikorgó gumik hangja mellett meghallottam, hogy...

- Vigyázz!

Valami... vagy inkább valaki, erőteljesen az oldalamnak csapódott és elzuhantunk. Fájdalmasan felnyögtem, amikor a fejem koppant a betonon és ez a valaki a hasamba könyökölt.

- Aú - nyöszörögtem.

- Jesszusom, jól vagy? Kis híján meghaltál, még jó, hogy épp mögötted jöttem és... mi az, miért nem szólalsz meg?

- Ah... hasamonh...könyökölsz - nyögtem fel újra, mert rohadtul fájt.

- Basszus! Bocsánat. Gyere, kelj fel.

A kezét nyújtotta, amit készségesen el is fogadtam és hagytam, hogy segítsen felállni.

- Francba New Yorkkal meg a hülye forgalommal - morogtam. - Te jól vagy? - néztem rá most először az arcára. A srác kábé annyi idős lehetett, mint én, talán egy kicsit idősebb. Sötétbarna haja volt kedves, gödröcskés mosolya, nálam úgy egy fejjel magasabb. Hű, jó magas.

- Kutya bajom, de legközelebb ne legyél ilyen felelőtlen, jó? Amúgy Alec vagyok - nyújtott ismét kezet.

- Muszáj volt, különben sosem jutottam volna át - ellenkeztem. - Jungkook.

Elmosolyodott, kivillantva gödröcskéit. - Ha megbocsátasz, nekem most mennem kell. Remélem még összefutunk. Vigyázz magadra! - kacsintott és már ott sem volt. Megcsóváltam a fejem, majd én is elindultam a másik irányba. Most már tényleg nagyon kell az a sör.

Szerencsére a boltban nem voltak túl sokan, úgyhogy nem kellett tolakodnom sehol. Már csak az hiányzott volna, hogy itt is az idegeimre menjenek az emberek... Fogtam a három sörömet meg a rágómat és beálltam a sorba az egyik kasszához, ahol épp egy srác fizetett. Már az előbb is felfigyeltem rá, amikor a gyümölcsöknél láttam válogatni. Olyan furcsa volt. Mármint nem az, hogy idiótán festett vagy valami, mert eléggé jól nézett ki, csak amikor ránéztem, olyan érdekes érzés fogott el, nem is tudnám megmagyarázni. Fekete pulcsi volt rajta, aminek a kapucniját mélyen a szemébe húzta és szájmaszk is volt rajta, szóval az arcát egyáltalán nem láttam, de... hmm. Azt hiszem nekem is volt ilyen pulcsim régebben, csak Jiminnek ad...

- Egy szatyrot tudna adni, kérem?

..tam. A szívem kihagyott egy pillanatra, majd kétszer olyan gyorsan kezdett el dobogni. Nem. Nem, az nem lehet! Az a hang... Győzködtem magamban, hogy forduljon már meg az istenit, hogy láthassak valamit belőle, bármit, amiről rájönnék, hogy ő az, de nem tette. Egyenesen kisétált a boltból.

Idegesen sóhajtottam fel. A francba. Ugyan, még is, hogy lehetett volna ő? Hiszen Szöulban van most is, semmi oka nincs rá, hogy idejöjjön. Már megint képzelődsz Jeon, mondtam már, hogy felejtsd el őt örökre!

To be continued...

#jikook #bts #wattpad

0 notes

jikookblom-blog · 5 years

Text

Emlékezz Rám! [jikook ff] 3. rész

- Szóval szeretném, ha tudnád, hogy mostantól minden erőmmel azon leszek, hogy elfelejtsem Jimint. Nem fogok róla beszélni, kidobom az összes cuccát, ami nálam maradt és kitörlöm az összes közös fotónkat a telefonomból – fejeztem be a mondókámat az ágyamon ülve Taevel szemben. Tizenöt perce magyaráztam neki, hogy mennyire sajnálom, ahogy viselkedtem, azt is elmondtam neki, hogy igaza volt mindenben és szeretném, ha nem haragudna rám, mert tényleg megbántam. Az elejétől fogva egy szót sem szólt közbe, néma csendben ült, amíg én lehajtott fejjel mondtam a mondókám, most azonban – bár félve, de – felnéztem rá, mert már a végére értem és még mindig nem szólt egy szót sem. Tartottam tőle, hogy még mindig mérges rám és azért nem mond semmit, ám amikor rápillantottam egy hatalmas vigyor terült szét az arcán, minek hatására nekem is muszáj volt elmosolyodnom.

- Gondolkodtál már azon, amit mondtam? – szólalt meg hirtelen. – Tudod, hogy nézd más szemszögből a dolgokat.

Értetetlenül néztem rá. Mi? Én azt hittem, erre gondolt, hogy verjem ki Chimet a fejemből.

- Nem erre céloztál? Hogy ki kell törölnöm Jimint az életemből?

- Nem – rázta meg a fejét, mire ezüstös haja ide-oda ugrált – valami másra gondoltam, ami már nagyon régóta itt van az orrod előtt, csak nem veszed észre.

Töprengve pásztáztam a földet, de semmi nem jutott eszembe. Mit nem veszek észre?

- Ahj nem segítenél egy kicsit? Fogalmam sincs, mire gondolsz.

Ahogy ráemeltem tekintetem, megvillant a szeme és a következő pillanatban már csak azt vettem észre, hogy az orra csaknem súrolja enyémet. Hátrahőköltem és egy picit zavarba jöttem, mert totál nem értettem a helyzetet. Lenézett a számra, megnyalta ajkait miközben sötétbarna szeme már szinte fekete volt.

- Megmutassam? – súgta, majd válaszomat meg se várva számra tapadt. Kikerekedett a szemem és teljesen lefagytam. Nem értettem, miért történik ez. Az előbb még éppen arról beszéltem, hogy el kell felejtenem Jimint, aki nem mellesleg a szerelmem, erre ez az idióta megcsókol?

Megéreztem, ahogy nyelvével végigsimít alsó ajkamon, mire észbe kaptam és gyorsan ellöktem magamtól.

- Jézusom Taehyung, normális vagy?! – kiabáltam, majd beletöröltem a számat a pizsamám ujjába. – Fúj ember! Te meg vagy zakkanva.

Csalódottan méregetett sötét szemeivel, majd gúnyosan megszólalt:

- Bezzeg a kis Jiminkéddel nem volt undorító smárolni – forgatta meg szemeit, azzal otthagyott a szobámban, totálisan ledöbbenve az eseményektől. Erre azért nem számítottam.

Hallottam a bejárati ajtó csapódását, mire feleszméltem és nagyot sóhajtva dőltem be az ágyba. Túl sok ez nekem.

Ahogy kezdtem lenyugodni és kezdeti dühöm is elpárolgott, lassacskán sikerült megértenem mindent. Legalábbis remélem. Íme, az elméletem: Taehyung már valószínűleg régóta szerelmes belém, ezért lett mindig ingerült és féltékeny, amikor Jiminről volt szó, ami valljuk be, elég sokszor megesett. Mivel az itt töltött idők során a legjobb barátommá vált, nagyon szoros érzelmek kötnek hozzá, így – számomra – természetes dolog volt, hogy nagyon közvetlenül viselkedjek vele. Gondolok itt ölelésre, együtt alvásra hasonlók, de nagy esély van rá, hogy ő félreértelmezte a jeleket, és ezért azt hitte, van esélye nálam, amire csak rásegített a mai beszédem Jimin elfelejtéséről.

