#Tol Eressa

[lanthanum12]

Niennandil Advent Calendar Day 1

Happy Holidays everyone!! This year everyday including Christmas, I'm hoping to share a short story about Yule and it's celebration in Arda in my favorite AU of the whole legendarium, the Niennandil-verse! Things are pretty complicated, I will admit (I can't keep track of my own stories XD) so at the end of each chapter, I'll include some context for the different ocs and everything! I hope you all enjoy!

---------------------------------

        Nienna’s gift list grew longer every year. New children were born and new elves sailed to Tol Eressa. This year, however, there were even more. Olorín had returned and with him came two hobbits and one being, named Sméagol, who was not truly a hobbit anymore but she loved him just the same. All of them, besides Sméagol, had received a keg of her famous lemonade. Sméagol got caviar. She had planned on giving him an outfit, but Vairë and Fíriel had supplied Sméagol, Bilbo, and Frodo with fifty outfits each. They were so delighted by the little ones.

        There was of course the Ainur she worked with. They were to have a party tomorrow as they did every year. Mairon would be joining them for the first time ever along with his friend Lómion. She was a little bit worried about how everything would go with Mairon as many were wary of him. Though she was planning on doing everything in her power to make it a success. It was the first Yule he would be celebrating with them after all!

        But right now she was going to visit the elf family she was closest to, the House of Nerdanel and Fëanor. When she came to their house for their annual Yule feast, she was met with a cheer and a tight hug from Maglor. Despite her seeing him earlier this morning. Soon much of the family joined in and she was rather crushed and crowded in amongst Fëanor, Nerdanel, their seven children, six spouses, five grandkids, one great-granddaughter, and a dog. Celebrían and Fíriel stood on the edge, laughing.

        “Can we have presents now?” Niennamírë asked. They were Gwindor’s and Maedhros’s little orcling who had been recently reembodied and adopted into the family.

        “We must wait until Lady Nienna is ready,” Niennarille, Mírë’s older brother, hissed. Nienna leaned down next to the orclings and handed them each a package.

        “It’s a little early but these are for you,” Nienna said. Mírë eagerly ripped into the paper of theirs and unwrapped a stack of books.

        “I’m going to learn how to read! I’m going to read all about ada and atto!” Mírë squealed, hugging their books tightly in their arms.

        “We do not know this yet,” Rille cautioned.

        “Of course you will, Mírë, you as well Rille,” Maedhros assured, “Rille, why don’t you open your package?”

        Rille turned his parcel over in his hand, sniffing it and feeling every corner, “I don’t know.”

        “I can tell you what’s inside it if it would make you feel better, or we can open it together,” Nienna assured him.

        “I want to know what’s inside,” Rille said.

        “Okay, I got you a plush of a warg as I know those are your favorite animals,” Nienna explained. Rille ‘s lips turned up as he slowly undid the wrapping paper. Sure enough inside was a warg with silver fur made of the softest silk and an emerald bow. 

        Rille stroked the warg’s fur, “Thank you…”

        “You are so welcome,” Nienna wiped away some tears that came at the siblings’ joy. This is why she gave gifts. It was another way for those she loved to be able to know that.

--------------------------------------

Lanthie here! Thanks for reading day one!

Okay so this one takes place in the fourth age and here are some of the changes: Sméagol lives! Mairon/Sauron gets reembodied and is now living in the halls of Nienna. I'm a big Gwindor x Maedhros shipper (and the one that I know of off the top of my head (I'm so sorry if you ship them too and I forgot >.<), I might even be one of the very first?!) and in my verse they get married and adopt two orclings. Orcs get reembodied in my verse, as orcs. Mírë and Rille have no clue who their biological parents are, Nienna and the rest of the Valar are trying to figure that out in case Mírë and Rille want to meet them someday.

Anyways this was some really fun fluff, I love Mírë and Rille! I wish I paid more attention to them tbh.

#orcs #my ocs #ocs #my writing #Niennandil-verse #tolkien fandom #lord of the rings #Gwindor x Maedhros #fluff #Nienna #niennandil-verse #Niennandil-verse Advent Calendar #orc ocs #Valinor #christmas

[ibrithir-was-here]

I am going to get back to The Tale of Tanwen soonish I swear. Till then, have some older Tanwen with her Teleri shipwright Urusilla

#my art #lotr #tolkien #silmarillion #my ocs #tanwen #the tale of tanwen #tale of tanwen #Tanwen x Urusilla #teleri #noldor #they’re gonna be the happy non tragic symbolic new Feanor and Nerdanel #wether or not they also have seven kids is very yet to be determined 😅 #Tol Eressa #valinor

[elefanii]

Eltitkolt Igazság: A Fantasy Igazi Ősatyja

A modern fantasy ősatyjaiként Tolkient (Gyűrűk Ura) és Robert E. Howardot (Conan) ünneplik, de volt valaki, aki jóval megelőzte őket. Egy abszolút alulértékelt szerző, akit mostanában már gagyi kategóriába sorolnak, pedig műveiben (Tolkien és Howard születését megelőzően!!) már alkalmazta azokat az elemeket és paneleket, amelyek miatt a fent két említett imposztort keresztül-kasul szopkodják. Ő pedig nem más, mint Karl May, aki ha nem német, ha nem németül ír, akkor az ő történeteiből, hőseivel forgatnának évente 2 "szuperhős filmet", őt dolgoznák fel a Netflixen és az Amazonon. De így a kultúrfasiszták tudomást sem vesznek róla. Mostani dolgozatommal ezen állításokat fogom bizonyítani, konkrét példákat mutatva a párhuzamokra, és alátámasztva azt, hogy miért volt Karl May egy ízig-vérig fantasy író, aki messze megelőzte a korát.

VILÁG

Egy jó fantasy alapja az író által kitalált világ, amiben egymás hegyén hátán, mindenféle különösebb logika nélkül kapnak helyet a különféle tájegységek. Egy átlag fantasyban ott figyel a Sárkánypuszta, a Hidramocsár, a Sivatag, az Elferdő, a Pokoli Vulkán, az Elvarázsolt Erdő, az Elátkozott Város, a Havas Hágó, a Zöldmező, Hobbitközség, Orkfészek, Trollverem stb. és azon sem lepődik meg senki, hogy ha a hősök az egyik kanyar után egy Kurvanagy Kastélyt, vagy egy virágzó Törptárnát találnak a gyakorlatilag a semmi közepén, vagy hogy a pokoli dögöktől, banditáktól stb. hemzsegő vidék közepén ott egy Barátságos Menedék, aminek a kerítésén belül a Jóindulatú Gazda akarata érvényesül. Legyen az Bombadili Toma (Gyűrűk Ura), Beorn (Hobbit), a Zöld Ember (A Világ Szeme) stb. stb. 

Na ez ugyanígy van Karl May papánál is, ő is ugyanígy dobálta egymásra a dolgokat. A könyveivel folyamatosan bővítgetett papírmasé vadnyugati világa sokkal közelebb áll az említett fantasy unverzumokhoz, mint a valódi vadnyugathoz. A hősei egy fél könyv alatt bejárják a Hullámzó Prérit, a Buffogó Forró Gejzíreket,  Llano Estacado pusztító sivatagát, megmásszák a Tetonok sziklacsúcsait, eljutnak egy egyedülálló Sziklakatlanba, Vízesések Mögött Rejtőző CSeppkőbarlangon át jutnak el a Tóba Süllyesztett Várig, amiben ezüstkincseket őriznek. Stb. Stb. Útközben persze menetrendszerűen megjárják az Elhagyatott Bányát, az Apacs Falut, a Ku-Klux Klan várost, ellátogatnak Helmer's Home-ba, ahol  házigazda pontosan úgy viselkedik és pontosan ugyanazt mondja, mint Beorn a Hobbitban, hogy aztán menjenek és kifüstöljék a Banditák Fészkét. GYakorlatilag nem lehet úgy felmenni egy hegyre, hogy ne lenne ott egy valamilyen törzsfőnök síra, mint ahogy a Gyűrűk Urában is hopp, véletlenül azért útba ejtették Elendil Síremlékét is a nagy kalandozás során. Puff szembejött. 