Szóval ez volt mindvégig az orrom előtt, amit nem vettem észre! Most már ugyan értem, mi folyik itt, de nem tudom, hogyan viszonyuljak ehhez az egész szituációhoz. Taehyung szeret, és én is őt, de csak, mint barátot. Nekem Jimin a szerelmem. Vagyis nem. Nem! Jimin a múlt, Tae a jelen. Várjunk Tae a jelen? Dehogyis! Tae… a legjobb barátom, de semmi több. Így van! Legjobb barátok örökre. Igaz, hogy nagyon jól néz ki és fantasztikus belsővel rendelkezik, mindig segít nekem, ha kérem, kedves, odafigyelő és nagyon szexi a hangja, de… Jimin. Mi van? Jesszus, dehogy!

Na jó, kezd megfájdulni a fejem. Hasamra gördülve belefúrom a fejem a párnámba és üvöltök egyet, hogy kijöjjenek az idióta gondolatok a fejemből, de nyilván nem segít. Miért gondolkodok Taehyungon? Épp az előbb bántottam meg a hülye kirohanásommal, inkább bűntudatom kéne, hogy legyen, ehelyett az izgató, mély hangjára gondolok, meg Jimin formás seggére. Te jó ég. Valami komoly baj van velem, az biztos.

Kicammogok a konyhába, hogy igyak egy pohár vizet, ami talán majd lehűti az agyam (nem tudom amúgy, miért hűtené le), amikor meglátok egy sárga lapocskát a frigón.

„Sajnálom, nem kellett volna. Holnap beszélünk. Tae.”

Egy húzásra legurítottam a vizet, mintha csak alkohol lenne, majd a poharat a konyhapultra csapva gyűrtem össze a kis papírkát. Úgy döntöttem, nem foglalkozom sem vele, sem Jiminnel. Mostantól szépen a sulira koncentrálok és a dolgok majd szépen maguktól megoldódnak.

Aha, inkább csak bonyolódtak…

To be continued...

#jikook #jungkook #jimin #bts #ff

2 notes · View notes

jikookblom-blog · 5 years

Text

Emlékezz Rám! [jikook ff] 2. rész

Puffogva sétáltam hyungom mellett hazafelé, miután Tae kirakott minket.

- Szerinted igaza van? - szólaltam meg sétánk alatt most először.

- Jungkook - sóhajtott fel - te is tudod, hogy igaza van.

Nem válaszoltam semmit, csak számat rágcsálva rugdostam egy követ magam előtt. Persze, hogy tudom, hogy igaza van, és teljesen jogosan mondja ezt, de ő is nézhetné egy kicsit az én szemszögemből a dolgokat. Azt hiszi, olyan könnyű elszakadnom Jimintől? Jó, mondjuk már két éve élek itt, de hát két év az kevés nem? Nem értem miért akadt ki ennyire.

"Csak egy kicsit kéne más szemszögből nézned a dolgokat, hogy rájöjj valamire, ami talán megváltoztatná az életed!"

- Mire célzott ezzel? - suttogtam, amikor már a liftben álltunk.

- Mi?

- Azt mondta, hogy csak egy kicsit kéne más szemszögből néznem a dolgokat és rájönnék valamire, ami megváltoztathatná az életem - magyaráztam idegesen. - De mire??

Amikor nem válaszolt ránéztem, de csak szótlanul bámulta a földet és idegesen dobogott a lábával.

Összeszűkítettem a szemem és rászegeztem a mutatóujjam.

- Te tudsz valamit!

- Talán... De, ha azt hiszed, hogy bármit is mondani fogok jobb, ha beletörődsz, mert nem. Majd ő beszél róla, ha úgy érzi.

Idegesen fújtattam egyet.

- Remek! A két legjobb barátom közül egyik sem áll mellém.

- Ez nem igaz! - lépett ki Hobi a liftből és a lakásom felé vette az irányt. - Tudod, hogy mindig kiállok melletted, ha úgy van, de ebben most nincs igazad.

Tudom, de makacs vagyok és utálom, hogy nincs igazam.

- Csak járj nyitott szemmel!

Miért ilyen titokzatos ma mindenki?

Megadóan bólintottam, mintha értenem, miről beszél. Jobbnak láttam, ha hanyagoljuk ezt a témát egy időre.

A nap hátra lévő részében Jimin egyik régi pólójában fetrengtem az ágyamon (aminek sajnos már nem volt meg az illata) és zenét hallgattam, miközben Hoseok nálam lebzselt. Lassan lakbért kéne kérnem tőle.

Éppen az új koreómhoz keresgéltem zenét, amit majd a félévi vizsgán kell bemutatni, amikor jelzett a telóm, hogy üzenetem érkezett. Nagyot sóhajtva arrébb raktam a laptopom és elcsoszogtam az asztalomhoz, pont akkor, amikor Hoseok úgy döntött, hogy ő most szépen beront a szobámba, mint egy vadállat és jól pofán csap az ajtóval.

- Aúú bazdmeg, ezt most miért kellett? – kaptam a kezem az arcomhoz hátratántorodva, mire Hoseok ijedten ugrott oda hozzám.

- Úristen Jungkook, jól vagy?

- Kurva életbe – nyöszörögtem – ez gecire fáj!

- Nagyon sajnálom – kezdte tapogatni az arcomat, majd nyomkodni, ami még jobban fájt.

- Baszki, ezzel nem segítesz ám – csattantam fel idegesen.

- Jól van, bocsi, csak ne káromkodj már légy szíves.

Bevezetett a fürdőbe, ahol a tükörbe nézve megláttam egy hatalmas, piros foltot az arcom jobb oldalán, ami szép lassan kezdett belilulni és feldagadni.

- Bassza meg, ez egyre nagyobb! – kiáltottam fel, mire a hyung mérgesen nézett rám.

- Mondtam már, hogy ne káromkodj, nem oldasz meg vele semmit!

- Nem beszélnék így, ha nem basztál volna arcon az ajtóval.

- …Inkább gyere, tegyünk rá jeget.

Visszamentem a szobámba és az asztalról felkapva a telefonom ültem le az ágyra, és amíg vártam Hobit, hogy visszatérjen a jéggel, kíváncsian nyitottam meg a messengert, ahova folyamatosan érkeztek az üzenetek. A táncos csoportba írtak.

Jay

Halljátoooooook

Cara

Neeeeem

Brian

Mi van?

Hoseok

Mi történt?

Jay

Emlékeztek még Johnra?

Alice

A portásra, aki a múlt hónapban felmondott?

Cara

Arra a srácra egyel felettünk, aki olyan jól tud színészkedni?

Jay

Nem, hanem a pasas, aki tavaly volt nálunk gyakornok. Tudjátok, a colos, aki tánctanár akart lenni, ezért nálunk segédkezett

Alice

Ja, én vágom

Brian

Mi van vele?

Jay

Vele semmi, de állítólag idén, a második szemesztertől megint kapunk egyet, aki ráadásul velünk egykorú

Cara

Úúú, én nagyon kíváncsi vagyok rá

Fiú vagy lány?

Írtam be a csoportba én is, amikor már Hobi is a szobában volt és elmeséltem neki, hogy miről van szó. Az arcomra szorítottam a konyharuhába tekert fagyasztott valamit és kíváncsian vártam Jay válaszát. Remélem, valami normális ember jön, mert ez a John tavaly katasztrófa volt.

Jay

Elvileg srác jön és úgy hallottam, hogy eszméletlenül jól táncol

Alice

*-*

- Hát, igazából nekem mindegy, hogy fiú vagy lány meg, hogy hány éves, csak tudjon táncolni – állt fel Hobi az ágyról, hogy nyújtózkodjon egyet. Egyetértően bólogattam, majd én is feltápászkodtam, hogy kikísérjem. Legalábbis remélem, hogy épp távozni készül.

- Amúgy… - fordult hirtelen felém, miközben én próbáltam a bejárati ajtó felé terelgetni.