May egyébként folyamatosan csinosítgatta a világát, és egészítette ki, pontosította. Amíg például a Winettou III-ban már feltűnik a már említett Llano Estacado, de csak úgy átmennek rajta, addig a Sivatag Szellemében már pakolt a közepére egy mesebeli oázist is, tavacskával, ligetecskével, hangulatos gunyhóval. Ha lett volna még egy könyv, amibe be tudja szuszakolni a Cölöpsivatagot, akkor tuti került volna bele egy komplett gazdaság, egy kisebb vár, esetleg Maja Piramis vagy Füstölgő Vulkán is. Ugyanezt csinálta például Tolkien is, hiszen amíg a Hobbitban Elrond kuckója még csak az "Utolsó Otthonos Házként" jellemzett idétlen tanya, ahol főzik a trollpörköltet és masszírozzák a törpék lábát, addig már a Gyűrűk Urában egy komoly tünde erősség, amelyet csak maga a Sötét Úr tudna elpusztítani, és azt is csak akkor, ha már minden más ellenségével végzett. Sőt, hát konkrétan az egész "Gyűrük Ura" univerzum egyetlen sziget ötletével (Tol Eressa) kezdődött, és onnan indulva pattintotta ki az univerzumot fullosra Tokien bubu. De ugyanez igaz mondjuk a Greyhawkra is, ami eredetileg egyetlen ótvaros pincelejáróból és egyetlen szintnyi dungeonból állt. Abból született meg egy egész világ, városokkal, erődökkel, sivataggal, dzsungellel (meg hát a komplett D&D mint műfaj). 

FAJOK 

Még a legnyomorettóbb fantasyban is megtalálható egy rakat faj, ami már alapvetően behatárolja azt, hogy mire is számíthatunk egy-egy karaktertől. Bármilyen furcsa, ez Karl May világában is ugyanígy van, még ha nem is annyira szembeötlő. 

Tündék 

A fantasykban a tündék a Természettel mély összhangban élő lények, akik észrevétlenül mozognak, fákon élnek az erdőben, dalolásznak, táncolnak, imádják a csillagokat, jóban vannak az erdei lényekkel stb. Na ezt pontosan el lehet mondani May indiánjairól is. Azok tök ugyanezt csinálják! Egész nap csak lébecolnak, énekelnek, ugrálnak a tűz körül, dobálják a kést a kínzócölöpre, beszélgetnek a totemállatukkal stb.. Olyan aztán kurvára nincs a Winettouban, hogy az apacsok fogják a szerszámokat és kimennek kapálgatni! A tündék dettó, egy szó se volt arról a Szilmarilokban, hogy mit kajáztak, hogy Fingolfin mondjuk elment volna ásni, szántani, vagy hogy lettek volna egyáltalán termőföldjeik. Azt zabálták, amit találtak, mint az ősemberek. Galadriel is csak ilyen hobbikertész volt, csak azért kapirgált, hogy aztán felvághasson a szájtáti buta paraszt hobbitok előtt az ezüstdiójával. 

Ráadásul mindkét bandánál tapintható a könyörtelen elmúlás melankóliája, és a múltba való állandó visszarévedezés. May Vadnyugatán az indiánok már csak vendégek, és az eltűnésük bele van kódolva a rendszerbe, amit tudnak is.  A tündék is állandóan elvándorlásról makognak már meg is történt vagy folyamatban van. (Warhammer Fantasy-Ulthuan, Warhammer 40K - Craftworlds, GYU-Valinor, Evermeet-Forgotten Realms, MAGUS-Elfendel stb. stb) .  Winettou meg a többi folyvást arról vakol, hogy milyen szép volt az élet a sápadtarcúak bejövetele előtt, de azt is tudják, hogy ezek az idők már sosem jönnek vissza. Ahogy a régi tünde bölcsesség is tartja: "...and to Cuiviénen there is no returning", azaz nincs visszatérés se fizikai se metafizikai értelemben Ciuviénenbe, az ősi "tünde édenkertbe", ahol  felébredt Ilúvatar első 144 gyermeke

Törpök

Egy átlagos akármilyen fantasyben a törpék/törpök erősek, jó harcosok, de eléggé buflákok, felettébb műveletlenek, modortalanok, viszont egyenesek, megbízhatóak és nagyon hűségesek. Azaz pontosan olyanok, mint Karl May regényeiben a "négerek"! Ezekben szinte mindig Bobnak nevezik őket, és totál egydimenziós karakterek, akik nagyjából egy elefántbika kecsességével mozognak a sztoriban. Teljesen úgy, mint a fantasykban a törpék/törpök. 

Orkok

Karl May könyveiben a Rossz Indiánok és a Gonosz Fehérek töltik be az orkok szerepét. A motivációik ugyanúgy ismeretlenek, de az orkokhoz hasonlóan aljasok, gonoszok, gyávák, velejéig romlottak, csak lesből vagy túlerőben mernek támadni. Buták, mint a föld, és ha legyőzik őket, akkor vonyítanak, mint a fába szorult fasz. Ezek testesítik meg az Eredendő Gonoszt, amelyek sorsa az elkerülhetetlen bukás. Érdekes egyébként, hogy akik May egyik könyvében Rossz Indiánok az összes említett negatív tulajdonságukkal, azok más alkotásokban Jó Indiánokként is felbukkanhatnak. Ilyenkor természetesen nemesek, erősek, ravaszak, megbocsájtóak, jó lelkűek. Szóval ha mondjuk valaki egymás után olvassa a Winnetou-t és a Sivatag Szellemét, akkor totál össze lesz zavarodva, hogy a komancsok most óriási ütnivaló faszfejek, vagy épp ellenkezőleg, totál jó arcok, akiknek drukkolni kell. 

Jellemfejlődés, pozitív átalakulás nincs. Ha egy szerencsétlen indián kajovának születik, az az egész könyvben/fejezetben egy gonosz, korcslelkű, ármánykodó, alattomos féreg lesz. Elképzelhetetlen az is, hogy a Gonosz Fehér megjavul, mondjuk belátja, hogy mégse kéne kinyírni a telepes családot, hanem inkább kísérjék el őket egy darabon. Tolkien ugyanilyen fasiszta módon kezelte szerencsétlen orkokat is, fel sem merült benne, hogy esetleg lehetett köztük olyan, aki legszívesebben otthon ült és gyöngyöt fűzött, tubázott vagy agyagozott volna. Illetve hát nyilván felmerült, mint minden normális emberben, csak hát ez a vonal sosem került kibontásra, vagy pontosabb úgy fogalmaznunk, hogy el lett hallgatva. 

Mint egy korábbi munkámban már bebizonyítottam, a Gyűrűk Urában alapvetően az orkok voltak a pozitív szereplők a maguk munka alapú, szorgalomra és teljesítményre épülő társadalmával, ellentétben a születési előjogokat, bőrszínt és fülhosszt mindennél többre tartó tündékkel, vagy állandóan az őseik dicső tetteivel foglalkozó, maguk felsőbbrendűségét ebből levezető dúnadánokkal. Így egészen biztos vagyok abban is, hogy ha Karl May "meghallgatta" volna a másik felet, akkor bizony kiderült volna, hogy a "vérszomjas kajova törzsfőnök", Tangua mester valójában egy áldott lélek mackó, aki joggal baszta fel az agyát azon, hogy Winnetou megpocsékolta a csacsiját egyik este, vagy hogy az apacsok állandóan lopkodnak a dolgos népétől. 

PÁRHUZAMOS KARAKTEREK

Karl May könyveiben, és  a fantasy eposzokban megjelenő hősök gyakorlatilag csereszabatosak.  Maga Winnetou kábé a nagy tünde héroszokkal van egy ligában a tettei és képességei alapján. Gond nélkül odalopózik bárhova, úgy tűnik el, mint senki más, lovaglásban is lenyom mindenkit, puszta kézzel fujtja meg a pumát meg a grizzlyt, tudja a csípőből lövést. Kidurrantja egy vércse szemét. Hatszáz lépésről. Háttal. Homokviharban. Hasfájással.