- Hmm?

- Miért kötekedsz folyton Taevel amikor tudod, hogy igaza van? – torpant meg az ajtó előtt. – Tudod, a Jimines ügyben.

Felsóhajtottam.

- Hyung, azt hittem, ezt a témát már lezártuk.

- Igen, de… csak nem akarom, hogy feszkó legyen, és ő csak jót akar neked. Gondold át – mondta, majd kilépett a lakásból.

Szememet forgatva csuktam be utána az ajtót, aztán ismét a szobám felé vettem az irányt, hogy folytassam a zenekeresést. A csoportba még mindig a leendő tanársegédünkről beszélgettek, de engem nem igazán érdekelt, nem értem miért izgatják fel magukat a témán.

Ledőltem az ágyra és rákattintottam az első zenére, amit kidobott a youtube ajánlásnak. Behunytam a szemem és csak a zenére koncentráltam. Lendületes volt, dinamikus és felpezsdült tőle a vérem. Azonnal beleszerettem. Már nyomtam is volna rá a megosztás gombra, hogy elküldjem Taenek, amikor eszembe jutott, én most haragszom rá… vagyis ő rám. Részletkérdés. Frusztráltan felsóhajtottam, majd a laptopot arrébb dobva indultam el a fürdőbe, hogy lezuhanyozzak, mert az mindig kitisztítja egy kicsit a fejem.

Amíg a forró víz alatt áztattam magam volt időm alaposan átgondolni azokat, amiket Taehyung mondott délelőtt. Valóban, már két éve eljöttünk otthonról – még ha akaratomon kívül is – új életet kezdtem, új barátokat szereztem és New York egyik legmenőbb egyetemére járok. Rájöttem, hogy ha Jimin még mindig szeretne, már utánam jött volna. Fél lábbal már beléptünk a nagy betűs életbe, nem vagyok már a szüleim fennhatósága alatt és oda utazgathatnék, ahová csak akarnék. Jimin is megtehetné, de nem teszi. Valószínűleg már túllépett rajtam és már csak egy szép emlék vagyok számára és bár fájt a gondolat tudtam, hogy nekem is ezt kell tennem, ha boldog akarok lenni. Viszont először bocsánatot kell kérnem Taetől. Holnap délelőtt át is megyek hozzá, és ha kell, térden állva fogok esedezni neki.

Hasonlóan elszánt gondolatokkal tekertem magam köré a törülközőm és a Jimin nélküli jövőmet tervezgetve léptem be a szobámba, hogy felöltözzek, de az ajtóban meg is torpantam ugyanis nem más, mint Taehyung fetrengett az ágyamon és a laptopomon hallgatta a zenét, amit még tussolás előtt szúrtam ki magamnak koreómhoz. Döbbenten álltam az ajtóban és nem értettem, hogy mit keres itt. Most akkor mégse haragszik? Ám ő ahelyett, hogy magyarázkodni kezdett volna, lazán lecsapta a laptopom fedelét, majd felállt és egy halvány mosollyal az arcán így szólt:

- Jó szám!

To be continued...

#jikook #bts #magyar #ff #fanfiction

5 notes · View notes

jikookblom-blog · 5 years

Photo

Angel :’)

#jungkook

1K notes · View notes

jikookblom-blog · 5 years

Text

Emlékezz Rám! [jikook ff] 1. rész

- Taehyung mi lenne, ha végre egyszer kopognál azon a kibaszott ajtón?? - üvöltöttem ki a szobámból, amikor meghallottam, hogy valaki a konyhában kotorászik. Mivel egyedül élek, valószínűleg nem anyám nyitogatja a hűtőszekrényem, eszi meg a kajám és járkál kedvére a házamban.

- Majd átadom neki - dugta be az ajtón a vigyorgó fejét Hoseok. Na, itt a másik! Ezek ketten az elmúlt két évben szó szerint megőrjítettek. Miután letelepedtünk New Yorkban, a szüleim vettek nekem egy modern lakást egy panelba, hogy majd, ha egyetemre kerülök, egyedül élhessek. A középiskolát szerencsére sikeresen be tudtam itt fejezni és utána úgy döntöttem, beiratkozok egy művészeti egyetemre, tánc és ének szakon. Mindig is érdekelt az éneklés, táncolni is valamennyire jól tudtam, így teljesen biztos voltam benne, hogy ezt akarom csinálni.

Mondhatnám, hogy hamar megszoktam az új életem, de nem. Szörnyen hiányzott Jimin, és idegesített a sok amerikai, akiknek kinyalják a seggüket és azt hiszik, övék a világ.

A nyelvvel nem volt gondom, mert otthon kötelező volt tanulni, így az angolul kommunikálás meg sem kottyant. Eleinte nagyon magányosnak éreztem magam, az új középiskolában nem is voltak barátaim, én voltam a fekete bárány, akit mindig lebuziztak mert ázsiai vagyok. Aztán az egyetemen kellemes csalódás ért, amikor láttam, hogy elég sok koreai van, aki ösztöndíjjal került be. Itt találkoztam Hobival és Taevel. Egymást lökdösve, nevetgélve jöttek be az első táncórára, és amikor látták, hogy egyedül ülök, mellém vetődtek és rögtön jóba lettünk. Persze akkor még nem tudtam, mekkora állatok.

- Húzz már kifelé, most keltem fel! - dörrentem rá mérgesen, mire kuncogva tette, amit kértem. Mostanában folyton morcos vagyok, mert újra Jiminnel kezdtem álmodni. Amikor megismertem ezt a két majmot, rögtön arra gondoltam, hogy ő is nagyon kedvelné őket.

Jimin, Jimin, Jimin, Jimin. Mindig csak ő jár a fejembe. Tae szerint nagyon nem egészséges, hogy ennyire nem tudok tőle elszakadni, de szerintem meg teljesen normális, ezért sokszor vitáztunk már, de hát nem tehetek róla, hogy szeretem! Vajon ő hamar kiheverte a szakítást?

- Jungkook, arra még nem gondoltál, hogy ez lehet, hogy a sors akarata? - kérdezte egyik nap Taehyung, egy újabb vitánk közepén.

- Hogy érted?

- Úgy, hogy valószínűleg okkal történt minden! Valószínűleg nem Jimint szánta neked a sors és azért kellett eljönnöd, mert itt van az az ember, akibe majd annyira beleszeretsz, hogy képes lennél meghalni érte.

A gond csak az volt, hogy ez már megtörtént, és az az ember nem volt itt velem.

Dühösen csörtettem ki a szobámból egyenesen a nappaliba, ahol Hoseok chipset rágcsálva fetrengett a kanapén a tv-t kapcsolgatva. Ki a franc eszik reggel kilenckor chipset??

Fújtatva dobtam le magam mellé, fejemben Tae szavaival. Hagyja már azt a hülye sorsot! Én tudom, hogy mit érzek, én tudom, hogy milyen mély kapocs volt köztünk és biztos vagyok benne, hogy ha létezik Isten, akkor minket egymásnak teremtett.

- És ha rosszul tudod? - motoszkált egy kis hang a fejemben. Ez Jimin hangja?

Ijedten fordultam Hobi felé.

- Hyung, azt hiszem, kezdek megőrülni!

- Mi van? - csámcsogott.

- Jimin hangját hallom a fejembe! Hozzám beszél!

Egy pillanatra lefagyott, de aztán sikerült össze szednie magát. Megrázta a fejét és kikapcsolta a tv-t, majd felrángatott a kanapéról és az ajtó felé kezdett húzni valamit magyarázva, de nem igazán figyeltem rá.

- Várj már hyung, még mindig pizsamába vagyok! Hova akarsz egyáltalán menni?

- Taehyunghoz.

- Taehez? Minek? - indultam meg a szobám felé, hogy normálisan felöltözzek.

- Mert neki biztos van valami jó ötlete, ami segíteni fog - követett.

- Hozza ide Jimint és meg lesz oldva - motyogtam az orrom alatt, miközben a szekrényben kotorásztam egy fehér póló után.

- Mit mondtál?

- Semmit.

[...]

Unottan álldogáltunk Taehyung ajtaja előtt, arra várva, hogy végre beengedjen minket. Nem is értem, minek jöttünk ide. Semmi kedvem megint veszekedni vele.

- Mi van? - nyitott ajtót egy szál köntösben és egy bögre valamivel a kezében. Neked is szia...

Szemforgatva léptem el mellette, hogy a nappalijába menjek, miközben Hoseok felvázolta neki, a helyzetet. Karba tett kézzel ültem a kanapén és erősen koncentráltam, hogy újra meghalljam Jimint a fejemben. Ha egyszer már sikerült, többször is fog nem?

Becsuktam a szemem és elképzeltem magam előtt pufók arcát, cuki szemeit és angyali mosolyát.

- Jimin?

Semmi.

- Hallasz picim?

- Most mit csinál? - hallottam a közelből Tae suttogását, de sokkal jobban lekötött az, hogy kapcsolatba lépjek Jiminnel.

- Nem tudom, de elég ijesztő így.

Na jó, Jeongguk, ne legyél hülye, nyilván nem tudsz vele telepatikusan kommunikálni.

Azt hiszem, tényleg kezdek begolyózni.

- Aha, szerintem is - megint Tae - mintha aludna, vagy nem is tudom...

- Abba hagynátok végre?? - csattantam fel és mérgesen néztem rájuk, mire Hobi elhúzta a száját.

- Abba hagynánk, ha nem viselkednél úgy, mint egy idióta - forgatta meg szemeit Taehyung. Miért mindig ilyen lekezelő, amikor Jiminről van szó?

Mérgesen fújtattam egyet.

- Rátérhetnénk végre a lényegre, ha már ez miatt idejöttünk?

- Azt hiszed, nekem olyan rohadt sok kedvem van pátyolgatni a lelkedet? Két éve hallgatom a nyávogásodat, hogy jaj Jimin így, Jimin úgy! Már a faszom ki van az egész önsajnálatodból!

Megszeppenve néztem rá, ekkora kirohanásra azért nem számítottam. Már nyitottam volna a számat, hogy ellent mondjak neki, de belém fojtotta szót:

- Meghallgattalak, elmondtam a véleményem, de te csesztél rá! Akkor minek kérsz segítséget, ha úgy is szarsz a véleményemre? Szerinted én majd kicsattanok a boldogságtól, amikor azt hallgatom, hogy mennyire szerelmes vagy Jiminbe? Csak egy kicsit kéne más szemszögből nézned a dolgokat, hogy rájöjj valamire, ami talán megváltoztatná az életed. Tudom, hogy te arra vársz, hogy Jimin majd az egyik pillanatban csak úgy felbukkan, aztán boldogan éltek, míg meg nem haltok, de annyira naiv vagy Jungkook! Fogd már fel végre, hogy soha többé nem fogtok találkozni! A ti történetetek véget ért. Ideje kihúznod a fejed a seggedből és elkezdened élni az életed! Jimin nélkül.

Ledöbbentem. Egyrészt fájt amit mondott, másrészt viszont tudtam, hogy igaza volt.

- Most pedig menj haza. Neked is, és nekem is gondolkoznunk kell - kezdett az ajtó felé terelni.

Meg akartam szólalni, el akartam neki mondani, hogy igaza van és sajnálom, hogy állandóan őt nyaggattam a siránkozásommal, de nem tudtam.Megfordultam és kiléptem az ajtón.

To be continued...

#jikook

3 notes · View notes

jikookblom-blog · 5 years

Text

Emlékezz Rám! [jikook ff] Prológus 2/2

Jimin ott állt a lépcső alján esetlenül, felpuffadt arccal az alvástól. Haja össze-vissza állt, pizsama felsője kissé elcsúszott rajta és én arra gondoltam, hogy ő a legaranyosabb teremtés a világon. Aki egy hét múlva már nem az enyém... A torkom össze szorult és nem tudtam mit tegyek.

Chim lelépett a legalsó lépcsőfokról, majd lassan felénk kezdett lépkedni. Minden egyes lépésnél egyre jobban gyűltek a könnyek a szemembe, míg végül már alig láttam tőlük. Megállt előttem és remegő hanggal megszólalt:

- Jungkook...ké-kérlek mondd, hogy ez...hogy ez nem igaz - eresztette útjára a szeme sarkában ülő könnycseppet. Két kezem közé fogtam az arcát, de, ha akartam volna se tudtam volna megszólalni, hiszen a torkomban lévő hatalmas gombóc és a sírás folytogató érzése megakadályozott ebben.

Most mit csináljak? Hogy magyarázzam meg neki?

Hüvelykujjammal simogattam az arcát, miközben könnyeim folyamatosan csorogtak az arcomon. Jimin ráfogott mindkét csuklómra és vörös szemekkel pásztázott.

- Kérlek, mondj már valamit! - sírta el magát, mire a szívem szakadt meg érte.

- Annyira szeretlek Jimin! - zokogtam fel én is, majd szorosan átöleltem. Olyan erősen kapaszkodott belém, hogy alig kaptam levegőt, de jelen pillanatban az sem érdekelt volna, ha megfulladok, csak ne engedjen el. Most jobban szükségem van rá, mint valaha.

Fogalmam sincs mennyi ideje állhattunk ott, amikor Jimin kicsit kezdett megnyugodni és már csak szipogva bújt bele a pulcsimba, amit már teljesen eláztatott könnyeivel. Nyomtam egy puszit a fejére, majd miután óvatosan eltoltam magamtól és egy mosolyt erőltettem az arcomra, a szüleire néztem.

- Itt maradhatok mára? Nem bírok most anyáékkal egy légtérbe lenni.

- Persze kincsem - mosolygott rám Jimom szomorúan és megsimogatta a fejem. - Mi most magatokra hagyunk titeket, hogy tudjatok beszélgetni.

Vissza fordultam Jiminhez és egy apró puszit nyomva a szájára magam után húztam az emeletre, egyenesen a szobájába.

Leültem az ágyra és az ölembe húztam magammal szembe, ő pedig szó nélkül bújt a nyakamba. Szorosan átöleltem, majd nem sokkal később megéreztem forró könnyeit lefolyni a nyakamon, amit halk szipogása követett. Úgy fáj, hogy ezt kell tennem vele, de nincs más választásom. Amit a szüleim eltervelnek az úgy is lesz, nem lehet ellenkezni. Ez mindig is így volt.

Gyengéden simiztem a hátát, míg próbáltam nem pislogni, hogy a könnyeim a helyén maradjanak. Legalább az egyikünk maradjon erős. A sírása felerősödött, a teste egyre jobban rázkódott és alig kapott levegőt miközben kezeivel görcsösen kapaszkodott a nyakamba. Kezdtem megijedni, hogy meg fog fulladni, ezért gyorsan eltoltam magamtól annyira, hogy a szemeibe tudjak nézni és két kezem közé fogva pufi arcát kezdtem csitítgatni.

- Shh! Semmi baj, ne sírj Picim! Itt vagyok. - Simogattam és apró puszikkal leptem be egész arcát, miközben megnyugtató szavakat duruzsoltam neki, de mindhiába. Kétségbeesetten kapkodta a levegőt és még mindig szüntelenül folytak a könnyei.