Ez gyakorlatilag AAA szint, Glorfindel (aki ugyebár egymaga filézett ki egy balrogot, ráadásul menekülés közben. Egy olyan dögöt, aminek a tesójával Moria összes törpje (3 klán!, az eredeti népség +Nogrod +Belegost maradéka!)  se bírt el, hazai pályán.) vagy Drizzt Do'urden (aki pedig az ÖSSZES sötét elfből hülyét csinált, hogy aztán még az istenüket is kifilézze) kategória. Azért ez nem olyan, mint a Csingacsguk meg a félhülye kölyke, akik azzal bekerülhettek egy mesekönyvbe, hogy utolértek 3-4 részeg irokézt. Akikben az volt a pláne, hogy "utolsók" voltak. 

Old Shatterhand barátja, a szefós Sam Hawkins ugyanaz a kategória mint a gyagyás Samu. Old Firehand a Tökéletes Vadnyugati Vadász prototípusa, úgy járja az erdőt, mint... igen, mint Dove Falconhand (még a nevük vége is stimmel!!) az AD&D könyvek legendás rangere. Ahogy az indiánok maximálisan elismerik Old Firehandet, pont úgy kezelik a full náci faeruni high-elfek Dove Faconhandet egyenrangú félként, egyikeként annak az öt embernek, akikkel egyáltalán szóba állnak.

És itt még nincs vége. Találós kérdés, kiről van szó? "Sötét hajú, kék szemű, csodálatos fizikai adottságokkal bíró, roppant erejű harcos, kinek az ökle képes leütni egy bikát is. Hátán hordozza legendás fegyvereit, nem tud megülni sehol, otthonától távol kóborol a ........ lankái között". Erre egyértelmű válasz nincs. Ha ugyanis a ..... helyére a "préri" szót helyettesítjük, akkor mindenki tudja, hogy bizony Old Shatterhandról van szó, de ha a "Stygia" szót, akkor pedig nyilván Conan a helyes megoldás. 

Sorolhatnánk még a példákat napestig, aki ebből se érti, hogy mivan, az full bolond!

FÉRFIBARÁTSÁG

Nem kell ezt túlragozni. Ahogy Winettou és Old Shatterhand bújik össze a tűz mellett a medveprém alatt, úgy kuckorodott össze Felix és Gotrek (Warhammer Fantasy), Fulgrim és Ferrus Manus (Warhammer 40K), Legolas és Gimli (GYU), Tuor és Voronwé (Szilmarilok) és még sorolhatnánk a végtelenségig. Egy dolog minden ilyen "kalandban" közös, nők nincsenek a közelben sem.... Sam Hawkins legjobb barátját, akivel az erdőt járta konkrétan úgy hívták, hogy Dick Stone...

KITALÁLT NYELVEK

Nightwish pólós kamaszbajszos fiatalok könnyes szemmel magyarázzák egymásnak, hogy "Tolkien, hüpp, saját nyelveket, hüpp alkotott. Micsoda géniusz, áldja meg Elbereth!". Közben Karl May ezen már évtizedekkel korábban túllépett. Annyit mondok: Ojo Kolca, azaz Fehér Hód, aki egy törzsfőnök volt! Egy rakat ilyen beszélő nevet talált ki, ez például komancsul van. Karl May úgy fosta magából az "idegen szavakat", mint  rocker a böfögéseket a Manowar játék után, mikor sört kell inni, ha a dalszövegben "blood", "fire", "death", "honor" vagy "brother" szó bukkan fel.

BOSSOK

A fantasy könyveknél gyakran érzi az ember, hogy olyan, mintha egy számítógépes játékot olvasna, ahol időről-időre meg kell küzdeni valamilyen főszörnnyel, aki egy-két fokkal táposabb, mint a többi ellenség. Ez legdurvábban a Káosz-ciklusból süt, de igazából többé-kevésbé mindenhol megfigyelhető. Még a Szilmarilokban is, amiben Tolkien csak úgy egymásra baszkodta az évtizedek alatt felgyűlt resztlit. Ott is az volt a menet, hogy volt 20-30 oldal sztori, aztán jött egy "Keletlakó Vadember", aztán megint 20-30 oldalt követően befutott egy ütnivaló "Ork Banda", majd egy "Pokoli Farkas", ezt követte egy "Szárnyas Balrog", mögötte már ott toporgott "Glaurung Sárkány", hogy aztán végül magával a Sötét Úrral, Melkorral is leszámoljanak. Szépen fel van ez építve, mindegyik egy picit erősebb, mint az előző, és bármilyen meglepő (nyilván nem), de pont ugyanez van Karl May alkotásaiban is. 