Francba!

Szorosan magamhoz öleltem és ringatni kezdtem az ölembe valami lágy dallamot dúdolva, hátha ez segít neki lenyugodni. Mindig is imádta a zenét, ahogy a táncot is. Kis kora óta jár jazztáncra, még egyetlen alkalmat sem hagyott ki és szerintem egyáltalán nem túlzok, ha azt mondom, hogy ő a legjobb, akit valaha láttam.

Miközben halkan énekelgettem és cirógattam a hátát, szépen lassan abba hagyta a sírást és egyenletesen szuszogott a karomban. Elaludt. Óvatosan lefektettem az ágyba, betakartam és lecsókoltam a szempilláján csücsülő magányos kis könnycseppet, majd bebújtam mellé és csak néztem őt. Arca vörös volt a sírástól és a szokásosnál is pufibb, de így csak még aranyosabb volt, mint általában. Előre hajoltam, hogy nyomjak egy puszit az orrára, amikor éreztem, hogy a telefon rezeg a zsebembe. Aprót sóhajtva vettem elő, hogy megnézzem ki az, de amint megláttam, hogy anya írt egyből felment az agyvizem.

Anya Hol vagy???

Dühösen pötyögtem be a választ.

Jungkook Nem mindegy? Nemsokára úgy is Amerikába🙄

Anya Jeongguk azonnal mondd meg, hogy hol vagy!!!

Jungkook Jiminnél. Itt alszok.

Anya Megengedtem?!

Jungkook Leszarom

Szem forgatva dobtam az éjjeli szekrényre a telefont miután lenémítottam azt. Kurvára nem érdekelnek most. Tönkre tették az életemet aztán úgy csinálnak, mintha ez teljesen természetes dolog lenne és én vagyok a rossz, amiért kiakadok. Pff...

Vissza fordultam Jiminhez és megsimogattam az arcát. Nem tudom, hogy fogom kibírni nélküle. Egyszerűen olyan senkinek érzem magam, ha nincs velem, hogy valószínűleg depressziós leszek és meg ölöm magam. Na jó Jungkook, még csak ne is gondolj ilyesmire.

Nyomtam egy lágy puszit a homlokára, mire mocorogni kezdett és szorosan hozzám bújt. Annyira imádom!

[...]

Arra ébredtem, hogy valaki megsimogatja a fejem. Nagy nehezen kinyitottam a szemem és Jimom szomorú mosolyával találtam szembe magam.

- Kész az ebéd, ideje felkelni álomszuszékok!

- Nem akaroooook - nyöszörögtem, és még szorosabban magamhoz öleltem a még alvó Jimint.

- A kedvencedet csináltam - suttogta a fülembe, mire azonnal kipattantam az ágyból. Hirtelen mocorgásom páromat is fel keltette, aki most már érdeklődve és még álmosan nézett rám.

- Miért ugrálsz? - ásított egy hatalmasat.

- Gyere Szívem, bibimbap az ebéd! - kezdtem el kifelé ráncigálni, de nem igazán akarta mozgósítani magát, ezért gondoltam egyet és felkaptam a vállamra. Nem törődve lányos sikítozásával és Jimom nevetésével indultam meg a konyha felé, miközben a fejemben csak az a szó villogott, hogy BIBIMBAP!

Ha valaki megkérdezné tőlem, hogy mennyire szeretem, azt válaszolnám, hogy majdnem annyira, mint Jimint. Ez azért elég durva, mert Chimet még a saját életemnél is jobban szeretem.

[...]

- Jimom, fantasztikus volt az ebéd, köszönöm - öleltem meg őt ebéd után.

- Ugyan Jungkook, ne köszönd - mosolygott rám ismét szomorúan - Inkább menj és nézd meg Jimint. Nincs jól.

Persze, hogy nincs jól! Hogy is lenne? Látom rajta, hogy iszonyúan fáj neki, de próbálja palástolni. Az arcán ott ül a hamis mosolya és úgy csinál, mintha minden a legnagyobb rendben lenne, de közben belülről felemészti a fájdalom és a szomorúság. Ahogy engem is.

- Tudom. Ugyan azt érzem, mint ő - néztem komolyan a szemébe, mire csak bólintott egyet és el fordult, hogy ne lássam a könnyeit.

- Menj fel hozzá, szüksége van rád. Jobban, mint valaha!

Szó nélkül mentem fel a lépcsőn, miközben próbáltam nem elbőgni magam megint. Most erősnek kell lennem! De a fenébe is, nem tudok!

Sírva rohantam be Jimin szobájába, ahol ő az ágy szélén volt össze kuporodva nekem háttal, és szipogva bújt bele a takarójába. Olyan védtelennek és kicsinek tűnt így, hogy a szívem össze szorult a látványára. Annyira fáj, hogy miattam szenved! Bebújtam mögé és erősen magamhoz szorítottam. Ő volt a kis kifli, én meg a nagy kifli. Bárcsak valahogy ellent mondhatnék a szüleimnek! Elmennénk ketten Jiminnel, jó messzire mindenki elől, hogy ne találjanak meg és akkor nem tudnak minket szétválasztani.

Némán rázkódó testtel fúrtam a fejem a nyakába, miközben olyan erősen préseltem magamhoz kicsi testét, hogy már remegtek az izmaim, de szerencsére nem panaszkodott, amiért nagyon hálás voltam.

- Szeretlek - suttogtam a fülébe, mire még jobban zokogni kezdett.

[...]

A héten már be se tettük a lábunkat az iskolába, én azért, mert fölösleges lett volna, Jimin meg minden idejét velem akarta tölteni, ezért kamu betegséggel kiíratta magát egész hétre. Még jó, hogy a nagybátyja az orvosa...

Mindenféle helyre elmentünk, moziztunk, vidámparkba voltunk, étterembe ettünk, vagy csak kézen fogva sétálgattunk egy parkba, miközben próbáltunk nem arra gondolni, hogy már csak pár napunk van együtt. Ezek a boldog pillanatok, ha csak részben is, de képesek voltak elnyomni a szomorúságot és a fájdalmat, ami belénk költözött. Minden estét együtt töltöttünk és egy percre se váltunk el.

Anyáékkal rengeteget veszekedtem én is és Jimin szülei is, de nem voltak hajlandóak változtatni a döntésükön. Ugyan azt mondták nekik is, mint nekem is, hogy ez csak egy fellángolás, ami előbb-utóbb úgyis elmúlt volna és azzal, hogy engem is magukkal visznek, csak jót tesznek. Nyilván ezt olyan kegyetlenül vágták az arcukba, hogy nem csak Jimin hanem Jimom is elsírta magát. Ez volt kedden, most pedig már szombat este van. Azóta egy szót nem beszéltem anyáékkal és egy darabig még nem is tervezem, hogy fogok, mert rohadtul nem érdemlik meg még csak azt sem, hogy egyáltalán rájuk nézzek.

- Jungkook figyelsz te rám? - lökött oldalba Jimin, kizökkentve gondolatmenetemből. Az ágyamon ültünk és elvileg pakolnunk kellett volna a ruháimat bőröndökbe, mert holnap délután indul a gépünk, de azon kívül, hogy kinyitottuk a szekrényt nem igazán csináltunk semmit. Jimin pont valami sárkányos meséről beszélt nekem, amit az anyukájával nézett, amikor elkalandoztam.

- Ja, figyelek - hazudtam, mire egyik szemöldökét felvonta és karba tette a kezét.

- Tényleg? Akkor mit mondtam?

Bakker.

- Ömm... Hát volt az a sárkány meg... - erősen gondolkodtam, hogy bármi is eszembe jusson a meséről, de teljes homály volt az egész.

- Inkább hagyjuk ezt mielőtt még felrobban az agyad a megerőltetéstől, tudom, hogy nem figyeltél - forgatta meg szemeit. Sértetten néztem rá, mire csak kacsintott egyet és az ágytámlához mászott. Neki dőlt a párnáknak és lábait széttéve olyan kihívóan nézett rám, hogy elakadt a szavam. Egy perccel ezelőtt még a sárkányos cuccról mesélt boldogan, most meg olyan szexi pillantásokkal illet, hogy a farkam egy pillanat alatt életre kel. A vérem azonnal felpezsdült és melegem lett, ezért gyorsan lekaptam a pólómat. Ajkamat megnyalva másztam be lábai közé és félig lehunyt pillákkal néztem mélyen a szemébe. Mutató ujját számra helyezte és vággyal teli tekintettel kezdte el iszonyatos lassúsággal húzni le ujját a nyakamon keresztül felsőtestemig. Megremegtem és egy apró sóhaj hagyta el a számat. Behunytam a szemem, ahogy simogatni kezdte kockáimat és ajkamra hajolt, hogy ugyanazt az utat tegye meg szájával is, amit az előbb ujjával. Lejjebb csúszva hasamra adott nyálas puszikat, miközben a hátamat simogatta és néha homorított, hogy már kemény férfiasságomhoz dörgölje magát.

- Ahh Jimin - nyögtem fel, amikor szívni kezdte a bőrt hasamon. Állánál fogva feljebb emeltem fejét, hogy megcsókolhassam, de még mielőtt össze érhetett volna a szánk, elrántotta a fejét egy pimasz mosollyal kísérve és még több nyomot hagyott rajtam.

- Nehm gondolodh, hogy egy kicsit phimasz vagy ma? - nyögdécseltem folyamatosan csodálatos nyelvétől. Hirtelen felülkerekedett rajtam és fordított helyzetünkön, így már alatta feküdtem kissé megszeppenve, míg ő győztes mosollyal az arcán csücsült rajtam.

- Nem - nézett rám kacéran, majd elkezdte lehámozni magáról a pólóját. Na végre! Már eléggé zavarta a szememet... Elhajította a ruhadarabot és mohón ajkaimra hajolt, hogy hajamba túrva szenvedélyes csókban részesítsen. Éhesen faltam telt ajkait, nyelvemet is bevetve a játékba, míg ő folyamatosan simogatta testem mindenhol. Elmélyülten játszottam vele, hol megszívogattam, hol pedig gyengéden harapdáltam alsó ajkát, amikor a semmiből megéreztem kezét a farkamon. Belenyögtem a szájába és lihegni kezdtem, ahogy ütemesen masszírozni kezdett a ruhán keresztül.

A nadrágom már úgy szorított, mint a kurva élet, lassan félő volt, hogy átszakad, de Jimin még véletlenül se vette volna le rólam, csak vigyorogva nézte, ahogy szenvedek, miközben nyakamat csókolgatta és néha rászorított már lüktető férfiasságomra.

- Ne kínhozz - sziszegtem, ahogy megéreztem kibuggyanni az első cseppecskét.

- Hmm - hümmögött bele nyakamba, végig nyalva azon, mire megremegtem.

Na jó, ebből elég! Hajába markolva hátra rántottam fejét és állkapcsába haraptam, majd vágytól túlfűtött hangon fülébe suttogtam:

- Most leveszhed szépen a nadrághom, vagy szanaszét rephesztem a csinos kis segghed.

- Ah és ha nem akarom? - sóhajtozott, amint végig harapdáltam nyakát, majd kezét levezettem a nadrágom vonalához.

Ajkát beharapva hajolt le mellkasomhoz és apró puszikkal haladt egyre lejjebb, míg oda nem ért a kicsi Kookhoz, aki már nagyon várta, hogy egész közeli beszélgetést folytassanak.

- Tudom, hogy akarod - téptem bele a hajába, majd elfojtottam egy nyögést, ugyanis Jimin csókolgatni kezdett alsómon keresztül. Csak azért se veszi le!

Megelégelve tétlenségét, gyorsan lerántottam magamról a boxert, majd miután őt is megfosztottam maradék ruháitól, fölé kerekedtem, hogy egy lassú, szenvedélyes csókban részesítsem. Igyekeztem beleadni mindent, hogy érezze, mennyire szeretem és, mennyire fáj, hogy el kell szakadnunk egymástól valószínűleg örökre.

A csók megszakítása nélkül nyúltam le már javában meredező farkához és miután néhányat pumpáltam rajta, tovább léptem csinos kis fenekéhez. Nyelvemmel feltérképeztem szájának minden zugát, miközben egy ujjamat mozgattam benne, amitől elégedett nyögéseket intézett számba. Egyik kezével hátamat simogatta, míg másikkal fenekemet markolgatta, csókunk pedig úgy tűnt, mintha soha nem lenne vége. Csak sajnos egyszer minden jónak vége van...

Hirtelen elhajolt tőlem, mire kérdőn néztem szemeibe az ujjamat folyamatosan mozgatva.

- Jungkookh...- lihegte a hajamba markolva - ne tökhölj már annyith! Még kettőt!

Aprót bólintottam, majd még két ujjamat bedugtam, így már hárommal tágítottam. Fájdalom jelét kerestem a szemében, de csak színtiszta vágyat láttam bennük, ahogy azt tekergő csípőmozgása és halk nyögései is elárulták. Ajkát beharapva mozgott az ujjaimon egyre erősebben markolva a hajamba, én pedig újra szexi szájára akartam hajolni, hogy megcsókoljam, amikor rámarkolt érte ágaskodó szerszámomra és erősen megszorította azt, mire a meglepettségtől és a váratlanul jött jó érzéstől egy egészen érdekes hang tört fel a torkomból, de Jimin vigyorából ítélve nagyon is tetszett neki, ezért gyorsabban kezdte verni már amúgy is nedves tagom.

Éppen a negyedik ujjamat akartam betolni, hogy még véletlenül se okozzak neki fájdalmat amikor a fő attrakcióra kerül a sor, de lefogta a kezem és mélyen a szemembe nézett.

- Nem kell!

- Jimin, biztos vagy benne, hogy... - egy érzelmes csókkal hallgattatott el.

- Mehet - suttogta. Olyan elszántan nézett rám, hogy ha akartam se tudtam volna nemet mondani neki, mégis óvatosan dugtam be. Hiába feküdtünk már le számtalanszor, az elején mindig gyengéd és odafigyelő voltam, hiszen nem akartam, hogy rossz legyen neki. Egy pillanatra megálltam benne, hogy meg tudjon szokni, de reakciójából ítélve erre semmi szükség nem volt. Lábait azonnal derekam köré fonta, fejét a nyakamba fúrta és hangosan nyögött. Pedig még el sem kezdtem mozogni!

Amint megmozdítottam a csípőm, Jimin beleharapott a vállamba, hogy elfojtson egy kéjes nyögést gondolom, hogy anyáék meg ne hallják, de olyan szinten leszarom őket és a véleményüket jelenleg, hogy akár még a szemük láttára is dugnék Jiminnel. Ahogy éreztem, hogy újra elönt a már sajnos jól ismert düh és szomorúság egyvelege, akaratomon kívül is erősebben, gyorsabban kezdtem mozogni szerelmemben. Bármennyire nem akartam neki fájdalmat okozni, szükségem volt erre a kemény menetre, de szerencsére megértette és mintha ő is arra vágyott volna, hogy ne fogjam vissza magam és engedjem szabadjára a bennem lévő dühös és végtelenül reményvesztett oroszlánt. Észre sem vettem, hogy könnyeim folyamazosan csorogtak az arcomon egyenesen Jiminre, aki még erősebben szorított magához és egyre hangosabban nyögött. Mélyen a szemembe nézett, majd mohón ajkaimra tapadt. Nem hazudok, ha azt mondom, ez volt életem legjobb csókja. A gyomrom görcsbe rándult, a lábujjaim begörbültek és egy adag előváladékot löveltem Jimin testébe. Ebben a csókban az összes ki nem mondott szavunk benne volt, az eddigi életünk, az együtt töltött varázslatos perceink és a szerelmünk. A szerelmünk, ami a valaha történt legcsodálatosabb dolog volt az életemben. Amit soha nem fogok elengedni, mert mindig itt lesz a szívemben, bárhová is sodorjon minket az élet. Mert ő az én életem, és ha szabadjára engedném a szívemből, belehalnék.