Ott a legelején még Prérikutyákra lövöldöznek a hőseink, majd hirtelen megjelenik egy "Vérszomjas Grizzly", őt követi "Fehér Útonálló", a "Gonosz Indián", "Parrano Atabaszk Törzsfőnök" stb. stb. míg a végén eljutunk a Főellenséghez, akivel egy epikus csatában számolnak le a hősök. Ki emlékszik már ilyenkor a prérikutyákra? Pedig az elején még tök izgi volt, ahogy próbálták levadászni őket. Karl May nagyon jól vette észre, hogy nő a toleranciaszint a lapozgatás során, és próbálta folyamatosan szinten tartani a feszkót, pont úgy, mint a jobb fantasy szerzők. Például Conan se Dagoth istennel kezdte a leszámolást, a Conan, a Pusztítóban, hanem félvak öreg rablókat csontozott ki. 

FEGYVEREK

A fantasy sztorik sajátja, hogy a főhősük a kardjukat, meg a lándzsájukat úgy emlegetik, mint valami élőlényt. "Anduril már szomjazza a vért!" "ismerkedj meg Atlanteannal", meg hasonló hülyeségekeket makognak. Karl May világában ez ugyanez megvan! Sam Hawkins Liddynek nevezi a puskáját, Old Shatterhandnak ott a Henry Karabély, a Medveölő, Winettou meg mindig az Ezüstpuskájára veri magát. 

KONKLÚZIÓ

Nem kell több bizonyíték! Karl May minden idők egyik legnagyobb és legalulértékeltebb fantasy írója. Hogy miért, s ki akarja őt eldugni, létezését eltitkolni, világirodalomban betöltött szerepét csökkenteni, az már más kérdés. Olyan kérdés, amelynek megválaszolására kísérletet sem teszek e hasábokon.....Az viszont tény, hogy Karl May-nak sokkal több köze van Salvatore-hoz, Tolkienhez, Howardhoz, Dan Abnetthez, William Kinghez, mint a fantáziátlan, ostoba Cooperhez és a dögunalmas Nagy Indiánkönyvhöz, az Irokézek idóta Fiához, vagy a vérbajos Tokei-Ihtóhoz.

A kérdés már csak az, hogy ezt felfedezi-e valaha a világ? Születik-e Winnetou-s MMORPG? Anime? Netflix sorozat? Lesz-e Sam Hawkins film? Fognak-e tinédzser leányok vérbő fanficeket alkotni Old Firehand, az Öreg Tűzkezű, és Winnetou barátságáról?

- vége - 

#WINETTOU #FANTASY #CONAN #ELEFANI

[sunflowersupremes]

Missed: Chapter 1

Elrond's reunion with Elwing and Earendil is less than smooth.

Nerdanel tries to help.

Characters: Elrond, Elwing, Earendil, Maglor, Celebrian, Nerdanel, Finrod

Read on AO3

Elrond was in Valinor for a month before he asked Celebrian about his parents.

“I haven’t seen them,” she confessed. “All I know is that they live on Tol Eressa.”

For a long moment, Elrond was silent, then he pulled at his hair. “I had hoped - I had told myself - that they might offer you some sort of welcome. They are my parents, after all.”

“I’m certain they’ve been busy,” Celebrian said quickly. “Your father is a star, after all.”

Elrond shook his head, the ghost of a smile playing across his lips. “I suppose,” he said softly.

They found directions to Tol Eressa easily enough. It was marked on every map, but Finrod still offered to accompany them, to ensure they didn’t get lost. He took them most of the way there, then, at a glance from his niece, wished them well and rode for home.

To say it didn’t go well would be an understatement.

Of course, it seemed fine at first. They’d arrived at dawn when they were told Elwing was most likely to not be a bird, so it was an elven woman who greeted them at the door. The first thing Celebrian noticed, was that she had Arwen’s face.