Itt már mindketten némán zokogtunk, de nem hagytunk fel a mozgással. Úgy éreztem, ha most megállok mindennek vége és örökre elveszítem őt. Lehetetlenül mélyen mártóztam meg benne olyan erőszakosan mozogva, hogy ha nem pár óra múlva kellett volna elhagynom őt, valószínűleg felpofoztam volna magam, amiért így bántam vele, de a szemébe nézve láttam, hogy legbelső vágyait teljesítettem azzal, hogy őrült sebességre kapcsoltam a tempót.

Amikor éreztem a vég közeledtét, ami hihetetlen erővel igyekezett leteríteni, össze kulcsoltam kezünket és egy utolsó erőteljes lökés után mindketten átadtuk magunkat a gyönyörnek.

- Szheretlekh Jiminh - nyögtem elfúló hangon, miközben belé engedtem élvezetem.

- Én is Jungkook! El sem tudod képzelni mennyire - súgta fülembe, miután ernyedten terültem el apró testén.

Aznap éjjel még háromszor szeretkeztünk. Hol lassan, szenvedélyesen, hol pedig úgy mintha világ vége közeledne, és bármelyik percben meghalhatnánk. Egyszerűen csodálatos volt, ahogy a vele eltöltött éveim is.

[...]

A ház szinte teljesen üres volt a bútorokat leszámítva. Reggel még minden tele volt bőröndökkel és kisebb-nagyobb táskákkal, de már mindent kipakoltak. Anya és apa már a taxiban ültek, míg mi bent búcsúzkodtunk Jiminnel. Szerencsére voltak olyan kedvesek és megengedték. Jimin ragaszkodott hozzá, hogy kikísérjen a reptérre, de megmondtam neki, hogy eszébe se jusson. Így is baromi nehéz az elválás.

Már vagy tíz perce ölelkeztünk halkan pigyeregve, amikor hangosan dudált a taxis, hogy mostmár ideje lenne kivonszolni a seggem. Persze, nem neki tépik ki éppen a szívét...

Nagy nehezen elhúzódtam tőle, hogy két kezem közé tudjam venni pufi arcát és ajkára suttogjak:

- Utolsó kívánság mielőtt elmegyek?

Mivel nem válaszolt, csak szipogva próbálta visszatartani a sírást, így újra rákérdeztem.

- Mit szeretnél picim?

- Ho-hogy... - kapkodott levegő után.

- Hogy?

Felemelte a fejét és könnyáztatta arccal mélyen a szemembe nézett amitől a szívem kifacsarodott.

- Én csak annyit kérek, hogy emlékezz rám! Kérlek Jungkook, soha, de soha ne felejts el, mert én sem foglak téged!

Megcsókoltam.

To be continued...

#jikook

3 notes · View notes

jikookblom-blog · 5 years

Text

Emlékezz Rám! [jikook ff] Prológus1/2

Jungkook

- Elköltözünk.

- Tessék? Mégis hova? Minek?

- Sajnálom Jungkook, de muszáj lesz a munkánk miatt. Tudod, hogy egy ideje már szó volt róla, hogy máshova helyeznek át minket.

- És hova?

- Amerikába...

- Hogy micsoda?? Amerikába? Anya! Apa! Ezt nem tehetitek velem! Itt akartok hagyni? Kihez mennék?

- Fiam, nyugodj meg, nem akarunk itt hagyni.

- Huh? Ezt nem értem. Akkor, hogy akartok elmenni úgy, hogy velem maradtok?

- Khm...te is jössz velünk.

- M...Mi? É..én? Nem, anya ezt nem csinálhatjátok! Mi...Mi lesz Jiminnel? Nem hagyom el! Anya kérlek, ne tegyétek ezt!

- Sajnálom Jungkook.

- Ti...ezt hogy gondoltátok?

- Fiam...

- Ne. Ne érj hozzám.

Valahol a városban az egyik parkban ültem egy padon és lehajtott fejjel áztattam a földet könnyeimmel, miközben a szüleimet átkoztam. Fogalmam sincs, hogy kerültem ide. Miután sírva kirohantam a házból, órákig csak bolyongtam a városban össze-vissza, míg végül itt kötöttem ki.

Mély levegőt vettem, majd szaggatottan kifújtam. Elköltözünk. Ez az egy szó visszhangzott újra és újra a fejemben. Elköltözünk, méghozzá Amerikába. Pazar. Egyetlen egy kibaszott évem van vissza a gimiből! Hagyjam hátra az egész eddigi életem? A barátaim? Jimint? Amikor tudatosult bennem, hogy egy hét múlva valószínűleg soha többé nem fogom látni, újra előtört belőlem a zokogás. Utálom a szüleim.

Jiminnel még tavaly, 11.-ben jöttünk össze, bár már ovis korunk óta ismertük egymást. Folyton egy osztályba kerültünk és mindig egymás mellett ültünk. Mindig is nagyon sokat jelentett számomra, de sosem éreztem iránta többet (legalább is így gondoltam), aztán amikor a tizedikes bálon egy lány elhívta randizni és Jimin igent mondott, rögtön tisztába lettem az érzéseimmel. Később kiderült, hogy Jimin csak azért mondott igent, hogy engem féltékennyé tegyen, ami megjegyzem elég jól sikerült... Az összes fontos eseménynél jelen volt az életemben, és most bele tudnék halni a fájdalomba,hogy többé nem láthatom. Szükségem van rá, nélküle el sem tudom képzelni az életem, mindennél és mindenkinél jobban szeretem.

Szúrást éreztem a mellkasomban, mire oda kaptam a kezem. A fájdalom lassan szétáradt a testemben, a zokogás felerősödött. Nem akarom elveszíteni.

[...]

- Jungkook! Hol voltál? Úgy aggódtunk érted - rohant elém anya amint beléptem az ajtón.

- Nem mindegy? - löktem oda flegmán, majd kikerültem és a szobámba rohantam. Még hallottam hogy anya szomorúan mond valamit apának, de nem törődve velük vágtam be magam után az ajtót és az ágyra rogytam. Remélem bűntudatuk van.

Nulla életkedvvel, zombi üzemmódba indultam a fürdőbe, hogy egy gyors zuhany után ágyba bújhassak végre. Amint bevágtam magam a párnák közé, megéreztem Jimin jellegzetes illatát amit tegnap éjszaka óta őriz az ágyneműm. Mosolyogva fúrtam bele fejem a párnába és mélyet szippantottam belőle. Ezt magammal viszem Amerikába és sose mosom ki, így Jimin egy kicsit mindig velem lesz. Pillanatnyi jókedvem azonnal elszállt, ahogy újra eszembe jutott, hogy itt kell hagynom szerelmem. Könnyeim ismét eleredtek és összegömbölyödve, átölelve a párnát, csendesen álomba sírtam magam.