Earendil was behind her, and for a moment Celebrian couldn’t even look at him for the brightness that emanated from the Silmaril on his brow. Elrond winced at the sight of it, and the first request he made of his parents was to look at his father and say, “Take that off, please.”

Earendil and Elwing’s home was warm and welcoming, even more so once the Silmaril was tucked out of sight. The windows opened to the sea, and Vingoliant was moored off a cliff, hanging in midair.

Having never seen a floating ship in person, Celebrian found it difficult not to stare.

“You’re so handsome,” Elwing told her son, a smile splitting her face. “You look just like I imagined you would.”

He offered her a weak smile in return but clung to Celebrian’s hand so hard he almost cut off the circulation.

“We would have come when we heard of your return,” Earendil began, “but-”

“But what?” Elrond looked between his parents, looking lost. “I’m your son. What else is there?”

Elwing gave him a pitting look. “He was with you, wasn’t he?”

“Who?” Elrond asked. “Mithrandir? The Ringbearer? Kanafinwe-”

“The Kinslayer.” At Elwing’s words, Elrond’s grip grew even tighter, and Celebrian began to wonder if they’d made a mistake.

“He was granted a pardon,” Elrond said, his voice cool. “Of course I brought him. Would you have had me leave him, to fade or die in Arda Marred?”

Judging by the look his parents shared, they might have preferred that.

Celebrian butted in, desperate to save the conversation. “I’ve always wondered,” she said quickly. “Could Vingoliant still sail on the water?”

Earendil seemed delighted by the question, his face lighting up. Perhaps he didn’t seem to harbor his wife’s hatred of the Feanorians, but it made sense he hadn’t been present at the attack. Or perhaps he just wanted to avoid a confrontation.

Either way, he grabbed at Celebrian’s offered distraction. “I’ve considered it, although, I can’t say I’ve tried-”

But Elrond cut in. “No,” he said, meeting his mother’s gaze. “I want you to tell me, what would you have had me do?”

“Leave him.”

“Elwing-” Earendil began.

But she pushed her husband away. “He is the reason our sons were lost to us!”

“I’m right here!” Elrond said.

“If he had not taken Sirion - had not tried to take my jewel, taken my children and raised them as heathens in the woods with that perorch - Elros would not have-” It was the wrong thing to say.

Celebrian had never thought of her husband as a violent man, but even she couldn’t blame him for striking at his mother.

For a long moment, everyone in the house was silent. Elwing’s hand rose to her cheek slowly, but Elrond didn’t wait for anyone to speak. He grabbed Celebrian’s hand and rushed from the house.

-------

She took him to Nerdanel.

The artist opened her door, took one look at Celebrian’s worried expression and Elrond’s vacant face, and guessed, “You’ve met your parents?”

She let them inside, leading them into her kitchen where she had apparently already made herself tea, which she happily shared with them.

“I don’t know what you were expecting,” Nerdanel said, putting a cup of tea in front of him. “Cunts. The lot of them.”

“Nerdanel!” Celebrian hissed.

The artist shrugged. “I wrote to them when you arrived, girl. Implored them to visit you. Do you know what they said?”

Celebrian shook her head. “I didn’t even know you had written them.”

“They said they would be happy to visit you if I got myself out of the city first.”

“You had nothing to do with the kinslayings!”

“I suppose they blame me for birthing my sons.” She looked around and frowned. “Speaking of sons, where is mine?” She stomped off, shouting for Maglor.

Celebrian watched her go, then turned back to look at Elrond who was still staring into his tea. “She means well,” she said quickly. “She insults everyone.”

“She’s right,” he replied bitterly. “I want nothing to do with them, not if they wouldn’t offer my wife their kindness.”

“You cannot blame them for holding a grudge-”

“Yes, I can!” He looked up from his tea, meeting her gaze with conflicted eyes. “I can blame them. If I can grow to love Kanafinwe, they can learn to tolerate his mother at the very least!”

Celebrian sat beside her husband, reaching out to place her hand on his shoulder. For a long time, they sat in silence, enjoying one another’s company.