Másnap reggel miután nagy nehezen felkeltem lementem a konyhába, hogy csináljak magamnak egy teát. Levágtam magam az egyik székre és csak bámultam a bögrémbe.Étvágyam nem volt, így a reggelit hanyagoltam. Láttam, ahogy bejönnek a szüleim és szomorú szemekkel vizslatnak. Ügyet se vetve rájuk bambultam tovább a teába azon gondolkozva mégis, hogy mondjam el Jiminnek, hogy vasárnap útjaink örökre elválnak. A könnyek ismét sorakozni kezdtek a szemembe arra várva, mikor indulhatnak útjukra, mikor a szemem sarkából megláttam, anyáékat a székem mellé sétálni.

- Kicsim, jól vagy? - kérdezte anya aggódva a vállamra téve a kezét.

Hogy jól vagyok-e? Ezt most komolyan megkérdezték? Olyan váratlanul lepte el a testemet a harag, hogy ha nem lettem volna ennyire ideges még meg is lepődtem volna.

- Szerinted? - álltam fel hirtelen kiabálva és a nagy lendülettől még a székem is felborult, de abban a pillanatban ez volt a legeslegkisebb gondom. Anya ijedten húzta el a kezét tőlem, apa össze rezzent. Megpróbáltam egy kicsit lenyugodni, de lehetetlen volt. Az egyre fortyogóbb düh kérlelhetetlenül száguldozott végig minden porcikámon félre söpörve minden önuralmamat. - Tegnap délután óta csak sírok és próbálok nem depresszióba esni, amiért el kell válnom életem értelmétől és hátra hagynom mindent, mert a ti rohadt munkátok azt követeli, hogy csak úgy hipp-hopp egy hét alatt teremjünk a világ másik kibaszott végén, mert nektek csak a pénz számít - kiabáltam anyámékra, majd egy mély levegő után folytattam, most már valamivel nyugodtabban - és te még azt kérdezed tőlem, hogy jól vagyok-e? - A végét már csak suttogva bírtam kimondani a torkomat folytogató sírás miatt. Az ő szemében is láttam megjelenni a könnyeket, de teljesen hidegen hagyott. Még ő sír? Nem az ő élete ment teljesen tönkre alig 18 órája.

- Jeon Jeongguk, ne merészelj így beszélni a szüleiddel! - emberelte meg magát végre apa. Ideje volt... - Hogy vagy képes ilyeneket mondani?! Nem fogsz bele halni abba, hogy elköltözünk! Ez úgyis csak...

- Csak egy hülye tini szerelem, ami nem tart örökké és úgyis lesz másik ember az életemben - vágtam a szavába szemforgatva. A Jiminnel való kapcsolatunk alatt annyiszor hallottam ezt a mondatot, hogy már a könyökömön jön ki. Talán épp ezért nem ellenezték azt, hogy meleg vagyok, mert azt gondolták, hogy úgysem fog örökké tartani ez Jimin és köztem. Hát most elérték a céljukat.

- Azonnal menj a szobádba - mutatott a lépcső irányába apa, miközben átölelte a csendesen sírdogáló anyát. Dühösen megforgattam a szemeim, majd elindultam felfelé, de a harmadik lépcsőfokon megálltam és visszanéztem.

- Csak hogy tudjátok...nagyon is tévedtek. Ez a valami Jimin és köztem igazi szerelem ami soha nem fog elmúlni. Szóval gratulálok nektek, szépen elcsesztétek az életem. Remélem örültök.

Felcsörtettem a szobámba, majd rögtön a gardróbhoz léptem és kikaptam belőle egy hosszú nadrágot és egy fekete kapucnis pulcsit (mivel így november közepén nincs valami meleg), majd a cipőmet felkapva még gyorsan belenéztem a tükörbe és miután konstatáltam, hogy szörnyen nézek ki, zsebre dugtam a telefonom és az ablakhoz léptem. Mivel a szobám az emeleten van, nem lenne túl kellemes innen leugrani. Szerencsére apa műhelye pont az ablakom alatt van, így könnyedén át tudok oda ugrani, onnan pedig már csak a létrán kell lemásznom. Kimásztam az ablakpárkányra és behajtottam magam mögött az ajtót. A szüleim miatt nem kell aggódnom, hiszen tudják, hogy ilyenkor nem vágyom a társaságukra és inkább békén hagynak. Mondjuk amúgy se jönnének fel... Ebből a szempontból jó, hogy nem törődnek velem.

Nagy levegőt vettem, majd ugrottam. Hangos puffanással landoltam a műhely tetején, ami sajnos felkeltette a szomszéd kutya figyelmét. Na szuper, már csak az hiányzik, hogy ez itt elkezdjen nekem ugatni. A gazdája egy minden lében kanál öreg néni és nem lenne jó, ha az ugatásra kinézne az ablakon és meglátná ahogy a szomszéd fiú éppen szökik otthonról. Abban a pillanatban tárcsázná a szüleimet, amint meglát.

Gyorsan lemásztam a létrán mielőtt az a dög rákezdett volna és kifutottam a kapun. Az utcára érve lassítottam a tempómon, mert még a végén felfigyelnek rám a környékbeliek, amiért itt rohangálok. Rettenetesen pletykás Busannak ez a része. A város szélén lakunk egy telepen, tele öregasszonyokkal, akiknek nincs jobb dolguk, mint mások életének kibeszélése. Anno a szomszédok előbb tudták meg, hogy Jimin szerelmes belém, mint én...bár fogalmam sincs hogyan.

Fejemre húztam a kapucnimat és Chimék háza felé vettem az irányt.

Idegesen rágva a szám szélét csengettem be a házba. Nem hiszem, hogy nagyon fognak nekem örülni így vasárnap reggel nyolckor, de muszáj látnom Jimint.

Chim anyukája nyitott ajtót még pizsamában és kissé kómás fejjel.

- Szia Jungkook, mi járatban? - kérdezte ásítva, de még így reggel is kedvesen. Hálás vagyok nekik amiért mindig tárt karokkal fogadtak akármikor is jöttem, legyen az hajnalban, este tizenegykor vagy éppenséggel vasárnap reggel nyolckor. És most őket is itt kell hagynom. Mindig mellettem álltak, ha baj volt, meghallgattak és támogattak mindenben. Jobban törődtek velem, mint az igazi szüleim.

Nem bírtam megállni, hogy ne sírjam el magam. Ezt meglátva Jimom (egyébként Subin a neve, de én kiskorom óta csak Jimomnak hívom) szeméből azonnal kiment az álmosság és elkerekedett szemekkel behúzott a házba.

- Mi a baj kincsem? - kérdezte aggódva. Válasz helyett csak a nyakába borultam és halkan sírdogáltam, amíg ő a hátamat simogatta.

Kinyílt a hálójuk ajtaja és Minjun, Jimin apja is kilépett rajta, de megtorpant amint meglátott minket, majd végül aggódva sétált oda hozzánk.

- Jungkook? Sub? Mi történt? - kapkodta kettőnk közt a fejét, mire Jimom óvatosan eltolt magától, hogy könnyes szemeimbe tudjon nézni.

- Elmondod mi történt? - simogatta gyengéden arcom. Kezdtem kicsit megnyugodni, ezért úgy láttam, ideje lenne elmondani nekik.

- Khm... - Hátrébb léptem egyet miközben a földet pásztáztam és kerestem a megfelelő szavakat, de rájöttem, hogy kerek-perec ki kell mondanom. Mindig az egyenes út a legjobb.

Vettem egy mély lélegzetet, majd a szemükbe néztem:

- A szüleimmel elköltözünk Amerikába.

- Hogy mi? - hallatszott a lépcső felől, mire oda kaptam a fejem. Ettől féltem.

To be continued...

#jikook

3 notes · View notes