Then Maglor rushed into the room, his mother trailing behind him. “What happened?” he asked, his eyes darting between Elrond and Celebrian. He had clearly just come from the garden, and had leaves in his hair and was tracking mud across the floor. For once, his mother didn’t scold him for the mess.

“They tried to visit his parents,” Nerdanel explained. “It turns out, I was right.”

“Earendil doesn’t seem so bad-” Celebrian said quickly, squeezing Elrond’s shoulder.

“Did he stop her from being bad?” Nerdanel retorted. “Then he’s just as bad.” She shook her head, mumbling something that Celebrian couldn’t quite catch, but it seemed to insinuate that Elwing wore the pants in the relationship.

Maglor didn’t seem to know what to say. “They-” he began.

“Oh, don’t you defend them too,” Elrond moaned. “I don’t want to hear it.”

“They love you-”

“Yes,” Elrond said, staring into the fire. “You told us that. Every damn day. But they never came for us. Not even when I was here, in Valinor.” He sipped his tea. “If they loved us, it would be nice if they bothered to prove it.”

Maglor bit his lip. “What happened?” he asked finally.

When it was clear Elrond wasn’t going to answer, Celebrian did, saying, “Lady Elwing seems to hold you accountable for a great many things.”

“She wouldn’t be wrong.”

“She blamed you for Elros’ choice,” Celebrian said softly.

Maglor’s eyes widened, but before he could respond, Elrond snarled, “She called Maitimo a Perorch.”

Maglor stilled, and he leaned his hand on the door frame, as though afraid he was going to lose his balance. “We all know he isn’t-” Celebrian began.

“It’s what people used to call him,” Elrond said, his voice still brimming with anger. “It hurt him more than anything else - more than kinslayer, traitor, or oath-taker. Everyone knew he hated it, even his enemies.”

“He didn’t hate it,” Maglor said softly, tracing the woodgrain with his finger. “He feared it.” He looked as though he was a thousand miles - and a half dozen millennia - away from them.

Nerdanel had remained quiet through much of their arguing, but once Maglor had said that, she folded her arms over her chest. “Stay here,” she told them, and marched for the door.

“Where are you going?” Maglor asked, giving his mother a strange look.

“To find a pair of cunts.”

Celebrian watched her go, eyes wide. Elrond twisted in his chair. “Should we stop her?” he asked, although he didn’t actually look as though he wanted to.

“I’ve never seen her that angry,” Celebrian said, shaking her head. She wasn’t going to get between Nerdanel and whatever it was the woman planned.

“I have,” Maglor said, still frozen in the doorway. “Which is why I’m staying here.”

#series: missed #silmfic #silmarillion #nerdanel #maglor #celebrian #elrond #turgon #ecthelion #feanorian #feanor #series: Nerdanel #my writing

[myrkvidrs]

Aman concept art by MrSvein872 ► Dream on Tol Eressea ► Telperion and Laurelin ► The elv land (Alqualondë) ► View on Taniquetil

#tol eressa #alqualonde #taniquetil #telperion #laurelin

[ibrithir-was-here]

@girl-in-middle-earth ‘s wonderful picture reminded that it’s been a while since I posted any Tanwen. I’ll try to get back to her proper tale soon, in the meantime have some doodles of her and her Nolofinwean cousin Andavare

Also, I had my maiar oc Gilruin as Tanwen’s girlfriend, but her own story ended up going a separate way, so they’re just friends now (still canonically dated in the past though) and I’m working on a new SO for Tanwen, a Teleri shipwright who lives on Tol Eressa, and who meets Tanwen when she’s awkwardly trying to get the Teleri to please lend the Noldor some boats again so they can go fight Morgoth in the Dagor Dagorath

Her name means “shining copper”, since red hair is rare for the Teleri in my head canon. Tanwen is instantly smitten and Andavare has to put up with a whole lot of her freaking out wondering if she only likes red head’s because Feanor did before he finally just tells her if she doesn’t ask Urusilla out he’ll do it for her.

#my art #tolkien #silmarillion #lotr #my ocs #tolkien ocs #andavare #tanwen #tale of tanwen #the tale of tanwen #urusilla #Feanor #nolofinweans #Teleri #Tol Eressa #valinor #dagor dagorath